Petőfi és a kommunizmus

A legutóbbi időben Lukácsy Sándor több tanulmányban is kifejtette a tételét, mely szerint Petőfi világnézete „fő vonásaiban és a lényeges pontokon buonarrotiánus típusú”.¹ Mivel Filippo Buonarroti a babeufi kommunizmus rendszerbe foglalója, ez a tétel nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Petőfi Sándor világnézetileg „fő vonásaiban és a lényeges pontokon” a Marx előtti kommunisták sorába tartozik, s azoknak is egy sajátos, szektás típusát testesíti meg.

Elöljáróban talán nem árt tisztázni valamit. Mivel Lukácsy írásaiban főleg Pándi Pállal vitatkozik, szakmai körökben némelyek hajlanak arra, hogy csupán személyi disputát lássanak ebben az ügyben, mások egyszerűen a „Lukácsy vagy Pándi!” jelszóval vélik kifejezhetőnek a nézeteltérések lényegét. Az ilyen meghatározás azonban kínos félreértésekre vezethet. Először is: azt az elvi feltételezést foglalja magában, hogy a vitatott kérdésnek csupán kétféle megközelítése lehetséges. Másodszor: akarva-akaratlan egy nevezőre hoz különböző méretű és értékű teljesítményeket, egy hatalmas anyagot felölelő, kétkötetes tudományos művel folyóirat-tanulmányokat vagy éppenséggel népszerű jellegű cikkeket állít szembe. Harmadszor: a vita leszűkítése két személyre elfedi azt a tényt, hogy az ismertebb Petőfi-kutatók közül csak Lukácsy hirdeti Petőfi világnézetét buonarrotiánus típusúnak, az ellentét tehát nem két kutató, hanem Lukácsy Sándor és a Petőfi-filológusok többsége között alakult ki.

Ilyen esetben természetesen nem sokat számít, hogy hol a többség. A tényeket kell tehát megvizsgálnunk, hogy eldönthessük, mivel van dolgunk: újszerű tudományos felfedezéssel, amely e szempontból az egész eddigi Petőfi-filológiát hatályon kívül helyezi, vagy pedig egy módszerében és következtetéseiben egyaránt vitatandó hipotézisről.

Általában nem érdekes egy ilyen vita személyi háttere, ez esetben mégis ki kell térnem arra, hogy miért éppen most vállalkozom a disputára, amikor Lukácsy már korábban is hangot adott ilyen nézeteinek. Lényegében két fő okról adhatok számot: 1. az Irodalomtudományi Intézeten belül kialakult munkamegosztás következtében életrajzi és nem eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozom, ez utóbbiak épp Lukácsy Sándor – mellesleg hivatali főnököm – illetékességi körébe tartoznak; amíg a biográfia első kötetén dolgoztam, ilyen problémákkal nem is kellett érdemben szembenéznem; megszabott terv alapján haladok munkámban, s nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ad Calendas graecas, vagyis sohanapjáig halogassam fő feladatomat. 2. Lukácsy Sándor első eszmetörténeti vizsgálódásait bizalommal és rokonszenvvel fogadtam, mert azokban a tiszteletet parancsoló anyagismeret új tények és összefüggések feltárásával párosult, s ezeket az értékeket a vitatható részletek sem csökkentették aggasztó mértékben.² A legutóbbi évekig tehát megelégedhettem azzal, hogy fenntartásaimat csupán jelezzem, és várjak a készülő szintézisre, amely a költő világnézetét illetően nemcsak rögtönzésszerű ötleteket, hanem bizonyított tételeket vonultat majd fel.³

Közben azonban megjelent az én első biográfiai kötetem, és nekiláttam a másodiknak. Itt már elháríthatatlanul szembe kellett néznem a kérdéssel, hogy valójában milyen „típusú” is Petőfi forradalmi világnézete. Most már nem függeszthettem fel a vitát az eszmetörténeti szintézis elkészültéig, annál is kevésbé, mert Lukácsynak a Petőfi és Cabet című indító tanulmánya óta eltelt nyolc esztendő nem volt elég az összefoglalásra, viszont a még be sem bizonyított tételeket elkezdte propagálni, kilépve a szakfolyóiratokból a nemzetközi fórumokra és a hazai ismeretterjesztés porondjára.⁴ Talán azért, mert lelke mélyén maga is érezte, hogy csupán hipotéziseket terjeszt bizonyított tételek helyett, talán más okból, mindenesetre ezekben az új írásokban egyre kevesebb lett az új tény és adat, egyre inkább elszaporodott viszont az apodiktikus kijelentés, elmérgesedett a másokat ostorozó szenvedély – a várt bizonyítások helyét kioktatások kezdték elfoglalni.

Megtörténhet persze, volt már rá eset a históriában, hogy az igazság képviselőjét üldözik, megfosztják véleménye kifejtésének lehetőségétől, s ezzel végletes indulatokra ragadtatják. Lukácsyt azonban egyetlen tájékozott irodalomtörténész sem tekinti üldözöttnek, hanem egy tudományos intézmény megbecsült vezető kutatójának, aki minden lehetséges magyar és nem magyar fórumon előadhatja nézeteit. Soha Petőfi-kutató nem támadta őt, annál több méltánylásban és védelemben⁵ részesült, tárgyilagosan idézték értékes tanulmányait még azok is, akik buonarrotiánus Petőfijét tartózkodással vagy éppen néma elutasítással fogadták. Ezzel szemben nézzük meg, miként ítél Lukácsy a Petőfi-filológia művelőiről.

Költőnk műveltségéről nyilatkozva, Lukácsy ilyen verdiktet mond ki a mai magyar irodalomtudományról: „Petőfi olvasmányait nem szokás olvasni. Kézbe venni sem.” Mivel egy viszonylag nagy példányszámú ismeretterjesztő folyóiratnak lehetnek olyan olvasói is, akik nem tájékozottak filológiai ügyekben, az ilyen kijelentések azt a képzetet kelthetik bennük, hogy Lukácsy Sándor az egyetlen irodalomtörténész, ki kézbe veszi Petőfi olvasmányait. Az így félretájékoztatott érdeklődőkkel közölnöm kell, hogy Petőfi olvasmányairól rengeteget értekeztek a régi és mai magyar irodalomtudósok. Horváth János nagy műve például nyolcvanoldalnyi hatáskutató függeléket ad közre, amely sok megvilágító észrevételt tartalmaz Petőfi olvasmányélményeinek feltehető hatásáról is.

Tegyük fel, hogy Lukácsy idézett kijelentését nem általában, hanem csupán a forradalomtörténeti olvasmányokra kell értenünk. Ezt az értelmezést a verdikt általánosító jellege nem könnyíti meg számunkra, de mert Lukácsy példái e témakörbe vágnak, szűkítsük le vizsgálatunkat e kérdésre.

