Heine Petőfiről

A XIX. század első felének lírikusai közt több olyan is akad, aki a mi Petőfinkre életének valamelyik szakaszában hatást gyakorolt, de közülük csak egyetlen olyan nagy költőt emelhetünk ki, akit mintegy kölcsönös tisztelet fűzött Petőfihez – Heinrich Heinét. Azt a Heinét, aki az 1830–40-es évek világköltészetének a maga korában vitathatatlanul legnagyobb hatású alakja volt. Ez a tény már önmagában is épp elég indok ahhoz, hogy különleges figyelemmel vizsgáljuk meg kettőjük kapcsolatát.

Nem járunk feltöretlen úton, elődeink értékes előmunkálatokat végeztek ilyen tekintetben: sokkal többet tudunk Heinének Petőfire gyakorolt eszmei és művészi befolyásáról, mint mondjuk, Schiller, Dumas vagy akár Victor Hugo és Petőfi kapcsolódásairól. Ha most a Petőfi és Heine, sőt Heine és Petőfi viszony mégis időszerűvé vált, akkor annak legalább három nyomós oka van. Mindenekelőtt az, hogy a korábbi vizsgálatok túl sokszor tévedtek el valamiféle rosszul felfogott hatáskutatásban. A Heine-hatás kérdése már kezdettől fogva hamis „erkölcsi” mellékzöngéket kapott: a Petőfi ellen acsarkodó kortársi kritikában – mint ismeretes – nemritkán gyanúsították költőnket a német pályatárs utánzásával, sőt olykor plagizálásával is. Később jelentkeztek a jóakarók, akik elkezdték bizonygatni, hogy ezek a hatások nem érintik Petőfi eredetiségét, megint mások sajnálkodó modorban azon fáradoztak, hogy a magyar költő „hibáiért” a léha Heinét tegyék felelőssé. Mi nem azért foglalkozunk e viszonnyal, hogy ilyen gyermeteg tanulságokhoz jussunk el. A tökéletes eredetiség a műveletlenséggel, a magányosan nevelődött ember makogásával egyenlő. Hatások nélkül nincs szellemi alkotás. Nem az a célunk, hogy felmentsük Petőfit az utánzás vádja alól, hanem az, hogy a kétségtelen utánérzések vagy többé-kevésbé tudatos kapcsolódások jellegét tanulmányozva megvilágító fényt vethessünk az átvevőre, sőt az átadóra is, hasonlóságaik és különbségeik elemzése révén jobban megismerhessük őket és az általuk képviselt költői irányzatokat.

Különösen fontos lehet ez épp azért, mert mind Heine, mind Petőfi szorosan kötődik az újabb időben ismét fontossá vált romantikához, alapvető hasonlóság van köztük a tekintetben, hogy mindketten megvalósítják, egyszersmind meg is haladják a romantikus költészet eszményét. Sőtér Istvánnak az a találó megállapítása, hogy Petőfi a költészet forradalmát a forradalom költészetének szolgálatába állította,¹ kétségtelenül alkalmazható Heinére is, s e találkozás az irodalmi irányzatok oldaláról tekintve épp romantikájukban valósul meg.

E találkozás közelebbi feltérképezése tehát az a második ok, amely a Petőfi–Heine-kapcsolat vizsgálatát időszerűvé tette. A harmadik ok pedig bizonyos fokig túlmutat az irodalmon, s általános eszmetörténeti összefüggésekhez kapcsolódik: mind Heinének, mind Petőfinek s ennélfogva viszonyuknak is különleges időszerűséget ad az a tény, hogy a múlt század forradalmi mozgalmainak őszinte hívei, a forradalmiság egy-egy költőtípusának klasszikus tökéletességű megtestesítői voltak. A két forradalmártípus egybevetése, dogmatikus előítéletektől mentes jellemzése – mondanunk sem kell – nem csupán a távoli múlt jobb megértése szempontjából lehet hasznos.

