Az életrajzírás nehézségei

Másfél évtizeddel ezelőtt, az MTA akkor még Irodalomtörténeti Intézetének vezetősége kollektíven írandó életrajzra gondolt. Dienes Andrással, Kiss Józseffel együtt hárman fogtunk hozzá az ötkötetesre tervezett könyv megírásához. Rajtunk kívül álló okok miatt azonban a szerzői kollektíva felbomlott, az életrajz megírására végül is egyedül kaptam megbízást.

A készülő könyv – a kollektív szerzőség tervének meghiúsulása ellenére – bizonyos értelemben mégis közös munka lesz, s csak mint ilyen valósulhat meg. Ma már senki sem képes arra, hogy egyedül, kellően részletes és adataiban megbízható biográfiát írjon Petőfiről. Kollektív lesz ez a munka abban az értelemben, hogy a hivatásos és önkéntes Petőfi-kutatók több nemzedékének erőfeszítéseit kívánja összegezni, de abban az értelemben is, hogy az Irodalomtudományi Intézet nyújtotta tudományos keretek és egyéb lehetőségek nélkül létre sem jöhetne.

Igyekeztünk az intézet köré csoportosítani, közös munkánkba bevonni a biográfia iránt érdeklődő kutatókat, Mezősi Károly mellett a sajnos szintén idő előtt eltávozott Imre Lajost, s a helytörténeti kutatók között ma legszámottevőbb Jakus Lajost is. Így tehát több oldalról is megpróbáltuk biztosítani annak feltételeit, hogy az új Petőfi-életrajz csakugyan egy egész tudományos korszak eredményeire épüljön, s ne magánelfogultságok gyűjteménye legyen.

A fentiek után talán magától értetődő lesz, hogy ennek az új életrajznak mindenekelőtt rendet kell teremtenie az adatok és tények, legendák és torzító vallomások dzsungelében. Nem fogunk minden fehér foltot eltüntetni a költő élettörténetében, de határozott és tiszta rendet kell kialakítani: az adatok és tévedések káoszából világosan kiemelendő az, ami bizonyíthatóan igaz, vagy jogosan feltételezhető, s mellőzni kell minden mesét, hamis anekdotát, tárgyi tévedést. Olyan munkát aligha lehet létrehozni, amelynek ne legyenek egyben-másban pontatlan vagy akár már megjelenésekor elavult adatai, de arra igenis van mód, hogy a jelenleg már tisztázott kérdések végre egy könyvben együtt egységes életrajzi rendszerbe illeszkedjenek.

Az adatok tisztázó ellenőrzésének ilyen kiemelése talán túl szerény célnak, sőt amolyan múlt századi pozitivista korlátoltságnak is látszódhat egy kívülálló szemében. De annak, aki tudja, milyen reménytelenül összebonyolódott a Petőfi-életrajz nem egy fejezete, aki felmérhette, hogy most az évfordulón is milyen tömegben kerültek be a sajtóba, sőt könyvekbe régen megcáfolt tévedések, az nem vitathatja, hogy a tények és adatok ellenőrzése és az életrajz kronológiai rendjének rögzítése ebben az esetben igenis fő feladatnak tekintendő.

Mint ismeretes, Petőfi az a költő, aki életének tényeit rendkívül közvetlenséggel nemesítette költészetté. Azt szokták mondani, hogy életrajzát versei-levelei alapján is meg lehetne írni. Már csak azért is szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy milyen módon kapjon helyet a biográfiában az életmű mint életrajzi dokumentum?

Más szóval: ki kell-e terjeszteni az adatok ellenőrzésének elvét a költő által versben vagy prózában közölt életrajzi adalékokra is?