„Így történhetik meg – folytatja Lukácsy –, hogy életrajzok jelentek, sőt jelennek meg, melyek az Histoire des Girondins-t már 1846-ban, sőt 44-ben olvastatják Petőfivel, noha Lamartine műve csak 47-ben került ki a sajtó alól.”⁶

A Valóság olvasói elképedhettek a magyar irodalomtörténészek lehangoló tudatlanságának fenti példája láttán. A bökkenő ott van, hogy a fenti tévedéseket nem irodalomtudományi, hanem szépírói munkák szerzői követték el, s e könyveket a tudományos szakkritika már korábban bírálta, a Lamartine művét Petőfivel már 44-ben olvastató regényes életrajzot éppenséggel ízekre szedte.⁷

„Így történhetik meg – folytatja tovább Lukácsy –, hogy Saint-Just könyvét (…) hol történetírói műnek, hol szónoklatgyűjteménynek nyilvánítják, noha az politikai-filozófiai fejtegetés.” Aki így melléfog az Esprit de la révolution értékelésében, valóban aligha fogta kézbe e könyvet. De melyik irodalomtudós tévedett ilyen vaskosat? A Valóság olvasóinak tájékoztatására megint el kell árulnunk, hogy nem irodalomtörténész, hanem a fentebb már említett regényes életrajzok szerzésével foglalkozó ifjúsági író degradálta szónoklatgyűjteménnyé „Petőfi Sándor kincsét”.

Még egy mondattal foglalkozni kell, mert itt már Lukácsy nyíltan kollégáiról, tehát az irodalomtudósokról beszél, mégpedig ekképpen: „Így történhetik meg, hogy a kommunista felfogású Alphonse Esquiros Histoire des Montagnards-ját egyetlen kollégám sem méltatta figyelemre, nem is említi sehol, noha e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire.”

Ha valóban senki sem említette volna Esquiros nevét és művét, és ha Lukácsy egy félmondatos kijelentésnél többet árult volna el a Hegypárt történetének Petőfire gyakorolt hatásáról, akkor némi alapja lehetne egy ilyen vádnak. A valóságban azonban sehol sem található nyomtatott nyoma annak, hogy maga Lukácsy érdemben foglalkozott volna Esquiros művével, az viszont bizonyítható, hogy más kollégák is említették e könyvet – e sorok írója például többször is. Például egy olyan cikkben is, amely együtt jelent meg Lukácsy fentebb említett dolgozatával a Petőfi tüze című kötetben, s amely részletesen vizsgálja Petőfi forradalomtörténeti olvasmányainak hatását, s amely mellesleg Lukácsy egy-két nézetével is vitatkozik…⁸

Mindebből sajnos le lehetne vonni azt a tanulságot, hogy Lukácsy Sándor az egész mai Petőfi-filológia elleni hangulatkeltő kirohanásában nem korrekt módszereket alkalmazott: az irodalomtudományra tüzelt, de Hunyady József regényes művének lapjaiból csinálta a fojtást. Erre a pamfletírói módszerre csak az adhatna jogot, ha a bíráló tudománya csúcsairól abszolút fölénnyel nézhetne le kollégáira. De van-e alapja egy ilyen fölénynek?

A válasz előtt engedtessék meg egy kis elvi állásfoglalás a filológiai hibák természetéről.

Az irodalomtudományi munka némely típusai a mikrofilológiai adatok halmazára épülnek: márpedig az ilyen adatok bizonyos mennyiségét szinte már lehetetlen elnézések-elírások nélkül rendbe foglalni. Hogy ne terjedjenek könyvről könyvre, a kis hibákat is érdemes javítani, nem tulajdonítva nagy jelentőséget a korrekciónak, ha a figyelmetlenségek nem állnak össze valamilyen elfogultság diktálta rendszerré. Más a helyzet, ha a sorozatos elírások tendenciáról árulkodnak…

Az olvasónak módjában lesz most elbírálnia, hogy az itt idézendő pontatlan fogalmazások véletlen elírások-e, vagy pedig rögzíthető bennük valamiféle egyértelmű és egyirányú elfogultság.⁹

Nagyon nem akartam erre a terepre lépni, de vitapartnerem ide terelte a küzdelmet, nézzünk hát szét ezen a páston is: vessünk egy futó fényt arra, hogy miként olvas az a Lukácsy, aki oly buzgón korhol másokat állítólagos olvasói lustaságukért.¹⁰

1. Fentebb idéztem, miként marasztalta el kollégáit Lukácsy (teljesen alaptalanul), mondván, hogy azok „nem is említik” Esquirost, noha „e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire”. Aligha? Nézegetem Esquirost, miféle Marat-kultusz található benne. Meg is leltem, íme így szerepel a Marat-kultusz Esquirosnál: „La superstition fit un dieu de Marat, une sorte de culte s’établit autour de sa mémoire.”¹¹

Magyarul: „A babona istent csinált Marat-ból, egyfajta kultusz bontakozott ki emléke körül…” Mint látható, a babonás emberek csapták a kultuszt Marat körül, nem Esquiros, Lukácsy ezt az egyetlen ingatag félmondatot tudta közölni Esquiros és Petőfi szellemi kapcsolatáról. Feljogosíthatta ez a kollégái ellen intézett heves vádakra? Aligha.

2. Lukácsy évek óta hirdeti, hogy Louis Blanc Histoire de dix ans-ja milyen mély hatást gyakorolt Petőfire. Érdemleges kifejtését e hatásnak még nem olvashattuk, ellenben Sőtér István legutóbb elég lehangoló felfedezést tett arra vonatkozóan, hogy Lukácsyra milyen hatást gyakorolt Louis Blanc: Lukácsy szerint Louis Blanc részletesen ismerteti Fourier tanait, a valóságban e derék francia csak ígéri Fourier ismertetését, ám e tanokat később nem részletezi… Figyelmes olvasásról tanúskodik-e Louis Blanc ilyen kommentálása? Aligha.¹²

3. „Ezt egy más tanulmányban bizonyítom be…” – írja Lukácsy annak kapcsán, hogy Petőfi olvasta Lamartine forradalomtörténetét.¹³ Csakugyan valószínűsítette azt, hogy a Beaurepaire című vers alapgondolata a Girondiak történeté-ből származik. De egy olvasó filosznak tudnia kell, hogy előtte sok évtizeddel már Havas Adolf megtalálta Lamartine szavait Petőfi egy-két utalásában… Bizonyításra tehát nem volt szükség, legfeljebb egy ismert kapcsolat további megerősítésére, ami azért meglehetős különbség.

