Sajtó és szabadság

„A történelem … a szabadság fokozatos diadala.”

Jules Michelet

A civilizált államok alkotmányai biztosítják a sajtószabadságot, sőt az ENSZ alapító okmányától a Helsinki Egyezményig nemzetközi szerződések is az elidegeníthetetlen emberi jogok közé sorolják a gondolatközlés szabadságát. A történelem mégis azt mutatja, hogy a magasztos Elv megfogalmazását rögzítő paragrafusokban mintha túl sok volna a de, az azonban, a ha, az amennyiben és a feltéve… Nem is beszélve e paragrafusok alkalmazásáról, itt szinte mindig és mindenütt tapasztalható több-kevesebb eltérés a cikkelyek és az élet tényei között.

Azokban az országokban, ahol az eltérések szembetűnőbbek, időnként lelkes írók, politológusok, publicisták hitet tesznek a gondolatközlés teljes szabadsága mellett. E dolgozat szerzője nem az ilyen kiáltványok, feddőiratok, jókívánságok amúgy is imponáló archívumát szeretné tovább gazdagítani, célja elsősorban egy történeti vizsgálat: annak kiderítése, hogy az Elv és a Megvalósítás közti eltéréseket mi okozza.

Egyetlen fő történelmi példa köré csoportosulnak majd e tanulmány fejtegetései: a francia felvilágosodás szabadságelveit szembesítem az 1789-es és későbbi francia polgári forradalmak gyakorlatával. Bár csupán vázlatosan, szó lesz arról is, hogy miként valósultak meg a magyar reformkor Kossuth, Táncsics, Petőfi és mások által megfogalmazott eszméi 1848-ban s a szocializmus klasszikusainak nézetei az 1917, illetve 1945 után létrejött szocialista országok tömegkommunikációs viszonyaiban.

Ha írással egyáltalán hozzá lehet járulni a szóláslehetőségek bővítéséhez, e történeti áttekintéssel az a célom, hogy az érdekek és illúziók csatáinak elfogultságokra hajlamosító légköréből e kérdést a higgadt vizsgálat, a tudományosan rögzíthető és elemezhető tények-folyamatok világába segítsem áthelyezni. Mert csak a valóságból lehet összegezni olyan leckéket, amelyek az élő történelem, vagyis jelenünk viszonyai között eligazítást kínálhatnak mindenkinek, aki a tömegkommunikáció korszerűsítésében érdekelt.

 

Az angol forradalom a királyi hatalom korlátozásával, majd átmeneti megdöntésével együtt felszámolta a cenzúrát is, s ezzel elindította az európai sajtó első nagy felvirágzását.^* A XVII. század negyvenes éveinek közepén már több mint hétszáz újság jelent meg Angliában, az időszerű politikai és vallási pamfletek pedig éppenséggel elárasztották az országot, a negyvenes-ötvenes évtizedben átlagosan napi három jelent meg belőlük.^* A sajtószabadságnak nagyhatású teoretikusa is támadt Milton személyében, aki elsőként, vagy mondjuk inkább, egy lángelme színvonalán először hirdette meg a nyomtatás korlátlan szabadságának elvét, egy olyan „erős emberhez” hasonlítva hazáját, aki álmából ébredve felkel „és megrázza legyőzhetetlen fürtjeit”.^* Kétszáz év múlva, 1848 márciusában, Vörösmarty Mihály Szabad sajtó című versében majd rabágya kőpárnáiról kel fel a láncra vert, „beteg, megzsibbadt gondolat”.

De ahogy Vörösmartynak a sajtószabadságot üdvözlő verse után másfél évvel újra a legsötétebb cenzúra korszaka kezdődött el Magyarországon, Miltonnak a szellem diadalmát jövendölő röpirata után alig néhány évvel Angliában is, ha nagy nehézségek árán is, de az 1650-es években átmenetileg „sikerült visszaállítani a cenzúrát”.^*

Nem merülve el itt nyugati társadalomtudósok, történészek, filozófusok újabban előszeretettel propagált elméletében, mely szerint az angolszász típusú forradalmak elvileg más törvényszerűségeket mutatnak, mint a mostanában egyre szigorúbban megítélt francia forradalom,^* pusztán egy utalás erejéig talán érdemes rögzíteni, hogy épp a sajtószabadság „kikiáltásának”, majd ismételt visszavonásainak ciklikus változásai azt jelzik, hogy e tekintetben nincs érdemi különbség a polgári forradalmak fejlődéstörténeti típusai közt.

Maradjunk azonban a folyamat elejénél: a miltoni álom gyors megcáfoltatása ellenére a XVII. század folyamán mégis újra s újra erőre kapott a sajtókorlátok elleni harc, s Anglia példája, Hollandiáéval együtt, felélénkítette, hivatkozási érvekkel segítette a szabadságért vívott küzdelmet a kontinens fejlettebb országaiban is.

Voltaire 1726-os angliai utazása a személyes sors véletlenjeinek sorába tartozik, de az már aligha véletlen, hogy két év múlva, néhány hónap leforgása alatt három nagy francia is megfordult Londonban: 1728-ban a protestánssá lett Prévost abbé menekül Angliába, ugyanannak az esztendőnek novemberében fejezi be szigetországi tanulmányútját Voltaire, s 1729-ben Montesquieu „váltja fel” őt: a szabadabb angol szellem szinte vonzotta a szabadgondolkodó franciákat.

Voltaire angliai beszámolóját, a Lettres philosophiques-ot 1734-ben már árulják Párizsban. A levelek lelkesen dicsérik az angliai viszonyokat, amelyek nemcsak megengedik a vélemények nyilvánításának sokféle formáját, hanem – Voltaire szerint – épp ennek révén érezheti magát biztonságban a hatalom. „Ha Angliában csak egy vallás volna, a despotizmusnak lenne mitől félnie; ha két vallás létezne, azok elvágnák egymás torkát; de mivel harminc van belőlük, békében és boldogan élnek együtt …”^*A példázat a vallási szabadság üdvös társadalmi következményét ecseteli, de a szerző szerint a világi vélemények sokfélesége éppily hasznos lehet egy nemzet számára. Ebben az értelemben hirdeti meg Voltaire, hogy honfitársainak tanulniuk kell az angoloktól, mint ahogy ez utóbbiak is átvették a francia szellem korábbi értékeit.^*

Műve természetesen felkelti a rend buzgó ideológiai őreinek figyelmét, a Filozófiai leveleket máglyára vetik, őt magát letartóztatás fenyegeti, s mivel nincs kedve immár harmadszor is bekvártélyoznia a Bastille-ba, újra menekülnie kell. De ettől kezdve életének vezérlő eszméje a gondolkodás, a véleményformálás, a szellemi tolerancia, a nyomtatás szabadságáért vívott harc elősegítése: minél több művét égetik el a párizsi parlament ítélete nyomán,^* annál hevesebben támadja a cenzúra rendjét hol saját neve alatt, hol – nagy államtitkot bizonyára nem képező – álneveken megjelenő műveiben. Hősi harc volt ez. Hosszú élete során Voltaire-nak gyakran kellett szorongania attól, hogy „a tonzúrás meg a négyszögletes süvegű, fekete csuhás gyilkosok” a tettek mezejére lépnek és megrendezik „a filozófusok Szent Bertalan-éjszakáját”.^* Amikor La Barre lovagot, Voltaire hívét „egy körmenet megsértéséért” lefejezik, a Dictionnaire philosophique-ot a holttesten égetik el – az egyház így válaszolt a toleranciát hirdető mű kihívó címszavaira. Voltaire értett a leckéből, de nem hátrált.

Legfeljebb lavírozott. Kihasználta a hatalom különböző irányzatai közt gyakorta kiütköző eltéréseket, pártfogókat keresett magának még külországi fejedelmek körében is, nem riadva vissza a hízelgés bűnétől sem, magas főúri, sőt egyházi körökben is talált védelmezőkre, egy időben a legkatolikusabb királynak lett udvari történésze, ő, a katolicizmus leghevesebb ellenfele. Már hazai és külföldi kortársai közt is akadtak bírálói, akik e taktikázgatást erkölcsileg elítélték. Otthon például Rousseau, megfeledkezve arról, hogy sajnos maga is rászorult a pártfogókra, még ha azok általában alacsonyabb rangúak voltak is, mint Voltaire protektorai. De az intranzigens erényhős éppúgy engedett élete vége felé a párizsi rendőrkapitánynak, s nyilvánosan lemondott az írásról,^* mint ahogy a „megalkuvó” Diderot is látszatra jófiúként viselkedett a vincennes-i börtönben.^*

Voltaire ifjabb olasz kortársa, Vittorio Alfieri, aki maga is a felvilágosodás eszméiből indult ki, és szenvedélyes híve volt az irodalom szabadságának, növekvő bizalmatlansággal viseltetett a fejedelmek által védelmezett írókkal („letterati protetti”) szemben. A királyok fenntartotta akadémiák tudós íróit az udvari bolondokhoz hasonlította, s nagy írók esetében az udvari kegy, például jutalmak, díjak elfogadását az írástudói nagysággal összeegyeztethetetlennek ítélte, szinte a plebejus Petőfiéhez hasonló önérzettel.^* Teljesen igaza van abban, hogy az élete alkonyán Párizsba visszatérő Voltaire-t nem fogadták volna oly diadallal honfitársai, ha ifjúkori szándékának megfelelően a király diplomatája lett és maradt volna egész életében, de Alfieri steril morálprédikációba téved, amikor csak a fejedelem szolgai szolgálatának, illetve hősi megtagadásának két végletét ismeri el, s nem méltányolja a harmadik megoldást: az elavult hatalmi rend ellen magas pártfogók segítségével lebonyolított szellemi harcot. Alfieri későbbi pályájának ismeretében joggal vélhetjük, hogy az olasz klasszikust nem csupán az erkölcsi intranzigencia késztette Voltaire bírálatára, hanem a szabadgondolkodó filozófus egyházellenes, s ennyiben Alfieri elvont zsarnokságellenességénél sokkalta merészebb kiállása az önkénnyel szemben.

Merészebb – és hatásosabb. Eltérően az arisztokratikus Alfieri tragikus hőseitől, akik oly lendületesen halnak hősi halált, Voltaire nem kívánt újra s újra börtönbe, még kevésbé máglyára jutni, s másokat is lebeszélt a mártírhalálról.^* Éppúgy, mint a zsarnokságnak látszatra engedő Diderot, aki cinikusnak tűnő, de mélyen etikus gesztussal védte a filozófusnak azt a jogát, hogy egy zsarnoki kormány bírósága és egyháza előtt szükség esetén „képmutatással” is védje az életét.^* Voltaire és Diderot azonban az ilyen taktikai engedmények árán az ancien régime eszmei felbomlasztásának korszakos, sőt világtörténelmi jelentőségű feladatát végezte el, a többi felvilágosítóval együtt, míg az intranzigens Alfieri etikailag tiszteletre méltó következetessége hatásos tettekkel nem épült be a történelembe, s végül a francia forradalom elleni gyűlöletet sugárzó Misogallo és a Voltaire-t is leckéztető Antireligioneria cikkeiben, illetve strófáiban az obskurantizmusnak adott érveket.

Méltányolva a gondolkodási és kifejezési szabadságért, a más vélemény tolerálásáért vívott voltaire-i harc sokszínűségét, eszmei bátorságát, ártatlanul vádolt emberek megvédésében vagy legalább utólagos rehabilitálásában is megtestesülő hatásosságát, nem szabad azt gondolnunk, hogy e lángelme a sajtószabadság problémáját teoretikus tekintetben különösebb igényességgel gondolta át. E küzdelem mindenekelőtt izgalmas politikai-gyakorlati feladat volt számára, s inkább csak az alapelvek szüntelen ismételgetését jelentette, mintsem elmélyítését. Ennek az az oka, hogy Voltaire is, miként a felvilágosodás szinte teljes szellemi élgárdája, meg volt győződve arról, hogy az igazság – hasznos, kívánatos, sőt legyőzhetetlen. Azt mondhatjuk, hogy létérdekük volt ilyen egyszerűen felfogni harcukat. Engels joggal rokonította a felvilágosítókat a szocialista utópiák szerzőihez a tekintetben, hogy mindkét irányzat „az ész és az örök igazságosság birodalmát” akarta megvalósítani,^* méghozzá magának az értelemnek a segítségével – feltétlenül kellett tehát hinniük a felvilágosító szó üdvözítő erejében.

Valahányszor Voltaire beleütközött abba a problémába, hogy az igaznak vélt gondolatok közlése esetleg téves tételek terjesztéséhez vezethet, vagy éppen maga az igazság is okozhat társadalmi veszélyt, a maga könnyed, szatirikus modorában elutasította a lehetséges ellentmondások érdemi elemzését. Ha olykor óvást emel a cenzúrát megkerülő művek túlzott bátorsága ellen, ezt pusztán taktikai szempontból kifogásolja, attól félve – nem ok nélkül –, hogy a kiélezett szabadosság az önkény ellentámadásához szolgáltathat ürügyet.^* Bár ő is, akárcsak harcostársa és ellenfele, Rousseau, időnként számol egy mindent felforgató forradalom közeledtével, a reformot egy ilyen forradalom elkerülésének egyetlen eszközéül fogja fel. Ha a társadalom némely övezeteit reformálják, vagy csak tervezik reformálni, mint Turgot és Saint-Germain idején, ez arra indítja Voltaire-t, hogy rámutasson a cenzúra korszerűsítésének elmaradására: „…a felsőbb fokú bíróságot használják fel most minden emberi tudás elfojtására? a gondolat- és az írásszabadság ellen? a sajtószabadságra nem vonatkoznak a számos más irányú reformok?”^*

Az önkény kitöréseinek és az „enyhülési” periódusoknak ciklikus változásai közben olykor észreveszi magán, hogy a felvilágosítók sikerei csak növelik harci vágyát. „Minél több szabadságban van részünk, annál inkább nő a szabadság iránti vágyunk…” – írja egyik öregkori levelében,^* aligha sejtve, hogy a forradalmakat megelőző-előkészítő korok egyik fő tanulságára tapint rá. Arra ugyanis, hogy egy időnként engedményekre kényszerülő hatalom vonakodva, késlekedve, felemás módon megengedett reformjai nem feltétlenül elégítik ki a követelések részleges teljesítése által inkább felbiztatott társadalmi csoportokat, sőt új követelésekre ösztönzik azokat, igazolva a közmondást: evés közben jön meg az étvágy…

Másfél évtizeddel a fenti levél megírása után egy angol publicista majd Voltaire-éket teszi felelőssé a francia forradalomért. Vele vitatkozva Tom Paine dicséri azt, amit Burke kárhoztat, a „korábban lezajlott szellemi forradalmat”, mert az tette lehetővé, hogy „a gondolatok új rendjét” természetszerűen kövesse „a dolgok új rendje”.^* De akarhatták-e Voltaire-ék azt, ami 1789-ben s kivált utána, a rémuralom idején bekövetkezett? Bármit felelnénk is e különben történelmietlen kérdésre, egy biztos: Voltaire és a felvilágosítók eszméivel ugyanaz történt, mint a világtörténelem eddig minden egyéb nagy gondolatával – megvalósulásuk ára megmásulásuk lett. Az eszmék ellentmondásai sokáig elrejtőznek még a legbölcsebbek előtt is, s csak azután mutatkoznak meg, hogy az Ige testté lőn…

A gondolkodás és közlés szabadságáért küzdő francia felvilágosítók közül, ha csak egy vázlat erejéig is, Voltaire alakját emeltem ki, talán nem jogtalanul, hisz őt már életében a fény századának szellemi fejedelméül tisztelték társai, akik mindannyian vele együtt hitték vagy legalábbis hirdették: „A kormány be fogja látni, hogy nincs semmi dicsőség abban, ha csupa ostobának parancsolgat; s ha volna a világon egy király a lángelmék élén, s egy másik a buták felett, a lángelmék királya volna erősebb.”^*

A felvilágosítók sokat vitatkoztak egymással is, olykor az ész kizárólagos birtokosainak tekintve magukat, s őrültnek minősítve a másikat, de általában egyetértettek abban, hogy az állampolgárok elbutított tömegét, ha nem is lángelmévé téve, de az igaz és szabad szó által megokosítva, az ésszerű és boldog társadalmat meg lehet teremteni. Az igazság terjesztéséért vállalt harc fejedelme mellett ott állt e háború nagy stratégája és vezérkari főnöke, Diderot, Anatole France szavával „a legjobb század legjobb embere”, aki szüntelen veszélyek közt szervezte az Enciklopédiát,^* a hadjárat magányos gerillája, Rousseau, a felvilágosodást a forradalomba átmentő Condorcet, Holbach, akinek vallásellenes merészségét még Voltaire is sokallotta, Condillac és testvére, Mably, aki a hatalom szemébe vágta, hogy „az igazság eltitkolása – bűn”;^* A törvények szellemét szintén angol mintára elképzelő és a sajtószabadságot kodifikáló Montesquieu, aki egy „szabad nemzet ismérvei, jellemvonásai” közé sorolta: „kell, hogy mindenki kimondhassa, amit gondol”,^* s nem utolsósorban a cenzúra által elhallgattatott Helvétius, aki főművének kiadatását halála utánra hagyja, mert tudja, hogy a „társadalomnak mindig érdekében áll az igazság megismerése, az egyénnek azonban nem mindig áll érdekében, hogy kimondja”.^* Később még látni fogjuk, hogy a sajtószabadság fogalmi s történeti ellentmondásaiból ő sejtette meg a legtöbbet korában, mert következetes materialista volt, de még ő is vallotta a felvilágosodás nagy illúzióját: „Az igazság önmagában véve világos, minden elmét hatalmába kerít.”^*

Mi már tudjuk, hogy az igazság egyáltalán nem könnyen hódítja meg az elméket, s még nem volt olyan érdemi igazság, amelyet minden ember elfogadott volna. Megismertünk viszont olyan veszedelmesen hazug tanokat, amelyeket hatalmas tömegek lelkesen tettek magukévá… De annyi tény, hogy a sajtó szabadságának eszméje csakugyan meghódította mindama férfiakat, akik 1789 nyarán, már a Bastille lerombolása előtt, magától értetődőnek tartották saját filozófusaik tanításai s az angol és amerikai törvénykezés gyakorlati példája nyomán, hogy Franciaország is tegye szabaddá a sajtót.

