Előzetes tájékoztatásul

Harminc esztendeje, hogy 1945 januárjában először írtam le Petőfi nevét nyomtatott szövegben. Válasz egy ifjúmunkásnak című cikkemben az éppen összeomló úri társadalom rendjét bírálva, a kamaszok természetes túlzásával a nevelésben kerestem annak okát, hogy „Petőfi, Rákóczi nemzete a fasiszta Németország szolganépévé vált, és eltűrte egy Szálasi-féle rablóbanda őrjöngéseit”.

Még innen voltam a 18. születésnap nemzedéki határán, tele naiv hittel és bizakodással, könyörtelen kritikai hévvel. Azóta nemcsak három évtizeddel, hanem egy teljes történelmi korszakkal lettem öregebb, sok mindent kellett tapasztalnom a história vaskényszerűségeiből, s kevesebb bennem a hajlam az ítélkező szigorra, mint annak idején. De ma is tartom magam ifjúkorom hitéhez, hogy a magyar Petőfi és Rákóczi nemzete, s hogy eszméinkben a legnagyobbakat kell mércéül vennünk.

A történelem ezért sohasem csupán szórakozás és szellemi kaland volt számomra – bár az is –, hanem mindenekelőtt eligazító a jelenhez. Az 1848-as forradalom embereiről három évtized alatt írt könyveim, cikkeim – még a látszatra elvontan filológiai tanulmányok is – egy nemzeteszmény tisztán tartását kívánták szolgálni.

E kötet függelékében mintegy 170 kisebb-nagyobb munkát sorolok föl e 30 év terméséből. Versben és történelmi regényben, tudományos monográfiában és ismeretterjesztő füzetben, politikai cikkben, glosszában, kritikában, nyilatkozatban, előadásban, rádióműsorban, tévéfilmen, színpadi játékban, minden műfajban kísérletet tettem 48 eszméinek és emberi példáinak felidézésére, Voltaire-nek abból a bölcs elvéből kiindulva, hogy minden műfaj jó – az unalmasat kivéve.

E sokféle írás mégis három főcsoportba osztható. Egy részük – szükség szerint lapalji jegyzetekkel megtámogatva – irodalomtörténeti, tudományos vitákban foglal állást. A második csoportot azok a cikkek alkotják, amelyek a Petőfi-filológia eredményeit népszerű formában igyekeznek a szakmán kívüli olvasó számára is érdekessé tenni. Végül felvettem a kötetbe olyan publicisztikai-szépírói jegyzeteket is, amelyek nem a Petőfi-kor problémáit elemzik vagy ismertetik, hanem inkább a mában próbálják érvényesíteni az ilyen vizsgálódások egy-két tanulságát.

Több előadásom is szerepel e gyűjteményben. Ismeretes „filoszbetegség” a székhez ragadási kór: valami rejtélyes erő oly makacsul a székhez tapasztja a tudóst, hogy képtelen elmozdulni a katedrától vagy a könyvtárból, legfeljebb csupán akkor, ha konferenciára kell utazni, Londonba vagy Moszkvába, Brüsszelbe vagy Párizsba. Minél nagyobb tudósról van szó, annál súlyosabb a kór, s annál messzibb vidékekre jár gyógyítani önmagát. Én is sokat utazgattam Kiskőröstől Dömsödig, Ostffyasszonyfától Ibrányig, egyebek közt azért is, hogy megtudjam, miként él a költő emléke egy megváltozott világban. A közvélemény-kutatásnak ez a legolcsóbb módja: általában megtérítik az útiköltséget is, s egy-egy előadást ki is lehet nyomtatni.

Mintegy harminc, Petőfit idéző rádiós-előadásomból, illetve műsoromból is felvettem egyet, amely popmuzsika kíséretében hangzott el. Bűnjelként szerepel itt, annak bizonyítására, hogy egyszer-másszor bizony ilyen, komoly tudóshoz nem méltó megoldásokhoz is folyamodtam, abban bízva, hogy a cél szentesíti – a formát.

Először 1972-ben nyílt alkalmam, szintén a Magvető Könyvkiadó jóvoltából, cikkgyűjtemény összeállítására. Ez a mostani könyv a Mezítláb a szentegyházban lezárása óta keletkezett írásaimból ad válogatást, korábbi cikkeket csak elvétve tartalmaz, azt is csupán azért, hogy egy-egy témakör jobb megvilágítását segítsem vele. Az írások többségét Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója hívta életre, innen a kötet címe: Számadás az ünnepről.