4. „Cabet nevét Petőfiével még nem kapcsolták össze…”¹⁴ – íme, ismét egy apodiktikus kijelentés, és ismét nincs szerencséje Lukácsynak. Mert hamarjában csak úgy kapásból utalnom kell Jordáky Lajosnak 1945-ben megjelent könyvecskéjére, amely nagyon is összekapcsolja Petőfi és Cabet nevét, méghozzá épp a forradalom története kapcsán, így: „Közben folyton a francia forradalmak történetét olvassa. Robespierre, Saint-Just könyveit, majd Cabet, Blanc, Lamartine írásait.”¹⁵

Robespierre könyve tévesen szerepel a listán, s persze Jordáky könyvében egyéb elírásokat is lehet találni, de ez sem változtat a tényen, azon, hogy Cabet és Petőfi nevét épp a lényeges kérdésben már összekapcsolták… S ha már Lukácsy olyan előzékeny volt, hogy olvasási tanácsokat adott kollégáinak, hadd viszonozzam ezt egy másik jó tanáccsal: kerülje a „még soha senki”, „ez meg, ez meg először” és az ehhez hasonló, ellentmondást nem tűrő, roppant nehezen bizonyítható és fölöttébb könnyen cáfolható deklarációkat… Mert ez az óvatosság legalább olyan fontos tulajdonsága egy filosznak, mint az, hogy olvasgat is.

5. És persze az eredeti műveket olvassa. Csak módjával érdekes például, hogy ki mindenki írt Babeufről vagy a boldogságeszméről kommentárt, a legfontosabb az, hogy az eredeti forrásokban mi található. Lukácsy azonban roppant szereti a kommentárokat, s így az eredetiben is meglelhető érdekességeket olykor a legváratlanabb helyeken találja fel. Idézi például Turóczi-Trostler egyik tanulmányát, s e meglepő jegyzetet fűzi hozzá: „Itt olvasható például, hogy a fiatal Engels milyen nagy reményeket fűzött Beck Károly költői tehetségéhez, amelyeket azonban ez nem váltott be…”¹⁶ Ezenkívül megemlíti még azt is, hogy Gragger Róbertnak mi volt a véleménye Beckről. De ha már valaki azzal érvel, hogy mi volt Engels véleménye Beckről, hogyan idézheti ezt a véleményt egy magyar irodalomtörténésztől? Lehetséges az, hogy Lukácsy Turóczi-Trostlertől szerzi be Engelsre vonatkozó ismereteit? Nem volna jobb az eredeti forrásokhoz, esetleg magukhoz a német szövegekhez fordulni?

Vagy csak a francia olvasmányok számonkérésében ilyen szigorú Lukácsy, de a német klasszikus szövegekről elég Turóczi-Trostler kommentárjaiból értesülnünk?

A fenti öt példával természetesen nem azt akartam bizonygatni, hogy Lukácsy csak másokat biztat olvasásra, de ő maga nem olvas. Sőt, mint munkatársa személyesen tanúsíthatom, hogy igen szerteágazó irodalmat lapozgatott át a szóban forgó kérdések kapcsán. Nekem még azt is szabad mondanom, hogy kötetszámra mérve aligha versenyezhet vele bárki is ezen a terepen.

Én például kevesebb kommentárt olvasgattam, mint ő. De ebben talán nemcsak lustaságom vagy felületességem a ludas, hanem egy meggyőződés vezet: az olvasás számomra nem cél, hanem eszköz egy tudományos kérdés megválaszolásához. Ennélfogva az olvasgatás különben kellemes és vonzó szenvedélyének csak módjával áldozok – a forrásokat vizsgálom, s a hozzájuk fűzött irodalomtudósi kommentárok között már válogatok. Előnyösen lehet persze bőséges francia idézetekkel duzzasztani a saját szövegeinket, ez az eljárás bizonyos – sznob vagy tájékozatlan – olvasók körében fölöttébb növelheti művünk tudományos becsét… még akkor is, ha az idézetek egy részének csak távoli közük van a tárgyalt kérdéshez. Az én alkatomnak azonban nem felel meg ez a módszer. Ennek ellenére soha nem jutott volna eszembe, hogy a saját módszeremet megpróbáljam kollégáimra erőszakolni. E kis kitérőre Lukácsy kényszerített, aki bevezette irodalmi vitáinkba a „ki hogyan és mennyit olvas” vetélkedőjét, de ő maga – éppúgy, mint mindenki más – olykor bizony felületesen olvasgat…

Annál szigorúbb mások olvasási tudományával szemben.

Nem csoda hát, ha némely irodalomtudós elvszerűen tartózkodik attól, hogy polémiába bocsátkozzék Lukácsyval; úgy érezheti, hogy nincsenek meg a tudományos polémia feltételei.

Én azonban nem azért tértem ki minderre, mert különösebben érzékeny léleknek hiszem magam. A fent jellemzett eljárás azért érdekes, mert abban Lukácsy egy jellegzetesen nem-tudományos eszközt alkalmaz – a kihegyezett, indulat szülte túlzások stiláris eszközét. Márpedig a mértéktelen túlzás helyénvaló lehet bizonyos – például romantikus – szépírói munkákban, bizonyos – például szatirikus – műfajokban, de tudományos vagy ismeretterjesztő dolgozatokban az indulatot is a tényekkel-adatokkal körülhatárolható mederbe kell szorítani.

Nem szeretném azt prédikálni, hogy az irodalomtudományi vitákat szüntessük meg, vagy vezessük be az elvtelen diplomatizálás simulékony modorát. Nem is állna jól nekem, ha bárkiben kifogásolnám a vitázó hajlam túltengését, mert talán nem titok, hogy egy-két csetepatéban magam is részt vettem. De a polemikus erő, amely Lukácsyban kétségtelenül megvan, és lendületes stílussal is párosul, az elemi tények tisztelete és az alapvető igazság nyomatéka nélkül az egész vitát a személyeskedések véget nem érő labirintusába vezetheti.

Fentebb láttuk, hogy kollégáiról kimondott verdiktjeiben Lukácsy miként kezeli a tényeket. A továbbiakban megpróbálom bebizonyítani, hogy fő tétele – Petőfi „buonarrotizmusa” – mellől is hiányzik a döntő igazság támasztéka.

Sokat nem érdemes foglalkozni velük, félő ugyanis, hogy Lukácsyt nem hibás módszerei vezetik félre, hanem a prekoncepciós alaptételhez utólag keresgél módszertani igazolást. Az olvasó tájékoztatására mégis idézek egy-két ilyen erősen kérdéses elvet.

„Világnézetalakító hatást föltételezni olyan műről – olvashatjuk a Valóság említett cikkében –, melynek ideológiai szintje más, mint Petőfié, nem megengedhető.” Ez az álláspont viszont nem igazolható. Közismert tény például, hogy a reakciós szemléletű Gvadányi világnézeti hatást is gyakorolt az ifjú Petőfire már akkor, amikor költőnk, ha nem is volt forradalmár, de mindenesetre összehasonlíthatatlanul magasabb ideológiai szinten állt, mint a nótáriusával „elaludt vérű magyar szíveket” serkentgető szerző. Az is közismert, maga Petőfi vallotta meg, hogy az idősebb Dumas milyen erős világnézeti hatást gyakorolt rá – márpedig aligha állíthatnánk, hogy A három testőr szerzője Petőfi ideológiai szintjét elérte volna. A világnézeti hatások folyamata sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy az idézett primitív sémába szoríthatnánk.