Azt hiszem, egyértelmű igennel kell felelnünk erre a kérdésre. Nyomós ok nélkül nincs jogunk kétségbe vonni a költő egy-egy életrajzi vagy bármilyen más vallomásának igazát, de arra az álláspontra sem helyezkedhetünk, hogy egy vers vagy levél életrajzi utalását a priori biográfiai igazságnak kell tekintenünk. Azért is beszélnünk kell erről, mert a legutóbbi időben egészen tudatosan és következetesen ilyen álláspontról közeledett a biográfiai rejtélyekhez Mezősi Károly. Nyíltan és bevallottan azt a szempontot követte vizsgálódásaiban, hogy a vitás kérdésekben a költő „igazát” kell igazolnunk. A szülőhely körüli polémiákban elvileg is megfogalmazta azt a meggyőződését, hogy Petőfi erkölcsi nagyságának kétségbevonása volna minden olyan megközelítés, amely nem abból indul ki, hogy a Szülőföldemen című vers idevágó vallomását kell minden kutatásnak alátámasztania.

Mezősi több más kérdésben is ezt az elvet követte. Petőfi halálának Dienes által felvázolt hipotézise ellen azzal érvelt, hogy a segesvári csatában csupán „sütőkemencén üldögélő, hol a híd karfájához, hol kapufélfához dőlő, elmerengő, unalomig tétlen szemlélő, végül csak elmenekülő ember” képe ellentmond a költő önvallomásainak, elveinek, eszméinek. Mivel – mondja – Petőfi „végóráiban is az maradt, aki egész életében volt: a szabadság ügyének harcosa”, aki „nem tagadta meg önmagát”.

Dienes András e tekintetben kétségtelenül jogosan lépett fel Mezősi álláspontja ellen, amely élet és mű, erkölcs és mű kapcsolatának túl merev és leegyszerűsített felfogására épült. (Más kérdés, hogy Dienes Mezősivel szembeni szenvedélyes vitáiban nemegyszer önkényesen mellőzött olyan tényeket, amelyek nem illettek koncepciójához.)

Tudományos körökben a Mezősi képviselte felfogásnak nemigen vannak ma már hívei, de mégis beszélnünk kell erről, mert az egy időben kultuszokhoz szoktatott közvélemény egy részében még élnek ilyen nézetek, s ennek megfelelően ilyen követelmények is az életrajzzal szemben.

Ezért kell hangsúlyoznunk, hogy a tudomány semmiképpen nem tűzhet maga elé kultikus célokat. Annál is kevésbé, mert bárhol született Petőfi, vagy bármilyen körülmények között halt is meg, az semmiképpen nem fogja érinteni az ő költői, emberi, erkölcsi vagy jellembeli nagyságát. A vitás kérdésekben az objektív tények, adatok, dokumentumok szavának van a legnagyobb súlya s nem a szubjektív vallomásoknak. Ami nem jelenti azt, hogy épp Petőfi esetében nem kellene mindig figyelnünk arra is, hogy a vitatott tények miként illeszthetők be a Petőfi-jellemről vagy eszmerendszerről szerzett ismereteinkbe.

A kultikus szemlélettől való félelem azonban az ellenkező végletbe is átcsaphat, a költő képességeinek és szerepének megalapozatlan kisebbítésébe. S az annál is veszélyesebb, mert ilyen támadásban épp elég része volt Petőfinek életében, s mert azóta is, Gyulai Pál első jellemzésétől kezdve Zilahy Károly munkáján át Horváth Jánosig túl sokan próbálták a költőnek kivált forradalmi tevékenységét és jelentőségét alábecsülni. Horváth János még azt is megengedte magának, hogy tudományos munkájának hangnemét megtagadva, valósággal pamfletstílusban értekezett Petőfi fő forradalmi művéről, Az apostol-ról.

