Budapest, 1974. április 14.

Másfél évtizeddel ezelőtt, az MTA akkor még Irodalomtörténeti Intézetének vezetősége kollektíven írandó életrajzra gondolt. Dienes Andrással, Kiss Józseffel együtt hárman fogtunk hozzá az ötkötetesre tervezett könyv megírásához. Rajtunk kívül álló okok miatt azonban a szerzői kollektíva felbomlott, az életrajz megírására végül is egyedül kaptam megbízást.

A készülő könyv – a kollektív szerzőség tervének meghiúsulása ellenére – bizonyos értelemben mégis közös munka lesz, s csak mint ilyen valósulhat meg. Ma már senki sem képes arra, hogy egyedül, kellően részletes és adataiban megbízható biográfiát írjon Petőfiről. Kollektív lesz ez a munka abban az értelemben, hogy a hivatásos és önkéntes Petőfi-kutatók több nemzedékének erőfeszítéseit kívánja összegezni, de abban az értelemben is, hogy az Irodalomtudományi Intézet nyújtotta tudományos keretek és egyéb lehetőségek nélkül létre sem jöhetne.

Igyekeztünk az intézet köré csoportosítani, közös munkánkba bevonni a biográfia iránt érdeklődő kutatókat, Mezősi Károly mellett a sajnos szintén idő előtt eltávozott Imre Lajost, s a helytörténeti kutatók között ma legszámottevőbb Jakus Lajost is. Így tehát több oldalról is megpróbáltuk biztosítani annak feltételeit, hogy az új Petőfi-életrajz csakugyan egy egész tudományos korszak eredményeire épüljön, s ne magánelfogultságok gyűjteménye legyen.

A fentiek után talán magától értetődő lesz, hogy ennek az új életrajznak mindenekelőtt rendet kell teremtenie az adatok és tények, legendák és torzító vallomások dzsungelében. Nem fogunk minden fehér foltot eltüntetni a költő élettörténetében, de határozott és tiszta rendet kell kialakítani: az adatok és tévedések káoszából világosan kiemelendő az, ami bizonyíthatóan igaz, vagy jogosan feltételezhető, s mellőzni kell minden mesét, hamis anekdotát, tárgyi tévedést. Olyan munkát aligha lehet létrehozni, amelynek ne legyenek egyben-másban pontatlan vagy akár már megjelenésekor elavult adatai, de arra igenis van mód, hogy a jelenleg már tisztázott kérdések végre egy könyvben együtt egységes életrajzi rendszerbe illeszkedjenek.

Az adatok tisztázó ellenőrzésének ilyen kiemelése talán túl szerény célnak, sőt amolyan múlt századi pozitivista korlátoltságnak is látszódhat egy kívülálló szemében. De annak, aki tudja, milyen reménytelenül összebonyolódott a Petőfi-életrajz nem egy fejezete, aki felmérhette, hogy most az évfordulón is milyen tömegben kerültek be a sajtóba, sőt könyvekbe régen megcáfolt tévedések, az nem vitathatja, hogy a tények és adatok ellenőrzése és az életrajz kronológiai rendjének rögzítése ebben az esetben igenis fő feladatnak tekintendő.

Mint ismeretes, Petőfi az a költő, aki életének tényeit rendkívül közvetlenséggel nemesítette költészetté. Azt szokták mondani, hogy életrajzát versei-levelei alapján is meg lehetne írni. Már csak azért is szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogy milyen módon kapjon helyet a biográfiában az életmű mint életrajzi dokumentum?

Más szóval: ki kell-e terjeszteni az adatok ellenőrzésének elvét a költő által versben vagy prózában közölt életrajzi adalékokra is?

Azt hiszem, egyértelmű igennel kell felelnünk erre a kérdésre. Nyomós ok nélkül nincs jogunk kétségbe vonni a költő egy-egy életrajzi vagy bármilyen más vallomásának igazát, de arra az álláspontra sem helyezkedhetünk, hogy egy vers vagy levél életrajzi utalását a priori biográfiai igazságnak kell tekintenünk. Azért is beszélnünk kell erről, mert a legutóbbi időben egészen tudatosan és következetesen ilyen álláspontról közeledett a biográfiai rejtélyekhez Mezősi Károly. Nyíltan és bevallottan azt a szempontot követte vizsgálódásaiban, hogy a vitás kérdésekben a költő „igazát” kell igazolnunk. A szülőhely körüli polémiákban elvileg is megfogalmazta azt a meggyőződését, hogy Petőfi erkölcsi nagyságának kétségbevonása volna minden olyan megközelítés, amely nem abból indul ki, hogy a Szülőföldemen című vers idevágó vallomását kell minden kutatásnak alátámasztania.

Mezősi több más kérdésben is ezt az elvet követte. Petőfi halálának Dienes által felvázolt hipotézise ellen azzal érvelt, hogy a segesvári csatában csupán „sütőkemencén üldögélő, hol a híd karfájához, hol kapufélfához dőlő, elmerengő, unalomig tétlen szemlélő, végül csak elmenekülő ember” képe ellentmond a költő önvallomásainak, elveinek, eszméinek. Mivel – mondja – Petőfi „végóráiban is az maradt, aki egész életében volt: a szabadság ügyének harcosa”, aki „nem tagadta meg önmagát”.

Dienes András e tekintetben kétségtelenül jogosan lépett fel Mezősi álláspontja ellen, amely élet és mű, erkölcs és mű kapcsolatának túl merev és leegyszerűsített felfogására épült. (Más kérdés, hogy Dienes Mezősivel szembeni szenvedélyes vitáiban nemegyszer önkényesen mellőzött olyan tényeket, amelyek nem illettek koncepciójához.)

Tudományos körökben a Mezősi képviselte felfogásnak nemigen vannak ma már hívei, de mégis beszélnünk kell erről, mert az egy időben kultuszokhoz szoktatott közvélemény egy részében még élnek ilyen nézetek, s ennek megfelelően ilyen követelmények is az életrajzzal szemben.

Ezért kell hangsúlyoznunk, hogy a tudomány semmiképpen nem tűzhet maga elé kultikus célokat. Annál is kevésbé, mert bárhol született Petőfi, vagy bármilyen körülmények között halt is meg, az semmiképpen nem fogja érinteni az ő költői, emberi, erkölcsi vagy jellembeli nagyságát. A vitás kérdésekben az objektív tények, adatok, dokumentumok szavának van a legnagyobb súlya s nem a szubjektív vallomásoknak. Ami nem jelenti azt, hogy épp Petőfi esetében nem kellene mindig figyelnünk arra is, hogy a vitatott tények miként illeszthetők be a Petőfi-jellemről vagy eszmerendszerről szerzett ismereteinkbe.

A kultikus szemlélettől való félelem azonban az ellenkező végletbe is átcsaphat, a költő képességeinek és szerepének megalapozatlan kisebbítésébe. S az annál is veszélyesebb, mert ilyen támadásban épp elég része volt Petőfinek életében, s mert azóta is, Gyulai Pál első jellemzésétől kezdve Zilahy Károly munkáján át Horváth Jánosig túl sokan próbálták a költőnek kivált forradalmi tevékenységét és jelentőségét alábecsülni. Horváth János még azt is megengedte magának, hogy tudományos munkájának hangnemét megtagadva, valósággal pamfletstílusban értekezett Petőfi fő forradalmi művéről, Az apostol-ról.

Ma persze már nehéz volna ilyen véleményekkel előállni, de megtörténik, hogy egyik-másik értékelés nem határolja el magát eléggé e régi felfogásoktól. Példaként hivatkozhatom egy „tallózásra”, amely a Kritiká-ban jelent meg. Ennek egyik része a költő színészeti működéséről megjelentetett tanulmányomra utal, személyi vitába itt nem akarván bocsátkozni, erre nem térhetek ki. Általános elvi jelentősége van azonban annak, amit a cikkíró úgy fogalmaz meg, hogy „a Petőfi-kutatás megható szorgalommal, szeretettel” igyekezett „automatikus egyenlőségi jelet” tenni a költő poétai tehetsége és a „költői, emberi, politikusi nagyságtól” távol eső képességei közé. Nem tudok arról, hogy ez általános törekvése lett volna „a” Petőfi-kutatásnak, az ellenkezőjére több példát sorolhatnék. De ez itt mellékes. A fontos az, hogy a fejtegetés logikája szerint e hibának maga Petőfi is forrása lehet, mert ő is „szívesen emlegette, hirdette nem egy »apoétikus« kiválóságát, például pisztolylövő tudományát, (…) katonai, hadvezéri jelességeiről tett kijelentéseit (Kossuthhoz, Aranyhoz írt leveleiben) meg már csak némi restelkedéssel merném idézni…”

Az „apoétikus” kiválóság, „a pisztolylövő tudomány”, a „katonai, hadvezéri jelesség” kellően jelzi a cikkíró gúnyolódási szándékát, amelyet még inkább kidomborít az a kijelentése, hogy csak „némi restelkedéssel” merné idézni Petőfi bizonyos fogalmazásait. Szeretném hangsúlyozni, hogy meglehetősen régóta ellene vagyok minden kultikus szemléletnek, s meglehetősen kedvelem az iróniát is – a maga helyén. Olykor Petőfi nem egy megnyilvánulásával szemben is megengedhetőnek tartottam ezt a stílust. De csak akkor, ha a tények erre feljogosítanak bennünket.

De mit mondanak a tények ebben az esetben? Petőfi csakugyan azt tartotta magáról, hogy tud bánni a pisztollyal, még ha túlzás is volna azt mondani, hogy „hirdette” „pisztolylövési tudományát”. Petőfi e hiedelmét azonban csak akkor lehetne gúnyolni, sőt akkor kellene is, ha kiderülne, hogy valójában egyáltalán nem értett a pisztolylövés tudományához. Amennyiben a cikkírónak ilyen adatai vannak, jó volna közzétenni azokat. De ha csak annyit tud, amennyit ez ügyben általában tud a Petőfi-filológia, akkor semmi joga sincs az ironizálgatásra.

Ami pedig a „hadvezéri jelességeit” illeti – Aranyhoz írt leveleiben Petőfi nem egyértelmű kérkedéssel, hanem kapcsolatuk általános tónusának megfelelően némi kedves iróniával is kezeli ezt a kérdést. Kétségtelen viszont, hogy Kossuthnak címzett híres levelében már minden tréfálkozás nélkül ír. De mit ír? Mi az a restellnivaló, amit a Kritika olvasói előtt nem is lehet idézni? Mint tudjuk, csak ennyi: „…bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni…”

Minden restelkedés nélkül idéztem e pár sort, s nem hiszem, hogy a költőnek is restelkednie kellene értük.

Kétségtelen, erről magam is írtam három évvel ezelőtt, Petőfi nem volt túlzottan tárgyilagos Kossuthhoz írott leveleiben. Sérelmek, megaláztatások, talán bizonyos rivalizálási feszültségek is eléggé érthetővé teszik ezt. De magában az idézett passzusban nincs semmiféle szégyellnivaló. Csak a vezér szó akkori értelmének és a levél egész mondanivalójának kiforgatásával lehetne ezt a restelkedést igazolni. Ha például Petőfi azt kérte volna, hogy nevezzék ki tábornoknak, és bízzák rá valamelyik hadsereget, akkor ez csakugyan különös volna. De a költő őrnagyi kinevezést kért egy nehéz helyzetben lévő táborhoz, ami legfeljebb zászlóalj nagyságrendű egység vezetését jelenthette. Ebben pedig semmi meghökkentő nincs.

Petőfi ugyanis, sok filológustól eltérően, forradalmi szellemű volt, és sok filológusnál jobban ismerte a francia forradalom történetét. Megtanulhatta belőle azt is, hogy polgárháborúk, forradalmak esetén nem hivatásos katonák is rendkívüli katonai szerepet tölthetnek be. A nála alig idősebb Saint-Just például – civil létére – a rajnai hadsereg konventbiztosaként csakugyan egyike lett a francia forradalom megmentőinek.

De a szerényebb magyar viszonyok között is találunk példát arra, hogy katonai dolgokban teljesen járatlan emberek bátor és kiváló szabadságharcosok lettek. Több márciusi ifjú ilyen ténykedését nem említve, elég Vasvárira utalnunk, aki zászlóaljnál sokkal nagyobb méretű szabadcsapatot vezetett bátran és vitézül. Pedig nem volt még annyi katonai tapasztalata sem, mint Petőfinek, aki másfél évig ismerkedett legalább a bakancsosság tudományával.

„Ha pályám nyílik…” – mondta Petőfi. Nem nyílt pályája, mert nem kapott önálló csapategység vezetésére jogosító megbízást. Ha egy önálló csapattest élén csődöt mondott volna, jogosan lehetne akár ironizálni is önérzetének s valóságos képességének ellentéte fölött. De „Vízakna s Déva közt” annyit azért bebizonyított, hogy nem félt a harctól. S csatatéri szereplésével annyit legalább megérdemelt, hogy sokat sejtető, de nagyon kevéssé megalapozott gúnyolódásoknak ne tegyük ki katonai szereplését.^*

Mindebből a magam részéről azt szeretném levonni, hogy az életrajzban kerülnöm kell mindenfajta kultikus szemléletet, mint ahogy 1954 óta több írásomban is e törekvésemnek – úgy érzem – jelét adtam. Egyszersmind azonban óvakodni fogok attól is, hogy a régi irodalomtörténeti felfogások hatása alatt indokolatlanul kisebbítsem Petőfi bármilyen emberi, forradalmári vagy politikusi értékét.

E tekintetben különösen nehéz, de fontos feladat a költő jellembeli, ízlésbeli, világnézeti és esztétikai fejlődésének valóságos menetét rögzítenünk. Természetszerű hajlamunk van arra, hogy a végeredmény felől tekintsük át az egész pályát, ami bizonyos értelemben és bizonyos fokig jogosult is, hiszen a teljes kép új fénybe borítja az egész művet, s önmagukban kevéssé jelentős mozzanatoknak is súlyt adhat. De ez nem vezethet addig, hogy az érett költő fejlettségét visszavetítsük korábbi szakaszokra. Ilyen kísérlettel nemegyszer találkozhatunk az életrajzi munkákban. Így lett Petőfi már a pozsonyi időszakban túlságosan is öntudatos demokrata, 1844-re valóságos jakobinus és így tovább.

Az ilyen egyszerűsítéseket már csak azért is mellőzni kell, mert az igazi feladatot kerüljük meg ezzel, azt ti., hogy miként és miért emelkedik a költő – mellesleg tüneményes gyorsasággal – egyik fejlődési szakaszból a másikba.

A fejlődés ugrásait, egyszersmind természetes belső logikáját, „fokozatosságát” megrajzolni – ez az életrajz egyik fő célja.

Ez a következő kérdés, amely a munka során felmerült. Természetesen nagyon kívánatos volna egy olyan életrajz létrehozása, amely egyszersmind tartalmas műelemzéseket is kínál. Figyelembe véve azonban, hogy milyen sokágú a szorosabban vett biográfiai feladat, s hogy másfelől milyen kiterjedt a Petőfi-műveket elemző irodalom, ebben az életrajzban aligha lehetne nagy helyet szorítani esztétikai analíziseknek. Horváth János, Sőtér István, Pándi Pál és mások idevágó munkái után csak azok szürke kivonatát nyújthatná az élettörténet, ha „miért szép?” jellegű vizsgálatokat is akarna folytatni.

Bárhogy legyen is, a magam részéről nem merek majd többre vállalkozni, csupán a lényeges csúcsokra utaló s főleg az ízlésváltozások pillanatait érzékeltető művek vázlatos értékelésére.

Tolnai Lajos annak idején kicsúfolta Ferenczit, amiért az életrajzíró kitért arra, hogy Petőfi selmeci tanulása idején milyen események játszódtak a magyar történelemben. „…rongyos, szegény, félig-meddig kicsapott, bujdosó diáknak mi köze a nagy eseményekhez; hisz ő még majdnem gyermek volt…” – élcelődött Tolnai – „…mire való ez a nagyzolás?”

A kioktatás tetszetősen hangzik, mégis, aligha tagadhatjuk, hogy egy tizenhat éves fiatalember gondolkodását bizony nagyon is befolyásolhatja mindaz, amit az országos politikában maga körül tapasztal. Különösen olyan korban, mint amilyen a reformkor is volt. A nehézség ott van, hogy az irodalmi életrajz írója óhatatlanul közismert történelmi leckék felsorolására kényszerül, mihelyt e kapcsolatot fel akarja vázolni. Úgy gondolom tehát, hogy a történelmi háttér felvázolása csakugyan nélkülözhetetlen, de tartózkodni kell az elcsépelt tanulságok ismételgetésétől, egy tudományos igényű életrajz olvasói esetében adottnak kell vennünk bizonyos ismereteket.

A tájak, városok, falvak ízlést, szemléletet alakító élményeket kínáló hatását nem tagadhatjuk. Egy összefoglaló munkában mégis ajánlatosnak látszik csak a legfontosabb összefüggésekre szorítani az elbeszélést. Amilyen helyénvaló, sőt olykor izgalmas Dienes műveiben egy-egy város egész történetének felvázolása, egy táj panorámájának szinte szépírói rögzítése, a teljes életrajz egységét már nagyon megbonthatná a várostörténetek és tájleírások ismétlődő sorozata.

Különösen fenyeget ez a veszély épp Petőfi esetében, az első és utolsó olyan magyar költő esetében, aki szinte az egész történelmi Magyarországot személyes élmények alapján ismerte meg. Negyven-ötven helység történetének summázása valósággal útikönyvvé tehetné az életrajzot. Ezért itt is jobbára a meghatározó összefüggésekre kell szorítkozni, így például feltétlenül ki kell térni a nagyvárosi élmény meghatározó szerepére a gimnazista Petőfi pesti tartózkodásának összefoglalásakor, de nem látszik hasznosnak minden egyes vándorszínészi állomásának történeti-földrajzi kiszínezése.

Nagyobb figyelmet érdemel az emberi környezet, a barátok és ellenségek nagyszámú serege, a kapcsolatok, viszonyok néha szinte már zűrzavarosan bonyolult szövevénye. Petőfi jelleme konfliktusok sorozatában érlelődött, ezeket át kell tekintenünk, nem azért, hogy erkölcsbíróként hol ennek, hol annak a félnek igazságát nyugtázzuk, hanem azért, hogy e viszályok emberformáló eredményeit rögzíthessük.

A baráti kapcsolatok elemzése azért is fontos, mert egy adott pillanatban ezekből nő ki Petőfi mozgalmi tevékenysége, amikor a baráti körből fokozatosan írói csoportot teremt maga körül. Ennek határozott jeleit már a segédszerkesztői időszakban látjuk, majd a Tízek Társaságával valóban irodalomtörténeti jelentőségűvé válik ez a szervezkedés.

S ezzel a biográfia olyan kérdéséhez értünk, amelyben minden korábbi ábrázoláshoz képest – az illyésit is beleértve – gyökeres fordulatra van szükség. A politikus Petőfi, a francia forradalmak következetes tanulmányozója, aki Börnéhez hasonlóan a revolúciót elsajátítandó és alkalmazandó tananyagnak tekinti, eddig egyetlen biográfiában sem kapta meg méltó ábrázolását.

Nem is kaphatta meg, mert vagy az irodalomtudósok forradalomellenes beállítottsága akadályozta ezt, vagy pedig a költő eszmei tudatosságát, műveltségi erejét csökkentő „népfi” felfogás, amely akaratlanul is a 30-as évek népi írói mozgalmának eszményeihez idomította Petőfit. Az egyik irányzatnál elsikkadt a forradalmár, a másiknál az intellektus ereje, a gondolat mélysége, a belső lelki küzdelem veszett el.

A politikus Petőfi ábrázolása oly számos elvi kérdést vet fel, hogy érdemben nem is lehet kitérni mindegyikre. E bonyolult problémakörből itt csupán arra a nehézségre szeretnék utalni, hogy Petőfi mint forradalmár (Vasváritól s még egy-két, a kommunisztikus eszmékig is eljutó kortársától eltekintve) a magyar szabadságharc minden vezető alakját messze felülmúlta radikalizmusban. E különbség olyan fokú, hogy Petőfi feltétlen eszmei igazolása már-már a magyar forradalom alapvető stratégiájának elutasítását foglalhatja magában. Legutóbb, az Irodalomtörténet jubileumi számában Urbán Aladár figyelmeztetett: kívánatos, hogy ne keletkezzék indokolatlan feszültség „valamiféle Petőfi-centrikus irodalomtörténeti és Kossuth-centrikus történeti szemlélet között”.

Az észrevétel jogos, és megérdemli az elmélyült elemzést, s nemcsak 1848–49 kapcsán, hanem tulajdonképpen már a reformkor politikai stratégiáját illetően is. Hogy ez egyszersmind a költő és a politikus sajátos történelmi szerepének különbségeit is felveti, magától értetődik. Az életrajznak nem feladata, hogy Kossuth és Petőfi nézeteltéréseiben igazságot osszon, általában minél kevesebb erkölcs- és eszmebírói ítéletre van szükség egy ilyen munkában, de a vizsgálatot nem takaríthatjuk meg magunknak. Annál is kevésbé, mert a költő egész alkatát, egyéniségét és eszmerendszerét érinti ez a vita.

Petőfi és Kossuth – ma című, 1970-es cikkem után talán nem kell bizonygatnom, hogy nem kívánom elkenni a két forradalmár ellentéteit. De misztifikálnunk sem szabad a vitát, nem a személyekből, hanem a forradalom stratégiájából kell kiindulnunk.

Befejezésül még egy problémára szeretnék, ha röviden is, kitérni. Az eddigi életrajzi munkák Petőfi jellemét, érzelmi világát, erkölcsi beállítottságát több oldalról is vizsgálták, de a szó tudományos értelmében vett lelkivilágát annál kevésbé. Nagyon szórványosak a lélektani jellegű vizsgálódások ezen a téren. Az egyetlen nagyobb igényű ilyen vállalkozás teljes egészében egy vulgarizált pszichoanalízis sémáit húzta a költőre. Kívánatos volna, hogy szakemberek bevonásával érdemleges képet alkossunk a Petőfi-lélekről. (Mellékesen megjegyezve, egy fiziológiai összegezés sem ártana Petőfi-képünk teljesebbé tételéhez.) Remélhető, hogy még az életrajzi munkák befejezése előtt sikerül szakembereket megnyernünk ilyen kutatásokra is.

Csak közös munkával érhetjük el azt a célt, hogy az új Petőfi-életrajz (a szerző alkata és szemlélete által meghatározott jellegzetességei ellenére) ne csupán egy ember tapasztalatait és nézeteit összegezze, hanem a korszerű magyar irodalmi és történelmi tudományosság eredményeiből minél többet hasznosíthasson.

(Tükör, 1973. január 2.)

1844-ben írta Petőfi A természet vadvirága című versét. Ebben olvashatjuk a híressé vált strófát:

Hamarosan akadtak kritikusok is, majd utánzók is, akik elhitték a költőnek, hogy ő csakugyan vadvirága a természetnek. Mintha az irodalom kutatójának nem volna egyéb kötelessége, mint elfogadni és megmagyarázni az írók, költők önjellemzését… Pedig költővel is megeshet az, ami az átlag halandóval, hogy tudniillik önmagát ismeri legkevésbé.

Nem akarom persze azt bizonygatni, hogy Petőfi nem ismerte önmagát. Az idevágó gyanúsítgatások és teóriák gyártását Horváth János némely mai követőire hagyom. Én csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy nekünk mégiscsak jobban kell tudnunk, ki volt ő, mert történelmi távlatból, az összefüggések sokkal bonyolultabb viszonylatai alapján mérhetjük fel egyéniségét, költői jelentőségét. Márpedig, ha ezeket az összefüggéseket vizsgáljuk, azonnal szembetűnik, hogy Petőfi fenti és a fentihez hasonló önjellemzései kivétel nélkül esztétikai csatározások termékei. Az idézett vers például a költő ellen vezényelt első nagyobb szabású kritikai hadjáratra adott válasz, amint – egyebek közt – ez magából a költeményből is, annak kezdetéből pontosan megállapítható:

A nyitás hangneme, sőt konkrét utalása („torkotokba… koncot vetek…”) kétségtelenné teszi, hogy Petőfi nem önmagának, költői alkatának tárgyilagos jellemzésére, hanem csattanós, kemény válaszra, amolyan csakazértis feleletre vállalkozott. Ugyanezt a reagálást látjuk egy későbbi, 1847-es kritikai hadjáratra, amikor is Úti levelek Kerényi Frigyeshez című munkájában így írt legújabb verseiről:

„…komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók, de e szólás már egészen phrasissá vált, azért csak lealacsonyítanám verseimet, ha ezt rájok alkalmaznám. Divatba jött a szerkesztőknél, minden szemét-fejben termett bolond-gombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt, vagy csak ostobaságból? nem tudom. Uram fia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöket írnak, akkor én verseimet kavicsoknak vagy cseresnyemagoknak keresztelem, vagy akárminek, csak drágagyöngynek nem. És Hiadort még velem hasonlítgatják is…”

Íme, a nyilatkozat, amelyben Petőfi verseit kavicsoknak nevezi, kritikusai bosszantására. Senkinek nem jutna eszébe e vallomás alapján kavicsnak vagy cseresznyemagnak titulálni a Szeptember végén-t. De akkor miért hisszük el, hogy a költő a természetnek amolyan vadvirága volna? Aki sosem enged az iskolai szabályoknak? Hiszen ezt a verset éppúgy kritikusai (a Dardanus-féle műbírálók) bosszantására írta, mint a fenti úti levelet!

De a vers keletkezési körülményeinek megvilágításával még nem cáfoltuk kellőképpen e vadvirágos nyilatkozatot. Tudnunk kell azt is, hogy Petőfi – ha tanítói nem verték is bottal belé a költészetet – pontosan ismerte a poétika szabályait, s „lelke engedett” e szabályoknak, ha úgy találta jónak. Így például, amikor az antik időmértékes verselésnek megfelelő formát használt, az általánosan elfogadott szabályokat követte, s – anélkül, hogy csökkenteni akarnánk Fazekas vagy Vörösmarty nagyszerű hexametereinek jelentőségét a magyar verselés „technikai történetében” – nálunk épp Petőfi tette a lírai folyóbeszéd természetes eszközévé a hexametert. A versmérték tekintetében egyébként is oly rendkívüli változatosságot mutat költészete, amely elképzelhetetlen volna a poétikai szabályok magasrendű ismerete nélkül.

Természetesen Petőfi a verselés technikájában is forradalmat teremtett. Szabadabb ritmusai, „hanyagabb” rímei nem abból fakadtak, hogy nem tudott volna az iskolás szabályok szerint alkotni. Épp zsengéi, amelyek e szabályokat még szolgaian követik, bizonyítják, hogy a poézist mint tudományt kamaszfejjel jól ismerte. (Nem is „ponálták szekundába” belőle, miként – ez is önmisztifikáció – Deákpályám című versében írta.) Bajza nem emelt volna kifogást a zsengék rímelése és mérték-ütemezése ellen, de már a maga hangját próbálgató húszéves Petőfit azonnal megrótta, „szigorúbb tisztaságú mértékét” kívánva, s kifogásolva, hogy az ifjú pályatárs „kevés gondot” fordít „a rímekre”. Épp akkor tette az óvást, amikor Petőfi lazítani kezdett egy iskolássá merevedett verselésen, épp akkor, amikor Petrovicsból érdemileg is Petőfi kezdett lenni…

Petőfi rímelési „gondatlanságai” egyébként nem mind „lazaságok”. Az évfordulóra megjelent Petőfi válogatott műveinek az a gyűjteménye, amelyet Csanádi Imre szerkesztett. A költő-szerkesztő jegyzetei nagyon érdekes példákat említenek arra, hogy Petőfi sok hanyagnak látszó ríme valójában igen következetes alkalmazkodás egy olyan helyesírási és kiejtési rendszerhez, amely ma már idegen számunkra. Vannak persze szép számmal – s itt most ez a lényeges – olyan metrumai, amelyek rikítóan-kihívóan eltérnek a kazinczys–kölcseys–bajzás szabályoktól, de nem azért, mert költőnk nem ismerte ezeket a szabályokat, hanem mert fel akarta szabadítani a magyar költészetet és persze a saját hangját a nemesi szalonlíra unott fegyelméből. „A magyar mérték és rím még nincs meghatározva…” – írta összes költeményei elé tervezett előszavában, ezért érzett jogot arra, hogy „az igazi magyar versforma” megteremtése érdekében az elmerevült szabályokat csakugyan felrúgja.

De épp ezzel nem egyszerűen az „ösztönét” követte, amint ő maga is nyilatkozta, hanem nagyon is tudatosan kapcsolódott az európai költészet romantikus forradalmához, amely egyebek között a versforma klasszikus fegyelme ellen is lázadt – nemcsak Hugo tragédiáiban, hanem Byrontól Heinéig Petőfi sok tisztelt mesterének műveiben.

Sőt, maga a vers, amelyből kiindultunk, a természetesség, a szabályok elleni lázadás elvének meghirdetésével olyan eszmét követ, amely Heinénél, Hugónál és társainál expressis verbis is kifejezett tételekben szintén megtalálható. Még tovább menve: maga a refrénes versforma is meghatározott mintát követ (épp nemrég emlékeztetett Somlyó György, hogy Petőfi költői formáira milyen erősen hatott „a refrénes francia sanzon-forma”).

A programköltemény tehát, amely alapul szolgált ahhoz, hogy Petőfit műveletlen vadzseninek állítsák be, épp az ellenkezőjét bizonyítja: tartalmában ez a vers a romantikus költészeti forradalom eszményeihez kapcsolódik, formájában pedig éppenséggel nagyon is szabályokba fogható mintákhoz kötődik.

S ez nem is lehet másként. Mert Petőfi – rendszertelen iskolai tanulmányai ellenére – nagyon is művelt és tudatos alkotó volt. Ez a műveltség csakugyan nem üvegházi jellegű, a költő csak azt tanulta, amire szüksége volt – de abban szívósan és következetesen mélyedt el.

Nem túlzás: mindig. Aszódi diák korában „könyves Sándornak” hívták pajtásai, de az maradt később is, legínségesebb napjaiban is. Aszódon, tizenhárom-tizenöt éves fejjel vaskos történelemkönyveket bújt, latinul, franciául és németül olvasgatott, könyvet tartott kezében később is az őrbódéban és a katonai kórház ágyán, sőt épp a könyv mentette meg szinte az életét: Römer ezredorvosnak feltűnt az osztrák hadseregben oly páratlan jelenség, az olvasó baka látványa, így figyelt fel a kamasz katonára, és segítette elő szabadulását. Látjuk őt a soproni laktanyában, ahol Horatiusát tartja kezében a szuronykarikába illesztett gyertya fényénél, vagy amint Schiller és Vörösmarty műveit kölcsönzi ki a diáktársaság bibliotékájából, látjuk Pápán mint műbírálót, aki a kollégium könyvtárát is kicsinynek találva, már „a magánosok gyűjteményét” veszi szellemi birtokába, látjuk Székesfehérvárott, Eötvös József új regénye fölé hajolva, Pozsonyban, amint nyomorúságos másolói béréből Goethét és Shakespeare-t vásárol magának, Debrecenben, amint fűtetlen szobájában, Hugo arcképe alatt Heine és a francia romantikusok verseit szívja magába… S így követhetnénk egész élete útját – végig kísérték a könyvek.

Jókai leírta a már „beérkezett” költő lakását: „Szegény bútorzat – olvashatjuk a lakótárs író emlékezését –, a legbecsesebb a könyvtár: csupa díszkiadású művek, Béranger, Hugo Victor, Heine költeményei; a Girondisták története Lamartine-től, Shakespeare angolul, Ossian, Byron és Shelley.” E díszes könyvtárat egy olyan költő gyűjtötte össze huszonöt esztendős korára, aki ifjúkora óta szüntelenül nélkülözött, sőt gyakran nyomorgott.

Mostanában kezdjük feltérképezni műveltségét. Amelynek az olvasás nem is egyetlen forrása volt! Hiszen mint vándorszínész éveken át játszotta a kortársi magyar és külföldi színműirodalom termékeit. A rendelkezésünkre álló vagy kinyomozható adatok – tehát adatok és nem feltételezések! – alapján több mint másfél száz színműről sikerült bebizonyítanom, hogy Petőfi ismerte őket: játszott bennük, súgta, másolta, olvasta őket. Nem egy műnek kimutatható hatását meg is lelhetjük verseiben.

Általában: Babits Mihályt kivéve (aki épp ellenkező költői alkat volt!) aligha találhatunk még egy magyar költőt, akinél oly könnyen oly sok olvasmányélményt fedezhet fel a hatáskutató filológus. E jelenség magyarázata messzire vezetne témánktól, ide csak annyi tartozik, hogy a költő műveltségi térképét az ilyen bizonyítható hatások is sok érdekes adattal gazdagítják. Megmaradtak listák könyvtáráról is, a forradalom bukása utáni hatósági foglalási jegyzőkönyveknek jóvoltából. Ezekből a széles körű világirodalmi érdeklődés mellett azt is megállapíthatjuk, hogy igazat mondott, amikor a francia forradalmak történeteit „mindennapi kenyerének” nevezte. Már a múlt századi Havas Adolf megállapította, hogy Petőfi ismerte Lamartine nagy forradalomtörténetét – azóta újabb adatok is erősítik ezt. Lukácsy Sándor bebizonyította, hogy Cabet Histoire populaire-jét (is) használta költőnk a forradalom történetéről készített kronológiai jegyzeteihez. Tudjuk, hogy a harcoló nemzet javára rendezett árverésen megvételre ajánlotta fel Thiers Histoire du consulat-ját. Mignet és Esquiros művének olvasására is vallanak nyomok. Több más munkát egy valószínűleg könyvvásárlási célból szerkesztett lista említ.

Összegezzük a fenti adatokat: Lamartine nyolc könyve, Thiers tízegynéhány kötete, Cabet négy kötete, Mignet műve – legalább harminc-negyven kötetet kell számba vennünk, ha Petőfi forradalomtörténeti olvasmányairól beszélünk! Amelyeknek az összefoglaló munkák csak egy részét alkották, hiszen érdeklődött a forradalom hőseinek művei, kivált emlékiratai iránt is. És mindezt huszonhat éves kora előtt tanulmányozta (költő módjára persze s nem „filoszos módon”) francia eredetiben!

Mint ahogy eredetiben olvasta Shakespeare-t, Byront és Shelleyt, Schillert, Heinét és Goethét (ez utóbbiról adott fricskázó véleményében egyébként megint csak meg kell látnunk a közvélemény, az elfogadott közízléssel szembeni dacolást is!), a francia romantikusokat, a latin klasszikusokat, kivált Ovidiust és Horatiust, Tacitust, de Dantét is! Öt világnyelven olvasott tehát, angolul, németül, franciául, latinul és olaszul, s ezekből három nyelven fordított is, maradandó érvénnyel. Így fest tehát „a természet vadvirágának” „ösztönössége”. Ha majd elkészül Petőfi műveltségének több oldalról is elkezdett térképrendszere, minden bizonnyal szégyenkezés nélkül odatehetjük a világirodalom bármelyik nagyjának ifjúkoráról készített, hasonló összefoglalás mellé.

Ha egy babonát megfordítunk, nem feltétlenül az igazságot kapjuk meg. De az ösztönös vadzseni mítoszát nyugodtan visszájára fordíthatjuk, mert Petőfi a költészetnek is tudatos és művelt forradalmára volt.

Nem érdeklődött olyan elvont stúdiumok iránt, mint amilyenekkel az ifjú Heine vagy Leopardi foglalkozott, műveltsége nem is volt olyan mély és módszeres, mint az övék, de mindazt tudta a magyar és világirodalomból, a nemzeti és egyetemes históriából, sőt még a természettanból és csillagászatból is, ami modernül forradalmi világképének kialakulásához kellett. S ez nekünk is elég ahhoz, hogy a „pusztai kobzos” legendáját ad acta tehessük.

(Kortárs, 1973. 1. sz.)

(Tiszatáj, 1973. január.)

A forradalmi napló 1848. március 17-i dátummal rögzítette az azóta sokat idézett, de most sem mellőzhető vallomást: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.”

Már ez az első mondat is akkora nyomatékkal állít alapvető, meghatározó, a költő egész gondolkodására fényt árasztó tételeket, hogy érdemes közelebbről, szinte szavanként megvizsgálni. Az első, természetszerű kérdés a mondat első szavaihoz kapcsolódik: mit jelent az, hogy „évek óta”?

E sorok írója szerint Petőfi utalása az 1845–48 közötti évekre vonatkozik. Természetesen ez nagyon is vitatható elhatárolás. Vannak, akik Petőfi francia forradalmi stúdiumainak kezdetét korábbra keltezik, s elsősorban A királyok ellen című költeményre hivatkoznak. Csakis ezen az alapon vélhette már Ferenczi Zoltán, hogy Petőfinek „a francia forradalom története már ekkor (ti. 1844-ben, F. S.) kedves olvasmánya lesz”. A királyok ellen azonban eszmeileg és formailag annyira elüt a többi 1844-es verstől, hogy a Petőfi-kutatók többsége sajtóhibának vagy emlékezethibának tartja a költemény keltezését – teljes joggal.¹ Magának a költeménynek megírásához egyébként forradalmárnak kell lenni, de nem kell feltétlenül a forradalom történetét is buzgón tanulmányozni. Azt a meglehetősen ismert tényt, hogy Lajosnak a bárd „lecsapott nyakára”, történeti tanulmányok nélkül is tudta mindenki.

Helyesebb tehát egyszerűen annyit mondanunk, hogy jelenlegi életrajzi adataink szerint semmi sem szól amellett, hogy Petőfi már 1844-ben elmélyülten foglalkozott volna a francia revolúcióval. Erre abban a hányatott esztendőben nem is lett volna módja; amikor az év második felében végre nyugodtabb körülmények közé kerül, minden idejét a segédszerkesztés és a rendkívüli ütemű költői termelés foglalja le.

Mások arra hajlanak, hogy 1846 tavaszára időzítsék Petőfinek a forradalom iránti komolyabb érdeklődését, mivelhogy annak az esztendőnek májusában jelent meg a Levél Várady Antalhoz. Csakugyan, e verssel indul el Petőfi igazi forradalmi költészete. Új irodalomtudományunk általában ezt az időzítést fogadta el. Nemrégiben Lukácsy Sándor sokoldalú érveléssel 1846 április–májusában jelölte meg Petői forradalmi stúdiumainak kezdetét: „…ez év tavaszán került a kezébe egy erre alkalmas könyv; ezt – talán már áprilisi, szalkszentmártoni magányában – buzgón kezdte olvasni, (…) s egyszersmind elhatározta stúdiumai folytatását; evégből Pálffy Albert társaságában Dömsödre költözött; az olvasást valószínűleg itt fejezte be, s az olvasottakban korábbi töprengéseire választ, lelke sebeire orvosságot talált…”²

Lukácsy rá is mutatott arra a könyvre, amely ilyen hatással lehetett Petőfire: Étienne Cabet Histoire populaire de la Révolution française (A francia forradalom népszerű története) című könyvéről van szó.

Mint ismeretes, Petőfi jegyzeteket készített a francia forradalom kronológiájáról, amolyan időrendi táblázatot, hasonlót azokhoz, amelyek ma is találhatók több történeti mű végén. Lukácsy kimutatta, hogy e jegyzetek Cabet könyve alapján készültek. Felfedezése több szempontból is jelentős: 1. végre kezünkben van egy olyan forradalomtörténet, amelyet a költő nemcsak lapozgatott, hanem minden bizonnyal komolyan tanulmányozott; 2. ráadásul ez olyan mű, amely – mint Lukácsy joggal hangsúlyozza – forradalmasító hatást gyakorolhatott Petőfire; 3. több nyomós érve szól amellett is, hogy épp e könyvet olvasta a költő 1846 áprilisában és májusában. A második és harmadik pont alá sorolt megállapításokon lehet vitatkozni, de meddő akadékoskodás volna továbbra is kétségbe vonni, hogy Petőfi forradalmi kronológiája csakugyan tükrözi Cabet művének használatát.

Épp Lukácsy eredményei alapján azonban további kérdések merülnek fel. A tőle vett idézetben aláhúztam azokat az igéket, amelyek szerint Petőfi 1846 április–májusában kezdte olvasni, illetve fejezte be Cabet művének tanulmányozását. Hogy Cabet különben hatalmas, négykötetes művét csakugyan ekkor kezdte el, lehetséges, de azt jelenti-e ez, hogy magának a francia forradalomnak tanulmányozása is ekkor és ezzel vette kezdetét? Lukácsy tanulmányából igenlő választ kapunk erre a kérdésre is. Érvei szerint a költő francia nyelvismerete „1846-tól kezdve tette lehetővé, hogy a forradalom történetével komolyabban foglalkozzék; ez év tavaszán került a kezébe egy erre alkalmas könyv…” (ti. Cabet műve); s a könyvből készített jegyzetek „a kezdő tanuló érdeklődésére és igényére vallanak”.

A fejtegetés meggyőzően hangzik. Petőfi-képünk elmélyítése érdekében mégis meg kell kockáztatnom azt a feltevésemet, hogy költőnk korábban is, 1846 áprilisa előtt is, legvalószínűbben 1845–46 telén már érdemleges forradalomtörténeti stúdiumokat folytatott. Egy későbbre tervezett részletesebb elemzés előlegeként álljon itt néhány megjegyzés:

Lukácsy egyik lábjegyzetében hívja fel a figyelmet egy érdekes apróságra: „Cabet – az első kiadásban – következetesen Rolland-t ír; Petőfi kijavítja!” Vagyis: a két l helyett egyet ír. Az ügy csekély jelentőségűnek látszik, de belőlem mégis kivált egy kérdést: honnan tudta Petőfi, hogy Roland miniszter nevét miként kell írni? Ha kezdő tanulóként első francia forradalomtörténetét tartja kezében, magától értetődően kellene követnie Cabet hibás ortográfiáját. Petőfi Chénier nevét is helyesen jegyezte le, eltérően Cabet-tól, aki Chenier-t írt.

Ha elfogadjuk, hogy Petőfi francia nyelvismerete 1844–45-ben nem volt elég a klasszikus forradalomtörténetek eredeti kiadásainak tanulmányozásához,³ magától értetődőnek kell tartanunk, hogy elsősorban Mignet magyarul épp 1845-ben kiadott munkája lehetett Petőfi első érdemleges olvasmánya a francia forradalomról. Lukácsy megvizsgálta ezt az eshetőséget is, de ezúttal nem a rá jellemző határozottsággal foglalt állást. Aláhúzásaimmal emelem ki azokat a szavakat, amelyek mintegy elárulják ingadozását:

„Bár semmi kimutatható nyomát nem látom Petőfi életművében Mignet ismeretének, kézenfekvő mégis, hogy nem hiányozhatott olvasmányai közül, s talán éppen ez a könyv (…) volt az első forradalomtörténeti stúdiuma (…). Ezt az valószínűsíthetné, ha Petőfi jegyzeteinek terminológiája megegyeznék Mignet fordításáéval. Egyezés azonban csak ritkán fordul elő (convent, girondista). Petőfi többnyire meghagyta franciának a szakkifejezéseket, s ez inkább arra vall, hogy a jegyzetek készítését nem előzte meg magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmány.”⁴

Olvassuk el az aláhúzott szavakat, s látjuk, hogy maga Lukácsy is bizonytalan álláspontjában. Attól kell tartatunk, hogy az érvek nem annyira a tényekből, mint inkább egy előre kialakított feltételezésből erednek.

Petőfi forradalmi kronológiájában csakugyan sok a francia terminológia. De megvallom őszintén, nem világos számomra, miért következne ebből a tényből az a tanulság, hogy „a jegyzetek készítését nem előzte meg” magyar nyelvű forradalomtörténet? Költőnk a jegyzeteket – ez vitathatatlan – francia mű alapján szerkesztette, mégpedig Cabet alapján (még ha közben, erre itt nem térhetünk ki, más könyvek is megfordultak kezén). Az a természetes, hogy a forradalom történetének tanulmányozója, aki nyilvánvalóan saját használatra rögzíti ismereteit, minél több meghatározást hagy meg az eredeti nyelven, hiszen saját iskolázása a cél, nem fordításokra készül. Ugyanezért Petőfi több alkalommal kiírt magának francia mondatokat is, nem azért, mintha nem talált volna megfelelő magyar szavakat tolmácsolásukra, hanem ellenkezőleg, azért, hogy eredetiben rögzítse a forradalom néhány különösen nevezetes mondatát!

A jegyzetelés céljából egyenesen épp az következik, hogy Petőfi csak ott magyarított, ahol erre feltétlenül szüksége volt. Azt, hogy az alkotmányozó gyűlés véget ért, rögzíthette magának így: „Az assemblée constituante vége.” De a girondiak kivégzését már csak úgy jegyezhette fel, ha magyar megfelelőt talál a Gironde párthíveinek nevére. A francia Girondins-ből esetleg azért lett girondisták, mert az épp nemrégen megjelent magyar nyelvű francia forradalomtörténet, a Mignet-é, ezt a – magyartalan – terminológiát használja, az is lehet, hogy a költő Eötvös Karthausi-jának ugyanilyen terminológiájára emlékezett. Egy biztos: amennyiben Petőfi több fogalmat nem fordított magyarra, ez önmagában nem bizonyítja, még csak nem is valószínűsíti azt, hogy Cabet előtt nem voltak magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmányai.

Nehéz is volna elképzelni, hogy épp egy alkatánál, meggyőződésénél fogva lázadó fiatalember ne olvasta volna el az első olyan magyarul megjelentetett forradalomtörténetet, amely nem ellenforradalmi rágalmakat halmoz össze, hanem a forradalom alapvető elfogadását igazolja.

De ha Petőfi már 1846 áprilisa előtt megismerkedett a forradalom történetének alapvonásaival, miként lehetséges az, hogy épp ekkor, az 1846-os tavaszt közvetlenül megelőző időszakban születnek a Felhők versei? Csak úgy lehetséges e két tény között összhangot teremteni, ha megszabadulunk bizonyos gondolati sémáktól, s ha Petőfi fejlődését az eddiginél kicsit bonyolultabbnak fogjuk fel.

Jelenleg, mondjuk, tankönyvi egyszerűsítésben, úgy fest Petőfi eszmei kibontakozása, hogy előbb „válságba” kerül (pontosan eddig még senki által meg nem határozott okok miatt), majd francia forradalmi vagy utópista szocialista olvasmányainak hatása alatt hirtelen forradalmárrá „gyógyul”. Hangsúlyaim kicsit karikíroznak, de bárki ellenőrizheti, hogy a tudományosan jelenleg elfogadott álláspont „végső elemzésben” idáig egyszerűsödik.

A Felhők korszakához vezető sokrétű okok hálózatát itt nem elemezhetem, a legjobb eddigi tanulmányok különben is tartalmazzák a szóba jöhető tényezőket, egy kivételével, s ez épp a francia forradalom történetének hatása… A forradalomtörténetek legtermészetesebb eszmei befolyása ugyanis az, hogy az események szörnyűségeivel, a vérözönnel, a vérpad felé zötyögő kordék véget nem érő menetével felkavarja, kétségbeejti, sőt elborzaszthatja az érzékeny és gondolkodó olvasót – ha forradalmi meggyőződése még nem szilárdult meg. Anélkül, hogy paradoxonokat akarnék gyártani, azt kell mondanom, hogy a forradalom története csak annak a meggyőződését szilárdítja még forradalmibbá, aki már előzőleg is forradalmár volt! Egy kialakuló, útját kereső, vívódó lelket egy időre vagy akár végérvényesen is eltaszíthat a forradalmi cselekvéstől a forradalmak históriája!

Állításom tapasztalatilag ellenőrizhető, kortársaink és a múlt szereplőinek kikérdezésével vagy irataik ilyen vizsgálatával. Elég talán utalnom arra, hogy Schiller vagy Alfieri pályáján micsoda törést okozott a francia forradalom riasztó belviszályairól érkező véres hírek sorozata. Nem szabad azt hinnünk, hogy az az ember, aki alkatánál, érdekeinél és műveltségénél fogva a reformok híve, épp a forradalmi törvényszék működésének megismerésétől forradalmárrá válhat, valószínűbb az ellenkezője, az ugyanis, hogy még a reformoktól is elmegy a kedve, mint erre oly sok példát idézhetnénk.

Petőfit már 1845-ben is a forradalmiság felé vonzották-sodorták körülményei, érdekei, tapasztalatai, ilyen ösztönzéseket kapott hazája és népe helyzetéből, saját létfeltételeiből is. De még nem volt meggyőződéses forradalmár. A Várady Antalhoz írott verses levélben mint tudatos forradalmár áhíthatta a tisztító vérözönt, de amikor még csak készülődött forradalmi hivatására, amikor még csak vívódott a reá váró forradalmár sorssal, elborzaszthatta a forradalmakkal járó pusztulás, és szomorúan kérdezhette, nem is annyira a földet, hanem önmagát: miért iszik „annyi könnyet s annyi vért” a föld? (Mit ettél, föld…) A Levél szent rajongással hirdeti meg, hogy a vérözön megtisztítja a világot a szennytől, de a Felhők költője még nem tudja, lemosható-e „az emberiségnek szennye”.

A fenti két idézet is sugallja már a tételt, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a forradalmár Petőfi ugyanazokkal a kérdésekkel vívódik, mint a Felhők költője, csak válaszai különböznek: előbb kétségbeesettek, kételkedők, reménytelenek, később bizakodók, hittel teliek vagy éppen rajongók.

Mielőtt azonban levonnánk mindebből a tanulságot, futólag tekintsük át a Felhők verseit. Ha nyers prózára tesszük át a Felhők kérdéseit, azonnal kiderül, milyen gyakran s milyen egyértelműen kapcsolódnak ezek a kérdések olyan problémákhoz, amelyek jellegzetesen történelmiek, történetbölcseletiek, a história tanulmányozásáról tanúskodnak: Mi a dicsőség? Mi a bölcsek sorsa „hajdan és most”? Egy helyre jut a hóhér és áldozata? Mindig is ilyen gonosz volt az emberiség? Miért rágalmazzák kicsinyeknek a szárnyas, az óriás lelkeket? Végzet az, hogy az igaz ember elpusztul, a gaz diadalmaskodik? A megváltóknak csakugyan kereszt jár? És így tovább. Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene: ezek a kérdések nagyon is természetesen vetődhetnek fel például a francia forradalom történetének tanulmányozójában is – ha nincs minderre eleve kész forradalmi válasza!

Visszatérve Mignet-re, az ő forradalomtörténete bőven sugallhatott ilyen gondolatokat egy még kiforratlan fiatal léleknek. Mignet ugyanis elfogadja a forradalmat mint új korszakhoz, nagy haladáshoz vezető tényt, hőseit nem gyalázza, az ellenforradalmat nem akarja igazolni – de ő maga nem forradalmár, csak szükséges rosszat lát a forradalom viharában. A forradalom mintegy természeti törvény hatása alatt végzi a maga ingamozgását, egyik irányú kilendülését szükségképpen követi az ellenkező mozgás, s közben az emberek milliói, a vezetők százai feláldoztatnak, s pusztulnak, egyforma hősiességgel mind az egyik, mind a másik oldalon. Mignet nemcsak idézi Vergniaud híres tételét, mely szerint a forradalom Saturnus istenként felfalja a saját gyermekeit, hanem mintegy igazolja is e „prófétai szavakat”. Olyan korszak volt ez, mondja, amelyben mindenki „bizonyossággal előre láthatta a saját végét”.⁵

Egy ilyen forradalomtörténetet olvasva, amelyből a hősök szükségszerű pusztulásának bizonyossága árad, egy lázadó hajlamú fiatalembernek, kivált ha Petőfi-méretű lelki érzékenység jellemzi, elkerülhetetlenül a saját sorsára is kell gondolnia. Pontosan úgy, ahogy Petőfi gondolt e négysoros remekében:

„Íme a szabadság első apostolának jutalma!” – kiált fel Camille Desmoulins az ordító tömegben, a végzetes szekéren, amely Mignet leírásában magának a forradalmár sorsának végzetes jelképévé válik. Ezeket olvasva nem természetes-e, hogy a költőnek is számot kellett vetnie sorsával: mi lesz, ha nemcsak álmában akarja „tördelni” a „rabnemzetek bilincsét”? Csak kereszt lehet a jutalma, mint írja a hasonló című versben, mert a kereszt illeti a megváltókat…

Petőfi már ekkor is nagyobb költő annál, semmint hogy üres játékból kerülne a fentebb idézett négysoros végére, mintegy poénul, „a levágott emberfő”. A Vajon mi ér?, az Igazság, alszol, Az Álom és a Kereszt négy oldalról is ugyanazt feszegeti – a forradalmárra váró végzetet méri fel magának a költő.

S hogy pusztulnia kell az igaznak, az még a kevesebb. De hogy értelmetlenül kell pusztulnia, mert a világ úgysem megy előre, az mindennél kínzóbb gondolat.

Mignet elvszerűen nem fejtett ki ilyen eszméket. De könyvének végkicsengése mégiscsak az, hogy majdnem fél századdal a nagy forradalom után, annyi forradalmár feláldoztatása után Franciaország kettős szükségletét még mindig nem elégítették ki: nincs valóságos politikai szabadsága és anyagi jóléte. A monarchikus rendszer kiváltotta a forradalmat, de az csak újabb monarchiához, Napóleon császárságához vezetett, majd elkövetkezett a restauráció – e körforgást látva a költőnek (miként Eötvös regényhősének, Gusztávnak) törvényszerűen kell eljutnia a haladás kétségbeesett tagadásához:

A Mért vagyok én még a világon kezdetű versből idéztünk, amely a Felhők-nek mintegy gondolati záródarabja, a „sötét eszmék hollóserege” felett tartott szemle végső tanulságait mondja ki. A költemény feltűnően kerüli a nemzeti problematikát, általában ítél a világról, ezzel is bizonyítva, hogy alkotója nem országgyűlési sikertelenségek és hasonló fajsúlyú ügyek felett siránkozik, hanem az emberi történelem keserű ellentmondásai ragadják a kétségbeesésre.

Ez a történelem egy másik verse szerint is „gyász dolgokat” beszél, „mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét”. E gyász dolgokat nemcsak, sőt nem elsősorban a nemzeti történelem, hanem az egyetemes história s ezen belül is mindenekelőtt a nagy francia forradalom története sugallhatta.

Ebből a kétségbeesésből csak egy olyan világnézet emelhette ki a költőt, amely a jövő felől világítja meg a múltat, a könny- és vérözönt értelmessé teszi egy készülő jövendő szempontjából. Teljesen egyetértek Lukácsy Sándorral abban, hogy Cabet forradalomtörténete is ilyen világnézetet sugároz. Cabet mint kommunista próféta azzal tudhatta Petőfi számára vonzóvá tenni a forradalmat, hogy szükséges láncszemként bekapcsolta azt az emberiség kommunista jövőjéért vívott harcok sorozatába.

„…Még eddig tökéletes köztársaság nem létezett. De »még jőni fog, és jőni kell«…” – olvashatjuk Vasvári egyik jegyzetében.⁶ E tömör hitvallásban kettős tétel rejtőzik: először az, hogy addig még egyetlen köztársaság sem volt az „igazi”, tehát a nagy francia forradalom köztársasága sem, másodszor az a bizakodás, hogy eljő majd az igazi, s ezt Cabet szavaival másutt jellemezte is Vasvári. Az a szellemi fejlődés, amely e pár sorból kibontható, a Petőfiéhez hasonló: tartalmazza a korábbi forradalmak kritikáját és az új forradalmak ígéretét.

A forradalom tanulmányozásának e szakaszosságát vélem kiolvasni magának Petőfinek elöljáróban idézett naplójából is, amely úgy kezdődik, hogy „évek óta” mindennapi kenyere a francia forradalom, s úgy folytatódik, hogy „több mint egy év óta” írja forradalmi költeményeit.

A két meghatározást csak pár sor választja el egymástól. Vagy feltételezzük, hogy Petőfi ugyanazon az oldalon merő emlékezethibából kétféleképpen határolja el ugyanazt, vagy – ami valószínűbb – szokása szerint pontosan fogalmaz, és nem ugyanarról beszél: először arról szól, hogy mióta tanulmányozza a francia forradalmat („évek óta”), másodszor arról, hogy mióta lett forradalmár („több mint egy év óta”)! Számokra átírva ez azt jelenti, hogy Petőfi már a Lukácsy Sándor által sokoldalúan megrajzolt fordulat előtt is megismerkedett a forradalom történetével, tehát már 1845-ben, vagy komolyabban 1845–46 telén, de ekkor még nem vált jakobinus forradalmárrá, sőt eleinte sok minden riaszthatta magában a francia revolúcióban és a forradalmári sorsban is. A forradalom története „első olvasásban” nem csökkenthette szorongását és kételyeit, ellenkezőleg, felfokozhatta azokat – megnyugvást és biztató választ csak olyan forradalomtörténettől kaphatott, amely a polgári forradalmak ellentmondásaira a kommunisztikus jövő felől próbált kiegyenlítő feleletet adni. Ez történhetett meg azon a sorsfordító 1846-os tavaszon, igen valószínűen Cabet műve jóvoltából vagy még más könyvekéből is.

Ez a levezetés – elismerem – fölöttébb vázlatos és jórészt csupán feltevés. De szükséges feltevés, ha nem akarjuk a költőt olyan szajkóvá lefokozni, aki gondolkodás nélkül sajátít el jelszavakat. Értelmezésemben a Felhők időszaka nem valamilyen beteges válság, hanem egy olyan előrevivő, építő vívódásnak a tükröződése, amely az adott viszonyok között, a polgári forradalmak ellentmondásainak leplezetlen megnyilvánulása után szinte törvényszerű volt! Más úton és némileg talán más szóhasználattal érvelve, de ugyanoda jut el ez a levezetés, amire Sőtér István immár csaknem egy évtizede rámutatott: „Ez a forradalmiság olyan érzésállapotból születik majd, melynek tépettségéhez, dúlt fájdalmasságához az egész emberiség szenvedéseinek átélése is hozzájárul. Petőfi forradalmisága – a »világfájdalom« érzéseit váltja fel, és mintegy belőlük bontakozik ki.”⁷

A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy vázlatom éppen nem az 1846-os tavaszi fordulat rendkívüli jelentőségét akarja csökkenteni. Ellenkezőleg, a szellemi „előjáték” megrajzolásával is hangsúlyozni kívánom, hogy – a politika felől nézve – csak egy Cabet-szerű program vezethette ki Petőfit a Felhők-ben kifejezésre jutó, önemésztő belső küzdelemből,⁸ magát ezt a vívódást azonban pozitívabban fogom fel (költőileg is értékesebbnek tartom), mint általában szokás. Ez a vívódás mintegy előzetesen is hitelesíti Petőfi forradalmiságát, amelyért ő eszmei-erkölcsi küzdelmekben szenvedett meg, majd amikor kivívta magának ezt a forradalmi meggyőződést, volt ereje ahhoz, hogy tettekkel is megpecsételje elveit.

Bárhogy volt is, azon nem lehet vitatkozni, hogy ekkor vagy akkor, ilyen vagy olyan könyvekből Petőfi megismerkedett a francia forradalmak történetével, s e találkozás döntő lett forradalmi világnézetének kialakulása szempontjából. De mi az oka annak, hogy az 1846-os fordulat után, a tudatos forradalmiság világnézetének kimunkálása után is Petőfi oly nagy buzgalommal merült el a világ új evangéliumában?

Mert hogy elmerült, azt nemcsak saját naplójának idézett szavai, egyéb jelek is vitathatatlanná teszik. Rendelkezésünkre áll egy saját kezűleg írt könyvjegyzéke, amely több – valószínűleg megvásárlás céljából kiszemelt – mű címét tartalmazza. Köztük sok a francia forradalom történetéhez kapcsolódó írás, egy kivételével azonban csupa részletekbe hatoló mű, főleg memoárjellegű könyvről van szó. Vagyis Petőfi a jegyzék összeállításakor túl volt a forradalomtörténet összefoglaló alkotásain, s immár az egyes szereplők iránt érdeklődött. Nem ismerjük a lista összeállításához felhasznált választékot, ezért messzemenő következtetéseket nem szabad megkockáztatni, de annyit talán érdemes megjegyezni, hogy a memoárok (és álmemoárok) szerzői, illetve hősei, az egy Mirabeau kivételével, a Gironde és a Hegypárt harcának főszereplői: Brissot, Condorcet, Mme Roland, illetve Desmoulins (két művel is), Carnot, Barère és Robespierre.

A Hegypárt iránti különleges és persze természetes érdeklődést olvashatjuk ki lefoglalt könyveinek jegyzékéből is: itt találjuk a Petőfi Sándor kincse beírással ékesített kötetet, az Esprit de la Révolution-t, amely még nem a hegypárti Saint-Justöt mutatja ugyan, de a költő megbecsülésére méltó, és kivált Esquiros Histoire des Montagnards-ját.

Ez a foglalási jegyzőkönyv természetesen nem tartalmazza Petőfi teljes könyvtárát, a számunkra itt fontos könyvek közül hiányzik valami, méghozzá nem akármi: Lamartine Histoire des Girondins-je, amely Jókai szerint Petőfi könyvtárának egyik dísze volt. Mivel a költő nem szobadísznek használta a könyveket, látatlanban bizonyosra lehetett volna venni, hogy el is olvasta Lamartine nyolc kötetét. Ennek ellenére több mint száz éven át csak Havas Adolf vette magának a fáradságot, hogy „Petőfi-szempontból” belelapozzon A girondiak történeté-be. Talált is egy-két olyan utalást a költő műveiben, amelyek e könyv ismeretéről tanúskodnak. (Többet is lehet még találni!) Legújabban pedig Lukácsy Sándor nem is egyes utalások eredetét lelte meg Lamartine-nál, hanem egy egész Petőfi-vers, a Beaurepaire alapeszméjét.⁹

Mignet, Cabet, Lamartine, Esquiros – a nagy összefoglaló művek listáját kiegészíthetjük Thiers nevével és könyvével is. Amikor Petőfi 1848-ban könyvei egy részét elárvereztette, és a pénzt a haza védelmére ajánlotta fel, az erről beszámoló újsághírben bukkan elő Thiers Histoire du consulat-ja. Ez a cím a hatalmas, húszkötetes könyvre, A konzulátus és a császárság történeté-re utal, amely a tízkötetes forradalomtörténet folytatása, s 1845–1862 között jelent meg. Amiből megállapítható, hogy a költő birtokában csak az első kötetek lehettek még meg. Feltételezhető viszont, hogy ha már megszerezte a folytatást, a forradalomtörténet is meglehetett neki, vagy legalábbis belelapozgatott.

Nem tudunk semmit arról, hozzájutott-e a fentebb említett vásárlási lista legnagyobb tételéhez, Buchez és Roux Histoire parlementaire-jéhez. E negyvenkötetes kolosszushoz, amely Eötvös József könyvtárában megvolt (s ma is megtalálható), valószínűleg Cabet csinált kedvet Petőfinek, sűrűn idézi Histoire populaire-jében.

Szóról szóra el kell tehát hinnünk Petőfinek, hogy 1848 előtt éveken át rendkívüli vonzalommal viseltetett a francia forradalom története iránt, még világnézeti fordulata után is, hiszen Lamartine műve például 1847-ben jelent meg.

Arról, hogy mi vezette a márciusi fiatalokat Lamartine iránti rajongásukban, fennmaradt egy anekdotikusan hangzó, ám a lényegben nagyon is hihető történet. Pulszky Ferenc, miután felsorolja, hogy Lajos Fülöp korának írói közül kiket kedvelt az ifjúság, így folytatja visszaemlékezéseit:

„Az újabb nemzedékből mindenki olvasta e könyvet, melyet a forradalom szelleme átrezeg, s melyben az író mámora elkábítja az olvasót; ily munkát csak forradalmak előestéjén lehet írni, ilyenek készítik elő a forradalmakat. Deák haragudott miatta, hűvös felfogása nem szerette a szenvedélyek felkorbácsolását, restellte, hogy Lamartine-t oly mohón olvassák, s mértéken túl megbecsülik.

»Bele élitek magatokat ezen időkbe – így szólt ismételve –, mindegyiktök választ magának egy kedvenc hőst a francia forradalom tragédiájának szereplői közül, s azt hiszi, hogy a szerepet el is fogja játszhatni. Lamartine Girondistái veszedelmes egy olvasmány, sem nem történelem, sem nem regény, de nem is Biblia, minőt ti csináltok belőle.«”¹⁰

Deáknak alighanem igaza volt abban, hogy A girondiak története „sem nem történelem, sem nem regény”, inkább mind a kettő együtt. S az is tény, hogy a mű százhuszonöt évvel ezelőtti csillogását gyors fakulás követte. Ma már azonban okunk van arra, hogy ismét nagyobb becsben tartsuk: Európa-szerte hatással volt az 1848-at közvetlenül megelőző szellemi mozgalmakra, s nem érdemtelenül. Ma is tiszteletre méltó értéke, hogy remek portrékat ad a forradalom szereplőiről, s ezzel akarva-akaratlanul csakugyan hozzájárulhatott ahhoz, hogy a forradalmasodó ifjak belőle keressék ki a maguknak megfelelő szerepeket.¹¹

Hogy egy ilyen szerepre – nem a szó Horváth János-i értelmében – Petőfi is készült, nem kell bizonygatni, ő maga vallotta meg, így például Halhatlan a lélek… című versében, amelyben mintegy Desmoulins lelkébe költözteti át magát. Amiből viszont az is levonható, hogy Petőfi a forradalom történetét alkalmazandó tananyagnak tartotta. Ha első forradalmi olvasmányai még szorongásokat és kételyeket ébreszthettek benne, később, az 1846 tavaszával kezdődő szakaszban jórészt ezekre a leckékre épült forradalmi világnézete, hogy még később – ezt nevezném forradalmi iskolázódása harmadik szakaszának – már határozottan készüljön is arra, hogy a tanultakat átvigye az életbe! Petőfinél (és Vasvárinál) a forradalom történetének tanulmányozása félreérthetetlenül a forradalomcsinálás vágyával is összefügg.

A márciusi ifjúság egyik szellemi befolyásolója, Ludwig Börne meg is fogalmazta ezt elvileg. Amikor Thiers forradalomtörténetének első két kötete megjelent, Börne sietett üdvözölni a könyvet, nem éppen tudományos érdemei miatt, sőt azokat kétségbe vonta, hanem ezzel a nagyon tanulságos záróérveléssel: „…a francia forradalomról szóló új könyvek egyáltalán nem haszontalanok, még ha nem is vetnek új fényt a régi homályra – mert régi fényt vetnek az új homályra, és megtanítanak bennünket arra, hogyan alkalmazzuk értelmesen a forradalom tapasztalatait.”¹²

Golo Mann a francia forradalomról írva felhívta a figyelmet arra, hogy 1789 előtt a forradalom későbbi vezetői általában nem mutattak különleges lázadó erényeket (tegyük hozzá, néhány kivételtől eltekintve): békés ügyvédekként, kolostori nevelőkként engedelmesen alkalmazkodtak az ancien régime törvényeihez. A hivatásos forradalmár típusa ismeretlen volt 1789 előtt.

Az 1848-as forradalmakat megelőző években viszont Európának már több országában működtek olyan értelmiségiek, akik a különböző kommunista, szocialista, radikális, plebejus demokrata pártok és mozgalmak tagjaiként a fennálló rend megdöntését tervezgették. Ők az előfutárai a hivatásos forradalmár ama típusának, amely két felkelés között, „békében” is az új forradalom előkészítésén dolgozik, s amely a XIX. század második felének új történelmi szereplője lesz. Kétségtelen, hogy Petőfi ennek a típusnak korai magyar előképét testesíti meg.

Petőfi persze nem Lamartine könyvét tartotta a bibliájának, hanem magát a forradalomtörténetet – amin semmiképpen sem érthetett csak egy, hanem több könyvet – az új evangélium-nak. Ezt a fogalmat azonban esetleg épp Lamartine művéből tanulhatta. Roland miniszternek a királyhoz intézett híres levelében (amelyet Thiers szerint a Gironde lelke, Madame Roland fogalmazott) fordul elő az a mondat: „A Jogok Nyilatkozata politikai evangélium lett, és a francia alkotmány vallás, amelyért a nép kész meghalni is.” A Thiers-től idézett kitétel Lamartine-nál lazább, de hatásosabb fogalmazásban olvasható: régi magyar fordításban így: „A jogok kinyilatkoztatása lőn az új evangeliom. Ezután a szabadság a nép vallása.”¹³

Petőfi persze másutt is olvashatott erről, de mindenesetre magának a forradalomnak a történetéhez nyúlik vissza a naplójából idézett „új evangyeliom” és 1848 című híres versének szentenciája: „Egy vallás van a földön: szabadság!”