Egy másik módszertani alapelv szerint a szépirodalom és a sajtó csak információkat, ismereteket gyarapíthat, de „világnézetformáló indítást, lökést” nem adhat. A tétel nem szorul cáfolatra. Egy olyan nagy műveltségű irodalmár, mint Lukácsy, jól tudja, hogy Byron, Heine, Dosztojevszkij vagy akár Franz Kafka milyen hatalmas világnézeti hatást gyakorolt értelmiségiek, írók, művészek ezreire. És nem Lukácsy írta-e – persze tíz évvel ezelőtt – a márciusi ifjakról, hogy „nevelőjük volt a haladó francia literatúra”? Ami ugyan már akkor sem számított felfedezésnek, de mindenesetre igazabb megállapítás volt, mint az, hogy a szépíró „közvetítők közbeiktatása fölösleges is” a hatás „pontosításának” műveletében.

Lukácsy megrója azokat is, akik – mint például Pándi Pál – a Marx előtti szocialista-kommunista tanokra az „utópista” jelzőt használják. „A magam részéről a korai szocializmus gyűjtőnevet javaslom és használom minden Marx előtti szocialista-kommunista rendszerre. Ez megfelel a más nyelveken jól bevált Frühsozialismus, socialismo prima di Marx kifejezéseknek, és tiszteletadó Marx iránt: hozzá viszonyít.”

Természetesen jó dolog, hogy Lukácsy ennyire tiszteli Marxot, de mindez nem teszi elfelejthetővé a közismert tényt – azt ugyanis, hogy Marx kevésbé volt „tiszteletadó” önmaga iránt, Engelsről nem is beszélve, mert mindketten használták az utópista jelzőt a korai szocialistákra, kommunistákra. Ennélfogva azt is lehetne mondani, hogy azok „tisztelik” jobban Marxot, akik az ő meghatározásait alkalmazzák. Az ilyen terminológiai vitákat a végtelenségig lehetne folytatni, ajánlatos volna azonban kikapcsolni belőlük azt a szempontot, hogy melyik terminológia „tiszteletadó” Marx iránt, és melyik nem. Ez az érvelés rossz emlékeket ébreszthet, hajdan volt ifjúságunk túlbuzgóságait idézi nyakunkra.

Lukácsynak az sem tetszik, ha e kérdés vizsgálatakor valaki „vajmi ritkán idéz” „buonarrotiánus szerzőt”. De miért kellene buonarrotiánusokat idéznie annak, aki nem hiszi, hogy Petőfi világnézete buonarrotiánus volna? Még a jogban is az az elv, hogy a vád bizonyítsa a maga tételeit. Mivel Lukácsy állítja Petőfiről, hogy költőnk buonarrotiánus, neki kellene idézgetnie e szerzőket. Sokkal bővebben, mint eddig tette, és sokkal meggyőzőbben.

Mert idézetei sajnos nem meggyőzőek.

Ha Lukácsynak a fentebb vitatott és egyéb módszertani elveit megnézzük, azonnal szembeötlik egy sajátos közös vonás. Nem tetszik néki, hogy többféle fogalommal jelöljük a Marx előtti szocialista tanokat, használjunk csak egyet. Nem hiszi, hogy Petőfi világnézete többféle hatást szintetizálhat, legyen csak egytípusú. Nem fogadja el, hogy a sajtó, a szépirodalom is hatott rá ideológiailag, csak egy befolyást emel ki – a forradalmi történetírókét stb. Vagyis: szemmel látható, hogy az egyneműséget kedveli – ellentétben a világgal és annak históriájával, amely viszont sajnálatosan halmozza a bonyolultságokat, a két- és többértelműségeket. Ő a maga eljárását, különben szabatos stílusához alig illőn, „pontosításnak” nevezi, de ennek a leszűkítő szemléletnek találóbb elnevezést is tudnék adni, ha követni akarnám Lukácsyt indulatos kitöréseiben.

Lukácsy idéz egy buonarrotiánus szerzőt, aki szerint „a szabadság nem szent dolog! – Csupán eszköz, és nem cél”, a társadalom célja „a boldogság”. „Ez a buonarrotiánus alapelv – vonja le a következtetést Lukácsy – az alapelve Petőfinek is.” És ezután Az apostol-ból idéz: „Mi célja a világnak? Boldogság, s erre eszköz a szabadság!”

Tekintsünk most el attól, hogy egy költemény hősének nézetei nem feltétlenül azonosak a költő nézeteivel, fogadjuk el, hogy Szilveszter szájával Petőfi a maga elvét fejti ki. Az eszköz és a boldogság szó ilyen együttes előfordulása mégsem bizonyítja költőnk buonarrotiánus voltát, már csak azért sem, mert Petőfinek a szabadság igenis szent dolog volt! Egy másik cikkében Lukácsy ki is tér arra a „látszólagos ellentmondásra”, hogy Petőfi egyik versében „százszor szent égi szabadságról” írt, s igyekszik ezt megmagyarázni. De ez nem sikerül, csupán annyit tudunk meg, hogy Petőfi szabadságfogalma „teljesen azonos” Buonarrotiék szabadságfogalmával. Az ellentmondást azonban egy ilyen kijelentéssel feloldani nem lehet, mert ez az ellentmondás nem látszólagos, hanem lényegi: Petőfi nem csupán „egyik versében”, hanem többször is és szívesen, és méghozzá Az apostol-ban is, „szent szabadságot” ír: „Óh, szent szabadság, érted szenvedek…”

Lukácsy úgy látja, hogy „Petőfi életművének lényeges pontjai és a buonarrotiánus tanok közt a megegyezéseknek, eszmék, jelvények, ideálok, érzelmi viszonyulások azonosságának vagy hasonlóságának egybefüggő és ellentmondásmentes rendszere bontakozik ki”. Nos, teljesen hihetetlen, hogy egy feudális országban harcoló költő és egy polgári országban álmodozó teoretikus nézetei „ellentmondásmentes rendszert” alkossanak. De ha a fenti idézet valamit bizonyíthat, csak azt, hogy a két idézet részben hasonló, ám ellentmondás is van a szabadság szentségét valló Petőfi és a szabadság szent voltát tagadó buonarrotiánusok között…

További érv: „A szabadság eszközölheti a babeufi bonheur communt (Petőfi szavával az »átalános boldogság«-ot) a babeufi égalité parfaite (Petőfi szavával a »teljes egyenlőség«) által, amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt, vagyis egyenlően vehet.”