Lafayette már nem sokkal a rendi országgyűlés összehívása után szerette volna – amerikai mintára – deklaráltatni az emberi és polgári jogokat. A képviselők hajlandóságát sietőssé érlelte a Bastille elfoglalása. Nem sokkal a feudális rendszert eltörlő Augusztus Negyediki éjszaka után, 23-án, a nemzetgyűlés elrendelte, hogy véleményei miatt egyetlen állampolgárt sem szabad zaklatni, majd 24-én kimondták a sajtószabadságot is.^*

Bár a sajtókorlátozások hol törvényes, hol törvénytelen gyakorlata még vissza-vissza fog térni, lezárult az előzetes cenzúra vészes korszaka. Egy német tudós adatai alapján íme néhány tény annak megvilágítására, hogy „a fény századának” írói milyen viszonyok között működtek.

1736-ban 72 cenzor tevékenykedett Franciaországban, 1751-ben már 82, s a forradalom előtt számuk elérte a 150-et. Ez még akkor is beszédes szám, ha tudjuk, hogy a Rousseau által is dicsért Malesherbes 1752-től egy évtizeden át mint a könyvkiadásért felelős igazgató, támogatta a felvilágosítókat. (1794-ben a király védelmezése miatt a forradalmi törvényszék kivégeztette… S bár lehetett kiskapukat találni máskor is, s a megtorló hatalom olykor szelídebb orcát öltött, 1728-tól kezdve érvényben volt a törvény, melynek értelmében a cenzúraintézkedések megsértését súlyos esetekben 5 évi gályarabsággal lehetett büntetni. A XVII. század közepétől a XVIII. század közepéig 869 írót, könyvkiadót és könyvkereskedőt zártak börtönbe, száz könyvet hóhérral égettettek el. Holbach Christianisme dévoilé című könyvéből egy fiatalember két példányt vett, egyet tovább adott – e bűnért kilenc évi gályarabsággal fizetett… A kellő elrettentés végett a cenzúra elleni bűntettekre 1757-ben visszaállították a halálbüntetést is.^*

Ezt a rendszert söpörte el a francia forradalom nemzetgyűlése 1789. augusztus 24-én.

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának heteken át vitatott, augusztus 26-án elfogadott szövege a 11. pontban deklarálja a sajtó szabadságát, így: „La libre communication des pensées et des opinions est un des droits les plus précieux de l’homme: tout citoyen peut donc parler, écrire, imprimer librement; sauf à répondre de l’abus de cette liberté dans les cas déterminés par la loi.” Vagyis magyarul: „A gondolatok és vélemények szabad közlése az ember egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden állampolgár szabadon beszélhet, írhat, nyomtattathat, a törvény által meghatározott esetekben azonban az e jogával való visszaélés miatt felelnie kell.”^* Ezt az elvet alkotmányi cikkellyé emelték 1791-ben.

A világtörténelem legjelentősebb írásos dokumentumai közé tartozik e deklaráció, melyből a cenzúrát tettlegesen felszámoló fenti cikkelyt idéztük. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat eszmei befolyása letagadhatatlanul érződik rajta, hatása azonban sokkal nagyobb lett, mint az amerikai mintáé.^*

Európa országaitól Észak-Amerika időben és térben nagyon messze volt, s ráadásul az amerikai polgári jogokat egy függetlenségi nyilatkozat fogalmazta meg; azokat az elveket tehát úgy lehetett érteni, mint egy önvédelmi harcra kényszerített nép nemzeti törekvéseinek kifejezését. A francia nemzetgyűlés azonban nem valami külső támadás hatása alatt cselekedett, nem egy idegen király, hanem a saját monarchiájának sokszázados rendje ellen fordult. S mindez nem olyan országban történt, ahol – mint az Egyesült Államokban – nem voltak ősi hagyományai a feudális rendnek, hanem éppen Franciaországban, Európa egyik legősibb királyságában. Ezért lett a francia Déclaration des droits de l’homme et du citoyen az egész európai szárazföldön az antifeudális küzdelem hatalmas ihletője és serkentője.

A 11. cikkely persze magában hord egy elvileg és a történelmi gyakorlatban egyaránt feloldhatatlan ellentmondást: egyszerre kell kimondania a szabadságot a sokszázados kötöttségek rendszerével szemben, ugyanakkor azonban – mint azóta is minden idevágó törvénynek – valamiféle biztosítékot is kell képeznie a szabadsággal való visszaéléssel szemben. Ezért a szabadság meghirdetését mindjárt kiegészítik egy utalással, amely „a törvény által meghatározott esetekben” figyelmeztet a visszaélések megtorlására. A tétel két fele tehát, bocsánat a pórias kifejezésért, üti egymást: a „mindenki szabadon” írhat elvének ünnepélyesen általánosító deklarálását tüstént korlátozza a büntetéssel való fenyegetés. A kiegészítő törvények, végrehajtási utasítások természetesen könnyen meghatározhatják a visszaélés „eseteit”, de ki határozza meg a meghatározó törvényeket, rendeleteket? A nemzetgyűlések, parlamentek, kormányok stb., vagyis emberek. Különböző társadalmi osztályok, csoportok ellentétes érdekei fölött olykor élethalálharcot folytató emberek, akiknek döntéseit-törvényeit épp ezek az érdekek szabják meg. A kör bezárul.

E dilemmát azóta sem tudta feloldani egyetlen törvénykezés sem, mint ahogy a forradalmak előtti gondolkodók sem. Milton „minden szabadságjog közt elsőnek” a közlés és vitatkozás szabadságát óhajtotta 1644-ben, s a francia enciklopédisták által oly előszeretettel átvett elvet fejtette ki, mely szerint nem a hatalomnak kell elnémítania a téves véleményt, hanem az „igazsággal való cáfolás a legjobb és legbiztosabb elnémítás”,^* de tíz évvel később Cromwell protektorátusa alatt „egy ideig maga látta el a köztársaság hivatalos lapja, a Mercurius Politicus cenzori tisztét”.^* Montesquieu nem jutott hatalmi helyzetbe, de már idézett, a Miltonéhoz oly hasonló elvét, mely szerint „kell hogy mindenki azt írhassa, amit gondol”, ugyanabban a mondatban így toldotta meg egy intelemmel: egy szabad államban az állampolgár mindazt mondhatná és írhatná, „amit a törvények kifejezetten nem tiltanak meg…”.

Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának e „klasszikus” belső ellentmondását a törvényhozók egy ideig természetesen kevéssé érezték: az előzetes cenzúra eltörlése feletti öröm, a szabad sajtó mámora ragadott el minden újító szellemű politikust, írástudót. Köteteket lehetne megtölteni idevágó cikkeikkel, amelyekben egyébként semmiféle újdonság nem fedezhető fel az angol és amerikai forradalom vagy a francia enciklopédisták elveihez képest. Ekkor még általában minden forradalmár arra hajlik, hogy a szabadság kikiáltása a lényeges, a visszaélések veszélye nem fenyegető.^*

A sajtógyakorlat is egy ideig igazolni látszik a fennkölt lelkesedést. Párizst elöntik az újságok és röplapok. Egy 1790-es metszet derűs iróniával ábrázolja a felszabadult sajtó tömeghatását: az emberek valósággal verekednek a gombamódra szaporodó lapokért, röpiratokért.^* A rikkancsok lelkesek, az újságvásárlók tekintete elevenen lobog: megszűnt az egyetlen vélemény unalmas uralma, megvalósult a különböző vélemények – akkor még békésnek hitt – harmóniája, mely a csetepatékat is körüllengi. A sajtó ismeretlen embereket tesz népszerűvé, kedveltté vagy gyűlöltté, ifjú s kevésbé ifjú új szerkesztők néhány hónap alatt hatalmasságokká válnak lapjaik révén.

Marat az elsők között lép fel L’Ami du peuple címen kiadott, egyedül írt és szerkesztett újságjával, s a köztudatban alakja hamarosan valóban „a nép barátja”-ként rögződik. Desmoulins első lapja a Les Révolutions de la France et du Brabant, ebből is „a lámpavas beszél a párizsiakhoz”, mint hasoncímű röpiratából. Mirabeau a Courrier de Provence-t adja ki, Panckouke, akit egy fontos Voltaire-levél kapcsán emlegettünk, a jól informált Le Moniteurt szerkeszti. A fényes tehetségű Rivarol irányítja az alkotmányos monarchista Le Journal de Paris-t, amelybe majd végzetes következményekkel járó cikkeit írja egy csak szűk körben ismert lírikus – André Chénier. Lapot alapít Brissot (Le Patriote français), még Tallien is; a nyomdász Prudhomme neve által jelzett Les Révolutions de Paris-ban Loustalot tündököl – névtelenül. Michelet őt tartja a kor „első újságírójának” (a bátor és elmés forradalmi publicista 29 éves korában halt meg, 1790-ben). Michelet adatai szerint a Les Révolutions de Paris némely számai kétszázezer példányban jelentek meg, noha még Mirabeau-nak is csak a „több mint tízezret” sikerült elérnie.^* (Összehasonlításul: fél századdal később Magyarországon a legnagyobb sikert Kossuth aratja a Pesti Hírlap ötezres csúcspéldányszámával.)

Saint-Just nem alapított lapot, a forradalom kitörésekor még csak huszonkét éves fiatalembernek tőkéje sem lett volna ehhez, ő könyvvel mutatkozik be, mint forradalmi teoretikus. Az Esprit de la Révolution XIV. fejezete a De la Liberté de la Presse alcímet viseli, s itt Saint-Just már értékeli is a forradalmi sajtó első eredményeit, s tömör jelzőkkel minősíti a legnevesebb publicistákat, szónokokat, szerkesztőket, köztük Desmoulins-t, Marat-t, Mercier-t, Dantont, s persze Mirabeau-t s Robespierre-t is. A fejezet végén – szerzőnknél nem ritka sejtelmességgel – felötlik egy kép, épp Robespierre nevének említése után: „Ezek az írók és szónokok megalkottak egy cenzúrát, mely az értelemnek és csaknem mindig az igazságnak zsarnoksága lett…”^* Az összefüggésekből világos, hogy e zsarnokságot Saint-Just nem korholóan, hanem helyeslően említi.

Robespierre azonban, a forradalom kezdetén, még aligha gondol arra, hogy az értelem és az igazság nevében szükség lehet „a szabadság zsarnokságára”. Saint-Just könyvének megjelenése évében, 1791-ben, fontos beszédet tart a sajtószabadságról az alkotmányozó nemzetgyűlésben, kifejtve, hogy minden állampolgárnak joga van közölnie a véleményét, „anélkül, hogy ezzel bármiféle üldöztetésnek tenné ki magát”; hogy rágalmazási pert sajtóügyben csak magánszemélyek indíthatnak, s hogy a köztisztviselők nem üldözhetik azokat, akik őket támadják a sajtó útján. Ha a képviselők nem teszik lehetővé a köztisztviselők ellenőrzését, „egyáltalán nem döntötték meg a despotizmust”.^*

A Megvesztegethetetlen tehát még a forradalom második esztendejében is a sajtószabadság lehető leghatározottabb érvényesítése mellett érvelt, megakadályozni akarván a hatalom sajtóellenes megtorlásait. Álláspontját nyilván az befolyásolta, hogy a szabad sajtó keltette mámor és idill hamar véget ért, kezdtek kiütközni a szabadság addig rejtett ellentmondásai: míg a sajtó emberei természetszerűen „emberi jogukat” védték, a sajtó által támadott hatóságok, intézmények és személyek a „sajtóval való visszaélés” vétkét igyekeztek bírálóikra bizonyítani.

Tudjuk, hogy az ifjú Kossuth kronológiai mutatót készített a francia forradalom történetéből. „Időrendi közönséges lajstroma” (egy kis pontatlansággal) tartalmazza azt is, hogy „A nyomtatás szabadsága elhatároztatik” 1789 augusztusában, de érdeklődésére jellemzően kiírja magának azokat a dátumokat is, amelyek a forradalmi szerkesztők elleni hatósági eljárásokat jelzik: Marat például, „a Nép barátja czímű folyóírás szerzője” alig egy hónappal augusztus 26-a után „dennunciáltatik”, majd 1790 januárjában „elfogattatása parancsoltatik”, mint ahogy márciusban Danton lefogását is elrendelik, de a végzés májusban „a Constitutioval ellenkezőnek ítéltetik”.^* A forradalomnak mindennapjaiban ennél sokkal több konfliktust is okozott a szabad sajtó működése, s nyilván ezért áll Robespierre a hatóságok ellenében a sajtó mellé.

Álláspontjában ki is tartott mindaddig, amíg csak kritikusa volt a hatalomnak, nem felelős részese vagy éppen irányítója… Mihelyt azonban a forradalom gyors balrafordulása során bekerült a Comité de Salut Public tagjai közé, majd rövid időre a forradalom kétségtelen szellemi vezetője lett, fel kellett fedeznie a sajtószabadság antinómiájának korábban kevés figyelemre méltatott másik oldalát. Némileg hasonlóan változott, mint Milton, aki – mint láttuk – a cenzúra ellenségéből a forradalmi cenzúra egyik megtestesítője lett.

Mielőtt túl hamar átengednénk magunkat a gúnyolódás kísértő hajlamának, ha röviden is, de emlékeztetni illik arra, hogy ez a metamorfózis nem pusztán a Hegypárt főideológusával esett meg. Legyen elég utalnom Brissot-ra, a Le Patriote français szerkesztőjére, a „brissotisták”, vagyis a Gironde vezérére, aki szintén hamar volt kénytelen meglátni az általa is annyira dicsőített sajtószabadság „árnyoldalait”, melyek következtében több ostobaságot mondunk, mint jó dolgot, „hiszen több ostoba ember van, mint amennyi szellemes ember akad”, s ráadásul az ostobák általában szívesen beszélnek… A szintén kitűnő publicistának, Loustalot-nak azon panaszkodott, hogy párthívei „békésen” engedik magukat „megfojtatni a sajtó révén.”^*

Mint tudjuk, Brissot pártját végül is nem a sajtó fojtotta meg (bár a hangulati előkészítésben alaposan részt vett, élén Desmoulins lapjával), hanem a Robespierre vezette Hegypárt verte szét s vezetőit lenyakaztatta. Köztük Rolandné asszonyt is, aki nő lévén, nem léphetett fel a politikai küzdelem arénáiban, s pusztán véleményeiért – nota bene: főleg Robespierre-t sem kímélő véleményeiért – fizetett életével. A Megvesztegethetetlen, aki a forradalom elején a halálbüntetés ellen érvelt, s azt hangoztatta, hogy „jobb megkegyelmezni száz bűnösnek, mint elpusztítani egyetlen ártatlant”,^* tömegesítette a halálbüntetést, s ugyanígy tért át a sajtó kemény megrendszabályozására épp ő, aki nemrég még lehetetlenné akarta tenni a hatóságoknak az ellenük irányuló bírálat megtorlását.

1793. március 10-én Robespierre személyesen javasolja a konventben a forradalmi törvényszék tervezetének módosítását. Az általa javasolt szöveg egyebek között így szól: „A törvény halálbüntetés terhe mellett megtilt minden merényletet az Állam általános biztonsága, a szabadság és egyenlőség haladása, a Köztársaság oszthatatlansága ellen. A forradalmi törvényszék feladata legyen, hogy üldözze ama iratok szerzőit, amelyek támadták a szabadság elveit, amelyek igyekeztek felkelteni a királyság fanatizmusát, s szánalmat ébreszteni a népben, a zsarnok halála iránt, s amelyek megbélyegezték a közvélemény előtt azokat a hazafiakat, akik Capet halálára szavaztak…”

Április 19-én a Megvesztegethetetlen megismétli fellépését, most már a „liberté de la presse” fogalmát sem kerülgetve: „A Forradalom érdeke megkövetelhet bizonyos intézkedéseket, amelyek elnyomják a sajtószabadságra alapozott összeesküvést.”^*

A ki kit győz le jelszószerűen még nem ismert, de ténylegesen már átélt pillanata következett be: a forradalom élethalálharca saját elveinek felfüggesztését követelte. Bár az új, robespierre-i ihletésű Deklaráció az emberi és polgári jogokról 4. cikkelyében még megerősíti a sajtószabadság elvét, a Deklaráció ihlette 1793-as alkotmány életbe léptetését „a békéig”, vagyis az ellenforradalom feletti győzelemig elhalasztják. A Deklaráció mégis fontos tárgyunk szempontjából is, mint Robespierre utolsó hangsúlyozott kiállása a sajtó szabadsága mellett:

„A békés gyülekezés joga, a vélemények nyilvánításának joga akár a sajtó útján, akár minden más módon, oly szükséges következményei az emberi szabadság elvének, hogy azok kinyilvánításának szükségessége feltételezi a despotizmusnak vagy a jelenlétét, vagy friss emlékét.”^*

A megfogalmazás sajátos, sőt szinte enigmatikus, mintha jelezné az elv körül támadt bizonytalanságot. Ha a kinyilvánítás szüksége ilyen gyanús okokra mutat, minek az esete forog fenn valójában: a királyi despotizmus emléke még friss, vagy esetleg új despotizmus keletkezett? Lehet, hogy a fogalmazás már az elv gyakorlati alkalmazásában bekövetkezett fordulatot tükrözi akaratlanul is? Ne találgassunk.