Az a mód azonban, ahogyan Lamartine a Roland-levél egész históriáját kezeli, mintegy gyáva véteknek minősítve a gyenge király megtámadását, kétségtelenné teszi önmagában is, hogy Petőfi nem lehetett A girondiak történeté-nek feltétlen rajongója: A királyok ellen szerzője pontosan felismerhette Lamartine érzelmes forradalmiságának felemásságát. Anélkül, hogy erre bármilyen bizonyítékom volna, vagy egyáltalán lehetne, bizonyosra veszem, hogy amikor 1847 végén vagy talán 1847–48 fordulóján befejezte A girondiak olvasását, Cabet-n is iskolázódott forradalmisága sok részletkérdésben megütközhetett Lamartine felfogásával.

Mégis, van valami Lamartine művében, ami a forradalom egyetlen más történetében sem érzékelhető ennyire (legfeljebb Michelet későbbi, nagy munkájában), s ez nem más, mint a nyelv költői ereje és ellenállhatatlan pátosza. Lamartine történetfilozófiája ködös és nehezen rendszerezhető, de épp ezért kiválóan alkalmas volt arra, hogy a forradalmat ne – mint legtöbbször szokták – egyik vagy másik párt szemszögéből fogja fel, hanem a girondiak iránt táplált rokonszenve ellenére mintegy „pártok feletti”, általános lelkesültséggel. A pátosz olykor épp a logikai ellentmondás elleplezésére szolgál, de ennek ellenére vagy éppen ezért minden logikusan elfogult érvelésnél hatásosabb, egy magasabb nézőpont illúzióját kelti, sőt ezt a nézőpontot bizonyos korlátok között valóságosan is érvényesíti.

Mindent egybevetve, Lamartine műve némileg csakugyan a szent könyvekre emlékeztet. Cabet-nak Robespierre a forradalom lelke, s aki a Megvesztegethetetlennel szembekerült, hamar kiátkoztatik Cabet által – ha kell, egy kis jámbor hamisítás árán is. Lamartine-nál mindenkinek megvannak a maga vétkei, de a csak rá jellemző erényei is, amelyek mártírrá teszik: „Mirabeau villáma, Vergniaud emelkedettsége, Danton merészsége, Marat dühe, Roland-né lelkesültsége, Charlotte Corday bosszúja, Robespierre utópiája, Saint-Just rajongása a forradalomnak.”

Petőfi, tudjuk, becsülte a Megvesztegethetetlent, természetesen az ő képét is ott tartotta szobája falán. S egy alkalommal pedig – igaz csak implicite, magával a forradalommal azonosította Robespierre-t, amikor így írt: „…én azt vallom, amit vallott a nagy francia forradalom: »vannak a státusban hasznos emberek, de szükségesek nincsenek«.”

„A nagy forradalom” ezt az elvet Robespierre szájával fejezte ki, aki – épp Lamartine-nél olvashatta Petőfi! – így beszélt: „Néhány ember hasznos, de senki sem szükséges.” (Quelques hommes sont utiles, aucun n’est nécessaire.¹⁴)

Petőfinek Robespierre iránti tiszteletét csak fokozhatták a francia jakobinusnak azok a vonásai, amelyekről még az antirobespierre-iánus irodalom is elismerőleg írt, s amelyeket Lamartine könyve egy kitűnő portréban sűrít: önkéntes és önérzetes szegénysége, megvesztegethetetlensége, hajthatatlansága, amellyel minden hivatalt elutasít, a képviselőséget kivéve – csupa olyan tulajdonság, amely Petőfi jellemében is fellelhető, és költőnknek rokonszenves lehetett. (Nem tudjuk persze, és aligha fogjuk valaha is megtudni, hogy mennyire érzékelte a jakobinus triumvirátus vezetőjének riasztó politikai vonásait.)

Robespierre kultuszát Petőfi mindenesetre össze tudta egyeztetni Robespierre ellenfeleinek méltó megbecsülésével is. Jókai szerint ugyanis nemcsak a Megvesztegethetetlen képe lógott ott közös lakásuk falán, hanem a Robespierre által nem is titkolt ellenszenvvel kezelt Marat-é is, Madame Roland-é is, sőt – Corday Saroltáé is! E sajátos listát bizonyára nem szabad egyetlen szemponttal magyaráznunk, de itt csupán annyit hangsúlyoznék, hogy e képsor teljes eszmei összhangban van Lamartine fentebb idézett névsorával, amely szintén tartalmazza Robespierre és Marat mellett Roland-né és Corday nevét!

S már csak ezért is okunk van azt hinni, hogy Petőfi egyetérthetett azzal a fejtegetéssel is, amely a fenti névsort követte, s amely kétségtelenül a forradalom emelkedett felfogásáról tanúskodik:

„Az egyén ártatlan vagy vétkes, megható vagy gyűlöletes, áldozat vagy hóhér. De a tett nagy, és az eszme az eszközök fölé emelkedik. Öt év után a forradalom nem egyéb egy nagy temetőnél. Minden áldozat sírjára van írva egy szó, mely őt jellemzi. Az egyikre: bölcsészet, a másikra: ékesszólás, a harmadikra: lángész, erre: bátorság, arra: vétek, amarra: erény. De valamennyire együttesen fel van írva: Meghalt a jövőért az emberiségnek napszámosa.”

Petőfinek nem kellett Lamartine tanítása ahhoz, hogy a Felhők vért szomjazó és borzadva szemlélt földjétől eljusson az új vérözön követeléséig. De felfogásában megerősíthette a girondiak történetének zárótanulsága, amely nyíltan biztat egy új forradalomra: „Egy nemzetnek siratnia kell halottait, és ne találjon vigasztalást, ha csak egyetlen ember feje is igaztalanul feláldoztatott: de ne sajnálja vérét, midőn azért folyt, hogy kicsíráztassa az örök igazságot. Az eszmék emberi vérben növekednek.”

Világos, különösebb elemzés nélkül is, hogy a vérontásnak mint kénytelen, elszomorító rossznak ez a lamartine-i felfogása különbözik Petőfi korábbi forradalmi verseinek rajongással emlegetett vérözönétől. De meggyőződésem szerint nagyon is közel áll a költő 1848-as megnyilatkozásaihoz. Éppen ezért, befejezésül, pusztán emlékeztetőül idézzünk fel néhány idevágó gondolatot Petőfi műveiből:

1848 (április): „…Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, koronként vérre is szüksége van, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd két annyit követel.”

1848 (május): „Átalakulásunk mindenesetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs; azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, s erre a legcélszerűbb eszköz az új eszmét lassanként, apródonként terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul! akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!”

Hogy a továbbiakban miként alakult még a költő felfogása ebben a kérdésben (s hogy egyáltalán: miként tudta alkalmazni a francia viszonyoktól annyira elütő magyar feltételek közepette forradalomtörténeti tanulságait), külön tanulmányt igényelne. Itt csak annyit lehet és kell hangsúlyoznunk, hogy az idézetekből egyértelmű fejlődés olvasható ki: a Felhők idején a vérontástól való természetes visszariadás és elborzadás uralkodik, a Levél és Az ítélet soraiból a hirtelen meghódított forradalmi világnézet ujjongásával, a csak-azért-sem-riadok-vissza szándékoltan gáttalan hevességével buzog a vérözön iránti vágyakozás, hogy a forradalmi naplóban és az első 48-as cikkekben mindezt felváltsa az érett forradalmár megfontolt belátása, amely nemhogy vérözönt, de már vérfolyamokat sem kíván, azon fáradozik, hogy az átalakulás „minél kevesebb vérbe kerüljön”.

1846 elejétől 1848 tavaszáig, alig két év alatt tette meg ezt az eszmei utat Petőfi. Az utolsónak idézett nyilatkozatban kétségtelenül taktikai megfontolások is érvényesülnek, de merem állítani, hogy nemcsak erről van szó, hanem sokkal többről: a költő e két esztendő alatt igazi forradalmárrá nőtt, aki nem riad vissza a vértől, de nem is áhítozza a vérontást, s nem taktikából, hanem az áldozatok csökkentése érdekében, emberi belátásból azon fáradozik, hogy az átalakulás „minél kevesebb vérbe kerüljön”. Nem rajta múlt, hogy az ellenforradalmi lázadás iszonyú logikája mégis a tömeges vérontást követelte meg. Nem a költő akarta ezt, belső harcokban és önemésztő vívódásokban kimunkált forradalmi világnézete példás egységbe tudta fogni az emberiesség elvét és a szabadságharcos erélyét.

A legutóbbi időben Lukácsy Sándor több tanulmányban is kifejtette a tételét, mely szerint Petőfi világnézete „fő vonásaiban és a lényeges pontokon buonarrotiánus típusú”.¹ Mivel Filippo Buonarroti a babeufi kommunizmus rendszerbe foglalója, ez a tétel nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Petőfi Sándor világnézetileg „fő vonásaiban és a lényeges pontokon” a Marx előtti kommunisták sorába tartozik, s azoknak is egy sajátos, szektás típusát testesíti meg.

Elöljáróban talán nem árt tisztázni valamit. Mivel Lukácsy írásaiban főleg Pándi Pállal vitatkozik, szakmai körökben némelyek hajlanak arra, hogy csupán személyi disputát lássanak ebben az ügyben, mások egyszerűen a „Lukácsy vagy Pándi!” jelszóval vélik kifejezhetőnek a nézeteltérések lényegét. Az ilyen meghatározás azonban kínos félreértésekre vezethet. Először is: azt az elvi feltételezést foglalja magában, hogy a vitatott kérdésnek csupán kétféle megközelítése lehetséges. Másodszor: akarva-akaratlan egy nevezőre hoz különböző méretű és értékű teljesítményeket, egy hatalmas anyagot felölelő, kétkötetes tudományos művel folyóirat-tanulmányokat vagy éppenséggel népszerű jellegű cikkeket állít szembe. Harmadszor: a vita leszűkítése két személyre elfedi azt a tényt, hogy az ismertebb Petőfi-kutatók közül csak Lukácsy hirdeti Petőfi világnézetét buonarrotiánus típusúnak, az ellentét tehát nem két kutató, hanem Lukácsy Sándor és a Petőfi-filológusok többsége között alakult ki.

Ilyen esetben természetesen nem sokat számít, hogy hol a többség. A tényeket kell tehát megvizsgálnunk, hogy eldönthessük, mivel van dolgunk: újszerű tudományos felfedezéssel, amely e szempontból az egész eddigi Petőfi-filológiát hatályon kívül helyezi, vagy pedig egy módszerében és következtetéseiben egyaránt vitatandó hipotézisről.

Általában nem érdekes egy ilyen vita személyi háttere, ez esetben mégis ki kell térnem arra, hogy miért éppen most vállalkozom a disputára, amikor Lukácsy már korábban is hangot adott ilyen nézeteinek. Lényegében két fő okról adhatok számot: 1. az Irodalomtudományi Intézeten belül kialakult munkamegosztás következtében életrajzi és nem eszmetörténeti kérdésekkel foglalkozom, ez utóbbiak épp Lukácsy Sándor – mellesleg hivatali főnököm – illetékességi körébe tartoznak; amíg a biográfia első kötetén dolgoztam, ilyen problémákkal nem is kellett érdemben szembenéznem; megszabott terv alapján haladok munkámban, s nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ad Calendas graecas, vagyis sohanapjáig halogassam fő feladatomat. 2. Lukácsy Sándor első eszmetörténeti vizsgálódásait bizalommal és rokonszenvvel fogadtam, mert azokban a tiszteletet parancsoló anyagismeret új tények és összefüggések feltárásával párosult, s ezeket az értékeket a vitatható részletek sem csökkentették aggasztó mértékben.² A legutóbbi évekig tehát megelégedhettem azzal, hogy fenntartásaimat csupán jelezzem, és várjak a készülő szintézisre, amely a költő világnézetét illetően nemcsak rögtönzésszerű ötleteket, hanem bizonyított tételeket vonultat majd fel.³

Közben azonban megjelent az én első biográfiai kötetem, és nekiláttam a másodiknak. Itt már elháríthatatlanul szembe kellett néznem a kérdéssel, hogy valójában milyen „típusú” is Petőfi forradalmi világnézete. Most már nem függeszthettem fel a vitát az eszmetörténeti szintézis elkészültéig, annál is kevésbé, mert Lukácsynak a Petőfi és Cabet című indító tanulmánya óta eltelt nyolc esztendő nem volt elég az összefoglalásra, viszont a még be sem bizonyított tételeket elkezdte propagálni, kilépve a szakfolyóiratokból a nemzetközi fórumokra és a hazai ismeretterjesztés porondjára.⁴ Talán azért, mert lelke mélyén maga is érezte, hogy csupán hipotéziseket terjeszt bizonyított tételek helyett, talán más okból, mindenesetre ezekben az új írásokban egyre kevesebb lett az új tény és adat, egyre inkább elszaporodott viszont az apodiktikus kijelentés, elmérgesedett a másokat ostorozó szenvedély – a várt bizonyítások helyét kioktatások kezdték elfoglalni.

Megtörténhet persze, volt már rá eset a históriában, hogy az igazság képviselőjét üldözik, megfosztják véleménye kifejtésének lehetőségétől, s ezzel végletes indulatokra ragadtatják. Lukácsyt azonban egyetlen tájékozott irodalomtörténész sem tekinti üldözöttnek, hanem egy tudományos intézmény megbecsült vezető kutatójának, aki minden lehetséges magyar és nem magyar fórumon előadhatja nézeteit. Soha Petőfi-kutató nem támadta őt, annál több méltánylásban és védelemben⁵ részesült, tárgyilagosan idézték értékes tanulmányait még azok is, akik buonarrotiánus Petőfijét tartózkodással vagy éppen néma elutasítással fogadták. Ezzel szemben nézzük meg, miként ítél Lukácsy a Petőfi-filológia művelőiről.

Költőnk műveltségéről nyilatkozva, Lukácsy ilyen verdiktet mond ki a mai magyar irodalomtudományról: „Petőfi olvasmányait nem szokás olvasni. Kézbe venni sem.” Mivel egy viszonylag nagy példányszámú ismeretterjesztő folyóiratnak lehetnek olyan olvasói is, akik nem tájékozottak filológiai ügyekben, az ilyen kijelentések azt a képzetet kelthetik bennük, hogy Lukácsy Sándor az egyetlen irodalomtörténész, ki kézbe veszi Petőfi olvasmányait. Az így félretájékoztatott érdeklődőkkel közölnöm kell, hogy Petőfi olvasmányairól rengeteget értekeztek a régi és mai magyar irodalomtudósok. Horváth János nagy műve például nyolcvanoldalnyi hatáskutató függeléket ad közre, amely sok megvilágító észrevételt tartalmaz Petőfi olvasmányélményeinek feltehető hatásáról is.

Tegyük fel, hogy Lukácsy idézett kijelentését nem általában, hanem csupán a forradalomtörténeti olvasmányokra kell értenünk. Ezt az értelmezést a verdikt általánosító jellege nem könnyíti meg számunkra, de mert Lukácsy példái e témakörbe vágnak, szűkítsük le vizsgálatunkat e kérdésre.

„Így történhetik meg – folytatja Lukácsy –, hogy életrajzok jelentek, sőt jelennek meg, melyek az Histoire des Girondins-t már 1846-ban, sőt 44-ben olvastatják Petőfivel, noha Lamartine műve csak 47-ben került ki a sajtó alól.”⁶

A Valóság olvasói elképedhettek a magyar irodalomtörténészek lehangoló tudatlanságának fenti példája láttán. A bökkenő ott van, hogy a fenti tévedéseket nem irodalomtudományi, hanem szépírói munkák szerzői követték el, s e könyveket a tudományos szakkritika már korábban bírálta, a Lamartine művét Petőfivel már 44-ben olvastató regényes életrajzot éppenséggel ízekre szedte.⁷

„Így történhetik meg – folytatja tovább Lukácsy –, hogy Saint-Just könyvét (…) hol történetírói műnek, hol szónoklatgyűjteménynek nyilvánítják, noha az politikai-filozófiai fejtegetés.” Aki így melléfog az Esprit de la révolution értékelésében, valóban aligha fogta kézbe e könyvet. De melyik irodalomtudós tévedett ilyen vaskosat? A Valóság olvasóinak tájékoztatására megint el kell árulnunk, hogy nem irodalomtörténész, hanem a fentebb már említett regényes életrajzok szerzésével foglalkozó ifjúsági író degradálta szónoklatgyűjteménnyé „Petőfi Sándor kincsét”.

Még egy mondattal foglalkozni kell, mert itt már Lukácsy nyíltan kollégáiról, tehát az irodalomtudósokról beszél, mégpedig ekképpen: „Így történhetik meg, hogy a kommunista felfogású Alphonse Esquiros Histoire des Montagnards-ját egyetlen kollégám sem méltatta figyelemre, nem is említi sehol, noha e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire.”

Ha valóban senki sem említette volna Esquiros nevét és művét, és ha Lukácsy egy félmondatos kijelentésnél többet árult volna el a Hegypárt történetének Petőfire gyakorolt hatásáról, akkor némi alapja lehetne egy ilyen vádnak. A valóságban azonban sehol sem található nyomtatott nyoma annak, hogy maga Lukácsy érdemben foglalkozott volna Esquiros művével, az viszont bizonyítható, hogy más kollégák is említették e könyvet – e sorok írója például többször is. Például egy olyan cikkben is, amely együtt jelent meg Lukácsy fentebb említett dolgozatával a Petőfi tüze című kötetben, s amely részletesen vizsgálja Petőfi forradalomtörténeti olvasmányainak hatását, s amely mellesleg Lukácsy egy-két nézetével is vitatkozik…⁸

Mindebből sajnos le lehetne vonni azt a tanulságot, hogy Lukácsy Sándor az egész mai Petőfi-filológia elleni hangulatkeltő kirohanásában nem korrekt módszereket alkalmazott: az irodalomtudományra tüzelt, de Hunyady József regényes művének lapjaiból csinálta a fojtást. Erre a pamfletírói módszerre csak az adhatna jogot, ha a bíráló tudománya csúcsairól abszolút fölénnyel nézhetne le kollégáira. De van-e alapja egy ilyen fölénynek?

A válasz előtt engedtessék meg egy kis elvi állásfoglalás a filológiai hibák természetéről.

Az irodalomtudományi munka némely típusai a mikrofilológiai adatok halmazára épülnek: márpedig az ilyen adatok bizonyos mennyiségét szinte már lehetetlen elnézések-elírások nélkül rendbe foglalni. Hogy ne terjedjenek könyvről könyvre, a kis hibákat is érdemes javítani, nem tulajdonítva nagy jelentőséget a korrekciónak, ha a figyelmetlenségek nem állnak össze valamilyen elfogultság diktálta rendszerré. Más a helyzet, ha a sorozatos elírások tendenciáról árulkodnak…

Az olvasónak módjában lesz most elbírálnia, hogy az itt idézendő pontatlan fogalmazások véletlen elírások-e, vagy pedig rögzíthető bennük valamiféle egyértelmű és egyirányú elfogultság.⁹

Nagyon nem akartam erre a terepre lépni, de vitapartnerem ide terelte a küzdelmet, nézzünk hát szét ezen a páston is: vessünk egy futó fényt arra, hogy miként olvas az a Lukácsy, aki oly buzgón korhol másokat állítólagos olvasói lustaságukért.¹⁰

1. Fentebb idéztem, miként marasztalta el kollégáit Lukácsy (teljesen alaptalanul), mondván, hogy azok „nem is említik” Esquirost, noha „e könyv a maga Marat-kultuszával aligha maradt hatás nélkül Petőfire”. Aligha? Nézegetem Esquirost, miféle Marat-kultusz található benne. Meg is leltem, íme így szerepel a Marat-kultusz Esquirosnál: „La superstition fit un dieu de Marat, une sorte de culte s’établit autour de sa mémoire.”¹¹

Magyarul: „A babona istent csinált Marat-ból, egyfajta kultusz bontakozott ki emléke körül…” Mint látható, a babonás emberek csapták a kultuszt Marat körül, nem Esquiros, Lukácsy ezt az egyetlen ingatag félmondatot tudta közölni Esquiros és Petőfi szellemi kapcsolatáról. Feljogosíthatta ez a kollégái ellen intézett heves vádakra? Aligha.

2. Lukácsy évek óta hirdeti, hogy Louis Blanc Histoire de dix ans-ja milyen mély hatást gyakorolt Petőfire. Érdemleges kifejtését e hatásnak még nem olvashattuk, ellenben Sőtér István legutóbb elég lehangoló felfedezést tett arra vonatkozóan, hogy Lukácsyra milyen hatást gyakorolt Louis Blanc: Lukácsy szerint Louis Blanc részletesen ismerteti Fourier tanait, a valóságban e derék francia csak ígéri Fourier ismertetését, ám e tanokat később nem részletezi… Figyelmes olvasásról tanúskodik-e Louis Blanc ilyen kommentálása? Aligha.¹²

3. „Ezt egy más tanulmányban bizonyítom be…” – írja Lukácsy annak kapcsán, hogy Petőfi olvasta Lamartine forradalomtörténetét.¹³ Csakugyan valószínűsítette azt, hogy a Beaurepaire című vers alapgondolata a Girondiak történeté-ből származik. De egy olvasó filosznak tudnia kell, hogy előtte sok évtizeddel már Havas Adolf megtalálta Lamartine szavait Petőfi egy-két utalásában… Bizonyításra tehát nem volt szükség, legfeljebb egy ismert kapcsolat további megerősítésére, ami azért meglehetős különbség.

4. „Cabet nevét Petőfiével még nem kapcsolták össze…”¹⁴ – íme, ismét egy apodiktikus kijelentés, és ismét nincs szerencséje Lukácsynak. Mert hamarjában csak úgy kapásból utalnom kell Jordáky Lajosnak 1945-ben megjelent könyvecskéjére, amely nagyon is összekapcsolja Petőfi és Cabet nevét, méghozzá épp a forradalom története kapcsán, így: „Közben folyton a francia forradalmak történetét olvassa. Robespierre, Saint-Just könyveit, majd Cabet, Blanc, Lamartine írásait.”¹⁵

Robespierre könyve tévesen szerepel a listán, s persze Jordáky könyvében egyéb elírásokat is lehet találni, de ez sem változtat a tényen, azon, hogy Cabet és Petőfi nevét épp a lényeges kérdésben már összekapcsolták… S ha már Lukácsy olyan előzékeny volt, hogy olvasási tanácsokat adott kollégáinak, hadd viszonozzam ezt egy másik jó tanáccsal: kerülje a „még soha senki”, „ez meg, ez meg először” és az ehhez hasonló, ellentmondást nem tűrő, roppant nehezen bizonyítható és fölöttébb könnyen cáfolható deklarációkat… Mert ez az óvatosság legalább olyan fontos tulajdonsága egy filosznak, mint az, hogy olvasgat is.

5. És persze az eredeti műveket olvassa. Csak módjával érdekes például, hogy ki mindenki írt Babeufről vagy a boldogságeszméről kommentárt, a legfontosabb az, hogy az eredeti forrásokban mi található. Lukácsy azonban roppant szereti a kommentárokat, s így az eredetiben is meglelhető érdekességeket olykor a legváratlanabb helyeken találja fel. Idézi például Turóczi-Trostler egyik tanulmányát, s e meglepő jegyzetet fűzi hozzá: „Itt olvasható például, hogy a fiatal Engels milyen nagy reményeket fűzött Beck Károly költői tehetségéhez, amelyeket azonban ez nem váltott be…”¹⁶ Ezenkívül megemlíti még azt is, hogy Gragger Róbertnak mi volt a véleménye Beckről. De ha már valaki azzal érvel, hogy mi volt Engels véleménye Beckről, hogyan idézheti ezt a véleményt egy magyar irodalomtörténésztől? Lehetséges az, hogy Lukácsy Turóczi-Trostlertől szerzi be Engelsre vonatkozó ismereteit? Nem volna jobb az eredeti forrásokhoz, esetleg magukhoz a német szövegekhez fordulni?

Vagy csak a francia olvasmányok számonkérésében ilyen szigorú Lukácsy, de a német klasszikus szövegekről elég Turóczi-Trostler kommentárjaiból értesülnünk?

A fenti öt példával természetesen nem azt akartam bizonygatni, hogy Lukácsy csak másokat biztat olvasásra, de ő maga nem olvas. Sőt, mint munkatársa személyesen tanúsíthatom, hogy igen szerteágazó irodalmat lapozgatott át a szóban forgó kérdések kapcsán. Nekem még azt is szabad mondanom, hogy kötetszámra mérve aligha versenyezhet vele bárki is ezen a terepen.

Én például kevesebb kommentárt olvasgattam, mint ő. De ebben talán nemcsak lustaságom vagy felületességem a ludas, hanem egy meggyőződés vezet: az olvasás számomra nem cél, hanem eszköz egy tudományos kérdés megválaszolásához. Ennélfogva az olvasgatás különben kellemes és vonzó szenvedélyének csak módjával áldozok – a forrásokat vizsgálom, s a hozzájuk fűzött irodalomtudósi kommentárok között már válogatok. Előnyösen lehet persze bőséges francia idézetekkel duzzasztani a saját szövegeinket, ez az eljárás bizonyos – sznob vagy tájékozatlan – olvasók körében fölöttébb növelheti művünk tudományos becsét… még akkor is, ha az idézetek egy részének csak távoli közük van a tárgyalt kérdéshez. Az én alkatomnak azonban nem felel meg ez a módszer. Ennek ellenére soha nem jutott volna eszembe, hogy a saját módszeremet megpróbáljam kollégáimra erőszakolni. E kis kitérőre Lukácsy kényszerített, aki bevezette irodalmi vitáinkba a „ki hogyan és mennyit olvas” vetélkedőjét, de ő maga – éppúgy, mint mindenki más – olykor bizony felületesen olvasgat…

Annál szigorúbb mások olvasási tudományával szemben.

Nem csoda hát, ha némely irodalomtudós elvszerűen tartózkodik attól, hogy polémiába bocsátkozzék Lukácsyval; úgy érezheti, hogy nincsenek meg a tudományos polémia feltételei.

Én azonban nem azért tértem ki minderre, mert különösebben érzékeny léleknek hiszem magam. A fent jellemzett eljárás azért érdekes, mert abban Lukácsy egy jellegzetesen nem-tudományos eszközt alkalmaz – a kihegyezett, indulat szülte túlzások stiláris eszközét. Márpedig a mértéktelen túlzás helyénvaló lehet bizonyos – például romantikus – szépírói munkákban, bizonyos – például szatirikus – műfajokban, de tudományos vagy ismeretterjesztő dolgozatokban az indulatot is a tényekkel-adatokkal körülhatárolható mederbe kell szorítani.

Nem szeretném azt prédikálni, hogy az irodalomtudományi vitákat szüntessük meg, vagy vezessük be az elvtelen diplomatizálás simulékony modorát. Nem is állna jól nekem, ha bárkiben kifogásolnám a vitázó hajlam túltengését, mert talán nem titok, hogy egy-két csetepatéban magam is részt vettem. De a polemikus erő, amely Lukácsyban kétségtelenül megvan, és lendületes stílussal is párosul, az elemi tények tisztelete és az alapvető igazság nyomatéka nélkül az egész vitát a személyeskedések véget nem érő labirintusába vezetheti.

Fentebb láttuk, hogy kollégáiról kimondott verdiktjeiben Lukácsy miként kezeli a tényeket. A továbbiakban megpróbálom bebizonyítani, hogy fő tétele – Petőfi „buonarrotizmusa” – mellől is hiányzik a döntő igazság támasztéka.

Sokat nem érdemes foglalkozni velük, félő ugyanis, hogy Lukácsyt nem hibás módszerei vezetik félre, hanem a prekoncepciós alaptételhez utólag keresgél módszertani igazolást. Az olvasó tájékoztatására mégis idézek egy-két ilyen erősen kérdéses elvet.

„Világnézetalakító hatást föltételezni olyan műről – olvashatjuk a Valóság említett cikkében –, melynek ideológiai szintje más, mint Petőfié, nem megengedhető.” Ez az álláspont viszont nem igazolható. Közismert tény például, hogy a reakciós szemléletű Gvadányi világnézeti hatást is gyakorolt az ifjú Petőfire már akkor, amikor költőnk, ha nem is volt forradalmár, de mindenesetre összehasonlíthatatlanul magasabb ideológiai szinten állt, mint a nótáriusával „elaludt vérű magyar szíveket” serkentgető szerző. Az is közismert, maga Petőfi vallotta meg, hogy az idősebb Dumas milyen erős világnézeti hatást gyakorolt rá – márpedig aligha állíthatnánk, hogy A három testőr szerzője Petőfi ideológiai szintjét elérte volna. A világnézeti hatások folyamata sokkal bonyolultabb annál, semmint hogy az idézett primitív sémába szoríthatnánk.

Egy másik módszertani alapelv szerint a szépirodalom és a sajtó csak információkat, ismereteket gyarapíthat, de „világnézetformáló indítást, lökést” nem adhat. A tétel nem szorul cáfolatra. Egy olyan nagy műveltségű irodalmár, mint Lukácsy, jól tudja, hogy Byron, Heine, Dosztojevszkij vagy akár Franz Kafka milyen hatalmas világnézeti hatást gyakorolt értelmiségiek, írók, művészek ezreire. És nem Lukácsy írta-e – persze tíz évvel ezelőtt – a márciusi ifjakról, hogy „nevelőjük volt a haladó francia literatúra”? Ami ugyan már akkor sem számított felfedezésnek, de mindenesetre igazabb megállapítás volt, mint az, hogy a szépíró „közvetítők közbeiktatása fölösleges is” a hatás „pontosításának” műveletében.

Lukácsy megrója azokat is, akik – mint például Pándi Pál – a Marx előtti szocialista-kommunista tanokra az „utópista” jelzőt használják. „A magam részéről a korai szocializmus gyűjtőnevet javaslom és használom minden Marx előtti szocialista-kommunista rendszerre. Ez megfelel a más nyelveken jól bevált Frühsozialismus, socialismo prima di Marx kifejezéseknek, és tiszteletadó Marx iránt: hozzá viszonyít.”

Természetesen jó dolog, hogy Lukácsy ennyire tiszteli Marxot, de mindez nem teszi elfelejthetővé a közismert tényt – azt ugyanis, hogy Marx kevésbé volt „tiszteletadó” önmaga iránt, Engelsről nem is beszélve, mert mindketten használták az utópista jelzőt a korai szocialistákra, kommunistákra. Ennélfogva azt is lehetne mondani, hogy azok „tisztelik” jobban Marxot, akik az ő meghatározásait alkalmazzák. Az ilyen terminológiai vitákat a végtelenségig lehetne folytatni, ajánlatos volna azonban kikapcsolni belőlük azt a szempontot, hogy melyik terminológia „tiszteletadó” Marx iránt, és melyik nem. Ez az érvelés rossz emlékeket ébreszthet, hajdan volt ifjúságunk túlbuzgóságait idézi nyakunkra.

Lukácsynak az sem tetszik, ha e kérdés vizsgálatakor valaki „vajmi ritkán idéz” „buonarrotiánus szerzőt”. De miért kellene buonarrotiánusokat idéznie annak, aki nem hiszi, hogy Petőfi világnézete buonarrotiánus volna? Még a jogban is az az elv, hogy a vád bizonyítsa a maga tételeit. Mivel Lukácsy állítja Petőfiről, hogy költőnk buonarrotiánus, neki kellene idézgetnie e szerzőket. Sokkal bővebben, mint eddig tette, és sokkal meggyőzőbben.

Mert idézetei sajnos nem meggyőzőek.

Ha Lukácsynak a fentebb vitatott és egyéb módszertani elveit megnézzük, azonnal szembeötlik egy sajátos közös vonás. Nem tetszik néki, hogy többféle fogalommal jelöljük a Marx előtti szocialista tanokat, használjunk csak egyet. Nem hiszi, hogy Petőfi világnézete többféle hatást szintetizálhat, legyen csak egytípusú. Nem fogadja el, hogy a sajtó, a szépirodalom is hatott rá ideológiailag, csak egy befolyást emel ki – a forradalmi történetírókét stb. Vagyis: szemmel látható, hogy az egyneműséget kedveli – ellentétben a világgal és annak históriájával, amely viszont sajnálatosan halmozza a bonyolultságokat, a két- és többértelműségeket. Ő a maga eljárását, különben szabatos stílusához alig illőn, „pontosításnak” nevezi, de ennek a leszűkítő szemléletnek találóbb elnevezést is tudnék adni, ha követni akarnám Lukácsyt indulatos kitöréseiben.

Lukácsy idéz egy buonarrotiánus szerzőt, aki szerint „a szabadság nem szent dolog! – Csupán eszköz, és nem cél”, a társadalom célja „a boldogság”. „Ez a buonarrotiánus alapelv – vonja le a következtetést Lukácsy – az alapelve Petőfinek is.” És ezután Az apostol-ból idéz: „Mi célja a világnak? Boldogság, s erre eszköz a szabadság!”

Tekintsünk most el attól, hogy egy költemény hősének nézetei nem feltétlenül azonosak a költő nézeteivel, fogadjuk el, hogy Szilveszter szájával Petőfi a maga elvét fejti ki. Az eszköz és a boldogság szó ilyen együttes előfordulása mégsem bizonyítja költőnk buonarrotiánus voltát, már csak azért sem, mert Petőfinek a szabadság igenis szent dolog volt! Egy másik cikkében Lukácsy ki is tér arra a „látszólagos ellentmondásra”, hogy Petőfi egyik versében „százszor szent égi szabadságról” írt, s igyekszik ezt megmagyarázni. De ez nem sikerül, csupán annyit tudunk meg, hogy Petőfi szabadságfogalma „teljesen azonos” Buonarrotiék szabadságfogalmával. Az ellentmondást azonban egy ilyen kijelentéssel feloldani nem lehet, mert ez az ellentmondás nem látszólagos, hanem lényegi: Petőfi nem csupán „egyik versében”, hanem többször is és szívesen, és méghozzá Az apostol-ban is, „szent szabadságot” ír: „Óh, szent szabadság, érted szenvedek…”

Lukácsy úgy látja, hogy „Petőfi életművének lényeges pontjai és a buonarrotiánus tanok közt a megegyezéseknek, eszmék, jelvények, ideálok, érzelmi viszonyulások azonosságának vagy hasonlóságának egybefüggő és ellentmondásmentes rendszere bontakozik ki”. Nos, teljesen hihetetlen, hogy egy feudális országban harcoló költő és egy polgári országban álmodozó teoretikus nézetei „ellentmondásmentes rendszert” alkossanak. De ha a fenti idézet valamit bizonyíthat, csak azt, hogy a két idézet részben hasonló, ám ellentmondás is van a szabadság szentségét valló Petőfi és a szabadság szent voltát tagadó buonarrotiánusok között…

További érv: „A szabadság eszközölheti a babeufi bonheur communt (Petőfi szavával az »átalános boldogság«-ot) a babeufi égalité parfaite (Petőfi szavával a »teljes egyenlőség«) által, amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt, vagyis egyenlően vehet.”

A nagyon rossz helyen idézett bőség kosaráról még szó lesz, most előbb azt nézzük meg, hogy Petőfi zárójelbe tett szavai csakugyan azonosak-e Babeuf szavaival. Mint ismeretes, a boldogság mint a társadalom célja Helvétiusnál jóval Buonarroti előtt szerepel, és a francia forradalom szinte mindegyik vezéralakjánál megtaláljuk, ami viszont a commun-t és az általános-t illeti, nem azonosak.¹⁷

A teljes egyenlőség és az égalité parfaite egybemosása pedig már-már a filológiai torzítás műfajába tartozik. Mert hol beszél költőnk a „teljes egyenlőségről”? A dicsőséges nagyurak-at agitálja így:

Mármost hogyan lehet az úr és a nép közti testvéri egyenlőség polgári forradalmi programjának e megfogalmazását a babeufi kommunizmus „égalité parfaite”-jával azonosnak vagy hasonlónak tekinteni?

Petőfinek Lukácsy által fentebb idézett szavai közt egyetlenegy olyan szó található, amelyet valóban a kommunista tanokkal lehet, sőt kell kapcsolatba hozni – az „egyaránt”. Ha a költő olyan társadalmat kíván, amelyben a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, akkor ez kétségbevonhatatlan és igen fontos bizonyítéka annak, hogy Petőfi Sándor a polgári forradalom előtt álló Magyarország elmaradott viszonyai között is el tudott jutni a kommunizmus eszméjének befogadásáig.

Mindez azonban nem egyenlő azzal, hogy a kommunizmusnak éppen buonarrotiánus változatát fogadta volna el, még kevésbé jelenti azt, hogy egész forradalmi világnézetének legfőbb jellemzőjét találtuk volna meg ezzel a kommunisztikus kapcsolódással.

Amikor tehát Lukácsy azt állítja egy franciául közölt dolgozatában, hogy Petőfi volt az egyetlen költő, aki művészi szinten tudta visszhangozni „a babeufi egalitárius kommunizmus eszméit”,¹⁸ a tájékozatlan külföldi olvasót akaratlanul is félrevezeti: azt a benyomást kelti benne, hogy költőnk verseket írt a kommunizmus eszméinek jegyében, holott közvetlen kommunista utalás csupán egyetlen Petőfi-vers egyetlen szavában található.

Lukácsy is érezheti, hogy mindez kevés, s talán ezért igyekszik babeufizálni Petőfi idézett versében a „teljes egyenlőség” kétségtelenül polgári forradalmi tartalmú fogalmát. Mint ahogy más Petőfi-eszmék buonarrotizálását is megkísérli. Így például több dolgozatában hivatkozik arra, hogy mivel a „végső forradalom” eszméje Babeuféktől ered, s mivel ilyen eszme Petőfinél is található, ez a hasonlóságot-azonosságot bizonyítaná a két eszmerendszer között. Költőnk valóban, többször is, így a Lukácsy által idézett Az ítélet-ben is megjósolja az utolsó, nagy csatát, mely után „a menny fog a földre leszállni”. Eléggé ismeretes azonban, hogy ez a messianisztikus mítosz az 1840-es években már széles körökben elterjedt, nem buonarrotiánus szerzőknél is! Így például megtalálható Heinrich Heinénél – aki a Németország első fejezetében Petőfinek is például szolgálható képpel így jövendölt: „Mi már a földön, idelenn Építjük föl a mennyet.” Heine és Petőfi eszméje vitathatatlanul azonos, de ebből sem az nem következik, hogy Heine buonarrotiánus lett volna, sem az, hogy Heine és Petőfi nézetei eszmeileg „ellentmondásmentesen” illeszkednének. De mivel arra semmi bizonyíték nincs, hogy Buonarroti műve valaha is kezében lett volna Petőfinek, arra viszont van elég nyomós adat, hogy Heinét ismerte Petőfi – a földre szálló mennyország képe sokkal valószínűbben eredeztethető Heinétől, mint Buonarrotitól. Még akkor is, ha Lukácsy szerint szépírói hatás nem lehet számottevő, és Heine „közvetítő” közbeiktatása is „fölösleges”.

De menjünk tovább. Miként bizonyíthatná Petőfi buonarrotiánus voltát az a körülmény, hogy költőnk rajongással szólt a Saint-Merry kolostor hőseiről? Hát nem dicsérte-e – megint Heinét kell idéznem – a német költőtárs is e vakmerők hősiességét, akik „a bátorság csodáit művelték”? Sőt, a szélsőséges forradalmárnak nem nevezhető öreg Dumas nem méltatta-e a halálukig elszántan küzdő felkelőket?

„Folytathatnám…” – mondja Lukácsy e példák után. De én nem folytatom az ő példáinak vizsgálatát, mert mindegyikről megállapítható az, amit fentebb kellett mondanom: a találkozások a legjobb esetben elgondolkodtatók, de semmit sem bizonyítanak a vitatott tételből.

A tudományosság, amit Lukácsy előszeretettel kér számon másoktól, mindenekelőtt abban állna, hogy nemcsak szöveghasonlóságok és rokonszenv-találkozások listájának bővítésére törekedne, hanem arra, hogy érdemében megvizsgálja Petőfi eszméinek és Buonarroti világnézetének lényegi hasonlóságát, illetve különbségét. Nem összefüggésekből kiragadott szavak alapján, hanem az eszmék lényegét meghatározó alapelvek elemzése alapján. Sajnos hiába keresnénk Lukácsy írásaiban a buonarrotiánus tan rendszeres kifejtését, ilyesmire már csak azért sem bukkanhatunk, mert az ő módszere kimerül a buonarrotiánusok szövegeihez hasonló (vagy szerinte hasonló) Petőfi-idézetek gyűjtögetésében, ő a közös „főtengelyt” keresi… Ezek „nem véletlen” szöveghasonlóságok, mondja, „bizonyító erejük azért van, mert Petőfi politikai világnézete és a buonarrotiánus tan egyetlen lényeges ponton sem mutat föl olyan principiális ellentétet, mint amilyen Petőfi és Saint-Simon, Petőfi és Fourier vezéreszméit szembeállítja”.

Elhiggyük-e ezt az állítást, amelyet semmiféle érdemleges elemzés nem támaszt alá? A magam részéről erre nem érzek hajlandóságot. Annál is kevésbé, mert első „ránézésre” is világos, hogy Petőfi világnézete és a buonarrotizmus között igenis vannak „principiális” ellentétek! S mivel Lukácsy e problémákat nem is érinti, kénytelen vagyok kitérni néhányra.

Fentebb láthattuk, hogy Lukácsy milyen könnyedén keveri egy mondatba a babeufi egyenlőséget és Petőfi „bőség kosarát”. Aki azonban eleve elhatározott tételek nélkül közelít a Buonarroti által összefoglalt babeufi tanokhoz, azonnal észreveszi, hogy az „egyenlők” nem számoltak a termelőerők forradalmi fejlődésével, a meglévő nemzeti vagyon felosztására törekedtek. Az „elégséges” fogalma jobban jellemzi felfogásukat, mint a „bőség”-é. Mint Labrousse jellemezte őket, szocializmusuk „az igénytelenség szocializmusa” volt. Babeufék kézművesekben gondolkodtak, Petőfi már látta az ipar kibontakozását – a bőség kosarának áhítása épp Saint-Simon tanaira rímel, és elvi ellentétben áll a babeufi kommunizmus gazdasági alapfelfogásával!

Lukácsy az Europe már említett különszámában is előadta Petőfi babeufizmusáról alkotott elképzelését. Kénytelen volt figyelembe venni, hogy a bőség fogalma nem éppen babeufi képzeteket kelt egy, a francia eszmetörténetben némileg tájékozott emberben. Hogyan lehet e nehézséget áthidalni?

Vitapartnerem egészen sajátos megoldást választott: miután megállapítja, hogy A XIX. század költői című versnek a bőség kosarát idéző strófája frappánsan foglalja össze Petőfi erőteljesen babeufi politikai látomását, kényszerű magyarázatul hozzáteszi: „l’opulence (c’est-à-dire le bonheur)…¹⁹

„A bőség… vagyis a boldogság…”

Itt már közel járunk ahhoz, amit tudatos filológiai ferdítésnek lehetne nevezni. Mert Petőfi Sándor a bőségen bőséget értett, gazdagságot, jólétet, a boldogságról pedig – Világosságot! című versének közismert tanúsága szerint – sokkal bonyolultabb gondolatai voltak annál, semmint hogy a jóllakást és a boldogságot azonos fogalomnak tarthatta volna!

Annak érdekében tehát, hogy Petőfit egy szükségszerűen korlátozott felfogású, dogmatikus kommunizmus hívének lehessen feltüntetni, Lukácsy durván szimplifikálja költőnk gondolatvilágát, a boldogságról alkotott elképzeléseit. Nem túl nagy ár ez egy hipotézisért?

De szónoki kérdések helyett nézzük tovább, milyen ellentétek választják el Petőfit a babeufi kommunizmus híveitől.

Ismeretes, hogy Babeufék a technikai haladás dolgaiban is „maradi nézeteket” képviseltek, amint ezt Claude Mazauric magyarul szintén kiadott munkája is hangsúlyozza.²⁰ Petőfi viszont lelkesen dicsőítette a vasutakat! Ez nem elvi ellentét?

Lukácsy, mint láttuk, másokat ró meg, amiért nem idéznek buonarrotiánus szerzőket. Ő maga azonban az Egyenlők legkülönbözőbb tanítványait idézgeti, csak épp Buonarrotit alig-alig. Pedig ha érdemben ismertetné olvasóival a csak emlegetett Conspiration pour l’Egalité-t, tüstént kiderülne, hogy e derék forradalmárok ízig-vérig összeesküvők voltak, a konspirációt tartották az egyetlen hatékony harci módszernek – míg viszont költőnk, miként ismeretes, nem a Buonarroti által áhított „jó titkos társaság” „senki által nem ismert” vezetője volt, hanem egy nyilvánosan cselekvő tömegforradalmár, aki ama március tizenötödikén 20 000 ember élén menetelt Táncsics börtönéhez. Egyik oldalon „a népek tengerének” költője, másik oldalon az összeesküvő elit bölcselői; „a század legnagyobb konspirátora” – kell-e ennél élesebb elvi ellentét?²¹

S itt érdemes kitérni Lukácsy egyik, több cikkében is kedvvel lobogtatott példájára. Martin Bernard emlékirata kapcsán felvázolja a buonarrotiánus forradalmár életútját: Bernard eszerint előbb rádöbbent a társadalmi igazságtalanságra, azután Saint-Simonért lelkesedett, majd a francia forradalom történetét tanulmányozta, a továbbiakban a haladás problémáján töprengett, eldöntötte, hogy érdemes küzdeni – s végül belépett Blanqui buonarrotiánus szervezetébe, melynek „eskümintája Szilveszter fogadalmát inspirálta”.

Ezen a ponton erősen kell tartóztatnom magam szatirikusi hajlamaimban. Ugyanis a buonarrotizmus címkéjével fel nem szerelhető forradalmárok egész sorozatát tudnám itt említeni, akik ugyanígy fejlődtek: előbb „rádöbbentek”, olvasgattak, vívódtak stb. és végül – beléptek valamilyen szervezetbe… Tudományos fejtegetésekben ilyen érveléssel viszont még nem találkoztam, s ezért inkább hallgatok erről a logikáról.

Szilveszterről és Petőfiről azonban nem lehet hallgatni, mert Lukácsy szerint „a két fejlődésrajz pontról pontra megegyezik”, mármint költőnké és Martiné. Ami a „mély, benső rokonságot” bizonyítaná Petőfi és a buonarrotiánusok között.

Csakhogy… Ha Martin Bernard emlékiratát nem is, Az apostol-t sokan olvastuk. És tudjuk, hogy Szilveszter ama bizonyos eskü után egyáltalán nem lépett be semmiféle buonarrotiánus vagy egyéb szervezetbe, hanem… hanem elment falusi jegyzőnek, magányos népfelvilágosítónak. Majd utána ismét csak jó titkos társaság nélkül, magányosan írta lázító műveit, majd börtönéből szabadulva, magányos merénylő lett. Márpedig az egyéni merénylő elvileg más típus, mint a titkos szekták összeesküvő tagja!

Mivel Petőfi viszont merénylő sem lett, ellenkezőleg, népforradalmár volt, legalább két dolgot rögzítenünk kell: 1. Petőfi fejlődése nem mindenben azonos Szilveszterével, 2. sem Szilveszter, sem Petőfi nem tekinthető összeesküvő, titkos társasági forradalmárnak! Sapienti sat.

De a legfőbb különbség Babeufék és Petőfi között a művészet felfogásában mutatható ki. Ami pedig – lévén szó mégiscsak költőről és nem fő hivatású merénylőről vagy összeesküvőről – eléggé fontos számunkra. Lukácsy egy helyen azt a megdöbbentő tételt deklarálta, hogy Petőfinek nemcsak világnézete, politikai költészete is buonarrotiánus… Magyarországon csakugyan kevesen foglalkoztak e témával, s így visszhang nélkül maradhatott ez a kijelentés. Én azonban Hőség hava című darabomban felléptettem azt a költőt, aki valóban buonarrotiánus – sőt ő a babeufi–buonarroti típusú világnézet költői képviselője – Sylvain Maréchalt. Elmélyedve kicsit e témában, ki merem jelenteni: megsérti Petőfit az, aki a buonarrotiánus költészet címkéjét ragasztja politikai verseire. Ha Maréchal, némely tudósok vélekedésétől eltérően, nem volt kettős ügynök, amit szívből remélek, mert kedves fickónak találtam, akkor is maga a szektás megszállottság és kótyagosság. Jelszavával („ha kell, vesszen minden művészet”) előde lehet sok mai nyugati „új baloldali” lázadónak, csak épp Petőfinek nem.

Babeuf hívei egyébként rühellték a szépművészeteket. A nagy, nyilvános népünnepélyekkel vélték pótolhatónak a színházat. Ezeken az ünnepélyeken az állampolgár néző és színész egyszerre, akárcsak a Legfelsőbb Lény tiszteletére lebonyolított hangulatos felvonuláson, amelyet David rendezett Robespierre kedvére. (Elárulom, hogy nyilván innen merítettem a nézőket aktivizáló „nyitott színpad” ötletét, amelyet az ÉS-ben pendítettem meg három évvel ezelőtt. Csak én színházi közös gondolkodásra akartam felszólítani a nézőt, nem pedig a Legfőbb Lény utcai ünneplésére…) Képzeljük el Petőfit, a színház szerelmesét: mit mondott volna, ha esetleg tényleg a kezébe akad egy ilyen művészetellenes utópia? E tekintetben azután csakugyan egy világ választja el költőnket Babeufék – minden emberi rokonszenvünket megérdemlő, ám mégiscsak szűk látókörű – csoportjától.

Ismeretes, hogy Petőfi különböző francia forradalmárok képeit kirakta szobája falára. A fentiek után talán nem jogtalan feltételezni, hogy Babeuf portréja esetleg nem véletlenül hiányzik Petőfi házi szentjei közül…

Érdekes, hogy Buonarroti és Petőfi világnézetének egyik érintkezési pontjára Lukácsy sohasem tér ki: arra ugyanis, hogy az olasz forradalmár minden kommunizmusa mellett is mindvégig megmaradt hazafinak, az olasz egység hívének (noha bizonyos szektás elfogultság itt is érvényesült nézeteiben).²² Ennek nyilván az lehet az egyik oka, hogy Lukácsy az egész nemzeti ügynek nem tulajdonít kellő jelentőséget. Figyeljük meg ezt a mondatát: „Petőfinek, ha komolyan vette politikai küldetését, népköltői szerepét, alkalmazkodnia kellett Magyarország társadalmi viszonyaihoz, közönségéhez, a nemzeti küzdelem és reformmunka soron levő feladataihoz.”

Ha belegondolunk, nagyon lehangoló felfogást érünk tetten e megfogalmazásban. Mert Petőfi nem a viszonyokhoz és nem közönségéhez „alkalmazkodott”, amikor a hazai harc feladatait szolgálta. Világnézetének, forradalmi eszméinek leglényegéhez tartozik nemzeti függetlenségi meggyőződése. És nem lehet Petőfi forradalmi világnézetének forrásairól összefoglaló cikkeket írni anélkül, hogy mellőznénk a világnézetét alakító hatások közül a magyar progresszió vezető alakjainak eszméit. De erről részletesebben majd másutt és máskor.

Petőfi buonarrotizálása tehát az ő tömegekben gondolkodó, a nyilvánosság előtt szereplő, plebejus és nemzeti forradalmi alakja helyébe absztrakt-szektás fikciót állít. E séma attól fosztja meg Petőfi forradalmi világnézetét, ami abban a legjelentősebb: hogy ti. költőnk eredeti, „magyar módon” tudta egyesíteni nemcsak a nagy francia forradalomnak, hanem az azután kibontakozott nagy gazdasági haladásnak tanulságait és Magyarország társadalmi forradalmának, nemzeti szabadságharcának követelményeit.

Mindez óhatatlanul egyéniségének valóságos vonásait is eltorzítja. A rövidség kedvéért erre már csak egy példát említek: „Elsősorban a nagy francia forradalom históriáját tanulmányozta – olvashatjuk a Valóság-ban –; ha szándékait is figyelembe vesszük, olyan alapossággal, mely annak idején szaktudományos igényt is kielégített volna.” Ne vitatkozzunk most azon; tudhatjuk-e pontosan, melyek voltak Petőfi szándékai; a szaktudományi igényt kielégítő tanulmányozás így is, úgy is képtelen túlzás. Magam is felléptem az ellen, hogy Petőfit továbbra is a természet műveletlen vadvirágának tekintsék; de a vadvirág legendát a szaktudósi igények mítoszával felcserélni csak a csavargó-cselekvő költő alkatának teljes félreismerése alapján lehet.

Az ilyen túlzások belső zavarokat idéznek elő az alaptétel logikai levezetésében is. Lukácsy hangsúlyozza Petőfi önálló eszmei-gondolati teljesítményét, sőt szaktudósi igényeket tulajdonít a költőnek, ugyanakkor de facto megfosztja az eszmealkotó erőtől, hiszen ideológiáját a Buonarrotiéhoz „ellentmondás nélküli rendszerben” kapcsolja össze.²³

Théroigne de Méricourt, a nagy francia forradalom legendás hősnője a tébolydában mindvégig azt hitte, hogy még mindig 1793-at ír a naptár. De nem kell elmebetegnek lenni az ilyen időtévesztéshez. A történelmi földrengések szenvedő részeseivel gyakran megesik, hogy megáll lelkükben az idő, és egy életre odakötődnek ahhoz az eseményhez, amely egész sorsukat meghatározta. Az ilyen emberek, mint a földrengés által összedöntött ház falán a megállt óra, mindig ugyanazt az időt jelzik. Buonarroti is ilyen álló órája a történelemnek. Nemes alakja az ifjúság eszményei iránt vállalt szép hűséget példázta, az új nemzedékek szemében egy életen át a nagy idők tanúja, sőt megtestesítője lehetett, de ő maga nem tudott továbblépni e nagy időknél, és képtelen volt arra, hogy a közben kibontakozott ipari forradalom távlatában újragondolja a történelmet.

Babeuf azzal biztatta magát, hogy a forradalomnak nincs vége, új forradalom fogja a félbemaradt művet befejezni. Buonarroti ennek az új, az immár utolsó forradalomnak hirdetésével rövid ideig kétségtelen hatást gyakorolt a francia értelmiség baloldali csoportjaira. Ha valamiben, közvetett hatása e tekintetben lehet fontos Petőfi megértéséhez. Lukácsy azonban erről mond a legkevesebbet, csak „a buonarrotiánus típus” tételét ismételgeti. Pedig a filológiában is fennállhat a veszélye annak, hogy valaki álló óraként egy képzeletében teremtett időt fejez ki.

Lukácsy Sándor első eszmetörténeti tanulmányaival értékesen járult hozzá a Petőfi-filológiához. Jó volna, ha azon az úton haladna tovább, és nem újabb túlzásainak vonalán. De őszintén megvallom, hogy e cikk célja elsősorban nem az ő figyelmeztetése volt. A Petőfi iránt érdeklődő közvéleményt kívántam tájékoztatni nézeteltéréseinkről.

Akinek volt valaha köze forradalmi mozgalomhoz, nem tagadhatja meg rokonszenvét az „Egyenlők” tragikus küzdelmétől, meg kell hatódnunk hősies-önfeláldozó kísérletük és bukásuk történetét olvasván. De ez sem változtat azon, hogy egy épp csak kibontakozó polgári társadalomból valóban „esztelen ugrással”²⁴ akartak a kommunista társadalomba lendülni. De ha erről az irreális ugrásról így kell ítélnünk, mit mondhatnánk Petőfiről, ha a költő egy polgári forradalom előtt álló feudális országban csakugyan átvett vagy föltalált volna magának egy „fő vonásaiban és a lényeges pontokon buonarrotiánus típusú” világnézetet?

Szerencsére Petőfi világnézete nem tekinthető buonarrotiánusnak.²⁵ A költő nem úgy fejlődött eszmeileg, hogy átvett vagy kitalált magának egy buonarrotiánus ideológiát, s azután „alkalmazkodott” a magyar valósághoz, hanem épp fordítva történt: stúdiumaiból és a magyar valóságból nőttek ki eszméi, s fokozatosan jutottak el arra a pontra, amelyen már az emberiség távoli kommunista jövőjének perspektíváját is be tudták fogadni. Ez a befogadás nagyszerű és lényeges mozzanata Petőfi világnézetének, de nem kapcsolható kizárólagosan egyetlen tanhoz, és nem tekinthető az ideológiai típust egyedül meghatározó lényegnek.

A buonarrotiánus módra kommunista Petőfi – fikció. A polgári forradalomra és – nem mellékesen – nemzeti függetlenségi harcra érlelődő Magyarország plebejus forradalmi költője, aki látóhatárát az emberiség távoli, világszabadságos jövőjéig tudja tágítani – életrajzi és eszmetörténeti tényekkel igazolható valóság.

Ha ez a vita nem érintene a filológiánál fontosabb dolgokat, nem is volna érdemes ennyi erőt fordítani rá. De mert mindez nemzeti önismeretünket, sőt jelenlegi eszmei tájékozódásunkat is befolyásolja, nem lehet kitérni a határozott állásfoglalás elől.

A filológián kívüli érdekeken persze nem a mai irodalompolitikai csatározások klikkszempontjait értem. Úgy adódott, hogy ez a vita jelenleg elválaszthatatlan személyi ellentétek kusza szövevényétől. Megtörtént, hogy egy filológus, aki különben erőteljesen szereti hangsúlyozni a nemzeti szempontokat, s akinek elvből szembe kellene fordulnia egy olyan felfogással, amely Petőfit kiszakítja a magyar nemzeti valóságból, a buonarrotiánus Petőfi tétele mellé állt csak azért, hogy üthessen e tételt el nem fogadó ellenfelén. Az ilyen napi esetlegességek azonban tartósan nem befolyásolhatják a vitát: nem pályázom jósnői babérokra, de bizonyosra veszem, hogy egy idő múlva a mellékszempontok el fognak halványulni, a nézeteltérések lényege tisztán meg fog mutatkozni, s a buonarrotiánus Petőfi bekerül 120 év egyéb Petőfi-legendáinak és mítoszainak gyűjteményébe.

Ölbe tett kézzel mégsem várhatjuk e nem szerencsés hipotézis kimúltát. Mert nemcsak filológia (és mulandó irodalompolitikai csatározás) van a világon, hanem nemzeti köztudat is. A vitának ebből a szempontból van fontos jelentősége.

Riedl Frigyes töredékes-posztumusz Petőfi-könyvében tiltakozott az ellen, hogy Ady Endre „a szoczialisztikus vörös zászlót” emlegette költőnk kapcsán. Riedl filológiai tényekre támaszkodott, Ady nem túl szerencsésen bizonyított, a lényegben mégis neki volt igaza a konzervatív tudóssal szemben: Petőfi csakugyan eljutott a szocialisztikus piros zászlóig.

Sőt nemcsak Petőfi, hanem több más kortársa is. Pándi Pál „Kísértetjárás”-ának talán legnagyobb értéke, hogy hatalmas és meggyőző anyagon mutatja meg, mennyire áthatották a reformkori Magyarország szellemi életét a különböző szocialista eszmék. Erre a felmérésre már csak azokkal szemben is szükség volt, akik „a” magyarság „lényegétől” idegennek ítéltek minden forradalmiságot. Lehet, sőt minden bizonnyal érdemes tovább vitatkozni azon, hogy Petőfi a 48 előtti eszmék szent káoszából mit szűrt le magának. De „pontosítás” címén döntően egyetlen tanra szűkíteni a költő világnézetét, és ideológiáját buonarrotiánus típusúnak minősíteni nemcsak bizonyítatlan, sőt cáfolható hipotézis, hanem veszélyes is lehet, mert a sematikus túlzás kompromittálhatja azokat az eredményeket, amelyeket az új magyar irodalomtudomány – Lukácsy Sándor korábbi tanulmányainak segítségével is – elért.

Ha igazságosak akarunk lenni, nem hallgathatjuk el, hogy Lukácsy már e korábbi tanulmányaiban is bizonyos elfogultsággal közeledett a költő világnézetéhez. Már egy 1967-es cikke szerint is azt kellene eldöntenünk, hogy „kit illet a koszorú”: „a nemzetiszínű dalnokot vagy az európai forradalmárt”? Az élő magyar forradalmi költészet részéről Benjámin László azonnal – tapintatosan, de határozottan – „némileg megtévesztőnek” ítélte a kérdésfeltevést, az irodalomtörténészek oldaláról pedig Juhász Péter hangsúlyozta, hogy ez a szembeállítás hamis – Petőfi egyszerre volt nemzetiszínű dalnok és európai forradalmár.²⁶ Lukácsy nem törődött a figyelmeztetéssel, ment a maga útján, s végül eljutott egy olyan Petőfi-képhez, amelyen a nemzeti jegyek elmosódnak, és mértéktelenül kidomborodnak egy hipotetikusan felfogott „európai forradalmiság” kommunisztikus vonásai.

Nem tehetünk engedményeket a maradiság híveinek vagy a tájékozatlanoknak, de sematikus túlzásokkal ürügyet sem szolgáltathatunk nekik arra, hogy kitérhessenek Petőfi Sándor valóságos eszmei alkotásának fel- és elismerése elől.

A XIX. század első felének lírikusai közt több olyan is akad, aki a mi Petőfinkre életének valamelyik szakaszában hatást gyakorolt, de közülük csak egyetlen olyan nagy költőt emelhetünk ki, akit mintegy kölcsönös tisztelet fűzött Petőfihez – Heinrich Heinét. Azt a Heinét, aki az 1830–40-es évek világköltészetének a maga korában vitathatatlanul legnagyobb hatású alakja volt. Ez a tény már önmagában is épp elég indok ahhoz, hogy különleges figyelemmel vizsgáljuk meg kettőjük kapcsolatát.

Nem járunk feltöretlen úton, elődeink értékes előmunkálatokat végeztek ilyen tekintetben: sokkal többet tudunk Heinének Petőfire gyakorolt eszmei és művészi befolyásáról, mint mondjuk, Schiller, Dumas vagy akár Victor Hugo és Petőfi kapcsolódásairól. Ha most a Petőfi és Heine, sőt Heine és Petőfi viszony mégis időszerűvé vált, akkor annak legalább három nyomós oka van. Mindenekelőtt az, hogy a korábbi vizsgálatok túl sokszor tévedtek el valamiféle rosszul felfogott hatáskutatásban. A Heine-hatás kérdése már kezdettől fogva hamis „erkölcsi” mellékzöngéket kapott: a Petőfi ellen acsarkodó kortársi kritikában – mint ismeretes – nemritkán gyanúsították költőnket a német pályatárs utánzásával, sőt olykor plagizálásával is. Később jelentkeztek a jóakarók, akik elkezdték bizonygatni, hogy ezek a hatások nem érintik Petőfi eredetiségét, megint mások sajnálkodó modorban azon fáradoztak, hogy a magyar költő „hibáiért” a léha Heinét tegyék felelőssé. Mi nem azért foglalkozunk e viszonnyal, hogy ilyen gyermeteg tanulságokhoz jussunk el. A tökéletes eredetiség a műveletlenséggel, a magányosan nevelődött ember makogásával egyenlő. Hatások nélkül nincs szellemi alkotás. Nem az a célunk, hogy felmentsük Petőfit az utánzás vádja alól, hanem az, hogy a kétségtelen utánérzések vagy többé-kevésbé tudatos kapcsolódások jellegét tanulmányozva megvilágító fényt vethessünk az átvevőre, sőt az átadóra is, hasonlóságaik és különbségeik elemzése révén jobban megismerhessük őket és az általuk képviselt költői irányzatokat.

Különösen fontos lehet ez épp azért, mert mind Heine, mind Petőfi szorosan kötődik az újabb időben ismét fontossá vált romantikához, alapvető hasonlóság van köztük a tekintetben, hogy mindketten megvalósítják, egyszersmind meg is haladják a romantikus költészet eszményét. Sőtér Istvánnak az a találó megállapítása, hogy Petőfi a költészet forradalmát a forradalom költészetének szolgálatába állította,¹ kétségtelenül alkalmazható Heinére is, s e találkozás az irodalmi irányzatok oldaláról tekintve épp romantikájukban valósul meg.

E találkozás közelebbi feltérképezése tehát az a második ok, amely a Petőfi–Heine-kapcsolat vizsgálatát időszerűvé tette. A harmadik ok pedig bizonyos fokig túlmutat az irodalmon, s általános eszmetörténeti összefüggésekhez kapcsolódik: mind Heinének, mind Petőfinek s ennélfogva viszonyuknak is különleges időszerűséget ad az a tény, hogy a múlt század forradalmi mozgalmainak őszinte hívei, a forradalmiság egy-egy költőtípusának klasszikus tökéletességű megtestesítői voltak. A két forradalmártípus egybevetése, dogmatikus előítéletektől mentes jellemzése – mondanunk sem kell – nem csupán a távoli múlt jobb megértése szempontjából lehet hasznos.

E hármas indok késztetett arra, hogy Petőfi és Heine viszonyával foglalkozzam. Mindebből azonban az is következik, hogy egy rövidre szabott cikk keretében e sokágú kérdést teljes egészében nem tárgyalhatom, hiszen menthetetlenül az általánosságok régióiban rekednék meg. Mostani cikkem témáját tehát egyetlen alkérdésre kell korlátoznom, s ez annak vizsgálata lesz, miként ítéljük meg Heinrich Heine Petőfiről alkotott véleményét.

Az első vélemény 1847-ből való. Kertbeny Károly emlékirataiból tudjuk, hogy Petőfinek e világjáró fordítója és népszerűsítője 1847 áprilisában felkereste Heinét Párizsban, beszélt a német költőnek Petőfiről, s Dux fordításában, valamint saját rögtönzött tolmácsolásában verseket olvasott fel neki.² Kertbeny állítását természetesen gyanakvással is fogadhatnánk, hiszen Petőfiről szóló leírásaiban épp elég sok téves kitalálás akad. Ebben az esetben azonban okunk van hinni Kertbenynek. Tizenegy esztendővel később ugyanis Tompa Mihály egyik, Arany Jánoshoz írt levelében beszámolt arról, hogy „1846-ban vagy 47-ben” Petőfi mintegy eldicsekedett Heine elismerő véleményével. „Költeményeimből – mesélte eszerint Petőfi Tompának – olvastak Heinének, ki így kiáltott fel: »Ah! ez nagy költő, mint Burns vagy Béranger.«”³

Kertbeny nem ismerhette Tompa levelét, ez utóbbi sem Kertbeny emlékiratait – a két vallomás tehát egymást erősíti. Miként Petőfi levelezésének szerkesztői is vélték,⁴ joggal tarthatjuk valószínűnek, hogy Kertbeny csakugyan beszámolt Heinének Petőfiről, s csakugyan át is adta Heine üdvözletét költőnknek.

Azt azonban már aligha deríthetjük fel valaha is, hogy Kertbeny Petőfinek mely verseivel ismertette meg Heinét 1847-ben. Csak annyit tudunk, hogy Kertbeny már 1846-ban elhagyta Magyarországot, s így 1847 tavaszán aligha tudhatott Petőfi első jelentősebb forradalmi verseiről. Sőt, annak a cikkének alapján, amelyet Ungarn – Literarische Reisebesuche címen a Magazin für die Literatur des Auslandes hasábjain közölt, azt kell hinnünk, hogy Petőfi 1847 előtti műveiről is igen hiányosak és kuszák voltak az ismeretei.⁵ A Cipruslombok-at A szerelem gyöngyei című kötet folytatásának véli, mintha mindkét könyv költeményei ugyanahhoz a leányhoz íródtak volna. A Csillagtalan éjek (Sternenlose Nächte) című kötetről értékelést ad, mintha valósággal is létezett volna ilyen gyűjtemény, holott Kertbeny a Pesti Divat-ból csupán arról értesülhetett, hogy Petőfi ilyen kötetet tervez. Nem tudott viszont a Felhők-ről, s maga is beismerte, hogy a költő regényét és drámáját nem olvasta. Így hát meg kell állapítanunk: 1847-ben Kertbeny megközelítőleg sem tudott hiteles képet rajzolni Petőfiről.

A Magazin für Literatur des Auslandes hasábjain közölt beszámoló meglepő határozottsággal hangsúlyozta Petőfi világirodalmi jelentőségét, de maga a tudósító sem fogta fel e jelentőség érdemi súlyát, inkább intuíciója, semmint valóságos értéktudata volt. Nehezen hihető tehát, hogy Petőfi már ekkor „mély hatást” gyakorolt volna Heinére, amint ezt még Turóczi-Trostler József is, úgy látszik, elfogadta.⁶ Annyi azonban nyugodtan feltételezhető, hogy a német költő Kertbeny zavaros meséiből és kezdetleges fordításrögtönzéseiből is megértette Petőfi esztétikai irányát, s megállapíthatta, hogy az közel van Béranger és Burns iskolájához.