A nagyon rossz helyen idézett bőség kosaráról még szó lesz, most előbb azt nézzük meg, hogy Petőfi zárójelbe tett szavai csakugyan azonosak-e Babeuf szavaival. Mint ismeretes, a boldogság mint a társadalom célja Helvétiusnál jóval Buonarroti előtt szerepel, és a francia forradalom szinte mindegyik vezéralakjánál megtaláljuk, ami viszont a commun-t és az általános-t illeti, nem azonosak.¹⁷

A teljes egyenlőség és az égalité parfaite egybemosása pedig már-már a filológiai torzítás műfajába tartozik. Mert hol beszél költőnk a „teljes egyenlőségről”? A dicsőséges nagyurak-at agitálja így:

Mármost hogyan lehet az úr és a nép közti testvéri egyenlőség polgári forradalmi programjának e megfogalmazását a babeufi kommunizmus „égalité parfaite”-jával azonosnak vagy hasonlónak tekinteni?

Petőfinek Lukácsy által fentebb idézett szavai közt egyetlenegy olyan szó található, amelyet valóban a kommunista tanokkal lehet, sőt kell kapcsolatba hozni – az „egyaránt”. Ha a költő olyan társadalmat kíván, amelyben a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, akkor ez kétségbevonhatatlan és igen fontos bizonyítéka annak, hogy Petőfi Sándor a polgári forradalom előtt álló Magyarország elmaradott viszonyai között is el tudott jutni a kommunizmus eszméjének befogadásáig.

Mindez azonban nem egyenlő azzal, hogy a kommunizmusnak éppen buonarrotiánus változatát fogadta volna el, még kevésbé jelenti azt, hogy egész forradalmi világnézetének legfőbb jellemzőjét találtuk volna meg ezzel a kommunisztikus kapcsolódással.

Amikor tehát Lukácsy azt állítja egy franciául közölt dolgozatában, hogy Petőfi volt az egyetlen költő, aki művészi szinten tudta visszhangozni „a babeufi egalitárius kommunizmus eszméit”,¹⁸ a tájékozatlan külföldi olvasót akaratlanul is félrevezeti: azt a benyomást kelti benne, hogy költőnk verseket írt a kommunizmus eszméinek jegyében, holott közvetlen kommunista utalás csupán egyetlen Petőfi-vers egyetlen szavában található.

Lukácsy is érezheti, hogy mindez kevés, s talán ezért igyekszik babeufizálni Petőfi idézett versében a „teljes egyenlőség” kétségtelenül polgári forradalmi tartalmú fogalmát. Mint ahogy más Petőfi-eszmék buonarrotizálását is megkísérli. Így például több dolgozatában hivatkozik arra, hogy mivel a „végső forradalom” eszméje Babeuféktől ered, s mivel ilyen eszme Petőfinél is található, ez a hasonlóságot-azonosságot bizonyítaná a két eszmerendszer között. Költőnk valóban, többször is, így a Lukácsy által idézett Az ítélet-ben is megjósolja az utolsó, nagy csatát, mely után „a menny fog a földre leszállni”. Eléggé ismeretes azonban, hogy ez a messianisztikus mítosz az 1840-es években már széles körökben elterjedt, nem buonarrotiánus szerzőknél is! Így például megtalálható Heinrich Heinénél – aki a Németország első fejezetében Petőfinek is például szolgálható képpel így jövendölt: „Mi már a földön, idelenn Építjük föl a mennyet.” Heine és Petőfi eszméje vitathatatlanul azonos, de ebből sem az nem következik, hogy Heine buonarrotiánus lett volna, sem az, hogy Heine és Petőfi nézetei eszmeileg „ellentmondásmentesen” illeszkednének. De mivel arra semmi bizonyíték nincs, hogy Buonarroti műve valaha is kezében lett volna Petőfinek, arra viszont van elég nyomós adat, hogy Heinét ismerte Petőfi – a földre szálló mennyország képe sokkal valószínűbben eredeztethető Heinétől, mint Buonarrotitól. Még akkor is, ha Lukácsy szerint szépírói hatás nem lehet számottevő, és Heine „közvetítő” közbeiktatása is „fölösleges”.

De menjünk tovább. Miként bizonyíthatná Petőfi buonarrotiánus voltát az a körülmény, hogy költőnk rajongással szólt a Saint-Merry kolostor hőseiről? Hát nem dicsérte-e – megint Heinét kell idéznem – a német költőtárs is e vakmerők hősiességét, akik „a bátorság csodáit művelték”? Sőt, a szélsőséges forradalmárnak nem nevezhető öreg Dumas nem méltatta-e a halálukig elszántan küzdő felkelőket?

„Folytathatnám…” – mondja Lukácsy e példák után. De én nem folytatom az ő példáinak vizsgálatát, mert mindegyikről megállapítható az, amit fentebb kellett mondanom: a találkozások a legjobb esetben elgondolkodtatók, de semmit sem bizonyítanak a vitatott tételből.

A tudományosság, amit Lukácsy előszeretettel kér számon másoktól, mindenekelőtt abban állna, hogy nemcsak szöveghasonlóságok és rokonszenv-találkozások listájának bővítésére törekedne, hanem arra, hogy érdemében megvizsgálja Petőfi eszméinek és Buonarroti világnézetének lényegi hasonlóságát, illetve különbségét. Nem összefüggésekből kiragadott szavak alapján, hanem az eszmék lényegét meghatározó alapelvek elemzése alapján. Sajnos hiába keresnénk Lukácsy írásaiban a buonarrotiánus tan rendszeres kifejtését, ilyesmire már csak azért sem bukkanhatunk, mert az ő módszere kimerül a buonarrotiánusok szövegeihez hasonló (vagy szerinte hasonló) Petőfi-idézetek gyűjtögetésében, ő a közös „főtengelyt” keresi… Ezek „nem véletlen” szöveghasonlóságok, mondja, „bizonyító erejük azért van, mert Petőfi politikai világnézete és a buonarrotiánus tan egyetlen lényeges ponton sem mutat föl olyan principiális ellentétet, mint amilyen Petőfi és Saint-Simon, Petőfi és Fourier vezéreszméit szembeállítja”.

Elhiggyük-e ezt az állítást, amelyet semmiféle érdemleges elemzés nem támaszt alá? A magam részéről erre nem érzek hajlandóságot. Annál is kevésbé, mert első „ránézésre” is világos, hogy Petőfi világnézete és a buonarrotizmus között igenis vannak „principiális” ellentétek! S mivel Lukácsy e problémákat nem is érinti, kénytelen vagyok kitérni néhányra.