E hármas indok késztetett arra, hogy Petőfi és Heine viszonyával foglalkozzam. Mindebből azonban az is következik, hogy egy rövidre szabott cikk keretében e sokágú kérdést teljes egészében nem tárgyalhatom, hiszen menthetetlenül az általánosságok régióiban rekednék meg. Mostani cikkem témáját tehát egyetlen alkérdésre kell korlátoznom, s ez annak vizsgálata lesz, miként ítéljük meg Heinrich Heine Petőfiről alkotott véleményét.

Az első vélemény 1847-ből való. Kertbeny Károly emlékirataiból tudjuk, hogy Petőfinek e világjáró fordítója és népszerűsítője 1847 áprilisában felkereste Heinét Párizsban, beszélt a német költőnek Petőfiről, s Dux fordításában, valamint saját rögtönzött tolmácsolásában verseket olvasott fel neki.² Kertbeny állítását természetesen gyanakvással is fogadhatnánk, hiszen Petőfiről szóló leírásaiban épp elég sok téves kitalálás akad. Ebben az esetben azonban okunk van hinni Kertbenynek. Tizenegy esztendővel később ugyanis Tompa Mihály egyik, Arany Jánoshoz írt levelében beszámolt arról, hogy „1846-ban vagy 47-ben” Petőfi mintegy eldicsekedett Heine elismerő véleményével. „Költeményeimből – mesélte eszerint Petőfi Tompának – olvastak Heinének, ki így kiáltott fel: »Ah! ez nagy költő, mint Burns vagy Béranger.«”³

Kertbeny nem ismerhette Tompa levelét, ez utóbbi sem Kertbeny emlékiratait – a két vallomás tehát egymást erősíti. Miként Petőfi levelezésének szerkesztői is vélték,⁴ joggal tarthatjuk valószínűnek, hogy Kertbeny csakugyan beszámolt Heinének Petőfiről, s csakugyan át is adta Heine üdvözletét költőnknek.

Azt azonban már aligha deríthetjük fel valaha is, hogy Kertbeny Petőfinek mely verseivel ismertette meg Heinét 1847-ben. Csak annyit tudunk, hogy Kertbeny már 1846-ban elhagyta Magyarországot, s így 1847 tavaszán aligha tudhatott Petőfi első jelentősebb forradalmi verseiről. Sőt, annak a cikkének alapján, amelyet Ungarn – Literarische Reisebesuche címen a Magazin für die Literatur des Auslandes hasábjain közölt, azt kell hinnünk, hogy Petőfi 1847 előtti műveiről is igen hiányosak és kuszák voltak az ismeretei.⁵ A Cipruslombok-at A szerelem gyöngyei című kötet folytatásának véli, mintha mindkét könyv költeményei ugyanahhoz a leányhoz íródtak volna. A Csillagtalan éjek (Sternenlose Nächte) című kötetről értékelést ad, mintha valósággal is létezett volna ilyen gyűjtemény, holott Kertbeny a Pesti Divat-ból csupán arról értesülhetett, hogy Petőfi ilyen kötetet tervez. Nem tudott viszont a Felhők-ről, s maga is beismerte, hogy a költő regényét és drámáját nem olvasta. Így hát meg kell állapítanunk: 1847-ben Kertbeny megközelítőleg sem tudott hiteles képet rajzolni Petőfiről.

A Magazin für Literatur des Auslandes hasábjain közölt beszámoló meglepő határozottsággal hangsúlyozta Petőfi világirodalmi jelentőségét, de maga a tudósító sem fogta fel e jelentőség érdemi súlyát, inkább intuíciója, semmint valóságos értéktudata volt. Nehezen hihető tehát, hogy Petőfi már ekkor „mély hatást” gyakorolt volna Heinére, amint ezt még Turóczi-Trostler József is, úgy látszik, elfogadta.⁶ Annyi azonban nyugodtan feltételezhető, hogy a német költő Kertbeny zavaros meséiből és kezdetleges fordításrögtönzéseiből is megértette Petőfi esztétikai irányát, s megállapíthatta, hogy az közel van Béranger és Burns iskolájához.