„Grüssen Sie mir Petőfi” – e szavakkal köszönt volna el Heine Kertbenytől 1847-ben. Puszta udvariasság fejeződik-e ki ebben az üdvözletben vagy annál több, nem tudhatjuk. De amennyire kétséges, hogy ez az első találkozás Heine számára valóban érdemleges élményt jelentett-e, annyira bizonyosra vehetjük, hogy Petőfi számára igen fontos volt ez az üzenet, amelyről Kertbeny nyilván sietve értesítette. Petőfi azon melegében, 1847. július első napjaiban számolhatott be Tompa Mihálynak erről a számára minden bizonnyal örvendetes hírről.

Ez a hír a legjobbkor érkezett, megerősíthette Petőfit választott útjának helyességében. Nem mintha költőnk kisebbrendűségi komplexusban szenvedett volna, de akkoriban ismét oly féktelenül támadta őt a kritika, s a szellemi élet hangadói közül oly kevesen álltak ki mellette, hogy erre a heinei elismerésre minden bizonnyal szívesen hivatkozott – nemcsak Tompa jelenlétében. A kortársi európai költészet Magyarországon is oly népszerű vezéralakjának méltató szavai – még ilyen közvetítéses formában is – hozzájárulhattak Petőfi költői öntudatának megerősödéséhez, s nem kis elégtételül szolgáltak az értetlen és kicsinyes hazai kritika hadjárataival szemben.

A fentiek alapján talán nem túl merész feltételezés, ha összefüggésbe hozzuk Heine üdvözletét és azt a tényt, hogy Petőfi épp ekkor, 1847 júliusában fordította le a német pályatárs Krönung című versét. A fordítás minden bizonnyal Szendrey Júliához is szólt, de Petőfinek nem volt szüksége Heinére ahhoz, hogy érzelmeit, hangulatait megfogalmazza. Nem lehetetlen, hogy valamiféle viszonossági szándék is meghúzódott amögött, hogy épp ekkor – amikor egyébként nem foglalkozott fordításokkal – Heine tolmácsolására vállalkozott. Hogy azután később miért húzta ki kéziratos könyvéből a fordítást, az – legalábbis jelenleg – a megfejthetetlen filológiai rejtélyek birodalmába tartozik.⁷

Másodszor 1849-ben nyílt alkalma Heinének arra, hogy nyilatkozzék Petőfiről. Ezt a véleményét már sokkal jelentősebbnek kell tartanunk több oknál fogva is. Először is azért, mert szabadságharcunk következtében Európa-szerte megnőtt az érdeklődés a magyarság iránt, s mint Im Oktober 1849 című verse tanúsítja, Heine is rokonszenvvel kísérte küzdelmünket. Erőltetés nélkül elképzelhetjük tehát, hogy őszintén érdeklődött a harcoló magyarság legnagyobb forradalmi költője iránt is. Érdeklődését ezúttal nem pusztán szóbeli információk, fordításrögtönzések elégítették ki, hanem egy vaskos könyv: Gedichte von Alexander Petőfy.⁸ S vegyük még mindehhez, hogy e vaskos könyv mintegy ad hominem érveléssel fordult hozzá, hiszen első ajánlása épp neki szólt: „Heinrich Heine, der grosse, ewig junge Dichter Deutschlands empfange diese Übertragung eines fremden Genius als tiefe und warme Huldigung im Namen der ungarischen Nation.”

A második ajánlás pedig – magyarul – magának Petőfinek íródott. Vegyük még ehhez, hogy a fordító bevezetője épp Heinéhez hasonlította Petőfit.⁹ Mindez együtt amellett szól, hogy Heinének lehetett oka a kötet olvasgatására. Az is tény viszont, hogy Heine egyáltalán nem volt olyan állapotban, amelyben egy több mint 300 oldalas könyvet elmélyülten lehetne tanulmányozni. Magából a Kertbenyhez írt köszönő levélből is kiderül, hogy alig tudott olvasni: „Dass meine persönliche Zuneigung zu Ihnen nicht geschwächt, mag Ihnen der schlagendste Beweis sein, indem ich mir die unsägliche Mühe gebe, an Sie zu schreiben, wobei ich mit der Nase auf dem Tisch liegen und das eine noch halbbrauchbare Auge mit der Linken geöffnet halten muss…”¹⁰

Nagyon is túlhajtott nemzeti elfogultság kellene annak feltételezéséhez, hogy Heine ilyen körülmények között, félvakon és elesetten sorról sorra tanulmányozta Petőfi műveit. A magam részéről azt tartom valószínűnek, hogy Heine egyszerűen belelapozgatott a néki ajánlott kötetbe, zsenijével megérezte „az idegen génius” néhány jellemző vagy a kötet alapján jellemzőnek tartható vonását, s ezeket summázta Kertbenynek írt levelében. Természetesen nincs bizonyítékom erre, de ha igaz volna az, amit Kertbeny s nyomában annyi irodalomtörténész is írt, hogy tudniillik Heinét valósággal elragadta Petőfi művészete, mivel magyarázható az a tény, hogy Petőfi neve soha többé nem fordul elő Heinének sem leveleiben, sem egyéb műveiben?

Bárhogy legyen is, maga a levél sem tanúskodik valamiféle egyértelmű lelkesedésről. Semmiképpen sem szabad követnünk azokat az elődeinket, akik Heinének Petőfiről alkotott véleményéből pusztán a lelkes dicsérő jelzőket hallották ki, s nagyvonalúan hallgattak az értékelés egyéb vonatkozásairól.¹¹

Emlékeztetőül hadd idézzük Heine levelének Petőfire utaló sorait: „Sie haben mir viel Freude durch Ihr Buch gemacht…¹² Petőfi ist ein Dichter, dem nur Burns und Béranger zu vergleichen, eine Natur, so überraschend gesund und primitiv inmitten einer Gesellschaft voll krankhafter und Reflexionsallüren, dass ich ihm in Deutschland nichts an die Seite zu setzen wüsste; ich selbst habe nur einige wenige solche Naturlaute, an welchen dieser Bauernjunge so reich ist wie eine Nachtigall. Wir Reflexionsmenschen erscheinen neben solcher Ursprünglichkeit wahrhaft bemitleidenswert; dagegen scheint mir sein Geist nicht eben sehr tief und ihm jeder Hamletzug ganz zu fehlen, zu seinem und seiner Nation Glück.”

Eddig Heine. Saját költői gyakorlatában, kivált a Buch der Lieder idején, maga is törekedett azokra a természetes hangokra („Naturlaute”), amelyeket Petőfi verseiben dicsér, így az elismerést komolyan vehetjük. Iróniáját ismerve azonban nehéz volna meggyőzni magunkat, hogy az egészség és a primitívség egyértelműen csak jót jelent Heine szótárában… Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a dagegen után következő megállapítás – az utolsó félmondat udvariasan enyhítő gesztusa ellenére – határozott elmarasztalást rejt magában: egy Heinrich Heine szemében a szellemi mélység s a hamleti vonások hiánya nem lehet vonzó.

Mondjuk ki nyíltan: igaza is volna Heinének, ha Petőfi valóban olyan egysíkúan naiv művész lett volna, mint amilyennek a német költőtárs hihette őt – Kertbeny kezdetleges fordításainak és egyoldalú válogatásának valószínűleg futólagos áttekintése nyomán. A heinei ítélet nem is lehetett méltányos, mert nem alapult Petőfinek teljes életművén, csupán egy csonkán bemutatott életművön.

Sajnos Kertbeny Károly 1849-ben sem tudott sokkal többet Petőfiről, mint 1847-ben. Legalábbis a Heinének átadott kötet lényegében csak 1846 végéig kíséri nyomon Petőfi fejlődését, 1847-es verset csak elvétve közöl.¹³ Ami azt jelenti, hogy Heine még az esetben is, ha átolvasta volna a teljes kötetet, Petőfi legjellemzőbb remekei közül csak néhányat ismerhetett volna meg – forradalmi verseinek óriási többségéről éppúgy nem szerezhetett volna tudomást, mint gondolati költészetének csúcsairól, a Világosságot! című versről, s Az apostol meditatív fejezeteiről. Igaz, Kertbeny bőven fordított a Felhők-ből, abból a ciklusból tehát, amely már sokat megmutat a gondolkodó és kétkedő Petőfiből, úgy látszik azonban, Heine ezeket nemigen vette figyelembe, különben nem írhatott volna a hamleti vonások hiányáról.

Maga Petőfi viszont, mintha csak válaszolni akart volna azoknak, akik majd a hamleti vonásokat kérik számon tőle, Világosságot! című versében – amely hiányzott Kertbeny első gyűjteményéből¹⁴ – megfogalmazta egy új Hamlet korszerű kérdését:

Vagyis hogy megy-e előre az emberiség, vagy pedig körben forog?

A „mi lett volna, ha?” kérdése nem túl tudományos, de bizonyosra vehetjük, hogy ha Heine ismerte volna ezt a verset, módosított volna Petőfiről alkotott véleményén. A költemény annál is inkább tetszhetett volna neki, mert a magyar költő kérdésfelvetése pontosan megegyezett egyik saját művének, a Ludwig Börné-nek azzal a passzusával, melyben ő is az emberi erőfeszítések és áldozatok hiábavalóságáról meditál: „Ist doch all dieses Quälen und Abmühen nutzlos, und obgleich ich mich marterte für das allgemeine Heil, so wird doch dies wenig dadurch gefördert. Die Welt bleibt nicht im starren Stillstand, aber im erfolglosesten Kreislauf…” Petőfinél az „átalános boldogság” a cél, Heinénél az „allgemeine Heil”, s még a kétkedésüket megjelenítő kép is hasonló, mert Petőfi a dagadó és elsimuló hullámokról beszél, Heine pedig az apályról és dagályról: „Auch die Menschheit bewegt sich nach den Gesetzen von Ebb und Flut…”¹⁵

Természetesen nem azt akarom állítani ezzel, hogy Petőfiben ugyanolyan hajlamok lettek volna a bölcseleti meditációra, mint Heinében. Sőt, az is vitathatatlan, hogy óriási a különbség Heine bölcseleti ismeretei és Petőfi ilyen irányú érdeklődése és képzettsége között. De e különbség nem terjeszthető ki odáig, hogy Petőfit gondolkodás vagy akár kétkedés nélküli, primitíven egészséges költőnek lássuk. Épp élete fő tartalmában, szabadságharcosi küzdelmének értelmében többször is kételkedett, mintegy ciklikusan visszatértek nála az ilyen hangulatok, amelyeknek három különböző időpontban három kicsúcsosodását ismerjük: 1846 elejéről a Felhők több versét, 1847-ből a Világosságot! és Az ember című költeményt, s 1848-ból Az apostol-t.¹⁶

Heine azonban nem ismerhette ezeket a műveket, illetve a Kertbeny-féle kötetből is kihallható meditatív hangokra nemigen figyelt fel.

Ennyivel azonban nem érhetjük be. A felszínen maradnánk, ha azt bizonygatnánk, hogy Petőfi heinei jellemzésének vitatott tétele pusztán ismerethiányból vagy felületes olvasásból fakad. Nagyon is elgondolkodtató, igaz magja ennek az értékelésnek az az utalás, amely Petőfit a Reflexionsmensch-ekkel állítja szembe. Heine jól érezte meg, mi az alapvető különbség kettőjük között: Petőfivel szemben önmagát is a Reflexionsmensch-ek közé sorolta.

Heine ugyan az eredetiséget emelte ki Petőfinél mint az elmélkedések emberei által leginkább irigyelhető értékét, s nem beszélt Petőfi forradalmiságáról, a folytatás azonban – a hamleti vonás hiányának hangsúlyozása s a szellemi mélység mértékére tett bíráló utalás – feljogosít bennünket arra, hogy feltételezzük: Heine tudta, hogy vele szemben Petőfi a cselekvésnek, méghozzá a legmerészebb forradalmi cselekvésnek a megtestesítője. Ha ugyanis túllépünk magán a heinei ítéleten, s a költő egész művét tekintjük, azt kell látnunk, hogy a hamletizálás Heine fogalomtárában a cselekvéstől való megriadást is jelenti, míg a cselekvést, a forradalmi tettet érett korában rendszerint ironikusan hozza kapcsolatba a szellemi egyoldalúsággal – mindenekelőtt a Börne és követői ellen írt kegyetlen emlékiratban.¹⁷ A Ludwig Börne egész hangvétele, érvelési rendszere lehetetlenné teszi számunkra, hogy a Kertbenyhez írt levél fentebb elemzett utalásaiban csak elismerést lássunk.

Amikor azonban Heine a hamleti vonás hiányát és a szellemi mélység elégtelenségét együtt kifogásolja, akarva-akaratlan saját ifjúkori énjével is szembekerül. Két évtizeddel Petőfi megítélése előtt ugyanis még ő maga is öntudatosan vállalt bizonyos szellemi egyoldalúságot – a történelmi cselekvés érdekében. 1828-ban így írt Moses Mosernek: „Az emberi egyenlőség szeretete, a klérus gyűlölete sohasem volt hatalmasabb bennem, mint éppen most. Egész egyoldalúvá válok ezáltal. De az embert éppen az egyoldalúság teszi képessé a cselekedetre. A német nép és Moser éppen sokoldalúságánál fogva sose juthat el a cselekvésig…”¹⁸

Heine tehát Petőfit bírálva saját ifjúkori álláspontját is ironikusan felülvizsgálja, mint ahogy ezt sokkal nyíltabb formában már a Ludwig Börne lapjain megtette. Vagyis: ha Heine következetes akart maradni a negyvenes években kialakult álláspontjához, akkor Petőfiben sem tetszhetett neki az, ami Börnében taszította.

Annál is kevésbé, mert – a fentiekkel belső logikai összhangban – más olyan vonást is találhatott Petőfiben, ami őt Börnére és követőire emlékeztethette. Az 1847-es versek közül épp a Ha férfi vagy, légy férfi… került be Kertbeny válogatásába. Ha Heine elolvasta a Männerlied címen fordított költeményt, Petőfi rendíthetetlen erkölcsi felfogása felidézhette emlékezetében mindazokat a támadásokat, amelyeket Börne és hívei intéztek ellene, erkölcstelenséggel, szószegéssel, férfiatlan ingadozással s hasonlókkal vádolva őt.

Heine akkor – Börnéről írt könyvében is – önérzetesen védte meg magát a jellemtelenség vádjával szemben, s megfogalmazta a művészet és a jellem magasabb rendű összefüggésének elvét. Ezzel az elvvel általánosságban minden bizonnyal Petőfi is egyetértett volna, vagy egyet is értett: „Jelleme annak van, aki egy meghatározott életszemlélet meghatározott körében él és működik, mintegy azonosítja magát ezzel, és sohasem kerül ellentétbe gondolkodás- és érzésmódjával. (…) …belső egység nélkül nem lehetséges szellemi nagyság (…), amit tulajdonképpen jellemnek kell nevezni, a költő elengedhetetlen tulajdonságai közé tartozik.”¹⁹

Ezt, a maga általánosságában kétségtelenül helyes elvet azonban Heine oly módon alkalmazta és idomította a gyakorlat szükségleteihez, hogy azzal Petőfi már aligha rokonszenvezhetett. És fordítva: a Ha férfi vagy, légy férfi… költőjének könyörtelen erkölcsi igényessége, a kimondott szó halálos komolysággal való vállalásának elve Heinében csak viszolygást támaszthatott. A német költő a jellembeli nagyságot összeegyeztethetőnek ítélte azzal, hogy a kiemelkedő szellemek „számtalan apró-cseprő komiszsággal” vásárolják meg a legnagyobbak és legkisebbek „bocsánatát”,²⁰ s azokat, akik ezt nem akarták megengedni neki, hamar szellemi korlátoltsággal vádolta.

És ezen az úton Heine olyan ponthoz jutott el, ahol már felfogása szögesen ellenkezett Petőfiével. „Mindig a bornírtság jele – írja a Ludwig Börné-ben –, amikor valakit a bornírt tömeg könnyen ért meg, és mint jellemet ünnepel. Íróknál ez még aggasztóbb, hiszen az ő cselekedeteik tulajdonképpen szavakból állnak, és amit a közönség írásaikban mint jellemet ünnepel, végeredményben nem más, mint szolgai alázat a pillanattal szemben, az alakító nyugalom és a művészet hiánya.”²¹ Ha Petőfi – amint feltételezhető – olvasta a Ludwig Börné-t, akkor ez a fejtegetés csak taszíthatta őt, hiszen önmaga forradalmi erényességének tudata költői értéktudatával legalább egyenértékű volt.

Számunkra azonban itt az a lényeges, hogy Heine nemcsak a hamleti vonás nélküli cselekvést kapcsolta össze a szellemi mélység elégtelenségével, hanem a (jakobinus eredetű) erénykultuszt is a szellemi korlátoltsággal.

Összefoglalva tehát: Heine már csak azért sem lelkesedhetett Petőfiért feltétel nélkül, mert a magyar költő néhány meghatározó vonása, mindenekelőtt jakobinus forradalmisága nem lehetett számára egyértelműen rokonszenves. Amilyen mértékben megsejtette kettőjük különbségét, olyan mértékben – ha udvarias, diplomatikus formában is – ki kellett fejeznie fenntartásait is. S a fenntartások megfogalmazásának oly jellemző módja megint csak egyik megnyilvánulása a két költő közti különbségnek!

E különbséget legélesebben akkor rögzíthetjük, ha a fiatal Heinét vetjük össze Petőfivel. Az 1830-as francia forradalom idején Heinét éppoly lázas lelkesedés ragadta el, mint amilyennel Petőfi üdvözölte az 1848-as francia forradalmat. Heine azt mondta, hogy előre megérezte a forradalmat, miként azok a madarak, amelyek előre jelzik a természet forradalmait,²² s Petőfi – talán nem függetlenül Heinétől – „prófétai ihletét”, „ha úgy tetszik”, „állati ösztönnek” nevezte, „úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt”.²³ A francia forradalom híre mindkettőjükben harci vágyat ébresztett, cselekedni akartak. „…minden gondolatom lobogó lánggal ég. Hiába mártom fejemet a tengerbe. Ezt a görögtüzet víz nem oltja el…” – írta Heine 1830-ban.²⁴ „…a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el…” – mondta Petőfi 1848-ban, talán megint csak nem függetlenül Heinétől.²⁵

A folytatás során azonban már eltérnek útjaik. A Párizsba siető Heine fokozatosan kiábrándul a francia forradalomból, „az ezüst haj”, amely képzeletében „olyan fenségesen lobogott” La Fayette-nek, a két világ hősének a vállán, behatóbb vizsgálat után „barna parókává lényegült át”, s a forradalom új, 1848-as felvonása már csak riadalommal tölti el a német költőt. Míg Petőfi, La Fayette-en szintén hamar túllépve, az ellenkező irányban fejlődik – személyesen kezdeményezi a pesti népforradalmat.

A két költő útjának eltérésében természetesen sokféle tényező játszhatott közre, köztük alkatiak, nemzedékiek, sőt származásiak is. Petőfi az alulról jöttek indulatával nézte a felső osztályokat, „a szabad szegénység” volt az ideálja, míg Heine, aki a nemesi és polgári „arisztokráciát” megvetette ugyan, szeretett úri módon élni, „fejedelmi költekezéshez” szokott, s már csak ez a körülmény is egyben-másban megalkuvásra kényszerítette. Amikor Petőfi született, Heine már megírta első remek dalait – egy teljes nemzedék különbsége volt köztük, 1849-ben Heine mögött már olyan tapasztalatok álltak, amilyenekre egy fiatal ember még a Petőfiéhez hasonló önemésztő lázban sem tehet szert. Mégis, hiba volna az ilyen tényezőkre korlátozni kettőjük különbségeinek lényegét.

A két költő között a legfontosabb különbséget történelmi helyzetük eltérése határozza meg. Az érett Heine Párizsban élt, ismerte Angliát, napi tapasztalatból tudta, hová vezetnek azok a társadalmi változások, amelyekért demokrata és liberális honfitársai oly buzgón fáradoznak. Mint a Világosságot! bizonyítja, a forradalmak történetének tanulmányozásából Petőfi is levont hasonló kételyeket, de az ő mindennapi társadalmi környezete, az elemi polgári átalakulásra készülődő Magyarországon egészen más volt: a harcra kényszerítő tényezők túlsúlyra kerültek a kételkedést szülő tényezőkkel szemben. Ő maga is annyira érezte ezt, hogy a nagy forradalmi versek tőszomszédságában írt pesszimista versét, Az ember-t nem is adta ki kezéből, mint ahogy később Az apostol-t sem jelentette meg, mert tudhatta, hogy az önvédelmi harcát vívó nemzetnek az adott pillanatban másfajta költészetre van szüksége.

Az alkati és történelmi különbségek ellenére tehát a tekintetben is fellelhető hasonlóság Heine és Petőfi között, hogy forradalmi küzdelmüket történetfilológiai távlatban tudták nézni, felül tudtak emelkedni a forradalmi harc pillanatnyi szükségletein. Ez a felülemelkedés Heinénél sokkal érzékletesebben és hangsúlyosabban jelenik meg, elvezet egészen a túl szűk körűnek ítélt börnei forradalmiság elleni harcig. Petőfinél ilyet nem tapasztalhatunk, de a maga lehetőségei között Petőfi is továbblépett az elsődleges politikai aktualitás szintjénél.

S nem lehetetlen – miként a Ludwig Börne idézett passzusának és a Világosságot! alapeszméjének találkozása sejteti –, hogy Heine e tekintetben is ösztönző hatást gyakorolhatott Petőfire. E befolyás azonban nem lehetett döntő, már csak azért sem, mert – túl a két költő alkati különbségein és a két társadalom fejlettségi szintjének eltérésein – az egyértelmű magyar viszonyok logikája Petőfit arra kényszerítette, hogy belső kételyeinek hallgatást parancsoljon, hogy minden szellemi és erkölcsi energiáját a szabadságharcnak szentelje. A „matracsírban” egyre vigasztalanabbul meditáló Heinével szemben neki a tettet kellett vállalnia – egészen az önfeláldozásig.

A társadalmi viszonyok különbözőségének egyik meghatározó sajátossága épp az volt, hogy Nyugat-Európában a forradalmi irányzatok rendkívül széles skálán bontakoztak ki, a polgári radikalizmustól a polgárias szocializmuson át a különböző kommunista iskoláig²⁶ – Magyarországon viszont a nemesi liberalizmus radikális szárnyától balra nagyjából egységes tömböt alkotott a haladás szélső tábora. Paradox megfogalmazásban azt is mondhatnánk, hogy amíg Nyugaton egy Heine és egy Börne szenvedélyes eszmei párharca elkerülhetetlen volt, addig Magyarországon Petőfi még egyszerre meríthetett mind Heinéből, mind Börnéből.

Heine és Petőfi ily módon a XIX. századi forradalmi költészetnek, sőt, általában a forradalmiságnak két különböző típusát testesíthette meg. Találkozásaik és különbözőségeik további elemzése még feltétlenül szükséges, ha el akarjuk mélyíteni a forradalmi költészet történelmi tipológiáját.

Ha volna menny, s le lehetne onnan nézni a földre, s a Nagy Ünnepeltnek kedve támadna végigolvasni a róla írt lelkesítő művek garmadáját, bizonyára nem haragudna azért, hogy ezúttal nem vele foglalkozom, hanem hűséges fegyverhordozóival. Ezekben a hónapokban gyakran kellett rájuk is gondolnom, rájuk, akik nem érhették meg ezt a – beszélgetéseinkben annyit emlegetett – évfordulót, rájuk, akikre emlékezni ezekben a napokban szinte becsületbeli kötelességem. Könyveiket naponta forgatom, sőt még álmodtam is velük – egy végtelen hosszú értekezleten üldögéltünk, s cédulákat küldözgettünk egymásnak: Laci bácsi évődve-szomorkásan mosolygott, András az asztalt verte, Mezősi pedig makacs Catóként egyre csak ismételgette: „Mégis Félegyháza!”

A csalhatatlan ítéletű szerkesztők pontosan tudják, melyikük hány sort érdemel a halhatatlanságnak ama legalább tíz-húsz évre érvényes listáin, amelyeket lexikonoknak nevezünk, én is sejtem, hogy nem szabad egyforma mértékkel mérni őket. De számomra valamiféleképpen mégis egyformán kedvesek – nyilván azért, hogy egyaránt szolgálták a lángészt, akit kisebb-nagyobb megszakításokkal én is immár negyedszázada igyekszem szolgálni.

Amikor Petőfi 1846 őszén betért Debrecenbe, s persze először is a színházba ment, „Testvérek vagyunk az Úrban!” kiáltással vetette magát színész cimboráinak karjaiba. Én is így mondhatnám, mindhármukhoz: „Testvérek vagyunk Petőfiben…” Vagy, pontosabban s mélabúval: testvérek voltunk.

Elsőnek Laci bácsival, vagyis Hatvany Lajossal ismerkedtem meg, még 1957 nyarán. Nem szeretek érzelegni, de elárulhatom, feszengve és meghatottan fogtam meg a kezet, amely még a Gyulai Páléval parolázott. Ama Gyulaiéval, aki viszont sógora volt Petőfinek… Mit is beszélünk történelemről, régmúltról? Minden csak tegnap történt: két kézfogás közt múlik el egy század.

Egyszer majd megkísérlem felidézni Hatvany Lajos „estéit”. Elárulhatom, hogy megmaradtak a beszélgetéseinkről készített nyers jegyzetek. De most csak arról szólhatok itt, ami összehozott bennünket: az akkor még ötkötetes, most két nagy könyvben olvasható Így élt Petőfi-ről. Szakmai körökben olykor szinte divat szidni ezt a hatalmas művet. S csakugyan, egy antifilológus pongyolaságának több nyoma megmaradt még a második, javított kiadásban is. De egy mintafilológus kutatói szenvedélyéről, a lényeg iránti példaadó hűségéről is tanúskodik ez a gyűjtemény. S nemcsak filológia van a világon. A ténybeli elírások nem fedhetik el az elmés kommentárok értékeit, a szellemes, megvilágító észrevételek seregét. Azt merem mondani, hogy a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban nincs még egy munka, amely annyi gondolatot, ötletet vagy akár eszmét képes ébreszteni az olvasóban, mint épp ez a könyv, s épp a legszenvedélyesebb elfogultságaival.

Dienes munkáiban lapozgatva, hamar rájöhetünk arra, hogy szívesen polémiázott Hatvanyval; nem árulok el nagy titkot, ha utalok arra, hogy nem túlzottan kedvelték egymást. Közvetítésekre átkozottul hajlamos természetem lehetett az oka annak, hogy én mindkettőjükkel „jóban voltam”…

Dienes A legendák Petőfije című könyvével híres, s azóta írt műveivel és a Petőfi nyomait kereső hazai és erdélyi útjaival már-már maga is legendás alak lett. Kutató szenvedélye a Ferenczi Zoltánén is túltett, ami pedig íráskészségét illeti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő az első ex professo biográfus, aki szépíróként is megállta a helyét. Néha talán leszűkítette az életrajz kereteit, amikor mindenekelőtt az ember, a jellem kibontakozására figyelt, s a versek születésének folyamatára kevésbé, másfelől viszont kiszélesítette a biográfiát, amikor a táj és a nép történetét is belésűrítette. Írói szemmel, de egy geográfus pontosságával rögzítette Petőfi városait, tájait, hű portrékat rajzolt társairól, nem hátrált meg semmiféle nehézség elől, képes volt felkutatni még a költő egyik ifjúkori szerelmének fejfáját is. Egyik-másik kérdésben persze lehet vitánk vele, de a gyermek Petőfiről és a katona-költőről jelenleg lényegesen több adatot nem tudhatunk annál, mint ami az ő könyveiben található. Ha élne, különben sem haragudna a vitáért, rettenthetetlen polemikus volt. Írásaiban ezért néha hosszú időre el-eltűnik a költő, de bajvívásainak figyelmes követése után gyakran állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiábavaló dolog elmerülnünk viszályaiban.

Ez utóbbiakat jórészt egyik fő ellenfele, Mezősi Károly ellen vívta. Ha az ember valamely részletkérdésben ismerte Mezősi álláspontját, látatlanban kikövetkeztethette, mit gondol minderről Dienes András – és fordítva, ugyanígy. Lábjegyzetekben, obskúrus füzetekben, különlenyomatokban a száraz filoszmondatok közül hirtelen ki-kicsap egy-egy ironikus megjegyzés, pamfletíróra valló oldalvágás, jelezve, hogy Mezősiben is volt szépírói tehetség, de ezt szándékosan elfojtotta magában. Ám vitatkozó kedve és a levéltárak titkait ostromló hevülete nem maradt el a Dienesétől. Mindaz, ami ma a költő családjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudható, elsősorban neki köszönhető. Most, hogy halála után – Közelebb Petőfihez címen – megjelennek válogatott írásai, láthatjuk, milyen szívós és szerencsés kutató volt.

Hatvany szinte egész tudatos életét két zseni – Ady és Petőfi igézetében élte le. Dienes energiáinak nagy részét a Petőfi-kutatásban emésztette fel. Mezősi az első infarktus után is, amikor már elvette tőle családja az írógépet, kézzel írogatta új és új szempontokkal-érvekkel szolgáló leveleit. Jómagam, aki Petőfinek és elvbarátainak szentelt ifjúkori írásaim óta oly gyakran hűtlenkedtem a filológiától távol eső tereken, sőt mostanában, e meglehetősen kimerítő évfordulós hajrában is megengedem magamnak a mással való foglalkozás kicsapongását, néha már restelkedem ilyen önfeláldozó odaadás láttán, s csak az enyhíti lelkiismeret-furdalásomat, hogy tudom: akkor sem menekülhetnék tőle, ha akarnék. Mint ahogy nem is akarok.

S mint ahogy senki sem menekülhetett tőle és előle, aki egyszer elmerült életében és művében. Volt, aki zseni-álarcos nyárspolgárnak akarta látni, csakhogy elháríthassa magától példájának kényszerítő vonzását, de azért eljött a nap, amikor farkasszemet kellett néznie azzal a lelkiismeretvizsgálatra intő szemmel. S volt, aki hígmagyarnak ítélte, de történelmi próbák után mégiscsak az ő példájával igyekezett igazolni magát. És voltak… de fölösleges is folytatni e célozgatást, egyszerűbb elismerni, hogy több mint százhúsz esztendő óta irodalmunk lelkiismeretét elsősorban és mindenki előtt – ő kormányozza. Legárulkodóbban azok esete bizonyítja ezt, akik le akarják rázni magukról szigorú eszméit…

Ma szerencsére nem kötelező minta Petőfi. S ezért, épp ezért talán nagyobb eséllyel lehet megkísérelni, hogy tanuljunk is valamit tőle. Az okuláshoz azonban az szükséges, hogy a valóságos költőt ismerjük, ne az áltudományok és legendák Petőfijét.

És ezzel vissza is térhetek e megemlékezés szereplőihez. Ezekben a napokban rájuk is tisztelettel kell gondolnunk, mert kortársainkként nem keveset tettek azért, hogy a valóságos Petőfi kortársunk lehessen, hogy az igaz szavú költőről az igazságot ismerhessük meg.

Hogy minél többen testvérek lehessünk Petőfiben.

Olyan szerencsésen alakultak dolgaim, hogy a nagy évfordulóra több könyvemben is kísérletet tehettem „az én Petőfim” megrajzolására. Ebből viszont az is következik, hogy most aligha tudnék válaszolni a Kritika szerkesztőinek kérdésére, mit is jelent számomra Petőfi. Készíthetnék kivonatot e könyvekből, de az ilyen sűrítmény óhatatlanul általánosságokba fulladna. Mégis, ha már módot kaptam arra, hogy e rovatban megszólalhassak, hadd mondjam el – nem a magam Petőfijéről, hanem korszakunk Petőfi-tudományáról – egy felfedezésemet.

E felfedezés, mint nem egy ennél valamivel fontosabb találmány is a véletlen szülötte. Petőfi-könyvtáramat rendezgettem, abból a célból, hogy üveg mögé rakjam az értétesebb műveket, s a nyitott polcokra csoportosítsam a többit. A munka végeztével meglepődve konstatáltam, hogy alig van régi könyv az üveges polcon: egy évszázad Petőfi-irodalmának jó része, mint alig használt, ritkán kézbe vett anyag a nyitott szakaszba került. S ekkor megértettem valamit, ami tulajdonképpen magától értetődő, bár nem szoktunk beszélni róla: azt ugyanis, hogy az elmúlt negyedszázad Petőfi-filológiája termelt annyi értéket, mint a megelőző csaknem egy századé…

Ez persze bizonyára gyanúsan hangzik, az önteltség mindig riasztó. Már csak azért is sietek kiegészíteni a fentieket – az összehasonlítás nemcsak a mi érdemünkből hízelgő a mára, hanem legalább annyira a régi Petőfi-filológia többségének vészes elavulása, sőt eleve silány színvonala miatt. A kétkedő lapozza fel a hatvan esztendővel ezelőtti „Petőfi-könyvtár” köteteit, alig talál közöttük olyan művet, mely a kétes adomák és anekdoták világából valamiféle – akár pozitivista – tudományosságig bírt volna felemelkedni.

De túllépve a különben derék Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán sorozatán, egyáltalán mi a maradandó érték az 1849–1945 közötti korszakok Petőfi-irodalmából? Mindenekelőtt az, ami nem is akart tudomány lenni: az Orlayk, Sass Istvánok emlékezései (melyeket újabban Hatvany Lajos foglalt egybe elmenyitogató kommentárok kíséretében). A hivatásos irodalomtudósok már sokkal kevesebb időállót alkottak: nem az érdemes Ferenczi érdeme, hogy könyve még mindig az egyetlen tudományos igényű teljes életrajz – a mű már régen elavult, s nem is csak szemléletében. Hogy felfogása ma már érvénytelen, nem is volna annyira zavaró, mert hisz ki-ki saját meggyőződésével korrigálhatja a túlhaladott szemléletet, a fő baj a puszta adatokkal van, ezekből túl sok omlott össze, vagy legalábbis módosult az idők folyamán.

Némileg fordított a helyzet a múlt tudományának másik jelentős Petőfi-könyvével: Horváth János nagy monográfiájának sok kitűnő részlete, elemzése ma is elgondolkodtató lehetne, de az egészet átható szellem, a költő forradalmiságát kiforgató szerepjátszási elmélet eleve lehangol minden olyan olvasót, aki a forradalmiságot nem tartja kamaszbetegségnek.

Említsük még Gyulai és Erdélyi kisebb tanulmányát, Riedl töredékét, Endrődi Sándor értékes dokumentumgyűjteményét, s kiemelhetnénk még egy-két más dolgozatot – mindenesetre túl keveset ahhoz, hogy mindezt egy évszázad méltó tudományos teljesítményének tekinthetnénk. Különösen kirívó a két háború közti korszak sivársága: Horváth és Riedl munkája még egy előző periódus tudományosságának terméke, a többiről nem is érdemes beszélni. A Horthy-korszak Petőfi-irodalmának kimagasló terméke nem tudós műve, hanem szépíróé – Illyés Gyuláé.

Mindent egybevetve, nem hiszem, hogy bárki is meg tudna nevezni még egy körülbelül Petőfi nagyságrendű költőt a világirodalomban, akiről a halála utáni évszázad során ily kevés érvénnyel szólt az irodalomtudomány.

A dolgok logikájából következik, hogy a változás a politikából indult ki. Révai József volt az első hivatásos-hivatalos politikus Magyarországon, aki költőnk életművének forradalmi lényegét állította az értékelés központjába. Ez persze napi politikai egyoldalúságokra vagy torzításokra is vezetett, nála is, követőinél is, ez sem csökkentheti azonban annak jelentőségét, hogy e munkák Petőfit végre nem csupán népdalköltőnek, nemzeti kobzosnak, tájleírónak és szerelmi lantosnak mutatták, hanem mindenekelőtt az európai és magyar forradalom nagy harcosának. Az érthetően lassabban mozduló tudomány azután nemsokára új adatokkal és új elemzésekkel járult hozzá az igazi Petőfi megismeréséhez, kivált akkor, amikor a tudományos munka lehetőségei is növekedtek.

Az ötvenes évek vége felé jelent meg Dienes András nagyszerű könyve a szabadságharc Petőfijéről, majd egy lazábban szerkesztett, de minden korábbinál gazdagabb mű a fiatal Petőfiről. A szintén fájdalmasan korán eltávozott Mezősi Károly egyedül több új adatot tett közzé, mint Pintér Jenő és famulusai együttvéve. Közben monografikus pályakép született a költő ifjú éveiről, majd ugyanattól a szerzőtől, Pándi Páltól egy nagyszabású mű a szocialista eszmék magyarországi jelenlétéről és költőnkre gyakorolt hatásáról. Más megközelítésű eszmetörténeti vizsgálódások is folynak – lásd főleg Lukácsy Sándor kutatásait. Igen örvendetes, hogy megjelent az első érdemleges elemzés – Martinkó András munkája – a prózaíró Petőfiről is. A romantikakutatások fellendülése lehetővé tette a költő világirodalmi helyének pontosabb megjelöléseit, lásd Sőtér István tanulmányait. A kritikai kiadások új kötetei, amelyekben egyre nagyobb szerepet kap Kiss József kivételes tájékozottsága, a modern tudományosság követelményei szerint mutatták be Petőfi műveit, minden eddiginél teljesebben. Egy-egy pályaszakaszról is napvilágot láttak új adatokat feltáró biográfiai dolgozatok. Több értékes tanulmánykötet és évkönyv, helytörténeti és ikonográfiai munka jelezte, hogy milyen sokirányúan bontakozott ki az új Petőfi-kutatás. Erre a korszakra esett Hatvany gyűjteményének megjelenése is, és Illyés szép könyvének kiteljesedése.

S az új műveknek e polcokat lefoglaló serege alig másfél évtized alatt jelent meg! S amíg régebben jó esetben egy-egy tudós működött korszakonként, most több tudományos műhelyben egész tudományos gárdák dolgoznak a Petőfi-mű fehér foltjainak eltüntetésén.

Nem szeretném túl szépre festeni a menyasszonyt. Adósak vagyunk még néhány alapvető munka tető alá hozásával. Talán arra sem árt figyelni, hogy kevés fiatal van közöttünk. Eredményeink sem mennek át eléggé a köztudatba, illetve még mindig megjelennek vagy elhangzanak olyan írások, amelyek szerzői elemi tudatlansággal nyilatkoznak Petőfi-ügyekben. És mégis, engedtessék meg egy érdekeltnek, egy hivatásos Petőfi-kutatónak, hogy ezen az évfordulón figyelmeztessen egy olyan eredményre, aminek azért nem árt tudatában lennünk: Magyarországon új Petőfi-tudomány született.

Ha egy forradalmár elmulasztja a cselekvésre kedvező pillanatot, talán jóvátehetetlenül kiszorul a történelemből, s kortársaitól vagy utódaitól még a gyáva vagy szájhős nem túl vonzó címkéjét is megkaphatja. Ha viszont, épp a gyávaság vádjától félve, vagy kalandor hajlamból, álmodozó meggondolatlanságból idő előtt, a kellő feltételek nélkül vállalkozik a tettre, bukásra ítéli önmagát, s tartósan kompromittálhatja az ügyet, amelyet szolgálni akart.

Minden valamirevaló forradalom történetében ezért találhatjuk meg a mérlegelésnek vagy éppen vívódásnak azt a pillanatát, amelyben a szereplők döntésre kényszerülnek. E rendkívüli órákban mutatkozik meg igazán, hogy kik a történelem választott emberei.

Mi, magyarok szerencsések vagyunk, mert nemzeti történelmünk egyik legválságosabb döntéshelyzetében egy kivételes erkölcsi és eszmei erővel megáldott ifjú forradalmár elszánt igennel mert felelni a tenni vagy nem tenni kérdésére: „…tenni kell, és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz!”

Petőfi Sándor igazát mindennél meggyőzőbben bizonyítja a tény, hogy ugyanekkor Pozsonyban Kossuth Lajos is döntő fellépésre határozta el magát. E találkozás csak még inkább növelte a csodálatot a forradalmi költő iránt, aki tudta, hogy „a sorsnak az ő órája” megérkezett. A márciusi fiatalok ezért nézték szinte vallásos áhítattal Petőfit, akiben a népek sorsát vezérlő isteni szellem megtestesülését látták.

De csakugyan jól érezte-e meg a költő, hogy a sors órája elérkezett? Amikor már tudjuk, hogy a mámoros márciusi hajnalra a kiábrándító világosi alkonyat s Arad és Olmütz vigasztalan éjszakái következtek?

Akik 1849 augusztusának és októberének iszonyú tényei felől néztek vissza 1848 márciusára, hajlottak arra, hogy könnyelmű ábrándnak minősítsék a forradalom eszméjét. De egy történelmi tett értékét történelmi távlatban kell meghatározni. Azt kell vizsgálni, hogy milyen volt Magyarország a harc előtt, s milyen lett a harc után. S ha így nézzük, mindenkinek meg kell látnia a mélyebb igazságot: a forradalomnak még bukásában is megmutatkozó, rendkívüli erkölcsi és eszmei ereje is hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák megszállók kénytelenek voltak elismerni 1848 több lényeges vívmányát.

Nem helyes egyoldalúan csak a forradalom vereségéről beszélni. Forradalmunk-szabadságharcunk katonailag kétségtelenül vereséget szenvedett. De a harc egyik fő okát és célját, a jobbágyfelszabadítást már 1853-ban elismerte az ellenforradalmi rendszer is. Az így gyorsabb fejlődésnek induló mezőgazdasági termelés fellendítette az ipari forradalom kibontakozását, fokozatosan érvényre jutottak a polgári életviszonyok. Vagyis: a polgári forradalom elbukott, de a polgári haladást nem lehetett többé feltartóztatni! E haladás kevesebb mint két évtized alatt elvezetett a kiegyezéshez.

Felemás módon, sok megalkuvással, de a 48-as forradalom társadalmi tartalma mégiscsak utat tört magának.

S ami a legfőbb: ez a világra szóló harc teremtett nemzetet Magyarországból.

A XIX. század elején Európa több elfogulatlan bölcsésze és írója pusztuló népnek ítélte a magyarságot. Megkondították a halálharangot nemzetünk felett, s nem is oktalanul. Mozdulatlanságba dermedt, úri osztályaiban már jórészt magyarságát is elvesztett, rettenetesen elmaradott ország voltunk.

A reformkor és a forradalom történelmi erőfeszítései állították meg hazánk hanyatlását. S ha ma van Magyarország, amely gazdaságát és kultúráját korszerűsíteni képes, akkor ez mindenekelőtt – a mai nemzedékek küzdelmei mellett – a 125 évvel ezelőtti szabadságharc tehetséges és bátor vezetőinek, az áldozatokra és küzdelemre kész forradalmi népnek köszönhető.

A higgadt történettudományi értékelés 125 év távlatából is csak megerősítheti a költőnek még a harc hevében fogalmazott szavait:

Ezt a történelmi szívdobogást érezzük ma is minden március tizenötödikén. Ezért emlékezünk meg a bátrakról, akik a sors választott órájában új utakra tudták ragadni a nemzetet.

Ki rendül meg ma már a kürtös Lehel legendájától? Még aki valóságnak hiszi a szép mondát, az is inkább csak csodálja a bátor vezér tettét, de aligha tud könnyekig meghatódni tőle, még kevésbé gondol arra, hogy időről időre elsirassa a Lech-mezei csata szomorú sorsú veszteseit. Muhi, Mohács, Majtény megvert vitézeinek emlékét gyakrabban idézzük, de jobbára csak történelmi ismertetésekben, elemzésekben, az eleven fájdalom feszültsége nélkül. Nincs annyi könnyünk, amennyi történelmünk áldozatainak megsiratásához kellene. Ahogy múlnak a századok, egyre több a hősi halott, a mártír, lassan nem lesz a naptárban olyan dátum, amelyhez ne köthetnénk valamilyen szomorú évfordulót. Az emberi természet nem viselhetné el a szüntelen bánatot, sőt a nemzet életerejének, egyensúlyának megóvása érdekében is az a kívánatos, hogy meghatározott napokra korlátozzuk a kegyelet tisztelgő alkalmait. Petőfi még megrótta részvétlen kortársait, mert 1848. április 21-én nem jutott eszükbe, hogy az a nap Rákóczi halálának száztizenharmadik évfordulója, de ma már Petőfi (és Rákóczi) legőszintébb híveivel is megeshet, hogy nem gondolnak minden nagypénteken a vezérlő fejedelemre.

Gyásznapjainkat tehát, miként ünnepeinket is, egyre inkább a nagyobb, a kerek évfordulókhoz kötjük. Kevés a kivétel, de van közöttük egy naptári dátum, amelynek kivételességét a nép legnagyobb többségének érzése is szentesíti, s ez a mai nap, október hatodika, az aradi vértanúk napja. A tizenhármak emléke előtti tisztelgést – amióta csak szabad emlékezni rájuk – egyetlen esztendőben sem mulasztotta el a magyar nép. Sok kongó beszéd hangzott már el ezen a napon, sok hamis írás is vegyült a tiszta szándékú emlékezések közé, de október hatodika erején ez sem fogott: ma is szinte a friss fájdalom érzését ébreszti bennünk.

Mi ennek a kivételességnek a titka? Talán az, hogy nagyapáink, dédnagyapáink még személyesen élték át az aradi vérbíróság ítélkezéseinek iszonyatát? Vagy maga az eljárás, amely az igazságosságnak még a látszatával sem törődve, a csatamezők hőseit a hóhérral intéztette el? Annak tudata, hogy az aradi vértanúk nem csupán a nemzeti önvédelem katonái voltak, hanem egy új nemzet megteremtésére hivatott társadalmi forradalom harcosai is? Bárhogy legyen is, annyi tény, hogy október hatodika évről évre eleven szóval szól hozzánk, nem engedi, hogy közönyös rutinnal térjünk napirendre a gyászos nap felett.

A kegyelet elfásulása ellen leghatékonyabban azzal védekezhetünk, ha nem elégszünk meg a patetikus fordulatokkal, hanem minden alkalommal újra és újra vallatóra fogjuk a múltat, megvizsgáljuk, mi is történt voltaképpen és miért, s mit okulhatunk a mártírok tanúságtételéből. Ellenőrző kérdéseinkre már csak azért is szükség lehet, mert az október hatodiki gyilkosság óta eltelt több mint százhúsz esztendő óhatatlanul olyan legendákat is szülhetett, amelyek eltorzítják a valóságot.

Az első kérdés, amelyet talán nem árt feltenni magunknak, hogy: valójában kikre is emlékezünk ezen a mai napon? Október hatodika hosszú időn át a „tizenhárom tábornok” és a velük egy időben, nem kevésbé aljasul megölt Batthyány Lajos miniszterelnök emléknapja volt. (Pontosabban: tizenkét tábornokot gyilkoltak meg, a tizenharmadik bajtárs ezredes volt – a nemzeti kegyelet adta meg Lázár Vilmosnak a tábornoki rangot.)

Tizenhárom katona nevét tanulták hát az iskolás gyerekek, olykor versben is, tizenhárom nevet emlegettek száz esztendő évfordulós emlékezései. Ez a sok évtizedes folyamat végül is igazságtalan értékrendet vezetett be a szabadságharc mártírjainak utóéletébe: lassan kiszorult a nemzeti köztudatból azok emléke, akiket nem a végzetes napon, a szinte misztikussá vált tizenhármas tagjaiként ért el a győztes ellenforradalom bosszúja.

Négy esztendővel ezelőtt, az Érdekes kalendárium-ban cikket írtam A tizennegyedik tábornok címen, amellett érvelve, hogy az aradi mártírok napján meg kell emlékeznünk a többiekről is, akik szintén a bosszuló önkény áldozatai lettek, tizenhárom társukkal együtt. A nemzeti emlékezetből kihullottak listájának élén Lenkey János tábornokot említettem, akit Petőfi is megénekelt, s aki Damjanichék vádlott-társa volt a per kezdetén, s csak azért nem hoztak ítéletet ellene, mert őrültnek nyilvánították. A katonaorvosok azután addig-addig vizsgálgatták puskatus-ütésekkel, szuronybökésekkel, „hogyan reagál” a beteg, nem szimulál-e, míg Lenkey bele nem halt elgennyesedett sebeibe – négy hónappal és egy nappal a tizenhármak után. Hát Lenkey tábornok, aki huszárszázadát oly hősiesen hozta haza Galíciából a harcoló nemzet szolgálatára, s aki az aradi per áldozataként várbörtönben halt meg, nem érdemli-e meg, hogy a tizenhármakkal együtt az önkény áldozatai között tartsuk számon?

Nemrégiben egy tévéfilm (nem láthattam, csak a sajtóból értesülhettem róla) egy másik megölt tábornok, Kazinczy Lajos emlékét is feltámasztotta, teljes joggal. De most már még tovább kellene mennünk. Nem egy mártír tábornokénál sokkal jelentősebb volt Csányi László miniszter és kormánybiztos szerepe a szabadságharcban. Amikor tárgyalásán arra hivatkozott, hogy „hazája és királya iránti kötelességét” teljesítette, a hadbíró gúnyosan vágott vissza: „Batthyány is ezt mondta, mégis a szemétdombra került.” „Az is magyar föld” – adta meg a felejthetetlen választ Csányi. Szabad-e mégis megfeledkeznünk róla csak azért, mert az ő nyakába négy nappal később akasztották a kötelet? És szabad-e tizenhárom-tizennégy áldozatról beszélnünk akkor, amikor a Haynau-rezsim által elpusztított szabadságharcosok megállapítható száma jóval meghaladja a százat, az ítélet nélkül eltüntetett foglyokról nem is szólva. Nem és nem, akárhogyan nézzük, október hatodikán nemcsak Batthyányra és az aradi tizenhármakra kell emlékeznünk, hanem a magyar szabadságharc minden mártírjára, sőt még a bebörtönzöttekre, a számkivetettekre, az öngyilkosokra is – mindenkire, aki 48 eszméjéért áldozta fel magát.

Az áldozat nem volt hiábavaló – szoktuk mondani, s mondták már akkor is a túlélők legjobbjai. De hamar jelentkeztek a kiábrándult bölcsek is, akik értelmetlennek ítélték a végsőkig vívott harcot, „reálpolitikáról” értekeztek, s végül eljutottak Görgey kultuszáig. S erről is beszélnünk kell épp ezen a napon, mert még a legutóbbi évtizedekben is jelentek meg olyan művek, amelyek igazabb ügyhöz illő buzgalommal az önfeladás hősét dicsőítették.

Nem érdemes itt azt vitatni, lehetett-e volna folytatni a háborút. De azt igenis ki kell mondani, hogy az elemi reálpolitika nem a gyáva önfeladást diktálta volna, hanem az okos és elszánt taktikázást, amely, ha mást nem, legalább a szabadságharc vezetőit megmenthette volna – a jövőnek. Világos nem azért lett szégyenletes kapituláció, mert Görgey megadta magát, hanem azért, mert a puszta életén kívül semmit sem kapott cserébe ezért az alkuért. A fegyvert le lehet tenni hősként is – Klapka komáromi példája is ezt bizonyítja –, ha a megadás a harc folytatásának lehetőségét biztosítja. De Világos eredménye Arad lett, s e tény olyan ítéletet hord magában, amelyet semmiféle történész-írói szócsavarás nem tehet semmissé.

Ha a Habsburgok később kiegyezésre kényszerültek, nem azért tették ezt, mert a görgeyktől, a „reálpolitika” embereitől féltek. Ellenkezőleg: a nemzetközi körülmények és az emigráció harca mellett 1849-es tapasztalataik hatottak rájuk a legnyomósabban. 1849-ben megismerhették, kikkel van dolguk. Ezért féltek, még tíz-egynéhány évvel később is a harcoló magyarságtól. Damjanichtól féltek, aki rendíthetetlen hősként állt a bitófa elé, Vécseytől féltek, aki utolsónak maradva megcsókolta tábornoktársa megmerevült kezét, Csányitól féltek, aki büszkén írta utolsó levelében, hogy ha már használni nem bírt a haza ügyének, tud „annak mártírja lenni”.

1849 vértanúi így szolgálták, még halálukban is, hazájuk ügyét.

Újabban divatba jött csodálatos kamasznak, zseniális kölyöknek látni őt, és van is ebben valami igazság. Én mégis hajlok arra, hogy férfinak lássuk őt, úgy, ahogyan saját magáról is vallott…

Azt mondják, hogy ha túlélte volna a szabadságharcot, akkor vált volna felnőtt szellemmé. Nem hiszem. Felnőttként, férfiként halt meg…

Mélyen gondolkodó ember volt, nagyon tudatos költő, igen sok kételyét, szorongását, gondolati ellentmondását elfojtotta, hogy mint harci költő, mint forradalmi buzdító jobban megfeleljen annak a történelmi hivatásnak, amelyet választott. Nagyon jellemző, hogy első igazán világirodalmi rangú méltatója, Heinrich Heine is minden elismerése mellett fenntartásokat hangoztatott vele szemben.

(Heine: „Annyira egészséges és primitív, hogy Németországban senkit sem állíthatok melléje. Nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van. Ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély. Hiányzik belőle minden hamleti vonás, a maga és a népe szerencséjére.”)

Úgy érzem, hogy a „Lenni, vagy nem lenni?” kérdésére minden ember válaszol azzal a puszta ténnyel, hogy létezik, az igazi kérdés az: hogyha már élünk és vagyunk, akkor hogyan éljünk, milyen emberek legyünk? Kinek az oldalára álljunk? Petőfi ilyen kérdésekkel küzd, amikor Világosságot! című versében az emberi történelem örök körforgásának iszonytató víziójával viaskodik.

Franz Kafka óta a modern irodalom alaptémája a szorongás, a megfoghatatlan félelem a társadalom, a természet titokzatos erőitől. Nem is számít valamirevaló hősnek egy magyar regényben az, aki néhány fejezeten át nem szorong. Ne gondoljuk azonban azt, hogy Petőfi olyan makkegészségesen primitív ember lett volna, hogy ő nem élte át a maga szorongásos óráit vagy akár hónapjait is. Ha ilyen képet festünk róla, annak önmagunk vagyunk az okai, mert nem ismerjük az igazi Petőfit, és a költőt marasztaljuk el ahelyett, hogy saját ismereteink hiányát és saját módszereinket hibáztatnánk.

Nagyon jó gyerek lehetett. Ami nem olyan magától értetődő, mert annak érdekében, hogy a saját útján járhasson, szakítania kellett szüleivel. Teljesen igaza volt ebben a konfliktusban, mégis mintegy vétkesnek érezte magát, és sikereinek néhány rövid esztendeje alatt valamilyen egészen megható szeretettel igyekezett törleszteni ezeket a keserű éveket, amikor akaratlanul is szomorúságot okozott szüleinek. Életének legzaklatottabb időszakaiban, amikor azt hihetné az ember, hogy a szabadságharc kellős közepén ezer más fontosabb dolga lehetne egy ifjú forradalmárnak, akkor is megszakítja utazásait, munkáit, csak hogy fiúi kötelességét teljesíthesse:

Nagyon szerelmes természetű férfi volt. Talán e tekintetben nincs is hozzá fogható a magyar irodalomban. Kisgyermek korában beleszerelmesedett Sárszentlőrincen a helybéli jegyző leányába, Amálkába. Aszódon a szerelem adja kezébe a tollat, ő maga azt mondja, ettől lett költő. Egy szerelmi kaland következtében akar megszökni egy valószínűleg tíz évvel idősebb színésznővel, aztán Ostffyasszonyfán szerelem, Pesten és Gödöllőn szerelem… Amerre jár, általában mindenütt azonnal megtalálja magának azt a szőke, kékszemű és rendszerint elérhetetlen leányt, akibe tüstént beleszeret.

Ráadásul nem egyszerűen szerelmes természetű ember volt, hanem azt mondhatnánk, kicsit frivol megfogalmazásban, hogy nősülékeny hajlandóságú, mert mindjárt meg is kérte a kezét az imádott nőnek, el akarta venni Mednyánszky Bertát, el akarta venni Etelkét, de Prielle Kornéliát is, igaz, hogy őt csak dacból. Egyszer fogadásból még egy bankárnak a lányát is megkérte, bizonyos Kappel Emíliáról van szó, mint ahogyan sürgősen megkérte Júlia kezét is, akiért egy éven át kellett harcolnia.

Alkatukban megvolt az alapvető azonosság vagy hasonlóság, ami éppúgy vonzhatja a szerelmeseket, mint a különbség. Az azonosság az volt, hogy mind a ketten excentrikus alkatok voltak. Nagyon jellemző az, hogy egy rendőri jelentés akkor nevezi extravagánsnak Petőfit, amikor egy levélben Júliát excentrikusnak ítéli barátnője. Szélsőségekre hajlamos, lobbanékony, rendkívül szenvedélyes alkatok voltak, így illettek egymáshoz. Úgy érzem, minden látszat és rosszindulatú sejtetések ellenére, hogy az utolsó esztendeig meghitt szerelemben éltek egymással.

Jó barát volt. Ez talán szokatlanul hangzik ma, amikor azt divat hangsúlyozni, hogy összeférhetetlenül viselkedett. Mégis – anélkül hogy tagadni akarnám rengeteg civakodását, viszályát – azt kell hangsúlyoznom, hogy igenis jó barát volt. Rendkívül gyorsan tudott barátkozni, és mindenütt akadtak barátai.

Barátkozási készségének és tehetségének az Arany Jánoshoz fűződő viszonya adja a legmeghatóbb bizonyítékát. Nagyon ritka eset az a világirodalomban, hogy ilyen gyors siker után, mint amilyet Petőfi elért, valaki ennyire fenntartás nélkül és odaadással nyújtson kezet az egyetlen szóba jöhető vetélytársnak.

Kétségtelen, rengeteg viszályba bonyolódott, Mészáros Lázár minisztertől kezdve a tábornoki kar legkülönbözőbb tagjaiig; és írókkal is, a korábban szeretett, később megtagadott Tompa Mihálytól kezdve a nagyon szeretett Jókai Mórig, akivel talán nem is békült ki élete utolsó heteiben sem. Ezekben a viszályokban azonban nem egyszerűen az játszott közre, hogy a költő féktelen jellem volt, összeférhetetlen, olykor túlságosan is indulatos, hanem rendszerint megtalálunk valamiféle olyan elvi magot ezekben a vitákban, amelyek feljogosították a költőt a kíméletlenségre, éppen annak a saját maga által megfogalmazott erkölcsi parancsnak a jegyében, hogy elveiért, meggyőződéseiért minden kockázatot vállalnia kell.

És vállalta a szakításokat, barátai megtámadását is, mert sokszor tapasztalt kétszínűséget. A különben nagyon derék és a Bach-korszakban tanúsított magatartásával mindannyiunk tiszteletére méltó Tompa Mihályban például megvolt az a természetes emberi gyengeség, hogy a zseni elsöprő diadalát nem bírta elviselni.

És bizony mi már tudjuk azt, amit Petőfi Sándor akkor még nem is tudhatott teljes terjedelmében, hogy ti. Tompa milyen sokoldalúan és milyen ádázul agitált a költő ellen. Persze, valami azért eljutott Petőfi Sándorhoz is, mert mindig vannak jó szándékú bajkeverők, akik örülnek, ha a tehetségek egymás ellen fordulnak. És amikor Petőfi ezt a kétszínűséget megérezte, akkor azután kíméletlenül tudott vágni, és abban a pillanatban azután csakugyan összeférhetetlen volt.

Hiú ember volt, mint minden valamirevaló művész, aki akar valamit az életben, de nemcsak a hiúság vezette ezekben a viszályokban. Ő tudott valamit, amit költőbarátai közül tulajdonképpen Arany János ismert fel: azt, hogy vele a magyar irodalomnak új korszaka kezdődött. Erdélyi János Petőfi Sándor halála után öt-hat évvel még óvott attól, hogy Petőfit Béranger-hez merjük hasonlítani. Ma már a francia irodalomtörténészek számára sem létezik Béranger mint nagy költő, viszont számukra is létezik Petőfi Sándor. Vagyis nem Petőfi öntudatával, önbecsülésével volt a hiba, hanem az ítélkezőkével, akik nem értették igazán azt, hogy ki él közöttük.

A viszályok között a legismertebb Klapka tábornokkal való összeveszése.

Rendkívüli beképzeltség, gondolhatnánk. De igaz-e ez? Klapka tábornok, aki Komárom hős védője volt, és minden tiszteletünket megérdemli, világtörténeti távlatban mégsem állítható Petőfi Sándor oldalára. Vele szemben, aki a makrancos és rebellis költő felakasztásával fenyegetőzött, álljunk a költő mellé, aki saját maga nagyságának teljes joggal lehetett tudatában.

A hatalmasokkal persze nem tudott barátkozni. Ilyen jellemű embertől nem lehet elvárni azt, hogy a meghajlásnak vagy az odadörgölőzésnek a látszatába keveredjék, egy gróf Széchenyi, vagy az ország kormányát vezető Kossuth Lajos előtt. Az ország vezetőiben kivétel nélkül (csak legfeljebb különböző mértékben) volt egy másfajta gőg, egy bizonyos nemesi gőg. Még Kossuth Lajos is, aki ennek az egész magyar történelemnek, legalábbis számomra, egyik legrokonszenvesebb alakja, nem tudott olyan magaslatra emelkedni, hogy a komédiást, a vándorszínészt, a kóbor poétát magával egyenrangúnak érezze. Petőfi becsületére legyen mondva, hogy személyi ellenszenvét a szabadságharc döntő pillanataiban félre tudta tenni. 1848 szeptemberében leírta életművének egyetlen Kossuth-párti félmondatát, de az alkati, helyzeti és hivatásbeli különbségek megakadályozták azt, hogy igazi és őszinte barátság egyáltalán ki is alakulhasson köztük.

Széchenyi és Petőfi között nem is kerülhetett sor barátságra. Széchenyinek híres emberként tulajdonképpen nem is volt barátja. Egy életen át levelezgetett a fél országgal, politikusokkal, gyárigazgatókkal, részvényesekkel, titkárával, feleségével, de barátja, az nem volt. Ha lehetett volna, biztos, hogy Petőfi Sándor lett volna a legalkalmasabb, mert ők voltak a kor legnagyobb romantikusai, a legnagyobb szenvedélyek bennük égtek. Magyarország sorsát a reménynek és kétségbeesésnek egyformán nagy magaslatain tudták nézni. Széchenyi, ha megkésve is, de eljutott Petőfihez, ellentétben Kossuth Lajossal, aki – noha kisebb távolság választotta el a költőtől – élete végéig is megőrizte fenntartásait és ellenszenvét Petőfivel szemben.

(Kossuth: „Még ha különben tudnék is valamit Petőfi személyéről mondani, már csak azért sem tenném, mert tisztelem Petőfinek, a költőnek emlékét, és profanációnak tartanám azt, Petőfinek, az embernek reminiscentiáival csökkenteni, mert bizony tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi a költő, ugyanő, mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt.”)

Elfogult volt. Minden embernek megvan a maga elfogultsági rendszere. Sokat emlegetik, hogy milyen fölényesen nyilatkozott Goethéről.

Goethe annyira más világ volt, annyira idegen tőle, hogy hazudott volna Petőfi Sándor, ha valamiféle iskolás illemszabály kedvéért fejet hajtott volna német pályatársa előtt. Goethe is elfogult volt. Vajon nem fölénnyel nyilatkozott-e az előtte tisztelgő ifjú Heinéről? Tolsztojnak oly idegen volt Shakespeare, hogy bolondságnak tartotta az egész életművet. Voltaire nevetségesnek ítélte a Hamlet sírásó jelenetét. Ezek mind egy elfogultsági rendszerbe illeszkednek bele. Minden eredeti alkotónak eredeti, határozott, csak rá jellemző világképe van, ami azzal ellenkezik, az abból szükségképpen kiszorul, vagy kedvezőtlenül ítéltetik meg. Petőfi persze kételkedett néha önmagában is. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ezek a kételkedések túlságosan is mélyen érintették volna. Ady Endréig nem lesz még egy magyar költő, akiben ilyen határozott volt a zseni öntudata, mint benne.

(Vajda János: „Az a különös s ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható, de hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető. Látszott, hogy ez embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.”)

Hazafi volt. Modern lélektani iskolák képviselői megpróbálják mély pszichológiai magyarázatokkal feltárni ennek a hazaszeretetnek titkát. Nincs szükségünk ilyen lélektani magyarázatokra és semmiféle olyan történelmi ködösítésre, amely a világ legtermészetesebb tényét akarná elfedni, azt a tényt, hogy Petőfi Sándor szerette a maga népét, és szerette a maga nemzetét. Ezt még akkor is el kell mondanunk, ha ma ismét divatba jött a nemzet és a hazaszeretet lekicsinylése, hogyha cikkeket olvashatunk arról, hogy a nemzeti voltaképpen önmagában már egyet jelent a provinciálissal, a mucsaisággal, a konzervativizmussal és így tovább.

Magyarságának és hazaszeretetének persze nem a magyarság valamiféle kritikátlan dicsőítése volt a lényege, sőt, ő e tekintetben a reformkor legjobb hagyományainak, Kölcsey, Széchenyi nemzetkritikájának folytatója volt. Szenvedélyesen ostorozta a magyarság hibáit, az elmaradottságát, a tudatlanságot, a tunyaságot. A hazaszeretet a nép gyengeségének, hibáinak elítélését is jelentette számára. De sohasem a nép megvetését, sohasem a nép fölényes lenézését vagy lekezelését.

Olyan magyar volt, aki a világszabadság fogalmát először használta a magyar költészetben – hogy úgy mondjam, világméretekben gondolkodott. Egyesíteni tudta a haza szeretetét és a leghaladóbb emberi eszmék iránti odaadást. Ő ebben az elmaradott, feudális Magyarországban öt világnyelven írt és olvasott, és a kor legkiválóbb történetfilozófusait, történészeit, íróit tanulmányozta, és minden törekvése arra irányult, hogy ezeket a legfejlettebb, legvonzóbb európai eszméket ne egyszerűen átültesse magyar földbe, hanem magyarrá tegye.

Válasszuk ketté a kérdést. Petőfi Sándor költő volt és forradalmár. Hogy mint költő követhető-e és mennyiben, azt a fiatal magyar költőknek kell eldönteniük. De abba talán beleszólhatunk, hogy egy átlagos magyar fiatalember számára szolgálhat-e ma például Petőfi Sándor? Minden társadalomnak létérdeke, hogy legyenek olyan fiataljai, akiknek elvük van, meggyőződésük van, s akik ezekért az elvekért igenis kockázatok vállalására is készek. Ha nincsenek a társadalomban ilyen emberek, a társadalom menthetetlenül eltunyul, elrestül, s átengedi magát a megszokotthoz való alkalmazkodásnak, a pangásnak, a tengődésnek. Ezért a Petőfi-hívek gyarapítása igenis társadalmi érdek. Nincs szükség persze parancsszavakra, a kötelezővé tett eszményt nem is lehet szívből igenelni. Egy szobrot nem lehet követni. Egy szobor előtt csak tisztelegni szabad. Követni csak az emberi eszményt tudjuk. Ezért is kellett beszélnünk arról, hogy milyen ember is volt Petőfi.

Próbáljunk saját lábunkon megállni a történelemben, ahogy Ő kívánta:

Mellőzni fogom a szenvedélyeket – nem veszekedni: meggyőzni szeretnék.

A vita megértéséhez azt kell tudni, hogy a múlt esztendőben a lengyel Biblioteka Poetów Aleksander Nawrocki szerkesztésében megjelentette Petőfi válogatott verseit. A munkát Bodolay Géza, a kitűnő irodalomtörténész egyszerre két fronton támadta meg: a Magyar Hírlap-ban (1971. okt. 30.) és a Kritiká-ban (1971. 10. sz.). Cikkei nyomán Nawrocki amolyan fekete báránnyá vált sok magyar olvasó szemében, akik nem ellenőrizhetik Bodolay állításait.

E kritikai tételek egy részét én sem tudom felülvizsgálni – sajnos nem ismerem a lengyel nyelvet. De nem is azt akarom vitatni, hogy Bodolaynak igaza van-e mindabban, amit a fordítások színvonaláról ír. Sőt, azt is elismerem, hogy joggal kifogásolt a szerkesztő-fordító bevezetőjében több felületességet, pontatlanságot, hibás beállítást. Megszívlelendő részigazságai sem igazolhatják azonban a recenzió módszerét és szemléletét.

Kezdjük a ténybeli tévedésekkel. A recenzens több ilyet szóvá tesz, és általában helyesen korrigál. De elfeledkezik arról, hogy a Petőfi-irodalom szinte már áttekinthetetlen dzsungelében nincs egyetlen olyan munka – beleértve e sorok írójának könyveit is, sőt Bodolaynak Petőfit is érintő nagy művét –, amelyből ne lehetne kisebb-nagyobb tárgyi pontatlanságokat előbolhászni. A Petőfi-irodalom némely klasszikus alkotásában egyik vaskos ténybeli tévedés a másikat éri. Ezeket kollégiális bírálattal ki kell (vagy kellene!) javítani, de ha nincs elvi jelentőségük, nagy hűhót nem érdemes csapni köröttük – kivált, ha nem is magyar tudósról, hanem külföldi költőről van szó. Kétségtelenül hiba, hogy Nawrocki szerint Petőfi csak két évet töltött Aszódon (holott hármat töltött), de az ilyen hibák miatt meghúzni a nemzeti vészharangot aligha volna helyes.

