Lehet-e deheroizálni Petőfit?

Több könyved is készül az évfordulóra, írtál a francia forradalomról is, tervezett bemutatóidról is hallani. A jelek szerint nem nagyon félsz attól, hogy „nagytermelő” hírébe kerülsz.

 

A francia forradalomtörténetet évekkel ezelőtt írtam, nem tehetek róla, hogy kiadása mostanáig húzódott. Ettől függetlenül tény, hogy mostani termésem kicsit soknak látszik. De azok, akik ezt kifogásolják, gondoljanak arra, hogy 1958-tól 69-ig például a filológiában még csak egy pár lapos különnyomatom sem jelent meg, s így, ha visszamenőleg tizenöt-húsz évre osztjuk el ezt az évfordulós sorozatot, akkor ki fog derülni, hogy – sajnos – nem vagyok „nagytermelő”. Csupán arról van szó, hogy szívesen dolgozom, ha a munka érdekel, s nem akarom azok példáját követni, akik az „elmélyült és önemésztő tudós” hírnevére úgy tesznek szert, hogy egy évtizeden át csak olvasgatnak „a témához”. Nekem egyébként Petőfi nem évfordulós hős, hanem a világirodalom legizgalmasabb költője és a magyar történelem legtisztább alakja. Immár negyedszázada foglalkozom vele és korával, foglalkoztam akkor is, amikor nem sok reményem volt arra, hogy valaha még ismét hivatásos „Petőfi-kutató” lehetek. Néha már szívesen felhagynék a filológiával, amely rengeteg időt és idegerőt emészt fel, tudnék találni könnyebb és hálásabb munkát is – de nem tehetem… S ha egyszer észreveszem, hogy életének-művének rejtélyei többé nem érdekelnek, akkor tudni fogom, hogy a pálya végéhez értem.

 

Az élet és a mű rejtélyei számodra mindenekelőtt biográfiai kérdések. Ez annál is feltűnőbb, mert sokan az életrajzot nem tekintik korszerű műfajnak.

 

Az Irodalomtudományi Intézeten belüli munkamegosztás hozta úgy, hogy én írom az életrajzot. Ez a döntés persze nem volt független tényleges hajlamaimtól s addigi dolgozataimtól. Ami a korszerűséget illeti: Petőfi esetében nem indulhatunk ki abból, hogy napjainkban az irodalomtudomány mely diszciplínái dívnak, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy nincs tudományos igényű Petőfi-életrajzunk. Az első és utolsó ilyen jellegű munka még a múlt században született, csaknem nyolc évtizeddel ezelőtt. Ennyi idő alatt még egy, a maga idejében feltétlenül korszerű munka is elavul, s Ferenczié is elavult. Nem szeretem a hangzatos fordulatokat, de ez csakugyan tarthatatlan állapot, amelyet csak még kirívóbbá tesz az a körülmény, hogy épp a legutóbbi időkben jelentékenyen gazdagodtak Petőfi-ismereteink.

Valóságos szakadék keletkezett egyfelől a régi biográfia és a ráépülő szépirodalmi-népszerű stb. feldolgozások, másfelől az új Petőfi-kutatások eredményei között. Az elmúlt százhúsz év alatt még soha ilyen kiterjedt és sokrétű nem volt a Petőfi-filológia, mint ma. Ugyanakkor a szélesebb közvéleményben tovább élnek a hamis legendák, sőt újra és újra megjelennek és elhangzanak olyan művek, amelyek kínos, bántó tévedéseket terjesztenek – épp arról a költőről, akinek élete is alkotás, sőt bizonyos értelemben közügy. Ilyen körülmények közepette az új tudományos életrajz gyors létrehozása kötelesség még akkor is, ha a feladat nem látszik túlzottan „modernnek”.

 

Milyen jellegű lesz maga a munka?

