A természet vadvirága?

1844-ben írta Petőfi A természet vadvirága című versét. Ebben olvashatjuk a híressé vált strófát:

Hamarosan akadtak kritikusok is, majd utánzók is, akik elhitték a költőnek, hogy ő csakugyan vadvirága a természetnek. Mintha az irodalom kutatójának nem volna egyéb kötelessége, mint elfogadni és megmagyarázni az írók, költők önjellemzését… Pedig költővel is megeshet az, ami az átlag halandóval, hogy tudniillik önmagát ismeri legkevésbé.

Nem akarom persze azt bizonygatni, hogy Petőfi nem ismerte önmagát. Az idevágó gyanúsítgatások és teóriák gyártását Horváth János némely mai követőire hagyom. Én csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy nekünk mégiscsak jobban kell tudnunk, ki volt ő, mert történelmi távlatból, az összefüggések sokkal bonyolultabb viszonylatai alapján mérhetjük fel egyéniségét, költői jelentőségét. Márpedig, ha ezeket az összefüggéseket vizsgáljuk, azonnal szembetűnik, hogy Petőfi fenti és a fentihez hasonló önjellemzései kivétel nélkül esztétikai csatározások termékei. Az idézett vers például a költő ellen vezényelt első nagyobb szabású kritikai hadjáratra adott válasz, amint – egyebek közt – ez magából a költeményből is, annak kezdetéből pontosan megállapítható:

A nyitás hangneme, sőt konkrét utalása („torkotokba… koncot vetek…”) kétségtelenné teszi, hogy Petőfi nem önmagának, költői alkatának tárgyilagos jellemzésére, hanem csattanós, kemény válaszra, amolyan csakazértis feleletre vállalkozott. Ugyanezt a reagálást látjuk egy későbbi, 1847-es kritikai hadjáratra, amikor is Úti levelek Kerényi Frigyeshez című munkájában így írt legújabb verseiről:

„…komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók, de e szólás már egészen phrasissá vált, azért csak lealacsonyítanám verseimet, ha ezt rájok alkalmaznám. Divatba jött a szerkesztőknél, minden szemét-fejben termett bolond-gombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt, vagy csak ostobaságból? nem tudom. Uram fia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöket írnak, akkor én verseimet kavicsoknak vagy cseresnyemagoknak keresztelem, vagy akárminek, csak drágagyöngynek nem. És Hiadort még velem hasonlítgatják is…”

Íme, a nyilatkozat, amelyben Petőfi verseit kavicsoknak nevezi, kritikusai bosszantására. Senkinek nem jutna eszébe e vallomás alapján kavicsnak vagy cseresznyemagnak titulálni a Szeptember végén-t. De akkor miért hisszük el, hogy a költő a természetnek amolyan vadvirága volna? Aki sosem enged az iskolai szabályoknak? Hiszen ezt a verset éppúgy kritikusai (a Dardanus-féle műbírálók) bosszantására írta, mint a fenti úti levelet!

De a vers keletkezési körülményeinek megvilágításával még nem cáfoltuk kellőképpen e vadvirágos nyilatkozatot. Tudnunk kell azt is, hogy Petőfi – ha tanítói nem verték is bottal belé a költészetet – pontosan ismerte a poétika szabályait, s „lelke engedett” e szabályoknak, ha úgy találta jónak. Így például, amikor az antik időmértékes verselésnek megfelelő formát használt, az általánosan elfogadott szabályokat követte, s – anélkül, hogy csökkenteni akarnánk Fazekas vagy Vörösmarty nagyszerű hexametereinek jelentőségét a magyar verselés „technikai történetében” – nálunk épp Petőfi tette a lírai folyóbeszéd természetes eszközévé a hexametert. A versmérték tekintetében egyébként is oly rendkívüli változatosságot mutat költészete, amely elképzelhetetlen volna a poétikai szabályok magasrendű ismerete nélkül.

Természetesen Petőfi a verselés technikájában is forradalmat teremtett. Szabadabb ritmusai, „hanyagabb” rímei nem abból fakadtak, hogy nem tudott volna az iskolás szabályok szerint alkotni. Épp zsengéi, amelyek e szabályokat még szolgaian követik, bizonyítják, hogy a poézist mint tudományt kamaszfejjel jól ismerte. (Nem is „ponálták szekundába” belőle, miként – ez is önmisztifikáció – Deákpályám című versében írta.) Bajza nem emelt volna kifogást a zsengék rímelése és mérték-ütemezése ellen, de már a maga hangját próbálgató húszéves Petőfit azonnal megrótta, „szigorúbb tisztaságú mértékét” kívánva, s kifogásolva, hogy az ifjú pályatárs „kevés gondot” fordít „a rímekre”. Épp akkor tette az óvást, amikor Petőfi lazítani kezdett egy iskolássá merevedett verselésen, épp akkor, amikor Petrovicsból érdemileg is Petőfi kezdett lenni…