Ma persze már nehéz volna ilyen véleményekkel előállni, de megtörténik, hogy egyik-másik értékelés nem határolja el magát eléggé e régi felfogásoktól. Példaként hivatkozhatom egy „tallózásra”, amely a Kritiká-ban jelent meg. Ennek egyik része a költő színészeti működéséről megjelentetett tanulmányomra utal, személyi vitába itt nem akarván bocsátkozni, erre nem térhetek ki. Általános elvi jelentősége van azonban annak, amit a cikkíró úgy fogalmaz meg, hogy „a Petőfi-kutatás megható szorgalommal, szeretettel” igyekezett „automatikus egyenlőségi jelet” tenni a költő poétai tehetsége és a „költői, emberi, politikusi nagyságtól” távol eső képességei közé. Nem tudok arról, hogy ez általános törekvése lett volna „a” Petőfi-kutatásnak, az ellenkezőjére több példát sorolhatnék. De ez itt mellékes. A fontos az, hogy a fejtegetés logikája szerint e hibának maga Petőfi is forrása lehet, mert ő is „szívesen emlegette, hirdette nem egy »apoétikus« kiválóságát, például pisztolylövő tudományát, (…) katonai, hadvezéri jelességeiről tett kijelentéseit (Kossuthhoz, Aranyhoz írt leveleiben) meg már csak némi restelkedéssel merném idézni…”

Az „apoétikus” kiválóság, „a pisztolylövő tudomány”, a „katonai, hadvezéri jelesség” kellően jelzi a cikkíró gúnyolódási szándékát, amelyet még inkább kidomborít az a kijelentése, hogy csak „némi restelkedéssel” merné idézni Petőfi bizonyos fogalmazásait. Szeretném hangsúlyozni, hogy meglehetősen régóta ellene vagyok minden kultikus szemléletnek, s meglehetősen kedvelem az iróniát is – a maga helyén. Olykor Petőfi nem egy megnyilvánulásával szemben is megengedhetőnek tartottam ezt a stílust. De csak akkor, ha a tények erre feljogosítanak bennünket.

De mit mondanak a tények ebben az esetben? Petőfi csakugyan azt tartotta magáról, hogy tud bánni a pisztollyal, még ha túlzás is volna azt mondani, hogy „hirdette” „pisztolylövési tudományát”. Petőfi e hiedelmét azonban csak akkor lehetne gúnyolni, sőt akkor kellene is, ha kiderülne, hogy valójában egyáltalán nem értett a pisztolylövés tudományához. Amennyiben a cikkírónak ilyen adatai vannak, jó volna közzétenni azokat. De ha csak annyit tud, amennyit ez ügyben általában tud a Petőfi-filológia, akkor semmi joga sincs az ironizálgatásra.

Ami pedig a „hadvezéri jelességeit” illeti – Aranyhoz írt leveleiben Petőfi nem egyértelmű kérkedéssel, hanem kapcsolatuk általános tónusának megfelelően némi kedves iróniával is kezeli ezt a kérdést. Kétségtelen viszont, hogy Kossuthnak címzett híres levelében már minden tréfálkozás nélkül ír. De mit ír? Mi az a restellnivaló, amit a Kritika olvasói előtt nem is lehet idézni? Mint tudjuk, csak ennyi: „…bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni…”

Minden restelkedés nélkül idéztem e pár sort, s nem hiszem, hogy a költőnek is restelkednie kellene értük.

Kétségtelen, erről magam is írtam három évvel ezelőtt, Petőfi nem volt túlzottan tárgyilagos Kossuthhoz írott leveleiben. Sérelmek, megaláztatások, talán bizonyos rivalizálási feszültségek is eléggé érthetővé teszik ezt. De magában az idézett passzusban nincs semmiféle szégyellnivaló. Csak a vezér szó akkori értelmének és a levél egész mondanivalójának kiforgatásával lehetne ezt a restelkedést igazolni. Ha például Petőfi azt kérte volna, hogy nevezzék ki tábornoknak, és bízzák rá valamelyik hadsereget, akkor ez csakugyan különös volna. De a költő őrnagyi kinevezést kért egy nehéz helyzetben lévő táborhoz, ami legfeljebb zászlóalj nagyságrendű egység vezetését jelenthette. Ebben pedig semmi meghökkentő nincs.