Fentebb láthattuk, hogy Lukácsy milyen könnyedén keveri egy mondatba a babeufi egyenlőséget és Petőfi „bőség kosarát”. Aki azonban eleve elhatározott tételek nélkül közelít a Buonarroti által összefoglalt babeufi tanokhoz, azonnal észreveszi, hogy az „egyenlők” nem számoltak a termelőerők forradalmi fejlődésével, a meglévő nemzeti vagyon felosztására törekedtek. Az „elégséges” fogalma jobban jellemzi felfogásukat, mint a „bőség”-é. Mint Labrousse jellemezte őket, szocializmusuk „az igénytelenség szocializmusa” volt. Babeufék kézművesekben gondolkodtak, Petőfi már látta az ipar kibontakozását – a bőség kosarának áhítása épp Saint-Simon tanaira rímel, és elvi ellentétben áll a babeufi kommunizmus gazdasági alapfelfogásával!

Lukácsy az Europe már említett különszámában is előadta Petőfi babeufizmusáról alkotott elképzelését. Kénytelen volt figyelembe venni, hogy a bőség fogalma nem éppen babeufi képzeteket kelt egy, a francia eszmetörténetben némileg tájékozott emberben. Hogyan lehet e nehézséget áthidalni?

Vitapartnerem egészen sajátos megoldást választott: miután megállapítja, hogy A XIX. század költői című versnek a bőség kosarát idéző strófája frappánsan foglalja össze Petőfi erőteljesen babeufi politikai látomását, kényszerű magyarázatul hozzáteszi: „l’opulence (c’est-à-dire le bonheur)…¹⁹

„A bőség… vagyis a boldogság…”

Itt már közel járunk ahhoz, amit tudatos filológiai ferdítésnek lehetne nevezni. Mert Petőfi Sándor a bőségen bőséget értett, gazdagságot, jólétet, a boldogságról pedig – Világosságot! című versének közismert tanúsága szerint – sokkal bonyolultabb gondolatai voltak annál, semmint hogy a jóllakást és a boldogságot azonos fogalomnak tarthatta volna!

Annak érdekében tehát, hogy Petőfit egy szükségszerűen korlátozott felfogású, dogmatikus kommunizmus hívének lehessen feltüntetni, Lukácsy durván szimplifikálja költőnk gondolatvilágát, a boldogságról alkotott elképzeléseit. Nem túl nagy ár ez egy hipotézisért?

De szónoki kérdések helyett nézzük tovább, milyen ellentétek választják el Petőfit a babeufi kommunizmus híveitől.

Ismeretes, hogy Babeufék a technikai haladás dolgaiban is „maradi nézeteket” képviseltek, amint ezt Claude Mazauric magyarul szintén kiadott munkája is hangsúlyozza.²⁰ Petőfi viszont lelkesen dicsőítette a vasutakat! Ez nem elvi ellentét?

Lukácsy, mint láttuk, másokat ró meg, amiért nem idéznek buonarrotiánus szerzőket. Ő maga azonban az Egyenlők legkülönbözőbb tanítványait idézgeti, csak épp Buonarrotit alig-alig. Pedig ha érdemben ismertetné olvasóival a csak emlegetett Conspiration pour l’Egalité-t, tüstént kiderülne, hogy e derék forradalmárok ízig-vérig összeesküvők voltak, a konspirációt tartották az egyetlen hatékony harci módszernek – míg viszont költőnk, miként ismeretes, nem a Buonarroti által áhított „jó titkos társaság” „senki által nem ismert” vezetője volt, hanem egy nyilvánosan cselekvő tömegforradalmár, aki ama március tizenötödikén 20 000 ember élén menetelt Táncsics börtönéhez. Egyik oldalon „a népek tengerének” költője, másik oldalon az összeesküvő elit bölcselői; „a század legnagyobb konspirátora” – kell-e ennél élesebb elvi ellentét?²¹

S itt érdemes kitérni Lukácsy egyik, több cikkében is kedvvel lobogtatott példájára. Martin Bernard emlékirata kapcsán felvázolja a buonarrotiánus forradalmár életútját: Bernard eszerint előbb rádöbbent a társadalmi igazságtalanságra, azután Saint-Simonért lelkesedett, majd a francia forradalom történetét tanulmányozta, a továbbiakban a haladás problémáján töprengett, eldöntötte, hogy érdemes küzdeni – s végül belépett Blanqui buonarrotiánus szervezetébe, melynek „eskümintája Szilveszter fogadalmát inspirálta”.

Ezen a ponton erősen kell tartóztatnom magam szatirikusi hajlamaimban. Ugyanis a buonarrotizmus címkéjével fel nem szerelhető forradalmárok egész sorozatát tudnám itt említeni, akik ugyanígy fejlődtek: előbb „rádöbbentek”, olvasgattak, vívódtak stb. és végül – beléptek valamilyen szervezetbe… Tudományos fejtegetésekben ilyen érveléssel viszont még nem találkoztam, s ezért inkább hallgatok erről a logikáról.

Szilveszterről és Petőfiről azonban nem lehet hallgatni, mert Lukácsy szerint „a két fejlődésrajz pontról pontra megegyezik”, mármint költőnké és Martiné. Ami a „mély, benső rokonságot” bizonyítaná Petőfi és a buonarrotiánusok között.

Csakhogy… Ha Martin Bernard emlékiratát nem is, Az apostol-t sokan olvastuk. És tudjuk, hogy Szilveszter ama bizonyos eskü után egyáltalán nem lépett be semmiféle buonarrotiánus vagy egyéb szervezetbe, hanem… hanem elment falusi jegyzőnek, magányos népfelvilágosítónak. Majd utána ismét csak jó titkos társaság nélkül, magányosan írta lázító műveit, majd börtönéből szabadulva, magányos merénylő lett. Márpedig az egyéni merénylő elvileg más típus, mint a titkos szekták összeesküvő tagja!

Mivel Petőfi viszont merénylő sem lett, ellenkezőleg, népforradalmár volt, legalább két dolgot rögzítenünk kell: 1. Petőfi fejlődése nem mindenben azonos Szilveszterével, 2. sem Szilveszter, sem Petőfi nem tekinthető összeesküvő, titkos társasági forradalmárnak! Sapienti sat.

De a legfőbb különbség Babeufék és Petőfi között a művészet felfogásában mutatható ki. Ami pedig – lévén szó mégiscsak költőről és nem fő hivatású merénylőről vagy összeesküvőről – eléggé fontos számunkra. Lukácsy egy helyen azt a megdöbbentő tételt deklarálta, hogy Petőfinek nemcsak világnézete, politikai költészete is buonarrotiánus… Magyarországon csakugyan kevesen foglalkoztak e témával, s így visszhang nélkül maradhatott ez a kijelentés. Én azonban Hőség hava című darabomban felléptettem azt a költőt, aki valóban buonarrotiánus – sőt ő a babeufi–buonarroti típusú világnézet költői képviselője – Sylvain Maréchalt. Elmélyedve kicsit e témában, ki merem jelenteni: megsérti Petőfit az, aki a buonarrotiánus költészet címkéjét ragasztja politikai verseire. Ha Maréchal, némely tudósok vélekedésétől eltérően, nem volt kettős ügynök, amit szívből remélek, mert kedves fickónak találtam, akkor is maga a szektás megszállottság és kótyagosság. Jelszavával („ha kell, vesszen minden művészet”) előde lehet sok mai nyugati „új baloldali” lázadónak, csak épp Petőfinek nem.