Petőfi rímelési „gondatlanságai” egyébként nem mind „lazaságok”. Az évfordulóra megjelent Petőfi válogatott műveinek az a gyűjteménye, amelyet Csanádi Imre szerkesztett. A költő-szerkesztő jegyzetei nagyon érdekes példákat említenek arra, hogy Petőfi sok hanyagnak látszó ríme valójában igen következetes alkalmazkodás egy olyan helyesírási és kiejtési rendszerhez, amely ma már idegen számunkra. Vannak persze szép számmal – s itt most ez a lényeges – olyan metrumai, amelyek rikítóan-kihívóan eltérnek a kazinczys–kölcseys–bajzás szabályoktól, de nem azért, mert költőnk nem ismerte ezeket a szabályokat, hanem mert fel akarta szabadítani a magyar költészetet és persze a saját hangját a nemesi szalonlíra unott fegyelméből. „A magyar mérték és rím még nincs meghatározva…” – írta összes költeményei elé tervezett előszavában, ezért érzett jogot arra, hogy „az igazi magyar versforma” megteremtése érdekében az elmerevült szabályokat csakugyan felrúgja.

De épp ezzel nem egyszerűen az „ösztönét” követte, amint ő maga is nyilatkozta, hanem nagyon is tudatosan kapcsolódott az európai költészet romantikus forradalmához, amely egyebek között a versforma klasszikus fegyelme ellen is lázadt – nemcsak Hugo tragédiáiban, hanem Byrontól Heinéig Petőfi sok tisztelt mesterének műveiben.

Sőt, maga a vers, amelyből kiindultunk, a természetesség, a szabályok elleni lázadás elvének meghirdetésével olyan eszmét követ, amely Heinénél, Hugónál és társainál expressis verbis is kifejezett tételekben szintén megtalálható. Még tovább menve: maga a refrénes versforma is meghatározott mintát követ (épp nemrég emlékeztetett Somlyó György, hogy Petőfi költői formáira milyen erősen hatott „a refrénes francia sanzon-forma”).

A programköltemény tehát, amely alapul szolgált ahhoz, hogy Petőfit műveletlen vadzseninek állítsák be, épp az ellenkezőjét bizonyítja: tartalmában ez a vers a romantikus költészeti forradalom eszményeihez kapcsolódik, formájában pedig éppenséggel nagyon is szabályokba fogható mintákhoz kötődik.

S ez nem is lehet másként. Mert Petőfi – rendszertelen iskolai tanulmányai ellenére – nagyon is művelt és tudatos alkotó volt. Ez a műveltség csakugyan nem üvegházi jellegű, a költő csak azt tanulta, amire szüksége volt – de abban szívósan és következetesen mélyedt el.

Nem túlzás: mindig. Aszódi diák korában „könyves Sándornak” hívták pajtásai, de az maradt később is, legínségesebb napjaiban is. Aszódon, tizenhárom-tizenöt éves fejjel vaskos történelemkönyveket bújt, latinul, franciául és németül olvasgatott, könyvet tartott kezében később is az őrbódéban és a katonai kórház ágyán, sőt épp a könyv mentette meg szinte az életét: Römer ezredorvosnak feltűnt az osztrák hadseregben oly páratlan jelenség, az olvasó baka látványa, így figyelt fel a kamasz katonára, és segítette elő szabadulását. Látjuk őt a soproni laktanyában, ahol Horatiusát tartja kezében a szuronykarikába illesztett gyertya fényénél, vagy amint Schiller és Vörösmarty műveit kölcsönzi ki a diáktársaság bibliotékájából, látjuk Pápán mint műbírálót, aki a kollégium könyvtárát is kicsinynek találva, már „a magánosok gyűjteményét” veszi szellemi birtokába, látjuk Székesfehérvárott, Eötvös József új regénye fölé hajolva, Pozsonyban, amint nyomorúságos másolói béréből Goethét és Shakespeare-t vásárol magának, Debrecenben, amint fűtetlen szobájában, Hugo arcképe alatt Heine és a francia romantikusok verseit szívja magába… S így követhetnénk egész élete útját – végig kísérték a könyvek.