„Grüssen Sie mir Petőfi” – e szavakkal köszönt volna el Heine Kertbenytől 1847-ben. Puszta udvariasság fejeződik-e ki ebben az üdvözletben vagy annál több, nem tudhatjuk. De amennyire kétséges, hogy ez az első találkozás Heine számára valóban érdemleges élményt jelentett-e, annyira bizonyosra vehetjük, hogy Petőfi számára igen fontos volt ez az üzenet, amelyről Kertbeny nyilván sietve értesítette. Petőfi azon melegében, 1847. július első napjaiban számolhatott be Tompa Mihálynak erről a számára minden bizonnyal örvendetes hírről.

Ez a hír a legjobbkor érkezett, megerősíthette Petőfit választott útjának helyességében. Nem mintha költőnk kisebbrendűségi komplexusban szenvedett volna, de akkoriban ismét oly féktelenül támadta őt a kritika, s a szellemi élet hangadói közül oly kevesen álltak ki mellette, hogy erre a heinei elismerésre minden bizonnyal szívesen hivatkozott – nemcsak Tompa jelenlétében. A kortársi európai költészet Magyarországon is oly népszerű vezéralakjának méltató szavai – még ilyen közvetítéses formában is – hozzájárulhattak Petőfi költői öntudatának megerősödéséhez, s nem kis elégtételül szolgáltak az értetlen és kicsinyes hazai kritika hadjárataival szemben.

A fentiek alapján talán nem túl merész feltételezés, ha összefüggésbe hozzuk Heine üdvözletét és azt a tényt, hogy Petőfi épp ekkor, 1847 júliusában fordította le a német pályatárs Krönung című versét. A fordítás minden bizonnyal Szendrey Júliához is szólt, de Petőfinek nem volt szüksége Heinére ahhoz, hogy érzelmeit, hangulatait megfogalmazza. Nem lehetetlen, hogy valamiféle viszonossági szándék is meghúzódott amögött, hogy épp ekkor – amikor egyébként nem foglalkozott fordításokkal – Heine tolmácsolására vállalkozott. Hogy azután később miért húzta ki kéziratos könyvéből a fordítást, az – legalábbis jelenleg – a megfejthetetlen filológiai rejtélyek birodalmába tartozik.⁷

Másodszor 1849-ben nyílt alkalma Heinének arra, hogy nyilatkozzék Petőfiről. Ezt a véleményét már sokkal jelentősebbnek kell tartanunk több oknál fogva is. Először is azért, mert szabadságharcunk következtében Európa-szerte megnőtt az érdeklődés a magyarság iránt, s mint Im Oktober 1849 című verse tanúsítja, Heine is rokonszenvvel kísérte küzdelmünket. Erőltetés nélkül elképzelhetjük tehát, hogy őszintén érdeklődött a harcoló magyarság legnagyobb forradalmi költője iránt is. Érdeklődését ezúttal nem pusztán szóbeli információk, fordításrögtönzések elégítették ki, hanem egy vaskos könyv: Gedichte von Alexander Petőfy.⁸ S vegyük még mindehhez, hogy e vaskos könyv mintegy ad hominem érveléssel fordult hozzá, hiszen első ajánlása épp neki szólt: „Heinrich Heine, der grosse, ewig junge Dichter Deutschlands empfange diese Übertragung eines fremden Genius als tiefe und warme Huldigung im Namen der ungarischen Nation.”

A második ajánlás pedig – magyarul – magának Petőfinek íródott. Vegyük még ehhez, hogy a fordító bevezetője épp Heinéhez hasonlította Petőfit.⁹ Mindez együtt amellett szól, hogy Heinének lehetett oka a kötet olvasgatására. Az is tény viszont, hogy Heine egyáltalán nem volt olyan állapotban, amelyben egy több mint 300 oldalas könyvet elmélyülten lehetne tanulmányozni. Magából a Kertbenyhez írt köszönő levélből is kiderül, hogy alig tudott olvasni: „Dass meine persönliche Zuneigung zu Ihnen nicht geschwächt, mag Ihnen der schlagendste Beweis sein, indem ich mir die unsägliche Mühe gebe, an Sie zu schreiben, wobei ich mit der Nase auf dem Tisch liegen und das eine noch halbbrauchbare Auge mit der Linken geöffnet halten muss…”¹⁰