Elvi jelentősége van viszont mindannak, amit a recenzens Petőfi származása kapcsán ró fel Nawrockinak. A lengyel költő „tévedése” (a gúnyos idézőjelet Bodolay használja, mintegy jelezve, hogy nem tévedésről, hanem annál súlyosabbról, vétekről van szó), amelynél „meg kell állnunk”, e megállapításában érhető tetten: „Apja (ti. a Petőfié – F. S.) mészáros, szlovák családból származott, és Petrovicnak hívták (magyarosan Petrovicsnak írták). Feleségül vett egy egyszerű lányt, szintén szlovákot.”

Íme, a szörnyű bűn, amely Bodolayt annyira felgerjeszti, hogy Nawrockit a fajelmélet „rossz emlékű” híveinek táborába sorolja! Mivelhogy a jó öreg kocsmáros „a színmagyar Kartal községben született és nevelkedett” és így tovább. Bodolay Dienes egy cikkére hivatkozik, amely „véglegesen” eldöntötte a kérdést. Másutt e végleges döntéshez lesz még egy-két szavam, itt csak annyit kell kijelentenem, hogy még Dienesnek e kérdésben kifejtett utolsó véleménye, itt-ott nem elég tárgyilagos könyve is hangsúlyozza: Petrovics István magyarnak vallotta magát, de családja szlovák, távolabbról délszláv eredetű volt, Hrúz Mária „szlováksága” pedig „vitathatatlan”. (A fiatal Petőfi 21., 35., 36. l. stb.)

Nawrocki kiindulása tehát lényegében megfelel a magyar Petőfi-filológia álláspontjának. Ahol attól eltér, nem szerencsés fogalmazásba bonyolódik, de mindezért a fajelmélet felelevenítésének súlyos vádjával nem bélyegezhető meg. Mint ahogy Bodolayt sem volna igazságos sovinisztának nevezni csak azért, mert sértett nemzeti büszkeségében problémátlanná egyszerűsíti Petőfi származását.

Az elmúlt évek vitáiban néhányszor kénytelen voltam – erőmtől telhetően – síkraszállni bizonyos nemzeti eszményeink és érdekeink védelmében sok más magyar író, történész, teoretikus oldalán. De nem árt talán kimondani, minden teketória nélkül, hogy Petőfi származásának gyerekes „szépítgetése” nem sorolható védelmezendő nemzeti hagyományaink közé. Egy időben híg magyarrá akarták degradálni a költőt szláv ősei miatt, később – részben érthető reakció ez – „színmagyarrá” léptették elő a derék Petrovics Istvánt. Az indulatos és komolytalan végletek után ideje megtérni a közönséges elemi tényekhez.

Ebben az ügyben azonban nem szólaltam volna meg, mert ez az egész származási viszály – bocsánat az arisztokratikusan hangzó fogalmazásért – reménytelenül alacsonyrendű dolog a szememben. De Bodolaynál sem itt a lényeg: a fajelmélet vádja és a többi csupán bevezetőül, hangulati alapul szolgál fő tételéhez, mely szerint Nawrocki eltorzítja a forradalmár Petőfi képét.

Bodolay megint csak tud idézni olyan felületes fogalmazásokat Nawrockitól, amelyeket természetesen én sem írnék alá. De van valami a lengyel költő szándékában, ami a legmelegebb üdvözlést érdemelte volna meg, és meg is érdemli: hogy tudniillik a sematikus, plakát-Petőfi helyett a gondolkodó, vívódó művészt akarta megmutatni. Ha Bodolay e szándékot helyeselve kiigazítja a túlzásokat, nem szólok egy szót sem. De ő a tévedésekbe kapaszkodva magát a jó szándékot támadja és csúfolja.

„Az ő Petőfije” – gúnyolódik Bodolay… S mindjárt idézi is Nawrockit, aki szerint Petőfi „megértette az új idők diszharmóniájának a lényegét – a belső egyensúly hiányát –, amely országokat, csoportokat és egyedeket gyötört”. Bodolay nem veszi észre, hogy Nawrocki itt magára Petőfire hivatkozik: a magyarról lengyelre és lengyelről magyarra való fordítás kettős másítása ellenére is világos, hogy Petőfi híres előszavának 1847-es gondolata tér itt vissza: „…e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával.” Nawrockinál országok, csoportok, egyedek diszharmóniája, egyensúly hiánya, Petőfinél minden nemzet, család és minden ember szaggatottsága, meghasonlása – Nawrocki Petőfije tehát nem „az ő Petőfije”, hanem e lényeges tekintetben teljesen Petőfi Petőfije.

Elegünk van a frázislovaggá, népi kobzossá, pusztafivá primitivizált Petőfiből. A forradalmár költőt meghamisító régi tudománnyal szemben központba kellett állítanunk Petőfi forradalmiságát, de ezt a rendkívüli érzelmi és eszmei lázadást nem szabad lobogóra pingálható jelszavak ellentmondás nélküli képletére egyszerűsíteni. Sőtér István megmutatta a nép-nemzeti kereteket túlfeszítő európai romantikát Petőfiben, Pándi Pál Az apostol-ban is felfedte az eszmék „szaggatottságát”, Lukácsy Sándor egyenesen a francia preabszurdokhoz kapcsolható szálakat emelte ki költőnk műveiből. S ha szabad e sorban magam is említeni, négy évvel ezelőtt a Kortárs-ban épp arról cikkeztem, hogy Petőfi vívódásainak, kételyeinek, szorongásainak, „pesszimizmusának” értékeit rehabilitálnunk kell. Az említett irodalomtörténészek felfogása egyben-másban nyilván különbözik – s ez jó is –, de abban a magyar Petőfi-filológia minden idézett és nem idézett munkása egyetért, hogy ki kell szabadítanunk a költőt a sémák bilincseiből, azt az igazi – s mellesleg: modern – Petőfit kell felmutatnunk, aki nemcsak „családi” verseket, „tájleíró” verseket, „humoros”, „politikai” stb. költeményeket írt, hanem rendkívüli szenvedéllyel, önemésztő intellektuális erőfeszítéssel ma is izgalmas világképet alkotott magának. Nawrocki – akár mert ismeri az új magyar irodalomtudomány ilyen kísérleteit, akár saját magától – ilyen irányban keresgélt, s ezt kellett volna észrevenni, nem pedig valami avult leltár szerint felsorolni, milyen „tájleíró”, „családi” és egyéb verseket nem vett fel gyűjteményébe.

Bodolay szerint „a mi Petőfi-szakértőink” „egészen más irányú” válogatást adtak volna, mint Nawrocki. Nem vagyok illetékes arra, hogy a Petőfi-szakértők nevében nyilatkozzam, de ami engem illet, én nem róttam volna meg Nawrockit azért, mert a Felhők-ből öt verset be mert venni (az öt vers összesen nem tesz ki egy hosszabb tájleíró költeményt), nem látok semmi vétket abban, ha Nawrocki előszavában is figyelmére méltatja a Mért vagyok én még a világon? Nem süllyed az emberiség és Az őrült című verseket. Sőt, nagyon valószínűnek tartom, hogy a lengyel olvasók számára ezek a versek sokkal izgalmasabbak, mint a maguk nemében oly tökéletes és Bodolay által oly iskolásan követelt A tintásüveg, Füstbe ment terv, Ezrivel terem a fán a meggy… S csak csodálkozni tudok azon, hogy A magyar politikusokhoz intézett szép és fontos vers felvételéért Nawrocki intőt kap. Csakugyan azt hinné Bodolay, hogy egy mai külföldi számára az Arany Lacinak, a Vasúton, A Tisza jobban kell, mint A magyar politikusokhoz?^*

Egy antológia persze mindig vitatható. Én is sajnálom például, hogy kimaradt a Világosságot!, mert épp ez támaszthatta volna alá Nawrocki szempontjait. De az antológia kritikusának nem lehet az a fő feladata, hogy hiány- és ellenlistákat gyártson, a válogatás szempontját kell néznie. Nos, ha ezt nézem, rokonszenvesebbnek találom a Nawrocki listájából kiolvasható szempontot, mint a Bodolay által javasolt versek átlag-iskolás antológiájának alapelveit.

Több mint hat évtizede már, hogy a különben derék Baróti Lajos Giuseppe Cassone Felhők-fordítása kapcsán csalhatatlanul megállapította: „E pesszimisztikus gondolatokat tartalmazó gyűjteményben hiába keresnők Petőfi egyéniségét. Csupa kozmopolita eszmék, magyar szín és jelleg nélkül.” Az ilyen magyar verdiktek okozták jórészt, hogy ma nemegyszer olvashatunk sematikus külföldi véleményeket Petőfiről…

Ne folytassuk ezt a hagyományt. Beléptünk a Petőfi-évbe. Remélhetőleg sok Petőfi-kötet fog megjelenni szerte a világban. Ha azok a könyvek jók lesznek, a fordítók országának körülményeit is tükrözni fogják, nemcsak Petőfi világát. Egy háborúban álló ország költőinek bizonyára különösen fontosak lehetnek a csatadalok. Egy forradalom előtt álló nemzet (mondjuk, guevarás szellemű) antológiájában főleg a forradalmi versek fognak uralkodni. Egy olyan országban viszont, amely forradalom utáni állapotban van, izgalmasabbak lehetnek azok a Petőfi-versek, amelyek a történelmi cselekvés értelmének, hasznának kérdésével vívódnak. Petőfi költészete oly gazdag és oly egyetemes, egyénisége annyira lázadó, szabályromboló és a teljes életet akaró, hogy többféleképpen is időszerű lehet.

Úgyis kitör minden kalodából. Még abból is, amit a magyar buzgólkodás szeretne külföldre exportálni.

Ne féltsük hát Petőfit, helytáll ő magáért. Inkább magunkat féltsük: értékes barátokat veszíthetünk, ha mi akarjuk megszabni – ráadásul korszerűtlenül –, hogy mit kezdjen a világ Petőfivel. Bízzuk csak azt a nagyvilágra. Választását hiteles, igaz, korszerű tudományos és publicisztikai munkával elősegíthetjük, de vészharangos recenziókkal csak az ügynek árthatunk.

(Kiegészítő megjegyzés:

A fenti cikk egyike ama vitairataimnak, amelyekben semmiféle személyi elfogultság nem befolyásolhatott – ellenfelemmel csak utólag kerültem érdemleges kapcsolatba. Egy elvet védtem, azt, hogy minden ország költőinek, tudósainak joguk van a saját Petőfi-képük megalkotására, s ennek az elvnek a jövőben is érvényesülnie kell, ha azt akarjuk, hogy komoly nemzetközi Petőfi-tudomány fejlődjék ki.

Vitapartnerem a Kritiká-ban válaszolt cikkemre (1972. szeptember); az olvasó egybevetheti felfogásunkat. Mivel nem kívánom személyi síkra terelni a vitát, nem térek ki részletesen B. G. ellenérveire. Annál is kevésbé, mert ezek egy része tekintélyi jellegű – B. G. arra hivatkozik, hogy mit mondott Illyés, mi olvasható az orosz Petőfi-kiadás előszavában stb. Rám az ilyen érvek nem hatnak, ezért megvitatásukba nem is bocsátkozhatom. A méltányosság kedvéért viszont meg kell állapítanom, hogy egy lengyel lap túlzottan is sommásan idézte B. G. felfogásával vitatkozó cikkemet (amit bizonyára nem tett volna, ha magyar részről megfontoltabb és korszerűbb felfogásban bírálják Nawrockit). Nagyon rosszul állna nekem, ha bárkit is a viták elkenésére akarnék agitálni, de a magyar irodalom lengyelországi és a lengyel irodalom magyarországi népszerűsítése oly fontos cél, hogy meg kell kérnünk az érdekelteket, próbálják megkeresni az együttműködés útjait. Túl fontos érdekekről van szó, amelyeket személyi viták sem homályosíthatnak el…)

Nézegetem az új, orosz Petőfit, lapozgatok a gyönyörű kötetben, ízlelgetem az ismeretlenül csengő és mégis ismerős fordulatokat, s közben azon gondolkodom: miért is örülök e könyvnek? Egyáltalán: miért hatódunk meg, ha nagy költőnk művei szerte a világon új és új kiadásokban jelennek meg? Először is nyilván valamiféle hazafias büszkeség táplálja elégedettségünket, jólesik, hogy a világ elismeri: mi is hozzájárultunk az emberiség közös kultúrkincséhez, íme, nem is akármilyen értékkel. Nem szeretem a kivagyiságot (mint ahogy ellentétét, a szolgai megalázkodást sem), de ebben az ártatlan hivalkodásban nem találok kivetnivalót: az emberek és a nemzetek között nem ez a fajta hiúság okozza a konfliktusokat.

De ha az ember hajlamos arra, hogy néha-néha megkérdőjelezze legmegszokottabb reagálásait is, akkor rá kell jönnie arra, hogy csak módjával düllesztheti a mellét: végtére is nem mi írtuk ezeket a világhódító verseket. Még annyi részünk sincs Petőfi egyetemes diadalában, mint valamelyik élsportolónk olimpiai győzelmében. Ez utóbbit – legalábbis részben – a mi munkánk is lehetővé tette, de Petőfi Sándornak a Világ Parnasszusán szerzett örökös aranyérméhez ugyan mivel járultunk hozzá? Megszerezte ő ezt az aranyat már akkor, amikor még nagyapáink sem éltek. Petőfi óriás – s természetes, hogy ezt a külföldi is elismeri.

Csakhogy – folytassuk a kérdezősködést – valóban természetes-e? Megmaradva a sportéletből vett s nem eléggé magasztos, de talán elgondolkodtató hasonlatnál, csakugyan magától értetődő, hogy egy nemzetközi szintű sportteljesítményt a nagyvilág is elismer. De a költő teljesítménye csak akkor válik nemzetközi értékké, ha azt legalább a legfontosabb nyelveken azzá tudják tenni. Magyarán: Petőfi mindenképpen világirodalmi nagyság, de a lexikonok és kézikönyvek tudós szerkesztői által kiutalt elismerések csak halott betűk maradnak, ha igazolásul nem támasztják alá azokat Petőfinek idegen nyelveken méltó módon tolmácsolt remekei. Ötnegyed századdal ezelőtt Heinrich Heine még Kertbeny Károlynak lapos német szövegéből is megérezte Petőfi zsenijét, de nem kívánhatjuk, hogy minden külföldi olvasó egy Heine érzékenységével olvassa nemzeti poétánkat (s még a nagy német költőtárs ítéletét is hátrányosan befolyásolta a fordítások alacsony szintje).

E hosszas bevezető pedig azért kellett, hogy az új orosz Petőfi-válogatottat kellően értékelhessük: e nagyszerű könyv különleges és példamutató értékét ugyanis az adja, hogy a modern orosz költészet legjobbjainak legjobb fordításait adja közre. Ki kell mondanunk, hogy idegen fordításban a legmagasabb költői színvonalon és a leggazdagabban oroszul szól Petőfi! Éspedig azért, mert olyan művészek nyelvén szól, mint Martinov és Paszternák, Csukovszkij és Tyihonov, Iszakovszkij, Inber, Marsak és a többiek, s mert Petőfi életművéből a legtöbb értéket ezek a fordítások tartalmazzák. A joggal híressé vált négykötetes könyv, amelynek ez a mostani válogatás a lírai és epikai javát mutatja fel, a hasonló külföldi vállalkozások közül a legjobban közelíti meg az „összes művek” teljességét.

A Költemények–poémák címen kiadott válogatottat Kun Ágnes szerkesztette, jegyzetelte. A válogatás kerüli az egyoldalúságokat, a költő tehetségének fő irányait megmutatja, a jegyzetelés is tartalmas és eligazító. A szerkesztő munkájának legfőbb értékét mégsem az adja, amit a könyv tartalomjegyzéke, kísérő apparátusa mond számunkra. A legnagyobb dolog az, hogy Kun Ágnes – férjével, a Petőfit könyvek és előszavak sorában népszerűsítő Hidas Antallal együtt – az idézett költői gárdát tudta megnyerni a Petőfi-fordítás hatalmas munkájának, és immár több mint két évtizede alkotó közösségben tud együtt dolgozni a legkiválóbb orosz költőkkel.

Kiválasztottam tizenöt-húsz nehezebb verset a hatszáz oldalas kötetből. Félve kezdtem a tartalmi hűség ellenőrzéséhez, mert filológiai munkáim során sokszor volt alkalmam elborzadni a különböző idegen nyelvű Petőfi-kiadványok ijesztő vagy komikus félreértéseitől. Elégedetten állapíthattam meg, hogy a mintában nem találtam melléfordítást: a legbonyolultabb tartalmi-közlési problémákat is meg tudták oldani a fordítók, nyilván azért, mert a szerkesztő által adott nyersfordítás – éppúgy, mint a szerkesztői tanács – jó irányba vezette őket. De Kun Ágnes feladatának nem kevésbé nehéz része lehetett az egyes Petőfi-versek és a leginkább megfelelő fordítók találkozásának biztosítása: nem elég a tehetség, alkati vagy eszmei, ízlésbeli vagy érzelmi vonzódás is kell a vershez, s Kun Ágnes épp ezt tudta eltalálni, amikor Martinovnak „juttatta” a Felhők-et és költőnk sok heves politikai versét, Paszternáknak a szerelmi líra gyöngyszemeit, Marsaknak főleg a szatirikus darabokat és így tovább.

Ilyen munkát hivatali buzgalomból vagy protokolláris kötelességből nem lehet végezni. Szenvedély kell hozzá, hivatástudat, vagy ha tetszik: a költő szeretete.

Sok mindennek örülhetünk tehát. Annak is, hogy ismét megjelent egy szép Petőfi-könyv oroszul, méltó kiállításban és szerkesztésben. Annak is, hogy a fordítók kiváló költők. Annak is, hogy még orosz viszonyok közt is tekintélyes, háromszázezres példányszámban adták ki e könyvet, amely a versekhez Pándi Pál (tömörségében is instruktív) bevezetését kínálja.

Én a magam részéről fontosabbnak mégis azt tartom, hogy a modern orosz költészet kiválóságai – e kötet tanúsága szerint is – szeretik Petőfinket, megértik üzenetét, és költői kötelességüknek tartják ennek az üzenetnek korszerű tolmácsolását. Nyilván abban bíznak, hogy Petőfinek van mondanivalója a mai orosz ember számára is, és vannak orosz olvasók, akik igénylik ezt a mondanivalót, a magyar költő üzenetét. Visszatérve a bevezetőben említett kérdésre: úgy érzem, ennek a ténynek örülhetünk a leginkább, amikor az új orosz Petőfiben lapozgatunk.

Mögöttünk a Petőfi-év – a költő emlékét idéző könyvek és cikkek áradatával –, az ünnepségek (olykor bizony alaposan eltúlzott!) sorozatával. Mert ha mi egyszer ünnepelni kezdünk, a mértéket hamar sutba dobjuk, akkor a vízi úttörők Petőfi-emléktúráján még kolbászevő verseny is rendeztetik a sokat éhező poéta emlékére, és nem nyugszunk addig, amíg minden szervezet legkisebb szerve is le nem rótta kegyeletét – vagy ki nem „pipálta” feladatai közül a tervbe vett „rendezvényt”.

És mégis, aki majd nagyobb távlatból visszatekint erre az évfordulóra, bizonyára el fogja ismerni, hogy a túlzások, a lélektelen ülésezgetések és az olykor lehangolóan üres vagy éppen tévedésekkel megrakott könyvek-cikkek ellenére nem csupán a költő százötvenedik születésnapját ünnepeltük a múlt évben, hanem egy kicsit az újjászületését is: irodalomtudósok, írók és történészek egész serege fáradozott a Petőfi-kép korszerűsítésén, s e munka eredményeit a könyvkiadás, a rádió, a televízió, a napi- és hetilapok olyan hatalmas tömegekkel ismertették meg, mint soha eddig.

Ez az évforduló hozott – merjük remélni – örvendetes fordulatot Petőfi világhírének alakulásában is. Természetesen igaz az, hogy száz év óta mindig is Petőfi volt a nagyvilág által legjobban ismert magyar költő. Radó György a mostani évfordulóra megjelentette a Szabadság, szerelem kezdetű vers több mint száz fordítását – más magyar lírikus verseiből ehhez hasonló gyűjteményt nem lehetne szerkeszteni. Mégsem mondhatjuk, hogy ez a magyar szemmel jogosan páratlannak ítélhető világirodalmi siker mindig egyenletes és teljes volt.

Költőnket – ez is ritka jelenség irodalmunkban – már életében, huszonévesen fordították idegen nyelvre, majd a halála utáni évtizedekben, különösen német és francia nyelvterületen hódított műve, s a XIX. század folyamán hatása általában elérte a művelt nemzeteket. Ez a hatás azonban a XX. század elejére érezhetően csökkent. Legalább három okot kell itt figyelembe vennünk: 1. Nyugat-Európa egyre messzebb került azoktól az 1848-as eszméktől, forradalmi hagyományoktól, amelyek Petőfi népszerűségét is elősegítették; 2. a modern poétai irányzatok és divatáramlatok egyre kétesebb hírbe keverték azt a népi hangvételű költészetet, amelyet Petőfi is képviselt; 3. a magasrendű irodalom épp a legfejlettebb országokban kezdett visszaszorulni a lektür és a szórakoztató ipar hatalmas nyomása alatt.

Ez az általános folyamat természetesen nem kedvezett Petőfi nyugat-európai vagy éppenséggel amerikai térhódításának. A nemzetközi irodalomtudomány tudott Petőfiről, a lexikonok méltatták, de művei ritkábban jelentek meg, mint a XIX. században.

Más képet mutatott Petőfi utóélete közvetlen szomszédainknál. A Szovjetunióban a harmincas évektől kezdve a modern vagy modernkedő költői divatok kevésbé hatottak, és általában Petőfi forradalmisága nemhogy akadálya, éppen előmozdítója lehetett költőnk sikerének. Lunacsarszkij úttörő kezdeményezése után Hidas Antal és Kun Ágnes évtizedeken át folytatott áldozatos munkája a legjobb szovjet költőket mozgósíthatta Petőfi fordítására. Több más szomszédos országban is elevenebb maradt Petőfi emléke, mint Nyugaton, s hatása csak növekedett az országainkat egy táborba szervező történelmi változások sodrában.

Éppen ezért bizonyos fokig előre számíthattunk arra, hogy a mostani évfordulót a szomszédos országokban nemcsak hivatalos ünnepélyekkel, hanem új Petőfi-kiadásokkal fogják emlékezetessé tenni. Így is lett, minden várakozást meghaladó mértékben. Nemcsak annak örülhettünk, hogy a Szovjetunióban az orosz, ukrán, észt, lett, grúz fordításokkal immár 17 nyelven olvashatják Petőfit, hogy a szerb, horvát, lengyel, román, német, bolgár és egyéb Petőfi-kiadások követték egymást, végtére is mindezt állami-protokolláris gesztusok sorozatának is lehetne tekinteni. Az örvendetes és megható az volt, hogy megbizonyosodhattunk: ezek a kiadások igazi igényeket elégíthettek ki. Csak egy példa: még a Szovjetunió viszonyai között is magas, háromszázezres példányszámban megjelentetett Petőfi egy-két hónap alatt vált a szó szoros értelmében „hiánycikké”!

De hozott-e változást ez az évforduló Petőfi egyetemes világirodalmi utóéletében? Túl a mi kelet-európai kereteinken, erősödött-e Petőfi hírneve Nyugat-Európában, Amerikában, a harmadik világban? Nincs még a kezünkben minden adat, de kedvező választ adhatunk erre a kérdésre is. Az Europe című párizsi folyóirat Petőfi-különszámától a Nemzeti dal twi nyelvű (nyugat-afrikai) fordításáig szép számmal sorolhatnánk a biztató jelenségeket. A svéd, az osztrák, a török, a norvég, a kubai és egyéb Petőfi-köteteken túl mintegy 40 kiállítás és megszámlálhatatlan (vagy legalábbis eddig általunk még meg nem számolt) cikk hirdette – ahogy egy svájci újság kifejezte magát – „az újkor legnagyobb politikai költőjé”-nek dicsőségét.

Ki kell mondanunk: történelmünk folyamán sohasem fordult még elő, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora méretű „világpropagandában” részesült volna magyar költő.

Mindenki beláthatja, hogy az ilyen – nevezzük nevén – kulturális kampány nem bontakozhatott volna ki a magyar állam kulturális diplomáciája és jelentékeny anyagi-szellemi hozzájárulása nélkül. A Kulturális Kapcsolatok Intézetétől a Corvina Kiadóig sokféle szerv sok munkatársa fáradozott ezért az eredményért, amely minden bizonnyal az ünnepek múltával is megmaradó befolyást gyakorol legnagyobb nemzeti költőnk utóéletére. Okunk van azonban azt remélni, hogy a siker nemcsak a kultúrdiplomáciáé, hanem mindenekelőtt a költőé. Akinek életműve – élete és műve! – változott történelmi helyzetben, művészeti ellenáramlatok sodrát is legyőzve – él és hat.

Ezt bizonyíthatja az a teljesen új jelenség is, hogy kibontakozóban van egy nemzetközi Petőfi-tudomány. Petőfinek minden korban voltak külföldi hívei, jobbára lelkes fordítók, akik igyekeztek elsajátítani a mindenkori magyar Petőfi-filológia értékeit. De a nemzetközi irodalomtudománynak nem voltak úgy petőfistái, mint ahogy minden többé-kevésbé művelt országban természetszerűen találhatók dantisták, Goethe- és Shakespeare-kutatók és így tovább.

Most e tekintetben is remélhető változás. A szomszédos országok magyar kisebbségei őrzik a Petőfi-hagyományt (amint ezt most is igazolta például Dávid Gyula és Mikó Imre szép könyve, a Petőfi Erdélyben vagy a Bori Imre szerkesztette, izgalmas újvidéki Petőfi-tanulmánykötet), de ha nemzetközi Petőfi-tudományról beszélünk, akkor nemcsak a szomszédos országok vagy a nagyvilág magyar származású Petőfi-kutatóira gondolunk, hanem azokra a francia, kubai, orosz, ukrán, lengyel, román és más írókra-tudósokra, fordítókra, akik hosszú évek, esetleg évtizedek óta munkálkodnak Petőfi korszerű tolmácsolásán és értelmezésén, világirodalmi hatásának növelésén. Kira Sahova és Alekszandr Gerskovics monográfiáit, Oleg Rosszijanov, Jurij Skrobinec, Nicolae Balota, Emil Boleszláv Lukács, Aurelien Sauvageot, Jean Rousselot és Jacques Gaucheron tanulmányait a magyar Petőfi-kutatók nem tekinthetik pusztán baráti-udvariassági gesztusoknak, mert ezek az írások értékes, eredeti szempontjaikkal és meglátásaikkal hozzájárulnak a Petőfi-filológia korszerűsítéséhez.

E napokban jelent meg a Corvina Kiadó gyönyörű kiállítású Petőfi-könyve franciául, L’irréconciliable (A kibékíthetetlen) címen, az UNESCO támogatásával. A kötet előszavában irodalmunk hű barátja, Aurelien Sauvageot elmondja, miként fakadt ki előtte Karinthy Frigyes mintegy ötven évvel ezelőtt, gúnyosan jellemezve azokat a franciákat, akik még azt sem tudják, ki volt Petőfi. Nem szeretem a túlzásokat, de ki merem mondani: e mostani évforduló lendületében a magyar szellemi élet illetékesei külföldi barátainkkal együtt többet tettek azért, hogy a művelt emberiség megtudja, „ki volt Petőfi”, mint korábban évtizedek alatt.

Jó volna, ha ez a nemzetközi együttműködés az ünnepek múltával sem lanyhulna. Illyés Gyulával szólva, mi „a népeket békítő szóértésbe” régóta Petőfit delegáltuk. Tegyünk meg a jövőben is minden tőlünk telhetőt, hogy a magyarság legnépszerűbb szellemi képviselője még méltóbban legyen jelen az emberiség köztudatában.

„A szabadságharc százéves fordulójának első könyve!” – ezzel a büszke jelzővel hirdeti a Debreceni Tudományegyetemi Nyomda Tóth Lajos Az áruló című regényét. A könyv művészi és tudományos értéke: semmi, stílusa egy ötödikes gimnazista fellengzős pátoszára emlékeztet – mégis írnunk kell róla, mert bizonyos körülmények között a tudományos ponyva is jelentős lehet.

Tóth Lajos arra vállalkozott könyvében, hogy a „történeti igazság csillagának” fénye mellett rehabilitálja „az áruló” Görgey Artúrt, s „messze világító glóriás fénybe vonja emlékét”. (200. l.) Szegezzük le mindjárt az elején, hogy ez nem sikerül Tóthnak, még annyira sem, mint Gyulaiéknak annak idején. Tóth el-elkiáltja Görgey nagy magyarságát és hazafiságát, sőt „himpellér”-nek nevezi mindazokat, akik ebben kételkedni mernek (180. l.), de még csak nem is érinti azokat a kérdéseket, amelyek Görgey történeti szerepét problematikussá teszik.

Görgey szerepének megítélésében nem az a lényeges, hogy kapott-e pénzt a világosi fegyverletételért vagy nem, s még csak az a kérdés sem döntő, hogy miért kapott a kamarillától évjáradékot ő, s miért kötelet a forradalom többi tábornoka. A szabad magyar történetírás bizonyára ki fogja elemezni a fegyverletétel igazi körülményeit, s eldönti azt a kérdést is, hogy feddhetetlen-e Görgey jelleme vagy sem. Azonban akár pozitív lesz e kutatás eredménye, akár negatív, mindez nem változtatja meg a tényeket, amelyek szerint Görgey 1849-ben a forradalom ellensége volt, s tevékeny szerepet vállalt a függetlenségi harc megbuktatásában.

A liberális nemesség jó része botcsinálta forradalmárként vett részt a függetlenségi harcban, s az volt a célja, hogy a harcok eredményeképpen békét kössön a kamarillával, visszaállítsa a dinasztia és a nemzet „jó viszonyát”, s leszerelje az úgynevezett márciusi baloldal forradalmi mozgalmát. Görgey ennek a liberális nemesi opportunizmusnak a katonai képviselője, erényeivel és hibáival együtt. Erényeivel, mert a harc vállalása még ilyen hátsó szándékokkal is előrevitte a szabadságharc ügyét, hibáival, mert a függetlenségi harc bukását végső fokon ez a mindenáron kiegyezésre való törekvés okozta.

Görgey bomlasztó hatása két fronton volt rendkívüli jelentőségű. Mindenekelőtt elsősorban az ő „érdeme”, hogy a hadsereg jelentős részében, különösen a tisztikarban kormányellenes hangulat alakult ki. Az úgynevezett „civil–katonai ellentét”-ben az ő cinikus forradalomellenessége adta meg a vezérhangot. Hírhedt váci kiáltványában már 1849 februárjában szembeszáll a Honvédelmi Bizottmánnyal, s a függetlenségi harc célját nyíltan is a dinasztiával való kiegyezésben jelöli meg.

A váci proklamáció hívta fel a debreceni Békepárt figyelmét Görgeyre, akit ekkor már Kossuth nyílt ellenségének tartottak, s akit – Kemény, a Békepárt egyik vezére szerint – „a siker legtöbb reményével lehet Kossuth ellen felléptetni”. (Emlékirat 1849-ből, Bp., 1907. 91. l.) Görgey és a Békepárt kapcsolatának részletei még ismeretlenek, tény azonban, hogy Görgey állandó szoros érintkezésben volt a debreceni ellenforradalmárokkal, tény az, hogy tudott a békepártiak titkos katonai puccstervéről, ami szerint „Klapka mintegy 10 ezerre menő reservát von Debrecenbe, és védelme alatt a függetlenségi nyilatkozatnak visszavonását”, azaz katonai ellenforradalmat kísérelt volna meg a Békepárt. (Kemény i. m. 136. l.) Hogy Görgey – aki Kemény tanúsága szerint is híve volt a katonai puccsnak – nem állott az összeesküvés élére, annak a kormány Pestre költözése volt az oka. Katonai ellenforradalom így nem következett be 1849 tavaszán, de bekövetkezett a világosi fegyverletétel, amely azután tiszta helyzetet teremtett a forradalom pártjainak megítélésében: a békepártiak – velük Görgey is – kegyelmet, a forradalmárok pedig kötelet kaptak.

Mindez tudott dolog, de Tóth könyvében erről egy szót sem találunk – ő tudja, miért.

A liberális nemesség másik tábora – Kossuthtal az élen – a szabadságharcot ténylegesen függetlenségi harcnak fogta fel, s a katonai győzelmekkel akarta biztosítani Magyarország teljes szuverenitását. Görgey és Kossuth ellentéte mögött tehát lényegében a forradalmi nemzeti politika és a megalkuvó, békére spekuláló opportunitás küzdelme húzódik meg. Az iskolás szembeállítás, amely szerint „mind a kettő jót akart”, helytelen, a forradalom története megmutatta, hogy a kamarillával csak a nemzeti függetlenség elárulása árán lehet békét kötni, hogy csak egyetlen út vezethet célra: a Kossuthé, a nemzeti szabadságharcé.

Tóth elemzése nemcsak hogy nem haladja túl az elemi iskolák színvonalát, de egyenesen Görgeynek ad igazat, sőt – burkoltan bár – Kossuthot is megrágalmazza. Így ír:

„A Kossuth-féle trónfosztási nyilatkozat és Görgey váci proklamációja jelezte a kétféle, egymástól élesen eltérő utat, amelyen haladva végeredményben mindketten nemzetük boldogulását akarták. Ezen túl azonban Kossuthra nézve egész élete és életműve összeomlását jelentette volna Görgey katonai diktatúrája, amitől babonásan félt.” (161. l.)

Magyarul szólva ez azt jelenti, hogy Kossuth egyéni érdekeinek féltése miatt ragaszkodott politikájához, a következetes függetlenségi harchoz, azaz egyéni érdekei miatt pusztulásba vitte a nemzetet, „a hatalomra való féltékenység” miatt (136. l.) megakadályozta, hogy Görgey megmentse „a nemzetet, amelynek megmentésére küldetett…!”. (122. l.)

S ezzel ki is derül, hogy mi a célja a 200 oldalas Görgey-dicshimnusznak: ugyanaz, mint Mindszenty „centenáris” szónoklatainak és az Új Ember cikkeinek – a szabadságharc 100. évfordulóját a megalkuvás, a schwarzgelb reakció iránti lojalitás szellemében megünnepeltetni a magyar néppel!

Tóth Lajos magánügye azt gondolni Görgeyről, amit akar. Az azonban már közügy, hogy a centenáris esztendőben megjelenhetett egy könyv, amely megrágalmazza Kossuthot, „spicli”-nek nevezi a szabadságharc egyik legforradalmibb tábornokát és mártírját, Nagy Sándort (153. l.), s „glóriába” burkolja a szabadságharc bukásáért igen nagy mértékben felelős Görgey Artúrt.

Az egyik könyvheti találkozón történt, hogy egy debreceni tanárnő indulatosan nekem szegezte a kérdést: „Miért tűrik?” Ti. mi, 48-cal foglalkozó írók-történészek miért tűrjük szótlanul a hirtelen feltámadt Görgey-kultuszt?

Egy pillanatra meghökkentem. Akkoriban játszotta a tévé Az áruló-t, s a sajtóban csakugyan nemigen lehetett olvasni ellenvéleményt, annál inkább révült ömlengéseket. Valóban, miért hallgatunk?

Nem vagyok illetékes mások nevében nyilatkozni, de azt hiszem, a „szakma” azért hallgatott, mert már elmondta a véleményét. Görgeyről is, a darabról is. A többség szava ugyan nem feltétlenül az igazság szava, kivált a tudományban, de tény, hogy ezúttal a túlnyomó többség véleménye nagyon egyértelmű volt. Az egyik történész kimutatta, milyen messze áll a darab Görgeyje a valóságos tábornoktól, a másik kutató megdöbbentő új adatokat közölt a szabadságharc végnapjairól, az irodalomtudós pedig dramaturgiailag is feltárta a színmű kritikus pontjait. A másik oldalon viszont, Görgey pártján, semmiféle új adat nem merült föl, ezért egy régi dráma felújítása nem nagyon biztatott a vitára. Különösen akkor nem, amikor a szerző betegsége még a polémiára kész szakembereket is feszélyezi.

De ha a darabról és hőséről sok újat nem is lehetne mondani, a tábornok híveiről talán nem árt szólni. A Petőfi-évben több mint száz alkalommal találkozhattam a 48-as forradalom története és eszméi iránt érdeklődő olvasókkal, s elég sokszor bonyolódtam vitába a megjelent Görgey-hívekkel is. Ez utóbbiakról szerzett szociológiai tapasztalataimat adom most közre.

Régebben, az ötvenes évek elején a szabadabb vitákat lehetetlenítő körülmények nem kedveztek a Görgey-hívek jelentkezésének. Annyi azért eléggé nyilvánvaló volt, hogy többségük ellensége mindenféle forradalomnak, Kossuthban a lázadót gyűlölik, Görgeyben a forradalomellenes katonát becsülik. Görgeyt egyszerűen azért lobogtatták, hogy az új rendszer ellen legalább így, a messzi múltba menekülve tiltakozzanak.

Könnyen ellenőrizhető tény, hogy ez a típus kiveszőben van. Egy-egy névtelen vagy akár aláírt levelet még meg-megeresztenek, ha valaki kedvenc történelmi eszményüket sérti, de közeledvén az ijesztő határhoz, ahol minden vita véget ér, egyre többször megadó, szelíd bánattal tűrik a sérelmeket. Ami elég természetes magatartás is azok esetében, akik épp az önfeladás hősét választották eszményképül.

Kárpótlásul az echt-görgeyánusok megfogyatkozásáért, a história két új típust is létrehozott e nemben. Amennyire meg tudom ítélni, a Görgey-kultusz felelevenítésével kísérletező írástudóktól meglehetősen független e kis tábor létrejötte: nem az általuk sokszor nem is ismert darabok vagy értekezések, hanem társadalmi okok formálták így gondolkodásukat.

Nemzedékileg két különböző csoportról van szó. Az elsőbe fiatal diákok tartoznak. A régi rendszer iránti nosztalgiáknak még a csírája sincs meg bennük. Egyszerűen elégedetlenek a mával vagy a mai rend egyik-másik vonásával, s mert a rendszer hivatalos eszményei között Kossuth Lajos is dicsfényben ragyog, s mert csak a kultikusan bearanyozott kormányzót ismerik, és e szentképtől megcsömörlöttek, csakazértis, puszta ellenkezésből Kossuth ellenfelére szavaznak. De amikor megkérdeztem egyiküket-másikukat, hajlandók volnának-e legjobb bajtársaik hóhérától kapott kegydíjon tengetni életüket, egyikük sem sietett az igenlő válasszal…

Valamivel idősebbek s főleg a már termelő műszaki értelmiségből valók a másik csoport tagjai. A politika és a történelem csak mérsékelten vagy egyáltalán nem érdekli őket, úgy találják viszont, hogy üzemük vagy vállalatuk párttitkára csupán a szónokláshoz ért, mégis az övé minden dicsőség, ők kénytelenek megelégedni az évi pár tízezer forintos prémiummal. „Tudja, ki volt Kossuth? – kérdezte egyikük a beavatottak öntudatával. – Csak amolyan gyári gőzduda. De Görgey, az igen. Az igazi műszaki fej volt.”

Ahelyett, hogy jobb párttitkárt választanának maguknak, íme, átcsoportosítják kicsit a magyar történelmet. Egyébként megint csak összhangban választott eszményükkel. Mert a párttitkár ellen nyíltan fellépni nem ajánlatos, az ilyen kossuthkodás veszedelmes lehet. De baráti körben füstölögni a „gőzduda” ellen, nem kerül semmibe, s még a reálpolitikusi öntudat jóérzésével is megajándékozhatjuk magunkat…

Sok más oka is lehet persze annak, hogy valaki épp Görgeyt választja ki magának ezer-egynéhány éves történelmünk szereplői közül. De állítom, hogy a hívek többsége a fent körvonalazott három csoportba illeszthető.

Ez volna hát „az igazságszeretet kicsiny szektája”, amely „önismeretre” tanítja majd a nemzetet? Ami azt illeti, kicsinynek elég kicsiny a szekta. De az ismeretekkel már baj van. Vitáinkon senki sem akadt közöttük, aki tudott volna arról, hogy az osztrák kormány 1849 augusztusában hajlandó lett volna szabad elvonulást biztosítani a honvédsereg vezetőinek, s e szándékot csak azért változtatták meg, mert közben megérkezett a világosi fegyverletétel híre! Nem tudtak arról, hogy a gyanú, amely annak idején már a legtisztábban látó aradi mártírokban is megfogalmazódott, igazolást kapott a legújabb történeti kutatások által: Aradra Világoson át vezetett az út! A magyar szabadságharc vezetői – eltérően a lombardiai és velencei felkelőktől – azért nem vonulhattak el szabadon a letiport országból, mert Görgey a már engedményekre kész ellenség ajánlatát vakon megelőzte… Csaknem tíz éve már, hogy az idevágó adalékok a Századok-ban majd könyvben is megjelentek, de a Görgey-hívek nagy többsége szent ártatlansággal még nem is sejti a tényeket!

Persze ez is elég természetes. Mert éppilyen volt az eszménykép is. Csak hirdette önmagáról (és hirdették róla mások), hogy ő „a reáliák embere”. A valóságban a romantikus öncsalás legjellegzetesebb megtestesítője volt. Mert az igazi reálpolitikusok – hasonlóan a komáromiak szabad elvonulását kiküzdő Klapkához vagy Velence védőihez – nemcsak a saját gyengeségüket ismerik, hanem fel tudják mérni a győzelemre esélyes ellenség gyenge pontjait is, tudják, hol, mit és hogyan lehet kicsikarni tőle. De aki a túlerőtől való félelem pánikhangulatában a saját erejét már nem érzi, az ellenségre nehezedő körülményeket nem látja, s ráadásul bízik az ellenforradalmi hóhérok lovagiasságában, az nem nevezheti magát a reáliák ismerőjének. S ha utána végzetes hibáját képtelen belátni, hanem ehelyett mártíri pózokba rendezi magát, akkor valóban alkalmassá válik a drámai hős szerepére – de csak egy olyan drámában, mely a romantikus öncsalás lelki betegségét volna hivatva leleplezni és elítélni!

Azoktól pedig, akik jó szándékúan azt hiszik, hogy a szalmalángos forradalmárkodás magyar betegségéből Görgey-kultusszal lehet kigyógyítani népünket, hadd kérdezzem meg, szelíden és csodálkozva: csakugyan úgy látják, hogy ma nálunk tízmillió kis-Kossuth sürög-forog, szónokol és ágál a közélet fórumain, és az a veszély fenyeget, hogy romantikus lelkesedésükkel szakadékba ragadnak bennünket? Nem az az aggasztó inkább, hogy túl sok a feltétel nélküli önfeladónk, a mini-kiegyezőnk, a perc hasznát hajszoló „realistánk”?

Ellentétben vitapartneremmel, aki szomorú lett cikkemtől, engem derű, sőt vidámság töltött el az ő írása közben. Szeretek tanulni, s Galambos Lajos művéből igazán sokat meríthettem. Nem is akarok vitázni vele – meggyőződésem, hogy a Kritika minden értelmes olvasója nélkülem is tökéletesen eligazodik e polémiában. Ha mégis szólok, csak azért, hogy néhány kényszerű mentegetőzés kíséretében kellően méltányoljam az írót, akit oly vétkes könnyelműséggel szomorítottam el.

Mentségemre először is azt hozhatom fel, hogy inkriminált jegyzeteim elkövetésekor én nem is gondoltam Galambosra. Szubjektivista elfogultságomban Németh László Görgey-darabjából indultam ki, mert úgy véltem, hogy a téves eszmék is csak jelentékeny írók megfogalmazásában érdekesek. De most töredelmesen bevallom, hogy akaratom ellenére Galambos is magára vehette könnyelmű fejtegetéseimet.

Igen, mindennek a szubjektivizmus az oka. Galambos példás tömörséggel határozza meg a kettőnk közti különbséget: ő, Einstein szellemében, „az elképzeléshez kapcsolódó teljes tárgyi tudás” birtokában ítélkezik, „főképp pedig kikapcsolva… a szubjektív érzéseket”, én pedig, mint már előzőleg is elismertem, bizony gyakran „érem tetten elfogultságaimat”. Azt az egyet nem értem még, hogy ha én óvom az olvasót, legyen bizalmatlan elfogult nézeteimmel szemben, ezt miképpen lehet oktrojálásnak, vagyis erőszakolásnak minősíteni. Értetlenségemnek azonban valószínűleg az az oka, hogy Galambostól eltérően én még nagyon messze vagyok a „teljes tárgyi tudástól”.

További hibám, hogy időnként, belső bizonytalanságomat leplezendő, ironikus hangokat pengetek. Márpedig az irónia, amint ezt épp Galambos Lajos mestere, Németh László bizonyította be, idegen a magyar néplélektől, s ráadásul nem is fogható fel mindenki számára. Van valami arisztokratikus abban, ha valaki nem szó szerint veendő ironikus mondatokat ír le, s aki arisztokrata, az már kispolgár is – ez csak világos, vagy nem?

De nem verem tovább a mellem, inkább összefoglalom, mit is tanultam Einstein legjobb magyar tanítványától.

A Kritika 1974. januári számában lezajlott Görgey-vitához s így fenti cikkemhez is történész szempontból szólt hozzá a Dunánál című rádióműsor, 1974 tavaszán. A beszélgetés két résztvevője, Hanák Péter és Varga János egyetértett abban, hogy „Görgey nem volt reálpolitikus: személyének és működésének idézése alkalmatlan volt arra, hogy valódi reálpolitika történelmi példája és analógiája legyen”. (Lásd a Kritika 1974. júniusi számában közölt dialógus szövegét.)

Mivel A „műszaki fej” és hívei című jegyzetem, valamint Galambos Lajosnak adott válaszom ugyanilyen alapon szállt szembe azokkal, akik épp Görgeyt akarják a reálpolitika eszményképévé előléptetni, lényegi egyetértésünket fontosabbnak tarthatom annál, hogy a részletekben itt-ott fennálló nézeteltéréseink miatt érdemi vitába bocsátkozzam. De egy-két beállítást mégis szóvá kell tennem, mert hallgatásommal nemkívánatos látszatok megteremtéséhez járulnék hozzá.

Hanák Péter ismertetője szerint a Kritika vitájában arról folyt a szó, hogy „áruló vagy nemes jellem, realista hazafi volt-e Görgey”. Mivel vita az ellentétes nézeteket vallók között alakul ki, s mivel Galambos Lajos tartja Görgeyt nemes jellemnek és realista hazafinak, az az olvasó, aki csak Hanák ismertetéséből tud disputánkról, azt hiheti, hogy én viszont árulónak ítéltem a tábornokot. Idevágó cikkeim olvasói megállapíthatják, hogy ezt a minősítést nem használtam. Csupán az ellen tiltakoztam, hogy tekintélyes és kevésbé tekintélyes írók addig védik Görgeyt az árulás vádja ellen, amíg a forradalmárok gyalázásába s a tábornok érdemtelen kultuszába csapnak át.

Egyet lehet érteni a történészpárbeszéd ama megállapításával, hogy Görgey szerepének elemzése nem korlátozódhat a végkifejlet eseményeire, hanem az egész folyamatot, a szabadságharc egész politikai-katonai menetét kell tanulmányozni. Oly rokonszenves számomra e tétel, hogy már huszonegy éves koromban írt – s e könyvben is olvasható – első történeti vitacikkemben is ez vezetett: nem lényegesnek ítéltem például azt a kérdést, hogy miért kapott Görgey évjáradékot az osztrákoktól stb., ezzel szemben a tábornoknak a forradalom alatt tanúsított egész magatartását és politikai vonalvezetését bíráltam.

Ellenőrizhető tény, hogy Kritika-beli első cikkemben csupán egy-két bekezdés erejéig esett szó a kapitulációról, annak bizonyítására, hogy „a történelmi igazság” állítólagos hívei elemi tényeket sem ismernek, így például nem tudnak arról a Schwarzenberg-féle tervezetről, amelyet Andics Erzsébet immár tíz évvel ezelőtt ismertetett. Amikor idevágó megjegyzésemre azt a választ kaptam, hogy satnya adatocskákra építek, második cikkemben persze hogy kicsit bővebben időztem el a „végkifejlet” körül. Ebből azonban épp történészek nem vonhatnak le olyan tanulságot, hogy én csak a fegyverletétel oldaláról tekintem a Görgey-kérdést. Sőt, ilyen kioktatásra Galambos Lajosnak sem volt szüksége, mert a maga módján ő is Görgey egész pályáját értékelve jutott el a tábornok dicsőítéséig.

E szükséges kiigazítás után hadd térjek át írásom tulajdonképpeni témájára: arra, hogy Görgey megítéléséhez nem csupán a világosi kapituláció elemzése kevés, hanem túlnézve a magyar forradalom és függetlenségi harc keretein, egyetemes históriai szemszögből is érdemes elgondolkodni e problémán.

A forradalmak gyakran torkollnak polgárháborúba vagy a külső ellenséggel szemben vívott önvédelmi (olykor támadó) háborúba. A megbuktatott rendszer legfőbb katonai vezetői legtöbbször ingatag vagy ellenséges magatartást tanúsítanak a forradalommal szemben, esetleg egy ideig együtt haladnak az új hatalommal, hogy a végén a nyílt árulás útjára lépjenek (lásd Dumouriez pályáját). Éppen ezért az új rendnek a hadsereg alsó vagy középső káderei közül, esetleg éppen sült civilekből kell villámgyorsan főtiszteket képeznie. Esetleg nem is képeznie, csupán elhitetnie bátor és becsvágyó fiatalemberekkel, hogy ők alkalmasak nagy seregek vezényletére – s aztán a többi majd elválik a csatamezőkön.

A klasszikus forradalmak épp ezért tüneményes katonai karriereket mutatnak fel. Névtelen őrmesterek, „talentumos ex-hadnagyok” néhány hónap leforgása alatt diadalmas tábornokokká avanzsálnak, s tönkrevernek olyan hadastyánokat, akik évtizedeken át gyakorolták az emberek tömegméretű kiirtásának mesterségét.

Ha már most közelebbről szemügyre vesszük az ilyen pályákat, azt tapasztalhatjuk, hogy e villámkarrierek hősei többségükben két fő csoportba oszthatók: vagy rendíthetetlenül kitartanak a forradalmak „civil” vezetése mellett, vagy a forradalomtól kapott hatalmukkal visszaélve, egy adott pillanatban a saját zsebükre kezdenek dolgozni.

A Nagy Francia Forradalomban az első típus egyik legjellegzetesebb megtestesítője Lazare Hoche volt. A wissembourg-i győzőt az sem tántorította el a forradalomtól, hogy a beteges gyanakvás őt is sújtotta – szabadulása után haláláig híven harcolt a köztársaságért. Neve persze nem vált fogalommá az emberiség köztudatában, mint mondjuk a Napóleoné, de a történészek óriási többsége – pártállásra való tekintet nélkül – a forradalom egyik legtisztább alakját becsüli benne.

A másik út klasszikus képviselője természetesen Napóleon. Már az első nagy győzelmei után, egy olaszországi éjszakán felteszi magának a kérdést, hogy vajon mindig csak „az ügyvédecskék” számára fogja-e kockáztatni az életét? A béketárgyalások során, a direktóriumból küldözgetett utasítgatásokon bosszankodva, hamarosan azt is megengedi magának, hogy vezérkara előtt kijelentse: „Én már nem tudok engedelmeskedni…” S nemsokára, ama bizonyos Brumaire 18-án és 19-én saját kezébe ragadja a hatalmat, államcsínyével azóta is sokszor másolt, csábító mintát alkotva minden korok becsvágyó tábornokai számára.

Visszatérve most Görgeyre, a magyar generális történelmi szerencsétlensége abban áll, hogy sem Lazare Hoche módjára nem tudott szolgálni, sem Napóleonná nem tudott válni. Árulkodó jelek bizonyítják, hogy lett volna hajlama ez utóbbi példa követésére. Ő is szívesen szidta vezérkara előtt a civil vezetést, nemcsak hirdette, hogy nem tud engedelmeskedni, hanem a katonai zendülés fogalmát kimerítő módon tagadta meg az engedelmességet kritikus pillanatokban – de végül is a döntő válság idején bonapartista becsvágyából csak a fegyver lerakására tellett.

Görgeyről írt s fentebb már említett első vitacikkemben megróttam a tábornokot, amiért a Békepárttal összejátszva egy katonai diktatúra gondolatával kacérkodott. Ítéletem természetesen fakadt egy ifjú forradalmár megalkuvást nem ismerő szigorúságából. De ma már – mindegy, hogy érettebb fővel-e vagy csupán öregebbként – hajlandó volnék arra, hogy csak az eredményt nézzem, ne a hozzá vezető utat, vagyis kész volnék megértőbben szemlélni egy sikeres bonapartistát. Képzeljük el egy pillanatra, hogy Görgey, a tavaszi hadjárat győzelmei után, az orosz intervenció hírére, reménytelennek látva a (belülről úgyis ellenkezéssel szemlélt) 49-es program megvédelmezésének lehetőségét, félreállítja a forradalom polgári kormányát, Kossuthot is, katonai diktatúrát hoz létre, és olyan békét verekszik ki az osztrákoktól, amely megmenti a 48-as vívmányok lényegét. Magyarország megmenekül a kivégzések áradatától, a Bach-korszak szörnyűségeitől, az ország polgári fejlődése meggyorsul stb. Van-e olyan lángoló forradalmár, aki kétségbe vonhatná, hogy egy ilyen katonai diktatúra nemzeti szempontból összehasonlíthatatlanul üdvösebb lett volna annál, mint ami a valóságban történt Világosnál és utána?

Abban persze, hogy Napóleon egyszerre tudta likvidálni a forradalmat, s ugyanakkor megmenteni annak számos alapvető vívmányát, míg Görgeynek az engedetlenségek és győzelmek váltogatott sorozata után csak egy fegyverletételre futotta erejéből, nemcsak a két katona politikai és hadvezéri tehetségének különbsége tükröződik, hanem mindenekelőtt a francia és magyar forradalom belső és külső viszonyainak különbsége. De az eredmény szempontjából ez teljesen közömbös.

Ellenállhatatlan hajlam van bennünk arra, hogy azt, ami megtörtént, szükségszerűnek lássuk, s bizonyos értelemben nyilván az is volt. De ez sem jelent többet, csak annyit, hogy a körülmények nem kedveztek Görgeynek bonapartista hajlamai kiélésére, ám – mint nálam illetékesebbek már megmondták – a történelem szereplőit tetteik alapján ítéljük meg. A végső tett pedig – egy szánalmas fegyverletétel.

Szánalmas, mert Görgey „becsületszóra” megbízott az ellenforradalom legsötétebb képviselőiben, kísérletet sem tett arra, hogy legalább emberéleteket mentsen meg. Ezért az említett rádióműsor szereplői is hibáztatják Görgeyt, de ugyanakkor hangsúlyozzák: a tábornok nem „sejthette”, hogy az osztrák minisztertanács elé épp akkor került az engedményeket ígérő javaslat. Valóban. Csakhogy Görgeynek nem azt kellett volna sejtenie, hogy mi fekszik Schwarzenberg asztalán, hanem azt kellett volna tudnia, hogy egy forradalmi hadvezérnek addig kell verekednie, amíg van ereje az ellenségtől legalább egy kevés engedmény kicsikarására. Különösen akkor, amikor a teljhatalom átvételekor maga deklarálja: „Mindent meg fogok tenni, harccal vagy békés úton, miként a szükség fogja parancsolni…”

És mit tett? Semmit.

Azaz a semminél is rosszabbat tette – a szánalmas fegyverletételt (teljesen fölöslegesen, sőt károsan) otromba hősködéssel próbálta felcicomázni.

Emlékezzünk csak a Rüdigerhez intézett levélre: „Ön, Tábornok úr, természetesnek fogja találni, hogy a vitéz katona csak a maga legyőzőjének, a még vitézebbnek és hatalmasabbnak adja meg magát, nem pedig egy harmadiknak, ki azt soha le nem győzte; s ön bizonyára igazat fog nekem adni, mikor ünnepélyesen kijelentem, hogy inkább fogom egész haditestemet egy bármekkora túlerő ellen kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem oly ellenség előtt tegyem le a fegyvert, kit oly sokszor és csaknem minden alkalommal mi vertünk meg.”

Íme, a „reálpolitikus”, aki nemzeti büszkeségből hajlandó volna minden katonájával együtt elpusztulni, de persze ügyesen életben marad, viszont a fő ellenséget – az osztrák ellenforradalmi vezetőket – még ezzel az utolsó gesztussal is a magyarság ellen bőszíti, még ocsmányabb bosszúra ingerli.

Vitacikkében Galambos Lajos kijelenti, hogy hőse a nemzethalál kikerülése végett tette le a fegyvert, majd hozzáteszi, honfiúi keblet dagasztva: „De nem az osztrákok előtt ám!”

Nem ám… És ezt nevezik reálpolitikának. Akkor mit hívjunk üres hetvenkedésnek? Közveszélyesen irreális hősködésnek, amely a tényleges lefekvést nagyszájú frázisokkal igyekszik felcicomázni?

A „vitéz” magyar és a „még vitézebb” cári katona szembeállítását az osztrákokkal, az egész ékesszóló udvarlást egyes-egyedül az igazolhatta volna, ha az intervenciósok ezek után megmentették volna a magyar forradalom vezetőit az osztrák bosszútól. De nem ez történt – egyes-egyedül az ékesszóló udvarlót mentették meg… Egy Görgey különben se akarjon szép szavakat gyártani – ahhoz Kossuth csakugyan jobban értett –, egy reálpolitikus cselekedjék megfontoltan és az utólag bekövetkezett fejlemények által igazolt módon. Mert ezt a sokat emlegetett és sokszor kétes hátsó gondolatokkal lobogtatott „reálpolitikát” csak és kizárólag az eredmény igazolhatja. Ilyen eredmény nem lévén, Görgey teljességgel alkalmatlan arra, hogy akár mint forradalmi katona, akár mint politikus eszményképpé lépjen elő.

Az összeomlás rettenetes hangulatában Kossuth is, Vörösmarty is, szinte az egész harcoló nemzet túlzottan Görgeyre hárította a felelősséget. Később sokan és szívesen vigasztalták magukat azzal, hogy a vitéz magyar népet csak az árulás sújtotta le. Az ilyen illuzionizmus ellen a tények objektív elemzését, a szabadságharc politikai vezetésének higgadt bírálatát is be kell vetni (Kossuth hibái között nem utolsósorban Görgeyvel szembeni gyengeségét is megmutatva), nem szabad elhallgatni a tábornok bizonyos hadvezetési érdemeit sem – de mindez nem csaphat át Görgey kultuszába.

Némelyik történész pályatársam – talán megbocsátják egy, a szépliteratúrába is komolytalanul átránduló irodalomtörténésznek, hogy szerénytelenül kollégájuknak tekinti önmagát – szeretné megóvni a Görgey-vitát az aktuális polémiák felhangjaitól. De ez aligha fog sikerülni. Az egész ügy jórészt épp azért érdekes, mert nagyon is mai nézeteltérésekhez kötődik. A kossuthi forradalmiság olykor egyoldalúnak s nem elég őszintének érzett dicsőítésétől elforduló s csak azért is Görgeyt lobogtató egyik-másik ifjú diák magatartásában vagy a hősi pózokban véghezvitt lefekvés iránt oly heves csodálatot érző középnemzedékbeli értelmiség történelmi ítéleteiben a ma problémáinak felfogása is tükröződik – ezt nem lehet kikapcsolni a vitákból.

Illetve lehet, de akkor a vita igen könnyen tudálékos fontoskodásba fulladhat, amelyben még a megalapozott érvek is célt tévesztenek.

A régi magyar történetírásnak és filozófiatörténetnek nem válik nagy dicsőségére a tény, hogy száz éven át nem akadt mondanivalója Horárik Jánosról, az 1848-as forradalom és szabadságharc e következetes, demokrata harcosáról. Az évszázados hallgatást a marxista tudomány törte meg: Torday György írta az első nagyobb tanulmányt (Horárik János), majd nem sokkal ezután megjelent, először magyar nyelven, a Horárik János harca a hierarchia és egyház ellen az 1841–1845. években (Torday György és Bohó Róbert szerkesztésében és bevezetésével). Ez utóbbi könyv (a továbbiakban röviden HARC) Horárik főműve, amely először német nyelven, Lipcsében, 1847-ben látott napvilágot, majd több mint száz évvel az első kiadás után, másodszor a szerző anyanyelvén, szlovákul adatott ki, s csak a harmadik kiadás szól azokhoz, akiknek az antiklerikalizmus úttörő harcosa művét mindenekelőtt szánta: a magyar olvasókhoz.

Ha meggondoljuk, hogy Horárikról még Szabó Ervin is csak néhány eléggé felületes megjegyzésben emlékezik meg, s Szabó Ervintől e mostani életrajzig Révai József egy-két elismerő szaván kívül senki sem mutatott rá a magyar radikalizmus kiváló alakjának, Táncsics barátjának jelentőségére, akkor láthatjuk, hogy Torday György milyen nehéz, úttörő feladatot vállalt. Munkája alapot nyújt ahhoz, hogy a további kutatások teljessé tehessék Horárikról alkotott képünket.

Az életrajz Horárik két, nyomtatásban megjelent könyvén kívül mintegy félszáz hírlapi cikkre és rendkívül érdekes, bár sajnos még nagyon hiányos biográfiai adatokra támaszkodik. Torday munkája figyelembe veszi azokat az eredményeket is, amelyeket a szlovák Horárik-kutatás ért el. A hőse iránti nagy szeretettel írt, gazdagon dokumentált tanulmány valóban meggyőz arról, hogy Horárikot méltatlanul feledték el, és érdemes alakját, bátor harcait be kell illesztenünk 1848 vezető szereplői és tettei közé. Ha a továbbiakban főleg a tanulmány támasztotta problémákról lesz szó, ez semmiképpen sem csökkenti az úttörő vállalkozás érdemeit. Néhány vonatkozásban azonban feltétlenül fel kell tenni bizonyos tapintatlan kérdéseket, amelyeket a további kutatások és értékelések sem kerülhetnek meg.

Az 1954-es életrajz és az 1956-os Bevezetés fő hiányai elsősorban biográfiai jellegűek. A további kutatás, amint ezt Torday maga hangsúlyozza, mindenekelőtt Horárik „Németországban töltött éveire, az 1848. december végétől 1849 júniusáig terjedő időre, valamint a bujdosás éveire” kell hogy fényt vessen. A biográfiai teljesség és pontosság érdekében azonban nemcsak arra van szükség, hogy a Horárik életében ma még homályban lévő időszakokat felderítsék. Az is kívánatos volna, hogy ellenőrizzék mindazokat a tényeket, fejlődésbeli jellegzetességeket, amelyeket főleg Horárik önéletrajzszerű HARC-ából ismerünk.

Az önjellemzések – bármilyen fontosak is – nem pótolhatják a kutatást. Egy valóban átfogó, tudományos elemzés, amelyet Torday kilátásba helyez tanulmánya előszavában, nem elégedhet meg azzal, hogy Horárik életének fő állomásaira vonatkozóan egyszerűen megismétli a szerző önjellemzéseit. Annál kevésbé, mert hiszen néhány jel azt mutatja, hogy Horárik nem törekedett tudományos pontosságra önéletrajzában. Torday is megemlíti, hogy Horárik emlékezetből rekonstruálja egyik beszédét. De ez csak egy eset. Honnan tudjuk, hogy melyik Horárik idézte beszéd és levél hiteles, s melyik csak utólagos újraköltés vagy emlékezés terméke? Egy helyütt például Horárik idézi a püspöki helynök ellene írt levelét, amelyben a klérus Szentkirályi Móricot kéri, távolítsa el gyerekei nevelőjét, Horárikot. De feltehető-e, hogy Szentkirályi kiszolgáltatta a püspöki helynök levelét alkalmazottjának? Nemigen, már csak azért sem, mert Horárik maga úgy emlékezik meg e levélről, mint amelyet Szentkirályi néki „tréfásan” megemlített, s „tartalmáról” megjegyzést tett. De ugyanez a kérdés másutt is feltehető, s tudományos lelkiismeretünk megnyugtatására fel is kell tenni. Ha az önjellemzés mindenben egybeesne a tényekkel – ami különben természetszerűen nagy ritkaság –, a munka akkor sem volt hiábavaló, ha eltérések mutatkoznak, a variánsok szintén tanulságosak lehetnek.

Különösen fontos volna Horárik ideológiai fejlődésének pontos felmérése, mindenekelőtt annak megvizsgálása, hogyan alakult ki ateista meggyőződése, demokratikus politikai állásfoglalása. Az önjellemzés itt is segít eligazodni a fejlődés állomásai között, de a kritikus elemzést itt sem nélkülözhetjük.

Néha úgy tűnik, mintha Horárik a könyve írásakor már elért ideológiai színvonalat visszavetítené fejlődése korábbi szakaszaiba, máshol utal a különbségekre, de nem elég szabatosan. Egy helyütt például váratlanul ezt jegyzi meg szemináriumi gyötörtetéseiről: „Tizenkét évvel később Horárik a szemináriumot a következőképp ítélte meg… stb.” (HARC 55. old.) Itt világosan kimondja, hogy harcos ítélete a szemináriumi lélekgyilkolásról csak tizenkét évvel később, vagyis körülbelül nyílt egyházellenes harcai idején alakult ki. De a továbbiakban már megint nem látható elég világosan az ideológiai megérés folyamata, nincs elég fogódzó annak megállapításához, hogy mikor hol tart Horárik eszmei kibontakozása. Alapos kutatás kellene annak pontos felméréséhez is, hogy a kortársi német filozófiát mennyire ismerte Horárik még 1845 előtt, s nem németországi tanulmányai alatt hatolt-e be mélyebben Hegel és Feuerbach műveibe? Általában: milyen szintet ért el a német filozófia megértésében? Hol szól Feuerbach Horárikból, s hol ő maga? Mennyire lehet eredeti gondolkodónak nevezni?

E kérdések megválaszolásánál mindenesetre óvatosságot kell tanácsolni a szerzőnek, és semmi esetre sem azt a módszert, amellyel időnként él, tudniillik a kozmetikázás és felnagyítás módszerét. Torday például ezt írja egy alkalommal: „A földosztás gondolata 1831-ben merül fel Horárikban. De nemcsak múló, hirtelen elkeseredésből fogant, megalapozatlan követelés ez, hanem következetes harci program, amelyet forradalmi cselekvések követnek.” (Horárik János, 19. old.) Az ilyesmi „látatlanban” is kétségeket ébreszt az olvasóban, ha arra gondol, hogy Horárik 1831-ben huszonhárom éves kispap volt. S valóban, elég megnézni azt a szöveget, amelyre Torday támaszkodik, s látni fogjuk, hogy némi túlzással állunk szemben. Horárik idézett kitétele: „Mennyivel bölcsebb volna, ha ezeknek a terméketlen embereknek birtokait (a papokról van szó – F. S.) ügyes polgárok, a mezőgazdaság és ipar fejlesztői, a tudományok és művészetek művelői között szétosztaná.” (Ti. az állam.)

Vagyis nem általában a földosztásról van szó, hanem a pápai javak kisajátításáról, méghozzá nagyon homályos formában, miként az ügyes polgárok, művészek, tudósok, mezőgazdaság- és iparfejlesztők egymás mellé állítása is mutatja. De az idézet nem ér véget ott, ahol Torday idézőjellel és ponttal lezárja, így folytatódik: „…vagy ezekből járadékforrást alapítana a nyomorult, elbutított nép emberibb nevelésére.” A folytatás még bizonytalanabbá teszi, hogy milyen is lett volna ez a „földosztás”. Végeredményben tehát Horárik 1831-es gondolata a pápai javak kisajátításáról nagyszerű, humanista eszme felvillanása – s ennyi éppen eléggé forradalmi és bátor gondolat egy kispaptól, nem kell belőle „a földosztás következetes harci programját” szerkeszteni. Néhány ilyen erősebb árnyalatnyi különbség lényeges torzulást idéz elő az igazságon.

Az óvatosság azért is szükséges, mert maga Horárik harmadik személyben írta harcai történetét, s magáról mint kívülállóról beszélve, nem fukarkodik az elismerő jelzőkkel: „Az idők szelleme felébresztett egy férfit…”, „mindenfajta tyrannizmus bukását a népek szellemében előkészítettük…” Itt is inkább azt kellene megvizsgálni, miből fakad a polgári forradalom egész sor nagy alakjának oly kifejlett önbecsülése (Marat-nál például már-már zavarja a mai olvasót a heves önimádat), de semmiképpen nem szabad hősünk iránti kritikátlansággal tetézni saját jellemzéseiket. A valóban jelentős alakok – s Torday meggyőz arról, hogy Horárik a magyar forradalomnak érdemes szereplője – nem veszítenek a kritikával, csupán emberibbé, hitelesebbé, történelmileg igazabbá válnak.