 

Célom, amely a munka jellegét is megszabta, gyorsan összefoglalni mindazt, amit ma tudunk. Még mindig sok a fehér folt költőnk életében, de nincs értelme tovább várnunk a még tisztázatlan kérdések majdani megoldására. Az eszményi teljességet úgysem érhetjük el, de amíg arra készülünk, elmúlik a mi életünk is. Ezért tehát azt tervezem, hogy a Petőfi-filológia új életrajzi eredményeit foglalom össze, csak ott és csak addig bocsátkozva részletkutatásokba, ahol és ameddig ezek nem lassítják le túlságosan munkámat. További célom a határozott és tiszta életrajzi rend kialakítása. A régi Petőfi-tudomány több-kevesebb tudatossággal igyekezett elhomályosítani Petőfi forradalmiságát. A mi szemléletünk egészen más. Illyés remekműve és az első marxista szándékú értékelések óta mi már magától értetődő természetességgel a forradalmiságot látjuk a költő eszmei lényegének. E szemléleti változás azonban nem elegendő, ha közben a régi biográfiai káosz megmarad.

 

Ismeretes rólad, hogy szívesen vállalkozol kritikai csatározásokra. A fentiek után aligha lehet kétséges, hogy ez a munka is erősen polemikus jellegű lesz.

 

Sajnos, talán épp a Petőfi-kutatások sűrűsödése, talán az idő múlása is okozza, hogy az utóbbi időben sokat csökkent vitatkozókedvem. Ezelőtt egy-két évvel azonnal a géphez ültem volna, ha olyan cikket olvasok, mint nemrégiben arról, hogy a nemzeti valójában csak korlát, csak konzervativizmus, partikularizmus, s hogy a nemzetinek nincs „önértéke”, és így tovább. Most megelégedtem azzal, hogy telejegyzeteltem az ÉS cikkét, aztán legyintettem, és elhajítottam az egészet. Ami pedig az életrajzot illeti, annak első kötetében újítani igyekeztem, szakítottam ugyanis a Petőfi-biográfia egyik legterhesebb hagyományával, a szüntelen polemizálgatással. Petőfi ifjúságának történetét akartam megírni, s nem e pályaszakasz vitáinak történetét. Csak azokra a problémákra tértem ki, amelyek ma is zavarják a közfelfogást, s azokra is jobbára csak lábjegyzetben, illetve egy függelékszerű zárófejezetben. A narráció menetét nem akartam megbontani azzal, hogy minduntalan kitérjek a különböző életrajzok ténybeli vagy felfogásbeli tévedéseire. Most, hogy az első köteten túl vagyok, még ezt a vitatkozást is sokallom néha, s nagyon erősen gondolkodom azon, hogy a következő kötetekben ne mellőzzek-e minden polémiát. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy amennyiben valamely tévedésnek a tévedő valamilyen érdeke a forrása, teljesen hiábavaló mindennemű érvelés, vitatkozás. Borsót hányni a falra sokkal gyümölcsözőbb foglalkozás, mint ilyen tévedések ellen síkraszállni.

 

Említetted feljebb, hogy a ténybeli korrekciók mellett a szemlélet további modernizálására is szükség van. Mit jelent ez a gyakorlatban?

 

Sok mindent. Így például azt, hogy nem szabad Petőfi forradalmiságát egyszerűsíteni. A vívódó Petőfi-ről írt 1968-as cikkem, amely most lényegesen bővebb érveléssel jelent meg a Mezítláb a szentegyházban című kötetben, már óvást jelentett be mindenfajta olyan szimplifikálás ellen, amely Petőfi belső kételyeit, szorongásait elfedi. A második kötet egyik fő célja számomra épp az, hogy ebben a szellemben ábrázoljam Petőfi világnézeti fejlődését. Összefügg ezzel az is, hogy a lélektani vizsgálatoknak az eddiginél komolyabb teret kell biztosítani az életrajzban. Persze vizsgálatokra gondolok, s nem olyan ujjból szopott hipotézisekre, amelyeket bizonyos lélektani iskolák túlbuzgó hívei engednek meg maguknak. Olvastam például egy nemrégiben Nyugaton megjelent könyvet, amelynek szerzője sok kitűnő részletmegfigyelésének értékét azzal ássa alá, hogy kiagyalt kaptafákra igyekszik ráhúzni Petőfi költészetének legfőbb eszméit. Ha a költő arról ír, hogy „A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon”, akkor ez a szerző számára annak megvallása, hogy Petőfi édesanyjával szeretett volna nemileg egyesülni. Nos, az ilyen szórakoztató levezetésektől a magam részéről óvakodom, de azt igenis szükségesnek tartom, hogy a modern lélektan világát bátrabban bocsássuk be a Petőfi-biográfiába is. Petőfit a ma szemével kell néznünk a maga korában, s nem a XIX. századi legendák ködfátyolán át. Újra és újra hangsúlyozom, hogy szakítani kell a régi felfogásokkal, ezért talán nem árt tisztázni valamit: a valóságos filológiai értéket minden további nélkül át kell vennünk a régiektől, az elutasítás a ténybeli hibákra és a szemléleti tévedésre vonatkozik.