Nagyon is túlhajtott nemzeti elfogultság kellene annak feltételezéséhez, hogy Heine ilyen körülmények között, félvakon és elesetten sorról sorra tanulmányozta Petőfi műveit. A magam részéről azt tartom valószínűnek, hogy Heine egyszerűen belelapozgatott a néki ajánlott kötetbe, zsenijével megérezte „az idegen génius” néhány jellemző vagy a kötet alapján jellemzőnek tartható vonását, s ezeket summázta Kertbenynek írt levelében. Természetesen nincs bizonyítékom erre, de ha igaz volna az, amit Kertbeny s nyomában annyi irodalomtörténész is írt, hogy tudniillik Heinét valósággal elragadta Petőfi művészete, mivel magyarázható az a tény, hogy Petőfi neve soha többé nem fordul elő Heinének sem leveleiben, sem egyéb műveiben?

Bárhogy legyen is, maga a levél sem tanúskodik valamiféle egyértelmű lelkesedésről. Semmiképpen sem szabad követnünk azokat az elődeinket, akik Heinének Petőfiről alkotott véleményéből pusztán a lelkes dicsérő jelzőket hallották ki, s nagyvonalúan hallgattak az értékelés egyéb vonatkozásairól.¹¹

Emlékeztetőül hadd idézzük Heine levelének Petőfire utaló sorait: „Sie haben mir viel Freude durch Ihr Buch gemacht…¹² Petőfi ist ein Dichter, dem nur Burns und Béranger zu vergleichen, eine Natur, so überraschend gesund und primitiv inmitten einer Gesellschaft voll krankhafter und Reflexionsallüren, dass ich ihm in Deutschland nichts an die Seite zu setzen wüsste; ich selbst habe nur einige wenige solche Naturlaute, an welchen dieser Bauernjunge so reich ist wie eine Nachtigall. Wir Reflexionsmenschen erscheinen neben solcher Ursprünglichkeit wahrhaft bemitleidenswert; dagegen scheint mir sein Geist nicht eben sehr tief und ihm jeder Hamletzug ganz zu fehlen, zu seinem und seiner Nation Glück.”

Eddig Heine. Saját költői gyakorlatában, kivált a Buch der Lieder idején, maga is törekedett azokra a természetes hangokra („Naturlaute”), amelyeket Petőfi verseiben dicsér, így az elismerést komolyan vehetjük. Iróniáját ismerve azonban nehéz volna meggyőzni magunkat, hogy az egészség és a primitívség egyértelműen csak jót jelent Heine szótárában… Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a dagegen után következő megállapítás – az utolsó félmondat udvariasan enyhítő gesztusa ellenére – határozott elmarasztalást rejt magában: egy Heinrich Heine szemében a szellemi mélység s a hamleti vonások hiánya nem lehet vonzó.

Mondjuk ki nyíltan: igaza is volna Heinének, ha Petőfi valóban olyan egysíkúan naiv művész lett volna, mint amilyennek a német költőtárs hihette őt – Kertbeny kezdetleges fordításainak és egyoldalú válogatásának valószínűleg futólagos áttekintése nyomán. A heinei ítélet nem is lehetett méltányos, mert nem alapult Petőfinek teljes életművén, csupán egy csonkán bemutatott életművön.