Petőfi ugyanis, sok filológustól eltérően, forradalmi szellemű volt, és sok filológusnál jobban ismerte a francia forradalom történetét. Megtanulhatta belőle azt is, hogy polgárháborúk, forradalmak esetén nem hivatásos katonák is rendkívüli katonai szerepet tölthetnek be. A nála alig idősebb Saint-Just például – civil létére – a rajnai hadsereg konventbiztosaként csakugyan egyike lett a francia forradalom megmentőinek.

De a szerényebb magyar viszonyok között is találunk példát arra, hogy katonai dolgokban teljesen járatlan emberek bátor és kiváló szabadságharcosok lettek. Több márciusi ifjú ilyen ténykedését nem említve, elég Vasvárira utalnunk, aki zászlóaljnál sokkal nagyobb méretű szabadcsapatot vezetett bátran és vitézül. Pedig nem volt még annyi katonai tapasztalata sem, mint Petőfinek, aki másfél évig ismerkedett legalább a bakancsosság tudományával.

„Ha pályám nyílik…” – mondta Petőfi. Nem nyílt pályája, mert nem kapott önálló csapategység vezetésére jogosító megbízást. Ha egy önálló csapattest élén csődöt mondott volna, jogosan lehetne akár ironizálni is önérzetének s valóságos képességének ellentéte fölött. De „Vízakna s Déva közt” annyit azért bebizonyított, hogy nem félt a harctól. S csatatéri szereplésével annyit legalább megérdemelt, hogy sokat sejtető, de nagyon kevéssé megalapozott gúnyolódásoknak ne tegyük ki katonai szereplését.^*

Mindebből a magam részéről azt szeretném levonni, hogy az életrajzban kerülnöm kell mindenfajta kultikus szemléletet, mint ahogy 1954 óta több írásomban is e törekvésemnek – úgy érzem – jelét adtam. Egyszersmind azonban óvakodni fogok attól is, hogy a régi irodalomtörténeti felfogások hatása alatt indokolatlanul kisebbítsem Petőfi bármilyen emberi, forradalmári vagy politikusi értékét.

E tekintetben különösen nehéz, de fontos feladat a költő jellembeli, ízlésbeli, világnézeti és esztétikai fejlődésének valóságos menetét rögzítenünk. Természetszerű hajlamunk van arra, hogy a végeredmény felől tekintsük át az egész pályát, ami bizonyos értelemben és bizonyos fokig jogosult is, hiszen a teljes kép új fénybe borítja az egész művet, s önmagukban kevéssé jelentős mozzanatoknak is súlyt adhat. De ez nem vezethet addig, hogy az érett költő fejlettségét visszavetítsük korábbi szakaszokra. Ilyen kísérlettel nemegyszer találkozhatunk az életrajzi munkákban. Így lett Petőfi már a pozsonyi időszakban túlságosan is öntudatos demokrata, 1844-re valóságos jakobinus és így tovább.

Az ilyen egyszerűsítéseket már csak azért is mellőzni kell, mert az igazi feladatot kerüljük meg ezzel, azt ti., hogy miként és miért emelkedik a költő – mellesleg tüneményes gyorsasággal – egyik fejlődési szakaszból a másikba.

A fejlődés ugrásait, egyszersmind természetes belső logikáját, „fokozatosságát” megrajzolni – ez az életrajz egyik fő célja.

Ez a következő kérdés, amely a munka során felmerült. Természetesen nagyon kívánatos volna egy olyan életrajz létrehozása, amely egyszersmind tartalmas műelemzéseket is kínál. Figyelembe véve azonban, hogy milyen sokágú a szorosabban vett biográfiai feladat, s hogy másfelől milyen kiterjedt a Petőfi-műveket elemző irodalom, ebben az életrajzban aligha lehetne nagy helyet szorítani esztétikai analíziseknek. Horváth János, Sőtér István, Pándi Pál és mások idevágó munkái után csak azok szürke kivonatát nyújthatná az élettörténet, ha „miért szép?” jellegű vizsgálatokat is akarna folytatni.