Elöljáróban azt is be kell vallanom, hogy néhány, dokumentum jellegűnek hitt írás kivételével általában változtattam az eredeti szövegeken. Ahol szerkesztéstechnikai vagy egyéb okok miatt húznom kellett az első változatból, ott most visszaállítottam az eredetit, ahol szükségét éreztem, kibővítettem az érvelést. Szeretett mesteremet, az előbb már említett Voltaire-t gyakran gúnyolták azzal, hogy reggeli postájának tanulmányozása után át-átírogatta műveit. Szerintem ez éppen nem gúnyolni való tulajdonság. Aki komolyan veszi hivatását, azt, hogy másoknak ír, annak igenis törődnie kell olvasói véleményével, s minden lehetőséget meg kell ragadnia ahhoz, hogy meggyőződését meggyőzőbben fejthesse ki.

De kiket is szeretnék meggyőzni? Esetleg sértő félreértések elkerülése végett őszintén megvallom, hogy elsősorban nem azokat, akikkel különböző disputákba bonyolódtam. Az igazi viták nem véletlenül, nem is csak személyi ellenszenvekből, féltékenységekből, hanem érdekek, eszmék megszabta ellentétekből fakadnak, ennélfogva érvekkel csak mérsékelten csillapíthatóak. Ha a csaló emlékezet nem vezet félre, egyetlenegyszer esett meg velem fennállásom óta, hogy egy ellenfelem érveim hatása alatt megváltoztatta véleményét. (Sz. K. pécsi olvasómnak köszönhetem ezt az élményt.) Nem vagyok azonban olyan naiv, sem olyan öntelt, hogy azt merjem remélni, hasonló meglepetésben részesíthetne valamelyik irodalomtörténész vagy író vitapartnerem. De ennek ellenére hiszek abban, hogy az ész szavának mindig van bizonyos esélye az érdekek szülte vagy nemzedékről nemzedékre öröklött hamis tudat elfogultságaival szemben.

E könyv mégis mindenekelőtt a történészi–írói viszályokon kívül álló, érdeklődő olvasóknak íródott. A nemzet múltjának máig ható kérdéseiben nekik kell eligazodniuk, tájékozottságuk és tisztességük mértéke szerint. A históriát faggató történészek és írók csupán érveket kínálhatnak döntéseikhez, amelyek az egész nép tudatának korszerűsödését segíthetik elő.

Napjainkban divat legyinteni az értelemre, újra keletjük van a mítoszoknak. Az írástudók szomorú önfeladása ez, ravasz, gyáva vagy tehetetlen idomulás ahhoz a tényhez, hogy nagy tömegek olykor még korunkban is irracionális módon vesznek részt a történelemben.

A civilizáció jelenlegi fokán természetesen nehezen képzelhető el, hogy egy egész nép módszeresen szerzett ismeretek és észérvek alapján alakítsa sorsát, erre jelenleg csupán a nép egy része képes. A nemzet szellemi erejét azonban épp az jelzi, hogy ez a gondolkodó, tudatosan cselekvő kisebbség mennyire tudja befolyásolni az egész társadalmat.

„Az ész trónfosztása” nem „a hanyatló tőkés világ” kiváltsága. A francia jakobinusok trónt állítottak az ész istennőjének, de épp ezzel (is) a történelmi ésszerűtlenség szövevényébe bonyolódtak. Az észt nemcsak azok csúfolják ki, akik rég elavult mítoszokat dédelgetnek a ráció ellenében, a lényeget tekintve azok is irracionalisták, akik az értelem vívmányait dogmákba akarják szorítani, akik parancsszóval akarják megteremteni az értelem rendjét. Új felvilágosodásra van tehát szükség, amely a múlt kísértetei és saját téveszméink ellen egyszerre hajlandó küzdeni.

E nagy munkában, az új nemzeti köztudat megteremtésében nem kizárólagos, de mindenesetre nélkülözhetetlen szerepük van a történelmi tudományoknak. Létkérdések százados megoldatlansága miatt nálunk sokáig túlzottan is a históriai viták körül kristályosodtak ki a szellemi közélet pártjai. „Kossuth vagy Széchenyi?”, „Kossuth vagy Görgey?”, „Petőfi vagy Arany?” s az ehhez hasonló alternatívák megindoklására rengeteg eszmei erő pazarlódott el, nem sok eredménnyel. E sorok írója kamaszkora óta „Petőfi-párti” és „Kossuth-párti”, de hőseit nem kultikus fényben, hanem a valóság tényeinek világánál kívánja megmutatni, mindenféle öncsonkító, értékeket kirekesztő elfogultság nélkül.