Babeuf hívei egyébként rühellték a szépművészeteket. A nagy, nyilvános népünnepélyekkel vélték pótolhatónak a színházat. Ezeken az ünnepélyeken az állampolgár néző és színész egyszerre, akárcsak a Legfelsőbb Lény tiszteletére lebonyolított hangulatos felvonuláson, amelyet David rendezett Robespierre kedvére. (Elárulom, hogy nyilván innen merítettem a nézőket aktivizáló „nyitott színpad” ötletét, amelyet az ÉS-ben pendítettem meg három évvel ezelőtt. Csak én színházi közös gondolkodásra akartam felszólítani a nézőt, nem pedig a Legfőbb Lény utcai ünneplésére…) Képzeljük el Petőfit, a színház szerelmesét: mit mondott volna, ha esetleg tényleg a kezébe akad egy ilyen művészetellenes utópia? E tekintetben azután csakugyan egy világ választja el költőnket Babeufék – minden emberi rokonszenvünket megérdemlő, ám mégiscsak szűk látókörű – csoportjától.

Ismeretes, hogy Petőfi különböző francia forradalmárok képeit kirakta szobája falára. A fentiek után talán nem jogtalan feltételezni, hogy Babeuf portréja esetleg nem véletlenül hiányzik Petőfi házi szentjei közül…

Érdekes, hogy Buonarroti és Petőfi világnézetének egyik érintkezési pontjára Lukácsy sohasem tér ki: arra ugyanis, hogy az olasz forradalmár minden kommunizmusa mellett is mindvégig megmaradt hazafinak, az olasz egység hívének (noha bizonyos szektás elfogultság itt is érvényesült nézeteiben).²² Ennek nyilván az lehet az egyik oka, hogy Lukácsy az egész nemzeti ügynek nem tulajdonít kellő jelentőséget. Figyeljük meg ezt a mondatát: „Petőfinek, ha komolyan vette politikai küldetését, népköltői szerepét, alkalmazkodnia kellett Magyarország társadalmi viszonyaihoz, közönségéhez, a nemzeti küzdelem és reformmunka soron levő feladataihoz.”

Ha belegondolunk, nagyon lehangoló felfogást érünk tetten e megfogalmazásban. Mert Petőfi nem a viszonyokhoz és nem közönségéhez „alkalmazkodott”, amikor a hazai harc feladatait szolgálta. Világnézetének, forradalmi eszméinek leglényegéhez tartozik nemzeti függetlenségi meggyőződése. És nem lehet Petőfi forradalmi világnézetének forrásairól összefoglaló cikkeket írni anélkül, hogy mellőznénk a világnézetét alakító hatások közül a magyar progresszió vezető alakjainak eszméit. De erről részletesebben majd másutt és máskor.

Petőfi buonarrotizálása tehát az ő tömegekben gondolkodó, a nyilvánosság előtt szereplő, plebejus és nemzeti forradalmi alakja helyébe absztrakt-szektás fikciót állít. E séma attól fosztja meg Petőfi forradalmi világnézetét, ami abban a legjelentősebb: hogy ti. költőnk eredeti, „magyar módon” tudta egyesíteni nemcsak a nagy francia forradalomnak, hanem az azután kibontakozott nagy gazdasági haladásnak tanulságait és Magyarország társadalmi forradalmának, nemzeti szabadságharcának követelményeit.

Mindez óhatatlanul egyéniségének valóságos vonásait is eltorzítja. A rövidség kedvéért erre már csak egy példát említek: „Elsősorban a nagy francia forradalom históriáját tanulmányozta – olvashatjuk a Valóság-ban –; ha szándékait is figyelembe vesszük, olyan alapossággal, mely annak idején szaktudományos igényt is kielégített volna.” Ne vitatkozzunk most azon; tudhatjuk-e pontosan, melyek voltak Petőfi szándékai; a szaktudományi igényt kielégítő tanulmányozás így is, úgy is képtelen túlzás. Magam is felléptem az ellen, hogy Petőfit továbbra is a természet műveletlen vadvirágának tekintsék; de a vadvirág legendát a szaktudósi igények mítoszával felcserélni csak a csavargó-cselekvő költő alkatának teljes félreismerése alapján lehet.

Az ilyen túlzások belső zavarokat idéznek elő az alaptétel logikai levezetésében is. Lukácsy hangsúlyozza Petőfi önálló eszmei-gondolati teljesítményét, sőt szaktudósi igényeket tulajdonít a költőnek, ugyanakkor de facto megfosztja az eszmealkotó erőtől, hiszen ideológiáját a Buonarrotiéhoz „ellentmondás nélküli rendszerben” kapcsolja össze.²³

Théroigne de Méricourt, a nagy francia forradalom legendás hősnője a tébolydában mindvégig azt hitte, hogy még mindig 1793-at ír a naptár. De nem kell elmebetegnek lenni az ilyen időtévesztéshez. A történelmi földrengések szenvedő részeseivel gyakran megesik, hogy megáll lelkükben az idő, és egy életre odakötődnek ahhoz az eseményhez, amely egész sorsukat meghatározta. Az ilyen emberek, mint a földrengés által összedöntött ház falán a megállt óra, mindig ugyanazt az időt jelzik. Buonarroti is ilyen álló órája a történelemnek. Nemes alakja az ifjúság eszményei iránt vállalt szép hűséget példázta, az új nemzedékek szemében egy életen át a nagy idők tanúja, sőt megtestesítője lehetett, de ő maga nem tudott továbblépni e nagy időknél, és képtelen volt arra, hogy a közben kibontakozott ipari forradalom távlatában újragondolja a történelmet.

Babeuf azzal biztatta magát, hogy a forradalomnak nincs vége, új forradalom fogja a félbemaradt művet befejezni. Buonarroti ennek az új, az immár utolsó forradalomnak hirdetésével rövid ideig kétségtelen hatást gyakorolt a francia értelmiség baloldali csoportjaira. Ha valamiben, közvetett hatása e tekintetben lehet fontos Petőfi megértéséhez. Lukácsy azonban erről mond a legkevesebbet, csak „a buonarrotiánus típus” tételét ismételgeti. Pedig a filológiában is fennállhat a veszélye annak, hogy valaki álló óraként egy képzeletében teremtett időt fejez ki.