Bárhogy legyen is, a magam részéről nem merek majd többre vállalkozni, csupán a lényeges csúcsokra utaló s főleg az ízlésváltozások pillanatait érzékeltető művek vázlatos értékelésére.

Tolnai Lajos annak idején kicsúfolta Ferenczit, amiért az életrajzíró kitért arra, hogy Petőfi selmeci tanulása idején milyen események játszódtak a magyar történelemben. „…rongyos, szegény, félig-meddig kicsapott, bujdosó diáknak mi köze a nagy eseményekhez; hisz ő még majdnem gyermek volt…” – élcelődött Tolnai – „…mire való ez a nagyzolás?”

A kioktatás tetszetősen hangzik, mégis, aligha tagadhatjuk, hogy egy tizenhat éves fiatalember gondolkodását bizony nagyon is befolyásolhatja mindaz, amit az országos politikában maga körül tapasztal. Különösen olyan korban, mint amilyen a reformkor is volt. A nehézség ott van, hogy az irodalmi életrajz írója óhatatlanul közismert történelmi leckék felsorolására kényszerül, mihelyt e kapcsolatot fel akarja vázolni. Úgy gondolom tehát, hogy a történelmi háttér felvázolása csakugyan nélkülözhetetlen, de tartózkodni kell az elcsépelt tanulságok ismételgetésétől, egy tudományos igényű életrajz olvasói esetében adottnak kell vennünk bizonyos ismereteket.

A tájak, városok, falvak ízlést, szemléletet alakító élményeket kínáló hatását nem tagadhatjuk. Egy összefoglaló munkában mégis ajánlatosnak látszik csak a legfontosabb összefüggésekre szorítani az elbeszélést. Amilyen helyénvaló, sőt olykor izgalmas Dienes műveiben egy-egy város egész történetének felvázolása, egy táj panorámájának szinte szépírói rögzítése, a teljes életrajz egységét már nagyon megbonthatná a várostörténetek és tájleírások ismétlődő sorozata.

Különösen fenyeget ez a veszély épp Petőfi esetében, az első és utolsó olyan magyar költő esetében, aki szinte az egész történelmi Magyarországot személyes élmények alapján ismerte meg. Negyven-ötven helység történetének summázása valósággal útikönyvvé tehetné az életrajzot. Ezért itt is jobbára a meghatározó összefüggésekre kell szorítkozni, így például feltétlenül ki kell térni a nagyvárosi élmény meghatározó szerepére a gimnazista Petőfi pesti tartózkodásának összefoglalásakor, de nem látszik hasznosnak minden egyes vándorszínészi állomásának történeti-földrajzi kiszínezése.

Nagyobb figyelmet érdemel az emberi környezet, a barátok és ellenségek nagyszámú serege, a kapcsolatok, viszonyok néha szinte már zűrzavarosan bonyolult szövevénye. Petőfi jelleme konfliktusok sorozatában érlelődött, ezeket át kell tekintenünk, nem azért, hogy erkölcsbíróként hol ennek, hol annak a félnek igazságát nyugtázzuk, hanem azért, hogy e viszályok emberformáló eredményeit rögzíthessük.

A baráti kapcsolatok elemzése azért is fontos, mert egy adott pillanatban ezekből nő ki Petőfi mozgalmi tevékenysége, amikor a baráti körből fokozatosan írói csoportot teremt maga körül. Ennek határozott jeleit már a segédszerkesztői időszakban látjuk, majd a Tízek Társaságával valóban irodalomtörténeti jelentőségűvé válik ez a szervezkedés.