Ezt a történelmi igazságot leginkább az 1848-as események tárgyalásánál kellene teljesebbé tenni. Torday nemcsak azt dicséri Horárikban, ami valóban következetes, a forradalmat előrevivő reálpolitika volt tetteiben, hanem bírálat nélkül vagy kifejezetten lelkes együttérzéssel ismerteti Horáriknak a valóságtól elszakadt vallásellenes kirohanásait is. Egészen sajátos módon – ezt is érdemes volna elemezni –, ahogyan múlnak az évek, Horárik gondolkodásában egyre inkább központi helyet foglal el egyházellenessége. A forradalom során, egy új Catóként, egyre csak a klérus „delendam esse”-jét hangoztatja. Ez persze filozófiai szempontból nagyon érdekes és tanulságos, de ne gondoljuk, hogy a vallásellenes kirohanások nagyon serkentették a magyar nép szabadságharcos nekibuzdulásait. Mi értelme volt például annak, hogy az elmaradt, keresztény és hivő nép vezetőit Horárik szüntelenül vallásellenes intézkedésekre akarta kényszeríteni, olyannyira, hogy még a vallásos formájú esküt is valamiféle „ateista esküre” akarta felcseréltetni? „A törvényhozók – írja – ne szégyelljék magukat, és ne engedjék visszatartani magukat a néptömegek által, akik még tisztelik a babonás esküt… Nem nekik kell a néptömegek után sántikálni, hanem ellenkezőleg…” Gúnyosan támadja Kossuthot, mert esküt tett az országgyűlésnek, hirdeti, hogy közeli az idő, amikor meggyújtják az elhamvasztó fáklyát az isten ellen stb.

Torday ismertet egy vitát, melyben Madarász nem értett egyet Horárikkal, „azt óhajtván, hogy vallás szempontjából ne vétessék fel az ügy…” „Az ő álláspontja az, hogy elmegy a vallás mellett, de nem gúnyolja.” Kinek volt igaza? Nem lehet kétséges, hogy Madarásznak, aki „elment” a vallás mellett, de nem akarta szüntelenül gúnyolni. S idézhetnénk Petőfit, aki már évekkel a forradalom előtt megírta a Legendá-t, a Gyüldei ifjak-at, s 1848-ban mégis „a magyarok istenére eskette” a forradalom népét, s nem írt vallásellenes kirohanásokat. Horáriknál e téren szembetűnő egy bizonyos fajta doktrinerség, a valóságtól való elrugaszkodás, melyet nem dicsőíteni kell nála, hanem megmagyarázni.

A HARC 1956-os Bevezetése teljesebbé teszi Horárik 48-as működésének képét, s egészében is tömör, tanulságos összefoglalása Torday korábbi könyvének. A kritikátlanság azonban ezt a tanulmányt is jellemzi. Amíg egyfelől a Bevezetés szerzői szerint bizonyos kérdésekben Horárik Hegel felett áll, némely dologban Feuerbachot haladja túl, megint másban Weitlinget – ami külön-külön is kérdéses, de együttvéve vaskos túlzás, ugyanakkor másfelől ismét hiányzik Horárik történelmileg teljesen érthető gyengéinek elemzése, vagy csupán néhány nagyon halvány utalás mutat ilyen irányban.

Természetesen nem arra volna szükség, hogy Horárikot a ma csúcsairól lenézve kioktassuk, pusztán arra, hogy emberibb, igazabb képet alkossunk róla.

Torday mentségére meg kell jegyezni, hogy a „felfedezők” közös hibájában osztozik. Annak idején szokásunk volt kellően kiszínezni azokat a haladó vonásokat, amelyeket vélt vagy valóságos forradalmi elődeinkben felfedeztünk. Azóta azonban történt egy és más körülöttünk, s a történésznek a mából is le kell vonnia tanulságokat, ha nem akar eltévedni a múltban. A kultikus szemlélet maradványai ellen legalább ott harcoljunk, ahol ez viszonylag könnyebben megoldható – a régi idők embereinek ábrázolásában.

(A Századok c. lapnak küldött kézirat, 1957-ből.)

Nincs általánosan elfogadott történelmi nagyságmérőnk, s így valószínűleg sohasem fognak megszűnni a viták arról, hogy „ki volt a nagyobb?” vagy éppenséggel „a legnagyobb magyar?”. De e viták „eldöntése” nem is lehet a tudomány feladata. Sokkal inkább az a dolga, hogy a nemzet nagyjainak életét és tevékenységét a történelmi valósághoz híven ábrázolja. S mivel alig lehetett kétséges, hogy Széchenyi István történelmünknek, ha nem is legnagyobb, de egyik legérdekesebb és legjelentősebb alakja, súlyosnak kellett éreznünk azt a mulasztást, amelynek jóvátételéhez történetírásunk csak a legutóbbi években fogott hozzá.

E nagy munkához, Széchenyi valóságos alakjának és tevékenységének felidézéséhez ad nélkülözhetetlen támpontokat Spira György új könyve, amely ugyan csak egyetlen esztendő csonka történetében mutatja meg a reformer grófot, de ez az egyetlen év – 1848. A kiválasztott időszak tehát alkalmas arra, hogy Spira épp a döntő fronton szálljon szembe a korábbi torzításokkal, mégpedig mind a szellemtörténet Széchenyinek rossz szolgálatot tevő képviselőivel, mind az új magyar történetírás első korszakának „dogmatikus” túlzásaival.

Ami ez utóbbiakat illeti, hadd kockáztassam meg, hogy az idézőjelbe tett s unos-untalan mindenre használt jelző itt nem teljes értékű. Ebben az esetben ugyanis nem csupán dogmatizmus nyilvánult meg a Széchenyi-ellenességben. Dogmák s ennek következtében dogmatikus történetírók újra és újra felléphetnek, ha ennek feltételei megvannak, az az időszak azonban, amelyben (akkor még…) jobbára fiatal marxista történészek oly ádázul hadakoztak Széchenyi ellen, vagy ellenségesen hallgattak róla, mindenestől és visszahozhatatlanul letűnt. A naiv kamaszhitek kora volt az, amikor ezer illúzióval telve, a nagy 48 mintájára buzgólkodtunk az új magyar forradalmon, s mintegy személyes ellenségünknek éreztük 1848 Széchenyijét. A történelmet csak könyvekből ismertük, azokból is hiányosan. Azóta a könyvekké dermedt holt történelem tanulságainál fontosabbakká váltak a közben átélt eleven történelem leckéi, amelyek megtanítottak egyre s másra, nem utolsósorban arra, hogy a történetírás tudomány, s nem ugyanaz a feladata, mint a plakátoknak vagy röpcéduláknak. Mint tudománynak állást kell foglalnia a küzdő felek valamelyike ellen, s ha forradalmi tudomány, ez esetben Kossuth és Petőfi, a szabadságharc vállalása mellett kell kiállnia, de nem nézheti Széchenyit csak Kossuth vagy éppen Petőfi szemével, nem ítélhet róla csak ellenfeleinek indulataival. Petőfi és Kossuth igazságainak vállalása nem jelentheti a harc közben annak idején elkerülhetetlenül kialakult ellenszenvek és gyűlölködések vállalását is. Ami persze fordított irányban is igaz: bizonyos szellemtörténészek Széchenyi-imádatát egyebek közt az is elfogadhatatlanná teszi, hogy száz év távlatából higgadt nyugalommal öklendezik ki Petőfi és Kossuth ellen mindazt, amit annak idején a harc hevében érzett és gondolt (általuk alaposan félremagyarázott) eszményképük.

Spira könyvének épp abban van a nagy érdeme, hogy a marxista történetírás „Kossuth-párti” vonalát továbbra is őrizve, épp a legkritikusabb időszak keretei közt rajzol minden eddiginél tárgyilagosabb képet Széchenyiről, tényekkel igazolja, hogy a nagy reformer cselekvően járult hozzá március győzelméhez. Lényegesen igazít ezzel azon a képen, amelyet a legkülönbözőbb oldalról és szándékkal a valóságtól eltérőre festettek, úgy állítva be Széchenyit, mint aki kezdettől fogva ellenezte Kossuth márciusi politikáját. Imponáló adatgazdagsággal bizonyítja be Spira, hogy Kossuth korábban leghevesebb ellenfele ezekben a sorsdöntő márciusi napokban milyen sokat és milyen hatékonyan cselekszik a forradalom érdekében.

Meggyőzően mutatja meg azt is, mi vezethette a Kelet Népe szerzőjét e váratlan fordulatnak látszó kiállásra: „…Széchenyi most úgy ítélheti meg a helyzetet, hogyha a nemesség az ellenforradalom útjára lép, akkor az ország semmiképpen sem kerülheti el az általa mindig legfőbb veszélynek vallott véres polgárháborút, s mindenképpen elesik az általa évtizedek óta hirdetett legfőbb cél, a polgári átalakulás lehetőségétől, ebben az esetben tehát az ország kétségkívül teljes romlásának nézhet elébe, ha viszont a nemesség ezen a választásra kényszerítő fordulóponton a forradalom, az általa eddig elképzelhetetlennek tartott, most azonban az ő szeme előtt is reális lehetőségként megcsillanó vértelen s a nemességnek vezető szerepet kínáló forradalom mellett foglal állást, akkor – jóllehet egészen bizonyosnak nem tekinthető – legalább esély, s nem csekély esély van »arra, hogy Magyarország egy szebb jövőnek megy elibe«.”

Nem kevésbé részletesen, szinte napról napra követi Spira azt az utat is, amelyen Széchenyi a márciusi bizakodástól az augusztusi–szeptemberi összeomlásig jut el. S mintegy drámai záróképként villantja fel a döblingi foglyot is, aki utolsó nagy tettével újra a nemzet haladásának úttörőjévé válik.

S ha most teljes elismeréssel adózva a szerző szándékának és eredményének, s egyetértve az eddigi kritikák méltató megállapításaival, néhány aggályomnak adok hangot, kérem az olvasót, ne mérje a sorok számával a „dicsérő” és a „levágó” részeket e bírálatban. Ha a mégoly vázlatos kifejtés kedvéért aránytalanul hosszú is a most következő kritikai szakasz, ez is csak azt jelenti, hogy Spira új könyvét a marxista történetírás egyik legjelentősebb művének tartom, amelyhez méltatlan volna a bírálat „taktikai adagolása”.

Nyilván az igazságtevés lendülete is okozza, hogy Spira egészében „pozitívabb” képet ad Széchenyiről, mint amilyennek a tények mutatják. Kifogásolom ezt, de eszem ágában sincs néhány centivel kisebbre szabatni Széchenyi nagyságát. Épp ellenkezőleg: véleményem szerint Spira saját maga keresztezi önnön szándékait, amikor itt-ott leegyszerűsíti Széchenyi belső ellentéteit, amelyek – már csak alkatánál fogva is – sohasem oldódtak fel teljesen. Vegyünk néhány példát.

Spira idézi Széchenyinek a Napló-ban is rögzített szavait, amelyek az 1848-i törvénykönyv szentesítésekor hangzottak el, s amelyekben így ad igazat Batthyánynak és Kossuthnak: „Én sejtelemkép írtam csak a Hitelben: Magyarország »lesz«! Ti az egészet valósítjátok…” Spira így, három ponttal fejezi be az országgyűlésen mondott szavakat. De a Napló-ban, amelyet idéz, ezek után egy felkiáltó-, majd kérdőjel következik! Hű bizonyságaként annak, hogy az országgyűlési jelenet hatása alatt bizakodó Széchenyit, estére, amikor Napló-ja mellé ült, újra elfogták a kételyek… Ez a kettősség mindvégig megfigyelhető nála. S bármilyen jelentéktelen ügy egy kérdőjel elhagyása, a filológiailag különben oly gondos (és oly sok kérdőjelet jó helyre tevő, sőt megvilágító) Spira részéről ez is akaratlan megnyilvánulása a kép egyszerűsítésének, az ellentétek tompításának.

Szekfű mértéktelenül eltúlozza Széchenyi és Kossuth ellentétét, de őt kiigazítva, Spira megint egyszerűsít egy árnyalattal. Szekfű szerint Széchenyi „a minisztertanács üléseiről Kossuth magatartása miatt állandó felindulásban szokott távozni”. Spira szerint Szekfű megfeledkezik arról, hogy „ez csak az április közepével kezdődő időszakban” van így, s akkor sem egészen egyértelműen. A Napló szerint viszont Széchenyi már március 28-án felindul azon, hogy Kossuth (ahogy ő véli) a szerencsére akarja építeni a politikát, s ott is hagyja a minisztertanács ülését. S a „K” elleni megjegyzések bizony nem hiányoznak április első felében sem.

Spira bebizonyítja, hogy Széchenyi kezdetben nem számolt az udvar ellenforradalmi kísérleteivel. Ugyanakkor viszont buzgón segédkezett a fegyvergyártásban, ezért Spira meg is dicséri… „Így lesz Széchenyi ezekben a napokban egyik első szervezőjévé” az önálló nemzeti hadseregnek. „Nem mintha ez idő tájt valaminő fegyveres összetűzésre számítana, hanem nyilvánvalóan azért”, mert magától értetődőnek tartja, hogy a kormánynak legyen saját fegyveres ereje. De miért „nyilvánvaló” ez a magyarázat? Vajon nem lehetne-e legalább felvetni, pusztán megvitatni azt a valószínűséget, hogy a „gőzgyillotin” párttól és a „csőcseléktől” rettegő Széchenyi a nemsokára oly sokat emlegetett „belső ellenség”, vagyis a baloldal ellen akart erőt biztosítani a kormánynak? Mint ahogy később még a lakására is hurcoltat fegyvereket, épp a „söpredéktől” való félelmében!

Mindezek persze – s még lehetne utalni néhányra – csak árnyalati módosítások, de egy irányba mutatnak: csökkentik Széchenyi és a forradalom ellentétét. Mint ahogy a könyv végső szava, immár nem is olyan halavány árnyalattal, oda módosítja ezt a rendkívül bonyolult viszonyt, hogy Széchenyi Döblingben „szolgáltat igazságot… a forradalom mindvégig kitartó harcosainak”. E meghökkentő megállapítás rávett arra, hogy újra elolvassam a Blick-et, s hálás is vagyok Spirának, mert ismét meggyőződhettem arról, hogy ez a könyv a magyar politikai irodalom csodálatos remekműve, hogy még a legrezignáltabb szikla-emberből is együtt- (vagy ellen-) érző szenvedélyeket fakaszt, s hogy politikai rendszert úgy még nem terítettek ki, mint ahogyan Széchenyi elintézte Bach urat és politikáját. De ez a könyv is megismétli „a forradalom mindvégig kitartó híveivel” szemben Széchenyi – néhány nap kivételével – állandóan hangoztatott vádjait, elítéli „Kossuth úr és társainak separatisticus viszketegét”, s a szabadságharcot „egy csekély számú fractio hibájának” tartja (s mellesleg nemcsak Kossuthról, hanem Rákócziról is lehangolóan nyilatkozik).

A nyomaték kedvéért hadd ismételjem meg: a Hitel és Blick írója, a Lánchíd építtetője, az első magyar felelős kormány minisztere több mint eleget tett azért, hogy megindult tisztelettel adózzunk emlékének. Ha Spiránál bonyolultabbnak látjuk a forradalomhoz való viszonyát, ezzel nem kisebbíteni akarjuk. Számomra csak még nagyobb, még inkább tiszteletre méltó az a Széchenyi, aki ilyen belső vívódások ellenére is egy ideig együtt tudott haladni a forradalommal, s a bukás után – noha a forradalmat akkor is hibáztatta! – odavágta a reakció képébe a Blick-et.

Mivel a politikát elemzi, s mivel Széchenyi egy történelmi pillanatban politikailag támogatta Kossuthot, Spira máris kész „összhangot” látni közöttük. Lélektanilag nem is vizsgálja, hogyan hathatott például Kossuth diadala Széchenyire. Szó nélkül elfogadja Széchenyi híres levelét: „Én nem tudok kételkedni nemzetünk legszebb kifejlődésén; s miután Batthyány és Kossuthnak hallatlan nagy szerepén csak örülni tudok, és Isten látja lelkemet, legkisebb irigység sem rejlik keblemben…” Vajon valóban nem volt irigy? Ebben a helyzetben, amikor évtizedes ellenfele káprázatos diadalt arat? S épp az a Széchenyi, akiben az emberiség egészére jellemző hiúság nem kis mértékben megvolt, s akit még Spira is „kicsinyesnek” nevez – szerintem szigorúan –, mert fáj neki, hogy Kossuth és Batthyány nem őt dicséri meg az országgyűlés termeinek berendezéséért…

Nem, az irigység, a hiúság, az önzés – már Pascal és La Rochefoucauld jól tudta ezt – nem kicsinyes dolgok, hanem több-kevesebb mértékben minden ember lelkivilágának alkotó tényezői, amelyeket a történész nem hagyhat figyelmen kívül. Jelen esetben például meg kellene vizsgálni Széchenyi és Kossuth kölcsönös gyűlöletének minden (s nem csupán politikai) okát, s ez eleve kizárná annak lehetőségét, hogy rövid együttműködésüket összhanggá túlozzuk.

Spira könyvének sok lapja a Divina Commedia kiadásaira emlékeztet: több alul az apró betű, a jegyzet, mint a főszöveg. E példaszerűen alapos és elmélyült műben azonban még inkább kirí egy hiányosság, ami megint csak a lélektani tényezők elhanyagolására vall: Spira kísérletet sem tesz arra, hogy egybevesse Széchenyi betegségének jellegzetes szimptómáit és ez időszakban írt feljegyzéseit, pedig itt egyszerűen nélkülözhetetlen volna a lélek megbetegedésének s az ezzel együtt született szövegeknek összekapcsolt magyarázata.

Megint csak a félrehallásra hajlamosak kedvéért: nem akarom a gazdasági-történeti-politikai tényezőket lélektaniakkal felcserélni, sem az osztályalapok elemzését a hősöknek mamájuk iránti érzelmeivel pótolni, vagy azt bizonyítani, hogy Széchenyi csak azért hadakozott Kossuth ellen, mert irigyelte (tőle átvett) vezéri szerepének dicsőségét. Állítom azonban, hogy irodalomtörténet-írásunk és történetkutatásunk – a tiszteletet érdemlő kivételektől eltekintve – még mindig nem szentel elég figyelmet a történelmi szereplők egyéni-lélektani problémáinak, pedig ezek nélkül teljesen híven nem lehet megítélni sem Széchenyi és Kossuth ellentétét, sem, mondjuk, Batsányi és Kazinczy elszomorító viszályát vagy akár Marx és Lassalle szembekerülését. Sok vonatkozása van e problémának, de például – hogy csak egyet ragadjunk ki – épp a vezetés megszerzéséért vívott harcnak mind a politikai, mind a művészeti-irodalmi életben olyan, korról korra visszatérő lélektani jelenségei vannak, amelyeket minden gondolkodó ember ismer, sokan azonban nem hajlandók tudomásul venni.

Mindez azonban már messze vezet Spira György kitűnő könyvétől, amelynek stílusáról kell még befejezésül és röviden szólni. Mint a fenti tizenöt soros idézet is illusztrálja, Spira könyvében sokszor ütközünk olyan tekervényes mondatokba, amelyek mintha egyenesen a reformkori Tudományos Gyűjtemény lapjairól léptek volna át az ő művébe. Egy helyütt remek érzékkel oldalakon át utánozza is a táblabíró-világ stílusát, másutt talán már nem tudatosan, de belecsúszik erőltetett fordulatokba (pl. „eleve sem jut vala eszébe ilyen gondolatokkal kacérkodni…”). Egészben véve azonban nyelvileg is sok erő és frisseség jellemzi ezt a könyvet.

Annál is inkább illendő és érdemes ezt nyugtázni, mert szakmai berkekben (sőt egy nyilvános s különben jó szándékú bírálatban is) azt vetették a szerző szemére, hogy „át-átkalandozik a szépirodalom területére”, s hogy „a szépirodalmi módszerek alkalmazása az egész könyvet stilárisan ingadozóvá teszi a szépirodalom és a tudományos írás között”.

Nálunk nemigen kell arra biztatni a szerzőket, hogy ne törődjenek a kritikával, nagy általánosságban inkább a fordított tanács volna indokolt. Ebben az esetben mégis azt kell ajánlani Spira Györgynek – ha e biztatásra egyáltalán szüksége van –, hogy tartson ki a maga igaza mellett. Mert neki van igaza akkor, amikor ki akar szabadulni az elnyűtt szavak és fordulatok, az „akadémikus” unalom, a bürokratikus szürkeség elviselhetetlen kalodájából, s időnként nem fél elkalandozni a szépliteratúra területére sem.

A francia irodalomtörténet klasszikus műveiben a kiemelkedő történetírók is szerepelnek. Lanson szemében Thiers, Guizot, Tocqueville, Thierry és Michelet magától értetődően a XIX. századi francia irodalomnak is alkotója, nemcsak a történettudománynak. És Michelet legszebb lapjai vetekszenek is az Hugóéival. Taine még szintén kitűnő író volt, de iskolájának követői már kezdték tudománytalannak érezni az eleven stílust. Ma pedig már ott tartunk, hogy „belletrisztikai kalandozásnak” ítéltetik minden olyan kísérlet, amely a történettudományi munkákat olvashatóvá szeretné tenni. Nem véletlen, hogy maga a fogalom – „történetíró” – kezd kiveszni, s helyét a „kutató”, „történész” vagy „történettudós” foglalja el. A „fejlődésnek” ez az iránya aligha nevezhető kívánatosnak.

Ilyen körülmények között pártolni s nem megróni kell azt a szerzőt, aki – mint Spira György – nem csupán új adatok közlője, hanem csakugyan történetíró is.

(A Kritika 1964. 12. számában közölt cikk bővített változata.)

A legutóbbi években egymást követték és követik a vaskos kötetek sorozatából álló, hatalmas könyvkiadói vállalkozások. Hogy csupán néhányat említsünk, megjelent a hétkötetes Értelmező szótár, az Új magyar lexikon, az új Magyar történet, s – a könyvgyűjtőknek már-már pénztárcagondokat okozó ütemben – szinte egyszerre tűnt fel a kirakatokban az Irodalmi, a Művészeti, Zenei, Természettudományi Lexikon, sőt, még Filmlexikonunk is született.

Ilyen hatalmas teljesítményre – most pusztán az összegezés méreteit tekintve – a magyar tudománynak még csak egyszer futotta erejéből, a millenniumi idők körül, amikor a kiegyezés után meggyorsuló polgári fejlődés szellemi téren is eljutott a liberalizmus félszázados termésének betakarításáig. Ekkor jelent meg például Szinnyei ma is nélkülözhetetlen tizennégy kötete Magyar írók élete és munkái (1891-től kezdve), Szilágyi nagy, tízkötetes, A magyar nemzet története (1895-től), Beöthy Irodalomtörténet-e (1896), s a század első évtizedétől a nagy Brehm és a Révai lexikon. Ha egyszer valaki érdemben felmérné mindezt, bebizonyíthatná, hogy a még ma is kissé igazságtalanul és egyoldalúan megítélt korban tudományunk is erőteljesen fejlődött, és nem volt túl messze Európa legműveltebb nemzeteinek tudományától. Az elmaradás a Horthy-korszakban kezdett súlyosbodni, s bizony – hogy az irodalomnál maradjunk – az úgynevezett „nagy Pintér” a kortársi angol vagy francia tudományhoz képest valósággal karikatúraként hatott.

E kis történelmi visszapillantás talán még inkább kiemeli, milyen jelentősége van össztudományos szempontból is annak, hogy az MTA Irodalomtörténeti Intézete hat kötetben létrehozta a magyar irodalom kézikönyvszerű történetét. E nagy vállalkozással, amelynek harmadik kötete nemrég jelent meg, az új magyar irodalomtörténet is csatlakozott a legkülönbözőbb tudományágakban folyó „betakarítási munkákhoz”, számot adva fejlődésének két évtizedéről, s megteremtve a további előrehaladás eddig oly sokszor nélkülözött, építésre valóban alkalmas alapjait. S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a polgári szellemű összegezések előkészületeihez, feltételeinek megteremtéséhez sokkal több idő állt rendelkezésre, s nem hallgatjuk el azt sem, hogy a népi demokratikus országokban még sehol sem született ilyen méretű szintézis, s amellett – a nemzetközibb jellegű természettudománnyal vagy zenével ellentétben –, nemzeti irodalomról lévén szó, kevésbé lehetett támaszkodni a külföldi tudomány eredményeire, akkor hivalkodás nélkül megállapíthatjuk, hogy az Irodalomtörténeti Intézet – a külső munkatársak egész táborának bevonásával – jelentős munkát végzett.

A tudományos érték persze nem fejezhető ki kilókban, de érdemes leszögezni: a vállalkozás méretei önmagukban is imponálóak. Például az előttünk fekvő III. kötet több mint 800 sűrű oldala mennyiségileg nem marad el döntően a „mázsás” Pintér megfelelő köteteitől. Ami pedig a lényeget illeti, abban a Pintér-féle „tudományos rendszerezés” nem is szolgálhat összehasonlítási alapul. S ezért, noha a párhuzamba állítás hálás és szórakoztató feladat lehetne, el kell ettől tekintenünk. Az új irodalomtörténet III. kötetét a korszerű tudományosság követelményeihez kell mérni.

A Kritika 1965. májusi számában már méltatott első két kötethez képest ezúttal – s ez természetes – kevesebb az új filológiai felfedezés. De nem is ez volt a kötet szerkesztőjének fő feladata. Rendszerezni kellett, egységbe kellett fogni azt a hatalmas irodalmi és irodalomtörténeti anyagot, amelyet a feldolgozott nyolc évtized írói és az őket értékelő tudósok több mint egy évszázad alatt alkottak. Marxista szintézisről lévén szó, ezt az egységet a történelmi materializmus módszerével megvilágított történelmi folyamat eleve megszabta ugyan, de mi sem lenne tévesebb, mintha azt gondolnánk, hogy a szerkesztő munkája pusztán a történelmi fejlődés irodalmi vetületeinek automatikus kijelölésére szorítkozhatott. Az ötvenes évek első felének vulgarizáló tendenciáival szemben – miként az egész nagy műben – ebben a kötetben is meg kellett védelmezni az irodalom viszonylagos, de határozott autonómiáját, sémák helyett tényleges elemzésben kellett feltárni az irodalmi alkotókat és műveket befolyásoló társadalmi-történelmi tényezőket, a puszta illusztrálás helyett érvényesíteni kellett az irodalmi alkotások művészi-formai törvényszerűségeit.

E bonyolult feladat igazi nehézségeit nemcsak az okozta, hogy a marxista vizsgálat követelményeinek megfelelően sok új, jobbára ideológiatörténeti mozzanatot kellett tisztázni, s itt kevés előmunkálatra lehetett támaszkodni, a kor egészének rendszerezésében is alig van használható eredmény. Amíg a marxista irodalomtörténet e korszak számos nagy alakjáról jelentős egyéni monográfiákat tud felmutatni, így például Bessenyei, Vörösmarty, Eötvös, Petőfi, a korszak „kulcsemberei” esetében Szauder József, Tóth Dezső, Sőtér István, Pándi Pál, e kötet szerzőtársai saját úttörő munkáikra is támaszkodhattak, a szintézishez kevés segítséget kapott a szerkesztő Pándi Pál és munkatársa, Lukácsy Sándor. A felvilágosodás korára vonatkozóan eredményesen használták az egyes szerzők Waldapfel József összefoglaló munkáját, a magyar regény kezdeteit illetően Wéber Antal saját munkáit is folytathatta, de a reformkor irodalmáról még egyáltalán nem született átfogó, új szintézis. Így hát még inkább elismerésre méltó az eredmény: a felvilágosodástól a szabadságharcig – helyesen egységesnek felfogott – nagy történelmi korszak első marxista rendszerezése.

A szerkesztő szabatosan megfogalmazta a tárgyalt kor irodalmának eszmei irányát, amikor a bevezetésben megállapította: „A polgárosulásért, a nemzetté válásért és a nemzeti önállóságért folytatott küzdelmek hol összefonódó, hol szétváló, de végeredményben egy irányba ható tendenciái adják meg a jellegét a felvilágosodástól a szabadságharcig és forradalomig ívelő fejlődésnek. Ebbe a fejlődésbe illeszkedik be az irodalom; nem mellékes »tartozékaként« a kornak, hanem mindig a fősodrást követve, vagy éppen mint a nemzeti-társadalmi emelkedés fősodra: … Történelmünkben és irodalmunk történetében nincs még egy olyan korszak, amelyben oly szoros kapcsolat alakult volna ki politika és irodalom között, mint a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban.” (5. l.)

E vitathatatlanul helyes kiindulás természetes következményeként a történelem, a politika, az ideológia sokkal nagyobb helyet kapott e kötetben, mint a korábbi, polgári szellemű összefoglalásokban. A hegeli filozófiáról folytatott vita, a márciusi ifjak ideológiája vagy akár az irányköltészeti vita ebben a kötetben vált először irodalomtörténeti ténnyé, eddig még egyetlen összefoglaló munka sem adott olyan teret Erdélyi János tevékenységének, mint amilyet ebben a kötetben Sőtér István gondolatébresztő, távlatokat nyitó tanulmánya ad. „Tájékozódás a nagyvilágban: Útirajzirodalom” címen először jut méltó elismeréshez ilyen jellegű műben Bölöni Farkas Sándor, Irinyi József és mások publicisztikája (Fenyő István), új összefüggéseket tár fel Kazinczy Gábor és csoportjának elemzése (T. Erdélyi Ilona).

Itt mindjárt hadd jegyezzük meg, hogy mindez itt-ott aránytévesztéssel járt együtt: az új anyag – az irodalomtörténeti műben olykor szokatlan témák kifejtési nehézségei részben indokolják ezt – túl sok helyet foglal el. Jó, hogy képet kapunk a hegeli vita és irodalmunk eszmei irányzatainak összekapcsolódásáról, hiszen például Pintér meg sem említi Tarczy Lajosnak azt a tanulmányát, amelyet itt Fenyő István érdemben méltat, de e derék hegeliánusok az „egyezményes filozófia” művelőivel együtt sem érdemlik meg az öt oldalt egy irodalomtörténeti műben, amelyben egyébként az irodalomra minden eddigi filozófusunknál korszakosabb hatást gyakorló és mellesleg írónak is lenyűgöző Széchenyi István csak három oldalt kap (Horváth Károly különben tömören összefogott tanulmányában).

Nagyszerű dolog, hogy végre irodalomtörténeti műben is önálló fejezetként, mint egységes csoport szerepel a márciusi ifjúság (Lukácsy Sándor szép és tartalmas munkájában), de az összevont tárgyalás következtében a sokszor és joggal idézett Vasváriról sehol sincs önállóan szó, pedig az ifjú irodalomra gyakorolt eszmei hatása nyilvánvalóan nagyobb volt, mint az önállóan (s kicsit hosszan) bemutatott Hetényi Jánosé. Ilyen aránytalanságok azonban jobbára csak az új jelenségek vizsgálatánál merülnek fel. S ha néha másutt is vitathatónak érezzük a terjedelem megszabását (Kármán, Jósika esetében például keveselljük, Verseghy esetében sokalljuk), a hagyományos anyagban általában sikerült megoldani a megfelelő arányosítás ezúttal is igen nehéz feladatát. A korszakos jelentőségű folyamatok és alkotók kellően kiemelkednek, de nem nyomják el a kevésbé fontos irányzatokat, kisebb alkotókat, azt a természetes környezetet, amely segített létrehozni őket.

Ami mármost magát a történelem és irodalom kölcsönhatását illeti, e kötetben jórészt sikerült megszabadulni a hazai marxista irodalomtörténet számos korábbi egyoldalúságától és kedvelt sémájától. A történelmi keretek önálló jellegű felvázolásaiban kétségtelenül találkozunk még – a szűk terjedelem miatt részben kényszerű – általánosságokkal, az ellentmondásokat, bonyolult képleteket egyszerűsítő szentenciákkal (így például a liberalizmus és a demokrácia fontos, de nálunk klasszikus tisztasággal csak ritkán jelentkező ellentétét némely szerzők Révai József nyomán kissé egyszerűsítve kezelik), az irodalmi folyamatokat és az alkotókat bemutató fejezetek azonban rendszerint sokoldalúan, a történelmi-irodalmi kölcsönhatások egész bonyolultságában vizsgálják a fejlődést. Igen fontos eredmény, hogy éppen Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, Katona, Eötvös, Vörösmarty és Petőfi esetében, tehát a korszak majdnem mindegyik meghatározó alakjában, a szerzők érzékletesen és meggyőzően tudták ábrázolni a kor parancsának és az egyéni tehetségnek sajátos összefonódását. Ez annál is inkább örvendetes, mert – hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki – Csokonai esetében a költő és a francia forradalom viszonyának sokszor egyszerűsített kérdésében igen bonyolult eszmei képletet kellett megoldania Julow Viktornak.

Az ellentmondások kisimításának sematikus gyakorlata káros eszmei örökség, amely ellen a kötet szerzői tudatosan küzdöttek. Az egyszerűsítésnek van azonban egy másik, eszmeileg más forrásból származó, nem is olyan veszedelmes, de szintén nem kívánatos megnyilvánulása. Ez nem szolgalelkűségből, karrierizmusból vagy naiv lelkendezésből fakad, mint a „klasszikus” sematizmus, hanem valamiféle szakmai bennfentességből: az irodalomtörténész nagyon jól ismeri a kiegyengetett vagy elhallgatott ellentmondásokat, de fölöslegesnek tartja, hogy a „kívülállókat” megterhelje a nehezebben emészthető tényekkel. Miként a XIV. Lajos fia számára ad usum Delphini írt történelemkönyvekből kihagyták a trónörökös lelkivilágát esetleg hímportalanító eseményeket, ad usum populi még sokszor elhallgatunk bonyolultabb összefüggéseket.

Van, ahol kevés a tényanyag is (például Toldy Ferenc és a kormány hírszerzői szolgálatának kapcsolatait illetően), máskor azonban pusztán a fenti felfogásról van szó. Eszerint például a nagy emberek egymás közti ellentéteit csak osztályszármazásuk és felfogásuk különbsége magyarázhatja, személyi ellenszenv, vezérkedési rivalizálás vagy éppen szerelmi féltékenység nem játszhat szerepet, mert beárnyékolná hősünk jellemét. Hasonló okból mellőzendők a pozitív irodalmi alakok esetleges megalkuvásai. A valóságban épp az elhallgatások vetnek árnyékot a hősre.

Tanulságul vegyük Batsányi példáját: a költő rajongva köszönti a franciaországi változásokat, az ellene indított vizsgálatok során azonban igyekszik mérsékeltebben beállítani felfogását, majd első szabadulása után a véres Ferenc seregeit dicsőítő ódát ír – a franciák ellen. Az egyébként tartalmas és gazdag Batsányi-fejezet érinti ezeket a tényeket, de megkerüli a probléma mélyreható elemzését. Eszem ágában sincs megbélyegezni a mártír költőt az iszonyú kor nyomása alatt önvédelemből tett engedményekért, de a tények nyíltabb feltárása és elmélyült elemzése joggal követelhető, mert egy több mint tízesztendős időszak lényegének megértése enélkül nem képzelhető el, s a költő heroikus küzdelme is ezáltal kapná meg igazi méltatását.

Visszatérve az alapkérdésre: a szigorúan érvényesített történetiség biztosította a nyolc évtized irodalmi periodizációját is, amely egyáltalán nem követi mechanikusan a történelem korszakolását. A reformtörekvések irodalma például – épp az irodalom e korszakban megerősödő kezdeményező szerepének elismeréseként – megtartja az 1825-ös határt, noha történészeink a szorosabban vett történelmi-társadalmi reformtörekvéseket későbbről eredeztetik. Itt is és a periodizáció más problémáinak megoldásában is megnyugtatónak látszik a szerkesztés eljárása: a kötet korszakhatárai jóval többek puszta munkahipotézisnél, adott ismereteink színvonalán a fejlődés tényleges sűrűsödési pontjait jelölik meg.

A korszak irodalmának erőteljes politikai elkötelezettsége megkönnyítette a történelmi-társadalmi rendszerezést, az irányzatok körülhatárolását, a különböző periódusok egymásba való fejlődésének nyomon követését, ugyanakkor azonban veszélyeket is rejtett magában az irodalom esztétikai specifikumának feltárása szempontjából. Ez a kötet igen fontos előrelépés a felvilágosodás és a reformkor irodalmi-eszmei irányzatainak rendszerezésében, de az irodalom művészi-formai fejlődésének, az egyes műfajok kibontakozásának, az egyes alkotók nyelvi zsenijének, formai eszközeinek elemzésében kisebb a haladás. A szerkesztés tisztában volt e feladat nehézségeivel; mint Pándi Pál írja bevezetésében, tudatosan arra törekedtek e kötet munkatársai, hogy „irodalomtörténetünk itt tárgyalt szakaszának hangsúlyozott és törvényszerű közéleti jellege, politikai átitatottsága” ne a szépirodalom „sajátos művészi funkciójának tompítása árán” érvényesüljön. A tompítás veszélyét sikerült is elkerülni, a művészi-formai-nyelvi tényezők szemléletes, elemző, a tartalomból szervesen kinövő magyarázatát azonban nem mindig sikerült megadni. Különösen a prózai és drámai művek elemzésében teng túl olykor „a mondanivaló”, de a sok találó verselemzés mellett a költői életművek méltatásaiban is szívesen olvastunk volna többet a különböző poétikai műfajok, maga a prozódia, sőt a költői nyelv fejlődéséről is. Természetes, hogy az esztétikai oldal elmosódása különösen az ideológiai-politikai fejezetekben, a publicisztikai célzatú művek elemzésében és a sajtótörténeti részekben mutatkozott meg, bár éppen a márciusi ifjak ilyen irányú tevékenységének felvázolásánál láthattuk – Lukácsy Sándor elmélyült vizsgálódásainak jóvoltából –, hogy még a legpolitikaibb műfajok is milyen sok formai tanulságot kínálnak.

A hiány – azt hiszem, nem kell bizonygatni – nem e kötet munkatársainak valami különleges sajátosságából fakad: egész irodalomtörténet-írásunk szűkölködik még azokban a művekben, amelyek mintaszerűen oldják meg az esztétikai problémákat. E jelenség sok oka közül egyet talán érdemes érinteni, mert egy másik hiányosságról árulkodik. Arról van szó ugyanis, hogy nálunk az irodalomtörténet nem számít eléggé irodalomnak. Tisztelet a kivételnek, de sokszor maguk az irodalomtörténészek sem törekszenek arra, hogy szépen és izgalmasan írjanak, sőt, némelyek szemében a stiláris elevenség, színesség eleve gyanús: tudománytalan vagy tudományon kívüli szándékokról árulkodik. E szerint a minta-irodalomtörténész egykedvű bölcsességgel ül könyvei között, szárazon ítélkezik a múlt megidézett serege felett, távol tartja magát minden heveskedéstől, ami kilendítené nyugalmából. Vagyis: a szürkén regisztráló, unalmasan tekervényes stílus egy magatartás megnyilvánulása, s éppen ennek a magatartásnak egyik jellemzője, hogy nem tud eléggé lelkesedni az esztétikai szépségért sem.

Nem szépirodalmi tehetséget követelek „a filoszoktól”, bár az sem árt, ha van. Nem cifraságot, álszínességet – pusztán a gondolkodásnak azt a szenvedélyét, ami még a sablonos mondatot is átforrósítja. Irodalomtudományunk és filozófiánk nemzetközi tekintélyű tudósa magyarul semmiképp sem kiváló stiliszta. De a legnémetesebb, legbonyolultabb mondatai is élvezetesek, mert minduntalan kiérezzük belőlük a magasabb értelemben vett elkötelezettség, az igazságot akarás szenvedélyét, a gyarlóságaink fölött mosolygó iróniát és öniróniát – egyszóval az embert. Épp ez az, amit némely – stilisztikailag akár korrektebb – irodalmárnál nem érzünk. S épp az intellektuális szenvedély heve csap meg e kötet legjobb írásaiból is, amelyeket – nem véletlenül – olyan irodalomtörténészek alkottak, akik jellegzetesen nemcsak „filoszok”…

Talán összefügg mindezzel az a körülmény, hogy a kötet legsikerültebb fejezetei – kevés kivétellel – a korszakos nagyságokat bemutató tanulmányok. A „második vonal” képviselői már hivatalosabb, szürkébb méltatást kaptak (kevés az olyan kivétel, mint Lukácsy Sándor vonzó Gvadányi-portréja), míg az egészen rövid pályaképek között alig akad olyan, amely túlhaladná a lexikonokba való extraktumokat. Ez bizony eléggé megbontja e kötet egységét: Sőtér István elmélyült tanulmányai, Pándi Pál szellemesen poentírozó, eleven fejtegetései, Lukácsy Sándor színes jellemzései, Julow Viktor, Szauder József, Orosz László és mások tartalmas pályaképei között ezek az ultratömörítő eljárással készült miniatűr monográfiák újra és újra ellankasztják az olvasók figyelmét. Egy-két flekken persze nehéz egész életműveket feleleveníteni, különösen akkor, ha a sűrű porréteg alól sok adatot is elő kell bányászni, kevésbé látványos, mondjuk meg nyíltan: hálátlan munka az ilyesmi, de a jövőben érdemes volna több erőt összpontosítani rá.

Recenziók esetében nem szokás a lektorokról írni, legfeljebb akkor emlegetik őket, ha valami nagy baj van. Ezúttal azonban hadd tegyünk kivételt: mivel a sajtó alá rendezés során én is kaptam – jobbára technikai – feladatokat, közelről láthattam Benda Kálmán és Julow Viktor munkáját, illendőnek látom megállapítani, hogy teljesítményük messze túlnőtt a megszokott lektori közreműködésen. Mind az általános elvi kérdésekben, mind a legapróbb részletekben odaadással és elmélyülten fejtették ki véleményüket, sokat segítettek az alapvető feladat sikeres megvalósításában.

Hosszan lehetne még írni e kitűnő könyv értékeiről, alapos méltatást érdemelne Kiss József gondos bibliográfiai munkája, s máskor talán arra is lesz alkalom, hogy egynémely részletkérdésben eltérő véleményem kifejthessem, hogy elmondhassam például: Berzsenyit nagyobb és élőbb költőnek érzem, mint amilyennek a kimunkált, de hűvösen mértéktartónak érzett fejezet mutatja, s hogy Vörösmarty „pesszimista” versei számomra többet mondanak a kor osztályellentmondásainak puszta tükrözéseinél, egyetemesebb s kevésbé korhoz kötött műveknek tartom őket.

Mindennek részletes kifejtése azonban nem férne bele e rövid dolgozat kereteibe, s csak szaporítaná a felvetett problémákat, olyan látszatot teremtve, mintha fanyalogni akarnék e jelentékeny tudományos teljesítmény láttán. Amit pedig semmiképpen sem szeretnék, mert őszintén az a véleményem, hogy az új magyar irodalomtörténet harmadik kötete méltó folytatása az első kettőnek, s a felvilágosodás és reformkor szintézisével e korszak kutatóinak nélkülözhetetlen segítséget, az olvasók szélesebb körének pedig értékes tanulságokat fog kínálni.

Az ilyen esetekben elfogadott frázissal hézagpótlónak kellene neveznünk Mádl Antal könyvét, amelyet az Akadémiai Kiadó nemrégiben jelentetett meg 360 oldalon és szép kiállításban. Hézagpótlónak, mert az 1848-as forradalmat megelőző, mintegy szellemileg előkészítő osztrák politikai költészetnek ilyen nagyszabású összefoglalása – kivált marxista igényű elemzése – még magában Ausztriában sem született meg. De épp ezért, mert ez a terület szinte feltáratlan, nem kicsinyíthetjük hézagnak a tátongó hiányt, s ennélfogva elintézettnek sem tekinthetjük a kérdést ezzel az első felméréssel. A távolságokat és arányokat megmérte a szerző, összehordta az építőanyagokat, lerakta az alapokat, a főfalak nagy részét is felhúzta – s ezzel mindenesetre eleget tett ahhoz, hogy művét értékes kezdetnél többnek lehessen minősíteni.

A munka jellegét is meghatározza az a körülmény, hogy előmunkálatokra alig-alig lehet támaszkodni. Emiatt Mádl Antalnak elsősorban arra kellett törekednie, hogy egyáltalán megismertesse a forradalom előtti és alatti költészet, két évtized mennyiségileg is meglepően kiterjedt termését, hogy szinte versről versre bemutassa a legfontosabb, legjellemzőbb köteteket, gyűjteményeket. Ezek alapján rajzol érdekes és tanulságos portrékat a szerző Anastasius Grünről, a politikai költészet megalapítójáról, Lenauról mint politikai lírikusról, s ugyanilyen terjedelemben, negyven oldalon (!) Karl Beckről, továbbá Alfred Meissnerről, Moritz Hartmannról, az emigrációba vonult osztrák ellenzéki poétákról – s végül magának a forradalomnak költészetéről. Lenau és Grillparzer kivételével csupa olyan íróról esik szó, akikkel a XIX. század első felének magyar kutatói csak elvétve foglalkoztak (pedig működésük sok tanulságot kínál a magyar fejlődés megértéséhez is). Elmondhatjuk hát, hogy Mádl könyve a magyar reformkori irodalomtörténet továbbépítése szempontjából is hasznos. Osztrák szempontból pedig talán az a legizgalmasabb eredménye a könyvnek, hogy egy elhanyagolt terület termésének összegezésével egyszersmind konkrét irodalomtörténeti adalékokat nyújt a sajátosan osztrák irodalmiság kibontakozásának elemzéséhez.

Mádl Antal széles keretek közt tárgyalja a Metternich-rendszer elleni költői lázadás egymásra következő szakaszait, a politikai kérdések mellett a költői formák változásait is elemzi, s általában nem elégszik meg a puszta kijelentésekkel, hanem részletesen dokumentál és elemez. Csupán két vonatkozásban támadhat hiányérzete az olvasóknak: az osztrák politikai költészet eszmei forrásvidékének felvázolásában és az osztrák–magyar párhuzamok tekintetében (e két probléma különben összefügg) kevés a ténylegesen megfogható eredmény. Ami ez utóbbit, a párhuzamokat illeti, a könyv példái gyérek és esetlegesek, de a lényeges értéket ez sem csökkenti, s épp a Mádl által bemutatott osztrák anyag bizonyára ösztönözni fogja a magyar „Vormärz” kutatóit a részletesebb vizsgálatra. Az eszmei háttér vázlatossága azonban már nagyobb jogon kifogásolható. Lenau esetében például megállapítja Mádl, hogy költője „a hegeli filozófiából” éppúgy merített, mint „a francia utópista tanokból”, de a tényleges bizonyítás elmarad, s a szocialisztikus-kommunisztikus tanok képviselőinek nevei – már amelyikük egyáltalán szerepel – csak általánosságok keretében említtetnek meg.

Részletesen foglalkozik a szerző Marx és Engels idevágó megjegyzéseivel, itt azonban, olykor, mintha a köztudatban ma élő Marx- és Engels-képet vetítené vissza a múlt század negyvenes éveinek közepére. Ha például a tizennyolc (!) éves Engels dicsérő-bíráló szavakat ejt Beckről, egy harmadik félhez intézett leveleiben, e szakaszban a szerző szerint „az új irodalomnak” nyújtott „pártos segítség” (parteiliche Hilfe) megnyilvánulását kell felismernünk…

A jogos tiszteletadás ilyen, kissé misztikus eltúlzása természetesen visszájára fordul, mint például akkor is, amikor Engels későbbi Beck-ellenes kritikáját Mádl így magyarázza: „A fiatal Engels, aki a kezdő Becktől igen sokat várt, később kénytelen volt ellene fordulni, mert (! F. S.) költészetében Beck nem tudott lépést tartani Marx és Engels teoretikus tevékenységével.” Nos, kérdéses, hogy 1845-ben vagy 1846-ban Becknek feltétlenül lépést kellett volna tartania Marx és Engels „elméleti tevékenységével”, talán elég lett volna az is, ha saját pályakezdéséhez hű marad. Engels épp azért bírálta, s joggal, mert a forradalminak induló költő később egyre jobban elveszett az érzelmes lamentálásban. Engels tehát, hangsúlyozzuk, nem a marxizmus teoretikus elfogadását kérte számon Becktől. S ha már a könyvnek épp ennél az oldalánál tartunk (115. l.), mellékesen említsük meg azt is, hogy hasonló aránytévesztést árul el az az értékelés is, amely szerint „konkrét politikai hitvallást” (ein konkretes politisches Bekenntnis) Heine lírájában is csak a „Marxszal való ismeretség idejében” találhatunk. Marx még tizenéves, amikor Heine már politikai emigráns, a Französische Zustände szerzője, konkrét és igen haladó „politikai hitvallással” – ezt Mádl Antal jobban tudja, mint a recenzens. S nem írta-e maga Engels is, hogy amit „sem a kormány, sem a liberálisok nem vettek észre, azt már 1833-ban észrevette legalább egy ember” „…und der hiess allerdings Heinrich Heine…”? Ha a polgári irodalomtudomány makacsul igyekezett letagadni az ifjú Marx és az érett Heine barátkozásának jelentőségét, ne akarjuk azzal ellensúlyozni az elfogultságot, hogy a 30-as évek Heinéjéről most már „konkrét politikai hitvallást” sem tételezünk fel.

Minderről nem azért kellett viszonylag hosszan beszélni, mintha ezek a túlzások meghatároznák Mádl könyvét. Egyáltalán nem. De mivel a könyvet németül adták ki, jórészt osztrák közönség számára, kétszeresen kellett volna vigyázni, hogy a szerző elkerüljön olyan fogalmazásokat, amelyek már jó ideje nem jellemzők a magyar irodalomtudományra.

Fenyő István válogatott irodalomtörténeti és kritikai műveinek gyűjteménye mintegy nyolcvan kisebb-nagyobb írást tartalmaz, s legalább félszáz különböző témával foglalkozik. Meglepően sok a kötetben a pályatársak, az irodalomtörténész- és a kritikuskollégák műveire vonatkozó értékelés, nem is beszélve az ilyen jellegű utalásokról. Mindez szinte lehetetlenné teszi a gyűjtemény részletes elemzését. Figyelembe véve, hogy a Fenyő által jellemzett irodalomtörténészek és kritikusok sokszor szintén más tanulmányírókat méltató bírálataikkal hívták fel magukra szerzőnk figyelmét, a jelen sorok írójára már meglehetősen tekervényes feladat várna, ha megpróbálná nyomon követni a kötet minden írását; jó néhány esetben kritikák kritikáinak kritikáiról kellene a maga kritikáját megfogalmaznia. Például mérlegre kellene tennie, hogy helyesen teszi-e mérlegre Fenyő István a Németh László tanulmányait mérlegelő B. Nagy Lászlót… Mindenki beláthatja, hogy a Két évtized terjedelmének többszöröse sem volna elég egy ilyen munka elvégzéséhez, még akkor sem, ha a recenzens ismeretei nem törpülnének el egy ennyire kiterjedt feladat mellett.

A kötet részletes kritikai elemzése helyett tehát csupán egy sokkal szerényebb kísérletre vállalkozhatom: Fenyő István néhány irodalomtörténészi és kritikusi jellemvonásának felvázolására.

Ebben az összefüggésben kell szólnunk a gyűjtemény céljáról, amelyet a szerző így határozott meg: „A kötet címe – Két évtized – két egymástól távol eső évtizedet jelöl. Az egyik: a reformkor befejező, a negyvennyolcas forradalmat megelőző szakasza, Petőfi, Kossuth, Eötvös évtizede. Ennek a korszaknak irodalomtörténeti kutatását, ismeretlen tényeinek feltárását immár jó ideje életcélomnak tekintem. S számomra ez nem csupán irodalomtörténeti feladat. Világnézeti töltése, távlata, funkciója van. Ezt a korszakot tartom ugyanis ideológiai és morális szempontból a leginkább példamutatónak, olyan etikai és intellektuális örökség felhalmozójának, amely a jelen számára is sok tanulsággal, ösztönző erővel rendelkezik. (…) Gondolati és morális érzékenység, világnézeti igényesség, az intellektuális érdeklődés frissesége és tágassága, az Európa felé való kapunyitás közéleti gesztusa jellemez egy másik évtizedet is, amelyről a kötet tanulmányaiban, cikkeiben szó esik: korunkat, az utóbbi tíz év irodalmát. (…) az elmúlt évtized jelenségeiben, fejlődésfolyamatában sok tekintetben hasonló a szellemi feszültségtől, alkotó energiáktól zsúfolt reformkori esztendőkhöz.” (604–605. l.)

Csakugyan így volna? A magam részéről a magyar irodalmi múlt más korszakaiban keresném a mai helyzet párhuzamait. Az a hajdan volt évtized például a magyar költészet nagy nemzedékének fellépését hozta. Kerülöm a kockázatos jóslatokat, ezért nem akarom azt mondani, hogy az 1956 után fellépett költők közül senki sem lesz klasszikus nagyság, de annyit bátran megkockáztatok, hogy az 1957–67 közötti évtized elmúlt, s jelenlegi ismereteink szerint Petőfi- vagy Arany-méretű és hatású költő nem jelentkezett ebben a tíz esztendőben. Vagy vegyük az irodalom „fejlődésfolyamatát”. Az a korszak, mint Fenyő is írja, befejezte a reformok korát, és a forradalomba vezetett, 1957 és 1966 között azonban semmiféle forradalom nem volt napirenden Magyarországon.

De ne időzzünk sokat a két korszak egybevetésénél, már csak azért sem, mert Fenyő István csupán a kötet jellegét magyarázó Utószóban fejtette ki a fentieket, ám a könyv egyes írásaiban nem érvényesül ez a koncepció. Az Utószót nem is a párhuzam megkérdőjelezése végett idéztem, hanem azért, mert a vitatható analógia mellett egy vitathatatlanul vonzó vallomást is tartalmaz.

S ezt a vallomást – hogy ti. a reformkori irodalomtörténet kutatását a szerző életcéljának tekinti – már tökéletesen alátámasztja a kötet. Ilyen kiterjedt és erőteljes ütemű tudományos munkára valóban csak az képes, akit nem egyszerűen egy tanult mesterség rutinja vagy a megélhetés kényszere, hanem egy életcél szenvedélye vezet.

Az utószó a reformkori irodalomtörténet kapcsán ismételten etikai és intellektuális örökségről beszél, s aligha véletlenül: a könyv irodalomtörténeti tanulmányai is elsősorban ideológiai témákat fejtegetnek. Ez az ideacentrikus szemlélet okkal ébreszt gyanakvást akkor, amikor a művészeti specifikum háttérbe szorítására vagy éppen pótlására irányul, de Fenyő István esetében nem erről van szó. Alkata, hajlama, érdeklődése az eszmetörténeti kutatások felé vonzza, de pontosan tudja azt is, milyen határokig van jelentősége az ilyen vizsgálatoknak.

Már az idézett szöveg is jelzi, de azt mutatja a gyűjtemény szinte minden írása is, hogy Fenyő számára a tudomány nem önmagukban érdekes igazságok keresése, ő kételyek nélkül hisz a tudomány közösségi hasznában, társadalmi funkciójában. Ez az egyik oka annak, hogy munkásságában – és e kötetében is – a tudományos és direkt publicisztikai írások természetszerűen sorakoznak egymás mellé. Pándi Pálról írva, de érezhetően önvallomásos hévvel dicséri „a tudomány és publicisztika egységét”, azt hangsúlyozva, hogy „az értékelő megállapítások erejét az érvelés, a meggyőzni akarás lendülete mennyire felfokozza, hogy az igazság nemcsak fény, de erő, energia is”. (334. l.) Vagyis Fenyő eszményképe a harcos, tudományt és publicisztikát egyesítő, író-nevelő irodalomtörténész és kritikus.

Ez az egyesítés, miként közismert, kockázatokkal is jár. Az irodalom kapcsán, egy korábbi munkájában (Új arcok – új utak, 1961.) Fenyő is utal arra, hogy milyen hamar elragadhatja az újságíró írót „a túlzott könnyedség, felszínesség, felületes munkamódszer”. (213. l.) Egész biztos, hogy Fenyő István is tudja: a tudomány és publicisztika házasítása nem veszélytelenebb, mint az irodalomé és a publicisztikáé. Főleg a nyelvet károsíthatja meg a zsurnalizmus. A gyors munka kényszere miatt az előre gyártott s olykor már ellenőrzés nélkül adagolt formulák eláraszthatják írásainkat. Megvannak a fordulataink, jelzőink stb., néha már logikánk is a felkapott szólamokat követi (jelenleg például a „rangos” alkotások divatja dúl), ahelyett hogy logikusan irtanánk az erejüket vesztett, ingerlően bágyadt vagy eleve bosszantó fordulatokat.

Minderről persze már sok hiábavaló szó esett. Inkább érdemes a tudomány és a publicisztika egyesítésének előnyeiről beszélni, mert sokan csak e házasság árnyoldalait hajlandók meglátni. Pedig épp Fenyő írásai is igazolják, hogy nem feltétlenül mésalliance-ra vezet az ilyen frigy. A lipcsei Grenzboten és a reformkori Magyarország című tanulmányt, a kötet egyik legterjedelmesebb s valószínűleg legérdekesebb dolgozatát például aligha írhatta volna meg olyan „filosz”, aki elvszerűen távol tartja magát a politikától, zsurnalizmustól stb., vagy pontosabban: csak olyan kutató írhatta meg így, aki személyes gyakorlatából tudja, hogyan politizál egy újság. Ha a tudósnak hasznára lehet a publicisztikai tevékenység, még inkább segíthet a napi kritikák írójának az irodalomtörténeti iskolázottság. Fenyő Istvánnak még két-három lapos rádiós publicisztikája is előnyösen különbözik az olyan újságírók hasonló tevékenységétől, akik irodalomtörténeti hinterland nélkül portyázgatnak az irodalom berkeiben.

Fenyő István mint irodalomtörténész és mint kritikus egyaránt elkötelezett író. Ez azt is jelenti, hogy egy adott mű és az általa képviselt irodalmi-politikai vonal ismeretében előre ki lehet számítani, mit fog írni a szóban forgó műről. Itt azonban megint szükséges némi árnyalás. Valamely ügyet ugyanis többféleképpen lehet védelmezni: a mindentudó bölcsek kinyilatkoztató vagy éppen asztalt csapdosó modorában éppúgy, mint a vállalt eszmék erejében bízó, türelmes meggyőzés eszközeivel is. Fenyő Istvánt, a kritikust nem egy elvbarátjától épp az eszmei harcnak ez az utóbbi, demokratikus felfogása különbözteti meg. Már idézett, 1961-es kötetéhez képest e tekintetben is egyértelmű fejlődés állapítható meg.

Talán nem tévedek, ha ezt a megértőbb felfogást, amely az értékeket a rájuk tapadó koloncok (esetleg koloncoknak látott erények) ellenére is tisztelni tudja, megint csak kapcsolatba hozom Fenyő irodalomtörténészi hivatásával. Aki napi közelségben él a literatúra történetével, s eléggé fogékony annak tanulságaira, előbb-utóbb megtanulja az értékek tiszteletét. Fenyő István sem óhajtja azt a fajta zerffys-vahotos halhatatlanságot, amelyről nemrégiben Benjámin László írt könyörtelen-szép verset, s amely oly kobratekintettel vonz némelyeket. Épp ezért fenntartásait vagy ellenvéleményeit – legyen szó Déryről vagy épp Benjáminról – ennek tudatában fogalmazza meg. Itt nincs most terünk annak megvitatására, hogy mondjuk, Benjámin esetében e fenntartások egy valóban közösségi szempont alapján igazolhatók-e vagy sem (szerintem: nem), az a lényeg, hogy lehet vitatkozni velük, mert eszmei vélemények, nem pedig haptákot parancsoló vezényszavak.

Fenyő István szenvedélyes olvasó. Ama sajnos gyérülő típus képviselője, amely minden új könyvre a kíváncsiság és bizakodás friss lendületével veti rá magát. Olyan könyveket is megemészt, amelyekről rezignáltabb, finnyásabb vagy lustább pályatársak legfeljebb az ő kritikái alapján tudnának véleményt formálni. És igaza is van, mert közepes könyvről is lehet érdekeset, sőt fontosat mondani.

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy kötetében túltengenének az érdektelen művekről írt bírálatok. Sőt, örvendetesen gazdagodott értéklistája. Az 1961-es könyvnek e mostanival való összehasonlítása persze nem teljesen méltányos, hiszen abban a tanulmányban kezdők seregszemléjére vállalkozott a szerző, ebben pedig tíz év válogatott kritikáit adta. Mégsem merném pusztán tematikai okokból magyarázni a két könyv értékelési módszerének különbségeit. Amíg abban a műben Fenyő esztétikai mércével közeledett olyan írókhoz is, akik inkább egy más stúdium, például a hatásszociológia illetékessége alá tartoznak, ennek a gyűjteménynek kritikái többségükben az irodalombírálat határai között maradnak.

S most meg kellene vallanom, milyen esetekben akadna vitáznivalóm e bírálatokkal. Mivel az adott keretek közt ez megoldhatatlan, megelégszem azzal, hogy jelzem az eltérések egyik okát. Fenyő a 327. lapon vitatkozik B. Nagy Lászlóval, rámutatva a népiség-koncepció történeti változásaira, majd felteszi a válasznak is szánt kérdést: „Szabad-e normatív elvként elfogadni azt, aminek alapvető meghatározója éppen történetisége?” A kérdés kérdést provokál: „Van-e olyan normatív elvünk, amely alapvetően nem történeti meghatározottságú?” A két kérdés közti különbségből lehetne levezetni mindazoknak az eltéréseknek elvi okát, amelyek az egyes írók megítélésében keletkezhetnének köztünk.

Az elvekből következő taktikai különbség pedig az irodalmi harcok más-más felfogását tanúsítja.

Fenyő már a kritikusok ama nemzedékéhez tartozik, amely nem zárkózik el elvszerűen az irodalom egyik irányzata elől sem, számára nyűgös múlt már a „népiek” és „urbánusok” ellentéte, sőt az irodalmi érték megállapítását sem hajlandó kizárólag csak attól függővé tenni, hogy ki „vonalas”, és ki „ellenzéki”. Rokon- és főleg ellenszenveit nem fojtja el, de nem is vezetteti magát általuk. Határozott, sőt kinyilvánított törekvés ez a tárgyilagosságra, különösen a legutóbbi időben (itt megint nem lenne nehéz az irodalomtörténeti diszciplína hatásának érvényesülését felfedezni). Ezért tudja méltatni Illyést, Illés Endrét és Hidast, Benjámint és Somlyót, Sántát és Garait egyszerre és egymás mellett.

A história tanulságai szerint azonban az a kritikusi életmű hat a legerőteljesebben, amely – még tudatos egyoldalúságok árán is – egy meghatározott irányzathoz kötődik, annak igyekszik útjelzőjévé, esetleg úttörőjévé válni (természetesen szolgai buzgólkodások nélkül!). Ezt a csoportirányzatú kötődést egyértelműen nem lehetne kimutatni Fenyő kritikáiban. Valamiféle elvont, a tényleges irodalmi felsorakozások felett lebegő szocialista irodalmi eszmény olvasható ki bírálataiból. (Igen valószínű, hogy ez csupán átmeneti jelenség, egészséges reakció a pályakezdés éveire.) Szeretné, ha a „párhuzamos egyenesek” „valahol egy időre találkoznának”. (592. l.) Ilyen találkozások azonban csak kivételes történelmi pillanatokban adódnak. Jelenleg – megítélésem szerint – még mindig az irányzatok további elkülönülése és megmérkőzése van napirenden. Fenyő István már eddig is gazdag kritikusi és irodalomtörténészi munkásságának további kibontakozása épp attól függ, hogy az eszmei-irodalmi küzdelmek elhatározó módon zajlanak-e le, s miként fog ő állást foglalni ezekben.

Már a címen is el kell gondolkodni. A félszázad, amelynek irodalmáról szól Németh G. Béla könyve, „az 1840-es évektől a századfordulóig terjed”. Ennek a kornak az eleje lett volna türelmetlen, és második fele késlekedő? És mihez mérve? Az adott lehetőségekhez vagy kívánságainkhoz? Még több problémát rejt magában a szépírói-esszéista főcímet magyarázó tudományos alcím: A romantika után. A szerző az elemzett kor alkotói közt „szinte egészen romantikusnak” tekinti Madáchot, s természetesen ő is „a legnagyobb magyar romantikus prózaírónak” minősíti Jókait, megleli a romantikus vonásokat Petőfiben és Eötvösben is – hogyan lehet tehát posztromantikus az a periódus, amelynek nagyjai elválaszthatatlanok a romantikától? És kimaradhat-e a negyvenes-ötvenes évekből Vörösmarty? Felvázolhatjuk-e ennek a félszázadnak az irodalomtörténetét oly módon, hogy előbb tárgyaljuk Petőfit, és ötven oldallal később Eötvöst, s hogy Vajda Jánost Mikszáth Kálmán után portretírozzuk? Egyáltalán: elfogadható-e, hogy a szerző 1849-cel nem zár egy korszakot, hanem „a népiesség korszakát egyetlen egységnek” fogja fel, „bár erősen tagolt egységnek”?

Sok kérdést lehetne még felvetni, akár polemikusabb éllel is, pusztán a címek és a tartalomjegyzék alapján. S ha ezt mégsem teszem, annak több oka is van. Legelőször talán az, hogy egyre kevesebb bennem a bizalom irodalomelméleti és irodalomtörténeti kategóriáink, periodizációink iránt. Kételyeimről nem recenziót, hanem könyvet lehetne írni – ha érdemes volna. De aligha érdemes. Bizonyos korszakokban a terminológiai különbségek elkerülhetetlenek, az újabb és újabb fogalmazásokkal csak a zűrzavar növelhető, de egységet úgysem teremthetünk.

A másik ok, amely ezúttal vitakedvem megfékezésére int, erkölcsi, vagy ha tetszik, méltányossági. Németh G. Béla könyve ugyanis kitűnő munka, részleteiben és egészében egyaránt izgalmas és vonzó, nemcsak „elsősorban közép- és általános iskolákban tanító” tanártársainknak – mint a szerző szerényen mondja, hanem a szakma tudományos művelőinek is. A népszerű Kis magyar irodalomtörténet mintegy 70 oldalon tárgyalja azt a kort, amelyet szerzőnk 300 oldalon mutat be. Aligha kell hosszan bizonygatnom, hogy a terjedelem ilyen jelentékeny különbsége műfaji különbséget is lehetővé tesz: Némethnek a népszerű összefoglalás feladata mellett módja nyílt arra is, hogy a korszak meghatározó erőiről – társadalmiakról és eszmeiekről egyaránt – kifejtse a maga szerves egységbe foglalt, eredeti és érdekes elgondolásait. Nem merülhetünk itt el annak taglalásában, hogy ezek az elvek, fejtegetések, észrevételek mikor bizonyulnak telitalálatoknak, és mikor maradnak meg „csupán” ellenvéleményre késztő ötleteknek, annál is kevésbé, mert a könyvnek ez utóbbi funkcióját – a jó értelemben vett gondolatébresztést – majdnem olyan fontosnak kell tartanunk, mint a tartós érvényű meglátások imponáló sorozatának felvonultatását.

Nemzedékünk irodalomtörténészei közül némelyek főleg a nagy, korszakos összefüggések iránt érdeklődnek, ez összefüggések közül hol a politika, hol az ideológia, hol a stílus meghatározó tényezőit emelve ki. Mások viszont többé-kevésbé hátat fordítanak mindezeknek, és a műközpontúságot úgy értelmezik, hogy egyre jobban elmerülnek a kortól elkülönített műben, hovatovább annak is csak mondataiban, szavaiban, hangjaiban. Németh leginkább irigylésre méltó tulajdonsága, hogy nagyszerű érzéke van mindkét oldalhoz: a kor, amely meghatározza a művet és alkotóját, s a mű, amellyel alkotója a kort igyekszik befolyásolni, egyaránt él munkájában. Nem mesterkélten-iskolásan egymás mellé rakott vagy mechanikusan egymásból magyarázott minőségek váltakoznak könyvében, hanem magát a kort látjuk, a történelmet – az irodalom sajátos szemszögéből.