Mindenesetre a téma lényegéhez tartozik, hogy Robespierre fordulatát a sajtószabadság dolgában (is) megelőzte Marat pozíciójának hasonló alakulása. Amikor a Nép Barátja 1790 januárjában írt a sajtó szabadságáról – igaz, akkor már három hónapja eljárás folyt ellene sajtóvétség címén –, harcosan védte „féktelen szabadossággal” vádolt lapját s önmagát, hivatkozva a szabadság elvére. Megbélyegezte a hatóságokat, amelyek a hazafiatlan lapok és röpiratok szabad terjesztését engedik, de a forradalmi Les Révolutions de Paris-t és Desmoulins lapját, s főleg persze a L’Ami du peuple-öt el akarják nyomni.^*

Három év sem kellett ahhoz, hogy Marat maga is a sajtószabadság korlátozását követelje. 1792 novemberében vagyunk, a király pere körül kiéleződik a Gironde és a Hegy harca, az immár konventképviselővé lett szerkesztő balról alighanem elsőnek meri kijelenteni: „Nem tartok azokkal, akik a vélemények határtalan szabadságát követelik: a szabadság csak a Hazának igaz barátai számára lehet korlátlan…”^* Az 1793-as tavaszi válság hónapjaiban ezt az érvelést veszi át – tudva vagy szándéktalanul, itt ne vizsgáljuk – a Megvesztegethetetlen, s ez a logika fejeződik ki a 93-as alkotmány „elnapolásában”. A különbség annyi, hogy az elvek felülvizsgálatában Marat-hoz képest késlekedő Robespierre a gyakorlatban túl fogja licitálni a Nép Barátját…

Az elvek revíziójában megintcsak Saint-Just a legkövetkezetesebb, egyedül ő mer a filozófiai gyökerekig nyúlni.

Ha a felvilágosítók azt hitték, hogy az igazság automatikusan meghódít minden elmét, s a hazugság ellen elég bevetni az igazság fegyverét, Saint-Just felismeri, hogy a felvilágosító értelem meggyőző erejébe vetett illúzió s hit szétfoszlott. Amit korábban talán csak a materialista Helvétius értett meg igazán (és fejtett ki épp a sajtószabadság kapcsán), az érdekek meghatározó ellenállását az ifjú forradalmár is testközelből tapasztalja: „hosszú háborút kell folytatnunk mindenféle követelődzéssel szemben; minthogy pedig az emberi érdek legyőzhetetlen, alighanem csak pallossal lehet megalapozni egy nép szabadságát.”^* Vagy más fogalmazásban: „Vassal kell kormányozni azokat, akiket igazságossággal nem lehet.”^* Saint-Just az, aki nyíltan szembenéz a forradalom kezdeti mámoros időszakával, s felméri a gondolkodásban megtett utat: „Csakugyan, a dolgok ereje olyan eredményekre vezet bennünket, amelyekre nem is gondoltunk.”^*

A sajtószabadság 93–94-es korlátozása, majd elnyomása minden bizonnyal olyan „eredmény”, amelyre szintén nem gondolhattak azok, akik 1789–90-ben e szabadság tettleges érvényesítéséért és kiterjesztéséért küzdöttek – az akkori hatóságokkal szemben.

Ismertek a körülmények, amelyek a dolgok ereje folytán szükségessé tették a terrort: bent a lázadás, a polgárháború, a frontokon a minden oldalról támadó külső ellenség. Mégis hadd idézzük Buonarrotit, aki szereplőként még nem játszott vezető szerepet a forradalomban, de mint amatőr történész alighanem elsőként igyekezett mindenben igazolni Robespierre-ék forradalmi kormányzatát, s aki így érvelt a 93-as alkotmányt félretevő jakobinusok mellett: „…tudták, hogy a kényszerítő és rendkívüli intézkedések, amelyek nélkülözhetetlenek voltak egy ilyen szerencsés és nagy változás végrehajtásához, összeegyeztethetetlenek egy szabályos szervezet formáival…”^* A forradalom nem forradalmi vitele, ismétli Saint-Just logikáját, a közboldogság végleges elvesztéséhez vezetett volna.

Amilyen szükségszerűen jut el azonban minden veszélyeztetett forradalom e következtetéshez, az ellenséggel szembeszegezett terror (terreur = elrémítés) hatalma éppoly kényszerűen el is torzul, a terror irracionálissá válik, és végül saját bukása feltételeit is megteremti. A forradalom paradoxona: meg akarják védeni a szabadság vívmányait, s ennek ára, hogy e vívmányokat maga a forradalom számolja fel. Köztük is első helyen a sajtó szabadságát, annak védelmezőivel együtt, amint ezt a számos példa közül leginkább Chénier, Desmoulins és Babeuf személyes sorsa is példázza.

Voltaképpen Marat is a sajtószabadság mártírja – Charlotte Corday-t a Nép Barátjának gyilkosan merész cikkei késztették a gyilkos tőr megragadására, egy (morálisan nehezen igazolható) zord logikának engedelmeskedve, mely szerint az ellenforradalmárok megölésére buzdító publicistának azzal lehet legcélszerűbben válaszolni, ha őt ölik meg.^* Most azonban azok közül válogassuk ki példáinkat, akiknek zsurnalisztikai tevékenységét a forradalmi hatalom torolta meg.

André Chénier az egyik leghíresebb köztük. Legendák övezik alakját, teljes egészükben valótlan, eszményítő legendák. A királypárti költőt, aki a már említett Malesherbes-nek segített a XVI. Lajost védelmező irat elkészítésében, a köztársasági Gironde hívének tüntették fel, ártatlan áldozatnak, szelíd dalnoknak. Többször felléptem az ilyen idealizálások ellen,^* de saját cikkeim helyett hadd hivatkozzam a forradalom kiváló historikusára és historiográfusára, Gérard Walterre, aki így jellemzi a költő forradalom alatti magatartását: „Nem gyengéd elégiaköltő ő, Theokritosz szelíd tanítványa, akit a II. év forradalmárai a vérpadra küldtek, hanem megingathatatlan ellenség, aki ellentmondást nem tűrő módon jelentette ki, hogy az általa vezetett harcból csak egy kiutat lát: a forradalmárok kivégeztetését vagy a saját magáét.”^* A publicista Chénier észjárása – ne féljünk kimondani – engesztelhetetlenségében a Marat-éra emlékeztet, csak fordított előjellel. Vagy Corday Sarolta kíméletlen elszántsága ez, a bájosan rettenthetetlen merénylőé, akinek tettét egyébként költőnk lelkesen megénekelte.

Ha „girondista forradalmárból” a költőt királypártivá minősítjük vissza, a végletes szélsőségek elkerülése végett hangsúlyozzuk azt is, hogy Chénier egy alkotmányos, sőt liberális királyság eszméinek híveként kezdte el publicisztikai harcát a Journal de Paris-ban. Ne feledjük, a forradalom kezdetén maga a nemzetgyűlés ékesítette fel XVI. Lajost „a szabadság helyreállítójának” címével. Közben azonban a király s főleg az elszánt királyné külföldi segítséggel, vagyis a hazaárulás vétkét kimerítve, szervezi az ellenforradalmat, még a szökést is megkísérelve – költőnk ezt a királyt védelmezi, ennek a királynak politikáját képviseli a balra forduló revolúció ellenében.

Balra fordul a forradalom, de erre az udvar kényszeríti, s nem valamiféle túlzók mesterkedése, mint a reakciós történelemkönyvek hirdetik, s mint sajnos, Chénier védelmében, nálunk olyanok is írják, hangoztatják, akiktől távol áll mindenféle fajta konzervativizmus.

Azon a jogon, hogy kamaszkorom óta Illyést tartom a József Attila utáni kor legnagyobb költőjének, szelíden, de határozottan óvást kell emelnem az ellen, hogy ő is beállt Chénier rossz védelmezői közé, amikor költői fordításainak legutóbbi nagyszerű gyűjteményében így summázta sorsát: „A forradalom kezdetén szívvel-lélekkel részt vesz az eseményekben. Csakhamar méltatlankodva és merészen ellene fordul a túlzásoknak … harminckét éves korában kivégzik.”^* Valójában Chénier semmiféle „eseményekben” nem vesz részt a forradalom kezdetén, annál is kevésbé teheti ezt, mert 1787-től 1791 elejéig a londoni francia követ magántitkára, s csak rövidebb-hosszabb szabadságokra jár haza. Ez utóbbi alkalmakkor lelkesen bízik a jótékony, tisztító változásokban, a királyság alkotmányos átalakításában, támogatja a Feuillants-klubot, ahol a hatalomra került liberális arisztokrata és nagypolgári rétegek képviselői a számukra immár kielégítő forradalom mérsékléséről cserélnek eszméket… Chénier kitűnik szónoklataival e szűk körben, de „eseményekben” való részvételről nincs jogunk beszélni.

Amikor pedig 1791 novemberében írni kezd a Journal de Paris-ba, eltökélten azok mellé állva, akik meg akarják állítani a forradalmat az alkotmányos monarchia mérsékelt platformján, ebben az időszakban még semmi olyasmi nem történt, amit egy forradalmár túlzásnak ítélhetne, messze vagyunk még a vörös terrortól, Robespierre-ék „rémuralmától”.

A félelmetesen erős logikával felépített vitairatok, pamfletek, lehengerlő támadások elsősorban nem is Robespierre-t célozzák, aki jövőbeli szerepéről még nem is álmodhat, Chénier a későbbi girondiak, a köztársaság felé hajló középpolgárság hangadói ellen összpontosítja egy csöppet sem görögösen idillikus, hanem dühödten rohamozó érveit.

Az „álmodozó” költő tehát nagyon is számítóan viselkedett: az új hatalom embereivel tartott. Némely ellenségei ennél szigorúbban vélekedtek – szerintük a királyné civil listájáról kapott támogatást, de tényszerűen ezt nem tudták bizonyítani. Elég annyit rögzítenünk, hogy a jobbszárnyon működő gazdag Trudaine-testvérek, a költő-publicista pártfogói elég gazdagok voltak ahhoz, hogy fedezzék a cikkek és a külön mellékletként megjelenő röpiratok költségeit.

Ha Chénier jobban ismerte volna a történelmet, tudta volna, hogy egy igazi forradalom sosem áll meg az első status quónál. De lehet, hogy elvi meggyőződésből akkor is kitartott volna királypárti barátai mellett, ha azok bukását biztosra vette volna. Ám ez csak feltevés, a keserű való: a vagy én, vagy ők halálos logikájával vállalt játszmát Chénier elvesztette: a párizsi nép 1792 augusztusában megdöntötte a trónt.

Két nap múlva felfüggesztik a Journal de Paris működési engedélyét, s este már égetik a lapot az utcán. Ami nem felemelő látvány, mert egy forradalomellenes újság bírálatára a máglya elvben éppoly kevéssé illetékes, mint egy forradalmi mű megítélésére, de a tömegek legalább a szenvedélyek mámorában szoktak papírégetéssel foglalkozni, ellentétben mondjuk az inkvizíció és más szellemüldözési hivatalok profi szakembereivel, akik hideg megfontolás után tüzelték hamuvá például Voltaire, Rousseau és más lángelmék műveit.

Két héttel a király bukása után egy ellenforradalmi újságíró már a nyaktiló alá kerül. A köpönyegforgatók most a hatalomra jutott girondiakat ünneplik, de Chénier visszavonul a közélettől, majd elbujdosik a fővárosból is – a letartóztatása előtti utolsó esztendőben szinte rejtekhelyről rejtekhelyre vándorol az országban.

Ha egy tisztességes ember elég makacs, első tévedéséből fakadó végzetét nem kerülheti el. Chénier-t 1794 márciusában letartóztatják. Májusban az állambiztonsági bizottság elrendeli további fogvatartását, mert „a forradalom kezdete óta hazafiatlan magatartást” tanúsított. Már tudniillik cikkeiben…

A börtönben ír. A zsúfolt fogdákban az őrök nem sokat törődnek a foglyok ellenőrzésével, még messze vagyunk a XX. századtól. A versek szépek, olykor vadul fenyegetőek. Chénier az ellenforradalomnak szegzett vörös terrort támadja, de eszébe sem jut, hogy a royalisták tettei is „szörnyűek” voltak Lyonban és a Vendée-ban, s a polgárháborút mégiscsak ők robbantották ki. Egyik költeményében valóságos névsorolvasást tart ama forradalmárok fölött, akiket bitófán szeretne látni. Gyűlölete nem kíméli még azokat a girondiakat sem, akiket közben Robespierre-ék sietve a föld alá menesztettek. Ő, aki Marat-t gyilkosnak tartotta, de Marat gyilkosát hősnek látta, saját példáján igazolta, hogy az osztályháború iszonyú összecsapásaiban a „mérsékelt” adott esetben épp olyan eszközökhöz folyamodik, mint a „szélsőséges” – vagy folyamodna, ha módja volna rá. E versek igazoló dokumentumai annak, hogy Chénier nem a „túlzásoktól” megriadó, pártok feletti humanista volt, nem a forradalom Erasmusa, hanem egy legyőzött párt elfogult, bosszúvágyó harcosa. Mégis a kor legjobb költészete szólal meg ezekben a „jambusokban”, előre cáfolva a majd csak később kitalált dogmákat, amelyek gyermekded módon elképzelt összefüggést próbáltak kreálni a progresszió iránti elkötelezettség és a művészi színvonal között…

Chénier-t néhány nappal Robespierre bukása előtt végzik ki. Szemközt a nyaktilóval állítólag ezt mormolta, mintegy önmagának: „Meghalni, ilyen fiatalon…” Aztán a homlokára mutatott: „Itt még volt valami…”^* Rengeteg volt ott, egy kötetnyi töredék jelzi, mennyi tervet halmozott fel fejében ez a harminckétévesen elpusztult költő. Ha a bírák csak néhány napig várnak, Robespierre bukása megmenti Chénier-t, s akkor megvalósíthatta volna terveit. De nem biztos, hogy ez esetben éppoly híressé lett volna, mint amilyen ma – egy tragikus halál sok remekművel felérhet az utókor szemében.

Egy derék párizsi polgár, akinek az volt a hobbija, hogy el-ellátogatott a nyaktiló működési terepére, s ott olykor kedvtelve rajzolgatott is, és buzgón másolgatta a kivégzési listákat, Chénier halálát is feljegyezte, szokásos meteorológiai adatrögzítéseivel együtt. Innen tudhatjuk, hogy 23 fok volt árnyékban: „Délnyugati szél. Szép idő.”^* 38 név szerepelt az aznapi listán, köztük „a híres Baron de Trenck”-é. Egy Roucher nevű költővel kezdődött a névsor, másnap az ő nevét suttogták a kávéházban, amikor szóba került, hogy „egy költőt” is lenyakaztak. Chénier poétai munkásságáról ugyanis akkor még csak kevesen tudtak. Nevezetes írónak Marie-Joseph számított, a testvére (akivel időnként még ma is összekeverik, tudós kiadványokban is), aki 90-ben maga is a Feuillants-klubba járt, de lelkes köztársasági Augusztus Tizedike után, aztán buzgó direktóriumi ember, majd egy ideig a császár pártfogoltja, mert sokáig felül akart és tudott maradni. Szolgálatkészségével szerzett hírnevét azonban hamar elvesztette, míg lázadó fivérének dicsősége csak halála után negyedszázaddal bontakozott ki, amikor 1819-ben kiadták első verseskönyvét. A monarchisták bódult áhítattal verték körötte a dobot, azóta is az ellenforradalmárok kedvence, de ez sem változtat azon, hogy André Chénier volt a forradalmi évtized egyetlen igazán tehetséges költője.

Robespierre ügyészeinek-bíráinak eljárását tehát némileg menti, hogy sejtelmük sem lehetett, kivel van dolguk, Franciaország milyen leendő nagyságát ölik meg… De megvédeni így sem tudom verdiktjüket. Még akkor sem, ha nem kisebb ember, mint Lukács György, a „Magyar Köztársaság második évében” kiadott könyve lapjain jónak látta utólag igazolni a Forradalmi Törvényszéket, így: „A nagy francia forradalom jogosan végezte ki André Chénier-t. És ezt kell tennie minden harcos demokráciának ma is.”^* (Szerencsére hozzátette, hogy ez a „forradalmi kötelesség nem hat vissza a múlt értékelésére”, tehát még egy kivégzett életművét is lehet igazságosan elemezni.)

Én a joghoz nem értek, ily kérdésekbe nem is avatkozom. De politikailag nem ismerem el, hogy bármilyen elvadult helyzetben nyaktilóval szabadna válaszolni újságcikkekre. Mert végül is a költő zsurnaliszta tevékenységéért, az abban kifejeződő királypárti magatartásáért fizetett. A már említett párizsi polgár, a nyaktiló-hobbi megszállottja, a kivégzettek névsora után lemásolta az ítélet indoklását is. A politikai vádiratok és ítéletek szerzői általában nem gyanúsíthatók azzal, hogy valamiféle filológusi szenvedéllyel törekednének a tények minuciózus tisztázására, ez eléggé természetes és évezredek óta megszokott beállítottságuk. Chénier esetében mégis igaz volt az ítéletnek az az állítása, hogy a vádlottak a királyság visszaállítására törekedtek, de az is igaz, hogy a költő-publicista ezt a monarchista érzületét „en écrivant”, vagyis írás által fejezte ki, nem összeesküvéssel, felkeléssel, merénylettel.

De persze összeesküvéssel is vádolták, miként a többieket is – a vád szerint a Saint-Lazare-börtönből ki akartak törni, „hogy megöljék a nép képviselőit és kivált a Comité de Salut Public és a közbiztonsági bizottság tagjait”^* Fegyvertelen rabok, amint a hatóságilag őrzött állami vezetőket lemészárolják…? Robespierre ájtatos-kultikus rajongóit kivéve minden tárgyilagos történész elismeri, hogy a „börtönök összeesküvését” a Megvesztegethetetlen balvégzetű keze, Herman ügyész polgártárs „szervezte”. Sőt, még a Robespierre-imádathoz századunkban a legtöbb tudományos érvet kínáló Mathiez is így írt a Nagy Terror utolsó, Thermidor előtti szakaszáról: „Olyan vádlottak ügyét is »egybeolvasztották», akik azelőtt sohasem látták egymást. A foglyok közé küldött besúgók folyton és találomra állítgatták össze az állítólagos összeesküvők névsorát. … Ez a féktelen öldöklés felébresztette a közvélemény lelkiismeretét.”^*

Kár, hogy a magyar szocializmus nemzetközi hírű és jelentőségű teoretikusa 1947-ben még túl nyugodtan kezelte e tényeket. S a marxizmus nagy ismerője létére elfeledkezett Engelsnek arról a megállapításáról is, hogy Robespierre-ék a terrort az őrjöngésig fokozták.^* S mindez nem mint történelmi tévedés sajnálatos – tévedni a múltat, jelent s jövőt illetően mindig lehet. Chénier kivégzésének utólagos „jogi” igazolása azért elszomorító, mert ezzel Lukács, fejében a szovjet perek leckéivel, 1947-ben akaratlanul is mintegy előzetes eszmei igazolást nyújtott a hamarosan elkövetkező magyar perekhez, segített megteremteni azt az összeesküvés-pszichózist és közhangulatot, amelyben egy ideig el lehetett fogadtatni sok emberrel a Rajk-pert is.