Jókai leírta a már „beérkezett” költő lakását: „Szegény bútorzat – olvashatjuk a lakótárs író emlékezését –, a legbecsesebb a könyvtár: csupa díszkiadású művek, Béranger, Hugo Victor, Heine költeményei; a Girondisták története Lamartine-től, Shakespeare angolul, Ossian, Byron és Shelley.” E díszes könyvtárat egy olyan költő gyűjtötte össze huszonöt esztendős korára, aki ifjúkora óta szüntelenül nélkülözött, sőt gyakran nyomorgott.

Mostanában kezdjük feltérképezni műveltségét. Amelynek az olvasás nem is egyetlen forrása volt! Hiszen mint vándorszínész éveken át játszotta a kortársi magyar és külföldi színműirodalom termékeit. A rendelkezésünkre álló vagy kinyomozható adatok – tehát adatok és nem feltételezések! – alapján több mint másfél száz színműről sikerült bebizonyítanom, hogy Petőfi ismerte őket: játszott bennük, súgta, másolta, olvasta őket. Nem egy műnek kimutatható hatását meg is lelhetjük verseiben.

Általában: Babits Mihályt kivéve (aki épp ellenkező költői alkat volt!) aligha találhatunk még egy magyar költőt, akinél oly könnyen oly sok olvasmányélményt fedezhet fel a hatáskutató filológus. E jelenség magyarázata messzire vezetne témánktól, ide csak annyi tartozik, hogy a költő műveltségi térképét az ilyen bizonyítható hatások is sok érdekes adattal gazdagítják. Megmaradtak listák könyvtáráról is, a forradalom bukása utáni hatósági foglalási jegyzőkönyveknek jóvoltából. Ezekből a széles körű világirodalmi érdeklődés mellett azt is megállapíthatjuk, hogy igazat mondott, amikor a francia forradalmak történeteit „mindennapi kenyerének” nevezte. Már a múlt századi Havas Adolf megállapította, hogy Petőfi ismerte Lamartine nagy forradalomtörténetét – azóta újabb adatok is erősítik ezt. Lukácsy Sándor bebizonyította, hogy Cabet Histoire populaire-jét (is) használta költőnk a forradalom történetéről készített kronológiai jegyzeteihez. Tudjuk, hogy a harcoló nemzet javára rendezett árverésen megvételre ajánlotta fel Thiers Histoire du consulat-ját. Mignet és Esquiros művének olvasására is vallanak nyomok. Több más munkát egy valószínűleg könyvvásárlási célból szerkesztett lista említ.

Összegezzük a fenti adatokat: Lamartine nyolc könyve, Thiers tízegynéhány kötete, Cabet négy kötete, Mignet műve – legalább harminc-negyven kötetet kell számba vennünk, ha Petőfi forradalomtörténeti olvasmányairól beszélünk! Amelyeknek az összefoglaló munkák csak egy részét alkották, hiszen érdeklődött a forradalom hőseinek művei, kivált emlékiratai iránt is. És mindezt huszonhat éves kora előtt tanulmányozta (költő módjára persze s nem „filoszos módon”) francia eredetiben!

Mint ahogy eredetiben olvasta Shakespeare-t, Byront és Shelleyt, Schillert, Heinét és Goethét (ez utóbbiról adott fricskázó véleményében egyébként megint csak meg kell látnunk a közvélemény, az elfogadott közízléssel szembeni dacolást is!), a francia romantikusokat, a latin klasszikusokat, kivált Ovidiust és Horatiust, Tacitust, de Dantét is! Öt világnyelven olvasott tehát, angolul, németül, franciául, latinul és olaszul, s ezekből három nyelven fordított is, maradandó érvénnyel. Így fest tehát „a természet vadvirágának” „ösztönössége”. Ha majd elkészül Petőfi műveltségének több oldalról is elkezdett térképrendszere, minden bizonnyal szégyenkezés nélkül odatehetjük a világirodalom bármelyik nagyjának ifjúkoráról készített, hasonló összefoglalás mellé.

Ha egy babonát megfordítunk, nem feltétlenül az igazságot kapjuk meg. De az ösztönös vadzseni mítoszát nyugodtan visszájára fordíthatjuk, mert Petőfi a költészetnek is tudatos és művelt forradalmára volt.

Nem érdeklődött olyan elvont stúdiumok iránt, mint amilyenekkel az ifjú Heine vagy Leopardi foglalkozott, műveltsége nem is volt olyan mély és módszeres, mint az övék, de mindazt tudta a magyar és világirodalomból, a nemzeti és egyetemes históriából, sőt még a természettanból és csillagászatból is, ami modernül forradalmi világképének kialakulásához kellett. S ez nekünk is elég ahhoz, hogy a „pusztai kobzos” legendáját ad acta tehessük.

(Kortárs, 1973. 1. sz.)