Sajnos Kertbeny Károly 1849-ben sem tudott sokkal többet Petőfiről, mint 1847-ben. Legalábbis a Heinének átadott kötet lényegében csak 1846 végéig kíséri nyomon Petőfi fejlődését, 1847-es verset csak elvétve közöl.¹³ Ami azt jelenti, hogy Heine még az esetben is, ha átolvasta volna a teljes kötetet, Petőfi legjellemzőbb remekei közül csak néhányat ismerhetett volna meg – forradalmi verseinek óriási többségéről éppúgy nem szerezhetett volna tudomást, mint gondolati költészetének csúcsairól, a Világosságot! című versről, s Az apostol meditatív fejezeteiről. Igaz, Kertbeny bőven fordított a Felhők-ből, abból a ciklusból tehát, amely már sokat megmutat a gondolkodó és kétkedő Petőfiből, úgy látszik azonban, Heine ezeket nemigen vette figyelembe, különben nem írhatott volna a hamleti vonások hiányáról.

Maga Petőfi viszont, mintha csak válaszolni akart volna azoknak, akik majd a hamleti vonásokat kérik számon tőle, Világosságot! című versében – amely hiányzott Kertbeny első gyűjteményéből¹⁴ – megfogalmazta egy új Hamlet korszerű kérdését:

 

A kérdések kérdése ez, S nem a „lenni vagy nem lenni?” Használ-e a világnak, aki érte Föláldozá magát?

 

Vagyis hogy megy-e előre az emberiség, vagy pedig körben forog?

 

…hátha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, amely dagad Aztán lesímul, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá…

 

A „mi lett volna, ha?” kérdése nem túl tudományos, de bizonyosra vehetjük, hogy ha Heine ismerte volna ezt a verset, módosított volna Petőfiről alkotott véleményén. A költemény annál is inkább tetszhetett volna neki, mert a magyar költő kérdésfelvetése pontosan megegyezett egyik saját művének, a Ludwig Börné-nek azzal a passzusával, melyben ő is az emberi erőfeszítések és áldozatok hiábavalóságáról meditál: „Ist doch all dieses Quälen und Abmühen nutzlos, und obgleich ich mich marterte für das allgemeine Heil, so wird doch dies wenig dadurch gefördert. Die Welt bleibt nicht im starren Stillstand, aber im erfolglosesten Kreislauf…” Petőfinél az „átalános boldogság” a cél, Heinénél az „allgemeine Heil”, s még a kétkedésüket megjelenítő kép is hasonló, mert Petőfi a dagadó és elsimuló hullámokról beszél, Heine pedig az apályról és dagályról: „Auch die Menschheit bewegt sich nach den Gesetzen von Ebb und Flut…”¹⁵

Természetesen nem azt akarom állítani ezzel, hogy Petőfiben ugyanolyan hajlamok lettek volna a bölcseleti meditációra, mint Heinében. Sőt, az is vitathatatlan, hogy óriási a különbség Heine bölcseleti ismeretei és Petőfi ilyen irányú érdeklődése és képzettsége között. De e különbség nem terjeszthető ki odáig, hogy Petőfit gondolkodás vagy akár kétkedés nélküli, primitíven egészséges költőnek lássuk. Épp élete fő tartalmában, szabadságharcosi küzdelmének értelmében többször is kételkedett, mintegy ciklikusan visszatértek nála az ilyen hangulatok, amelyeknek három különböző időpontban három kicsúcsosodását ismerjük: 1846 elejéről a Felhők több versét, 1847-ből a Világosságot! és Az ember című költeményt, s 1848-ból Az apostol-t.¹⁶

Heine azonban nem ismerhette ezeket a műveket, illetve a Kertbeny-féle kötetből is kihallható meditatív hangokra nemigen figyelt fel.

Ennyivel azonban nem érhetjük be. A felszínen maradnánk, ha azt bizonygatnánk, hogy Petőfi heinei jellemzésének vitatott tétele pusztán ismerethiányból vagy felületes olvasásból fakad. Nagyon is elgondolkodtató, igaz magja ennek az értékelésnek az az utalás, amely Petőfit a Reflexionsmensch-ekkel állítja szembe. Heine jól érezte meg, mi az alapvető különbség kettőjük között: Petőfivel szemben önmagát is a Reflexionsmensch-ek közé sorolta.