Mihelyt egyszer bevezették azt az elvet, melynek értelmében a forradalom ellen írni éppoly halálos bűn, mint puskával támadni rá, az elv alkalmazását nehéz volt korlátozni. Egy módon lehetett volna: ha a terror ideológusai és szervezői tartják magukat Marat – fentebb már idézett – megkülönböztetéséhez: nincs szabadság a forradalom ellenségeinek, „a szabadság csak a Hazának igaz barátai számára lehet korlátlan”. Vagy, mivel korlátlanul soha és sehol nem lehetett írni, legalább más elbírálás alá esett volna a forradalmárok „sajtóvétke”, mint az ellenforradalmároké, Robespierre-ék azonban e tekintetben szigorúan vették az „egyenlőséget”, amint ezt épp Desmoulins sorsa bizonyítja, akire ugyanaz a végzet sújtott le, mint a királypárti Chénier-re.

Pedig Desmoulins már akkor republikánusnak hirdette magát, amikor Robespierre megnyilvánulásaiban ilyen felforgató gondolatnak még ködös sejtelme sem mutatkozott. Azzal az öntudattal, amellyel majd Petőfi fogja kijelenteni még Kossuthtal szemben is, hogy „a magyar köznép között” az ő dalai voltak „a szabadság első leckéje”,^* Desmoulins is azzal büszkélkedett, hogy noha 1789-ben „tízen sem” voltak köztársaságiak Franciaországban, ő e kevesek közé tartozott.

Nem ajánlatos szó szerint vennünk azt, amit a történelem hősei (általában, az emberek) önmagukról állítanak. Desmoulins-nek kétségtelen érdeme, hogy 1789. július 12-én fegyverbe szólította a népet, de az is tény, hogy ennek a bátor tettének egyetlen szemtanú krónikása – ő maga. Ami azért okot ad gyanakvásra, éppúgy, ahogy Marat július 14-i érdemeinek túláradó marat-i ábrázolását sem kötelező készpénznek venni. ^* De azt, hogy Desmoulins már 89 nyarán csakugyan köztársasági volt, akkori írásai bizonyítják, ezért mondhatja Michelet a forradalom első újságjairól szólván: „Két ember hirdette a köztársaságot: E kor egyik legtermékenyebb írója, a fáradhatatlan Brissot és a fényes, ékesszóló, merész Camille.”^* Sainte-Beuve is, aki komolyan tanulmányozta Desmoulins pályájának számára nem rokonszenves, sőt borzongató kezdetét, megállapítja egyik első röpiratáról: „A La France libre tisztára köztársasági és demokratikus röpirat már 1789-ben.”^*

Nem merészkedem itt arra, hogy Desmoulins pályáját, ha csak röptében is, felvázoljam, de annyit illik előre bocsátanom, hogy forradalmi szereplését az író minden személyes gyengesége és tévedése ellenére a maga egészében tisztelem, s nem követem ama biográfusait, krónikásait és kritikusait, akik két oldalról is kétfelé osztják ezt az életutat. Az egyik párt, melynek épp Sainte-Beuve az egyik legelmésebb képviselője, elutasítja a terror mellett szóló Desmoulins-t, és csak pályavégző tettéért, a terror ellen tiltakozó lapjáért, a Le Vieux Cordelier-ért dicséri. A magát pártatlannak ítélő, valójában nagyon is elfogult kritikus különös illúziónak minősíti Desmoulins börtönből írt levelének önvigasztaló kitételét, mely szerint „igazolását” a bíróság és az utókor is megtalálhatja abban a „nyolc köztársasági kötetben”, amelyet írt. Sainte-Beuve szerint Camille 1789 és 93 között elkövetett cikkei és röpiratai az utókor szemében keveset számítanak, utókoron értve „minden rendszerek és korok értelmes embereit”. Annál inkább bókol-hódol a már említett terrorellenes lapnak, s így összegez: „Ritka dolog! miután rosszul indult, jól végezte.”^*

Nem félve attól, hogy kiiratkozom „minden korok értelmes embereinek” sainte-beuve-i seregéből, igyekszem majd bebizonyítani, hogy ez a pálya nem vágható ketté, s igenis a maga egészében méltó az utókor megbecsülésére.

Épp ezért nem fogadható el számomra a másik tábor fordított verdiktje sem, mely szerint Desmoulins forradalmi útját a Le Vieux Cordelier cikkei megszakítják, s kivégzése jogos volt. Szerintem a terrorral szembeforduló Desmoulins tette – ő maga is így érezte, ami persze nem bizonyíték mellette – forradalmi tevékenységének egyenes folytatása.

Mindez elválaszthatatlan a „Danton-ügytől”, hisz Desmoulins-t az „engedékenyek” perében, Danton bűntársaként végezték ki. A hírhedett perről azonban itt mégsem próbálok érdemben szólni, mert 1. másfél évtized alatt épp eleget írtam róla; 2. s mert bármi legyen is véleményünk a tárgyalásról és az ítéletről, most nem a bíróság utólagos megdorgálása vagy kései igazolása a dolgunk, hanem annak vizsgálata, miként torzultak el a sajtóviszonyok a Köztársaság II. évében.

Mégis, ha csak kurtán is, megismétlem régi véleményemet: Danton és társai több politikai hibában, tévedésben ludasak, s némelyikük anyagi és morális vétségben is elmarasztalható, de a vád zöme elszomorító fikció, a per lefolytatása pedig a forradalmi igazságszolgáltatás Engels által kemény, de jogos szóval tébolynak nevezett eltorzulásában a végállomás. A polgárháború rettenetes körülményei némileg mentik Robespierre-éket, de semmi sem menti azokat a tudósokat, akik századunkban arra vállalkoztak, hogy egy koholt perben önkéntes hamis tanúkul szegődjenek, vagy éppen erkölcsi bizonyítványt állítsanak ki Fouquier-Tinville igazságtalanság-szolgáltató tevékenységének védelmére.

Amikor ezt először szerettem volna kifejteni a nyilvánosság előtt, egy 1969-ben népszerűsítő szándékkal írt történeti összefoglalás lapjain, még érvényes iskolai és közéleti tétel volt, vastörvénynek számított, hogy Dantonékat mint árulókat, kémeket csak gyalázni szabad. Akadémikus lektorom ellenezte is azt a módot, ahogyan én a terrorpereket kezelem, én meg ellenezve a lektor nézeteit, nem voltam hajlandó változtatni a könyvön, s így az egy éven át porosodott, míg egy újabb lektor, Diószegi István, a kiváló történész, ki nem állt a kézirat mellett.

Azóta jó másfél évtized telt el. S nemrégiben, amikor a magyar közönség is megtekinthette Wajda Dantonját, s az ínyencek még azt is élvezhették, hogy a különben nagyszerű rendező egy Robespierre-t kultikus révülettel ábrázoló írónő darabjából miként csinál Danton-apoteózist, legfőbb élményünk az lehetett, hogy a magyar politikai és kulturális sajtó nagyobb része milyen hősiesen mennydörög Robespierre ellen, s milyen áhítattal csügg Dantonon: a Forradalmi Törvényszéket megalapító igazságügyminiszter, a szeptemberi börtönmészárlás sugallója, de legalábbis védelmezője, mint az erőszak humanista ellensége tündökölt némely lapokban. Ha 70-ben „balról” akadályozták, hogy bírálhassam a terrort, mára a másik, immár közvéleményt formáló párt szemében sikerülhet átvedlenem a terror prókátorává.

És most e kényszerű kitérő után nézzük Desmoulins-t, az utca Voltaire-jét, a forradalmi sajtó könnyed és mégis súlyos, sikamlós és merész, féktelen gerilláját, akit többen is próbáltak irányítani, befolyásolni vagy „manipulálni”, olykor sikerrel is, de ő mindig az maradt, akinek első feltűnésekor mutatkozott: belső lelki szükség hajtotta véleményeinek mondására, coûte que coûte – kerül, amibe kerül.

Igaz, Sainte-Beuve szinte kéjjel idézi Mirabeau egy titkos feljegyzését, melyet La Marck gróf révén az udvarnak küldött, s mely szerint Desmoulins „igen fogékony a pénz iránt”. „Nincs mit vitatni egy ilyen tanúvallomáson – rögzíti Sainte-Beuve –, Mirabeau mélyen ismerte Desmoulins-t.”^*

Nos, a francia polgári forradalmárok valóban nem voltak aszkéták, de még puritán hajlandóságok sem fészkelődtek bennük. Ellenkezőleg: Saint-Just, Marat, Billaud-Varenne s persze Robespierre és néhány kevésbé ismert szereplő kivételével meglehetősen túláradó kedvvel vetették bele magukat a rendszerváltozás kínálta anyagi előnyszerzés különböző mesterkedéseibe. Mirabeau feltétlenül éllovasa volt e gazdagodásáért is verekedő politikusi csoportnak, s Desmoulins sem nyomorgott. A két forradalmár közül azonban mégiscsak Mirabeau lehetett fogékonyabb a pénz szagára, mert a neki kiutalt udvari juttatásokról bizonyítékok állnak rendelkezésre, míg Desmoulins esetében ilyesmit Sainte-Beuve sem tud elénk varázsolni. Másrészt a konstrukciós perek bíráinak oly csapongó fantáziája kellene annak elképzeléséhez, hogy Desmoulins udvari pénzekért tüzelt oly bőszen az udvar ellen, s lett 1792 nyarán tagja annak a felkelési bizottságnak, amelytől Robespierre oly óvatosan távol maradt. Ilyesmit persze a kiváló kritikus sem állít, csak örül annak, hogy a korrupt, bár erkölcsi könnyedségét politikai meggyőződésével összeegyeztető Mirabeau mondatával morálisan diszkreditálhatja az izgága forradalmárt. Mellesleg szólva, teszi ezt 1850 novemberében, amikor a Cavaignac által véresen megrendszabályozott újabb francia forradalom után egy hajdani forradalmár leckéztetéséhez kockázatvállaló bátorság éppenséggel nem szükségeltetett.

Sainte-Beuve kiigazítja Michelet-t is, aki szerint Desmoulins „lángeszű kópé”, a kritikus elegendőnek tartja a lángeszű helyett a tehetséges jelzőt.^* Egzakt módon megmérhetetlen képességekről lévén szó, fogadjuk el inkább Sainte-Beuve másik meghatározását: Desmoulins síp volt, amelyből a forradalom hangja szólalt meg. Tegyük hozzá: ez a síp már a Bastille bevétele előtt is szólt.

Ahogy elhagyta a Louis le Grand kollégiumot, ahol Robespierre-rel volt szerencséje együtt ábrándozni, „szabados életvitele ellenére”, miként egy rosszmájú biográfusa megjegyzi, időt talált arra, hogy egy valóságos alfabetikus repertoárt készítsen magának, „egy hordozható idézet-arzenált” (Desmoulins szava).^*

A fegyvertár a felvilágosodás és az ókor íróitól gyűjtötte össze mindama eszméket, amelyek az ifjú lázadó képzeletét megragadták. Osztozva a kor oly felszínesen idealizáló antikvitásfelfogásában, Desmoulins kivált Plutarkhoszt és Tacitust kedveli, s természetesen ő is római jellem, mint majd Saint-Just, Robespierre és a többiek.

Idézgető szenvedélyéért feltehetően már kortársai is csúfolhatták, mert első lapjának első számai egyikében így védekezik: „Bocsánatot kérek öntől, kedves olvasóm, idézeteim miatt. Tudom, hogy ez pedantéria sok ember szemében, de nekem gyengém a görögök és rómaiak. … Az idézetek újságomban egyfajta metszetek, amelyekkel feldíszítem időszaki lapomat.” Egy kis bölcselkedést is megengedett magának, idézve Salamon királytól a nihil sub sole novum-ot – öt év múlva Tacitus segítségével célozgatva a robespierre-i önkényre, saját korán példázza, hogy csakugyan nincsen új a nap alatt. Végül, szokása szerint, csíp egyet bírálóin: „ér annyit Homérosz, Cicero, Plutarkhosz visszhangjának lenni, mint a klubokénak és kávéházaknak, amelyeket egyébként sokra becsülök”.^*

Olyannyira becsülte őket – hisz végtére ott ültek olvasói –, hogy bőven visszhangozta az ott született legradikálisabb nézeteket. A La France libre kapcsán írja róla 140 év múltán is szörnyülködő biográfusa, hogy milyen őrjöngve támadta „az embereket, az intézményeket, gúnyolva a monarchiát, a nemességet, az egyházat”.^* Büntetésből meg is dorgálja őt, amiért e röpirat ötven oldalán „egyetlen új eszme, eredeti vagy személyes elmélkedés” nem található. Ha valamit, a személyességet, a személyiség erőteljes jelenlétét, érvényesítését aligha lehet elvitatni Desmoulins-től, de új eszmékre valóban nem bukkanunk írásaiban, mint ahogy ilyeneket – talán csak Saint-Just akkor kéziratban maradt fejtegetéseitől eltekintve – általában nemigen lelni a korszak politikai szereplőinél. Semmi sem nehezebb ugyanis, mint részt venni egy gigantikus történelmi csatában, s közben „új eszméket” is termelni épp e küzdelemről. Verekedés közben általában nem filozófiai értekezések születnek, hanem jelszavak, kiátkozások, indulatkitörések, jó esetben buzdító perorációk.

Eltérően a szörnyülködő biográfustól, nem tudok felindulni azon, hogy Desmoulins őrjöngve gúnyolta „a monarchiát, a nemességet, az egyházat” – végtére is a forradalom feladata e hatalmasságok eltörlése vagy legalább megingatása volt. De az események rohamos előrehaladása közben sor került magukra a forradalmi pártokra is: ami 92-ben még baloldalnak számított, 93-ra ellenségnek minősült… S Camille persze, buzgó forradalmár lévén, az udvar politikusai után sorra nekiront minden irányzatnak, amely tőle jobbra kereste a kiutat. Ezekben a támadásokban egyre több a pártelfogultság, sőt a hisztéria, s egyre kevesebb a méltányosság, de egy harcos aligha lehet jobb annál a harcnál, amelyben részt vesz, s amely 1793-ban már a kíméletlen polgárháborúnál tart.

A misztikus Blake a csatorna túloldaláról lelkesen ünnepelte a Tigrisként tomboló forradalmat, Desmoulins belülről szolgálta. Már működik a nyaktiló, de publicistánk nem borzad tőle: ha a nemzetgyűlés elnöke a törvényhozó hatalmat képviseli, Monsieur Sanson a végrehajtó hatalom képviselőjévé avanzsál Camille-unk lapjában, ami azért képezhet tiszteletlenséget az illedelmes emberek s például az áldozatok körében is, mert Sanson úr – a hóhér. Sainte-Beuve még több korszak távolságából is beleborzad a szörnyűségbe, hogy Desmoulins, akit csakúgy en passant „egy gonosz és kegyetlen majomhoz” hasonlít, „utálatos szokása szerint” nem kíméli más hitét, az egyházat, sőt Jézust sem.^* A művelt kritikus megfeledkezni látszik arról a tényről, hogy a pártharcok halálhozó korában nehéz kímélni az ellenfelet, de hat évtized múltával utálatosnak nevezni a nem tetsző véleményt, s gonosz majomnak e vélemény képviselőjét, szintén nem tanúskodik megragadó tárgyilagosságról…

Sainte-Beuve indulatát egyébként az váltotta ki, hogy a választójogi vitában a vagyoni cenzus magas mértéke ellen tiltakozó Desmoulins arra figyelmeztette az egyenlőségről csak teoretice lelkendező képviselőket, köztük a papokat, hogy dekrétumuk értelmében Rousseau-t, Corneille-t, Mablyt, sőt Jézust sem lehetett volna megválasztani képviselőnek. Az érvelés feddhetetlen, ráadásul csakugyan voltaire-i szellemű.

Sainte-Beuve szerint „nemes tollra” vall, hogy „a mérsékelt” Chénier a franciák „igazi ellenségeinek” nevezi a forradalmárokat, de megütközik azon, hogy Desmoulins erre „valamiféle nem-tudom-kicsoda André Chénier-t” emleget válaszában, pedig a francia irodalom kiváló ismerőjének tudnia kellett, hogy az idősebb Chénier-fivér akkoriban még csakugyan ismeretlen költő volt. S amikor a mérsékelt író az ő nemes tollával újabb támadásában Desmoulins-t imbecillisnek és bohócnak titulálja, akit „tisztességes ember” válaszra sem méltathat, Sainte-Beuve „a becsületes férfinak ezt az ítéletét” javasolja Desmoulins cikkeihez csatolni mint megérdemelt „szégyenbélyeg”-et. Íme, szemben az „elfogult” és „közönséges” Desmoulins-nel, ilyen elfogulatlan és emelkedett hangon ítélkezik a tárgyilagos tudós. Aki szerint Chénier „az erőszak, a hitványság, az őrjöngés időszakában ama kevesek közé tartozott, akik sosem tértek le a jó útról”.^*

Ha még idézek Desmoulins vitáiból, csak azért teszem, mert heves passzusai némileg talán érzékeltetik, miként zajlanak egy forradalom belső vitái addig, amíg a sajtó csakugyan szabad. A Nép Barátjáról például így ír: „Hiába sértegetsz engem, Marat, immár hat hónap óta, kinyilatkoztatom neked: amíg azt látom, hogy a forradalom érdekében beszélsz badarságokat, továbbra is makacsul dicsérni foglak, mert azt gondolom, hogy a szabadságot, mint Saint-Malo városát, nemcsak férfiakkal kell megvédenünk, hanem kutyákkal is.”^*

S aztán eljött a pillanat, amikor e halálos sértések csakugyan ölni kezdtek. A „lángeszű” vagy csak „tehetséges” kópénak arcára fagy a mosoly: rádöbben, hogy a Tigris, amelyet annyira ünnepelt, csillapíthatatlan. S talán már őrá is feni a fogát. S történt mindez akkor, amikor a girondi vezetőket 1793 októberében halálra ítélik. A Brissot devoilé és az Histoire des Brissotins lapjain ő küzdött ellenük a legádázabban, s most, amikor hírt kapott a verdiktről, azt mondják, majdnem elájult s felkiáltott: „Én öltem meg őket!” És decemberben megindította a Le Vieux Cordelier-t – a terror felszámolását, kegyelmi bizottság felállítását követelte lapjában.