Legjobbak persze a portrék, a miniatűr pályaképek. Közismert történelmi problémákról is beszélni kellett – a könyv első változata egyébként külföldi olvasók számára készült –, s ezekről nem lehetett mindig egyforma elevenséggel szólni, az eredetiség túlzott akarása ilyen esetben igen könnyen csaphatna át színes buborékok eregetésébe. Németh nem engedett az ilyen kísértéseknek, s az általános összefüggések általában fegyelmezett és önmegtartóztató felvázolása után és közben főerejét a „vezető életművekre” összpontosította. Petőfiről és Arany Jánosról (róla talán a legszebben), Eötvösről és Jókairól (ez utóbbiról számomra túl szigorúan), Keményről és Madáchról, Arany Lászlóról és Mikszáthról kapjuk a legemlékezetesebb ábrázolást, de a kisebb alakok körvonalai is markánsak, kivált, ha a köztudatból kiesett, de nem érdektelen irodalmárokról (mint például Asbóth Jánosról) van szó.

Húsz-harminc oldalon felvázolni egy teljes pályaképet, meghúzni a biográfia fő vonalait, a költői-írói fejlődés irányait, s e lexikonszerzőket próbára tevő feladatot ráadásul elegáns stílusban oldani meg – egészen kivételes teljesítmény. Nem ellenőrizhettem a könyv minden adatát, de mikrofilológiai közelségből is megnéztem a Petőfi-esszét, s nem találtam benne egyetlen érdemleges ténybeli igazítanivalót, annál több remek meglátást és őszinte törekvést arra, hogy a köztudat sablonjaiból kiszabadított költőt adjon. Németh voltaképpen Babits Mihály ismert tételéből indult ki, de azt, mint igazságtalant, megfordította: „Babits Mihály, aki oly jól értette Aranyt, s oly igazságtalan volt Petőfihez, azzal vélte a legnagyobbat ütni rajta, hogy az átlag, a kispolgár megtestesülését igyekezett benne fölmutatni. S valójában igaza is volt, csak éppen állításának előjelét kell ellenkezőjére változtatni. A normális, egészséges szellemű, a tiszta egyensúlyú, céltudatos ember zseniváltozata volt Petőfi, az életszeretet költője…”

E sorok írója szerint Babits tétele ilyen megfordításban is téves, mint ahogy egyoldalú minden olyan más törekvés is, amely Petőfit egyszerűen az átlag, a kispolgár megtestesülésének akarja tekinteni. Az átlagember nem azért szereti Petőfit, mert önmagát, hanem mert vágyálmait ismeri fel benne: sokan szeretnének úgy élni, mint ő, de eddig nagyon kevésnek sikerült, s e kevesek között is legritkább a költő… Mindez azonban itt nem is lényeges. Az a fontos, hogy Németh az igazságtalan babitsi tétel megfordítása közben olyan nézőpontokra tud mutatni, amelyek felől Petőfi költészetének sok elhanyagolt értékét korszerű megvilágításba vonhatja. Az összefoglaló irodalomtörténeti munkák Petőfi-portréi között – ebben a terjedelmi kategóriában – minden bizonnyal Németh esszéje vinné el a pálmát.

Pedig – s ezt kiérezhetjük e szép könyvből – nem Petőfi az a költő, aki legközelebb áll Németh eszme-, érzés- és ízlésvilágához.

A szép portrékon és pályaképeken túl a könyv talán legizgalmasabb eredménye az irodalmár olvasó számára az lehet, hogy elgondolkodtató összefüggéseket érzékeltet a kor és a kornak megfelelő stílus és műfaj között. Az irodalomtörténeti vizsgálódás „haszna” épp ebben lehet a leggyümölcsözőbb. Ha egyszer nálunk is íróiskolát állítanának fel, ezt a tantárgyat kellene a legszigorúbban tanítani. (Kérdés persze, hogy volnának-e tanítók, akik a múlt tanulságait alkalmazni is tudják a mára?) A múlt fő tanulsága ugyanis, hogy vannak korok, amelyekben nincs objektív lehetőség bizonyos műfajok és stílusok zseniális művelésére. Arany halála és Ady föllépése között is hemzsegtek a lírai költők a magyar Parnasszuson, de alig lehet közülük néhányat kiemelni. Őket is jobbára valamilyen korábbi érték őrzésének vagy valamilyen új minőség előkészítésének érdeméért, de nem a kor lényegének egyenrangú kifejezéséért. S ez nem egyszerűen a tehetségek „méreteitől” függött, hanem annak következménye, hogy az adott viszonyok az ironikus, távolságtartó ábrázolásnak kedveztek, s nem a lírikusi azonosulásnak. Arany Lászlót nemcsak maradandó verses epikája dicséri, hanem az a tudatosság is, amellyel megértette és megfogalmazta, hogy a kiegyezés után az eszményt követelő magatartás helyébe – amint ezt Németh is idézi – az ironikus-szatirikus magatartás kerül. Abban már nem vagyok biztos, hogy a nagyszerűen felfogott program megvalósításához csakugyan a verses regény lett volna a legalkalmasabb (a mű értékétől elmaradó utóélet nem ezt bizonyítja), de ez sem csökkenti a korigény felismerésének rendkívüli érdemét.

A könyv főszereplője – nemcsak a terjedelmi kiemelés, hanem a róla szóló fejezet megírásának szintje révén is – Arany János. Ha azonban szigorú következetességgel ahhoz tartanánk magunkat, hogy „ki mennyire értette meg” korát, akkor Arany Lászlót jelenlegi besorolásánál többre kell értékelnünk, és nyugodtan visszaállíthatjuk Mikszáthnak a sematizmus éveiben talán nem mindig szerencsés érveléssel, de nagyon is megérdemelten elismert rangját. Ezekben a kérdésekben azonban már az egyéni ízlésnek is megvan a maga joga.

Már csak azért is, mert személyes érdekeltség nélkül egy irodalomtörténeti munkának sem lehet hitele. Németh G. Béla könyvének legrokonszenvesebb vonása, hogy a szerző a kötelező tudományos tárgyilagosság mögül a maga tudósi líráját is érezteti – hivalkodás és tetszelgés nélkül, mértékkel, de határozottan.

Tizenegy éve, hogy megjelent Pándi Pál nagyszabású Petőfi-je. Akkoriban meglehetősen távol álltam a filológia berkeitől, az irodalomtörténészi szakmában nem is volt szokás leírni a nevemet, s ezért nem kis meglepetéssel olvashattam, hogy Pándi Pál az én – immár szinte magam által is elfeledett – munkásságomat figyelmére méltatja. El is végeztem magamban, hogy – ha körülményeim engedik – visszatérek a Petőfi-kutatások elhagyott mezejére. (Így is lett.)

Mindezt pedig nem azért adom itt elő, recenzióba talán nem is illő lírizálással, hogy Pándira hárítsam a felelősséget azóta elkövetett filológiai dolgozataimért, s még csak azért sem, hogy új könyvének itt következő üdvözlését a fenti körülményekkel indokoljam. Nem az „Uram, lángész lobog Önben, Uram, Önben nem különben” társasjáték látszatát óhajtottam kelteni, az új mű, a „Kísértetjárás” Magyarországon dicséretéhez nincs is szükség ilyen hangulati indoklásra. A régi emléket azért idéztem, mert úgy érzem, hogy Pándi Pál tizenegy évvel ezelőtti gesztusa nem egyszerűen pályatársi lovagiasságból fakadt, hanem tudósi alkatából: a filológiában minden körülmények között kötelező tárgyilagosság akarása számára a tudományos etika tízparancsolatához tartozik. S ez pedig olyan erény, amely elég ritka ahhoz, hogy nyomatékkal kelljen szólnunk róla.

A korábbi könyvet azért is érdemes itt emlegetnünk, mert minden olvasóban felmerülhet a kérdés: miként kapcsolódik a „Kísértetjárás” a Petőfi-hez? Mint ismeretes, ez utóbbi mű a költő pályaképét 1844 végéig rajzolta meg. A tudományos közvélemény tehát a folytatást várta, az 1845–49 közötti fő pályaszakasz rajzát. Pándi azonban meglepett bennünket, mert olyan új művet tett az asztalra, amely – miként a borítón is olvashatjuk – „nem a tíz éve megjelent Petőfi-monográfia módszeres folytatása, de épít a korábbi munka eredményeire”.

A tudományos terv megváltoztatásának – gondolom – az lehetett az oka, hogy Pándi felismerte: az érett Petőfi költészetének elemzése nem oldható meg előző könyvének módszerével, illetve e módszer megújított folytatása előtt el kell végezni azoknak az eszmetörténeti feltételeknek és körülményeknek a vizsgálatát, amelyek költőnk forradalmiságát oly rendkívülivé teszik. A múlt század harmincas–negyvenes éveiben ugyanis oly erővel hatottak az új, szocialisztikus eszmék a magyar szellemi életre és Petőfire is, hogy ezek számbavétele nélkül nem lehet hiteles és korszerű pályaképet alkotni Az apostol poétájáról.

Így születhetett – ismétlem: feltételezésem szerint – az új könyv, amely folytatás is, meg nem is, s amely épp ezért természetszerűen oszlik két kötetre. Az első a vaskosabb, majdnem 35 ívet tesz ki, a második 29 íves. A két kötet valójában két könyv, és két különböző tudományágat ölel fel. Az első rész voltaképpen eszmetörténeti stúdium, itt a szerző azt vizsgálja, hogy mikor és miként jelentkeztek az utópista szocialista és kommunista eszmék a reformkorban; a második rész ugyanezt a folyamatot Petőfi fejlődésrajzában kíséri figyelemmel, a biográfiai és műelemzési módszerek együttes alkalmazására törekedve. A témájában és módszerében lényegesen eltérő két kötet mégis egységet alkot. Az első rész nemcsak az irodalmat, hanem az egész reformkori és forradalom alatti szellemi életet átfogja, szinte extenzív teljességre törekszik, a második csak egyetlen költővel foglalkozik, de az új eszmék hódításának legfontosabb eredményét, Petőfi forradalmi költészetét az előzően felvázolt intellektuális környezetben elemzi. Pándi tehát előbb teljes körképet ad, azután a főalak portréját emeli ki, de a kétféle vizsgálat eredménye egymást erősíti: bebizonyosodik, hogy Petőfi forradalmi költészete nem fejlődhetett volna ki az egész magyar szellemi élet új eszméket befogadó korszerűsége nélkül, de Petőfi kivételes teljesítményében az is igazolódik, hogy világirodalmi érték csak ilyen úton, a nemzeti és az egyetemes szintézisében jöhet létre.

Nem térhetünk ki itt a részletekre. Egy ilyen nagy terjedelmű és ilyen szerteágazó témával birkózó műből mind az eszmetörténet, mind az irodalomtörténet művelői más-más tanulságokat vonhatnak le, és szembesítik azokat a saját felfogásukkal. Ha a recenzióban azzal foglalkoznék, hogy e szembesítés első eredményeként milyen kérdésekben érzem remek telitalálatoknak Pándi válaszait, illetve hol és miért gondolkodom másként, e rövid írás menthetetlenül eltorzulna, méltatlan méricskélgetéssé válna. A „Kísértetjárás” olyan könyv, amelynek kritikai feldolgozását nem recenziókban, hanem kinek-kinek a maga tudományos műveiben kell igazolnia. Megmaradva tehát az általánosságok síkján, arról kell számot adnom, hogy mit tartok e jelentős munka fő értékeinek.

A bevezetőben már méltatott tárgyilagosság után elsősorban a kivételes anyagismeretet kell méltányolnunk. Pándi Pál az első kötetben Eötvös és Vörösmarty, Kemény és Jósika, Erdélyi, Irinyi, Táncsics és Vasvári szépirodalmi-elméleti műveinek szocialisztikus vonatkozásai mellett gazdagon bemutatja azokat a kevésbé ismert írókat és teoretikusokat, akik e téma kapcsán szóba jöhetnek, elénk tárja a korabeli sajtó (nemegyszer a reformkori német nyelvű újságok) idevágó közléseit is. Ez azonban, még a levéltári iratokkal együtt is, a feltérképezendő anyagnak csak kisebb része volt. A feladat igazi nehézsége abban állt, hogy e feltérképezést meg kellett előznie az utópista szocializmus és kommunizmus lehetőleg kimerítő feldolgozásának, hiszen csak akkor lehet kimutatni Owen, Saint-Simon, Fourier, Cabet és a többiek eszmei hatásának nyomait a magyar szellemi életben, ha a kutató tudja, hogy minek a hatását keresi. Ha mármost figyelembe vesszük, hogy a régi magyar tudományosság számára ez a téma alig létezett, s az új magyar történelmi, eszmetörténeti vizsgálódások is csak egy-egy részlet feltárására korlátozódtak, akkor elmondhatjuk, hogy Pándinak százados mulasztást kellett pótolnia. A szocializmus magyarországi eszmei hódításának előtörténetét – talán ez is jellemző fejlődésünk sajátosságaira! – épp egy irodalomtörténész foglalta össze a témához méltó monografikus műben. Pándi mind a főszövegben, mind jegyzeteiben bőven utal elődeire, de ebből is csak az derül ki, hogy viszonylag kevés előmunkálatra támaszkodhatott, és sokszor teljesen ismeretlen területen kellett haladnia.

A rendkívül kiterjedt anyag feltárása általában nem vált leltározássá. Néhol talán fárasztó az adatok halmozása, itt-ott ismétlések is lankasztják az olvasó figyelési készségét, de nem az ilyen részletek jellemzőek a könyvre, hanem a szerző rendszerező és fejlődési folyamatokat megvilágító ereje. Pándi – joggal – nem tartja nagy becsben a formális hatáskutatást, nem átvételekre vadászik, nem utánérzéseket nyomoz, hanem azt elemzi, hogy a magyar szellemi élet miként jutott el az európai eszmeáramlatok megismerésének és alkalmazó befogadásának szintjére. Így azután nemcsak azt sikerül bebizonyítania, hogy a múlt század első felében az utópista szocializmus és kommunizmus eszméi szélesebb körben és mélyebben hatottak hazánkban, mint ezt sokáig hihettük, hanem izgalmasan kíséri végig ennek a hatásfolyamatnak történelmi mechanizmusát is. Sematikus képletek helyett így kaphatja az olvasó a társadalmi rendszer és az eszmeáramlatok bonyolult összefüggéseinek logikus kifejtését.

Pándi előző könyvének olvasói már tudják, hogy a szerzőnek milyen erős oldala a műelemzés. Most is élvezhetjük ezt a képességét, amikor sokkal nehezebb feladatot kell megoldania, hiszen a választott tárgy a politikai mondanivaló, az eszmei lényeg kiemelését követelte meg. Pándi nem engedett az egyszerűsítés csábításának, s kivált a második kötetben, ahol esztétikai értékek kapcsán kell szólnia az eszmék fejlődéséről, mindig módot talál arra, hogy a dolgok esztétikai oldalát sokoldalúan hangsúlyozza. Itt is az ragad meg, hogy az egyes művek elemzését, az egész életmű remek ismeretében, a fejlődési folyamat ábrázolásával tudja összekötni.

Mindezek alapján merem kimondani, hogy Pándi Pál új könyve egyszerre két diszciplínában is úttörő értékű, alapvető munka, nélkülözhetetlen kézikönyve lesz mind a Petőfi-kutatóknak, reformkori irodalomtörténészeknek, mind az eszmetörténet művelőinek.

„Azok a tanulmányok és cikkek, amelyek a költő születése százötven éves évfordulójára e kötetben megjelennek, az elmúlt évtizedek életrajzi kutatói előtt nagyrészt ismeretlen forrásanyagot ölelnek fel és foglalnak össze…”

E mondattal kezdte dr. Mezősi Károly utolsó könyvének Előszavát. Amilyen határozott ez a jellemzés, olyan pontos is: e tanulmányok legnagyobb értéke csakugyan az, hogy új adatokat tártak fel, fehér foltokat tüntettek el Petőfi életrajzából.

Maga az Előszó sajnos töredékes maradt, mint ahogy a kötet végső rendjének kialakításában is megakadályozta Mezősit a korai halál. A feladat tehát a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőire és a családtagokra maradt – nekik köszönhetjük, hogy Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulójára mégis kezünkben tarthatjuk Mezősi Károly tanulmányainak gyűjteményét.

A Petőfi-filológia művelőinek szűk körében mindenki személyesen ismerte és becsülte Mezősit – e sorok írója is. Ha most az érdeklődő olvasók szélesebb köre számára röviden fel kell vázolnom a tudós és a kutató portréját, engedtessék meg nekem, hogy személyes mozzanatokkal kezdjem.

Éppen leveleinek és iratainak a költő félegyházi születése mellett érvelő, vaskos kötege volt kezemben, amikor halálhíre megérkezett. Pár mondatos felvilágosítást kértem tőle egy vitás ügyben, erre küldte el tanulmánynak is beillő válaszát, majd újabb és újabb leveleit. Az utolsó előttiben így mentegetőzött hosszabb hallgatása miatt: „1971. márc. 27-én kelt leveledre eddig nem tudtam válaszolni. Márc. 19-től május 7-ig kórházban feküdtem, s még hazaérkezésem után sem adták át családom aggódó tagjai a leveledet, mert lévén ez már a második szívinfarktusom, minden munkától és izgalomtól óvnak. Az írógépemet eltüntették, ezért kézzel írom levelemet…”

Kézzel… sűrű oldalakon át. Így dolgozott, a szó szoros értelmében szinte utolsó pillanatáig, odaadással, önemésztő szenvedéllyel. Erejét, idegzetét, szívét sem kímélve ment az adatok nyomában, lett légyen szó a kívülálló számára bármilyen apróságról, mert Petőfi esetében a legkisebb adatnak is jelentősége lehet. Volt egyetemi magántanár, tanítóképző intézeti igazgató, múzeumigazgató, de igazában és mindenekelőtt – ahogyan nekrológjában is ezt a címét emelte ki családja – Petőfi-kutató volt. És amit egyszer megtudott, kinyomozott, bebizonyított, arról meg is akart győzni mindenkit. Amilyen kitartóan vizsgálódott a levéltárak legporosabb zugaiban, olyan makacsul és keményen védelmezte véleményét a tudományos fórumokon.

Kezdetben úgy látszott, csak a szülőhely-vita vonzza. Félegyháza ügyének lett legszívósabb, ám érvekben is legerősebb képviselője. Egyedül is kitartott álláspontja mellett – sokszor bizony nem mindig tárgyilagos ellenfelekkel szemben is tudományos becsületességgel. Tanulmányainak és cikkeinek mostani gyűjteménye tartalmazza azokat az írásait, amelyek a szülőhely-vitában elfoglalt álláspontját leghívebben képviselik. Minden tárgyilagos szakember – még az ellentábor híve, a kiskőrösi születés védelmezője is – elismerheti, hogy Mezősi a maga véleményét nemcsak példaadó szenvedéllyel, hanem legalább ugyanakkora objektivitással fejtette ki.

Petőfi születésének idejét és helyét illetően – meggyőződésem szerint – még mindig korai volna „végérvényes” megállapodásokra jutni, s még nagyobb hiba volna akár a félegyházi, akár a kiskőrösi születést vitathatatlanná deklarálni. De bárhogy dőljön is el „az évszázados per”, Mezősi érdemeit egyik tábor sem fogja vitatni. Neki is megvoltak a maga elfogultságai, nem tudott megszabadulni egyfajta kultikus beállítottságtól, de arra törekedett, hogy érvelésében a tények és adatok igazát érvényesítse. S ami a legfőbb, a szülőhely-vitát nem valamiféle lokálpatrióta érdek szemszögéből nézte, hanem a költő egész életrajzának és életművének keretei között vizsgálódott, keresett, kutatott, érveihez mindig új adatokat mutatva fel. Ha ma sokan ismét nyitottnak érzik az egyszer már mintegy hivatalosan lezárt szülőhely-vitát, az szinte egyedül Mezősi tudományos erőfeszítéseinek eredménye. Ha mást nem, annyit mindenképpen elért több mint egy évtizedes polémiáival, hogy a kiskőrösi születés védelmezőit pontosabb, tárgyilagosabb és gazdagabb érvelésre késztette, s e vitákból a költő családjának és a gyermekéveknek jobb ismeretével kerültünk ki.

Mezősi maga sem akarta, hogy szűk körű polémiák keretei közé zárhassák: túl a szülőhely-vitán így vált az egész Petőfi-családtörténet legjobb ismerőjévé. Mindaz, amit ma Petőfi Sándor apjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudunk – és meglehetősen sokat tudunk –, elsősorban neki köszönhető. A költő családjának kiskunsági életéről, a „jó öreg kocsmáros” árendási tevékenységéről, vagyongyűjtő buzgalmának eredményeiről Mezősi olyan új adatokat tárt fel, és tett közzé, amelyek száz esztendő óta elfogadott irodalomtörténeti vélekedéseket ingatnak meg.

Kétségtelen persze, hogy e családtörténeti vonatkozások egy része csak nagyon távolról vagy egyáltalán nem kapcsolódik a költői életműhöz. Még sincs igazuk azoknak, akik az ilyen kutatásokat mindenestül fölöslegeseknek ítélik. Mezősi, anélkül hogy ezt különösebben hangsúlyozta volna, a modern lélektani és szociológiai iskolákkal összhangban járt el, amikor a költő gyerekkorát és családi környezetét oly elmélyülten vizsgálta: Az apostol alkotójának elemi élményvilága, lelki „mélyrétege” a gyermekkorból, földrajzilag a Kiskunságból nő ki.

Mindez persze fordítva is igaz. Ahogyan a felnőtt költő nem érthető meg a gyermekkor élményei nélkül, ez utóbbiak jelentősége és értelme is csak az életmű felől világosodik meg. Mezősinek tehát szükségszerűen el kellett jutnia – túllépve a családtörténeti kutatásokon – a tulajdonképpeni életrajzhoz és életműhöz. El is jutott. Legutolsó dolgozatai már egyre határozottabban ezt az új kutatási irányt jelezték műveiben.

Műveinek ez utóbbi csoportjából kétségtelenül az a tanulmány emelkedik ki, amely a költő választási bukásának eddigi legrészletesebb és leghitelesebb történetét adja. E fontos dolgozat nagy terjedelme miatt nem kerülhetett be ebbe a gyűjteménybe (a Petőfi és kora című kötetben jelent meg, 1970-ben, az Akadémiai Kiadó gondozásában), de az idevágó kutatások eredményeinek összegzését megtalálhatjuk a Petőfi megbuktatása a szabadszállási követválasztáson című cikkben. Nem kevésbé érdekes és tanulságos, sok új szempontban gazdag Petőfi utolsó napjainak leírása és „a síron túli üldözés” nyomon követése.

A kötet első írásai Petőfi szüleinek testi-lelki vonásait rajzolják meg, az utolsók a költő feleségének és fiának sorsát idézik. Ami a két pólus közé, a kezdet és a vég, sőt a kezdet előtti és a vég utáni idők közé esik, maga az életmű már kevésbé szerepel Mezősi tanulmányainak tematikájában, de ez a kevés is fontos és új összefüggésekre mutat rá – kivált a Petőfi és Czakó kapcsolatát tárgyaló tanulmány.

Terveinek s most e kötet tárgyának ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy végső célként egy teljes életrajz lebeghetett szeme előtt. Kiderül ez már idézett Előszó-töredékéből is, amelyben hangsúlyozta, hogy „a tudományos igényű, összefoglaló jellegű és teljességre törekvő Petőfi-életrajz” nem épülhet csak a költő verses és prózai nyilatkozataira, valamint a kortársak vallomásaira, hanem mindenekelőtt a levéltári adatokat kell figyelembe venni. Szerényen mindig csak arról beszélt, hogy az ilyen életrajz munkálataihoz akar hozzájárulni, de egyre határozottabban készült arra is, hogy maga vállalkozzék a Petőfi-biográfia régóta esedékes korszerűsítésére.

Már nem lett volna szabad dolgoznia, amikor még mindig terveit kovácsolgatta, iratait rendezgette. Utolsó hozzám küldött levelében is új elképzeléseiről beszélt, nagy munkák elgondolásait körvonalazta. Kölcsönadott kéziratos tanulmányai közt megjelölte azokat, amelyeket visszavár, mert – mint remélte – „hamarosan” szüksége lesz rájuk. Reményeit nem válthatta valóra, de azokra a tanulmányokra csakugyan szüksége van és lesz mindenkinek, aki közelebb akar jutni Petőfi megértéséhez. Összefoglaló művét nem írhatta meg, de ha egyszer tető alá kerül a százados babonákat, legendákat, mítoszokat szétoszlató, hiteles adatokra épülő Petőfi-életrajz, annak szerzője nem kis mértékben Mezősi Károlynak is adósa lesz.

A sokat emlegetett másfél százados évfordulót, amelyre oly hosszú idő óta készült, nem ünnepelheti meg. De azt legalább megérhette, hogy családtörténeti kutatásainak legnagyobb összegezése, hatalmas okmánygyűjteménye a kiadás küszöbére került, s tanulmányainak e kötetét is kiadói útjára indíthatta. A betegség szorongató óráiban meglehetett az a vigasza, hogy állhatatos munkájának eredményei beépülnek az új Petőfi-szintézisekbe, a kritikai kiadásokba, a készülő monográfiákba. Az ügy, amelyet vállalt, halála után sem árvul el.

A Petőfi-kutatók amúgy sem túl nagy serege az utóbbi évtizedben fájdalmasan meggyérült. Reméljük, hogy az egyetemek és tudományos intézmények előbb-utóbb észreveszik, és új, fiatal tudósokkal igyekeznek ellensúlyozni a veszteségeket. Bárcsak lennének e fiatalok között is olyanok, akik Mezősi Károly szenvedélyével, levéltárak titkait ostromló hevületével, oknyomozói kitartásával látnak munkához.

Mezősi Károly tanulmánykötetének talán legfőbb tanulsága éppen az, hogy az ilyen tudósi erények változatlan szükségességét bizonyítja. A legjobban ismert magyar költőről még mindig nem tudunk eleget. Fölös számban van már magyarázatunk és teóriánk róla, de életrajzának sok homályát még mindig nem tudtuk eloszlatni. Mezősi Károly megtette a magáét a korszerű Petőfi-életrajzért. Most az ő nemzedékét követő tudósgenerációknak kell folytatniuk a munkát, hogy végre ne csak közelebb, hanem igazán közel kerülhessünk Petőfi Sándorhoz.

(A Közelebb Petőfihez előszavából.)

Még a szűkebb szakma képviselőinek, a Petőfi-filológia művelőinek is hosszabb időre lesz szükségük ahhoz, hogy felmérjék, mit hozott a nagy évforduló, amelyet hónapokon át ünnepeltünk. A szakmunkák, népszerűsítő írások, szépírói vallomások, publicisztikai cikkek áradatából mégis és máris ki lehet emelni a legizgalmasabb és legvonzóbb teljesítményeket. E sorok írójának meggyőződése, hogy Pándi Pál és Pálmai Kálmán könyve e kiemelkedő teljesítmények sorába tartozik.

Sőt, túlzás nélkül megállapítható, hogy a Gondolat Kiadó Nagy magyar írók sorozatában megjelentetett mű bizonyos értelemben egyedülálló értéket képvisel. Hogy ez a kijelentés némi fedezetet kaphasson, legalább vázlatosan utalnunk kell a Petőfi-kutatások jelenlegi állására. Az a helyzet ugyanis, hogy e kutatások főleg három területen haladtak előre: 1. korszerűsíteni kellett elavult biográfiai ismereteinket; 2. el kellett kezdeni az új kritikai kiadást modern textológiai elvek alapján; 3. a régen teljesen elhanyagolt eszmetörténeti vizsgálódásokat a kor kívánta szintre kellett emelni.

Az elavult vagy elhanyagolt kutatási ágak felfrissítése szükségszerű volt, de némi egyoldalúságra is vezetett: a Petőfi-filológusok többségének energiáit lekötötte az életrajzírás, szöveggondozás, világképelemzés stb. E stúdiumok művelése nélkülözhetetlen a költői életmű modern elemzéséhez, de nem pótolhatja ezt az elemzést.

Az így keletkezett egyoldalúságot természetesen nem úgy kell leküzdeni, hogy abbahagyjuk a biográfiai vagy textológiai kutatásokat, még kevésbé úgy, hogy az életrajzírót megdorgáljuk, „miért életrajzot ír, miért nem műelemzést ad?”, (miként a Napjaink kritikusa tette ifjúsági Petőfi-biográfiám bírálatakor), hanem úgy, hogy a közvetlen műelemzés területén is új felismerésekig verekedjük el magunkat…

Nos, épp ebben az összefüggésben mutatkozik meg a Pándi–Pálmai szerzőpáros könyvének legfőbb értéke: a cél felé orientálja a Petőfi-kutatást és a közvélemény érdeklődését is, amikor a lényegről, a költői fejlődés kibontakozásáról, a művek születéséről, a Petőfi-vers sajátosságairól beszél.

Pándi Pál szerzői utószava szerényen „a népszerű ismeretterjesztés” kategóriájába sorolja ezt a könyvet. S valóban, ismeretterjesztésről is szó van. A munka jellege, hangneme, a jegyzetapparátus mellőzése is ezt a szándékot hangsúlyozza. De az az ismeret, amelyet az olvasó nyerhet, tudományos műhelyben feltárt új összefüggéseket és meglátásokat hordoz, végeredményben mégiscsak egy tudományos összegezés népszerű modorban összefoglalt eredményeit kapjuk.

Az összefoglalás alapja az az Előszó, amelyet Pándi Pál írt a Magyar Klasszikusok sorozatában kiadott 1955-ös Petőfi-gyűjteményhez. A Petőfi-filológia általános új vívmányai és a saját új szempontjai, kutatásai, eredményei alapján ezt fejlesztette tovább Pándi az egész költői pályát korszerűen elemző szintézissé. Pálmai Kálmán feladata pedig elsősorban „az életrajzi kiegészítés”, vagyis az újabb biográfiai megközelítések hasznosítása volt. Az ilyen munkamegosztással és átdolgozásokkal készült könyvek leginkább kísértő veszélye a toldozottság-foldozottság látszatát keltő szerkezeti egyenetlenség. Ezt a veszélyt nemcsak sikerült elkerülnie a szerzőpárnak, ennél többet is adnak: egy lendülettel felvázolt, általában egységes szellemű munka került ki kezükből.

Itt-ott mégis problematikussá válik ez a belső egység, de aligha a munkamódszer, mint inkább az anyag természetes ellentmondásai miatt. A tárgyalás során például előbb a Cipruslombok, majd a Felhők életrajzi háttere kerül elemzésre, s utána maguk a művek következnek, vagyis több lapon át vizsgált 1846-os vonatkozások után ismét 1845-ös téma következik. Az időrend ilyen megbontását azonban a költői fejlődés mélyebb összefüggéseinek feltárása végett vállalni kellett – az életrajz és a műelemzés vaskövetkezetességű párhuzamossága egyébként is alighanem monotonná tette volna az elemzést.

A Felhők kapcsán ne maradjon említetlenül, hogy ez a költői pályakép minden korábbi monografikus feldolgozáshoz képest tartalmasabban mutatja fel Petőfi úgynevezett (nem biztos, hogy pontosan megnevezett) „válságkorszakának” eszmei és esztétikai értékeit. „Amikor a kétségbeesés világot átszelő útra repíti a képzeletet – olvashatjuk –, akkor nem a pusztulás, hanem a változás közelében járunk.” A remek elemzések és meglátások hasznos fogódzót kínálnak annak, aki e változás még részletesebb kibontására fog vállalkozni.

E rövid recenzió célja pusztán az olvasói kedv felkeltése. Keretei közé nem férhet el még csak a legfontosabb pályaszakaszok érintése sem. De legalább arra rá kell még mutatni, hogy milyen tartalmas verselemzéseket nyújt ez a könyv. Nálunk verselemzés címén régebben igen gyakran eszmei kivonatokat gyártottak, újabban pedig nemritkán pusztán a formai oldal sajátosságainak megfogalmazása izgatja az esztétákat. Ezek a versmagyarázatok nem egyszerűsödnek ideológiai rezümékké, de nem is vesznek el formai pepecselésben – a mondanivalótól a rímképletig mindarról szó esik, ami a műalkotást műalkotássá teszi. A „Kísértetjárás” Magyarországon második kötetében részletesebb analíziseket kapunk egy-egy műről, ez természetes, de a kényszerű rövidség ellenére itt is sokoldalú a kiválasztott versek értékelése.

A Petőfi-filológusok bizonyára feldolgozták, vagy fel fogják dolgozni e könyv tanulságait, ki-ki a maga alkata, szemlélete, saját elfogultsági rendszerének lehetőségei szerint. Az irodalmat oktatók is meg fogják találni ezt a művet, ha a legkönnyebbnek látszó s talán mégis legnehezebben tanítható magyar költővel kell tanítványaik elé állaniuk. Reméljük azonban, hogy e természetes érdeklődési körön túl mindazok felfigyelnek e munkára, akik az évforduló során portalanított klasszikust jobban meg akarják ismerni.

Tájékozódásukat segíti a könyvet kísérő, bő szívvel válogatott bibliográfia és a tartalmas időrendi táblázat is (Paál Rózsa, illetve Miklós Róbert összeállítása).

Két okból is illik üdvözölni Simon István népszerű magyar irodalomtörténetét. Először azért, mert szembeszegül egy rossz divattal, klasszikus irodalmunk lenézésével. Csüggesztően szaporodó jelek bizonyítják, hogy egyfelől a sznob „európaiság”, másfelől a parlagi tudatlanság milyen sajátosan találkozhat a nemzeti múlt éltető értékeinek tagadásában vagy hányaveti fitymálgatásában. Természetesen még egy hivatásos irodalomtudós sem állíthatja magáról, hogy ő „mindent” olvasott, de itt most nem is az időhiányból, ízléskülönbségből fakadó mulasztásokra gondolunk, hanem arra a hetvenkedő magatartásra, melyet a műveltségi hézagaikkal kérkedő írók tanúsítanak. Ilyen körülmények között már pusztán kézbe venni is jólesik ezt a könyvet, amely szerzőjének a nagy elődök iránti konok szeretetét és hű tiszteletét tanúsítja.

Simon könyvének igazi jelentőségét azonban akkor mérhetjük fel, ha önáltatás nélkül számba vesszük, milyen szakadék húzódik még ma is a nagy tömegek irodalmi ízlése, érdeklődése és a szűkebb irodalmi vagy éppenséggel irodalomtudományi közvélemény között. Nagy erőszakot kell tennie a valóságon annak, aki kétségbe vonja, milyen nyomasztó a hígabb irodalom és a művészeten kívüli lektür befolyása számottevő tömegek körében.

E szakadéknak ha nem is felszámolásához, de legalább csökkentéséhez minden illetékesnek meg kell tennie a magáét. Sajnos az irodalomtudomány nem tud a kívánt mértékben hozzájárulni az annyira szükséges közeledéshez. A kis példányszámban kiadott és gyakran bizony eleve olvasóriasztó modorban fogalmazott filológiai munkák hatása csak kevéssé töri át a szakma kereteit. Épp a Petőfi-évforduló során győződhettünk meg arról, hogy olykor bizony komoly írók is el-elmaradtak a Petőfi-tudomány új eredményeitől…

A magyar irodalom történetének Simon által adott összefoglalása tehát épp azért üdvözlendő, mert a népszerű modorban, tudálékoskodás nélkül írt (s ráadásul képekkel is gazdagon ellátott) könyv tíz- és tízezrekben keltheti fel vagy erősítheti meg klasszikus irodalmunk szeretetét. A szerző és a kiadó szerencsés ötlettel mindjárt szemelvénygyűjteményt is mellékelt a kötethez, így az érdeklődő, a könyv másik felére lapozva át, azon melegében a bizonyító illusztrációt is megkapja a szerző érveléseihez.

Simon e kis antológia összeállításakor szemmel láthatóan nem törekedett túl sok „felfedezésre”, meghökkentő átértékelésekre. Saját fejtegetéseiben is érezhetően a végletek elkerülésére hajlott, kiegyenlítő, ellentéteket oldó, minden érték irányában nyitott szemléletre. Aligha lehet vitás, hogy a heves elfogultságoktól vezetett szerzők e műfajban nyelvileg feszültebb, szempontokban izgalmasabb, felkavaróbb munkákat alkottak már, de épp e könyv meghatározott célját tévesztenénk szem elől, ha ilyesfajta igénnyel közelednénk A magyar irodalom-hoz. Egyéni felfogásban szerkesztett, de a nagy közösségnek szánt könyvvel van dolgunk, amelyet szerzője nyilvánvalóan szándékosan óvott a túlzottan is egyéni stiláris vagy értékelési szenzációktól.

Hogy itt milyen tudatos felfogás érvényesül, azt leghívebben a szerző nyelve jelzi: míg Balassiról, Csokonairól és általában líránk nagy vonulatáról van szó, Simon színesebben fogalmaz – ahogy azonban közeledünk a mához, egyre jobban alkalmazkodik elfogadott rendszerezésekhez, és a könyv stílusa a lexikonok mondataira kezd emlékeztetni, hogy a mához érve már-már a névsorolvasás benyomását keltse az olvasóban.

Simon óvatossága nagyon is érthető. Jól tudja, hogy a kortársi irodalom megítélésében a legkönnyebben lehet nevetséges tévedésekbe bonyolódni. Gondoljuk csak meg, hogy az 1820-as évek szülöttei közül a céhen kívüli köztudat már csak három irodalmi nagyságot tart számon: Petőfit, Madáchot, Jókait. Az 1920-as évtized szülöttei közül viszont Simon 25-26 nevet sorolt fel. Nem valószínű, hogy a magyar nép zsenitermő képessége korunkra megnyolcszorozódott volna, s arra sincs biztosíték, hogy a jövő igazoltjai épp e 26-os listáról kerülnek majd ki. Ez a lista tehát egyszerre bő is meg szűk is, de minderről elsősorban az a bizonyos objektív valóság tehet, amelyben egyelőre nehezen megkülönböztethetően egymás mellett ágál az újat hordozó tehetség, a tegnapot epigon módra folytató, hol jó szándékú, hol nevetségesen öntelt középszerűség, sőt, az iparszerűen űzött dilettantizmus is.

Egy terjedelmesebb és elemzőbb kritikában természetesen érdemes volna vitatni a könyv némely szempontját. A magam részéről úgy érzem, hogy például József Attila és a szocializmus eszméjének-gyakorlatának kapcsolata konfliktusosabb volt az itt ábrázoltnál, Petőfim is zaklatottabb, nyugtalanabb a Simonénál, a három sorba foglalhatónál jelentékenyebbnek érzem Arany László életművét, s ha Kovács Imre szerepel, nem hagytam volna említés nélkül Márai Sándort – hogy csak egy-két jelzésre szorítkozzam.

A várhatóan több irányú kritika sok egyéb szemponttal fog még előállni. A remélhető új kiadás(ok)ban Simon István nyilván érvényesíti e kritikák tanulságából mindazt, ami könyve továbbépítése szempontjából hasznos lehet, anélkül azonban, hogy a kívánságlisták nyomásának engedelmeskedve, minden igényt ki akarna elégíteni. Az volna jó, ha a cél szabta határok között még határozottabban domborodna ki Simon Istvánnak, a költőnek egyéni látásmódja, lexikonok közhelyeit megkérdőjelező, protokolláris kívánalmakkal nem sokat törődő bátorsága.

Az 1972-es kiadási évvel jelzett füzet érdemi anyagában azonos a korábbi, hasonló témájú füzetekkel. A kiadvány külsőleg igen mutatós, papírja, tipográfiája jó minőségű.

A füzet belső értéke már sokkal kétségesebb. Fő hibája az, hogy a szerzők egyike tudományos, sőt az irodalomtörténet mulasztásait korrigáló munkának igyekszik beállítani írásait (pl. a 43. lapon), holott e kiadványban semmiféle olyan érdemi adat nem található, amelyet az irodalomtudomány korábban nem ismert volna.

A kiadvány négy részre oszlik. Az I. és a IV. rész a szülőházra, illetve a kiskőrösi Petőfi-kiállításra vonatkozó ismereteket rögzíti. Ezek a részek lényegében a Petőfi-kultusz témakörébe tartoznak; iskolás, de nagyjából korrekt fogalmazásban szolgálják a kitűzött célt.

A II. és – teljesen indokolatlanul különválasztott – III. fejezet a szülőhely vitájával foglalkozik. Pontosabban: egyoldalúan csak a kiskőrösi érveket foglalja össze. A szerző fellépése, a közölt jegyzetek, forrásmegjelölések együttese azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy itt valami tudományos bizonyítási eljárás folyik, a valóságban erről nincs szó – propagandisztikus és kultikus szemléletű adatkezeléssel van dolgunk.

A két középső fejezet szerzőjének beállítottságát már a füzet címe is híven érzékelteti: „Szent a küszöb…” A szerző azt a hangulatot igyekszik kelteni, mintha Petőfi e pár szava valamilyen módon igazolná a kiskőrösi Petőfi-ház szülőház mivoltát – e Pesten írt költemény azonban semmiféleképpen nem idézhető a születési vita egyik „pártjának” támogatására sem, egészen másról szól…

Istenes József szemléletét legjellemzőbben az mutatja meg, hogy miként kezeli az úgynevezett pápai anyakönyvi bejegyzést. Mint ismeretes, Petőfi 1841 novemberében jelentkezvén a pápai főiskolán, Kis Kőrös-t írta be születése helyéül a kollégium anyakönyvébe. Istenes így érvel: „…a pápai bejegyzés olyan okmány, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja: Petőfi születési helye Kiskőrös, hiszen (sic!) saját kezűleg írta 19 éves korában.”

A logikában szervi ellentmondás érhető tetten: ha ez az okmány „minden kétséget” kizár, minek annyit vitatkozni, minek újra és újra megjelentetni a „Szent a küszöb…” című füzetet? Ha viszont maradt még kétségre ok, és lehet vitatkozni, miért nem száll szembe az ellenérvekkel? És egyáltalán: egy tizenkilenc esztendősen tett nyilatkozat csak akkor lehetne önmagában is perdöntő, ha a költő később nem tesz azzal ellentétes vallomást. De tett, versben is, prózában is, sőt, esetleg okmányiratban is, amikor felnőttkorában következetesen kiskunnak, tehát nem kiskőrösinek, sőt, közelebbről félegyházi születésűnek mondotta magát.

Mivel a Szülőföldemen című verset elég sokan ismerik, és mivel a fent említett ellenérvekről is tudnak pár ezren, a füzet nemhogy meggyőzhetné a kétkedőket, ellenkezőleg, csupán szerzőinek elfogultságáról tesz tanúbizonyságot.

Félreértés ne essék: nem azt kívánom a füzet szerzőitől, hogy a félegyházi álláspontnak csináljanak propagandát, annál is kevésbé, mert magam is a kiskőrösi születést tartom jelenleg valószínűnek. Csupán azt tartom kegyeleti, erkölcsi és tudományos szempontból egyaránt megkövetelhetőnek, hogy a kiskőrösi álláspont hívei se tagadják el a költő felnőttkori vallomásait.

Istenes József valószínűleg azért tekint el az ellenérvek cáfolatától, mert nem akar kételyt ébreszteni. „…Tartozunk ezzel a Petőfi szülőházat látogatók ezreinek is, mert másképp lépi át a szülőház küszöbét a kétkedő, mint az, aki a költővel együtt vallja: »Szent a küszöb…«”

Ez a felfogás nem indokolható komolyan. Tudományos szempontból mindenekelőtt az adatok, tények, okmányok hitelessége a döntő, s nem az a szempont, hogy ki milyen érzéssel lépi át egy emlékház küszöbét. Kétely egyébként is már van, létezik, függetlenül az emlékház vezetőjének szándékától. Propaganda-szempontból tehát szintén hibás a fenti felfogás, mert kételyt mindenekelőtt az ébreszt az értelmes látogatóban – és e füzet olvasójában –, ha azt látja, hogy Petőfi felnőttkori vallomásainak elhallgatásával, a kiskőrösi születés ellen felhozható ellenérvek cáfolata nélkül, tehát erőszakosan agitálják egy álláspont elfogadására.

A kiadvány legfőbb hibája tehát épp az, hogy árt annak az álláspontnak, amelyet szolgálni szeretne. A több mint egy évszázada zajló születési vitában a kiskőrösi álláspont hívei már sokszor ártottak saját maguknak, de ez a füzet kultikus egyoldalúságával betetőzi – bocsánat a profán fordulatért – az „öngólok” sorozatát. Ha ma az irodalomtudósok többsége változatlanul kitart a kiskőrösi születés valószínűsége mellett, akkor ezt az ilyen füzetek ellenére teszi. Álláspontunktól még az sem tántorít el bennünket, hogy ilyen egyoldalú, kultikus szemléletű propagandával akarják befolyásolni a Petőfi-filológiát.

Istenes József az Irodalomtörténet 1960. 1. számában cikket közölt, amelyben nem perdöntő, de egyben-másban érdekes adatok is szerepelnek. Ez utóbbiakat köszönettel lehet tudomásul venni. Amikor azonban ezt a cikket, néhány adalékkal kibővítve, de szemléletében nem változtatva, újra és újra füzetekben közölteti, akkor – legjobb szándéka ellenére – nem szolgálja – a saját „kiskőrösi érdekeit” sem.

Két eset lehetséges: 1. vagy csak olyan füzetre van szükség, amely megelégszik a ház történetének és a kiállításnak ismertetésével (az iskolás és néhol kezdetleges Petőfi-értékelések mellőzésével); 2. vagy ki lehet térni a szülőhely-vitára is, de ez esetben érdemben válaszolni kell arra, hogy miért vallott Petőfi e kérdésben kétféle nézetet, mást ifjúkorában, és mást felnőtt fejjel. Meggyőző ereje csak egy olyan felfogásnak lehet, amely az ellenérvekkel is szembe tud nézni.

(Szaklektori vélemény 1974-ből.)

A műfajra jellemző lassúsággal, de a szokásosnál is szebb kiállításban és az átlagosnál gazdagabb tartalommal jelent meg a Petőfi Irodalmi Múzeum tizedik évkönyve, tizenöt szerző tanulmányával, illetve szépírói vallomásával. A Petőfi-évforduló könyváradatában – az időrendet tekintve – az utolsók egyike ez az érdekes gyűjtemény, mintegy átvezető abba a periódusba, amelyben kevésbé látványosan, de nem kevesebb szívóssággal kell dolgoznunk nagy költőnk életének és művének korszerű bemutatásáért.

Az évkönyv szerkesztője, V. Nyilassy Vilma – betegsége miatt – sajnálatosan hiányzik a Petőfi-filológia napi vitáinak, folyamatos munkáinak porondjáról, annál örvendetesebb, hogy kiváló textológiai-életrajzi ismereteit hasznosíthatta e maradandó értéket képviselő kötet szerkesztésében és gondozásában. A szerzők érdeme mellett mindenekelőtt Nyilassy Vilmának kell köszönetet mondanunk azért, hogy nehéz körülmények között is ilyen értékes munkát vállalt és végzett.

Illyés Gyula lírai köszöntőjével kezdődik az évkönyv, s joggal, mert par excellence szépíróink között senki sincs, aki nála többet tett volna az igazi Petőfi népszerűsítéséért. Az irodalomtudomány oldaláról Sőtér lstván emlékkiállítási megnyitója méltatja az ünnepi évfordulót és annak főszereplőjét – kinek életét és költészetét „az életöröm és az életerő sűrített foglalatának” tekinti.

A nagyobb dolgozatok sorát Martinkó András Alkotásmód és kronológia című tanulmánya nyitja meg. Egy eddig összefüggően nem vizsgált, de épp Petőfi esetében igen fontos kérdés elemzését kapjuk a jeles kutatótól. Martinkó legjobb erényei érvényesülnek e munkában: stiláris érzékenysége, az alkotáslélektan iránti fogékonysága, a sablonok elvetésére törekvő gondolati igényesség. A tanulmány paradox módon egy bizonytalansági érzés felkeltésével, illetve megerősítésével nyújtja a legtöbbet – azzal ugyanis, hogy a Petőfi-versek amúgy is ingatagnak ítélt kronológiai rendjét mindenki másnál erőteljesebben kérdőjelezi meg.

Az elfogadott időrenddel szembeni kritika szinte minden konkrét kérdésben meggyőző. A javasolt megoldás azonban inkább csak hipotetikus, ötletszerű elképzelés, semmint a tényleges filológiai munkában hasznosítható módszer. Egyszerűen nincs olyan lélektani törvény, amelynek alapján a költői ciklusteremtést sémákba rögzíthetnénk. „…Minden ciklus széles kifutású, nagy lángot vető, erősen személyes jellegű én-versekkel kezdődik…” – fejtegeti Martinkó (15. l.), majd a kevésbé személyes műfajok, formai ujjgyakorlatok, nagyobb epikus vállalkozások stb. következnének. Lehet, hogy némely esetekben így történik, de hogy ezzel a sémával kulcsot kapnánk az egész ciklusteremtési mechanizmushoz vagy kivált a kronológia felülvizsgálatához, nem hihető. Lehetséges, hogy a János vitéz nem keletkezhetett 1844. nov. 15-e után, de ennek megállapításához elvont teoretikus elképzelések nem elegendők.

Természetesen Martinkó maga is óv elméletének olyan felfogásától, hogy „a ciklus-struktúra kronológiai következménye kivétel nélküli merevséggel érvényesül minden egyes vers esetében” (18. l.). Fel is sorol néhány „zavaró körülményt”; a tényleges nehézségek azonban ennél sokkal súlyosabbak, és nem egyszerűen a kronológiai következmények kérdésesek, hanem maga a feltételezett ciklusstruktúra.

A tanulmány tehát elméletileg sokkal gazdagabb, mint amennyire a gyakorlatban használható. Vagy pontosabban: nem annyira a kronológia tökéletesítésére való, mint inkább arra, hogy ösztönzéseket adjon Petőfi alkotásmódjának további tanulmányozására.

Vayerné Zibolen Ágnes Petőfi lefoglalt képeinek sorsával foglalkozik Ismeretlen Orlai Petrich-festmény Petőfi otthonából című tanulmányában. A kitűnő tárgyismerettel megírt dolgozat alapján az eddiginél hitelesebben és sokkal tanulságosabban lehet magunk elé rajzolni a házas költő pesti otthonát, s különösen érdekes következtetéseket vonhatunk le mindebből Petőfi forradalmi világnézetére vonatkozóan. A tanulságok maguk is külön tanulmányt érdemelnek, de annyi mindenképpen summázandó a francia forradalmárok portréinak mostani listája nyomán, hogy Petőfi minden szűklátókörűség nélkül, a maga teljes gazdagságában tanulmányozta a nagy francia revolúciót. Rokonszenve a jakobinusokhoz vonzotta, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a forradalom többi jelentékeny hősének szerepét is felmérje és becsülje. Zibolen Ágnes cikke alighanem még gyakran felmerül majd a költő világnézete körüli vitákban.

E sorok írója Petőfi vándorszínészi éveiről készített füzete szerkesztésekor már támaszkodhatott Solt Andor Amikor Petőfi statiszta volt… című tanulmányára, amely akkor még csak kéziratként létezett. Örvendetes, hogy most már a kutatók szélesebb köre tanulmányozhatja ezt a kitűnő összefoglalást, amely a Pesti Magyar Színház két hónapjáról példásan dokumentált tájékoztatást ad, s ezzel a kamasz Petőfi egyik legfontosabb életrajzi hátterét világítja meg.

A színész Petőfi jobb megismeréséhez ad támpontokat Kiss József Művész és költő! című életrajzi tanulmánya is. A kiváló textológus egyszersmind a biográfia kérdéseinek is legjobb szakemberei közé tartozik, sőt, épp a pápai korszaknak minden bizonnyal legalaposabb ismerője.

A dolgozat Petőfi Pápáról való távozását újszerűen elemzi, méghozzá nem csupán érdekes feltevések, hanem új tényanyag – mindenekelőtt Egressy Gábor pápai vendégszereplésére vonatkozó adatok – alapján. Oly ritkán kerülnek elő új összefüggéseket megvilágító adatok, hogy már akkor is nagy figyelmet érdemelne Kiss József munkája, ha pusztán ezeket közölné. Ő azonban mindjárt egy teljes, önálló életrajzi fejezetté fejlesztette a feltárt tényeket s a belőlük levonható következtetéseket. Lehet némi túlzás abban, hogy Petőfi távozásának okát „végső soron” Egressy hatásában kell keresnünk (102. l.), de mindaz, amit e feltevés alátámasztására Kiss József elmond, a vándorszínészi pályaszakasz előzményeinek megértéséhez nélkülözhetetlen fogódzókat kínál.

Valóságos életrajzi fejezetté kerekedik Bodolay Géza Barátság, szabadság, szerelem című összefoglalása is. Ami a szorosabban vett biográfiai kérdéseket illeti, az ismert anyag korrekt felmutatásának érdemét nem csökkenti, hogy Szeberényi Lajos Petőfi-ellenes támadásának vagy a vitatott Nyesy-tárca szerzőségének problémájában más megközelítések is lehetségesek, az itt adódó nézeteltérések különben is a többé-kevésbé megfogható tárgyi adatok keretei közé szoríthatók. Már nehezebben rögzíthető régiókban mozog az a verselési elmélet, amely a tanulmány terjedelmileg is jelentős részét foglalja le. „…Elődei”, „főleg Németh László nyomán” – hangsúlyozza Bodolay: a jambikus sorok lüktetését a magyar versben „a hangsúlyok adják”, „a ritmus képzetét” nem maga a jambus kelti. Ha így volna is, amin még érdemes volna tűnődni, ebből még nem következne, hogy Petőfi „öntudatlanul alkotott széptani szabályok szerint” írta költeményeit. (114. l.) A költő elvetette az iskolás szabályokat, ez tény, de hogy tudatosan vagy öntudatlanul tette-e, ahhoz az itt felsorakoztatott bizonyító anyag nem ad elég támpontot.

Némi vitára serkent Szörényi László Apokalipszis helyett kataklizma című verselemzése is, amely a Szörnyű idő… új felfogását nyújtja. Szörényi szerint a vers „azzal, hogy a jelenben zajló végromlás történetiségét tagadja, a »történelmet« magát mítosznak nyilvánítja”. (175. l.) Sőt „vérfagyasztó iróniát” fedez fel a költeményben, a Hymnus „csúfondáros deformációját”, rímelési „enyhe frivolságot” és hasonlókat is talál a műben. Mindezt pedig azért teheti, mert a Szörnyű idő… ismert keserű kérdéssorozatát Szörényi egyértelműen tagadásnak tekinti. (174. l.) Csakhogy a kérdőjelek kérdéseket fejeznek ki, s nem feltétlenül tagadásokat. Az elemzés érdekesen tanúsítja, hogy a tüntetően a „szövegre” támaszkodó vizsgálat is félrecsúszhat, ha előzetes koncepciók szerint olvassuk a szövegeket. A vitatható következtetés ellenére mégis élvezetes, gondolatébresztő, igényesen megírt esszét köszönhetünk a szerzőnek, aki ismét bebizonyította, hogy az új irodalomtörténészi nemzedék ígéretes képviselője. Példája egyszersmind azt is igazolja, hogy a nem kifejezetten Petőfivel foglalkozó, a korszak más klasszikusainak életművét kutató irodalomtörténész is milyen izgalmas kérdéseket vethet fel költőnk korszerűbb értelmezése érdekében.

Fenyő István sem számít céhbeli Petőfi-filológusnak, hiszen elsősorban a reformkorszak eszmetörténeti-kritikai kérdéseinek vizsgálója. Mégis tudatosan törekszik arra, hogy Petőfi életművének elemzésében is hasznosítsa a kor egyéb vonatkozásaiból nyerhető tanulságokat. Petőfi és Kölcsey címen adalékot nyújt az „apostol”-motívum kialakulásához, annak a véleményének adva kifejezést, hogy e motívum „első hazai csíráját” Kölcseynek 1832-ben Kazinczyról elmondott beszédében kell keresnünk. (168. l.) Az ilyen megközelítések jelentősége épp azért nőtt meg az utóbbi időben, mert kicsit elhanyagoltuk a Petőfi-eszmék hazai forrásvidékének tanulmányozását. Pedig – miként ez a tanulmány is mutatja – Petőfi nem egyszerűen szakítás a reformkor közfelfogásával, hanem a 48 előtti periódus legjobb törekvéseinek szerves folytatása is.

Ha az évkönyv többi cikkével még rövidebben foglalkozom, ez egyáltalán nem jelenti azt, mintha jelentőségük is kisebb volna, csupán a recenzió terjedelmi korlátainak engedek. Nem is lehetne lebecsülni H. Törő Györgyi értékes cikkét, amely szerényen adalékokat ígér A gyüldei ifjakhoz című költemény kapcsán, valójában azonban egy egész konzervatív ifjúsági réteg magatartását s ezzel a Petőfi-hívek és ellenfelek táborának kialakulását segít megértetni. Örömmel olvastuk A. A. Gerskovics Petőfi költői színháza című könyvének részletét is. Az érdemi recenzió majd a teljes mű remélhető magyar fordításának megjelenése után esedékes, de máris nyilvánvaló, hogy a Petőfi-filológia külföldi művelői között megkülönböztetett helyet vívott ki magának Gerskovics kollégánk, épp a költő színpadi törekvései iránt mutatott fogékonyságával.

A Nyugat Petőfi-képe címen írt tanulmányt, Rónay László gondolatokban gazdag és hatalmas anyagot felölelő munkáját a költő utóéletével foglalkozó irodalom nyereségének kell tekintenünk. Miklós Róbert lírai műfajú írása is előnyösen színesíti az évkönyvet. Vezér Erzsébet érdekes textológiai adalékát és Parancs János verses tanúvallomását szükséges még megemlítenünk, hogy az évkönyvről adott szűkös körképet legalább formailag teljessé tegyük. A további részletes elemzést és vitát úgyis a napi munka során kell folytatnia mindenkinek, aki a Petőfi-életmű kutatására adta a fejét.

A maguktól értetődő igazságoknak a népszerűsítő közleményekben volna a helyük, az új hipotézisek méltó fóruma viszont éppen az ilyen tudományos cikkgyűjtemény. A fenti kritikai megjegyzések tehát nem az évkönyv jelentőségét, hanem ellenkezőleg, fontosságát hivatottak érzékeltetni: örüljünk annak, hogy vitákat kiváltó, s ezzel a Petőfi-filológiát szerencsésen gazdagító tanulmányokat kaptunk a Petőfi Irodalmi Múzeum tizedik évkönyvétől.

Mindig is gyakran gondolok rá, hiszen belőle élek – lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy a magyar állam engem mint Petőfi-kutatót tart el. Mostanában azonban a szokásosnál is gyakrabban, „szabad” időmben is a költővel foglalkozom, mert elkövettem azt a könnyelműséget, hogy két színházhoz is elszegődtem Petőfi-darab írására. Ha minden jól megy, mindkét darabot 1973. január elsején, a másfél százados születési évfordulón fogják bemutatni. Az előmunkálatokon már túl vagyok, s így beszámolhatok eddigi morfondírozásaim eredményeiről.

Ezek az előmunkálatok egyébként abból állnak nálam, hogy állandóan egy köteg cédulát hordok a zsebemben, és villamoson, vonaton, unalmas horgászaton, álmosító értekezleten vagy álmatlan éjszakákon fel-feljegyzem mindazt, ami a tervezett darabok helyzeteiről, hőseiről eszembe jut. Amikor már kellő mennyiségű cédula gyűlt össze az íróasztalomon (az „alkotásnak” ez a kellemes szakasza hónapokig eltarthat), s amikor már csak nyolc-tíz nap választ el a leadási határidőtől, egy reggelen az írógép mellé ülök, s rövid alvási szünetekkel addig ütöm-verem, amíg ki nem adja magából a darabot. (Vagy ugyanígy – más határidőkkel számolva – a könyvet, tanulmányt, cikket stb.)

Az ütés-veréshez persze mindig szorongva fogok hozzá, mert mi lesz, ha egyszer a gép megmakacsolja magát, és egy felvonás után nem termeli tovább a darabot? Vagy olyat termel, amit nemcsak kritikusaim tartanak rossznak, hanem én is? Gondosan cédulázott, mondhatnám, kartotékolt szorongásaimból az alábbiakban közlök néhányat, a két darab írásának sorrendjében.

Napóleon nemcsak diadalmas hadvezér, csillapíthatatlan hősszerelmes is – filmek, regények, darabok százai színezgették ki gáláns kalandjait. Balassi, Petőfi vagy Ady hódító udvarlásainak históriája kötelező lecke serdülő ifjúságunk számára. Még Marx vagy Lenin házaséletében is eltájékozódhat a kíváncsi érdeklődő, az életrajzokon túl a levélgyűjtemények segítségével. A történelmi nagyság, úgy látszik, szinte elképzelhetetlen a magánemberi titkok szellőztetése nélkül. Az emberiség mint közönség tapintatlan, és joggal: a világtörténelemből nemcsak az tartozik ránk, ami a nyílt színen játszódott.

Épp ezért különös, hogy a magyar múlt sokunk számára legnagyobb formátumú alakjának, Kossuth Lajosnak a köztudat szerint nincs érzékelhető magánélete. A száműzött kormányzó immár kerek nyolcvan éve halott, semmiféle személyi érzékenység kíméletének kötelme nem feszélyezhet bennünket, s mégis, csak a kivételes történelmi pillanatok hősének ismerjük őt: tudjuk, hogyan viaskodott vádlóival, szabadulása után miként szerezte meg a közvélemény feletti hatalmat pusztán eszméi erejével, megtanultuk megajánlási beszédének legalább az első bekezdéseit, újra és újra összeveszünk trónfosztási döntésének-szónoklatának értékelése körül, vannak rettenthetetlen hőseink is, akik ostorozzák a menekülőt, mások meghatva gondolnak a csaknem fél százados emigrációs harcokra – de mindig csak a nyilvánosság porondján küzdőt látjuk magunk előtt, sohasem a magánembert.

Mintha nőgyűlölő lett volna. Vagy legalábbis érzéketlen a másik nem iránt. Holott nem volt az. Zempléni ifjúságától kezdve barraconei, aggkori magányáig épp elég bizonyítékunk van erre.

Nyilvánvaló, hogy e különös tartózkodásnak valamiféle hamisan értelmezett kegyeletben kell keresnünk az okát. Sokan úgy gondolhatják, hogy nem szabad emberré változtatnunk a szobrot, amelyről Magyarország minden helységében a(z egyik) legszebb utcát nevezték el. Az ellenállás, amely például Petőfi hiteles emberi portréjának felvázolásával szemben újra és újra megnyilvánul – legyen szó egy képzőművészeti alkotásról vagy egy tudományos monográfiáról –, még harciasabban támadna fel, ha 48 politikai megtestesítőjét vélné sértettnek.

Csak az a bökkenő, hogy nem az igazság sérti a történelem hősét, hanem a kultikus bearanyozás s annak reakciójaképpen szükségszerűen acsarkodó, otromba vádaskodás. Az igazi nagyságot a hiteles ábrázolás csak emelheti.

Mindez pedig mintegy teoretikus mentegetőzésül kívánkozott ide, egy szépírói terv nyilvános megvallása elé. Annak a fentebb emlegetett barraconei magánynak homályát ugyanis bevilágította egy napsugár – egy tizenhét esztendős leányka. A napsugár kifejezése azokból a levelekből került ide, amelyeket Kossuth írt az ifjú hölgyhöz, s amelyek egy egész kötetet tesznek ki. (Szeretett Laci bátyánknak, vagyis Hatvany Lajosnak köszönhetjük, hogy annak idején meg is jelentette ezt a kötetet.)

Nos, e sorok írója arra a kockázatos tettre készül, hogy Kossuth saját levelei alapján felidézze ezt az öregkori szerelmet. Színdarabban vagy tévéjátékban, esetleg dokumentumregényben, mármint aszerint, hogy mi iránt mutatkozna rendelői buzgalom és kedv.

Az öregség ábrázolása, kivált az aggkori szerelemé, ma fölöttébb divatos. Hála Beauvoir asszonynak, szakszerű ismereteket is szerezhetünk e tárgyban. Engem azonban, megvallom, nem az vonz a témához, ami divatos benne.

Mindenekelőtt maguk az elbűvölő levelek izgatnak. Ezek a hol érzelmes, hol önironikus udvarlások, duzzogások, bölcselkedések és zsörtölődések az író Kossuthnak egészen más arcát mutatják, mint csodálatos szónoklatai. Semmi pátosz, semmi színházi ünnepélyesség, annál több egyszerűség és közvetlenség – csak Petőfi prózájához tudnám hasonlítani ezt a vallomássorozatot. Maga Kossuth jogosít fel bennünket erre a párhuzamra azzal a levélrészlettel, amelyben így magyarázza egyik hasonlatát: „…az én jó kis Sarikám rossz Sarivá pillangozta ki magát, kirázta emlékezetéből öreg barátját… mint hogy is no? hát úgy, mint hálóingéből a bolhát. A hasonlat nem estheticus, de talál.”

Kossuth, aki hatalma csúcsán alig titkolt ellenszenvvel viseltetett a népköltő Petőfi iránt, most nyilván nem sejtette, hogy a nyers poéta érvelését követi. Ugyanis, mint ismeretes, Petőfi is így okoskodott Aranyhoz írt nevezetes levelében: „…ha szembe dicsérnek, tudj’ az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan nem a legaestheticusabb hasonlítás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom.”

A széptani szabályokkal szemben az igazat választani még egy ifjú vándorszínész-költőnek sem lehetett könnyű, annál inkább méltányolhatjuk, hogy az öreg Kossuth ilyen merészen ledobta magáról az egész életében viselt emelkedett stílust. De minek erről drámát írni? Nem volna elég, ha e levelek írója megkapná végre az irodalomtörténettől is azt, amit már rég meg kellett volna kapnia? (Klasszikus francia irodalomtörténetekben Napóleon hadparancsainak stílusát is érdeme szerint elemezgetik, nálunk az állami érdekű Kossuth-iratoknak sincs érvényes, modern irodalmi mérlege, hát még e magánemberi vallomásoknak…) Vagy ha már irodalomtörténet-írási hagyományainkon nem is tudunk változtatni, nem volna-e elég egyszerűen felolvasni ezeket a leveleket a nyilvánosság előtt, hogy minél többen élvezhessék őket?

Nem volna elég, mert ebben a szerelemben az irodalmi értékű dokumentumon túl igenis igazi dráma rejlik, egyáltalán nem csupán afféle aggkori érzelmek iskolája, hanem valódi közéleti tandráma. Már Beöthy jogügyigazgató arra oktatta a lefogott Kossuthot, hogy ne foglalkozzék haszontalan, üres utópiákkal, s Világos után Keménytől, Gyulaitól hasonló leckéket kapott „az ábrándkergető”, aki állítólag a fellegekben élt, és nem tudott alkalmazkodni a valóság követelményeihez, romantikus hőse volt egy romantikus drámának.

Talán ennyiből is kiderül, hogy számomra ez a szerelem mindenekelőtt azért izgalmas, mert az ábránd és valóság kossuthi felfogását legmélyebbről lehetne érzékeltetni történetével. Mert látszatra nincs szánalmasabb ábrándozó a reménytelen szerelmével kínlódó öregnél, ugyanakkor a leghitelesebb, szinte fiziológiai valót is tükröző sorsával – azt, hogy az aggkor sem mentes a test szenvedélyeitől. Amikor Kossuth kísérletet tesz e kései szerelem jogainak érvényesítésére, látszólag éppoly irreálisan gondolkodik, mint amikor a kiegyezéssel kielégített magyar politikusokat biztatja a függetlenségi harc folytatására, de ez a megvalósíthatatlan érzelmi és politikai ábrándokat dédelgető álmodozó elesettségében is fölötte áll a tiszakálmáni Magyarország „realistáinak”. Mert a szerelemben és a politikában is egy mélyebb, s ezért előbb vagy utóbb, de törvényszerűen érvényesülő valóságot fejez ki.

„A század viselős” – írta volt Petőfi még a negyvenes években. Minden valamirevaló gondolkodó érezte ennek a terhes állapotnak a feszültségeit, vita csak ott volt köztük, hogy a viselős század mit is fog szülni. A magyar kiegyezők nem hittek abban, hogy megszülethet a független Magyarország. De a másik oldalon, a társadalmi harcok lényegét legtisztábban látó szocialista gondolkodók is egyre türelmetlenebb ellenérzésekkel szemlélték a 49-es program makacs Catójaként kitartó száműzöttet, mert ők már tudták, hogy nem a nemzeti-polgári állam a történelem utolsó szava. De mert ennyire látták a távoli jövőt, öntudatlanul is szerették volna meggyorsítani a fejlődést, s szinte elhitették magukkal, hogy a XIX. század a szociális forradalomtól terhes, az egyenlőségi társadalmat fogja megszülni.

Az öreg Kossuth így került két tűz közé, ábrándos golyhó lett mind a hazai egyezkedők, mind a nemzetközi osztályharc teoretikusainak szemében.

De mi már tudjuk, hogy a kiegyezés után, ha késve is, 1918-ban független lett Magyarország. És azt is tudjuk, hogy a hősiességükkel egeket ostromló párizsi kommünárok kísérletétől eltekintve a XIX. század nem lett a szociális forradalmak százada. Petőfi évszázada a nemzeti-polgári államoktól volt viselős… S ha így van, s nehéz volna tagadni ennek igazságát, akkor Kossuth, az „ábrándkergető” a XIX. század nagy realistája – a kor lehetőségei szerint gondolkodott.