Heine ugyan az eredetiséget emelte ki Petőfinél mint az elmélkedések emberei által leginkább irigyelhető értékét, s nem beszélt Petőfi forradalmiságáról, a folytatás azonban – a hamleti vonás hiányának hangsúlyozása s a szellemi mélység mértékére tett bíráló utalás – feljogosít bennünket arra, hogy feltételezzük: Heine tudta, hogy vele szemben Petőfi a cselekvésnek, méghozzá a legmerészebb forradalmi cselekvésnek a megtestesítője. Ha ugyanis túllépünk magán a heinei ítéleten, s a költő egész művét tekintjük, azt kell látnunk, hogy a hamletizálás Heine fogalomtárában a cselekvéstől való megriadást is jelenti, míg a cselekvést, a forradalmi tettet érett korában rendszerint ironikusan hozza kapcsolatba a szellemi egyoldalúsággal – mindenekelőtt a Börne és követői ellen írt kegyetlen emlékiratban.¹⁷ A Ludwig Börne egész hangvétele, érvelési rendszere lehetetlenné teszi számunkra, hogy a Kertbenyhez írt levél fentebb elemzett utalásaiban csak elismerést lássunk.

Amikor azonban Heine a hamleti vonás hiányát és a szellemi mélység elégtelenségét együtt kifogásolja, akarva-akaratlan saját ifjúkori énjével is szembekerül. Két évtizeddel Petőfi megítélése előtt ugyanis még ő maga is öntudatosan vállalt bizonyos szellemi egyoldalúságot – a történelmi cselekvés érdekében. 1828-ban így írt Moses Mosernek: „Az emberi egyenlőség szeretete, a klérus gyűlölete sohasem volt hatalmasabb bennem, mint éppen most. Egész egyoldalúvá válok ezáltal. De az embert éppen az egyoldalúság teszi képessé a cselekedetre. A német nép és Moser éppen sokoldalúságánál fogva sose juthat el a cselekvésig…”¹⁸

Heine tehát Petőfit bírálva saját ifjúkori álláspontját is ironikusan felülvizsgálja, mint ahogy ezt sokkal nyíltabb formában már a Ludwig Börne lapjain megtette. Vagyis: ha Heine következetes akart maradni a negyvenes években kialakult álláspontjához, akkor Petőfiben sem tetszhetett neki az, ami Börnében taszította.

Annál is kevésbé, mert – a fentiekkel belső logikai összhangban – más olyan vonást is találhatott Petőfiben, ami őt Börnére és követőire emlékeztethette. Az 1847-es versek közül épp a Ha férfi vagy, légy férfi… került be Kertbeny válogatásába. Ha Heine elolvasta a Männerlied címen fordított költeményt, Petőfi rendíthetetlen erkölcsi felfogása felidézhette emlékezetében mindazokat a támadásokat, amelyeket Börne és hívei intéztek ellene, erkölcstelenséggel, szószegéssel, férfiatlan ingadozással s hasonlókkal vádolva őt.

Heine akkor – Börnéről írt könyvében is – önérzetesen védte meg magát a jellemtelenség vádjával szemben, s megfogalmazta a művészet és a jellem magasabb rendű összefüggésének elvét. Ezzel az elvvel általánosságban minden bizonnyal Petőfi is egyetértett volna, vagy egyet is értett: „Jelleme annak van, aki egy meghatározott életszemlélet meghatározott körében él és működik, mintegy azonosítja magát ezzel, és sohasem kerül ellentétbe gondolkodás- és érzésmódjával. (…) …belső egység nélkül nem lehetséges szellemi nagyság (…), amit tulajdonképpen jellemnek kell nevezni, a költő elengedhetetlen tulajdonságai közé tartozik.”¹⁹

Ezt, a maga általánosságában kétségtelenül helyes elvet azonban Heine oly módon alkalmazta és idomította a gyakorlat szükségleteihez, hogy azzal Petőfi már aligha rokonszenvezhetett. És fordítva: a Ha férfi vagy, légy férfi… költőjének könyörtelen erkölcsi igényessége, a kimondott szó halálos komolysággal való vállalásának elve Heinében csak viszolygást támaszthatott. A német költő a jellembeli nagyságot összeegyeztethetőnek ítélte azzal, hogy a kiemelkedő szellemek „számtalan apró-cseprő komiszsággal” vásárolják meg a legnagyobbak és legkisebbek „bocsánatát”,²⁰ s azokat, akik ezt nem akarták megengedni neki, hamar szellemi korlátoltsággal vádolta.