S ezzel a biográfia olyan kérdéséhez értünk, amelyben minden korábbi ábrázoláshoz képest – az illyésit is beleértve – gyökeres fordulatra van szükség. A politikus Petőfi, a francia forradalmak következetes tanulmányozója, aki Börnéhez hasonlóan a revolúciót elsajátítandó és alkalmazandó tananyagnak tekinti, eddig egyetlen biográfiában sem kapta meg méltó ábrázolását.

Nem is kaphatta meg, mert vagy az irodalomtudósok forradalomellenes beállítottsága akadályozta ezt, vagy pedig a költő eszmei tudatosságát, műveltségi erejét csökkentő „népfi” felfogás, amely akaratlanul is a 30-as évek népi írói mozgalmának eszményeihez idomította Petőfit. Az egyik irányzatnál elsikkadt a forradalmár, a másiknál az intellektus ereje, a gondolat mélysége, a belső lelki küzdelem veszett el.

A politikus Petőfi ábrázolása oly számos elvi kérdést vet fel, hogy érdemben nem is lehet kitérni mindegyikre. E bonyolult problémakörből itt csupán arra a nehézségre szeretnék utalni, hogy Petőfi mint forradalmár (Vasváritól s még egy-két, a kommunisztikus eszmékig is eljutó kortársától eltekintve) a magyar szabadságharc minden vezető alakját messze felülmúlta radikalizmusban. E különbség olyan fokú, hogy Petőfi feltétlen eszmei igazolása már-már a magyar forradalom alapvető stratégiájának elutasítását foglalhatja magában. Legutóbb, az Irodalomtörténet jubileumi számában Urbán Aladár figyelmeztetett: kívánatos, hogy ne keletkezzék indokolatlan feszültség „valamiféle Petőfi-centrikus irodalomtörténeti és Kossuth-centrikus történeti szemlélet között”.

Az észrevétel jogos, és megérdemli az elmélyült elemzést, s nemcsak 1848–49 kapcsán, hanem tulajdonképpen már a reformkor politikai stratégiáját illetően is. Hogy ez egyszersmind a költő és a politikus sajátos történelmi szerepének különbségeit is felveti, magától értetődik. Az életrajznak nem feladata, hogy Kossuth és Petőfi nézeteltéréseiben igazságot osszon, általában minél kevesebb erkölcs- és eszmebírói ítéletre van szükség egy ilyen munkában, de a vizsgálatot nem takaríthatjuk meg magunknak. Annál is kevésbé, mert a költő egész alkatát, egyéniségét és eszmerendszerét érinti ez a vita.

Petőfi és Kossuth – ma című, 1970-es cikkem után talán nem kell bizonygatnom, hogy nem kívánom elkenni a két forradalmár ellentéteit. De misztifikálnunk sem szabad a vitát, nem a személyekből, hanem a forradalom stratégiájából kell kiindulnunk.

Befejezésül még egy problémára szeretnék, ha röviden is, kitérni. Az eddigi életrajzi munkák Petőfi jellemét, érzelmi világát, erkölcsi beállítottságát több oldalról is vizsgálták, de a szó tudományos értelmében vett lelkivilágát annál kevésbé. Nagyon szórványosak a lélektani jellegű vizsgálódások ezen a téren. Az egyetlen nagyobb igényű ilyen vállalkozás teljes egészében egy vulgarizált pszichoanalízis sémáit húzta a költőre. Kívánatos volna, hogy szakemberek bevonásával érdemleges képet alkossunk a Petőfi-lélekről. (Mellékesen megjegyezve, egy fiziológiai összegezés sem ártana Petőfi-képünk teljesebbé tételéhez.) Remélhető, hogy még az életrajzi munkák befejezése előtt sikerül szakembereket megnyernünk ilyen kutatásokra is.

Csak közös munkával érhetjük el azt a célt, hogy az új Petőfi-életrajz (a szerző alkata és szemlélete által meghatározott jellegzetességei ellenére) ne csupán egy ember tapasztalatait és nézeteit összegezze, hanem a korszerű magyar irodalmi és történelmi tudományosság eredményeiből minél többet hasznosíthasson.