Hogy mindezt meg tudom-e írni egy színpadi vagy tévéjáték szabályai szerint, végül is másodrendű kérdés. De annak felismerése talán nagyon is fontos, hogy társadalmunkban ma túlzottan erős a hajlam a pillanatnyi „reális” érdekek, olykor fölöttébb piaci érdekek hajszolására. A szellemi-erkölcsi elkényelmesedés ellen hatékony védőoltásul kínálkozik azok példája, akik korunk valóságos lehetőségeinek korlátai között mindig a maximumról ábrándoztak.

*

(A fenti témáboz, egy évvel később:

Ha már az előző, Az összeférhetetlen című darab színpadi sorsáról tájékoztattam az olvasót, hadd említsem itt meg, hogy Az ábrándkergető-t nem érte ilyen kudarc. Ti. meg sem írtam. Színdarabot, tévéjátékot, esetleg dokumentumregényt terveztem, „aszerint, hogy mi iránt mutatkozna rendelői buzgalom és kedv”. Nos, ilyen kedv a cikk megjelenése óta eltelt egy év alatt sehol sem mutatkozott. Meglehet, a túlterheléstől féltenek azok, akik a rendelésre illetékesek lehettek volna. Köszönöm, hogy így óvnak: valóban jobban érzem magam, amióta be nem mutatott darabok írásáról áttértem a meg sem írt darabok reklámozására. Az eredmény ugyanaz, s mégis, mennyivel kényelmesebb ez az utóbbi megoldás!)

Két-három havonként csinálok rendet a hírlapözönben: ami negyedév múltával is érdekesnek látszik, megérdemli, hogy „dokumentumként” házi archívumomba kerüljön. Így történt, hogy most másodszor merengek el egy tavaszi újság fölött. A középnemzedék egyik népszerű – okkal népszerű! – költője így vall e lap hasábjain: „Vagyunk ugyanis még néhányan, akik Váci Mihály szép verssorát tettük meg ars poeticánk lényegének: »használni akartam, nem tündökölni.«”

Rokonszenves szándékról vall e nyilatkozat, s én mégis lehangolódtam. Mert Váci idézett sorát aligha tekinthetjük a magyar költők útját megmutató ars poeticának, sokkal inkább azt jelzi ez a sor is, hogy Váci túl gyakran vett át kész képeket, gondolatokat, formulákat másoktól. Mert az idézett sor nem egyéb, mint Petőfi nevezetes sorának parafrázisa: „…én használni s nem ragyogni akarok.”

Petőfi sora alkalmas ars poeticai jelmondatnak, mert egy igazi nagy költő jellemző eszméjét fogalmazza meg. Váci sora nem alkalmas arra, hogy akár csak „néhányan” is erre építsék ars poeticájukat, mert puszta utánköltés marad.

Ennyi elég is volna erről, ha sok egyéb jel nem tanúskodna egy nem kívánatos aránytévesztésről. Íme, néhány példa céltudatos gyűjtés nélkül, pusztán emlékezetből.

Egyik folyóiratunk részleteket közölt Váci Mihály hagyatékából, közzétéve olyan másolatokat is, amelyeket a költő olvasgatás közben készített. S mivel pontatlanul másolta ki egy irodalomtörténeti munka egyik passzusát, a közzétevő – lábjegyzetben – megismétli az irodalomtörténész szövegét, helyesbítve Váci másolását. Éppúgy jár tehát el a filológus, ahogyan egy Petőfi- vagy Ady-kézirat esetében illik eljárni. Vagy pontosabban: ahogyan csak egy Petőfi- vagy Ady-méretű költő esetében járhatna el.

Nem emlékszem már, hányszor olvastam ilyen névsorokat: „Petőfi, Ady, József Attila, Váci Mihály…”

De ez nem volt elég egy ifjú költőnek, aki rálicitált a divatra. Valami olyasmit írt, hogy hiába olvasott előzőleg Petőfit, Adyt stb., „megrendítő” találkozását a magyar költészettel Vácinak köszönheti.

A televízióban volt valami szavalóverseny vagy emlékünnepély. Csak a Rádióújság-ban megjelent képre emlékeztetek most: Váci hatalmas portréja köré felaggatták a magyar költészet nagyjainak az övénél természetesen sokkal kisebbre szabott képeit.

És így tovább. Az eredmény? Országszerte – erről meggyőződhettem – gimnazisták ezrei hiszik, hogy Váci Mihály a Petőfi-szintű nagy költészet megtestesítője korunkban. Egy szenvedélyes hölgy nyilvánosan dorgált meg engem, mert a Szabadság, szerelem százegynéhány fordítását tartalmazó minikönyv kapcsán azt mertem mondani, hogy ilyen sikert még egyetlen magyar költő sem ért el. „Nemcsak Petőfink van nekünk, hanem Váci Mihályunk is” – oktatott ki, s én elhallgattam, mert a döbbenettől nyitva maradt a szám.

Nem szeretném erőnek erejével félreérteni s ádáz támadásoknak kitenni magam. A költészet kicsit hasonlít a szerelemhez. Vannak kedvenceink, észérvekkel alig indokolható fellángolásaink. Semmi baj nem történik abból, hogy egy ifjú diák egyik vagy másik kortársát a század legnagyobb költőjének hiszi – alaptalanul. De abból igenis származhat baj, ha az egész irodalmi közélet statisztál egy súlyos aránytévesztéshez.

Váci Mihálynak megvannak a maga – remélhetőleg időálló – értékei. Ezeket túlértékelni is szabad, főleg az elvesztés még nem csitult fájdalmában. De csak akkor, ha a gazdag magyar költészet történelmi távlatait, sőt jelenlegi legjobb teljesítményeit is figyelembe vevő józan felbecsülés szándéka is érvényesül a kultikus túlzás ellenében.

Szeretném mindezt részletesebb elemzéssel is megtámogatni. De addig is, amíg erre kísérletet tehetek, előlegképpen jónak láttam jelezni, hogy „vagyunk még néhányan”, akik a korán elhunyt költő tehetségét és emberi alakját egyaránt becsüljük, de az értékek történelmi viszonyítását nem óhajtjuk föladni.

Bizonyára akadnak majd, akik felhorkanva kegyeletsértést emlegetnek, és célozgatni fognak arra, hogy mindezt Váci halála után mondtam el, nem életében. Nem féltem Vácival vitatkozni – egyéb dolgokban –, amíg élt, de az eltúlzott kultuszt nem tehettem szóvá hamarabb, csak akkor, amikor az kibontakozott.

Nem az utókor felvilágosítása végett vállalkoztam erre a hálátlan szerepre. Elárulom, hogy mindenekelőtt mai irodalmi életünk igazságtűrő képességét szerettem volna kipróbálni, vagy szerényebben szólva, az izgatott, lehet-e szembeszállni széles körben elfogadott ítéletekkel. Ami az utókort illeti, maga dönti majd el, hogy mit tart meg jelenünk műveiből. És legyinteni fog ranglistáinkra, mint ahogy számunkra is kuriózum, hogy mondjuk, az 1850-es években kik számítottak új Petőfiknek.

Ifjú költőbarátom, akiben a korához illő kritikai és függetlenségi szellem dicséretesen lobog, önérzetes daccal utasít el minden munkahelyi kínálatot. „Függetlenségemet – vágja ki büszkén – áruba nem bocsátom.” Személyhez szóló érvül még hozzáteszi: „Petőfi is megélt a verseiből, én sem adom alább.”

Nem vállalhatom azt a szégyent, hogy hivatásos Petőfi-kutató lévén bárkit is a nagy példa követéséről lebeszélek. De mert heves barátom egyszer-másszor engem is megdorgált foglalkozásom miatt, védekezésül megvallom itt, miért nem lépek a „független íróság” útjára, noha most már feltehetően meg tudnék élni nem irodalomtörténészi munkából is. Sőt, azt is tudom, hogy irodalmi tevékenységem furcsa kettőssége miatt gyanús személy vagyok: egy komédiaszerző filológiai dolgozatainál csak egy filológus komédiái lehetnek kétesebb termékek.

S mégis kitartok, most már szépírói kísérletezéseim kedvéért is, az irodalomtörténet mellett. A foglalkozásom mellett.

Én ugyanis – igen sok mai ifjú szerzővel ellentétben – a „főfoglalkozású szépíróiság” veszélyeit érzem fenyegetőbbnek. Az írástudó, aki csak az íráshoz ért, és csak az írásért él, nehezebben ismeri meg a világot, s könnyebben kap szellemi vérszegénységet, ami azzal jár, hogy csak könyvekből tud újabb könyveket gyártani, s fülig merül az éteri szépelgésben. A dacosan emlegetett Petőfi két szakmában is járatos volt – a színésziben és az újságíróiban –, s nem nehéz kimutatni, hogy költészete milyen sokat köszönhet e két hivatás révén szerzett élményeknek, ismereteknek. S noha egy időben csakugyan megélt a verseiből, amikor alkalma nyílt, 1848-ban, ismét vállalta a szerkesztői robotot.

Ráadásul a kívánatos írói függetlenségnek is jót tesz egy kis alkalmazotti függés. Nekem például mint tudományos ügyintézőnek időnként olyasmivel is foglalkoznom kell, amire önként nem vesztegetném fogyó időmet. De ez is hozzátartozik állásomhoz, ahhoz az álláshoz, amely elsősorban biztosítja megélhetésemet, azt a megélhetést, amely viszont némi függetlenséget enged számomra. Egy kézirattal mindig adódhatnak problémák, s nem tesz jót az írónak, ha anyagi kényszerből enged lektori, dramaturgi vagy szerkesztői ajánlásoknak. A „független szabadúszó” kiadóból kiadóba, szerkesztőségből szerkesztőségbe szaladgál, színházaknál kilincsel, hogy elhelyezze műveit, s megesik bizony, hogy pár száz forintért is jó képet vág belsőleg utálkozva fogadott tanácsokhoz. A szépirodalmon kívül „alkalmazott” író viszont elfogadott kéziratainak makacs hevertetését is derűsen kibírja, ha éppen úgy fordul a kocka.

Ha mondjuk – maradjunk egy képzeletbeli mintánál – a Petőfi-példa követésének nehézségeit tárgyaló darabom dogmatikus figuráját „pozitív” hőssé akarja átszabatni valamelyik színház, derűsen elköszönhetek tőlük – nem létkérdés számomra, hogy bemutatják-e játékomat vagy sem. Vagy ha egy másik szatírámat a bemutató előtt „halasztanák” el, akkor sem feküdnék a sínekre, mert van egyéb dolgom is a világon, például még nem írtam meg a Petőfi-életrajz II. és III. kötetét, s a vállalt munka befejezése előtt nem illik megfutamodni. Egy szóval: jó ha az írónak stabil foglalkozása is van.

Nem árt erre gondolni szabadúszás közben.

Az öregedés egyik tünete az újítástól, s kivált az új elméletektől való félelem. E betegséget magamon észleltem először, körülbelül egyidejűleg az olvasáshoz rendelt szemüveg kipróbálásával. A kór veszedelmességét növeli, hogy századunk a teóriák nagyüzemi termelésének kora, egyre többször kerül tehát az ember olyan helyzetbe, hogy fel kell adnia ifjúkori nézeteit.

Csak az én életemben hányféle elméletet kellett bevágnia az érdeklődőnek, mondjuk, a föld keletkezéséről! Gyerekként még egyszerre tanultam az egyik órán azt, hogy a világot egy titokzatos szakállas úr teremtette hat nap alatt, illetve a másik órán azt, hogy Kant és Laplace úr szerint viszont nem teljesen így játszódott le a dolog. Azután jött Chamberlin és Moulton a dagályhullámmal, Jeans az ő gáz-szivarjával, Feszenkov Kanték kiigazításával. Azután Smidt, a hideg úton való keletkezés elméletével, Alfrén az ionfelhővel… Azután… nem folytatom, valahol a félidőben elfáradtam, s most egyelőre nem izgatom magam a földkialakulási teóriákkal, megvárom, amíg összegyűlik belőlük vagy fél tucat, s akkor majd egyszerre fogom átvenni őket – végtére is nem tudom évente átalakítani a világképemet.

De a még bujábban szaporodó irodalomelméleti felfedezésekkel szemben nem helyezkedhetem erre a kényelmes álláspontra. Van egy szakmám ugyanis, s ha annak legmaradibb és sokak által lenézett ágazatában, a biográfiában működöm is, tudnom kell, mi újat termelt az emberi elme szűkebb tudományomban. Az új stúdiumok természetesen új fogalmakat, sőt szinte új nyelvet vezetnek be, s ez kicsit megnehezíti tanulmányozásukat, de ez még nem jogosít fel arra, hogy ingerülten marhaságnak minősítsem az egészet, mint azt egy-két türelmetlenebb nemzedéktársam teszi. Kivált az irodalomtörténet megcsontosodott ágazataiban. Nem feltétlenül ostobaság az, amit első hallásra nem értünk. Vagy pontosabban, ha ostobaság, nem azért az, mert mi nem tudtuk felfogni. Ha valaki lefeküdt, s „alunni vágy”, és zavarja őt az újítók zaja, azt közölje a világgal, hogy pihen, s ne az újítókat szidalmazza.

Ily módon „elhatárolva” magam az új iskolák némely heves kritikusától, félénken, de elszántan az újítók ajtaján is kopogtatok egy kéréssel: az ég áldja az urakat, szerényebben újítsanak… Vegyék észre, hogy ellenfeleiket olykor nem is annyira az új módszerek vagy hipotézisek ingerlik, mint inkább a körítés – a régi iskolák túlzottan is fölényes megvetése, az új módszerek érvényességi területét meghaladó általánosító hajlam.

Ismeretes, hogy az ősi és egyéb vallások egyik jellemzője az a makacs törekvés, amellyel saját maguktól akarják számítani az időt. Ezért van például zsidó, keresztény és arab időszámítás is, hogy a francia forradalom naptáráról és más, a témakörbe vágó jelenségekről ne is szóljunk. Nem áll jól a modern tudományoknak (tudományos hipotéziseknek, kísérleteknek stb.), ha épp ezt a hagyományt folytatják.

S még valamiről egészen őszintén. Az elmúlt évek során több érdekes tanulmány bonyolult levezetésekkel és egyenletekkel bizonygatta, hogy a XIX. század közepének magyar költészete modernség tekintetében elmaradt a nyugati lírától. Hangozzék bár nagyképűen, de kimondom, hogy én ezt már akkor tudtam, amikor még nem is sejtettem, hogy ilyen izgalmas egyenleteket talál majd fel az irodalomtudomány. Kamaszkorom óta nincs kételyem a tekintetben, hogy Arany János „Baudelaire előtti” költő, s még Petőfinek sem hittem el, hogy Vörösmarty fölötte áll Hugónak. Lukács emlékezetes Madách-kritikájában nem az fájt, hogy a Faust és Az ember tragédiája világirodalmi szintkülönbségét kimutatta, szeretett Mikszáthomat sem vélem stendhali lélekelemzőnek. De azt is tudom, hogy mindez nem lehet másként – a múlt századi Magyarországon senki nem írhatott sem Poe-, sem Baudelaire-verseket. És történelmi fejlődésünk elmaradottságainak, torzulásainak szükséges kritikája sem feledtetheti el, hogy a mindenkori magyar irodalomnak valamilyen módon mégiscsak Vörösmarty és Petőfi, Arany, Madách, Mikszáth és a többiek örökségét kell vállalnia. Mert sorsunk nem kiagyalt képletek gyártására, hanem egy adott nép adott történelmének folytatására kötelez bennünket.

Jó volna, ha a tudományos igényesség mellett a kritikai folytatásnak ezt a szándékát is erőteljesebben érezhetnénk ki néhány izgalmas irodalomtudományi kísérletből. Ilyen szándék nélkül a mégoly üdvös korszerűsítés is könnyen rekedhet meg a divatcikkek importálásának szintjén.

Nemzedékem tagjai közt a fürgén indultak sorába tartozom: már a háború alatt megjelent egy (háborúellenes) versem a Fráter című miskolci diáklapban, s 1945 elején, amikor a németek még a Dunántúlon randalíroztak, első versesfüzetem is napvilágot látott, hogy néhány hét múlva a folytatása, majd egy baráti kettesben szerkesztett színdarab kövesse. Azt mondják, az új Magyarországon ezek voltak az első önállóan kiadott hazai szépirodalmi termékek.

Aki korán kel, feltétlenül aranyat lel, de nem biztos, hogy meg is tudja őrizni. Lám, én az elsők között keltem-leltem, s nemzedékemből mégis utolsóként kerültem vissza az irodalomba. Jó negyedszázad telt el első verseim megjelenésétől addig, hogy a Folyosói szümpozion-nal s egy-két színdarabommal félig visszakanyarodhattam eredeti utamra. Mindezt pedig nem mélabúval említem itt, még kevésbé valamiféle hivalkodásból, csupán mint tényt, s mint első magyarázatot arra a kérdésre, amelyet mostanában egyre többször szegeznek nekem: „Minek töröd magad?” „Hogy lehet ennyit termelni?” És így tovább.

Nos, először is azért töröm magam, mert – mint látható – sok elvesztegetett évet kell pótolnom. A kiesett esztendők persze nem voltak hiábavalóak, különösen nem sajnálom a sajtóban leszolgált fél évtizedet, de az idő mégiscsak elfolyt, s most már hajtanom kell.

Elárulom, néha megszállnak defetista hangulatok. Heteken át dühösen nyomoztam például a kamasz Petőfi titokzatos aszódi színésznőszerelmének kiléte iránt, s fáradozásaim csupán pár lapnyi hipotézist eredményeztek. Méltatlankodva méláztam azon, hogy annyi idő alatt akár egy ötfelvonásos komédiát is össze lehetne dobni a rejtélyes Borcsáról, s hogy mennyivel kellemesebb dolog komédiát írni, azt csak az tudja, akiről Hermann István már közölt elemző bírálatot a Színház hasábjain. Talán megbocsátható, hogy ilyen megerőltető filológiai nyomozások után, már csak pihenésül is, csakugyan vígjátékszerzésre adtam a fejem (persze, csak a nyári szünetekben!).

Tudom persze, hogy ez is bűn sokak szemében, akárcsak a túlzott könyvtermelés. Már Condorcet megkapta kettős életéért a gúnyos fricskát, mely szerint ő csak az írók körében jó matematikus, míg szépírói vénáját csak a matematikusok dicsérik. Igaz, hogy a gúnyolódó, Monsieur Robespierre nem értett sem a matematikához, sem a literatúrához, de ez ügyben joggal volt gyanakvó – a világ dolgai oly bonyolultak, hogy egy élet egy szakma elsajátításához is kevés. Mégis reménykedem, hogy a szüntelen erkölcsi-szellemi fejlődés eredményeként nálunk már jobb indulatúak az emberek, mint a XVIII. századi Franciaországban voltak, s rólam majd így vélekednek: „Igaz, hogy felületesek a tudományos munkái, de egészen mulatságosak a darabjai.” Vagy esetleg így: „Összecsapja a darabjait, de a filológiába kétségtelenül beásta magát.”

Ellenségeimnek egy harmadik változatot is ajánlok: „Színművei tudálékos magyarázatok, irodalomtörténeti munkái regényes mesék.” Kérem, hogy ezt a variációt terjesszék, lehetőleg nemcsak a folyosókon, hanem nyomtatásban is.

(Közbevetett magyarázat a jóindulatú olvasónak: ellenségeimet igen ravaszul válogattam ki. Ők még nem tudják, de valahogy nem túlzottan nagy a hitelük. S ha éppen ők ostoroznak engem, akkor ez a kritika visszafelé sül el. Időnként talán el is veszteném az önbizalmamat, ha nem nyugtatna meg ellenfeleim névsora.)

Kettős életemnek egyébként alighanem alkati oka is van – csillapíthatatlan kíváncsiság él bennem: ha valaminek megnézem a színét, izgatni kezd a fonákja is. Az egyik oldalról lehet értekezni és cikkezni, a másikról tréfás rajzokat készíteni…

Filológiai dolgozataim vagy közíróként elkövetett cikkeim különben is csak műfajukban és stílusukban különböznek komédiaszerzői kísérleteimtől, de a téma szinte mindig ugyanaz: a forradalmár történelmi szerepe foglalkoztat. S Petőfi mint a számomra legklasszikusabb magyar forradalmár nem-filológiai írásaimban is állandóan jelen van: a Folyosói szümpozion-ban külön fejezetet foglalt le magának, Az emberevő komédiájá-t neki ajánlottam, feltűnt a Széchenyi-t illetve Kossuth-ot bemutató életrajzi regényekben, a Hőség havá-nak is köze van hozzá, s két vígjátéknak pedig nyíltan is ő a főhőse, Az összeférhetetlen-nek (amely egyelőre kéziratban pihen) és a Borostyán, a vándorszínész-nek (amelyet a kecskeméti színház az 1973. év elején mutatott be).

Olyan vagyok tehát, mint a gyakorlatlan táncos – mindig ugyanabból a sarokból indulok el. El is határoztam, hogy a karácsonyi szünetben vagy legközelebbi betegségem idején olyan komédiát írok, amelyben Petőfinek, illetve a forradalomnak még a neve sem fog előfordulni. Tüstént csökkenni fog gáncsolóim különítménye is, ha látni fogják, hogy nem foglalkozom többé idejüket múlt témákkal… (Lehet persze, hogy új gáncsolóim támadnak, akik most már szívesen visszatanácsolnának a múltba.)

Nem ítélhetem meg, hogy filológiai tanulmányaim használnak-e darabjaimnak (félek, nem sokat használnak, mert a mai színpad túl messzire került a hagyományos dramaturgiától), de azzal áltatom magam, hogy irodalomtörténészi tevékenységemnek mindenképpen jót tesznek szerzői kiruccanásaim. Ezek segítenek ugyanis védekeznem az egyik legalattomosabb filoszbetegség ellen, amelyet magánhasználatra „eszkimókomplexusnak” kereszteltem el.

A betegség kórokozója az a sajnálatos körülmény, hogy aránylag kevés az óriási fóka a magyar irodalomtörténetben, s a sok eszkimó, akarom mondani, filológus természetszerűen vetélytársat lát a másik kollégában, s emiatt nem mindig képes tárgyilagosan ítélni annak munkájáról. Ismertem olyan kollégát, aki csak azért ragaszkodott hibás nézetéhez valamely kérdésben, mert a helyes álláspontot már korábban elfoglalta riválisa.

Sietek kijelenteni, hogy e viszálykodó páros már nem él, legkiválóbb tudósaink egyébként is mentesek ettől a betegségtől, ez csak természetes, de én, esendő alkat lévén, csak úgy óvhatom meg magam, ha tervszerűen küzdök e fertőzés ellen. A küzdelem egyik módja épp az, hogy alantas komédiákkal szándékosan csökkentem filológusi tekintélyem, s így kivonom magam a céhen belüli pártcsatákból.

Talán ezért is sikerült jóban maradnom nem egy olyan kollégámmal, akik különben egymással nem is állnak szóba – engem nem tekintenek riválisnak. Én pedig csak mérsékelten irigykedem egy-egy jó filológiai dolgozatra, mert azzal vigasztalhatom magam, hogy talán én is tudnék olyat írni, ha… ha… nem kellene időt lopnom Kliótól Thália kisasszony javára.

Íme, ennyi előnnyel jár a kettős élet. Megéri tehát azt a kis különmunkát, amibe az embernek kerül. S ezek után nyilván az olvasó is megérti, mennyi okom van, volt arra, hogy az utóbbi időben kicsit túl sokszor tolakodtam a nyilvánosság elé.

S akinek még ennyi sem elég, azt arra kérem: legyen elnéző, s vegye figyelembe, hogy a szorgalom születési hiba is nálam. Nyugdíjasként sem nyugvó apámtól-anyámtól örököltem ezt a megszállott munkakedvet. Ők a hibásak, csak ők. Munkára neveltek, még akkor, amikor a munkára nevelés nem ért el olyan magas hatásfokot, mint napjainkban. S így aztán nekem akkor van „jó dolgom”, ha van dolgom. Számomra a puszta szemlélődés vagy gondolkodás még nem élet. Csak akkor élek, ha dolgozom.

Ezért mondhatom, Descartes mestert kicsit kiforgatva: dolgozom, tehát vagyok.

Illés Endre Egy legenda csücske című karácsonyi tárcájában felidéz egy régi történetet – miként akadályozta meg Osvát Ernő, hogy Ady Endre igaz szavakat írjon Kaffka Margitról. Ady pajtási közvetlenséggel megfogalmazott fenntartásai helyett a Nyugat Tersánszky kritikáját közölte, „s az az írás végig hódolat és kézcsók volt”.

Az ilyen és ehhez hasonló példákból Illés Endre – nem titkolom, örömömre – le is vonja a kellő tanulságot: „Így devalválódott a Nyugat Figyelő-rovatában lassan, évről évre, alattomban, a bírálat értéke.”

A tanulságot érdemes továbbgondolni. Vajon hogyan játszódna le ez a történet napjainkban? Mit tenne egy mai Ady Endre egy mai Kaffka novelláskötetét olvasván?

Kicsit álnok a kérdés, mert hiszen lehetetlen feltételezésekre épül. Ugyanis ma nincs Ady Endrénk, s így a bonyodalomra sor sem kerülhet.

Nagyon nem kívánt sértődések elkerülése végett el kell árulnom, hogy nem tartozom Ady szinte vallásosan rajongó hívei közé. Ahogy öregszem, „a halál rokonából” egyre jobban hiányolom a játékosságot és az öniróniára való hajlamot. A rajongás egyébként is csak kamaszokhoz és fennkölt lelkületű hölgyekhez illik; ilyen irányú érzelmeimet harminc évvel ezelőtt József Attila iránti lobogásomban vezettem le. De mindez csakugyan magánügy. Ami viszont nem lehet egyéni ízlés dolga, az annak elismerése, hogy Ady Endre körül a XX. század első két évtizedének máig sugárzó szellemi forradalma bontakozott ki, s ő ennek a forradalomnak eszmei, sőt sokban politikai programot fogalmazó vezére volt.

Ha tehát azt kell mondanunk, hogy ma nincs Adynk, akkor nem kiváló élő költőink értékeit becsüljük le, hanem egyszerűen és prózaian megállapítjuk a tényt, azt, hogy közülük senki sem tölt be Ady-funkciót a magyar életben. Nem tehetségük miatt, hanem a történelmi helyzet különbsége miatt. Kedves poétáját bárki akár Ady fölé is emelheti, nyelvi, formai teremtőerő vagy bármilyen más érték tekintetében, de semmiféle analógiát nem lehet komolyan venni, ha annak megfogalmazója eltekint a valóságos históriától. Az új Ady-keresők, akik hol egy (különben eredeti tehetségű) filmrendezőben, hol egy (egyébként nagyszerű erejű) lírikusban vélnek új Adyt feltalálni, nem tudnak különbséget tenni a történelem robbanásos (Petőfit, Adyt szülő) korszakai és a nagy változásokat, heves megrázkódtatásokat követő időszakok között, s ezért akár félre is vezethetik mestereiket, kiket pedig szolgálni óhajtanának.

Kimerítő fejtegetések nélkül, csupán jelezni szeretném azt a véleményemet, hogy a fenti kényszerű kitérő egyúttal első számú magyarázatul szolgálhat a „hódolat és kézcsók” jellegű kritikák mai túltengésére is… A társadalmi „alapra” hárítva a felelősséget, témánkat ezzel be is rekeszthetnénk. De a bíráló szellem ellankadásának több más oka is tetten érhető napjainkban; egybe magam is gyakran ütközöm, főleg magánbeszélgetésekben.

A kritikára fanyalodó írók, hivatásos műbírálók baráti körben szívesen derülnek vagy háborognak az irodalomtörténet hírhedt példáin, a kritikai értetlenség ismert, rikító esetein. Érthető, hogy senkinek sincs kedve feliratkozni a nagy melléfogók listájára. Az is eléggé természetes, hogy némely írók nyilvánosan is előszeretettel célozgatnak az ilyen megítélési tévedésekre – az eljövendő irodalomtörténeti „utolsó ítélet” fenyegetésével próbálják sakkban tartani kritikusaikat. Mégsem hiszem, hogy a hódolat és kézcsók egyre hódítóbb követelményét ilyen alapon irodalomtörténetileg igazolni lehetne.

Mindenekelőtt: nem feltétlenül Ady vagy Petőfi valaki pusztán azért, mert úgy tapasztalja, hogy gáncsolói neki is akadnak.

Továbbá: nem feltétlenül kerül valaki az irodalomtörténet szemétdombjára pusztán azért, mert nem ismerte fel valamelyik pályatársa igazi értékeit. Makacs szűk látókörűségre vallana, ha csak abból ítélnénk meg Kölcseyt, hogy milyen érzéketlenséget tanúsított Csokonai vagy Berzsenyi lírájával szemben. Tolsztoj nem véletlenül írt gyerekségeket Shakespeare-ről, de legkonokabb kritikusa sem állíthatja, hogy e tévedéssel máris jellemezte Tolsztojt. Petőfi megértéséhez adhat fogódzót Goethe elleni kirohanása, de értékeléséhez semmiképpen.

És fordítva: Dobrossi István melegen kiállt az üldözött Petőfi mellett, ennek ellenére a céhbeli irodalomtörténészen kívül senki sem ismeri becsületes nevét…

Vagyis: az úgynevezett utókor – ha egyáltalán – csak az életmű lényegét mérlegeli. A számottevő alkotás nem devalválódik attól, hogy szerzője féltékenységből, ellenszenvből vagy ízléskülönbség miatt méltánytalanul ítélt valamelyik pályatársáról, mint ahogy a különben súlytalan életművet nem dúsítja fel a zseni oldalán még oly dicséretesen vállalt fegyverhordozói szolgálat sem. A koroknak nevet adó lángelmék környezetében persze mindenkinek van esélye arra, hogy lexikoni adattá avanzsáljon, de az ilyen dicsőség áhítozása már-már szánalmat érdemel. Különösen, ha önjelölt zsenik szolgálatáról van szó…

„Senki sem elfogulatlan kora íróival szemben – mondta volt az öreg Nisard. – Az egész irodalomtörténet tanúságot tesz arról, mennyi csalódás vegyül a kortársak ítéleteibe, s az utókor mily keveset hagy azokból helyben. A kritikus, még a rosszakaratú is, inkább megközelíti a valót, mint azok, kik feltétlen csodálattal adóznak.”

Konok álláspont, de adott esetekben gyümölcsözőbb lehet a hódolat és kézcsók esztétikájánál.

Szeret bennünket a Jóisten, sőt kegyel. Hogy honnan tudom? Két alaptény logikai összekapcsolásából. Először: a rádióból értesültem, hogy „verset írni nemcsak tehetség, hanem isteni kegyelem dolga”. Másodszor: a statisztikák közlik velem, hogy évi átlagban mintegy 400 poéta adja ki műveit a központi és irodalmi orgánumokban. A következtetés világos: azért van ilyen sok közlésre érdemes költeményünk, mert az isteni kegyelem bőven eláraszt bennünket.

De miért izgat ez engem, hiszen én csupa olyan hívságos földi dologgal foglalkozom, amihez nem kell égi kegyelem, úgymint filológiai bogarászással, vitatkozó cikkek, ifjúsági könyvek és alpári komédiák szerzésével? Hát ez izgat, éppen az, hogy én nem dicsekedhetem égi összeköttetésekkel, pedig jól tudom, hogy ebben az országban a földöntúlisággal való érintkezés mindig is előnyösen befolyásolta a könyv példányszámát, a festmény kelendőségét és így tovább. Ne szépítsük: miközben egyre több az erkölcs ügyeiben csalhatatlan írónk, én egyre több vétket fedezek fel magamban; újabban például irigykedem. Valósággal esz a penész, amikor azt látom, hogy az angyalok csak úgy röpködnek a galaktikákból ötleteket adni kedvelt költőimnek, és szinte sárgulok az irigységtől, amikor azt csodálhatom, hogy milyen elegánsan össze lehet egyeztetni Marxot Jézussal.

Félreértés ne essék, nem azokat irigylem, akik belenőttek a hitbe, s csak a pár kemény esztendőt kellett átvészelniük, amelyben a hitvalló buzgalmat hivatalosan nem túlzottan méltányolták. Irigységem tárgyai azok az írók, akik eredetileg a felvilágosodás gyermekeinek tudták magukat, s csak az idő forgatagában verekedték el magukat a ráció sivárságának felismeréséig. Sokan még csak a mítosz előszobájáig jutottak el, ahol a ráció maradványait fel lehet akasztani a fogasra, de néhányan már bent ülnek a szentélyben, az arkangyalok felemelő társaságában.

Örömmel jelenthetem be, hogy végre az én státusomban is kedvező fordulat ígérkezik – csaknem negyvenévi szünet után a Mennyország és e sorok írója között a diplomáciai kapcsolatok felvételére irányuló tárgyalások előkészítésére hivatott puhatolózó megbeszélések kezdődtek. Alábbiakban közzéteszem az első tárgyalás rövidített jegyzőkönyvét. Az eszmecserére, amely végig baráti légkörben zajlott, egy biztonsági okokból közelebbről meg nem nevezett, félreeső helyen került sor, ahová a múlt Karácsony éjszakáján vonultam ki.

Íme az elhangzottak:

Angyal: Békesség és kegyelem. Én vagyok a Te őrangyalod.

Én: Kezét csókolom. Végre, hogy eszébe jutottam. Bezzeg a nehéz években nagyon el tetszett hanyagolni.

Angyal: Az igazi nehéz napok most következnek majd. Ha nem hagyod abba a szüntelen disputálást, amivel mindenkit magadra haragítasz.

Én: Tetszik tudni, az én vitáim úgy kezdődnek, hogy visszaütök.

Angyal: Azt a kívülálló nem mindig veszi észre. Csak annyit tud, hogy folyton békétlenkedsz, mint valami Katona-hős. Hát nem tudod, hogy aki kardot ránt, kard által vész el?

Én: Nem így látom, angyalkám. Vegyük például épp a kereszténységet. Rántottak-e többször kardot a történelem során, mint éppen a kereszt jegyében? És a kereszténység mégsem veszett el, ellenkezőleg. Két évezreden át megmaradt. Legfeljebb kicsit átalakult. A rabszolgák vallásából a rabszolgatartók államának hivatalos vallása lett. Majd a rabszolgaságot felváltó feudális, azután a feudális örökébe lépő tőkésállam hivatalos vallása. Hogy később…

Angyal: Szüntesd be ezt a luciferi dumát.

Én: Engem az egyház Monsieur Fouchéra emlékeztet. Csak ő tudott ilyen csodálatos érzékkel minden változáskor a mindenkori győző mellé állni.

Angyal: A halhatatlant ne mérd a halandóhoz, szemérmetlen! S főleg ne tereld el a figyelmet magadról. Én azért jöttem, hogy békére és szeretetre intselek. Nem hallottad a szeretet parancsát?

Én: Dehogynem. Már gyermekkoromban lelkesülten olvastam, hogy szeretnem kell felebarátaimat stb. Csak az a baj esett meg velem, hogy tovább érdeklődtem a részletek iránt, és vesztemre megtaláltam a 137. zsoltár használati utasítását arra vonatkozólag, hogy miként kell bánni a babiloni csecsemőkkel: „Áldott legyen, aki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet…” Ez a marcona biztatás, mit tagadjam, kicsit csökkentette szememben a szeretetvallás hitelét.

Angyal: Szerencsétlen, rossz vége lesz, ha te az eszmék ellentmondásait firtatod. Felebarátaidat pedig azért kell szeretni, mert számodra az a hasznos, a veszekedésekből csak bajod lehet.

Én: Például?

Angyal: Teszem azt… megeshet, hogy hiába jelentetsz meg egymás után több könyvet is, sértődött szerkesztők folyóiratukban egyikről sem vesznek tudomást.

Én: Másutt épp eleget írtak róluk.

Angyal: De találhatnak majd olyan kritikusokat is, akik az éveken át rendelésre szállított dicsőítésekkel és levágásokkal oly korán elvesztett tekintélyüket a te skalpod megszerzésével próbálják majd restaurálni.

Én: Láttam már olyan könyvet, amelyet az olvasók felvásároltak, mielőtt a kritika tudomást szerzett volna róla, s hallottam olyan mennyekig emelt opusokról is, amelyekből ezres szériák végül is a papírmalomban alakultak át hasznos anyaggá.

Angyal: Önáltatásra hajlamos szerzők modern vigasza… Csakhogy… a rakoncátlan kötekedőt teljesen ki lehet szorítani a folyóiratokból… a kiadókból… az irodalmi életből is!

Én: Őriző angyalom, ez szomorú volna. De elárulhatom: előfordult már velem, hogy évekig hiányoztam az irodalmi életből, s valahogy mégis kibírtam.

Angyal: Ne hetvenkedj! Mindenki tudja, hogy grafomán vagy.

Én: Ha így volna is, tetszik tudni, mi az igazi grafománia? Az íróasztalnak írni. Hagyni a jövőnek is valamit.

Angyal: Nem vagy te olyan naiv, hogy az utókorra bízd magad.

Én: Jövőn ez esetben az örököseimet értem. Egy, a maga idejében ki nem adott munka pár évtized múltával való értékénél sokkal becsesebbé válhat. Aki szereti egyszer majd megszületendő unokáját, annak erre is gondolnia kell.

Angyal: Lyukat beszélsz a hasamba. Hát vedd tudomásul: a sok disputa nemcsak veszedelmet hozhat rád, hanem teljességgel fölösleges is. Mert a legigazabb szó is lepereg az emberekről, ha sérti érdekeiket.

Én: E tekintetben a Megváltóra hallgatok: mindig van esély arra, hogy az elvetett mag egy része jó földbe esik, s „felnővén és gyarapodván” termést hoz.

Angyal: Gyalázatos! Kihez méred magad?!

(Kitértem lendülő jobbja elől. Nem akartam bántani az égi turistát, mert alkatilag idegenkedem a civakodástól. Eszembe jutott azonban, amit a minap olvastam, hogy az alkotás voltaképpen „birkózás az angyallal”. Kihívtam hát három menetre; a részletekről szerénységből csak annyit, hogy kétszer levittem a padlóra, de végül csípőfeldobással hárította a tust. A visszavágóról majd később. Ha megérem. Ha az Írószövetség valamelyik legközelebbi választmányi vagy szakosztályi ülésén nemes ellenfeleim nem tépnek darabokra. Távollétemben. Ahogy szokták.)

Mindig szerettem a márciust. Ez a hónap már gyermekkoromban verset–forradalmat–történelmet jelentett számomra. Persze nem a Nemzeti dal volt az első márciusos versélményem, hanem az a tréfás rigmus, amelyet névnapom körül mindig nekem szegeztek, előbb csak a ház, majd az utca, végül szinte a fél falu lakói: „Sándor, József, Benedek, hoztok zsákban meleget?” Ha aztán névnapomra csakugyan megenyhült az idők járása, büszkén fogadtam az elismeréseket, már-már magam is hittem különleges tavaszhozó képességeimben.

A forradalmak természeti változatairól szintén főleg márciusokban kaptam az első leckéket. Hóolvadáskor megduzzadtak a Bükk patakjai, hol itt, hol ott fenyegetett az ár. Egyszer éjszaka harangzúgásra ébredtem; ma is tisztán emlékszem az éjféli képre – a szőlőhegy alatt térdig vízben álltak a házak. Máskor a szirmai urasági halastó pontyait, kárászait, compóit sodorta el az áradás, Hejőcsaba népe az elöntött legelőn, a „kotuk”-ban nyüzsgött, a csendőrök megérkezése előtt összefogdostuk az utolsó kétnyaras potykát is. Úgy maradt meg emlékeimben ez a gátszakadás, mint a nagy jóllakásnak, a vagyon újrafelosztásának álomképe, pedig akkor még, elemista fejjel, örökkévaló törvénynek hittem, hogy nekem az egy-szoba-konyhás szalmatetős házban kell laknom, de a B. gyerek kastélyban-parkban hancúrozhat.

Aztán az igazi, a társadalmi-történelmi márciusok elfojthatatlan emléke is eljutott hozzám. Apám Tizenkilencről mesélt titkokat, amikor kamaszgyerekként ő is részt vett „a cseh burzsujok” megkergetésében. Az iskolában az igazgató Negyvennyolcról beszélt, nem kisebb szenvedéllyel. És minden március tizenötödikén kivonultunk a község elején felállított emlékmű elé is, meghallgatni a segédjegyző vagy valamelyik tanító ékes szónoklatát.

Hogy nálunk is, mint az ország annyi más vidékén, miért éppen egy világháborús szobor előtt ünnepeltük 48 emlékét, akkoriban nem foglalkoztatott. De első meglepő – mármint számomra meglepő – történelmi felfedezésemet mégis egy ilyen kivonulás során szereztem: a szónok szavaiban hirtelen világossá vált előttem, hogy az aradi tizenhárom hóhéraként agyamba rögződött Ferenc József császár azonos azzal a „Ferenc Jóskával”, akit még rokonaim is tisztelettel emlegettek, mert „ő alatta volt utoljára jó világ”.

Az azonosság felismerése nemcsak azért izgatott fel, mert tizenévesen egyszerre elvi ellentétbe bonyolódtam szolgalelkűnek ítélt környezetemmel, mely hajlandó volt elfeledni az iszonyú bűnt, az aradi gyilkolást, hanem azért is, mert a legendás történelmi személyek egyszerre megfoghatóan közelembe kerültek: ha az aradiakat felakasztató Ferenc József azonos azzal a Ferenc Jóskával, aki még apámnak is kortársa volt, akkor az a csodálatos 48-as tavasz sem az elképzelhetetlen távoli múltra tartozik, hanem az én életemre is.

Mindezt persze nem ilyen körülményesen gondolhattam végig, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen márciusi felvonulás után kezdett kicsírázni fejemben a gondolat: még az én életemben is sor kerülhet egy új 48-ra, a szegényeket szabadító forradalomra.

Nem az emlékirataimat írom, ráérek még arra, csupán egy magánévforduló megvallásához kellett ez a kis bevezető. Ugyanis 1945 márciusában Miskolcon verset írtam Petőfi napjáról, s azóta ez a mostani épp a harmincadik március idusa, amelyet írással is ünneplek. 1945 óta, tizennyolc esztendős korom óta, amikor csak módomban állt, minden márciusban igyekeztem írásban is vallatni a históriát, magamat és koromat faggatni, hogyan is gazdálkodunk az örökséggel. Amilyennel nem minden nemzet dicsekedhetik.

Őrizve is, meg másítva is saját hagyományomat, ezúttal nem saját vizsgálódásaimról szeretnék szólni március idusán, hanem azokról az önkéntes Petőfi-kutatókról, a fogalom nemes értelmében vett műkedvelő történészekről, akik tisztes polgári foglalkozásuk mellett mintegy magánszorgalomból gyűjtik a múlt emlékeit, kutatják a 48-as forradalom valamely eseményének vagy alakjának históriáját. Hogy milyen sokan vannak, azt a nemrég lezajlott Petőfi-év során meglepődve tapasztaltam.

Engedje meg a tisztelt olvasó, hogy néhány példát idézzek, jobbára az elmúlt hetek postájából. A napokban, január végén kaptam meg dr. Kovássy Zoltán levelét és küldeményét, az Isaszegi Adattári Közlemények című, 27 lapból álló stencilezett füzetet. Az isaszegi falumúzeum helytörténeti adattárának 1. száma – reméljük, lesz második és sokadik is! – 500 példányban jelent meg, „a Lengyel Kultúra támogatásával, az isaszegi falumúzeum Baráti Köre gondozásában”. Szerkesztette fentebb említett levelező barátom és Szathmári Zoltán. A szerkesztők írásai mellett különösen Wlodzimierz Mus lengyel tábornok Lengyelek az isaszegi csatában című írását emelhetem ki, igen hasznosan foglalja össze a témára vonatkozó magyar és lengyel irodalmat.

Dr. Kovássy jogászember, az esztergomi dr. Szállási Árpád viszont orvos, s hivatása gyakorlása közben különös előszeretettel kutatja a szabadságharc egészségügyi történetét. Tájékozott cikkeivel találkozhatnak az Orvosi Hetilap olvasói, 48-as gyűjteményét hivatásos tudósok is megirigyelhetnék. Tóth Sándor nem jogász, nem orvos, sőt, egyáltalán nem doktor, hanem borász, de olyan – Petőfire is vonatkozó – iratai vannak, amelyek a szabadszállási bukást megvilágító fénybe vonják, s amelyeket Mezősi Károly is haszonnal forgatott tanulmánya kidolgozásakor. A szabadszállási Tóthról eszembe jut a fehérvári Tóth János, aki legutóbb a helyi lapban Júlia „rehabilitációja” érdekében vetett be okos szempontokat.

Sorolhatnám a neveket, megtölthetném az egész oldalt. De már csak egy névre maradt terem, ezt viszont feltétlenül ide kell írnom, annak igazolásául, hogy a helytörténeti kutatás – kellő buzgóság, anyagismeret és műveltség megléte esetén – közérdekű eredményekre vezethet. Jakus Lajos példáját kell idéznem, a penci pedagógusét, a helyi múzeum vezetőjéét. Ma már elmondhatjuk, sőt kötelező kimondanunk, hogy elsősorban Jakus Lajos hivatott annak az űrnek betöltésére, amelyet Mezősi Károly korai halála idézett elő a Petőfi-családtörténetben. Egy kis, községi múzeum helyi szempontjaitól fel tudott emelkedni a filológia általános érdekű problémáinak vizsgálatáig.

Nem akarom elhallgatni azt, hogy a helytörténeti szempontok erőltetése időnként aránytévesztésre vagy éppenséggel vészes elfogultságokra vezethet. Azt sem állítom, hogy minden olyan füzet, cikk, gépelt, sokszorosított vagy nyomtatott irat, amely a Petőfi-év során valamely helyi hagyomány ápolását szolgálta, feltétlenül ösztönzést adott volna a filológiának. Nem minden gyűjtőből lesz kutató, s nem minden kutató talál közérdeklődésre méltó dokumentumokat. De a legigénytelenebb helyi kiadvány is, amely csak már ismert tényeket foglalt össze, kezdeményezést, közös munkát, áldozatkészséget követelt, s ilyen módon közösséget teremtő szenvedélyre adott példát.

A nagy évfordulók nem túl gyakoriak, még akkor sem, ha időnként az az érzésünk, hogy szüntelen jubileumokat ülünk. Várható, hogy a Petőfi-év keltette lelkesedés lelohad. Nem baj, most fog kiderülni, hogy melyik helytörténeti csoport, vállalkozás, kezdeményezés mögött állt igazi szellemi-erkölcsi erő, s melyik volt csupán valamely protokolláris igény szülötte.

De hogy ez a kiderülés ne vezessen túlságosan is vigasztalan eredményre, az illetékes intézményeknek kicsit több figyelmet kellene szentelniük a magyar múlt önkéntes kutatóira, akik sokszor érdemi támogatás nélkül, olykor egyszerűen a saját költségükön fáradoznak első pillantásra talán érdektelennek látszó események tisztázásáért.

De melyek ezek a bizonyos illetékes intézmények? Ha átlapozzuk a Petőfi-év helytörténeti kiadványait, megállapíthatjuk, hogy sokféle pártfogó működött közre megjelentetésükben: megyei, járási, községi tanácsok éppúgy vállalták a kiadó szerepét, mint könyvtárak, emlékbizottságok, népfrontbizottságok, baráti körök vagy éppenséggel kereskedelmi szervek. Ez a sokféleség már csak azért is örvendetes, mert az ilyen természetű munka éltető eleme a kezdeményező szellem, s az uniformizálás, túlzott központosítás csak árthatna a vállalkozó kedvnek.

És miből álljon a pártfogás? Semmi esetre sem agyondajkálásból. Nem volna kívánatos, hogy ez vagy az a hivatal erőltesse a maga szempontjait, vagy éppenséggel megszabja, mikor, melyik önkéntes kutató, mivel foglalkozzék. Mindenekelőtt annak felismerésére van szükség, hogy Petőfi és 48 a költő születésének másfél százados és a szabadságharc eseményeinek 125 éves évfordulója múltával nem „pipálható ki” – a munkát, ha nem is kampányszerűen, folytatni kell. A pártfogó, támogató intézmények természetes joga, sőt kötelessége ellenőrizni, mit adnak ki, milyen kezdeményezéshez szolgálnak támaszul, törekedhetnek a lokálpatrióta érdekek hasznos érvényesítésére, csak arra kell vigyázni, hogy mindez ne váljék kicsinyes gyámkodássá.

A tudományos lektorálás viszont annál melegebben ajánlható. A Petőfi-év általában elismerésre méltó helytörténeti kiadványai között akadt egy-két olyan munka, amelynek szerzője lokálpatrióta buzgóságában nem is törekedett tárgyilagosságra, vagy pedig egyszerűen nem ismerte az újabb kutatások tényeit-adatait. Ha a fővárosi és vidéki tudományos intézmények, műhelyek és a helytörténeti kutatók között rendszeresebb kapcsolatok épülnek ki – amit mind a két oldalon érdemes volna szorgalmazni –, akkor az ilyen hibák megszűnhetnek, és a helyi kutatások célszerűbben illeszkedhetnek vagy legalábbis kapcsolódhatnak a központi tudományos műhelyek programjaihoz.

Végezetül elnézést kell kérnem azoktól az olvasóktól, akik megszokták, hogy „válogatott magánügyeim” e rovatában kicsit izgalmasabb és közérdekűbbnek látszó kérdésekkel találkozhatnak. Úgy érzem azonban, hogy olykor a kevéssé látványos folyamatok is elgondolkodtató tapasztalatokkal jelezhetik a társadalmi változásokat. Márpedig az utóbbi évek adatszerűen is rögzíthető közéleti fejleményei közt feltétlenül újszerű és fontos ténynek kell tekinteni a nagy irodalmi-történelmi évfordulókkal párhuzamosan kibontakozott helytörténeti kutatások fellendülését, a kiállítások, kiadványok, „rendezvények” szervezése körül örvendetesen sok helyen megmutatkozott kezdeményező szellem biztató erősödését.

Végtére is nem pusztán kíváncsiságból kutatjuk a múltat, hanem épp azért, hogy a legjobb hagyományokból sugárzó, azok által felkeltett szellemi és erkölcsi erők hatékonyabban legyenek jelen közéletünkben.

Két ember találkozik, megérti egymást, barátságot köt – ez aztán csakugyan magánügy, akár a szerelem. De miként a versbe emelt szerelem is közüggyé lesz, bizonyos fokig a barátság is a közre tartozik – ha a nyilvánosság előtt szereplő emberekről van szó, akik ráadásul egymás műveiről is nyilatkoznak.

De illik-e nyilatkozniuk egyáltalán? Írhat-e a barát a barátról? Petőfi és Arany gyönyörű példája szerint mindenképpen. Csak ott a bökkenő, hogy a lángész is tévedhet – kivált lelki társa megítélésében. Amilyen jól látta például Petőfi Arany nagyságát, annyira túlzott, amikor Kerényi Frigyest reklámozta, vagy Adorján Boldizsárt biztatta lelkesen a költésre.

Annyi tehát mindenképpen ajánlható, hogy adott esetben igenis valljuk meg: barátunkról beszélünk. Ne igyekezzünk a tárgyilagosság pózában díszelegni akkor, amikor glóriát fonunk szívbéli pajtásunk – esetleg ivócimboránk – homloka köré. Ilyenkor igenis a tájékoztatás tisztessége követeli meg, hogy magánérzelmünket közszemlére tegyük. Az elfogultság bevallása persze nem véd a tévedéstől, de annak súlyát mindenképpen csökkenti, mert figyelmezteti az olvasót a veszélyre: vigyázz, nem objektív kritika, baráti vallomás következik!

Mindez pedig Csanádi Imre verseihez fűzött megjegyzéseim elé kívánkozott bevezetőül. Barátságunkból azonban leszűrtem egy-két olyan leckét magamnak, amely talán e költeményektől függetlenül is tanulságos lehet.

Találkozásunkat ő kezdeményezte, mintegy hat évvel ezelőtt, vagyis életemnek abban a szakaszában, amelyben a legjobb akarattal sem tarthattam mást magamról, mint azt, hogy újrakezdő, rosszul ismert vagy elfelejtett ember vagyok az irodalomban. Hogyne örültem volna, amikor – ha szabad ilyen groteszk képet használnom – a telefonon át kezét nyújtotta a költő, akinek több versét becsültem, de akinek jelentkezésére a legkevésbé sem számítottam.

Innen-onnan szerzett értesülésekből, felületes olvasgatásból azt a benyomást szűrtem le ugyanis magamnak, hogy Csanádi Imre ahhoz a népi középnemzedékhez tartozik, amelynek több tagja elég sok szállal kötődik számomra nem vonzó homályos mítoszokhoz. Meglepett hát, hogy épp egy olyan írásommal nyertem el tetszését (Méltók vagyunk-e Európához? Kritika, 1968. 3. sz.), amely a nemzeti értékekkel szembeni közönyt és ezeket az avult mítoszokat egy füst alatt bírálgatta.

Az igazi meglepetés azonban akkor következett, amikor személyes – és mind gyakoribb – találkozásaink felvilágosítottak arról, hogy Csanádi milyen tudós ismerője a magyar költészet múltjának és jelenének. Kosztolányitól Radnótiig milyen értő elemzője a nem népi gyökerekből származó líra értékeinek is – és egyáltalán, milyen tudatosan küzd az ellen, hogy a parlagiságnak még csak a közelébe is kényszeríthessék bármely kihívó „urbánusságok” is. Egyszóval leckét kaptam arról, hogy milyen gyakran tévedünk, amikor csak folyosói pletykákból, „olvasatlanul” megítélt munkák kávéházi árfolyama alapján alkotunk véleményt pályatársainkról.

Ahhoz, hogy Csanádi verseinek hatásáról is szólhassak, megint egy kis kitérőt kell tennem. Kamaszfejjel költőnek készültem, József Attila és Illyés Gyula kötetein nevelődtem. Amikor azonban 1945-ben, tizennyolc évesen egymás után két versfüzetet is megjelentethettem, már ifjú forradalmári gőggel el is fordultam a lírától, a „történelem csinálása” mindennél inkább vonzott. Az új magyar költészet iránt érzett olvasói buzgóságom rohamosan csökkent, részben persze a sok sematikus versezet miatt is. Igazi, szinte már a kamaszkori élményekhez hasonló izgalmat hosszú szünet után az ötvenes évek közepén Benjámin László – ma is úgy érzem: nemzetközi jelentőségű! – költészete, majd az évtized végén Juhász Ferenc nyelvi-szemléleti újítása adott nekem.

Ezután azonban megint olyan esztendők következtek, amelyek eltérítettek a költészettől, minden stúdiumom a történelmi tett értelme-módszertana körül forgott, amennyire egyáltalán módom nyílt stúdiumokra. A hatvanas évek végén tehát már megint csak hébe-hóba olvasgattam új verseket, annál ritkábban, minél sűrűbben észleltem azt, hogy még tehetséges költők is milyen leleményesen próbálják trükkökkel helyettesíteni a teljesítményt. S ekkor kaptam Csanáditól a második leckét: amikor baráti érdeklődésből tanulmányozni kezdtem köteteit, elképedve láttam, hogy nem csupán egyes kitűnő versei vannak, hanem egész életműve sokkal jelentősebb annál, mintsem a róla szóló kritikák alapján gondolhatnánk.

Amíg körötte sereget alkotnak a saját igazi vagy olykor vélt fontosságuktól meghatódó poéták, Csanádi kihívó daccal kismesternek nevezi magát:

A kismester konokul vállalt jelzője köré persze oda lehet képzelnünk az ironikus idézőjelet is, de ez sem változtat azon, hogy az ilyen magatartás meglehetősen ritka a mi nagyzolástól eléggé fertőzött irodalmunkban. Íme egy költő, aki megértette, hogy nem lehet Petőfinek lennie, s nem akar ál-Petőfivé válni, íme egy költő, aki kételkedni is tud a maga erejében és lehetőségeiben, s mellesleg a költészet korunkbéli lehetőségeinek korlátlanságában is.

Nem minden kor kedvez egyformán a lírának. Bármi legyen is azonban a véleményem arról, hogy melyik műfaj „illik” legjobban a mi korunkhoz, abban biztos vagyok, hogy ez az önmaga kisebbítése árán is józan igazságra törekvő költő a ma legszükségesebb poétai erény birtokában van: önáltatás nélkül tudja szemlélni a világot, s amennyire az emberileg egyáltalán lehetséges, önmagát is. Nagy művek csak az ilyen valóságot akaró, látni merészelő tehetségből fakadhatnak.

Talán épp ez az erős önkontroll magyarázza azt is, hogy Csanádi ritkán ír, olykor évszámra hallgat, azt mondhatnánk, már eleve csak a válogatott verseit rakja elénk. Amikor ismerkedni kezdtem életművével, épp „holtszezonban” busongott, keveset vagy egyáltalán nem írt verset. Amikor én a rádióban, a Könyvtájékoztató-ban, s a közösen vállalt író–olvasó találkozókon igyekeztem érdeme szerint méltatni műveit, bizony – most már bevallhatom – nemegyszer féltem attól, hogy Csanádi talán végleg felhagyott a lírával.

E már-már legendás hallgató periódusról csak múlt időben szabad beszélnünk, mert a legutóbbi egy-két év legörvendetesebb költői szenzációja többünk számára épp az volt, hogy Csanádi ontani kezdte a verseket – remekeit. Kiderült, hogy a terméketlennek látszó időszak valójában a felkészülést szolgálta, s most remélhetjük, hogy lírája hódításának lehetünk tanúi.

Egyik-másik kritikusa megrótta Csanádit, berakva őt a „didaktikusok” skatulyájába. Mire ő, mint aki szándékosan vállalni akarja a megbélyegzőnek szánt ítéletet, látszatra didaktikus, mert képzőművészeti alkotásokat magyarázó verseket írt. S épp ezekkel bizonyította be, hogy az igazi költő az illusztrátor álarcában is a legszemélyesebb lírát műveli. Miközben tudósi pontossággal ébreszt fel rég letűnt korokat, a hajdani sorsok árnyaival hozzánk szól a költő, legmaibb gondjainkról beszél, s mellesleg legrejtettebb érzéseit, indulatait, szenvedélyeit és eszméit sűríti felejthetetlen képekbe.

A múlt felidézésének tudósi pontosságáról beszéltem, s magam is most érzékelem, mennyire rokona Csanádi a régi idők tudós költőinek. Amíg sokan kérkednek azzal, hogy mennyire sikerült lerázniuk magukról a hajdani korok emlékeit, Csanádi elfelejtett mesterek munkáiban talál századok homályán átvilágító verseket. És ezekből is tud meríteni, hogy saját művei ezáltal is hasonlíthatatlan nyelvi eredetiséget képviselhessenek.

Ki merem mondani, hogy Arany János óta a költészetben ilyen eleven hitelességgel még nem élt a magyar múlt, mint Csanádi képíró és egyéb történelmet idéző verseiben. Bizonyos teóriák szerint a költészet nem tölthet be oktatói feladatot. E kérdés eldöntését az irodalomelmélet szakembereire hagyom. De amennyire kételyeim vannak különböző esztétikai tantételek jövőjét illetően, olyan biztos vagyok abban, hogy a Zsigmond-korabeli gyámkőfejet ábrázoló Csanádi-vers, a számkivetett fejedelem vonásain merengő Mányoki mester rajza, és a többi értékeket exhumáló remek meg fog maradni.

Csanádi nyelvi erejét, képteremtő-leíró tehetségét, verseinek muzsikáját mostanában ismét dicsérik. Csak a legutóbbi időkben több cikk is érdeme szerint méltatta az ő költészetét, mégpedig olyan szerzőké, akiknek ilyen kérdésekben megérdemelt tekintélyük van (hadd utaljak Bata Imre, Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Radnóti Sándor, Tornai József írásaira). Ők és mások illetékesebbek is a lírai esztétikum feltárására, én mint megrögzötten politika és történelem iránt érdeklődő ember hadd emeljek ki csupán egyetlen mozzanatot ezekből az új versekből: számomra Csanádi visszahódított egy darab magyar múltat.

Hajlamos vagyok arra, hogy történelmünkből főleg csak a nagy fellobbanások korszakaira figyeljek. Csanádi, noha rokonszenvével ő is a Petőfi-kor fényeihez vonzódik, egy másik magyar múltat is mutat nekem – a kódexek, az országot fenntartó prédikátorok, a hűhó nélküli, csendes küzdelmek vagy építő fellendülések időszakait. Nem véletlen, hogy még Rákóczi századából is a bukót, a lesújtott fejedelmet emeli szemünk elé.

Ellágyul néha a régi emberek láttán, de szerető iróniával is tud festeni, s így is, úgy is figyelmeztet, ha tetszik, igenis tanít valamire: ez mind a ti múltatok, magatokban hordozzátok, ha nem is gondoltok rá, törődjetek vele jobban, mert múlt nélkül jövő sincsen. S épp ezzel tud ez a szándékosan a múltba forduló életmű kósza divatok uralma idején is izgalmasan modern lenni.

„Örökölni fogjuk egymás ellenségeit” – mondtam barátságunk kezdetén némi mélabús malíciával Csanádinak. A rosszmájú jóslatoknak nagy esélyük van a megvalósulásra, s néha el kellett csodálkoznom, hogy mennyire előre láttam a jövőt – mármint barátságunkat illetően. Az az igazság azonban, hogy a magyar irodalmi élet bizonyos tekintetben jobb annál, mint amilyennek bosszúsabb óráinkban látjuk. Végül is Csanádi iránt tanúsított barátságom kevesebbe került nekem, mint az elején számítottam, és a fent vázolt leckéken túl is nyertem az ügyön.

Hogy csak egy példát említsek: épp abból okulva, hogy amíg nem ismertem közelről, mennyire felszínesen gondolkodtam Csanádiról, sorra elkezdtem „ledolgozni” a mai magyar költőkkel szemben elkövetett mulasztásaimat, elsőkül épp azokat válogatva, akiktől kósza ellenérzések korábban elválasztottak. Nem vagyok illetékes protokoll-listákra, s lehet, hogy egyik-másik most „felfedezett” vagy megkedvelt poétám nem is örülne annak, ha kiderülne, hogy ilyen izgága hírében álló híve van, annyit mégis el kell árulnom, hogy közöttük olyanok is akadnak, akik magukat Csanádi ellenfeleinek tartják…

„Volt idő, amikor úgy véltem: meg lehet teremteni a jobbak szövetségét, a klikkek fölött és a klikkek ellenében…” – írta Csanádi hét esztendővel ezelőtt. Talán most, amikor végleg megmutatkozott bizonyos nemzeti értékek tagadásának veszélyessége, de világossá vált az is, hogy milyen káros a homályos mítoszokat ébresztgető parlagi mucsaiság is, érdemes volna ismét kicsit tudatosabban és szívósabban törekedni erre a szövetségre. Vagy legalábbis a jóindulatú semlegességre azok között, akik különböző iskolákhoz tartoznak ugyan, de egyetértenek abban, hogy nem engedik belekényszeríteni magukat az újjáéledt „népi–urbánus viszály” szerencsétlen végleteibe.

Ha időnként olvashatunk is megható történeteket a társuk vagy gazdájuk után pusztult állatokról, a kegyelet hűsége mégiscsak mindenekelőtt az ember jellemzője; az emberség egyik legszebb mércéje. Ezért is tetszett Ratkó József rövidségében is sokat mondó emlékezése az Új Írás márciusi számában. Csak egy gondolatával nem tudtam mit kezdeni, bárhonnan próbáltam közelíteni hozzá.

Ratkó ezt mondja Váci Mihályról: „Okos, jó töltőtollad volt. Írhattál volna vele magadnak kocsit, villát a magyar tenger mellé, későbbi halált is. Írtál helyette gondot, magadnak bajt, te bolond!”

A fejtegetés értelme szerint Váci előtt két út állt: vagy ír magának kocsit, villát, nyugodt öregkort, vagy olyasmiket ír, amiért gond, baj, korai halál jár. S ő ez utóbbit választotta, mert „szerelméhez, a forradalomhoz” ez illett. Nem volt találkozásom Vácival, de azt tudom, hogy szerkesztett egy népszerű folyóiratot, működött parlamenti képviselőként, továbbá rendszeresen megjelentek versei, kötetei, szerepelt a rádióban stb. Olyan rosszul áll-e a szocialista rendszer, hogy vezető költőjének, képviselőjének és szerkesztőjének még autóra való pénzt sem tud adni? Nem hiszem. Tapasztalataim szerint ilyen hármas jövedelemből bárki vásárolhat magának kocsit is, villát is, amennyiben erre hajlandósága van, s pénzét épp erre akarja költeni s nem egyébre. Váci nem autóra dobta ki a pénzét, s meglehet, ebben nagy igazsága volt, de e meggondolása és a forradalom között nem érdemes mesterkélt összefüggéseket létrehozni.

Mint ahogy a forradalom iránti szerelem és a korai halál között sem ilyen egyszerűen vonható meg a logikai kapcsolat (noha már mástól, egy nemrég indult rokonszenves ifjú költőtől is olvastam, hogy Váci „forradalmas halált” halt). A fogalmakat nem szabad sem összezavarni, sem devalválni. A Petőfi forradalmisága és korai halála között a kapcsolat kétségtelen. De Kossuth is meglehetős forradalmár volt, mégis kilencvenkét esztendőt élt. Kropotkin is remekül viselte a forradalom viharait – s még százszámra idézhetném a neveket.

Olyanokét, akik valóságos forradalmi próbákon valóságos élet-halál kockázatokat vállaltak, és éltek túl.

A halál gyakran szül mítoszokat, olykor hasznosakat is. De a jótékony legendáknál is többet ér a józan értékelés. Barátot, szeretőt, rokont nem méricskélünk, de a közre tartozó életmű erejének egyik próbája épp az, hogy elbírja-e a tárgyilagos vizsgálatot, az örökség kritikai feldolgozását.

Hadd legyen kivételesen mottóm is, éspedig ez: „Aki vakon követ, azt először én nézem le, mert szolgaságával akaratlanul a parancsolás, a zsarnokság tévútjára noszogat, s ezzel bilincsbe veri az én szavamat is. Mert szabadon és könnyedén csak ott tudok beszélni, ahol szabad, azaz szigorú bírálat vár. Mert ez azt jelenti, hogy a cselekvés felelősségében mindnyájan osztozunk.” (Illyés Gyula: Csizma az asztalon, 1941.)

Nemsokára harminc esztendeje lesz annak, hogy a fenti sorokat először olvastam. Tartozom az írónak azzal, hogy biztosra vegyem: ma sem gondolkodik másként.

Nem is az ő kedvéért, hanem az olvasó tájékoztatására kell mondanom pár szót az Illyés iránt immár három évtizede érzett s kamaszos rajongásból kivételes tiszteletté és bizalommá mélyült vonzalom eredetéről. Úgy kezdődött, hogy – már a háború éveiben – Alpár Mihály szabósegéd (ma nyugdíjas tisztviselő) kezembe nyomott egy piros vászonba kötött könyvet. Apámhoz jött látogatóba, s az ajándék egyszersmind tapintatos eltávolításom ürügyéül is szolgált. „Menj ki az udvar végibe – mondta –, s estére olvasd el.” Tudtam, hogy a vendég onnan jött, s szívesebben hallgattam volna, mit mesél a sittről. Bosszúsan vonultam fel a ház mögötti diófára, az arcpirulásig megsértődve azon, hogy még mindig gyereknek tartanak.

Odafent vigasztalódtam meg, a könyvtől. Rend a romokban – ez volt a címe, s bennem Illyés Gyula művei azóta is ezt a képet idézik: fent vagyok a magasban, alattam a világ, tele eszmék, hitek, illúziók, emberi sorsok romjaival, de él egy költő közöttünk, akinek igaz szavai egy új igazság rendjébe emelnek fel bennünket.

Pődör László kedves tanáromnak köszönhetem a többi Illyés-kötetet, a Csizma az asztalon-t is. 1944 tavaszáig mindent elolvastam, s amikor híre jött (szerencsére csak álhíre), hogy a nácik megölték a költőt, úgy éreztem, a kor legnagyobbja veszett oda.

Azóta nemcsak érzem, hiszem, hanem biztosan tudom, hogy a József Attila utáni korszak legjelentősebb költője-írója valóban Illyés Gyula.

Ezért mosolyogtam azon, hogy ő maga egy másik – kétségtelenül kitűnő, de épp az Illyés számára is annyira fontos nemzeti jelentőségben hozzá nem mérhető – költőtársának, Szabó Lőrincnek adományozta a század legnagyobb költőjének címét, még Adyt is így feldicsőített barátja alá rendelve. S ezért legyintettem derűsen akkor is, amikor azt hallottam, hogy Illyés az Egyetemi Színpadon Németh Lászlóban jelölte meg nemzedéke csapatkapitányát, a legnagyobbat, az új Széchenyi István-t. Ha Vekerdi László barátom Némethet egy füst alatt a zsidó prófétákhoz, a görög jósokhoz hasonlíthatta, és mintegy ráadásul még „Goethe-félének” is nevezhette, az oly sok méltánytalanságnak kitett Németh kései vigaszul miért ne kaphassa meg a Széchenyi kapitányi címet is?