Személyi indítékainak elvi alapjait nincs okunk kétségbe vonni, még ha némely kapcsolatai miatt a félelemre is lehetett elég oka. Az új lap felkavaró – és szerkesztőjére nézve végzetes – hatását azonban egyetlen ember megrendülése nem válthatta ki. A Le Vieux Cordelier azért rázta meg olvasóit, mert azok egy része érdekelt volt a terror fenntartásában, feltehető többsége pedig már megcsömörlött a vérontástól. Sokaknak éppenséggel attól kellett tartaniuk, hogy hamarosan rájuk kerül a sor. S ez utóbbiak között nemcsak azok találhatók, akik sötét korrupciókba keveredtek, mint az épp Dantonhoz szorosan kötődő Fabre d’Églantine, a hajdani színész és rímfaragó, a bájos „Il pleut, il pleut, bergère” szerzője, s a Forradalmi Naptár új hónapneveinek Riomme-mal együtt keresztapja, hanem tiszta emberek is.^*

Ne feledjük: a forradalom legfőbb hatalmi testületének, a nagy Comiténak már tagja egy huszonhat éves lángoló teoretikus, aki a terror univerzális kiterjesztésének világtörténelmileg is példátlan dogmáját adja elő a konventben, 1793. október 10-én: „Semmiféle felvirágzást nem remélhetünk addig, amíg a szabadság utolsó ellensége még lélegzik. Nemcsak az árulókat kell megbüntetniök [ti. a konvent képviselőinek – F. S. ], hanem még a közömbösöket is; mindenkit meg kell büntetni, aki passzív marad köztársaságunkban és semmit sem tesz érte”.^*

Ha addig csak százezrek ültek a fogdákban és börtönökben, ez a program már – következetesen alkalmazva – a milliók letartóztatásának, megtizedelésének stratégiájával lett volna egyenlő, s egy ilyen távlat a nép lelkesedését vagy akár csendes egyetértését már aligha válthatja ki.

Desmoulins nem mer egyenesen Saint-Just és Robespierre ellen felvonulni. Lapja első számában bókol a vezérnek, s a Megvesztegethetetlen balos bírálóit ócsárolja. „Taktikája átlátszó volt, Chabot-tól és Basire-tól vette kölcsön: azt állította, hogy ellenfelei mind Pitt ügynökei” – így ítél Mathiez, sajnos, nem elég tárgyilagosan.^*

A Le Vieux Cordelier első, legendássá lett mondata csakugyan így hangzik: „Óh, Pitt, elismeréssel hódolok lángeszed előtt!”^* Vagyis mindazok, akik szélső forradalmárok, az angol miniszterelnök megbízásából hajtják túl minden mértéken a forradalmat. A vád komolytalan, mert a legtöbb szélső baloldali őszinte forradalmár volt. Egyikük-másikuk kótyagossága miatt lélekgyógyászra szorulhatott volna, de kémelhárítói ellenőrzésre aligha. Az abszurd vád pedig nem Chabot-tól, Basire-tól kölcsönzött találmány, nagyobb sugallókra kellett volna rámutatnia Mathieznek. Hisz nem mondta-e Saint-Just épp fentebb idézett beszédében: „Megeshet, hogy Franciaország ellenségei három hónapon belül összeesküvőkkel foglaltatják el az önök egész kormányzatát…”? S fél évvel később nem dolgozott-e ki egész elméleti rendszert „a külföld összeesküvésének” módszertanáról? De ami a legfontosabb: nem épp Robespierre volt az, aki – például egyik 1793. szeptemberi beszédében a Comité elleni támadásokat „Pitt győzelmeinek” nevezte?^* S nem hivatkozott-e maga Desmoulins épp a Le Vieux Cordelier-ben a bátor és népszerű Robespierre korábbi beszédére, mely kijelentette, hogy „Pitt üteget cserélt… most túlzással készül végrehajtani azt, amit a mérsékeltséggel nem tudott”?^*

Nem, a „Pitt ügynökei” jelszó nem egy-két magát mentő „engedékeny” álságos találmánya volt, e gyanúsítás a kor szelleméből következett, szerves és szükségszerű részeként a terror ideológiájának, s nagyon tetszhetett a saját gondolatára ismerő Robespierre-nek, aki baráti érdeklődésből előzetesen átnézte a lap első számát,^* s minden jel szerint szívesen látta, hogy egykori iskolatársa tüzet nyitott a szélső forradalmi hébertisták ellen.

Nehezebben viselhette el, hogy Desmoulins mindjárt az első szám (fentebb első mondatában idézett) cikkével lángolón kiállt a sajtószabadság mellett, e feledhetetlen szavakkal:

„Esztendeje teljes joggal gúnyolódtunk az angolok állítólagos szabadságán, mert hiszen nincs meg a korlátlan sajtószabadságuk; ma azonban hol az a jóhiszemű ember, aki sajtószabadság dolgában Franciaországot Angliához merészelné hasonlítani? Nézzék csak, hogy a Morning Chronicle mily merészen támadja Pittet és a hadműveleteket! Ki az a hírlapíró Franciaországban, aki leleplezni merészelné bizottságaink, tábornokaink, valamint a jakobinusok, a miniszterek és a kommün balfogásait, ahogyan az ellenzék szellőzteti a brit kormányét? És én, aki francia vagyok, én, Camille Desmoulins ne lennék éppoly szabad, mint egy angol hírlapíró…!”^*

Desmoulins demagóg módon érvelt, mondja a dokumentumgyűjtemény, melyből a fenti fordítást vettük: „a már megszilárdult angol parlamenti rendszer liberalizmusát állította szembe a franciaországi politikai gyakorlattal, a demokratikus jogok átmeneti korlátozásával”. Magam nem szívesen nevezném a forradalom egyik nagy publicistáját és mártírját demagógnak, de az ellenérv jogos: Desmoulins-nek, aki ráadásul Miltont is tanulmányozta, tudnia illett, hogy az angol sajtóviszonyok liberalizmusa az 1640-es években kezdődött heves harcok évtizedei során alakult ki, s hogy például Cromwell alatt – erről Milton is gondoskodott – a Lordprotektor „balfogásait” például nem lehetett volna „leleplezni”. Sőt, még másfél századdal az angol forradalom után, 1792 decemberében is vád alá helyezték az akkor már Franciaországban működő Tom Paine-t Human Rights című könyvéért s „törvényen kívül helyezték”.^* S az angol ügyész – akaratlanul is mintát kínálva (!) a nemsokára sorra kerülő francia perekhez – „összeesküvési váddá” hízlalta a sajtó útján elkövetett felségsértés és izgatás vádját… S mivel az ügyész fenyegetésének értelmében „csak bilincsekben” térhetett volna vissza Angliába, Paine soha többé nem láthatta szülőföldjét, „a sajtószabadság” hazáját – néhány „felforgató” könyve miatt.

De bármennyire érvelünk is Desmoulins-nel szemben, a kérdésében kifejeződő tragikus dilemmát nem tudjuk eloszlatni: fél évtized sem telt el a Bastille bevétele óta, s a forradalmi sajtó egyik legelső és egyik legmerészebb publicistája, aki XVI. Lajos uralma (igaz, megrendült uralma) alatt szabadon és következmények nélkül ostorozhatta a monarchiát, s legfeljebb annyi sérelem érte, hogy Toulouse bírósága elégettette a La France libre-t, most Robespierre hatalma idején nem bírálhatta a Megvesztegethetetlen eszmei vezetése alatt működő komitékat. Illetve bírálhatta, de ezért életével fizetett. S ez akkor is lehangoló tény, ha Desmoulins is elmarasztalható meggondolatlanságaiért.

Hadd ismételjem újra: harc közben egy harcostól nem várható el, hogy világtörténelmi párhuzamokon tűnődjék. De amennyiben az adott fórumon akar maradni – ami persze nem kötelező –, elgondolkodhat a taktika kívánalmain. Például azon, hogy ő 1793. december 3-án következmények nélkül reklamálhatja-e a francia sajtószabadságot, amikor a Megvesztegethetetlen már márciusban és áprilisban megindokolta a sajtó korlátozását, s a sajtószabadság révén szervezett összeesküvések ellen szónokolt a maga monoton, de fenyegető modorában.

Desmoulins taktikai tévedése – mondjuk: könnyelműsége – annál különösebb, mert ő volt az első, sőt talán az egyetlen a francia forradalmárok között, aki követelte ugyan a teljes sajtószabadságot, de ő maga tisztán látta azt is, hogy a hatalom részéről az adott pillanatban ez milyen problematikus. Olyan szavakkal szólt e dilemmáról, amelyek méltók mesteréhez, a lapjában is többször kiemelt „Machiavelli professzorhoz”. Miután már az első számban határozottan, kendőzetlenül – és teljes joggal – leszögezte, hogy „nincs többé olyan újságunk, amely megmondja az igazságot, legalábbis a teljes igazságot”, hozzátette: „Tudom, hogy a nagy ügyek kezelésében meg van engedve az eltávolodás az erkölcs szigorú szabályaitól; ez szomorú, de elkerülhetetlen. Az Állam szükségletei és az emberi szív romlottsága szükségessé tesz egy ilyen magatartást, s e szükségesség a politika első maximája. [Vö.: Kossuth: »a politika az egzigenciák tudománya« – F. S. ] Ha egy magas posztot betöltő ember mindent meg akarna mondani, amit gondol, s amit tud, biztos romlásnak tenné ki országát.”^*

Ha valaki a politikai tudomány megteremtőjének tanítványaként ilyen tisztán látja a hatalom és szólásszabadság dilemmáját, miért teszi kockára az életét példátlan nyíltsággal megfogalmazott véleményeiért? Komolyan hitte volna, amit le is írt ugyanitt, hogy mivel konventbeli kollégáinak nincs idejük olvasni, sőt szinte gondolkodni sem, majd ő fog előállni helyettük a „történelem leckéivel”? Vagy azt remélte, hogy ifjúkori, iskolatársi és baráti kapcsolata az lncorruptible vezérhez megmenti őt?

Ha abban reménykedett, hogy Robespierre-t meg tudja nyerni a címére menesztett dicséretekkel, tévedett. A Megvesztegethetetlen minden jel szerint hamar észrevette, hogy miközben Desmoulins az hébertistákat ostorozza, Hébert pedig Desmoulins és az „engedékenyek” ellen tüzel a Père Duchèsne-ben, valójában mindkét irányzat titkos célpontja éppen – ő. A két szélsőség lapjai Robespierre feje fölött lövöldöztek egymásra, de egyre több repesz hullott, nem is véletlenül, a Comité de Salut Public embereire.

Igen valószínű, hogy épp a sajtószabadság követelése, mely közvetve, de személyében is érintette Robespierre-t, késztette ez utóbbit arra, hogy – baráti gratuláció kíséretében – elkérje a következő szám kefelevonatait, továbbra is személyesen kívánva „lektorálni” (hogy ne mondjam: cenzúrázni) barátja lapját. S a 2. szám kellőképp megfelel Robespierre céljainak, gyilkos szavak zúdulnak benne a Megvesztegethetetlen minden baloldali ellenfelére: Clootsra, „aki porosz”, s akit a kivégzett girondiak honosítottak franciává,^* Hébert-re, akit „megvettek” az angolok; s ez utóbbiak (a lángelmének nem nevezhető, de tisztességes) Chaumette-et is zsolddal uszítják túlzásokra… A szóban forgó forradalmárok, akik olykor irracionális túlzásokra ragadtatták magukat, természetesen egyáltalán nem voltak az angolok ügynökei. De mivel Desmoulins-ék úgy vélték, hogy a forradalom érdeke – és saját érdekük – a terror felszámolását vagy legalább csitítását kívánja, ezért hinniük kellett, hogy a terror hébertista programja árt a forradalomnak, tehát az ellenségnek, azaz a briteknek is kedves, vagyis szubjektive őszintén hihették, hogy aki kárt okoz a forradalomnak, az Pitt ügynöke. Robespierre pedig hagyta tombolni Desmoulins-t, tudta, hogy ez az érv jó lesz még Danton s az összes „engedékeny” ellen is.

Ekkor kaphatott vérszemet Desmoulins. A harmadik, december 15-én megjelent számban, mintha csak Tacitusnak a római császárok zsarnokságát ostorozó krónikájáról beszélne, egyértelműen a terror Franciaországának viszonyait festi meg. S bár később újra és újra visszatért Hébert-ék fenyegető leckéztetésére, a szélsőbalosok elleni roham egyre inkább elterelő hadmozdulatnak kezdett látszani, mely csak fedezte az igazi támadást a terror egész rendszere ellen.

Végül is a hat megjelent szám (a hetediket a hatalom elkoboztatta) összhatásában az engedékenyek terrorellenes programjának körvonalait jelezte Robespierre-ék számára. Íme, néhány részlet, például a leghíresebb, a római történet leplébe burkolt allegória:

„Örömöt kellett mutatni barátja és rokona halálán, ha az ember nem akarta magát kitenni annak, hogy elpusztítsák. Néró alatt többen, kiknek rokonait megölette, hálát adtak az isteneknek és kivilágították házaikat. … Az emberek féltek, nehogy a félelem tegye vétkessé őket. A zsarnok előtt minden gyanús. Ha egy polgár népszerű, vetélytársa az uralkodónak, polgárháborút támaszthat. … Gyanús.

Ha ellenben kerülte a népszerűséget, s tűzhelyénél maradt, e visszavonult élet megfontolást érdemel … Gyanús.

Szegény vagy: hogyan, legyőzhetetlen császár! közelebbről kell felügyelni az ilyen embert. Senki sem oly vállalkozó hajlamú, mint az, akinek nincs semmije. Gyanús.

Ha komor vagy, mélabús vagy, hanyagul öltözöl, nyilván az tört le, hogy a közügyek jól haladnak… Gyanús.”^*

A gyanús („suspect”) prózaversbe illő ismételgetése nem minősíthető másnak, mint gúnyos válasznak a gyanúsokról szóló törvényre (la loi des suspects), melyet szeptemberben rendelt el a konvent – mellesleg szólva, ennek a testületnek Desmoulins is tagja volt, s megszavazta a törvényt…

Máskor Desmoulins azon az ünnepen gúnyolódik, amely csak nemrég zajlott le, s melyen a szabadság istennőt egy színésznő testesítette meg: „Oh, kedves polgártársak! el vagyunk-e annyira aljasulva, hogy térdre boruljunk ily istennő előtt? Nem. A szabadság, az égből leszállt szabadság nem operai nymfa, nem veres sipka, nem a mocskos vagy rongyos ing; a szabadság a boldogság, az értelem, az egyenlőség, az igazságosság, a jogok nyilatkozata, s a ti fenséges alkotmányotok …”^*

De a legélesebb akkor, amikor egyenesben támadja a terrort: „Ki akarjátok valamennyi ellenségteket pusztítani a guillotine által; de volt-e valaha ennél nagyobb eszelősség? Vihettek-e csak egyet is úgy a vérpadra, hogy minden barátja és rokona ne váljék ellenségetekké? … Ellenségeitek közül csak a gyávák és a betegek maradtak köztetek; az erősek és vitézek kivándoroltak vagy elvesztek Lyonnál és a Vendée-ban. A többi nem érdemli meg haragotokat.”

Láttuk fentebb, hogy Saint-Just nem csupán minden ellenséget akart kiirtani, hanem még a közönyösöket is.

Ami csakugyan minősíthető eszelősségnek, bármily jószándékú és jelentékeny ember szájából hangzik is el. De a jószándékú és jelentős emberek sem szeretik, ha gúnyolják őket – Saint-Just is megjegyezhette magának az elmeállapotára vonatkozó mondatot, memóriája könyörtelenül működött. S amikor Desmoulins még név szerint is megleckéztette őt, azon gúnyolódva, hogy Saint-Just úgy hordja a fejét, mint valami oltáriszentséget, megkapta a fenyegető választ: „Gondoskodni fogok róla, hogy Desmoulins pedig úgy hordja a fejét, mint Szent Dénes.”^* E derék szentet ugyanis lefejezték.

A Tacitusszal ékesített 3. szám után a negyedikben elcsattant a terror felszámolását követelő jelszó is: „…én egészen másként gondolkodom, mint azok, kik azt mondják nektek, hogy a terrort napirenden kell tartani, ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy a szabadság megszilárdul, ha egy kegyelmi bizottságot állíttok fel. … Nyissátok ki a börtönöket e 200 ezer gyanús előtt…”^*

Mathiez megállapítja, hogy a Le Vieux Cordelier „az ország halálos veszedelmeket rejtő válságának órájában … Párizs valamennyi nyílt vagy leplezett arisztokratájának szócsöve és olvasmánya lett”.^* A szócső szándékosságot feltételező fogalom, de senki sem tudta bizonyítani, hogy Desmoulins az általa lámpavassal annyiszor fenyegetett arisztokraták hangadójává kívánt lenni. Lapja azonban kétségtelenül minden ellenforradalmárnak örömöt szerezhetett. Mint ahogy – ugorjunk át korunkba – egészen bizonyos, hogy Sztálin halála vagy a XX. kongresszus roppant módon felélénkítette az antikommunista propagandát. De ez utóbbi tény bizonyíthatja-e azt is, hogy nem kellett volna leleplezni és jóvátenni a konstruált pereket?