És ezen az úton Heine olyan ponthoz jutott el, ahol már felfogása szögesen ellenkezett Petőfiével. „Mindig a bornírtság jele – írja a Ludwig Börné-ben –, amikor valakit a bornírt tömeg könnyen ért meg, és mint jellemet ünnepel. Íróknál ez még aggasztóbb, hiszen az ő cselekedeteik tulajdonképpen szavakból állnak, és amit a közönség írásaikban mint jellemet ünnepel, végeredményben nem más, mint szolgai alázat a pillanattal szemben, az alakító nyugalom és a művészet hiánya.”²¹ Ha Petőfi – amint feltételezhető – olvasta a Ludwig Börné-t, akkor ez a fejtegetés csak taszíthatta őt, hiszen önmaga forradalmi erényességének tudata költői értéktudatával legalább egyenértékű volt.

Számunkra azonban itt az a lényeges, hogy Heine nemcsak a hamleti vonás nélküli cselekvést kapcsolta össze a szellemi mélység elégtelenségével, hanem a (jakobinus eredetű) erénykultuszt is a szellemi korlátoltsággal.

Összefoglalva tehát: Heine már csak azért sem lelkesedhetett Petőfiért feltétel nélkül, mert a magyar költő néhány meghatározó vonása, mindenekelőtt jakobinus forradalmisága nem lehetett számára egyértelműen rokonszenves. Amilyen mértékben megsejtette kettőjük különbségét, olyan mértékben – ha udvarias, diplomatikus formában is – ki kellett fejeznie fenntartásait is. S a fenntartások megfogalmazásának oly jellemző módja megint csak egyik megnyilvánulása a két költő közti különbségnek!

E különbséget legélesebben akkor rögzíthetjük, ha a fiatal Heinét vetjük össze Petőfivel. Az 1830-as francia forradalom idején Heinét éppoly lázas lelkesedés ragadta el, mint amilyennel Petőfi üdvözölte az 1848-as francia forradalmat. Heine azt mondta, hogy előre megérezte a forradalmat, miként azok a madarak, amelyek előre jelzik a természet forradalmait,²² s Petőfi – talán nem függetlenül Heinétől – „prófétai ihletét”, „ha úgy tetszik”, „állati ösztönnek” nevezte, „úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt”.²³ A francia forradalom híre mindkettőjükben harci vágyat ébresztett, cselekedni akartak. „…minden gondolatom lobogó lánggal ég. Hiába mártom fejemet a tengerbe. Ezt a görögtüzet víz nem oltja el…” – írta Heine 1830-ban.²⁴ „…a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el…” – mondta Petőfi 1848-ban, talán megint csak nem függetlenül Heinétől.²⁵

A folytatás során azonban már eltérnek útjaik. A Párizsba siető Heine fokozatosan kiábrándul a francia forradalomból, „az ezüst haj”, amely képzeletében „olyan fenségesen lobogott” La Fayette-nek, a két világ hősének a vállán, behatóbb vizsgálat után „barna parókává lényegült át”, s a forradalom új, 1848-as felvonása már csak riadalommal tölti el a német költőt. Míg Petőfi, La Fayette-en szintén hamar túllépve, az ellenkező irányban fejlődik – személyesen kezdeményezi a pesti népforradalmat.