De amikor az Egyetemi Lapok jóvoltából el is olvashattam a beszédet, majd a Hajszálgyökerek című kötet ide vonatkozó sorait, el kellett gondolkodnom.

Nem, nem Németh értékelése felett. Illyés annyi „legnagyobbat” állít saját szobra talapzatára, amennyit akar és tud – mindegyik csak az ő emlékművét teszi még tekintélyesebbé. Hogy Németh valóban csapatkapitány volt-e egész irodalmunk legutóbbi négy évtizedében, illetve mikor volt az, s mikor nem, s miként töltötte be tisztét, láthatunk-e benne egy új Széchenyi Istvánt vagy sem, mindez fontos kérdés, de nem annyira, hogy Illyés Gyulával vitába keveredjek miatta. Annál is inkább, mert én a magam részéről már régóta őt tartom a kapitánynak, s nagy ok kell ahhoz, hogy függelemsértésre szánjam el magam.

Meglévőnek érezvén a nagy okot, elszántam magam. S ekkor következett a kijózanító fordulat: nem találtam Budapesten olyan irodalmi lapot, amely hajlandó lett volna cikkemet közölni. Három szerkesztővel is próbálkoztam, mindhárman „száz százalékig” egyetértettek mondandómmal, de… Hogy mi minden fér el egy de szócskában, itt nem részletezem. (Az irodalmi viszonyainkra talán elég jellemző beszélgetéseket emlékirataimban fogom ismertetni, előreláthatólag harminc-negyven év múlva. Addig is kérem a szerkesztési rejtelmek iránt érdeklődő olvasók szíves türelmét.) Tudomásul vettem tehát a döntést, és nem házaltam tovább cikkemmel, annál is inkább, mert ifjúkoromban nem vigécnek készültem, hanem irodalmárnak. Meg aztán akadt egy olyan érv is a szerkesztői magyarázatok között, amely némileg hatott rám: „Nem volna méltányos – mondták – egy ünnepi beszéd véletlen elszólását túl komolyan venni.” Rendben van – gondoltam –, ne foglalkozzunk elszólásokkal.

Mindez még a tavasszal történt. S ekkor megjelent a Hajszálgyökerek című kötet, benne a nagyszerű címadó tanulmánnyal, de egy olyan interjúval is, amely ugyanazt tartalmazta, mint az Egyetemi Színpadon elhangzott beszéd. Vártam, hogy most talán már nálam illetékesebbek is előállnak aggályaikkal. Hiába vártam. Vagy nincsenek ilyen aggályok, vagy túl sok a de… E nagy csend végleg meggyőzött arról, hogy hiba volna továbbra is hallgatnom.

Nem hiszem el, hogy a mai Illyés azt a vak követést igényelné, amit a Csizma az asztalon szerzője oly igaz szavakkal utasított vissza. De azt nagyon is valószínűnek tartom, hogy akadnak majd mások, akik helyette is méltatlankodni fognak. És méltatlankodásuk következményeit némely szerkesztőségben meg is próbálják éreztetni velem. Illetve írásaimmal. Barátilag el kell hát árulnom nekik: hosszú évekig kibírom megjelenés nélkül. Közlési ingerem még erős, de nem csillapíthatatlan.

Nézzük hát meg végre, mi az, ami most erre a kedvem ellen való polémiára késztet. Nem személyi értékelés, hanem csakugyan, mint Illyés mondta, „mindnyájunk számára igen lényeges” kérdés. Illyés elhatározta, hogy Németh ünneplése kapcsán „épp erre az alkalomra tartogatott világos véleményét” kifejti a népi–urbánus viszályról. S világosan is fogalmazott: „A két háború között föllépő és az urbánussal szemben lekicsinylően ábrázolt, sőt mindmáig nemegyszer gyanúba kevert irodalom nem paraszti, nem provinciális, nem is népi irodalom volt, de nem is urbánus, hanem az volt a magyar irodalom.”

Hadd beszéljek én is világosan: ez a tétel elfogadhatatlan. A népi–urbánus viszályon túl kell lépni, de nem így, nem ezzel a nagyvonalú annexióval, amely a népi irodalom és a magyar irodalom közé egyenlőségi jelet tesz, amelynek során a népi irodalom az egész magyar irodalmat magába olvasztja. Az algebrában az A = B tételt meg is fordíthatjuk, s így is igaz lesz: B = A. De ez a logika témánkra nem alkalmazható. A népiek kétségtelenül magyarok voltak, de nem minden magyar volt népi, ma pedig éppenséggel nincs így.

„De hát mi is a vízválasztó a két nevezetes irányzat közt? – kérdi Illyés. – Mi volt az eszme és főleg a gyakorlat, a praxis a »népies«-ek meghatározására? Roppant egyszerű és megcáfolhatatlan. »Népies«-eknek számítottak, akik a »népiesek« harci folyóiratába, a Válasz-ba dolgoztak, vagy dolgozhattak volna.”

A meghatározás csakugyan roppant egyszerű, túlzottan is az. De a kérdés sokkal bonyolultabb, s ilyen olcsón nem oldható meg. A teljes sajtószabadság rendszerében, ahol minden irányzat tetszése szerint sorakozhat fel az ízlésének megfelelő orgánumban, egy-egy lapnak lehet ilyen vízválasztó szerepe. De a harmincas évek Magyarországa aligha mutatta ezt a képletet. Ám ha így lett volna, akkor is, történelmi tény, hogy bizonyos – nem is akármilyen – írók nem dolgoztak a Válasz-ba, noha „dolgozhattak volna”. Így például József Attila. Akit pedig maga Illyés Gyula kért közreműködésre.

Illyés tudja is, hogy Pap Károly és Hunyadi Sándor felmutatásával nem bizonyítható alaptétele (népi irodalom = a magyar irodalom), ki kell hát térnie József Attilára. „Ez volt a mi »népies« nemzedékünk – írja – és most már tán világos, hogy az ilyesfajta partizántáborokba nem közös hadparancs viszi az embereket, hanem a közös hit, még akkor is, ha a tábor tagjait természetük – és múltjuk – eltávolítja vagy vitába keveri. Ki foglalta rímbe, de szinte tételenként a »népiesség« szociológiai föltételeit és politikai követeléseit? József Attila, utolsó életévében.” A bizonyíték: A Hazám című vers, amely csakugyan „rímbe foglal”, vagy mondjuk inkább, költészetté emel több olyan követelést is, amelyet a népi programok is megfogalmaztak.

De ez a bizonyíték az alaptétel ellen érvel. A Hazám nem azt igazolja, hogy József Attila népies volt, hanem az ellenkezőjét: azt, hogy nem népies alapon is lehetett harcolni az „ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn” rendszere ellen! József Attilának is fájt az, ami a legjobb népieknek fájt, ő is a haza „hűséges fia” akart lenni, magyarságot akart a magyarnak – de a népi romantika mítoszai nélkül! Nem arról ábrándozott, hogyan lehetne Gömböséket „reformokra” csábítani, nem akarta a parasztot törvénnyel kényszeríteni az egyke felszámolására, nem osztotta klasszikusainkat híg magyarokra és mély magyarokra – ellenkezőleg, meglehetősen nyers – néha talán túlzottan is kíméletlen – modorban harcolt a népiesek misztikája ellen. Amint ez közismert.

Nem természete keverte vitába velük, nem is múltja (az inkább közelítette volna), hanem elvi meggyőződése, amely a parasztmítoszokat korszerűtlennek ítélte.

A Válasz gárdájának némely tagjától nyilván személyes ügyek is elválasztották, ezek nem tartoznak ránk. De ha elutasító magatartásának gorombaságát motiválhatták is ilyen mozzanatok, az elvi lényegen ez sem változtat. Azon, hogy József Attila a népi írók gondolkodásában alapvető eszmei tételeket utasított vissza: „…semmiképpen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerűnek, egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a múltba menekülő regényes ízlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a múltba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerű.”

Ezt József Attila 1937-ben mondta, amikor a népi írók java már nem kacérkodott a horthysta kormány „megnyerésének” ábrándjával, hanem haladó „szabadság-védelmi és gazdasági-szociális” politikát követett. A Hazám költője ekkor már kétségtelenül jobban méltányolta a népi írók mozgalmát, mint mondjuk, 1935-ben, de ettől nem lett „népies”, mert az az elv szocialista eszmerendszerével ellenkezett.

Illyés mai álláspontja azért is kifogásolható, mert megfeledkezik arról, hogy nemcsak népiek és urbánusok voltak a harmincas évek irodalmában, hanem munkásszocialisták is. „A nemesi társadalom helyébe – mondta József Attila – …a polgári társadalom lépett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá vált…” Nem szeretnék szemináriumi tételeket lobogtatni Illyéssel szemben, de nyilvánvaló, hogy a proletárszocialista József Attila számára elfogadhatatlan volt a népi mozgalom parasztcentrikussága.

Itt a vízválasztó, s nem ott, hogy ki melyik lapba írt, vagy írhatott volna.

Nézzük az elvi tételeket itt is, ott is. Veres Péter a Parasztsors, magyar sors-ban így nyilatkozott: „Ma már nyugodt lélekkel mondhatjuk: a magyarság a parasztság.” (5. l.) Igaz, a tétel kizárólagosságát enyhíti azzal, hogy később az ipari munkást is „parasztfinak vagy parasztunokának” állítja be, másutt viszont lesújtó véleményt mond „a felületes és izgékony városi lakosságról” (13. l.), így nyilvánvaló, miért hangsúlyozza újra és újra, hogy a nemzetfenntartó elem egyedül a parasztság: „a felfrissítő belső áramlást csak a parasztság hozhatja…” (37. l.), „a magyarság jövője a parasztokban van, vagy sehol sincs” (25. l.), és így tovább. Veres Péter odáig ment, hogy a kultúrában is a parasztságot látta egyedüli alapnak: „hogy erre építeni lehet, s hogy csak erre lehet építeni, azt már biztosan tudjuk.” (17. l.)

Illyés volt a népiek szépírói között legkevésbé hajlamos erre az öncsonkító nemzet- és kultúraszemléletre, de a parasztromantika itt-ott nála is kitapintható: „Hiszem azt, hogy annyi kudarc és bukás után – írja épp a Csizma az asztalon-ban – a kérdésre, az indítványozásra ma a parasztság a legalkalmasabb.” (128. l.)

Bármi legyen véleményünk 1919-ről, lássuk bár dicső bukásnak vagy megérdemelt kudarcnak, a parasztságnak ezt a kiválasztott központi szerepét semmi sem igazolhatja a modern világban. A paraszt kistermelő, a társadalmi fejlődést pedig a hatalmas termelési egységek kibontakozása szabja meg, a „törékeny falvak” recsegve omlanak össze, „mint tócsán gyönge jég”.

Sejtették ezt persze a népi írók is, innen fakad második elvi tévedésük – a modern civilizáció kritikájának misztikus eltúlzása. Időnként azzal áltatták magukat, hogy a népi kultúra segítségével fenntartható az ősi paraszt. „Kívánalmam csak az – fejeződik be Illyés idézett könyve –, hogy ha emelkedettebb perceinkben ügyünkre gondolunk, ajkunkon vagy fejünkben valami saját alkotású vagy népünk szerzette dal zümmögjön. Erről ismerjünk egymásra – de még ez előtt is magunkra – ütemes lépdelésünkben az eke és a nyáj után, a szőlősorok bakháta közt, a téli erdő fái alatt.” (159. l.)

Költői látomás – de a dübörgő traktoron beat-muzsikát ütemező legény mai képe mutatja, mennyire utópisztikus volt ez a bukolika.

Idézett könyvében Veres Péter is szinte költőként szárnyalt, amikor maga elé képzelte a civilizáció összeomlását, majd így jövendölt: „…ha az emberi faj és a nemzetek egyáltalán megmaradhatnak, akkor csak a bölcsesség és a belenyugvás embereiben, a parasztokban maradnak meg, akik a vihar után újra előbújnak, és a napos dombokon újra szőlőt és gyümölcsfákat ültetnek, akik a kövér lapályokon búzát termesztenek, és akik csikót és borjút, tyúkot és malacot nevelnek bombavető repülőgépek és porszívógépek helyett.” (33. l.)

Ne vitatkozzunk a hangulatteremtés végett célzatosan aláhúzott szavakon, sőt tegyük fel azt is, hogy a modern civilizáció csakugyan romlásába rohan – nos, akkor sem béklyózhatjuk meg az ipari haladást: nem is áll hatalmunkban. A mai világ iszonyú-hatalmas népessége nem tartható el a borjút-csikót nevelő kistermelők idilli bukolikájával – a holnapi még kevésbé. Tetszik, nem tetszik, jövőnket a kollektív ipari és mezőgazdasági nagyüzemek szabják meg.

Csak két népi író két könyvéből idéztünk, és csak egy elvi kérdésről, a parasztromantikáról beszéltünk. De a népi ideológia más mítoszairól is lehetne szólni. És olyan írókról, akiket a demokratikus meggyőződésű, sőt szocialista nevelésen átesett Veres Pétertől és Illyéstől eltérően semmi sem óvott a mítoszoktól. De talán ennyi is elég lesz annak bizonyítására, hogy Illyés mai tétele (népi irodalom = a magyar irodalom) csupán egy régi veresi tétel (a magyar = a paraszt) alkalmazása, s mindkettő gyökereiben romantikus.

Az illyési annexió egyébként nem előnyös a népi irodalom számára sem. Ha a népi, a különböző polgári és szocialista irodalmat egybemossuk, elmosódik az a sajátos többlet is, mely a legjobb népieket jellemezte: a paraszti sors iránti különleges figyelem és felelősség és a nemzeti gondok iránti különleges érzékenység. A népiek nem nyernének, ha visszamenőleg az egész magyar irodalmat lobogójuk alá terelnénk, s nem magyar íróvá, esetleg nem íróvá minősítenénk mindazokat, akik semmiképpen sem sorolhatók e zászló alá. És vesztene mai irodalmunk is az ilyen hódítással.

Itt nem részletezhető okok következtében ismét izzanak a szenvedélyek és indulatok a magyarság és a nemzeteszme felfogása körül. A hatvanas évek végére nyugtalanítóan előretört egy új nemzetietlenség szelleme (amely természetesen a másik véglet feltámadását erősítette). Illyés, hadd idézzem egy korábbi írásomat, „a szó igazi értelmében nemzeti küldetést” teljesített, amikor fellépett a nemzetietlen szellem térhódítása ellen. De ha most, jogos harcában, a népi irodalom egészét ilyen módon akarja „rehabilitálni”, az új magyarságtudat megteremtése elkerülhetetlenül a történelmi és eszmei igazság megsértésére vezet. És a sok vállalandó örökség mellett elavult mítoszok elvetendő terhét is az új nemzedékek nyakába erőltetjük. Ez a veszély nem hárítható el azzal, hogy megbélyegezzük a népi szélsőjobbot; nemcsak a Drieu de la Rochelle-ek „itteni társainak” vérvád-mítoszairól van szó, hanem a fasiszta vonzásoknak ellenálló népi írók rakományában is van a jelen és a jövő számára használhatatlan ideológiai tétel.

A népi írók nagy nemzedéke felbecsülhetetlen ösztönzéseket hagy az utána következő generációkra. De pusztulásra ítélt illúziók, tévhitek romjait is. Nem volna jó, ha éppen Illyés Gyula, ki legtávolabb tudta tartani magát ezektől a romoktól, most nem tudna rendet teremteni köztük, hanem nagylelkűségből olyasmivel is szolidaritást vállalna, amit a történelem megmért és elutasított.

Természetes emberi gyengeség azt hinni, hogy velünk együtt a világ is megszűnik. Németh László és – e beszéd tanúsága szerint – Illyés Gyula is úgy érzi, az ő írói nemzedékük „tán utolsó esélye ennek a népnek, hogy saját erejéből vívjon meg a sorssal”.

Ha így volna, akkor sem volna szabad ezt hirdetni. De én nem vagyok ilyen borúlátó. Egy nép utolsó esélye sohasem múlhat néhány bármily jelentős írón. De ha azokon múlna, még akkor is: tudnunk kell, hogy a népiek nagy vonulata után nem a rémítő űr következik, hanem jó magyar írók egész serege. Olyanok is, akikkel a népi mesterek nem sokat törődtek, de azért megtették a magukét. És meg fogják tenni a jövőben is.

Folytatva Illyés, Veres, Tamási, Németh és a többiek legigazabb küzdelmeit. De nem vállalva a népi irodalom tévedéseit.

Egyik vitacikkemben utaltam a középnemzedék néhány írójára, aki szemmel láthatóan Veres Péter posztját szeretné betölteni. Versengő buzgólkodásuk láttán nem észlelve kellő erőfölényt egyik oldalon sem, azzal vigasztaltam magam, hogy „legfeljebb felvállalják kalákában”.

Ez a kalákás félmondat meg nem érdemelt karriert futott be. A cikket követő magánvitákban majdnem több szó esett róla, mint a vita (a Görgey-kultusz körüli nézeteltérések) lényegéről. Többen megvádoltak azzal, hogy tiszteletlenül „viszonyulok” Péter bácsi emlékéhez, mások e félmondatban kétségtelen bizonyítékát lelték annak, hogy eladtam magam az urbánusoknak…

Hivatkozhatnék persze némileg kedvezőbb visszhangokra is, baráti levelek, telefonok, üdvözlések nem remélt mennyiségére. De ez a levélszámlálgató módszer nekem nem túl rokonszenves, mert tapasztalatom szerint aránylag könnyen lehet levélírókat toborozni, anélkül hogy postánk gyarapodásával egyenes arányban igazságunk is bizonyossá válna. Ha például a Magyar Horgász-ban felszólítanám a kormányt, hogy számolja fel a halászati termelőszövetkezetet, igen sok lelkes horgásztársamtól kapnék dísztáviratot, de ez még nem tenné napnál fényesebbé igazamat.

Tűnődjünk el egy pillanatra az író és a tábor fogalmán. Egy politikusnak, mondjuk, Angliában, létkérdés, hogy mindenáron minél több hívet szerezzen magának – amennyiben az alsóházba akar kerülni. Egy labdarúgó, egy színésznő vagy akár egy szépíró is a világ minden táján természetszerűen törekszik a népszerűségre. De amíg a politikust vagy akár a labdaművészt is bizonyos fokig minősíti a népszerűség mértéke, némely létfontosságú elvi kérdésben nincs perdöntő szerepe annak, hogy hányan állnak az író mögött.

Magyarán szólva: az eszmei hódítás lényegesen különbözik a politikai vagy katonai diadaltól. Napóleon mint igazi politikai-katonai zseni Egyiptomban a Korán-ra hivatkozott, felismerve, hogy neki ott „muzulmánnak kell lennie”. Az igazságot kereső írónak azonban ez a taktika használhatatlan. Én egy muzulmán országban sem lehetnék muzulmán. Ugyanis nem hiszek a Korán-ban. Miként a Talmud-ban sem, és semmiféle szent könyvben, amely pontokba szedett dogmákban magyarázza a dogmákba szoríthatatlan világot.

A gyéren olvasott író szerint minden siker gyanús. A táborszervezésen fáradozó író viszont a híveket számlálgatja, s azt hiszi, igaza van, pedig csak hívei vannak. Mindkét felfogás mélyén önáltatási hajlamok munkálnak. Örüljünk hát az üdvözléseknek, gondolkozzunk el az ellenvéleményeken, de törődjünk bele, hogy a siker önmagában sem igazzá, sem tévessé nem teszi álláspontunkat.

Kalákás félmondatom karrierje egyébként azért is meglepett, mert én arról az egész népi–urbánus szövevényről három évvel ezelőtt kétszer húsz gépelt oldalnyi szöveget adtam le a Kortárs-ban, Távvezérlő Kalauz-om negyedik és ötödik fejezetében. Nehéz az ilyesmit mérni, de úgy érzem, ez a mostani félmondat szélesebb körben és zajosabb visszhangot vert, mint annak idején az a negyven oldal. Szerénytelenül kész volnék a különbséget azzal magyarázni, hogy a közben eltelt három év alatt némileg ismertebb lett, ha nem is a munkásságom, mindenesetre a nevem, ennélfogva ma több olvasója lehetett az odavetett megjegyzéseknek, mint korábban az érdemi fejtegetéseknek. Az pedig mindenképpen tény – s kérem a szerkesztőt, ne húzza ki e mondatot –, hogy a Kritiká-t mostanában sokan olvassák. Higgadt megfontolás után mégis úgy látom, hogy Péter bácsi epigonjainak legutóbbi röpke említése mindenekelőtt azért keltett figyelmet, mert a Távvezérlő Kalauz szemelvényeinek közlése óta a népi–urbánus háborgások semmit sem csitultak. Sőt, elmérgesedtek. S így az ártalmatlan félmondat is nagyobbat csattanhatott ma, mint tegnap a komoly kihívás.

Márpedig ha így van, még inkább kötelességünk elgondolkodni azon, hogy csakugyan: ki szereti jobban Péter bácsit?

Az-e, aki epigonjait is védi, vagy az, aki az életmű értékeit oltalmazza az epigonokkal szemben?

Hogy én mennyire becsülöm és szeretem Veres Pétert, arra írásos bizonyítékaim vannak. Egyéb cikkeimet most nem is számítva, amikor 1971-ben először kezdtem vitát az utódláson viszálykodó híveivel, a Távvezérlő Kalauz főszereplőjét így beszéltettem róla: „A múlt év szomorú irodalmi veszteségei közt az ő távozása volt az, amely vitathatatlanul a távoli utókorra is tartozik: vele olyan író ment el, aki nemcsak ennek a korszaknak ehhez vagy ahhoz a rétegéhez tudott szólni, hanem művével-életével a magyar klasszikusok listájára iratkozott fel.” (Kortárs, 1971. március.)

Nem titkolom, hogy elsősorban nem is a különben kivételes szépírói tehetséget becsülöm benne, hanem a gondolkodás erejét és tisztességét: számomra ő Táncsics kései szellemtestvére, az utolsó népi bölcselő, aki előbb csak osztályösztönével és „józan eszével”, később szívósan felhalmozott műveltsége és tapasztalatai alapján eredeti világképet alkotott, s épp azokkal a kérdésekkel viaskodott, amelyek engem is a legközelebbről izgatnak – a szocializmus és a nép, a szocializmus és a nemzet, a szocializmus és a szabadság kapcsolatával.

S mert az én szememben a jellem is az életmű része, szerettem Veres Pétert, az embert is. A jellemet persze nem foghatjuk fel korlátoltan. Nemcsak a Ha férfi vagy… morálja tarthat össze karaktert, Heine módjára is lehet egy életen át harcos eszméket szolgálni. Baudelaire vagy Ady szintjén az sem számít, sőt a lélekedző pokoljárás része lehet, hogy az írástudó nem tud ellenállni a kábítószernek vagy az alkoholnak. Mégis, legyen ez magánelfogultságom, engem az is tisztelettel tölt el, ahogy Veres Péter „fiziológiailag” élt – tisztaságra, arányos rendre törekedve. Ebből is fakadó csendes derűje és kiegyensúlyozottsága különösen vonzóvá válik, ha azokra a híveire gondolunk, akik több időt múlatnak el a fehér asztal, mint az íróasztal közelében.

Soha nem tértem volna ki Veres Péter eszmei gyengéire, ha nem tapasztalom azt, hogy némelyek épp életművének meghaladott vagy eleve téves mozzanataira kívánják alapozni karrierjüket. Így azonban már fent említett 71-es cikkemben kénytelen voltam utalni a nép bölcse szerep és a modern világ követelményei közt feszülő ellentmondásokra, most pedig – ha viszolyogva is – a mai fajelméleti kacérkodások vészes anakronizmusáról kell kicsit bővebben szólanom.

Először is: nem lehet eltekinteni attól, ami Veres pályakezdése óta lezajlott a világtörténelemben. A Szocializmus, nacionalizmus plebejus szándékú, tiszta lelkiismeretű és népének jót akaró szerzője „a nemzet biológiai fundamentuma”, „a faji ízlésvonal”, a nemzeti „vértörzs” és a hasonló fogalmak átvételekor-kidolgozásakor még nem tudhatta teljes mértékben, hogy a fajelméletből milyen iszonyú gyakorlatot fog kinöveszteni a történelem. Ma, miután a fasizmus kompromittálta (mert valóra váltotta) a faji teóriákat, minden elfogulatlan ember számára nyilvánvaló, hogy tudománytalan, sőt komolytalan fogalmakról van szó, amelyekre világnézetet építeni nem lehet. De ne feledjük, hogy eredendően maga a tudomány tévedett! Rosenberg még rajzot oktatott Revalban, amikor magukat szaktudósoknak valló teoretikusok már épületes zűrzavart hoztak létre a faj fogalma körül.

Az induló Veres Pétert e tekintetben olyan eszmei káosz befolyásolta, amely a század első négy évtizedének több korszakos nagyságát is érintette kisebb-nagyobb mértékben. A harmincas években, kivált Hitler győzelme után, érdemes magyar írók fel is léptek persze e szellemi járvány ellen, sajnos azonban nem mindig tudták távol tartani magukat a polgárian elfogult parasztellenességtől, s ezzel hatástalanították saját érveiket. Sőt, amint erről Vas István nemrég elgondolkodtatóan vallott, a leendő üldözöttek egyike-másika maga is túl közel került olyan mítoszokhoz, amelyek végül ellenük fordultak. Sőt olyanok is akadtak közöttük, akik – Benjámin László kíméletlen, igaz szavával szólva – „versenyt rohasztották majdani gyilkosaikkal az élet, az értelem oszlopait”.

Az induló Veres Péter tévedéseit magyarázza az a naivul elképzelt, de kétségtelen jó szándék is, hogy a német fasisztákkal szemben „a saját területükön, a saját fogalmi világukban” akart megmérkőzni (amint erről most közzétett 44-es Végrendelet-e is tájékoztat bennünket). A magyar fiatalságot persze fajvédelmi alapon nem lehetett megvédeni „az indogermán-völkisch ideológia kábulatából”, ez azóta bebizonyosodott, s eggyel több okunk van arra, hogy az ördög ellen ne tömjénfüsttel, hanem az igazság felvilágosító szavával küzdjünk.

Amíg tehát a mester tévedéseit bizonyos fokig mentik-magyarázzák a történelmi körülmények, ma már nem lehet ártatlanul dobálózni a fajelmélet romjai alól előkotort roncsfogalmakkal. És a rosszul követett példaképre sem lehet hivatkozni, mert Veres Péter 1945 után egyre következetesebben szakad el a vértörzsszerű ideáktól. Nagyon tanulságos, hogy a Végrendelet-et közzétevő fia, Nádasdi Péter szeretetet és igazmondást egyesítő írásában ki meri mondani, hogy édesapja 1944 után „túllépett egykori önmagán”, némelyek azonban épp ezt a túllépést nem óhajtják tudomásul venni.

De ez nem is csodálatos. Az epigon a külsőséget igyekszik eltanulni, a szerepet biflázza, s hozzá alapnak kivonatolja az eszmék hígabbját. Tanítványnak azt tarthatnánk, aki Veres állhatatos önkorrekciós igényét tudná követni, aki nem felszínes jelszavakban, hanem valóban „népben-nemzetben”, sőt emberiségben is tudna gondolkodni, s aki, nem mellékesen, olyan műveltséget halmozna fel, mint Péter bácsi öregkorára.

Vannak persze alkatok, amelyeket a műveltség sem óv meg a fanatikus általánosításoktól, az igazi tehetség látkörét azonban – mint Veres Péter példája is bizonyítja – igenis addig tágítja a műveltség, míg meg nem tudja érteni, hogy egy elméletnek vannak-e vagy sem tudományos támasztékai.

Az epigonoknak is adódnak persze, ha nem is mentségeik, legalább ürügyeik. S ezekről végre nyíltan kell szólni, mert különben árnyékbokszolássá válik az egész vita, amelyet az irodalmi beltenyészeten kívül fel sem lehet fogni.

Elnézést kell kérnem, hogy megint magamat idézem, de nem mellőzhetem egy régi cikkemet, amelyben ezt írtam: „Némelyek a fasizmus iszonyatának nyomása alatt jutottak el oda, hogy éretlennek tartsák a népet, s a »magyar nemzet« vagy a »magyar nép« puszta emlegetése Árpád-sávos nyilasokat idéz fel emlékezetükben. Veszélyes tetszhalottak ébresztését segíthetik elő, ha ezeket a görcsöket nem tudják feloldani magukban, de én erről sem akarok hosszan beszélni. Ilyen dolgokban mindenki a saját háza előtt söpörjön.”

A cikk a régi, kis példányszámú Kritiká-ban jelent meg (1968 márciusában). Nagy söprögetés nem következett utána, de – talán épp ezért is – a tetszhalottak ébresztgetése folytatódott. Ma aztán ott tartunk, hogy a nyomtatott szövegekben fedőnevek alatt, a folyosói, asztal melletti civakodásokban viszont álcázatlanul tűnnek fel rég halottnak hitt elméletek kísértetei.

Ami a csöppet sem örvendetes feltámadás ürügyeit illeti, el kell ismerni, hogy már a kezdet kezdetén történtek bizonyos hibák. 1945 után olykor megesett, hogy az igazságszolgáltatás lendülete – nem annyira a büntetésben – túlszaladt a kívánatos határon, s különösebb tehetség nélkül is funkcióba kerültek némelyek, pusztán azért, mert korábban üldözöttek voltak. Ez persze nem könnyítette meg az antiszemitizmus leküzdését… Mint ahogy nem segített a probléma erőszakos elkenése sem, sőt az az elvtelen „zsidó antiszemitizmus” sem, amellyel később Rákosiék hellyel-közzel megpróbálkoztak.

Szerencsétlen túlzásokra került sor a soviniszta elhajlások elleni szükségszerű küzdelemben is. Történelmi okok következtében sokszor eltorzulhat egy nemzet tudata, miként az egyéneké is. Káros illúziók vagy éppenséggel oktalan rezignációk homályosíthatják el a népek egyik-másik rétegének, csoportjainak tisztánlátását, különösen egy olyan háborús rendezés után, amely milliós tömegek helyzetét rendítette meg. Összhangba hozni a valóság követelményeit és a népek természetes vágyait – koronként rendkívül nehéz feladattá válhat. De ha egy nép azt látja, hogy a hazaszeretet fogalmát némelyek állandóan tilalmi rendszabályok láncolatával akarják körülhatárolni, ha a nacionalizmussal szemben időről időre a nemzetietlen közöny tüntetései és deheroizálási kampányok érvényesülnek, akkor ez nem fogja elősegíteni a hazaszeretet korszerű fogalmának térhódítását. Ellenkezőleg, ürügy teremtődik a fajtavédelmi kótyagosságok reaktiválásához.

Epigonjaink az ürügy mellé innen-onnan biztatásokat is kaptak. Vagy mondjuk másként: távoli sivatagokban dörgő ágyúk üzenetét erősen félreértve, a nemzetközi helyzetből túlzottan is önkényes tanulságokat vontak le, a belső fejleményeket rendszerint elsietve ítélték meg.

Taktikájuk csábítóan egyszerű. Nem kell törni a fejünk azon, hogy milyen módon lehet tovább demokratizálni a rendszert, a szocializmus, az emberiség és a magyarság átkozottul bonyolult létkérdéseinek gyökereit nem is érintve, keseregjünk a fejlődési problémák néhány aggasztó tünetén, csapjunk ezek körül egy kis fajmagyar hangulatot, toborozzunk ily módon egy kis sereget – s a többi majd csak kialakul…

A bökkenő ott van, hogy az igazi problémák igazi tisztázást és megoldást sürgetnek. Az álmegoldások luxusát a magyar nép nem engedheti meg magának.

Ezért tartok azokkal, akik a szocializmus valóságos hazai és nemzetközi problémáin gondolkodnak, s nem engedik beszorítani magukat a provinciális és korszerűtlen elméletek veszedelmes zsákutcájába. Ha választanom kell a szocializmus bizonyos gondolkodási és cselekvési szabadságot biztosító, értelmes reformokat szervező változata és a nemzetiszínű pántlikákkal felcicomázott dogmatizmus között, akkor a pántlika nem befolyásolhat a dogmák elutasításában. És nem számlálgathatom azt, hogy melyik táborban hányan vannak olyanok, akiknek ősei bizonyíthatóan nyereg alatt puhították a marhafelsált, csak azt nézhetem, hogy a magyar népnek, a szocializmusnak, az emberi haladásnak melyik változat kedvezőbb, mit követel korunk valósága.

S akik így gondolkodnak, azok járnak az igazi Veres Péter nyomdokain is. Péter bácsi még 44-es Végrendelet-ében is a tudomány fölé helyezte „a mágikus fokig” elvezető „érzést”, s „a vak racionalisták illúziójának” tartotta az elméleti „tisztázás” szándékát. Egész életművének mégis az a legvonzóbb varázsa, hogy a mágikus érzést legyőzte benne a „valóságérzés”, hogy hallatlan szívóssággal küzdött a „tisztázásért”, s gondolatait az egész nép érdekei vezérelték.

Tudta, hogy halála után csak „népében élhet”, s mi már azt is látjuk, hogy életműve „a garas-ára halhatatlanságnál” mennyivel nagyobb teret követel magának a magyar utókorból. De azt is tudta, hogy nem rekedhetünk meg eszméinél, hogy jönnek mindig új emberek, „akik megint az életet szolgálják, olyan igazságokkal és olyan magatartással, amilyet megint a nép akkori élete követel”.

Vagyis nem epigonokra vágyott, hanem olyan utódokra, akik az ő életművének maradandó értékeiből tanulva nem régi mítoszokat ébresztgetnek, hanem az új valóságot igyekeznek megfogalmazni.

Szülőfalum középúton terül el Miskolc és Görömböly között. Esetleges életrajzíróimat tisztelettel kérem, e geográfiai adottság meghatározó szerepét kellő figyelemben részesítsék!

Természetesen tudom, hogy az elmélet szerint „a földrajzi környezet befolyása nem döntő”, s mi sem áll tőlem távolabb, mint elfogadott teoretikus tételek iránt álnokul bizalmatlanságot kelteni, csupán szerényen megjegyzem, hogy az én életrajzom kivételként erősíti ezt az alapszabályt: gyermek- és ifjúkoromat ugyanis az elmélet előírásait eléggé el nem ítélhetően megsértve, épp a fentebb jellemzett geográfiai adottság szabta meg. Ebből következett, hogy Hejőcsabáról csak Miskolcra mehetett az ember fia tanulni, szórakozni viszont csupán Görömbölyre. Ez axióma volt számunkra, igazolásra sem szoruló sarktétel, az arisztotelészi pont, amelynél meg kell állni, amelyet tudomásul kell venni.

Noha tilos, sőt a filozófiai műveletlenség jele, szeretek az axiómákon tűnődni, s így sokévi szellemi munkával megfejtettem, mit is kerestem én a szomszéd faluban: csabai diáktársaimmal együtt azért zavartam meg Görömböly békés életét, mert Miskolc esténként nem szívesen látott bennünket, túlságosan póriasak voltunk a város számára, s így meg kellett találnunk a civilizáció létráján a Hejőcsabáénál is alacsonyabb fokra kapaszkodott Görömbölyt, ahol még mi, csabaiak is számíthattunk valakiknek.

Így csöppentem bele – pusztán geográfiai okokból – életem első népi–urbánus viszályába. De haladjunk sorjában.

Görömbölyre mi a táncmulatságba jártunk, nem csűrdöngölni, hanem – mi tagadás – tangózni meg foxozni. Mielőtt neonépi pályatársaim ezt is a számlámra írnák, sietek kijelenteni, hogy nem én rontottam meg Görömböly ősi erkölcseit, én már nem találkoztam azokkal a parasztokkal, akik népdalokat dúdolva ballagnak „az eke és a nyáj után, a szőlősorok bakháta közt, a téli erdő fehér fái alatt” – Görömbölyt a bűnös város közelléte már megérkezésem előtt alaposan megfertőzte.

De azért az ősi erkölcsből is maradt valami: Görömbölyön rettentően rühellték az idegeneket, jöjjenek bár Csabáról vagy bárhonnan. Talán azért, mert cipőt viseltünk és hosszú nadrágot, s Görömböly szüzei nem titkolt érdeklődéssel fogadták hódolatunkat, talán azért, mert a rohadt nyugati világból importált táncokat is figurásabban tudtuk járni, mint az őslakosok, mindenesetre sikerült kivívnunk a helybéli legények tettlegességig hevülő ellenszenvét.

A tettlegesség pedig a következő szertartás szerint zajlott. Nem sokkal a táncmulatság megkezdése után a zenekar rázendített a háború elején még oly népszerű foxra:

Namármost, amikor a zene ehhez a passzushoz ért, a helybéli ifjúság ügyeletes bajvívója megállt valamelyik csabai diák előtt, s hangosan a szemébe kérdezett: „Nyikhaj, mit ugrálsz?” Mire a sértett fél kivonult a „kultúrház” udvarára, s a kerítés és a nyilvános vécé közötti porondon megpróbált válaszolni a barátságtalan kérdésre. Ha történetesen a mi emberünk jött vissza a táncterembe, rövid parádét engedélyeztek neki, s utána a zenekar újra kezdte: „Aki autón járni óhajt…”

Nem csoda, hogy lassan megfogyatkoztunk, s szombat esténként egyre kisebb csapattal bicikliztünk át a görömbölyi kultúra házába. Mint hamleti hajlandóságokkal megvert kamasz, magam is kezdtem arra a belátásra jutni, hogy minden emberi küzdelem meddő, s az ember hiába fárad az igazságért, a végén még meg is pofozzák. Szóval a visszavonulás elméleti igazolásán dolgozott már az agyam, amikor közbeszólt a szív, vagyis a szerelem. Egy kékszemű görömbölyi diáklány – akkor meghaltam volna érte, s most nem tudom előkotorni nevét az összedőlt évek romjai alól – lehetetlenné tette számomra a bölcs visszakozást: elhatároztam, hogy a végsőkig kitartok.

A következő szombaton – micsoda május volt, még a nyilvános illemhely sem tudta legyőzni az ákácok bolondító illatát! – rám került a sor. Az ominózus dal refrénjéhez érve Görömböly Turi Dani-jelöltje épp mellettem stoppolt le, 180 centi magasból dörmögve le riadt fülembe a „mit ugrálsz?”-t. Mivel nem ugráltam, hanem szabályos tánciskolai lépésekben jártam a foxot, nem vettem magamra a kérdést, s tovább lejtettem a kékszeművel. A zenekar rágyorsított, nyilván, hogy hamarabb elkövetkezzék a refrén. Az interjú ismétlésére sem válaszoltam. Ez szemmel láthatóan felingerelte nemes ellenfelemet, aki meg se várta a refrén visszatérését, most már üvöltve érdeklődött ugrálgatásom mikéntje felől. Látva, hogy továbbra is tartózkodom a disputától, figyelmeztetően bokán rúgott.

A tánc leállt, az ajtó felé folyosó nyílt a párok között. Kitérnem többé nem lehetett a polémia folytatása elől. Nem lévén azonban már akkor sem híve annak, hogy fontos kérdésekről a nyilvánosság kizárásával, homályos porondokon vitatkozzunk, tanúk előtt akartam jobb belátásra bírni Turi Danit. Hozzáléptem, szelíden-ügyetlenül a jobb lábára tapostam, s meg akartam legyinteni az állát. Dániel ügyesen elhajolt, azaz el akart hajolni, de mert történetesen az egyik lábán álltam, kénytelen volt teljes hosszában végigvágódni a táncterem padlózatán.

A viszály, mondhatni, általánossá vált. A szüzek a falakhoz húzódtak, s a terem közepén magasra csaptak a szenvedélyek és az öklök. „Üssétek a csabai bicskásokat!” „Le az idegenekkel!” – hangzott a buzdító jelszó mindenünnen. Óriási szerencsénkre Turi Daninak ellentábora is volt a faluban, miért is a frontok megoszlottak. Így festhetett a szemérmetes Erzsók csapszéke: „lett rúgás, harapás, fejbetörés, vérontás és a többi.”

Miként a mellékelt ábra is mutatja (ez a cikk tudniillik), életben maradtam. És senki nem akarta elhinni nekem, hogy véletlenül tapostam Turi Dani jobb talapzatára, elszánt verekedő hírébe kerültem, én lettem az elsőszámú „csabai bicskás”.

Pedig még egy ócska bugylim sem volt. Csak nem szerettem azt, hogy büdös városinak tartsanak pusztán azért, mert gimnáziumba járok. És nem tudtam elfogadni, hogy a cipőbe született kevésbé magyar, mint aki csizmát visel. És nem hittem abban, hogy a sötét udvaron kell verekedni, a kérdések nyilvános rendezését üdvösebbnek tartottam.

A kékszemű különben elpártolt tőlem. „Ne haragudjék, Sándorka, de édesanyám szerint a maga jövője nincsen biztosítva.” Csak ennyit mondott, halványkéken mélázva, de könyörtelenül.

Rossz óráimban azóta gyakran gondolok a kedves mamára. Ő volt életemben az egyetlen jövendőmondó, aki nemcsak szeretett, tudott is jósolni.

Lehet, hogy a Görömbölyről elszármazottak keze van a dologban, mindenesetre mostanában ismét gyakran emlegetik, hogy verekedős természet vagyok. Én pedig újra és újra mentegetőzöm, s kész vagyok okmányilag bizonyítani, hogy nem én kezdtem csetepatéimat. Sőt, alapvetően szelíd és kedélyes alkat lévén, félek is a viszályoktól. Ha mégis beléjük keveredem, gyávaságból teszem, mint annak idején Görömbölyön is. Amikor egy-egy bátor Turi Dani rám rivall, legszívesebben elsompolyognék, de az Igazság (vagy amit én igazságnak tartok) rám néz az ő mélázó kék szemével, s ennyit mond: „Sándorka, magának nincs biztosítva a jövője, de azért nem lehet olyan félénk, hogy ezt a sértést szótlanul lenyelje.” S én annyira reszketek a kékszemű vádló pillantásától, hogy kénytelen-kelletlen beszállok a partiba.

„Jó, jó – vetheti ellen a tárgyilagos kívülálló –, a publicisztika nem is ér sokat vitázó kedv nélkül, mert a mindenki által elfogadott tételeket ismételgetni fölösleges. De a tudomány, a tudomány nem alázhatja meg magát pörpatvarokkal!”

Bizonyára így van – egy tudományt, a Petőfi-filológiát kivéve. Tanulnivágyásból vagy tiszteletteljes kíváncsiságból, olykor pusztán hivatali kötelességből, de elég gyakran olvasom elődeimet és a kortársi Petőfi-kutatókat. Amikor legutóbb nyilvánosan is megkritizáltak azért, mert a költő életrajzában én is kritizálni mertem másokat, lelki szemeim előtt felvonultattam hajdani és mai pályatársaimat, s arra a megdöbbentő felfedezésre jöttem rá, hogy ők is valamennyien nagy vitatkozók. Ferenczinek alig van olyan lapja, ahol ne igazítana ki valakit, Dienes és Mezősi némely munkái szinte vitairatok, Hatvany egy évszázad távlatából sem tud megbocsátani hőse ellenfeleinek – az élőknek kijáró szenvedéllyel teríti le őket mint saját személyes ellenségeit. Látszólag Horváth János a legobjektívebb – ő keveset polemizál kollégáival. Annál többet magával a költővel… Egészen odáig, hogy Az apostol-ról pamfletstílusban értekezik… Nem csoda, hogy Pándi Pál első nagy Petőfi-könyvén is végighúzódik egy módszeres vita, amelyet a szerző épp Horváth Jánossal folytat.

De polémiáktól terhes a költő prózájáról írt monográfia és az új kritikai kiadás is, miként minden valamirevaló Petőfi-könyv. S ez nem is lehet másként. Az egész Petőfi-irodalom a viták, sőt viszályok szövevényéből nőtt ki, maga a költő is kíméletlen vitázó volt, kihívta maga ellen a tiltakozók-felsorakozók seregét. Ez a harc ma is folyik, távol maradni nem lehet tőle, a polemizálás tehát mintegy elháríthatatlan foglalkozási ártalom a Petőfi-filológiában.

Csak két dologra kell vigyázni. Nem szabad rögeszmésen azt hinni, hogy egyedül mi találtuk fel a spanyolviaszt, más még olvasni sem szokott, s nem szabad elmerülni mániákus párviadalokban, amelyekben a felek már nem saját igazukat, hanem az ellenfelüktől eltérő álláspontot hajhásszák. Nem illik szerénytelennek lenni, de úgy érzem, tiszta lelkiismerettel gondolhatok arra, hogy sem csalhatatlan, egyedüli prófétának nem hiszem magam a Petőfi-vallásban, sem ilyen sírig tartó, öncsonkító párbajokba nem bocsátkoztam. Az egyik lapon vitázom, mondjuk, Mezősivel, a másikon rá támaszkodom, nem fogadom el Dienes egyik-másik következtetését, de tisztelegve átveszem tényeit – azt merném mondani, hogy nem annyira vitázó típus vagyok, mint inkább közvetítő alkat. Eszményképekre kivetítve ezt a vallomást, így fogalmazhatnék: boldog vagyok, ha egyben-másban Petőfi hű hívének tarthatom magam, de tisztelője vagyok annak a Deák Ferencnek is, aki a negyvenes évek vitáitól a kiegyezésig oly szívósan kereste a végletek fölött átívelő eszméket.

De ez már túl patetikusan hangzik, s azt a gyanút keltheti az olvasóban, hogy az ironikus álarc az én esetemben is érzelmes képet takar. A további vallomásokat tehát ünnepélyesen elhalasztom. Úgy találtam, hogy a kényes kérdések megoldásának olykor ez a legszerencsésebb vagy legalábbis nálunk fölöttébb kedvelt formája.

Befejezésül: köszönet a Kiadónak, aki lehetővé tette, hogy Petőfi körüli írásaimat a filológiától a magánügyek lírájáig terjedő széles skálán foglaljam egybe, tisztelet az Olvasónak, aki olykor túlzottan is tömör vagy illetlenül játékos célzások megfejtésére kényszerül, s mély hála a vitapartnereknek, akik önzetlenül, néha szinte önfeláldozóan működtek közre egy-egy véleményem kialakításában. Ez utóbbiaknak hálából csak egyet ígérhetek: amikor legközelebb találkozunk az irodalomtörténet szelíd berkeiben vagy a publicisztika meredek útjain, már öregebb és ijedősebb leszek, s tartózkodni fogok mindennemű iróniától.

Már csak azért is, mert köztudott, hogy az irónia idegen az igazi, mély magyar lélektől.

1945

Válasz egy ifjúmunkásnak, Szabad Magyarország, Miskolc, jan. 26.

Március Tizenötödikére (Vers), elhangzott az MKP márciusi ünnepi népgyűlésén, Miskolcon.

1947

A legnagyobb magyar diákpolitikus (Tanulmány Vasvári Pálról), Valóság, 1947. június.

Vasvári Pál Akadémiát  (Gyenes Antal előszavával, Kardos László és Fekete Sándor tanulmányával), NÉKOSZ kiadás.

Proletárok márciusa (Vasvári Pál ismeretlen indítványával), Valóság, 1947. november.

1948

A márciusi ifjak ideológiája (Tanulmány), Valóság, 1948. március.

VASVÁRI PÁL VÁLOGATOTT POLITIKAI ÍRÁSAI (Összeállítás, bevezetés és jegyzetek), Budapest Székesfővárosi Irodalmi Intézet, kétféle formátumban.

Vasvári Pál, Március Tizenötödike, 1948. március 15.

* Tóth Lajos: Az áruló (Könyvkritika), Fórum, 1948. március. E kötetben: Görgey – glóriás fényben címen.

1950

A MÁRCIUSI FIATALOK (A Magyar Történelmi Társulat centenáris pályázatán első díjat nyert tanulmány), Budapest, Szikra.

1951

Márciusi példa, Irodalmi Újság, 1951. március 15.

Bánk bán (Színibírálat, két részben, Méray Tiborral), Szabad Nép, 1951. június 10. és 13.

VASVÁRI PÁL 1826–1849 (Ismeretterjesztő életrajz), Művelt Nép.

A forradalmi hazafi (Vasvári Pál születésének 125. évfordulójára), Szabad Nép, 1951. július.

1952

A márciusi ifjúság harca a klerikális reakció ellen, Szabad Nép, 1952. március 16.

1953

„Föltámadott a tenger” (Filmkritika), Szabad Nép, 1953. május 1.

1954

A forradalmi pesti ifjúság, Szabad Ifjúság, 1954. március 13.

A haza minden előtt (Emlékezés március hőseire), Néphadsereg, 1954. március 14.

1955

La voix des siècles (Századok hangja – a magyar költészet forradalmi hagyományaiból), Revue Hongroise, 1955. március.

1956

VASVÁRI PÁL VÁLOGATOTT ÍRÁSAI (Szerkesztés, bevezetés – László József közreműködésével), Művelt Nép.

1957

* A Horárik-kutatásokhoz (Könyvkritika – itt jelenik meg először), Az elődkeresés túlzásai ellen címen.

1958

Petőfi mint Nyesi Demeter táblabíró (Filológiai tanulmány), Irodalomtörténeti Közlemények, 1958. 2–3. sz.

A királyok ellen című vers keletkezéséhez (Előadás az MTA Irodalomtörténeti Intézetében), megjelent 1972-ben, l. a MEZÍTLÁB A SZENTEGYHÁZBAN c. kötetet.

PETŐFI, A SEGÉDSZERKESZTŐ (A költő ismeretlen írásaival), Akadémiai Kiadó, Irodalomtörténeti Füzetek, 20. sz.

1962

Az akasztófa-komplexus Petőfi költészetében (Kézirat), bővített változata megjelent A vívódó Petőfiről címen a Kortárs 1968. márciusi számában.

Bessenyeitől Petőfiig – a magyar irodalom története a felvilágosodástól a forradalomig (Műsoros előadás 1962 szeptemberében.)

1964

* Spira György Széchenyije (Könyvkritika az 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a c. munkáról), Kritika, 1964. december.

1965

A magyar irodalom története  1772-től 1849-ig. (Főszerkesztő Sőtér István. Szerkesztette Pándi Pál. A sajtó alá rendezés munkájában részt vett Fekete Sándor), Akadémiai Kiadó.

* A felvilágosodás és a reformkor új története (Könyvbírálat a fenti című munkáról), Kritika, 1965. július.

1966

Új adatok Petőfi színészéletéhez (Filológiai tanulmány), Kritika, 1966. május.

HAZA ÉS HALADÁS (Képes történelem), Móra Kiadó.

1967

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna (Színibírálat), Kritika, 1967. október.

1968

Madách Imre Mózese a Nemzeti Színházban (Színibírálat), Kritika, 1968. január.

A tizennegyedik tábornok (Emlékezés Lenkey Jánosra), Érdekes Kalendárium, 1968.

A vívódó Petőfiről, Kortárs, 1968. március.

SZÉCHENYI ISTVÁN (Életrajzi regény), Móra Ferenc Kiadó.

Egy megtérés története (Vallomás Széchenyiről), Könyvtájékoztató, 1968. november.

1969

Lebstück Mária-Károly, Érdekes Kalendárium, 1969.

Küzdelem a küldetéssel (Németh László Széchenyije a Katona József Színházban), Kritika, 1969. február.

Petőfi és Széchenyi, Kortárs, 1969. március.

Petőfi és Schiller, Irodalomtörténeti Közlemények, 1969. 1. sz.

Március ifjúsága (Rádióinterjú Petőfivel), Kossuth rádió, március 15.

A vándorszínész Petőfi (Beszélgetés Szekrényessy Júliával), Esti Hírlap, 1969. április 11.

PETŐFI, A VÁNDORSZÍNÉSZ, Akadémiai Kiadó, Irodalomtörténeti Füzetek, 64. sz.

A színész (Részlet a fenti könyvből), Igaz Szó, Marosvásárhely, 1969. július.

Petőfi és Scribe, Magyar Tudomány, 1969. 7–8. sz.

A romániai Petőfi-ünnepségekről (Rádiónyilatkozat), 1969. augusztus 1.

* Mádl Antal: Politische Dichtung in Österreich 1830–1848 (Könyvbírálat), Kritika, 1969. augusztus. E kötetben a 222. lapon.

Színházi kislexikon  (Szerkesztette Staud Géza), Arany János, Czakó Zsigmond, Katona József, Komlossy Ferenc és Petőfi Sándor színészi munkásságáról.

Thália szekerén (A színész Petőfiről), Tudományos Magazin, 1969. 3. sz.

Les angoisses et obsessions Petőfi (A vívódó Petőfiről c. tanulmány jegyzetekkel ellátott francia nyelvű változata), Acta Litteraria, 11. k.

A követhetetlen (Sajtószemle, egy kis polémiával – a romániai Petőfi-ünnepségek kapcsán), Kritika, 1969. november.

* Fenyő István: Két évtized (Könyvkritika), Irodalomtörténeti Közlemények, 1969. 4. sz.

HAZA ÉS HALADÁS II. kiadás.

1970

FOLYOSÓI SZÜMPOZION, Magvető Kiadó (Petőfi követésének nehézségeit tárgyalja a Nyolcadik ácsorgás a 193–213. lapon.)

Lapok Petőfi Sándor naplójából (Filmösszeállítás, rendezte Csányi Miklós), Magyar Televízió, 1970. március 14.

Petőfi és Kossuth – ma, Kortárs, 1970. március; továbbá:  Mezítláb a szentegyházban,  Magvető, 1972.

Petőfi pályakezdése és a német drámairodalom (Tanulmány a  Petőfi és kora  c. kötetből. Szerkesztette Lukácsy Sándor és Varga János), Akadémiai Kiadó.

Petőfi Sándor (Előadás a rádióegyetemen, két részben), Kossuth rádió, 1970. október 29. és november 12.

KOSSUTH LAJOS (Történelmi dokumentumregény az ifjúságnak), Móra Kiadó.

Petőfi és kora (Ismertetés a hasonló című kötetről), Tudományos Magazin, 1970. 3. sz.

Beszélgetéssorozat a reformkorról és 1848–49-ről. (Spira Györggyel), Kossuth rádió, 1970. március 3., 17., 31., április 14., 28., május 12., 26., június 2.

1971

Irodalomkritikai antológia (Recenzió az Antológia c., Dávid Gyula szerkesztette bukaresti kritikai gyűjtemény első három kötetéről), Irodalomtörténeti közlemények, 1971. 1–2. sz.

Széchenyi István – naplói tükrében (Rádióelőadás), Kossuth adó, 1970. április 6.

A magatartás romantikája (Előadás az Irodalomtörténeti Társaság pápai vándorgyűlésén), Napló, 1971. október 30.

Mezősi Károly (Nekrológ), Irodalomtörténeti Közlemények, 1971. 4. sz.

Petőfi et Dumas, Acta Litteraria, 13. k.

1972

* Milyen módon nem lehet megszüntetni a népi–urbánus viszályt? Tiszatáj, 1972. 1. sz.

A 150 éves Petőfi (Beszélgetés Tomkai Judittal), Petőfi rádió, január 25.

* Petőfi válogatott versei lengyelül (Könyvkritika és vita), Kritika, 1972. 2. sz. E kötetben: Vita Nawrocki Petőfijéről címen.

Milyen legyen a Petőfi-kiállítás? (Elvi tervezet), kézirat, 1972. január.

* Petőfi háromszázezer példányban – oroszul, Népszava, 1972. március 11. E kötetben: A költő üzenete – oroszul.

* Petőfi jakobinusai (Megj. a  Petőfi tüze  c. kötetben; szerk. Tamás Anna és Wéber Antal), Kossuth és Zrínyi Kiadó.

Lapok Petőfi Sándor naplójából, Magyar Televízió, 1972. március 15. ism.

* Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad (Könyvkritika), Valóság, 1972. május.

Petőfi és Dumas (megj. a  Mesterség és alkotás  c. kötetben; szerk. Mezei Márta és Wéber Antal), Szépirodalmi Kiadó.

* Petőfiről gondolkodom (Szerzői nyilatkozat két Petőfi-dráma tervéről), Film, Színház, Muzsika, 1972. május.

Petőfi és Teleki (Sándor) (Rádióelőadás), 1972. április 12.

A Petőfi-évforduló terveiről (Beszélgetés Kulcsár Katalinnal a Kossuth rádióban), 1972. április 12.

AZ ÖSSZEFÉRHETETLEN (Színpadi tűnődés Petőfi öröksége felett; szatirikus játék), kéziratban.

* A vörös kísértet nyomában (Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon c. könyvéről), Élet és Irodalom, 1972. 22. sz.

Forgatókönyv a vándorszínész Petőfit bemutató televíziós filmhez, kéziratban.

Petőfi und Heine (Előadás a Nemzetközi Lenau-társaság sárospataki tudományos ülésszakán), 1972. szeptember 4.

PETŐFI ROMANTIKÁJÁNAK FORRÁSAI, Akadémiai Kiadó, Irodalomtörténeti Füzetek, 77. sz.

ÍGY ÉLT A SZABADSÁGHARC KÖLTŐJE, Móra Kiadó.

MEZÍTLÁB A SZENTEGYHÁZBAN, Magvető Kiadó.

Két ifjúsági könyv – nemcsak az ifjúságnak (Szerzői nyilatkozat az ÍGY ÉLT A SZABADSÁGHARC KÖLTŐJE és A NAGY FRANCIA FORRADALOM c. könyvekről), Könyvvilág, 1972.

* A vértanúk napján (Cikk 1972 októberéből), itt jelenik meg először.

Beszélgetés Petőfiről Klaus Bellinnel, az NDK rádiójának munkatársával.

Derűs vígjátékkal – egy hamis legenda ellen (Szerzői nyilatkozat a BOROSTYÁN, A VÁNDORSZÍNÉSZ c. vígjáték műsorfüzetében), 1972. november 15.

A szabadságharc katonája (Dokumentumfilm a katona Petőfiről), rendezte Csányi Miklós; szerk. Ascher Gabriella. Magyar Televízió, 1972. november 19.

* Mezősi Károly posztumusz könyvéről (Előszó a  Közelebb Petőfihez  c. kötethez), Szépirodalmi Könyvkiadó. Megj. továbbá a  Petőfi-emlékek Kiskunfélegyházán  c. könyvben, 1973-ban, Kiskunfélegyházán; szerk. Fazekas István, Fekete János és Sajtos Géza.

Szmnenijata na revolucionnija poet (A forradalmi költő kételyei – Tanulmány a  Petőfi  c. bolgár kötetben; Szófia.)

Tamás Anna Az Életképek c. tanulmányáról, ItK, 1972. 4. sz.

Poet vszemirnoj szvobodi (A világszabadság költője), Vengerszkije Novosztyi, 1972. 12. sz. Ugyanaz angolul: Petőfi – the poet of world freedom, Hungarian Review, 1972. 12. Franciául: Petőfi, poète de la liberté universelle, Revue Hongroise, 1972. 12. Spanyolul: Petőfi El poeta de la libertad mundial, Hungria, 1972. 12.

A 175 éves Heine, Kossuth rádió, 1972. december 4.

Mezítláb a szentegyházban (Beszélgetés Fencsik Flórával), Esti Hírlap, 1972. december 21.

Példája nem avulhat el (Nyilatkozat), Magyar Ifjúság, 1972. 51. sz.

Petőfi-titkok nyomában – 1. Az ősök és a szülők, Tükör, 1972. december 26.

* Új Petőfi-tudomány született, Kritika, 1972. 11. sz. (december).

BOROSTYÁN, A VÁNDORSZÍNÉSZ (A kecskeméti Katona J. Színház bemutatója Kiskőrösön, rendezte Turián György), 1972. december 30.

* Testvérek voltunk Petőfiben, Élet és Irodalom, 1972. 53. sz.

Az öneszmélés pillanata (Petőfi kecskeméti színészkedésének jelentőségéről), Magyar Hírlap, 1972. december 31.

A költő és népe, Csongrád Megyei Hírlap, 1972. december 31. (és több más megyei újságban).

Petőfi élete (A költő életrajza folytatásokban), megj. több megyei újságban, például a fenti lapban; 1972–1973 folyamán.

1973

* A természet vadvirága? Kortárs, 1973. január. (Szerkesztői rövidítéssel; az eredetit l. a Látóhatár 1973. márciusi számában.)

* Petőfi-titkok nyomában – 2. Végül is: hol született? Tükör, január 2.

Petőfi-titkok nyomában – 3. A rejtélyes Borcsa, Tükör, január 9.

A vívódó Petőfiről (Átvétel a Kortárs 1968. márciusi számából, Korunk, Kolozsvár, 1973. 1. sz.

* A Petőfi-életrajz kérdéseiről, Tiszatáj, 1973. 1. sz.

Petőfi-titkok nyomában – 4. Rózától az uniformisig, Tükör, január 16.

* Így él Petőfi! (Dokumentumműsor. Szerk. riporter Tomkai Judit; rendezte Paál István), Kossuth rádió, 1973. január 30. E kötetben Milyen ember volt?… címen.

Petőfi-titkok nyomában – 5. Milyen színész volt a költő? Tükör, január 23.

Petőfi-titkok nyomában – 6. Az élettől a műig, Tükör, január 30.

Petőfi-titkok nyomában – 7. „Lesz még nekem olyan szobrom…”, Tükör, február 6.

Petőfi-titkok nyomában – 8. A segédszerkesztő, Tükör, február 13.

A nemzetközi Petőfi-tudományért (Felszólalás a moszkvai Petőfi-konferencián), 1973. február 22.

* Az életrajzírás nehézségei (Előadás az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos ülésszakán), 1973. február. E kötetben jelenik meg először.

* Heine Petőfiről, Irodalomtörténeti Közlemények, 1973. 1. sz.

Vendégünk volt: Fekete Sándor (Beszélgetés Petőfi tudományos és szépírói ábrázolásáról Heltai Nándorral), Petőfi Népe, 1973. január 21.

Petőfi-titkok nyomában – Olvasói levelekre válaszolva, Tükör, március 13.

Poésie et pouvoir en 1848 – Notes sur les relations entre Petőfi et Kossuth (Költészet és hatalom 1848-ban – Jegyzetek Petőfi és Kossuth kapcsolatáról), Europe, 1973. február.

Lettres et articles (Válogatás és összeállítás Petőfi leveleiből-cikkeiből), Europe, 1973. február.

Chronologie de Petőfi (A költő életének főbb adatai), Europe, u. a.

Petőfi és Félegyháza (Előadás az Irodalomtörténeti Társaság vándorgyűlésen, Kiskunfélegyházán, 1973 márciusában.)

Une fleur sauvage de la nature? (A természet vadvirága?)  Arion,  Nemzetközi költői almanach, szerk. Somlyó György.

Dünya özgürlügünün ozani (A világszabadság költője; Bevezetés a  Petőfi siirler  c. török versgyűjteményben), Istanbul.

Petőfi’s Day (Petőfi napja), Hungarian Review, 1973. 3. Oroszul ugyanez: Gyeny Petefi, Vengerszkije Novosztyi, 1973. 3. Franciául: La journée de Petőfi, Revue Hongroise, 1973. 3. Spanyolul: El día del Petőfi, Hungría, 1973. 3.

* A származás kérdései a Petőfi-biográfiában (Előadás az MTA Petőfi-emlékülésén, 1973. május 16.), MTA I. Oszt. Közl. 28.

* Petőfi ifjúsága – mai szemmel (Előadás az ostffyasszonyfai Petőfi-ülésszakon), megj. a Vasi Szemle, 1973. 4., valamint a Látóhatár, 1974. 3. számában; továbbá különlenyomatban a Kemenesaljai Napok ’73 c. füzetben; szerk. Gaál Dezsőné.

„Nem lobogó, de időszerű eszmény” (Előadás a miskolci Petőfi-esten, 1973. március 12.), ismerteti az Északmagyarország, 1973. március 14. sz.

Petőfi és a ma ifjúsága (Előadás a pécsi egyetemi-főiskolai napokon, 1973. március 16.), ismerteti a pécsi Universitas, márc. 21. sz.

Beszélgetés az új Petőfi-tudományról (Horváth Tamással), Universitas, Pécs, 1973. március 21.

* A Petőfi-tudomány új eredményei (Előadás a harmadik európai költőtalálkozón, 1973. április 10.), megj. a Somogy, 1973. 1. számában. E kötetben: Régi viták – mai megközelítésben címen.

Szemközt az életművel (Nyilatkozat a Petőfi-kutatásokról), Somogyi Néplap, 1973. április 15.

Miért nem követem Petőfit? (Előadás és műsor a budapesti Kossuth-klubban), 1973. április 25., kéziratban.

PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA I. (A költő gyermek- és ifjúkora), Akadémiai Kiadó.

Petőfi gyermek- és ifjúkora (Beszélgetés M. Tolnay Istvánnal, a Petőfi-életrajz I. kötetéről), Esti Hírlap, 1973. június 6.

Rózsa György–Spira György Negyvennyolc a kortársak szemével c. könyvéről, Élet és Irodalom, 1973. 21. sz.

Petőfi Sándor életrajza (Szerzői vallomás), Tudományos Magazin, 1973. 2. sz.

Beszélgetés Simon Istvánnal a Petőfi-életrajz I. kötetéről, Kossuth rádió. Gondolat; szerk. Dorogi Zsigmond. 1973. június 20.

* Tudományos összegezés – népszerűen (Pálmai Kálmán és Pándi Pál Petőfi Sándor c. könyvéről), Napjaink, 1973. szeptember.

1848 mit der Augen der Zeitgenossen (1848 a kortársak szemével – Rózsa György és Spira György könyvének ismertetése), Bücher aus Ungarn, 1973. 4. sz. Ugyanez a Le livre hongrois és a Hungarian Book megfelelő számaiban.

* Válogatott magánügyeim – A „műszaki fej” és hívei (Megjegyzés Németh László Görgey-tévéjátékának visszhangjához), Kritika, 1973. szeptember.

A legyőzöttek diadala (A szabadságharc 125. évfordulójára),  Fiúk évkönyve,  74. Szerk. Kemény Márta, Móra Kiadó.

* Válogatott magánügyeim – Teóriák burjánzása idején – Munkajelentés, Kritika, 1973. 11. sz.

L’irréconciliable (A kibékíthetetlen), Megj. a  L’irréconciliable  c. kötetben, szerk. Lukácsy Sándor, Corvina Kiadó.

Les angoisses et obsessions de Petőfi (A vívódó Petőfiről c. cikk második francia nyelvű kiadása), megj. a fenti kötetben.

Chronologie de la vie de Petőfi (Petőfi életének és művének főbb adatai), megj. a fenti kötetben, a szerző megjelölése nélkül.

Petőfi (Tanulmány a japán  Petőfi-kötetben, megj. Tokióban.)

1974

* Petőfi híre a nagyvilágban, Tükör, január 1.

* Válogatott magánügyeim (E kötetben: A szubjektivista válasza), Kritika, 1974. január.

Az élő Petőfi (Kerekasztal-beszélgetés magyar költőkkel), Kossuth rádió, 1974. január 1., 5. és 12.

BOROSTYÁN, A VÁNDORSZÍNÉSZ (Televíziós közvetítés a kecskeméti színházból; előtte beszélgetés a színész Petőfiről Turián Györggyel és Kovács P. Józseffel), 1974. márc. 8.

Beszélgetés Petőfiről (Kovalik Károllyal), Petőfi rádió, márc. 11.

„15-ik március, 1848” – a kortársak és nemzedékek szemével (Beszélgetés Simon Istvánnal és Varga Jánossal; szerk. Kerekes István), Kossuth rádió, 1974. március 15.

* Hódolat és kézcsók, – Égiekkel játszó, Kritika, 1974. febr.

* Önkéntes kutatók, Kritika, 1974. március.

* A sors órája, Köznevelés, 1974. márc. 15.

* Az ábrándkergető, Élet és Irodalom, 1974. márc. 23.

* Petőfi és a kommunizmus, Valóság, 1974. 4. sz.

* Csanádi, a képíró, Kritika, 1974. április.

* Válogatott magánügyeim – Forradalom, autó, halál – Ki szereti jobban Péter bácsit? Kritika, 1974. május.

* 1823–1973 Petőfi (Recenzió a Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyvéről), ItK, 1974. 4. sz. E kötetben l. Biztatás hasznos vitákra címen.

* Tábornok a forradalomban (A Görgey-vitához), e kötetben jelenik meg először.

* Egyoldalúság – kegyeletből (Lektori jelentés – e kötetben jelenik meg először).

* Válogatott magánügyeim – A csabai bicskás – Vallomás búcsúzóul, Kritika, 1974. június.

Petőfi és Mirabeau, Kritika, 1974. november.

Neue Ergebnisse der Petőfi-Forschung, Acta Lit. 16. k.

Petőfi első biográfusa – Mai Chassinjeink, Kritika, 1974. december.