Az ellenforradalmárok örömétől-e, vagy inkább a jakobinus klubban támadt vihartól ijedt-e meg Desmoulins, nehéz volna méricskélni. Az ötödik szám mindenesetre visszafogottabbra sikerült, sőt a jobboldali kommentárok szerint éppenséggel gyávaságot árult el. De a mérséklet már nem segített. Robespierre 1794 januárjában a dadogva magyarázkodó Desmoulins-t megdorgálta a jakobinus klub ülésén: „Egy időben védelmeztem Camille-t, de most kénytelen vagyok más nyelven szólni… Camille nem hagyta el az ösvényt, melyet a tévedés jelölt ki számára. Jó gyermek ő, akinek jók a képességei, de a rossz társaság elkényeztette. Írásai veszélyesek…”^*

A vita lényegét a különböző források és összefoglaló munkák nagyjából egyformán adják elő, de az árnyalatok különböznek. Robespierre komoly biográfusa, műveinek kiváló ismerője és rendszerezője, Gérard Walter szerint a Megvesztegethetetlen eléggé megvetően beszélt, de nem fenyegetőn. Egyetértett azzal, hogy „a szabadság kezelje úgy Desmoulins-t, mint egy szeleburdi gyereket”, de javasolta, lapját égessék el a terem közepén.^*

Desmoulins-ből kitört az önérzet, e halhatatlanná lett szavakkal: „… Je te répondrai comme Rousseau: Brûler n’est pas répondre.” „Úgy fogok felelni neked, mint Rousseau: az elégetés nem válasz.”^*

E szavakra, azt mondják, elkomorult a tömjénezéshez szokott Robespierre arca: „Hát rendben van, visszavonom utóbbi javaslatomat! … Az az ember, aki ily erősen ragaszkodik álnok írásaihoz, talán több mint megtévedt.”^* Vagyis – ellenség.

…De egyelőre még az hébertisták következtek. Március 24-én végezték ki őket. Dantont könyörögve intették barátai, hogy most a békülékenyek kerülnek sorra, ha nem közeledik Robespierre-hez. Desmoulins is igyekezett közvetíteni. A találkozó létrejött a Hegypárt két fő irányzatát képviselő forradalmár között. Danton – az eléggé elfogult és kusza források szerint – eleinte csakugyan igyekezett taktikázni, de indulata elragadta, s megtámadta a Forradalmi Törvényszéket, melyet ő „a forradalom mellvédjének szánt”, s amelyet „mészárszékké változtattak”. Robespierre állítólag sértődötten kiáltott fel: „Halt-e meg csak egy ártatlan is?”, mire Danton gúnyosan ostorozni kezdte az igazságszolgáltatást, mely „Lyonban egy ágyúgolyóra, Nantes-ban a folyóra bízta, hogy válogassa ki a bűnöst”.

A példák meggyőzőek lehettek volna, hiszen Dantonnak tudnia kellett, hogy Robespierre hű társa, Couthon, Lyonban kíméletesen bánt a lázadó Lyonnal, s csak Collot d’Herbois és Fouché megérkezésével vadult el a terror, s a Nantes mellett foglyait vízbe fojtással kivégző Carrier-t sem kedvelte a Megvesztegethetetlen, kegyetlensége és züllöttsége, fényűző életvitele miatt. Danton azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem Robespierre-t is megvádolta azzal, hogy saját ellenségeit egyszersmind a köztársaság ellenségeinek tartja.

„Nem így van – vágott vissza Robespierre –, és a bizonyságom, hogy te élsz.”^* Ez a bizonyosság azonban néhány nap múlva semmivé foszlott: ha csakugyan így felelt Robespierre, szavait Dantonék germinal tizediki (március 30-i) letartóztatásával saját maga cáfolta meg.

Jóhiszeműséget ebben az ügyben – a kultikus történetírás imponáló erőlködése révén összehordott rengeteg érv ellenére – nem lehet feltételezni Robespierre-ről. Mathiez és követői sok adatot tudtak felvonultatni Dantonék ellen, csak azt az egyetlen, valamennyire is komolyan vehető bizonyítékot nem mutatták fel, amely azt igazolhatná, hogy Danton és Desmoulins az angolok utasítását követve a királyság visszaállítására törekedett.^*

Sok tintát szántak a Megvesztegethetetlen lelki vívódásainak ábrázolására: lám, milyen sokáig igyekezett megvédeni Dantont, s mennyire vérzett a szíve, amikor nyaktilóra küldte Desmoulinst-t. De nehéz elérzékenyülni Robespierre lelki tusáján a forradalom e pillanatában, egyelőre Desmoulins haláltusája inkább igényt tarthat részvétünkre. Robespierre gyötrődése mégis érdekes, amennyiben közvetve, de nyomatékkal szól – a vádlók ellen. Ha ugyanis tudott volna igazi bizonyítékról, egy pillanatig sem vívódhatott volna a kíméletlen szigor és a baráti hűség között, nem akarta volna még januárban is „kímélni Desmoulins személyét”, nem akart volna beszélni Dantonnal március elején „még egyszer utoljára”, mert egy Megvesztegethetetlennek nem lehet mit tárgyalnia Pitt fizetett ügynökével. Ez a habozás a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Robespierre a lényegben csak fantáziált… S ez a habozás szól leghatározottabban a forradalmi vezért révült áhítattal védelmező történészek ellen is, akiknek nem lehetett könnyű nem észrevenni, hogy épp Robespierre vívódása bizonyítja a fővád, a külföldi „ügynökség” abszurditását.

S ha mindez csak logika és feltevés, bár nyomós, nézzük a tényeket. A börtönökben nem is 200 ezer ember ült, épp Mathiez szerint „az új Bastille-okban kb. 300 ezer gyanús személy volt letartóztatva”.^* Maga Robespierre is sok alkalommal kifogásolta a terroristák túlkapásait, utálta a lyoni vérengzőket, a nantes-i vízbefojtogatókat, meg azon is felháborodott, hogy a királynét gyermeke „megrontásának” hazug vádjával is be akarták mocskolni. S amikor 1793 végére a köztársaság minden fronton győzött (amint ezt Soboul még első, a dogmatizmus bélyegét is magán viselő forradalomtörténetében is elismeri),^* Robespierre maga is gondolkodni kezdett a terror korlátozásán, sőt hajlott Desmoulins kegyelmi bizottságot követelő javaslatának elfogadására is. Épp ő, Robespierre szavaztatta meg azt a rendeletet, amely „igazságügyi bizottság” felállításáról intézkedett, s „melynek az lett volna a feladata, hogy megrostálja a letartóztatottakat és szabadlábra helyezze azokat, akiket jogtalanul fogtak el”.^*

Arra is van adat, hogy Dantonék kivégzése után – erről az ifjú Bonaparte is tudott, amint ezt a Szent Ilona-i emlékezések tanúsítják – Robespierre kereste a béke lehetőségeit, s a terror megszüntetését tervezte. Márpedig Desmoulins terrorellenes cikkeinek közzététele és Robespierre néhány hónappal későbbi béketervezgetései között semmiféle döntő fordulat nem következett be a háborúban. Vagyis 1794 folyamán már mindenképpen a terror leépítésén kellett gondolkodni. Nem találták fel még azt a történelmi zsebórát, amelyet előhúzva pontosan meg lehetne állapítani egy-egy fordulat leghelyesebb időpontját. Ha Desmoulins órája mégis sietett egy kicsit, ez még aligha olyan bűn, amelyet csak nyaktilóval lehet sújtani. Akik mindenáron igazolni próbálták Desmoulins lenyakazását, félszemmel Sztálinra kacsintgattak, pedig inkább Leninre kellett volna gondolniuk, aki nem szabadította rá a Csekát Gorkijra, pedig az író 1918-ban féktelen szavakkal támadta a forradalmi erőszakot és személyesen Lenint. A kései tűnődő nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy Robespierre – noha még a germinali perek előtt is kísérletezett az hébertisták és a dantonisták kibékítésével, a Hegypárt egységének helyreállításával, végül is részben az „elhajlók” makacssága miatt, főleg azonban saját hatalma védelmében számolt le mindkét frakcióval.

A későbbi thermidoriánusok ekkor még Robespierre mellé álltak, és azok is, akik a csoportosulások peremén vagy azokon kívül húzódtak meg a konventban, némi félénk tiltakozások s épp a „véleményszabadság” védelmét követelő közbekiáltások után elfogadták Dantonék vád alá helyezését. Mind csupa gyávaságból szavazott volna így, a nyaktilós fenyegetettség kiszolgáltatott, szorongató állapotában?

Nem hihető. Némely vallomások szerint a törvényszéki esküdtek többsége sem hitt abban, hogy Danton Pitt ügynöke volna; erkölcsi romlásáról sokat tudtak, de a vád lényegében kételkedtek. Egyikük állítólag mégis így érvelt a halálbüntetés mellett: „Ez nem pör, ez rendszabály … A köztársaság már abba a végletbe esett, hogy az ítélet már nem igazságszolgáltatás, hanem választás. Danton és Robespierre nem tud többé egyetérteni. Hogy a hazát megmentsük, az egyiknek veszni kell! Nos, kérdezd meg mint jó hazafi lelkiismeretedet: melyiket hiszed e pillanatban nélkülözhetetlenebbnek, Robespierre-t vagy Dantont?” A kegyetlen kérdésre a másik esküdt így felelt, habozás nélkül: „Robespierre-t.” „Így tehát ítéltél – felelé Topino-Lebrun…”^*

A párbeszéd hitelességéért nem felelhetek, a Danton-perre vonatkozó kortársi vallomásokban, véleményekben szinte minden megkérdőjelezhető. De az nagyon valószínű, hogy a konvent sok tagja gondolkodott így – a vádakban részben hitt vagy sehogy sem, de ha már választaniuk kellett, Robespierre győzelmét akarták.

Az ilyen gondolkodás feltételezésének jogosságát támasztja alá Babeuf egyik levele is. Az egyenlősítők leendő vezére ekkor még épp börtönben ül, s ellenfele a Megvesztegethetetlennek, de hamarosan megbánja, hogy „kedvezőtlenül” ítélte meg a forradalmi kormányt, s kifejti, hogy Robespierre s Saint-Just magukban is többet értek, „mint az összes többi forradalmár”, ennélfogva jogosan végezték ki ellenfeleiket. Nem Dantonék kapcsán természetesen, hanem az egyenlősítők eszméihez közelálló Hébert és Chaumette kivégzésén így meditál: „Nem kutatom, ártatlan volt-e Hébert és Chaumette, de ha igen, akkor is Robespierre-nek adok igazat. Ő joggal lehetett büszke rá, hogy rajta kívül senki sem vezetheti igazi célja felé a forradalom kocsiját. … Ezt kellett mondania magában: Elég volt ezekből a zavarosfejű, hátramozdító jóakarókból. Félre az útból velük! Szerintem igaza volt. Néhány kétes egyén kímélete miatt nem lehet 25 millió ember jólétéről lemondani.”^*

Nos, ez legalább egyenes beszéd, kíméletlenül őszinte, mégha riasztó is. Lehetséges, hogy lelke mélyén így gondolkodhatott Robespierre és Saint-Just is, de igen valószínűen így érvelhettek önmagukban azok, akik másfél századdal később a véres bíróságokra bízták a forradalmárok közti viták radikális lezárását à la Robespierre.

Szívesen írom ide, hogy a forradalom egyik legkövetkezetesebb és legtisztább harcosa, Billaud-Varenne, aki germinalban támogatja Robespierre-t, később megbánta, hogy részt vett Dantonék elpusztításában.^*

Az engedékenyek felvonulása egyfajta előthermidornak tekinthető. Robespierre győzött élete legnehezebb politikai csatájában, de e diadallal saját maga teremtette meg immár feltartóztathatatlan bukásának legfőbb okát.

Minden szereplő mentségére el lehet mondani, hogy az emberiség először esett át ilyen forradalmon. Cromwellt sosem fenyegette komolyan más forradalmi pártok támadása, az amerikai forradalom széthúzó erőit pedig összetartotta az, hogy eredendően függetlenségi háború volt. A francia revolúcióban mint az első igazán demokratikus forradalomban szabadult el először a pártcsaták dühöngése. Tapasztalatok híján a legjobbak sem dönthettek racionálisan a válság időszakában. Nem elméleti tudás, nem előre kidolgozott stratégia vezette a Hegypártot a terror rendszerének bevezetésére, hanem a körülmények nyomása késztette őket saját korábbi illúzióik feladására. De amilyen szükségszerű volt ez a döntés és egységes is a Hegypárt részéről, éppoly kényszerűen kellett eljutniuk oda, hogy megérett, vagy érik az idő a terror enyhítésére vagy éppen felszámolására. De a terror korlátozásának mértékében és időpontjában már nem érthettek egyet – a különböző osztály-, csoport- és magánérdekek szövevényébe bonyolódott forradalmárok közti viszály törvényszerűen tört ki.

Ebben a helyzetben Desmoulins, ha nemcsak citálja folyton a történelmet, hanem ismeri is, ha nemcsak hirtelen támadt megújult népszerűségét élvezi, hanem e népszerűség veszélyeit is kellően felméri, nem rohan nyitott mellel a neki szegzett tőrbe. Egy valamire való publicista éppúgy a közönség előtt lép fel, mint a színész, s a legkísértőbb veszély épp az, hogy szerepelni is kezd publikumának. Desmoulins kiállásaiban e hajlam nagyon is tetten érhető. A Le Vieux Cordelier 50 ezer példányának felkavaró sikere elbűvöli, balról jobbra szinte minden vezetőt személyében is megsért, Robespierre-t, Barère-t, sőt Dantont is, belelovallja magát a forradalom kirobbantójának – valljuk be, eltúlzott s utólag egyre rajongóbban átélt – szerepébe: „Én forradalmár voltam mindnyájatok előtt; sőt még több, rabló is voltam, (–) és büszke vagyok rá, hogy az 1789. július 12-ről 13-ra virradó éjszaka feltörtük a fegyveres boltokat felfegyverezni a sansculotte zászlóaljakat. Akkor megvolt bennem a forradalmi merészség. Ma képviselő vagyok, s az a merészség illik hozzám, hogy nyíltan mondjam ki véleményemet … én azt mondom nektek, amit Brutus mondott Cicerónak: hogy mi igen félünk a haláltól, a száműzetéstől és a szegénységtől. Hát megérdemli ez az élet, hogy egy képviselő megnyújtsa a becsület rovására?” Még Salamon királyt is citálja: „Úgy találom, hogy a halottak boldogabbak, mint az élők, és legboldogabb az, ki sohase született.”^*

Csendes, békés időszakokban verni a mellet, mint aki kész elveiért meg is halni, bátorságra nem valló vagy éppen megmosolyogtató nagyzolás. De vannak korok, amelyekben nem érdemes a halálos elszántságot bizonyítani, mert ezzel rossz ötleteket lehet sugallni az elszántság kipróbálására ingerelt ellenfeleknek…

A próba megalázta Desmoulins-t. Kihallgatásakor még büszkén felelte az életkorát firtató kérdésre, hogy 33 éves, ami „baljóslatú életkor a forradalmárokra nézve, mert a sansculotte Jézus is ennyi idős volt, amikor meghalt”,^* hivatkozott köztársasági érzelmeire és érdemeire, de a halálos ítélet után összetört és könnyezett a végzetes szekéren is, mely a nyaktiló felé vitte. „Gyengeségét” azonban csak azok bírálhatják, akik egyszer már meghaltak – a bátorság felemelő példáját mutatva. Az élő ne méricskélje, ki milyen hősiesen pusztult el. Inkább hajtson fejet a sajtószabadság első olyan nagy mártírja előtt, aki – bármiféle egyéni szándék vezette is – megindító erkölcsi példát hagyott ránk – saját forradalmának hibáival szemben is fenntartva magának a vélemény szabad nyilvánításának jogát. Szívesen mondanám, hogy mártíromságából okulhatnának a forradalmak, megértőbb türelmet tanúsítva legalább belső bírálóik iránt, de nincsenek illúzióim: nem az erkölcsi intelmek és a kívülállók politikai tanácsai szabják meg egy forradalom pártcsatáinak légkörét, hanem a szavakkal alig befolyásolható történelmi feltételek.

Ellentétben az olyan marxista szándékú irodalomtörténetekkel, amelyek nem jegyzik Desmoulins-t, a polgári Lanson klasszikus értékű összefoglalásában fejezetet és elismerést kap ő is, „az írónak született zsurnalista”. Lanson kiemeli a börtönből írt leveleket: sem regényíró, sem költő nem fejezte ki aprólékosabban, erőteljesebben „a bátorság tettetését, a bolond reményeket, a kényszerű kétségbeesést, az egész lény lázadásait a már megpillantott Semmi ellen, mindazt, ami egy elítélt utolsó napjainak rettenetes drámáját alkotja. E lapok egyedülállóak irodalmunkban”.^*

A derék Lanson csak egyben tévedett: az elítélt Desmoulins-nek ugyanis nem maradtak utolsó napjai – Dantonékat az ítélethirdetés napján, 1794. április 5-én ki is végezték. Nyolc nap múlva az „ateista” Chaumette-tel együtt lefejezték Hébert-nét és Desmoulins feleségét is, mint a Dantonék kiszabadítására szőtt börtönösszeesküvés szervezőit.

Albert Mathiez neves baloldali francia történész hitelt adott a vádnak, mely szerint e fogoly nők ilyen szörnyűségre vetemedtek. Tanítványa, a nem kevésbé ismert Albert Soboul, néhány évtizeddel később, idézőjelben emlegeti ezt az „összeesküvést”, mint amely pusztán ürügy volt az ellenzék maradványainak felszámolására.^*

E sorok írója, ki nem tarthatja magát a francia forradalom szaktörténészének, nem is tudja, mi volt igaz a börtönösszeesküvés vádjában s mi nem. De amennyiben ezek az özvegységre kiszemelt nők valóban „összeesküdtek” volna arra, hogy kiszabadítsák férjeiket, Robespierre-nek akkor sem lett volna szabad megöletnie őket egy ilyen irreális terv szövögetése miatt. Nemcsak azért, mert baráti társaságokból ismerte ezeket az asszonyokat, hanem mindenekelőtt a forradalom és a saját érdekében. Hébert-né és Lucile Desmoulins meggyilkolásával a Forradalmi Törvényszék túllépett azon a határon, ameddig a történetíró még magyarázhat és mentségeket kereshet.