Lukácsy Sándor első eszmetörténeti tanulmányaival értékesen járult hozzá a Petőfi-filológiához. Jó volna, ha azon az úton haladna tovább, és nem újabb túlzásainak vonalán. De őszintén megvallom, hogy e cikk célja elsősorban nem az ő figyelmeztetése volt. A Petőfi iránt érdeklődő közvéleményt kívántam tájékoztatni nézeteltéréseinkről.

Akinek volt valaha köze forradalmi mozgalomhoz, nem tagadhatja meg rokonszenvét az „Egyenlők” tragikus küzdelmétől, meg kell hatódnunk hősies-önfeláldozó kísérletük és bukásuk történetét olvasván. De ez sem változtat azon, hogy egy épp csak kibontakozó polgári társadalomból valóban „esztelen ugrással”²⁴ akartak a kommunista társadalomba lendülni. De ha erről az irreális ugrásról így kell ítélnünk, mit mondhatnánk Petőfiről, ha a költő egy polgári forradalom előtt álló feudális országban csakugyan átvett vagy föltalált volna magának egy „fő vonásaiban és a lényeges pontokon buonarrotiánus típusú” világnézetet?

Szerencsére Petőfi világnézete nem tekinthető buonarrotiánusnak.²⁵ A költő nem úgy fejlődött eszmeileg, hogy átvett vagy kitalált magának egy buonarrotiánus ideológiát, s azután „alkalmazkodott” a magyar valósághoz, hanem épp fordítva történt: stúdiumaiból és a magyar valóságból nőttek ki eszméi, s fokozatosan jutottak el arra a pontra, amelyen már az emberiség távoli kommunista jövőjének perspektíváját is be tudták fogadni. Ez a befogadás nagyszerű és lényeges mozzanata Petőfi világnézetének, de nem kapcsolható kizárólagosan egyetlen tanhoz, és nem tekinthető az ideológiai típust egyedül meghatározó lényegnek.

A buonarrotiánus módra kommunista Petőfi – fikció. A polgári forradalomra és – nem mellékesen – nemzeti függetlenségi harcra érlelődő Magyarország plebejus forradalmi költője, aki látóhatárát az emberiség távoli, világszabadságos jövőjéig tudja tágítani – életrajzi és eszmetörténeti tényekkel igazolható valóság.

Ha ez a vita nem érintene a filológiánál fontosabb dolgokat, nem is volna érdemes ennyi erőt fordítani rá. De mert mindez nemzeti önismeretünket, sőt jelenlegi eszmei tájékozódásunkat is befolyásolja, nem lehet kitérni a határozott állásfoglalás elől.

A filológián kívüli érdekeken persze nem a mai irodalompolitikai csatározások klikkszempontjait értem. Úgy adódott, hogy ez a vita jelenleg elválaszthatatlan személyi ellentétek kusza szövevényétől. Megtörtént, hogy egy filológus, aki különben erőteljesen szereti hangsúlyozni a nemzeti szempontokat, s akinek elvből szembe kellene fordulnia egy olyan felfogással, amely Petőfit kiszakítja a magyar nemzeti valóságból, a buonarrotiánus Petőfi tétele mellé állt csak azért, hogy üthessen e tételt el nem fogadó ellenfelén. Az ilyen napi esetlegességek azonban tartósan nem befolyásolhatják a vitát: nem pályázom jósnői babérokra, de bizonyosra veszem, hogy egy idő múlva a mellékszempontok el fognak halványulni, a nézeteltérések lényege tisztán meg fog mutatkozni, s a buonarrotiánus Petőfi bekerül 120 év egyéb Petőfi-legendáinak és mítoszainak gyűjteményébe.

Ölbe tett kézzel mégsem várhatjuk e nem szerencsés hipotézis kimúltát. Mert nemcsak filológia (és mulandó irodalompolitikai csatározás) van a világon, hanem nemzeti köztudat is. A vitának ebből a szempontból van fontos jelentősége.

Riedl Frigyes töredékes-posztumusz Petőfi-könyvében tiltakozott az ellen, hogy Ady Endre „a szoczialisztikus vörös zászlót” emlegette költőnk kapcsán. Riedl filológiai tényekre támaszkodott, Ady nem túl szerencsésen bizonyított, a lényegben mégis neki volt igaza a konzervatív tudóssal szemben: Petőfi csakugyan eljutott a szocialisztikus piros zászlóig.

Sőt nemcsak Petőfi, hanem több más kortársa is. Pándi Pál „Kísértetjárás”-ának talán legnagyobb értéke, hogy hatalmas és meggyőző anyagon mutatja meg, mennyire áthatották a reformkori Magyarország szellemi életét a különböző szocialista eszmék. Erre a felmérésre már csak azokkal szemben is szükség volt, akik „a” magyarság „lényegétől” idegennek ítéltek minden forradalmiságot. Lehet, sőt minden bizonnyal érdemes tovább vitatkozni azon, hogy Petőfi a 48 előtti eszmék szent káoszából mit szűrt le magának. De „pontosítás” címén döntően egyetlen tanra szűkíteni a költő világnézetét, és ideológiáját buonarrotiánus típusúnak minősíteni nemcsak bizonyítatlan, sőt cáfolható hipotézis, hanem veszélyes is lehet, mert a sematikus túlzás kompromittálhatja azokat az eredményeket, amelyeket az új magyar irodalomtudomány – Lukácsy Sándor korábbi tanulmányainak segítségével is – elért.

Ha igazságosak akarunk lenni, nem hallgathatjuk el, hogy Lukácsy már e korábbi tanulmányaiban is bizonyos elfogultsággal közeledett a költő világnézetéhez. Már egy 1967-es cikke szerint is azt kellene eldöntenünk, hogy „kit illet a koszorú”: „a nemzetiszínű dalnokot vagy az európai forradalmárt”? Az élő magyar forradalmi költészet részéről Benjámin László azonnal – tapintatosan, de határozottan – „némileg megtévesztőnek” ítélte a kérdésfeltevést, az irodalomtörténészek oldaláról pedig Juhász Péter hangsúlyozta, hogy ez a szembeállítás hamis – Petőfi egyszerre volt nemzetiszínű dalnok és európai forradalmár.²⁶ Lukácsy nem törődött a figyelmeztetéssel, ment a maga útján, s végül eljutott egy olyan Petőfi-képhez, amelyen a nemzeti jegyek elmosódnak, és mértéktelenül kidomborodnak egy hipotetikusan felfogott „európai forradalmiság” kommunisztikus vonásai.

Nem tehetünk engedményeket a maradiság híveinek vagy a tájékozatlanoknak, de sematikus túlzásokkal ürügyet sem szolgáltathatunk nekik arra, hogy kitérhessenek Petőfi Sándor valóságos eszmei alkotásának fel- és elismerése elől.