 

A közvéleményben természetszerűen sok régi felfogás él tovább, Petőfiről is. De a mai irodalomtudományban is van még hatása a régi iskolának?

 

Köntörfalazás nélkül igennel kell felelnem erre a kérdésre. S hogy a dolog világos legyen, kicsit részletesebben kell itt kitérnem Martinkó Andrásnak egy cikkére, amelyben Eörsi Istvánt dorgálta meg, amiért ő „Fekete Sándornak Petőfi, a vándorszínész című könyvével foglalkozva” a szerzőnek Petőfi színészi képességeire vonatkozó végső következtetéseit „mindenestül” elfogadta. Martinkó úgy állítja be ezeket a következtetéseimet, mintha azok szerint Petőfi nemcsak hogy nem volt rossz színész, hanem éppenséggel nagy színész is lett volna. „Mintha Petőfi költői nagyságát emelni lehetne azzal, hogy nagy színész is volt…” – teszi hozzá Martinkó szelíd iróniával.

Az irónia nagyon is jogosult – volna, ha a jobb sorsra érdemes Eörsit oly álnokul félrevezető következtetésekben csakugyan ilyesmi állt volna. De nem ez áll, éppen nem. Sőt, az inkriminált füzet írásakor előre számoltam bizonyos pályatársaim várható reagálásával, s nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy „húszéves korában nem is lehet nagy színész az ember”, s magát a kérdést, hogy volt-e Petőfi olyan tehetség, mint Egressy és Megyeri, „komolytalannak” ítéltem. (Petőfi, a vándorszínész, 203. l.) Számomra csak az volt a fontos, hogy „a színészi babérokra törekvő költő nem szenvedett beteges önismerethiányban – ellentétben nem egy életrajzírójával”.

De miért merült fel ez az ügy, három évvel füzetem megjelenése és Eörsi által való megdicsértetése után? Martinkó tallózásából ez is kiderül. Megtudjuk belőle, hogy Dersi Tamás a Tigris és hiéna kapcsán néhány nem túlzottan hízelgő megállapítást tett Martinkó dráma- és színjáték értelmezési tudományáról. Mit tehetett erre a megbírált tudós? Természetesen nem szorítkozhatott annak deklarálására, hogy ő „nem süket” a dramaturgiához, hanem ellentámadásba ment át, s úgy tett, mintha Petőfi-filológiánknak általános veszélye volna az, hogy a költőt túl nagyra értékelik nem költői mivoltában is. Ez a gyanúsítás annál hatásosabb lehet, mert közvéleményünk java nagyon is érzékeny mindenfajta kultikus túlzás ellen. Még akkor is, ha ezek a túlzások épp Petőfi körül alakulnak ki.

A veszély ellen harangozó filológus egy későbbi írásában hangot váltott, s gúny helyett megértő, vállonveregető elnézéssel utalt vissza azokra, akik „jogos, derék” szemlélettel úgy akarják megszépíteni a költőt, hogy „állítólagos pozitívumokat” találnak ott is, ahol nincsenek. Csakhogy erre a felmentésre nincs szükségünk. Ha filológiai művekben azt találjuk, hogy valaki is „állítólagos” pozitívumokkal akarja „még magasabbra emelni” a költőt, az nem „jogos, derék” szemlélet, hanem tudománytalan eljárás, világnézetileg a személyi kultusz ideológiájával rokon hiba.