A jakobinusoknak azon a vitáján, melyen Desmoulins az „elégetés nem válasz” önérzetes jelmondatával vágott vissza Robespierre-nek, az elkomoruló Megvesztegethetetlen fenyegető szavai után Danton is igyekezett, sikertelenül, védelmezni barátját és a sajtót: „Desmoulins-t elítélve óvakodjatok gyászos csapást mérni a sajtószabadságra.”^*

A germinali pereket e figyelmeztetés ellenére természetesen éppen az a csapás követte – ez is volt az egyik cél –, amelytől Danton óvott. De a következmények nem korlátozódtak a sajtó területére, az egész közéletet áthatották. Ezt a maga ellentmondásos módján még Mathiez is elismerte.

Összegezve a Danton-per visszhangját, megállapítja, hogy az „engedékenyek” kivégeztetése „feltűnő nyugtalanságot” nem okozott a nép körében, végtére is „csak kalandorokról” volt szó, akik „csak személyes érvényesülésüket tartották szem előtt”. Néhány sorral lejjebb viszont olyan képet fest a konventről, amely a germinali perek következményeit a forradalmi törvényhozás központjában eléggé lesújtónak mutatja: „A frakciók leverése után a Bizottságok pár hónapra megszabadultak minden zavaró ellenzéktől. A korábban oly zajos Konvent most mindenhez hozzájárul, amit eléje terjesztenek. A legfontosabb törvényeket is jóformán vita nélkül szavazzák meg. A képviselők elnémulnak. Nem kezdeményeznek semmit. Az ülések napirendje annyira üres, hogy kitöltésére egy titkár kimerítően ismerteti a beérkezett postát. Most kezdődik igazán a kormány tökéletes diktatúrája.”^*

Soboul 1958-as doktori értekezésében, melynek népszerű kivonata sokkal később magyarul is megjelent, aprólékos, a népélet, a forradalmi tömegek mindennapjaira kiterjedő vizsgálattal megmutatta e folyamat másik oldalát: miközben fent elnémultak a képviselők, lent a sansculotte-ok is „elhallgatnak” a szekciók és a népi társaságok – rendőri megfigyelők jelenlétében tartott – gyűlésein. Sőt a népi társaságokat módszeresen tizedelik is – legyen a forradalomnak csak egyetlen társasága, a jakobinusoké. Forradalmi tömegek szinte már csak a frontokon találhatók, s szerencsére, verik az ellenséget.

A népi mozgalom fokozatos elsorvadását siettette, hogy a terror egyre bőszebben csapott le a kisemberekre is. Ha egy itókás nyomdászsegéd a kávéházban azt találja mondani, hogy „Robespierre feje hamarosan legurul, vagy ne legyen Bonin a nevem”,^* a törvényszék gondoskodik róla, hogy Boninnak ne csak neve, feje se maradjon. Soboul az ilyen kisemberi tragédiák tömegével dokumentálja, mennyire átérezte Saint-Just a forradalom válságát, amikor (sokáig kéziratban maradt) jegyzetei közé e mondatot írta: „La révolution est glacée.”^* – A forradalom megfagyott. Tegyük hozzá: a sajtóval együtt.

A germinal és thermidor közé eső néhány hónap alatt a sajtó sem őrizhette meg a kezdeti idők forró elevenségét. A Père Duchèsne szerkesztőjének kivégzése a balos ellenzék orgánumát semmisítette meg, Desmoulins halálával az engedékenyek maradtak fórum nélkül, s az így megfegyelmezett sajtó feladata az lett, hogy egyetlen véleményt propagáljon, Robespierre-ét. Még Mathiez is elismeri e tényt: „A germinal előtt oly élénk és szenvedélyes sajtó elveszti függetlenségét. Csak a többé-kevésbé szubvencionált hivatalos vagy félhivatalos sajtó marad meg. Oly sok újságíró pusztult el véleménynyilvánítás vétsége miatt, hogy akik még életben vannak, patikamérlegre teszik minden szavukat.”^*

Saint-Just még germinalban megfogalmazta a programot: „Vissza kell szerezni a polgárok bizalmát, meg kell értetni, hogy a forradalmi kormány nem háborút és hódítást jelent, hanem átmenetet a rosszból a jóba…”^* A sajtóra azonban ebből csak „a rossz” elleni és „a jó” melletti győzelempropaganda maradt, a jelszavak és erkölcsprédikációk gyártása, illetve továbbítása, a tájékoztatás mint olyan, teljesen elsorvadt, s így szükségszerűen a rémhír beszél arról, amiről a hivatalos sajtó hallgat.

Már többször említett „párizsi polgárunk”, a nyaktilós listák buzgó másolója, a terror amatőr krónikása, Robespierre bukása után elégedetten nyugtázza „a törtető gazembernek”, „az összeesküvés fejének” kivégzését, nyilván nem is gondolva arra, hogy amikor a Megvesztegethetetlent összeesküvőnek hiszi, elfogadva a konvent értékelését, ugyanazt a logikát és nyelvet alkalmazza, amelyet Robespierre és sajtója kodifikált: aki szemben áll, az összeesküvő. Még szebb, ahogyan bedől a legképtelenebb vádnak is: „Azt mondják, hogy [Robespierre – F. S.] királlyá akarta elismertetni magát Lyonban és más megyékben, s el akarta jegyezni Capet leányát… [ti. a kivégzett király lányát – F. S.] Egy szimpla pasas hogyan forgathatott fejében ilyen tervet!”^*

Robespierre-nek persze esze ágában sem volt királlyá lenni, de ha ő és pártja szüntelenül azt hirdette, hogy Dantonék vissza akarták állítani a királyságot, s ha a sajtó ezt terjesztette, s ha lemondott a tájékoztatás elemi kötelességéről is, átengedve a terepet a rémhíreknek, akkor Célestin Guittard de Floriban úr, mint a robespierre-i propaganda neveltje és áldozata, teljes joggal hitte el a rémhíreket és rágalmakat akkor is, amikor ezek a Megvesztegethetetlen ellen irányultak.

Ha királyi címre nem is, olyan szellemi-erkölcsi rangra, mint amilyen a főpapoknak vagy inkább pápáknak dukál, már inkább vágyhatott Robespierre. Egy hiteles megfigyelő ezt egészen korán észrevette rajta. Nem volt nehéz dolga, mármint a megfigyelőnek, mert a felvilágosodás utolsó jelentős filozófusaként ex professo fel volt vértezve mindenfajta papi beállítottsággal s egyházi szellemmel szemben… Igen, Condorcet-ról van szó, Voltaire barátjáról és biográfusáról, művei kiadójáról, a girondiak fő teoretikusáról, aki mintegy rejtekhelyen írta posztumusz művét, az Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humain-t, ezt a filozófiai himnuszt vagy himnikus filozófiát, mely három kulcsszó, az értelem, a türelem, az emberség köré izzón optimista elméletet körített. Hébert-ék kivégzése után fogják el. Talán felmérte, hogy nem remélhet kíméletet, ha a szélsőséges forradalmár Hébert-nek sem kegyelmeztek, talán eszébe jutott az a cikk, amelyben kíméletlen portrét festett Robespierre-ről, nem tudhatjuk, mindenesetre egy napi fogság után a Cabanis-tól kapott méreggel megölte magát. Megindító sorsára és nemeslelkű feleségére is emlékezett Romain Rolland, e különben Robespierre-t kultikus csodálattal ábrázoló író, amikor A szerelem és halál játékát megírta.^*

Mindezt pedig azért kellett előrebocsátani, hogy lássuk, nem akárki rögzítette Robespierre itt következő és sokban oly találó jellemrajzát, még 1792-ben: „Robespierre prédikál, Robespierre censurál; dühös, komoly, búskomor, hidegen lelkesült, gondolataiban és viseletében következetes; a gazdagok és nagyok ellen mennydörög, kevésből él s nem ismeri a physikai szükségeket. Csak egy hivatása van: beszélni s csaknem mindig beszél. Megvan benne, nem a vallásfőnöknek, hanem a felekezetfőnöknek minden jellemvonása. A szigorú erkölcsnek oly hírét szerezte meg, mely már a szentséggel határos. Az utcai padokra hágva, Istenről és a Gondviselésről beszél, a szegények és gyöngék barátjának mondja magát, az asszonyok és lelki szegények által kísérteti magát, komolyan fogadja imádásukat és hódolatukat. Robespierre pap, és soha sem lesz más, mint az.”^*

A cikk eredetileg a Chronique de Paris hasábjain jelent meg, én Taine-től idézem, az ellenforradalmi szellemű történetírás legnagyobb alakjától, akinek A jelenkori Francziaország alakulása címen magyarul is kiadott történeti munkája gigantikus pamflet, rágalmak özönével megspékelve, egyszersmind azonban hatalmas forrásanyag feltárásán alapuló történeti mű is, melynek adatai nem mellőzhetők.

Taine egy sor levelet idéz annak bizonyítására, hogy hívei miként imádták Robespierre-t, milyen kultuszt csaptak neki: „Te vagy az én legfőbb istenségem, s mást nem ismerek a földön kívüled” – hódol előtte egy fiatal özvegy, roppant vagyonát és kezét felajánlva neki. Másoknak „ő a köztársaság megalapítója” (noha Augusztus Tizedikén nem tüntetett jelenlétével egyetlen forradalmi helyszínen sem), az ő, „aki megvilágítja irataival a mindenséget”, sőt „Messiás, akit az örök Lény megígért minden dolgok megjavítására”. Aki ilyen leveleket kap, előbb-utóbb elhiszi magáról, mint Garat állítja róla, hogy ő „a nép védője, soha sem hibázhat” – és így tovább.^*

Az ilyen hívek azt is elhiszik, hogy amikor egy merénylő elhibázta Robespierre-t, maga a Legfőbb Lény, a Gondviselés mentette meg a forradalom vezérét.^* Másfél évtizede halt meg Voltaire, aki a Dictionnaire Philosophique-ban (lásd a magyar kiadásból hiányzó Providence = Gondviselés címszót), s a lisszaboni földrengésről írt meditatív költeményében, sőt egész életművében igyekezett megszabadítani az emberiséget attól a babonától, mely égi hatalmak kifürkészhetetlen szándékainak tulajdonítja az emberi történelmet, s íme, Voltaire hazájában sikerült visszahullani a felvilágosodás előtti mítoszokba.

A konvent tele van a felvilágosítók neveltjeivel, a sajtó szintúgy, de a megfélemlített szabadgondolkodók hallgatnak, a gyávábbak vagy az új, állampolgári vallás hívei lelkesen tapsolnak. Az elemzés és a kritika kivész, a hódolat, az óda, a panegírisz veszi át a helyét. „A szónok minden szava felér egy mondattal, egy-egy mondat kész beszéd, oly okos és erőteljes mindaz, amit mond” – írja a Journal de la Montaigne a Messidor 3-i beszédről.^*

Mathiez „aljas újságírók” mesterkedéseinek tulajdonítja e kultuszt, akik Robespierre-t „a kritikánál is veszélyesebb szertelen dicséretekkel halmozták el”. Mások szeretik hangsúlyozni, hogy Robespierre – szerintük – érzéketlen volt a hízelgés iránt. Rendben van. De ki akadályozta meg a forradalom immár, ha rövid időre is, mindenható vezetőjét abban, hogy a vallásos jellegű hódolatot, az „aljas újságírók” szertelen dicséreteit leintse? S milyen módon láttak bele Robespierre e prókátorai hősük lelkébe, felfedezve ott a hódolattal szembeni ellenkezés, a puritán szerénység vonásait? S ha néha olyasmit mondott a Megvesztegethetetlen, amit egy ilyen felfedezés igazolására fel lehetne használni, honnan tudhatnánk, hogy őszintén szólt, valóban jól ismerte saját lelkét, s olyan is volt, mint amilyennek hitte, vagy mutatta magát? Olyan gyakori tulajdonsága a hatalmasoknak az elemző, vívódó, tépelődő önismeret? Ne tévesszük össze Robespierre-t Hamlettel.

Presztízsét, legyünk igazságosak, valós és jelentős érdemek alapozták meg. Az első nemzetgyűlésben mutatott komoly szabadelvűsége, a jakobinus klubban kifejtett eszmei harca a forradalom védelmében, a girondiak kalandor háborús politikája elleni felelős és magas elvi szinten kifejtett állásfoglalása, s persze valóban megvesztegethetetlensége is, amely az „új osztály” hangadói közt egyre szemérmetlenebbül tobzódó anyagiasság, korrupció, erkölcsi züllés láttán még inkább imponálhatott az egyszerű embereknek. De amikor egyedül maradt a csúcson, győzelmét nem a forradalom logikájából következő szerencséjének, hanem saját érdemének kezdte tulajdonítani. Semmi sem bizonyítja, hogy felmérte volna, milyen veszélyekkel fenyegeti személyének immár államosított imádata. Ellenkezőleg, germinal után minden fellépése, szónoklata, tette a saját rendkívüliségébe vetett hitet sugározza.

Robespierre az erényt hirdetve „a köztársaság lényegének”, önmagát természetesen az erény s ezzel a köztársaság megtestesítőjének érzi. Amiben csak Marat-t követi, aki szintén azt képzelte magáról, hogy egyedüli tisztességesként áll szemben a romlottakkal, árulókkal s a hamis tudósokkal. Mintha csak munkamegosztás lett volna köztük. Marat, akit Peter Weiss „elismert tudósnak” hisz, főleg a természettudósokat, Lavoisier-t, Laplace-t, a „sarlatán” D’Alembert-t, s Baillyt, „az ismeretek nélküli csillagászt” gyűlöli, s persze Voltaire-t, az „ügyes plagizátort”, aki csak „a talpnyalás ravaszságában volt eredeti”, s aki „botrányos íróként” egy hamis filozófia leckéivel rontotta meg az ifjúságot, s egyébként is „lealacsonyította az emberi természetet”.^* Marat-tól eltérően Robespierre főleg a materialisztikus filozófusokat rühelli, s ide érti Voltaire-t is, akinél többre tartja Brutust, s a „hitvány” Condorcet-nak felrója, hogy öngyilkosságával „elmenekült a nemzeti igazságszolgáltatás elől”, irtózik a szenzualista Condillactól, de legkivált gyűlöli Helvétiust s összetöreti mellszobrát a Jakobinusok klubjában.^*

A vallási és erkölcsi eszmékről tartott floreali beszámolójában pro forma leszögezi, hogy beszédében nem kíván pert indítani „semmiféle filozófiai vélemény” ellen – e tiszteletkör a szólásszabadság nyíltan meg nem tagadható elvének szól –, de a beszéd egésze hadüzenet az ateizmus ellen, amely „a köztársaság elleni összeesküvés rendszeréhez” kötődik. Az előadó filozófiatörténeti útmutatásokkal is feldíszített szövegében dicséretet kap Cato, mert nem ingadozott Epikurosz és Zénon között, hanem ez utóbbit, a sztoikus bölcset követte, Epikurosz szektájának tagjai viszont gazemberek voltak. A francia enciklopédisták közt akadt néhány becsülhető ember, nagy részük ellenben „törtető sarlatán”. E szekta korifeusai néha szónokoltak a zsarnokság ellen, de zsarnokok fizették őket, s fő bűnük, hogy nagy buzgósággal propagálták a „materializmust”. A forradalmat megelőző kor írói és filozófusai közül egy ember emelkedett ki, természetesen Rousseau. Áttérve saját korára, a szónok megbélyegezte a girondi vezetőket, s hébert-ista ellenfeleiket mint a Gondviselés gúnyolóit és az ateizmus védelmezőit, még arra is emlékeztetett, hogy (a kivégzett) Vergniaud és Gensonné milyen hevesen tiltakozott az ellen, hogy az alkotmány bevezetésébe felvegyék a Legfőbb Lény nevét…^*

A filozófiai lecke természetesen nem elvont teóriának készült. Utólagos elméleti igazolás volt ez az hébertisták és Cloots peréhez, és külön a Chaumette-éhez, akinek vádanyagában istentelenségük is felrovatott, s előzetes figyelmeztetés mindazoknak, akik a Legfőbb Lény elismerésének, majd megünneplésének színjátékát netán gúnyolni merészelnék.

Senki sem merészelt tiltakozni. Talán azért, mert maga az ünnep, a Legfőbb Lény és a Természet előtt tartott hódolat valóban olyan fenséges volt, mint Mathiez állítja?^* Nos, ha igaz, hogy a fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, mint majd Napóleon fogja mondogatni, Robespierre megtette ezt a lépést, amikor 1794. június 8-án Daviddal megrendeztette a Legfőbb Lény ünnepét. Bölcsen mondta, hogy aki „erővel megakadályoz egy misét, éppoly fanatikus, mint az, aki részt vesz rajta”, de nem töprengett el azon a fanatizmuson, amely a régi helyébe új misét talál fel.

Az ünnepély első része a Tuilleriák kertjében játszódott le, ahol egy papírlemezekből készült szoborcsoportozat állt, a Viszálykodás, az Önzés és persze az Ateizmus rút szellemét jelképezendő. Égszínkék frakkjában, diadalmas zene közepette, fáklyájával e szobrokat gyújtotta meg Robespierre, hogy a hamvakból kiemelkedhessék a Legfőbb Lény megértéséig szárnyaló bölcsesség jelképe. David jobb festő volt, mint fizikus, s így a mutatvány nem sikerült tökéletesen: a hamuból egy kicsit kormosan emelkedett ki a Győzelmes Értelem.

E jelképes bepiszkolódás azonban nem zavarta az általános(nak látszó) elragadtatást. Boissy d’Anglas Orfeuszhoz hasonlította Robespierre-t, „aki a civilizáció és erkölcs alapelveire tanítja az embereket”, Laharpe is tömjénfüstöt eregetett, még Babeuf későbbi összeesküvő társa, Sylvain Maréchal, ez a merész ateista is hódolt…^*

Mathiez persze tudja, hogy néhány képviselő gúnyos és fenyegető megjegyzéseket tett a konvent frissen megválasztott elnökére. De ahelyett, hogy az okok keresésében elmerülne, a gyűlöletnek és az irigységnek meg az egyéni érdekeknek tulajdonítja ezt az ellenállást. Hogy a forradalmárok között még maradtak igazi szabadgondolkodók, mint például a másutt Mathiez által is egyenes forradalmárnak nevezett Billaud-Varenne, heves ateisták, mint Vadier, Amar és mások, akiket meggyőződésükben, világnézetük, elvük alapvetően felvilágosult szellemében sértett ez a színjáték és az ateisták halálos megfenyegetése – erre nincs szava a történésznek.