A két költő útjának eltérésében természetesen sokféle tényező játszhatott közre, köztük alkatiak, nemzedékiek, sőt származásiak is. Petőfi az alulról jöttek indulatával nézte a felső osztályokat, „a szabad szegénység” volt az ideálja, míg Heine, aki a nemesi és polgári „arisztokráciát” megvetette ugyan, szeretett úri módon élni, „fejedelmi költekezéshez” szokott, s már csak ez a körülmény is egyben-másban megalkuvásra kényszerítette. Amikor Petőfi született, Heine már megírta első remek dalait – egy teljes nemzedék különbsége volt köztük, 1849-ben Heine mögött már olyan tapasztalatok álltak, amilyenekre egy fiatal ember még a Petőfiéhez hasonló önemésztő lázban sem tehet szert. Mégis, hiba volna az ilyen tényezőkre korlátozni kettőjük különbségeinek lényegét.

A két költő között a legfontosabb különbséget történelmi helyzetük eltérése határozza meg. Az érett Heine Párizsban élt, ismerte Angliát, napi tapasztalatból tudta, hová vezetnek azok a társadalmi változások, amelyekért demokrata és liberális honfitársai oly buzgón fáradoznak. Mint a Világosságot! bizonyítja, a forradalmak történetének tanulmányozásából Petőfi is levont hasonló kételyeket, de az ő mindennapi társadalmi környezete, az elemi polgári átalakulásra készülődő Magyarországon egészen más volt: a harcra kényszerítő tényezők túlsúlyra kerültek a kételkedést szülő tényezőkkel szemben. Ő maga is annyira érezte ezt, hogy a nagy forradalmi versek tőszomszédságában írt pesszimista versét, Az ember-t nem is adta ki kezéből, mint ahogy később Az apostol-t sem jelentette meg, mert tudhatta, hogy az önvédelmi harcát vívó nemzetnek az adott pillanatban másfajta költészetre van szüksége.

Az alkati és történelmi különbségek ellenére tehát a tekintetben is fellelhető hasonlóság Heine és Petőfi között, hogy forradalmi küzdelmüket történetfilológiai távlatban tudták nézni, felül tudtak emelkedni a forradalmi harc pillanatnyi szükségletein. Ez a felülemelkedés Heinénél sokkal érzékletesebben és hangsúlyosabban jelenik meg, elvezet egészen a túl szűk körűnek ítélt börnei forradalmiság elleni harcig. Petőfinél ilyet nem tapasztalhatunk, de a maga lehetőségei között Petőfi is továbblépett az elsődleges politikai aktualitás szintjénél.

S nem lehetetlen – miként a Ludwig Börne idézett passzusának és a Világosságot! alapeszméjének találkozása sejteti –, hogy Heine e tekintetben is ösztönző hatást gyakorolhatott Petőfire. E befolyás azonban nem lehetett döntő, már csak azért sem, mert – túl a két költő alkati különbségein és a két társadalom fejlettségi szintjének eltérésein – az egyértelmű magyar viszonyok logikája Petőfit arra kényszerítette, hogy belső kételyeinek hallgatást parancsoljon, hogy minden szellemi és erkölcsi energiáját a szabadságharcnak szentelje. A „matracsírban” egyre vigasztalanabbul meditáló Heinével szemben neki a tettet kellett vállalnia – egészen az önfeláldozásig.

A társadalmi viszonyok különbözőségének egyik meghatározó sajátossága épp az volt, hogy Nyugat-Európában a forradalmi irányzatok rendkívül széles skálán bontakoztak ki, a polgári radikalizmustól a polgárias szocializmuson át a különböző kommunista iskoláig²⁶ – Magyarországon viszont a nemesi liberalizmus radikális szárnyától balra nagyjából egységes tömböt alkotott a haladás szélső tábora. Paradox megfogalmazásban azt is mondhatnánk, hogy amíg Nyugaton egy Heine és egy Börne szenvedélyes eszmei párharca elkerülhetetlen volt, addig Magyarországon Petőfi még egyszerre meríthetett mind Heinéből, mind Börnéből.

Heine és Petőfi ily módon a XIX. századi forradalmi költészetnek, sőt, általában a forradalmiságnak két különböző típusát testesíthette meg. Találkozásaik és különbözőségeik további elemzése még feltétlenül szükséges, ha el akarjuk mélyíteni a forradalmi költészet történelmi tipológiáját.