Csak épp az a bökkenő, hogy a mai irodalomtudományban (Mezősi halála óta) nincsenek kultikus túlzások. A Petőfi emlékét kolbászevő versennyel ünneplő úttörőkről megjelenhetnek ingerlő tudósítások, sokszor túl nagy a csinnadratta, de filológiai munkák ilyen szellemben nem készülnek. Az állítólagos veszedelmet azért kellett kitalálni, hogy Dersivel szemben ne önmagát, hanem az egyetemes igazságot védelmezhesse Martinkó. Holott a valóságban nem is Petőfi-ügyben tallózott. Csupán Martinkó-ügyben.

Mindez persze teljesen érdektelen lehetne, ha a tallózó nem árulta volna el, hogy a személyes megtámadtatás okozta sérelem mellett mi késztette cikke megírására. Arra hivatkozik, hogy a régi irodalomtudománynak is az volt a véleménye a Tigris és hiéna értékelését illetően, mint neki. Drámai hangon kiált fel: „Mindenki süket lett volna?” Nos, hadd jelentsem ki egyértelműen: ez nem tudományos érv. Hogy 1846-tól 1896-ig vagy akár 1967-ig ki mit mondott Petőfi valamely művéről, lehet érdekes, vagy tanulságos, de perdöntő nem lehet. A Tigris-nél sokkal fontosabb műről beszélve, Az apostol-ról Horváth János gúnyos stílusban értekezett, pedig ez a munka költőnk világirodalmi nagyságának egyik fő bizonyítója. Horváth álláspontját sokan osztják ma is, de lehet ez érv Az apostol védelmezőivel szemben? Éppúgy nem lehet, mint ahogy a Tigris és hiéna valóságos színpadi sikerét nem teheti semmissé hajdan volt vagy mai esztéták „tekintélye”. Igenis, láttunk már példát arra, hogy tekintélyes emberek teljes süketséget tanúsítottak olyan esztétikai értékek befogadását illetően, amely értékek ellentétben álltak világnézeti meggyőződésükkel.

És épp itt a kérdések lényege. „Nem kell őt istenítenünk” – ezt írtam Petőfiről már 1971 júliusában, a Mezítláb előszavában. De másokat sem kell istenítenünk. A Petőfi-filológia jelentős alakjainak konzervativizmusát, olykor éppen forradalomellenes elfogultságát sem szabad kultikus révülettel szemlélni. Mert Horváth János igenis képtelen volt felfogni Az apostol igazi értékeit, igenis szerepjátszásnak minősítette a költő nem egy halhatatlan remekművét, s bizony a Tigris és hiéna értékeivel szemben is vaskos értetlenséget árult el.

Egyszerűen nem igaz, hogy bárki is olyan nagy színésznek tartotta volna Petőfit, mint költőnek, nem igaz, hogy a Tigris és hiéná-t egyetlen hazai filológus is a legjobb Petőfi-lírával egyenrangúnak ítélte volna, nem igaz, hogy „minden tevékenysége, képessége, minden műfaji próbálkozása számára automatikusan” követeltük volna „a költői nagyságának kijáró értékítéletet”.

De az sajnos nagyon is igaz, hogy Martinkó András idevágó nézetei egy előző korszak iskolájához utalnak vissza.

E viták gyökere egészen Petőfi koráig ér el. Már a Honderű előszeretettel gúnyolódott Petőfin, aki „ifjú kezdő” létére: „máris rendkívüli universalis genienek mondja és írja magát… a szépirodalom körében…”

Nos, a Honderű-vel szemben nekem az a véleményem, hogy Petőfi igenis univerzális zseni volt „a szépirodalom körében”. Nem tudok megnevezni még egy költőt a világirodalomban, aki huszonhat éves korára a líra mellett az elbeszélő költészet különböző ágaiban is oly sokféle remeket alkotott volna, mint ő, s eközben zseniálisan művelte a prózát, és tehetséget mutatott a drámában is. És mellesleg személyes kezdeményezője volt egy népfelkelésnek, mártír katonája legnagyobb nemzeti küzdelmünknek.

Ne akarjuk hát deheroizálni a költőt. Ne bizonygassuk, hogy csak lírikusnak kiváló. Petőfi Sándor a maga teljes irodalmi és politikai életművével hőse a magyar történelemnek.

Nem kívánható, hogy minden egyes textológus, stilisztikai szakértő, esztéta szívből rokonszenvezzék Petőfi minden eszméjével és szabadságharcos szenvedélyével. A tudományos élet szabadsága azt is megköveteli, hogy a Petőfi-jellemet és a Petőfi-eszmerendszert belső ellenkezéssel szemlélő tudós is kifejthesse a maga véleményét.

De ha ez a vélemény azt kritizálja Petőfiben, ami az életmű lényegéhez tartozik, akkor engedtessék meg a válasz is. Nem tudom tisztelni a tudományos szabadságnak azt az elképzelését, amely megengedi Martinkó Andrásnak, hogy ironizáljon Petőfi Sándor „hadvezéri jelességein”, de felháborodik azon, ha Fekete Sándor válaszolni merészel Martinkó Andrásnak.

 

Az elmondottakból azért azt is le lehet vonni, hogy vitatkozó kedved vészes mértékű csökkenéséről nincs szó…

 

Meglehetősen régóta harcolok mindenfajta kultikus szemlélet ellen. Olykor azzal áltatom magam, hogy ezt egyszer mások is észre fogják venni. Talán épp ezért vagyok most kicsit ingerültebb a szokásosnál, mert olyan hibába akartak belekeverni, ami ellen – hogy Petőfinél maradjak – már tizenöt évvel ezelőtt felléptem, azt bizonygatva, hogy nem szabad kiiktatnunk költőnk pályaképéből a „divatlapos–táblabírás” periódust sem, hogy ne rakjuk már az ifjú költőnek is fejébe „a jakobinusok frígiai sipkáját” stb. Egy-két Petőfin túlmutató vitában is kifejeztem antikultikus meggyőződésemet. Nem tarthatom tehát rokonszenvesnek azt az eljárást, amely nem létező tételeket olvas ki írásaimból, csak hogy épp engem állíthasson be kultikus szemléletűnek. De mindez személyi kérdés is, nem érdemes többet szólni róla. Elvileg fontos és itt kiemelendő az a körülmény, hogy épp Petőfi sokoldalúságából következik az életrajz írásának talán legfőbb nehézsége. Ha Petőfi csak hitte magát színésznek, ám csupán színlaposztó volt, akkor nem érdemes foglalkozni színészéletével, mint ahogy Ferenczi és követői nem is foglalkoztak ezzel érdemben, azzal intézték el az ügyet, hogy költőnk önismerethiányban szenvedett. Én viszont két könyvet írtam már a költő színészéletéről, mert azt kellett tapasztalnom, hogy színészségének jelentős szerepe lett költészetében is. Ha Petőfi csak amolyan botcsinálta politikus volt, mint Gyulai és követői vélték, akkor ezzel sem kell foglalkozni az életrajzában, pedig a valóságban nagyon is kell, mert költőnk világirodalmi rendkívüliségének egyik lényeges meghatározó tényezője forradalmi-politikai tevékenysége. Ha Petőfi csak amolyan pusztai vadzseni, mint sokan vélték, akkor műveltségével sem kell sokat törődni, mint ahogy nem is törődtek, pedig… de nem folytatom. Talán ennyiből is látszik, hogy a költő valóságos sokoldalúsága mennyi életrajzi nehézséget támaszt.

 

Mikorra várható a teljes munka elkészítése?

 

Nem foglalkozhatom csak Petőfivel, mert az egyhangú munka elviselhetetlen számomra. Ráadásul előfordul, hogy egy-egy részletkérdés tanulmányozására hetek mennek el, s a végén a sok nyomozgatás eredménye egy terjedelmesebb lábjegyzet lesz, semmi más. Akárhogy is nézem, e mostani évtizedben a Petőfi-életrajz marad a főmunkám. Ha megérem. Ha a sors, vagyis a történelem szándékaim előtt keresztbe nem teszi a lábát.