Mivel azonban érzi, hogy a XX. század Franciaországában ez a kenetes-ájtatos tan nehezen védhető, Mathiez egészen sajátos magyarázatot talál ki: Robespierre nem annyira azért prédikálta a deizmust, „mert az igaz tan, hanem mert társadalmilag hasznos”.^* Ezt a védelmet azonban Robespierre aligha fogadta volna el – ő igazi tanítványa Rousseau-nak, aki a maga kreálta állampolgári vallás dogmái közt első helyre tette a tételt, mely szerint létezik „a hatalmas, bölcs, jóságos, előrelátó, és mindenről előre gondoskodó istenség, van eljövendő élet, az igazak üdvözülnek, a rosszak elnyerik büntetésüket”. Rousseau toleránsan elismerte, hogy a főhatalom senkit sem kötelezhet e nézetek elfogadására, „de bárkit száműzhet az államból, aki nem hisz bennük; bárkit száműzhet, nem mint istentelen, hanem mint társadalomellenes személyt”. Még rosszabbul jár az, aki „előbb nyilvánosan elismeri e tantételeket, majd úgy viselkedik, mint aki nem hisz bennük, azt az embert sújtsa halálbüntetés”.^*

Egy másik „genfi polgár” szelleme ez, a szentháromság misztériumában kételkedő Szervét Mihályt elégettető Kálvin szigora, de nem áll megnyugtatóan távol a katolikus inkvizíciótól sem, mert e kettő között e tekintetben nincs különbség. Ez a szellem támadt fel a Legfőbb Lény ünnepén.

Amíg tehát – az istentagadónak hitt – Voltaire-t enyhén kezelték a Bastille-ban, s a kidolgozott elméleti alapon álló ateistát, Diderot-t is elengedték néhány hónap után a királyi Franciaország rendőrei, s megelégedtek azzal, hogy elhallgattatják az istentelen Helvétiust, de megölni nem akarták, most az ateizmusnak a szó vészes értelmében halálos bűnné deklaráltatásával a forradalom ünnepélyesen és látványosan megtagadta a gondolkodás és véleménynyilvánítás szabadságát, magát a szabadgondolatot – önmagát.

Engels nevezte a francia revolúciót a történelem első világi forradalmának, a vallási misztikával telített angol forradalommal szemben jogosan. De íme, a francia felforgatók sem tudtak megszabadulni a vallástól, amint ezt a Legfőbb Lény ünnepe s annak megideologizálása eléggé mutatja. Akkor pedig egyszerűsít Engels, amikor úgy látja, hogy épp a materializmus „szolgáltatta a nagy forradalom alatt a francia republikánusoknak és terroristáknak az elméleti lobogót”.^* A terror fő ideológusa, Robespierre és Saint-Just egyértelműen deista, míg a terror áldozatai közt elhullott némely girondiak vagy a terroristából „engedékennyé” lett Danton materialista-ateista gondolkodását számos tény bizonyítja. Hogy a legutolsót említsük, márcsak azért is, mert kedvenc forradalomtörténészeim nem tűnődtek el az ismert tény jelentése fölött, Danton utolsó gesztusai szinte tüntetően tiltakoznak a túlvilágról prédikáló Rousseau s az ő nyomán „a lélek hallhatatlanságát” törvénybe iktató Robespierre ellen. Börtönből írt leveleinek tanúsága szerint a voltaireiánus Desmoulins görcsösen igyekezett meggyőzni magát arról, hogy van túlvilág, s még találkozni fog imádott Lucile-jével, de Danton tudatosnak ítélhető gúnnyal így felelt a törvényszék vezetőjének szabványos személyazonosító kérdésére: „Lakásom nemsokára a semmiben lesz, azután a Történelem Panteonjában.” S hozzátette: „M’emporte peu!” („Kevéssé számít ez nekem!”) Ez nem rögtönzött mondat. A forradalom volt igazságügyminisztere nagyon jól ismerte a bírósági színjátékok lefolyását, minden bizonnyal felkészült e válaszra. S ez a „semmi”, a túlvilági misztifikációkkal szembeszegezett „le néant” oly fontos számára, hogy később is megismétli: „Je l’ai dit et je le repète: mon domicile est bientôt dans le néant…”^*

Mintha csak ismerte volna Robespierre ama titkos feljegyzését, mely Saint-Justnek adott instrukciót a Danton-per megideologizálásához, s amelyben az is vádként szerepel, hogy az erény, mint szó is nevetésre ingerelte az engedékenyek vezérét, s amikor egy ízben a Megvesztegethetetlen „a brissotisták rágalmairól” panaszkodott neki, így felelt: „Que m’importe! L’opinion publique est une putain, la postérité une sottise!” „Mit számít ez nekem! A közvélemény szajha, az utókor ostobaság!”^*

Az ilyen szentenciákban felismerhető Danton gondolkodásának némi közönségessége, vulgarizáló hajlama, sőt cinizmusa, de az itt valószínűleg tudatos, sőt kihívó hányavetiségben egy másfajta tényleges morál is kifejeződik. S ha egy 1794-es helyzetben választanom kellene és lehetne a két véglet között, szívesebben élnék olyan vezetők alatt, akik a közvéleményt az utcalányhoz hasonlítják, vagyis megvásárolhatónak tartják és semmibe veszik, mint ama rendíthetetlen erkölcsű férfi uralma alatt, akinek szótárában az erény azt jelenti, hogy nem erényest szabad, adott esetben kötelező kivégezni. Kivált ha riválisunk…

Az erény tehát Robespierre-nél nem enyhítője a terrornak, mint Mathiez állítja,^* hanem igazolója. Taine szüntelenül rágalmazta a forradalmat, de igaza volt, amikor különbséget tett Marat és Robespierre terrorfelfogása között: „az összeesküvők lajstroma sokkal hosszabb Robespierre-nél, mint Marat-nál”, mert ez utóbbié „csak az arisztokratákat és gazdagokat foglalja magában”, a Megvesztegethetetlen listája „theológiai és erkölcsi lévén”, „ráadásul az istentagadókat és rossz erkölcsű embereket is magában foglalja, azaz csaknem egész pártját”.^*

Egy hivatásos és racionális politikus, aki a társadalom reáliáiban gondolkodik, nem akarhatja kivégeztetni a közönyösöket, adott esetben épp örül annak, hogy – ha már nincsenek mellette – legalább ellene sem sorakoznak fel a „passzívak”. A politikába tévedt erkölcsnemesítő viszont a közönyösben, a hitetlenben is ellenséget lát, túl sok ellenséget fedez fel, helyzetét ezért sokkal fenyegetettebbnek érzi, mint más. Nagyon nem vagyok híve annak, hogy a klasszikusok rögtönzött leveleit úgy kezeljük, mint elmélyült munkával megalkotott standard műveiket, de kétségtelenül van igazság Engelsnek e mostanában újra felfedezett utalásában, Párizs 1870-es védelme kapcsán írt észrevételében: „A franciáknak ezekből az örökös kis pánikjaiból – amelyeknek oka mindig a félelem attól a pillanattól, amikor végre kénytelenek tudomásul venni az igazat – az ember sokkal helyesebb képet kap a rémuralomról. [Engels egyértelműen 1793-ra utal. – F. S.] Olyan emberek uralmát értjük ezen, akik rémületet keltenek, pedig megfordítva, olyanok uralma ez, akik maguk vannak megrémülve. A terror nagyrészt haszontalan kegyetlenségekből áll, amelyeket olyan emberek követnek el önmaguk megnyugtatására, akik maguk félnek.”^*

Engels talán túl sommásra sikeredett értékelésének igaz magját erősíti meg a forradalom egyik tanújának éleselméjű, up to date felismerése: „»Félek és megfélemlítek«, ez volt alapelve minden forradalmi kegyetlenségnek.”^* Az, hogy Robespierre hevesebb megfélemlítést gyakorolt 93 végétől, mint ő és társai 92-93 fordulóján, mindenekelőtt a helyzet romlásával, a polgárháború elvadulásával, a külső támadás erősödésével magyarázható, de azzal is, hogy hatalomra jutván sokkal veszedelmesebbnek látta az ellenség erejét, mint mondjuk a terrort már 92-ben kezdeményező Danton. Robespierre-nek az erkölcstelen (vagy annak hitt) nézetek képviselői is, például a Legfőbb Lény tanán gúnyolódó szabadgondolkodók ellenséges provokátoroknak számítottak. A terror és az erény tehát épp fordítva függ össze, mint azt Mathiez elhitetni szerette volna.

Talán túl sok szó esett már a terrorról, de mivel a sajtószabadságot a „rémuralom” számolja fel, ez utóbbi egyik fő okára, ha csak utalásszerűen is, még ki kell térnünk.

Robespierre-nek minden valamirevaló demokrata által elismert érdeme, hogy a 93-as alkotmányban az ember jogai közt az első helyre tette a megélhetéshez való jogot. A szegények, sans-culotte-ok osztályköveteléseit hamarabb megfogalmazta Roux, Marat, Hébert, Chaumette stb., de törvénnyé Robespierre emeltette ezt az elvet, amely azóta is minden „emberi jog” vitának sarkalatos pontja: nem lehet például az olyan ember sajtószabadságáról beszélni, aki éhen tengődik s nem hogy szerkeszteni nincs módja újságot, de még olvasni sem. Robespierre és Saint-Just a forradalom viharos kibontakozása során eljutott „a szegények” védelmezésének politikájáig, s ez még akkor is igaz, ha Marx joggal kifogásolta Robespierre-ék munkásellenes rendeleteit. Itt is Rousseau hatása – ezúttal pozitív hatása – érzékelhető felfogásukban, de főleg a háború kényszere: megértették, hogy a nép életlehetőségeinek biztosítása nélkül a háború nem nyerhető meg. Mivel közgazdaságilag teljesen képzetlen emberek voltak, s ami rosszabb, utópisták, egyáltalán nem értették meg, hogy forradalmuk milyen társadalmat teremt; miközben a modern kapitalizmus bontakozott ki az orruk előtt, s a konventban is ott ültek a társadalom leendő új uraival, az ipar, a bank, a kereskedelem vezéreivel érdekkapcsolatokat ápoló képviselők, Robespierre-ék (itt megint Rousseau naív álmainak jegyében) a paraszti kisbirtokosnak, a kunyhók szabad és erkölcsös népének antikizált-eszményített létformáját dicsőítették. „Robespierre, Saint-Just és pártjuk azért pusztult el, mert az antik, realista-demokratikus közösséget, mely a valóságos rabszolgaság alapján nyugodott, összetévesztették a modern-spiritualista-demokratikus képviseleti állammal, amely az emancipált rabszolgaságon, a polgári társadalmon nyugszik.” Marxék e mostanában ismét gyakran idézett fiatalkori szövege néhány sorral lejjebb így folytatódik (ezt már nemigen szokták idézni): „Nem itt van a helye annak, hogy a terroristák csalatkozását történelmileg igazoljuk.”^* Később ezt a történelmi igazolást megadták, rámutatva arra, hogy a római „ábrándokra” a harc vállalásához volt szükség.^*

Emlékeztessünk arra, hogy Saint-Just, „a halál arkangyala”, a köztársaság intézményeit taglaló töredékében részletesen lefestette azt az államot, amelynek eszméjét Marxék megbírálták. Ebben az eszményi rendben a gyermekek csak ötéves korukig maradnak anyjuknál, „azután halálukig a köztársaság tulajdonát alkotják”. Az ifjak nevelése „tíztől tizenhat éves korig katonai és földmívelési irányú”. Minden 21 éves férfi a templomban vallja meg, kik a barátai. A részeget, ha rosszat tesz, „vagy mond”, száműzik. Minden felnőtt egyforma ruhában jár…^*

Aligha akadna olyan emberi közösség, amely tartósan elviselne egy ilyen államot. Sőt hosszú ideig azt sem bírja el a társadalom, ha ilyen eszmékért lelkesülő emberek irányítják. Az első elvi óvást a girondiak tehetséges (később lefejezett) vezérszónoka, Vergniaud emelte a pásztori demokrácia ábrándja ellen, pedig ő nem is ismerhette Saint-Just nézeteit azok teljes mélységében: „Végre is a francia népből oly népet akarnak önök alkotni, mely csak földműves és kereskedő legyen, és William Penn pásztori intézményét akarják alkalmazni rá?”^* Vergniaud olyan demokráciát akart, amelyben csak a jog egyenlő, de a tulajdon különbözik, „miként a tehetség és a termet”.

Mint ismeretes, Vergniaud eszméje valósult meg a későbbiek folyamán, az a rend, amelyet polgári demokráciának hívunk. De ebből nem következik, hogy „neki volt igaza”. Általában az ilyen korokban senkinek sincs mindenben igaza, de mindenkinek igaza van valamiben. Még az ellenforradalmár Mallet du Pan, Montgaillard, Rivarol, De Maistre sem ok nélkül gúnyolódott azon, hogy a szabadság-egyenlőség ígért paradicsoma helyett, melynek nevében az arisztokratákat lecsukták, megölték, száműzték, a franciák a harmadik rend (egyelőre) nem kevésbé elnyomó rendjét kapták.^*

Vergniaud és Saint-Just vitájában egyik sem érthette meg a másikat. Amit Saint-Just akart, anakronisztikus és megvalósíthatatlan volt, de miközben az erényállam ábrándját hajszolta elvbarátaival együtt az önfeláldozásig, harcuk megteremtette – Vergniaud polgári demokráciájának alapjait. Amikor pedig Vergniaud Saint-Justék ellen küzdött az önfeláldozásig, nem vette észre, hogy azokkal verekszik, akik egyedül képesek feltartóztatni a külső és belső ellenforradalmat, s ezzel az ő „jogi” demokráciáját is lehetővé teszik. Vergniaud jobban látta, hogy a jövőben majd hol állapodik meg a polgárság forradalma, de nem ismerte fel az adott jelen szükségletét. Saint-Justék ábrándosan félreismerték saját forradalmuk jövőbeli kibontakozásának irányát, de pontosan megértették a pillanat parancsát.

Ez a végzetes ellentmondás a nagy forradalom nagy titka: a polgárság rettegett a Tulajdon uralmát fenyegető néptől, de arra kényszerült, hogy ideiglenesen átengedje a hatalmat azoknak, akik mozgósítani tudták a tömegeket az ország védelmére. A terroristák megvédték Franciaországot, de elvesztették hatalmukat.

A fordulatot hozó thermidori puccs megmutatta, hogy „a szabadság zsarnokságát” megtestesítő Robespierre amatőr despota volt: egy igazi diktátor egyetlen éjszaka összefogatta volna összes ellenfelét. Robespierre-ből viszont kitört a pap – megint prédikációval akart győzni. Az igazi, a leendő profi diktátor, Bonaparte, egyelőre még Robespierre híve.

A köztársaság II. évének thermidor 9. napján, vagyis 1794. július 27-én Saint-Just, majd Robespierre hiába próbálta visszatartani az összeesküvők – ezúttal igazi konspirátorok – rohamát. A háttérben Fouché szervezett, aki a forradalmat is kockára tette volna, hogy megmentse magát Robespierre bosszújától, az előtérben ágálók közt a legtisztább forradalmár Billaud-Varenne, aki önmagát is kockára tette, hogy megmentse a forradalmát – Robespierre-től. Beszédében az egyik fővád a Megvesztegethetetlen ellen a szólásszabadság elfojtása: „Ha nincs véleménynyilvánítási szabadság, inkább holttestemen keresztül kerüljön a nagyravágyó zsarnok hatalomra, semmint hogy hozzájáruljak e gaztetthez hallgatásommal.”^*

Tallien, aki egészen szabályos terrorista volt addig, amíg szerelmét, Teresa Cabarrust is börtönbe nem csukták, hangzatosan támadta a rémuralmat: „Nem vagyunk mérsékeltek, ám azt akarjuk, hogy a forradalmi törvényszék elnöke tisztességesen és igazságosan bánjék a vádlottakkal.”^*

Aznap szabályosan belefojtották a szót Saint-Justbe és Robespierre-be, letartóztatták őket, híveikkel együtt – íme, a Billaud-Varenne követelte „véleménynyilvánítási szabadság” a gyakorlatban, 10-én kivégezték huszonkettejüket, tárgyalás, sőt kihallgatás nélkül, majd 11-én a Megvesztegethetetlen 71 hívét fejezték le (ez volt a legnagyobb napi szállítmány a nyaktilónak a forradalom alatt) – íme a Tallien ígérte „tisztességes és igazságos” törvénykezés. Ennyit érnek a szavak és jelszavak, sőt alkotmányok az élethalálharc tombolása közben.

A forradalmak – éppúgy, mint az ellenforradalmak vagy retrográd irányzatú fordulatok – nem szoktak megállni az első roham után. Thermidort is vad vérengzések követték, a fehér terror tombolt több nagy városban, a királypárti erők egyre szervezettebben léptek fel, sőt fel is keltek. De a thermidori „hős”, Barras, megtalált egy Robespierre híveként szintén lecsukott, ám elengedett ifjú tábornokot, aki 1795 októberében, vendémiaire 13-án kartácstűzzel szétverte a húszezer, royalisták vezette felkelőt. A tábornokot egy ideig „Vendémiaire generális” néven emlegették, s mielőtt túl veszélyes lett volna a politikusra, elküldték Olaszországba.

Thermidor tehát nem lett az ellenforradalom nyitánya. Érthető, ha ellenforradalomnak nevezték azok a terroristák, akik Robespierre ellen fordultak ugyan, de jutalmul fokozatosan kiszorították, majd elítélték őket, mint Collot d’Herbois-t, Billaud-Varenne-t, Barère-t, Vadier-t. De hogy ez a felfogás évtizedeken át „marxista” tétellé lett több országban is, az már különös. Láttuk, hogy az ellenforradalmi tendencia kiütközött thermidor után, de nem tudott áttörni, a tények tehát nem igazolják e megbélyegző fogalmat. Nem igazolja a logika sem, mert hogyan lehet egy polgári forradalom ellenforradalmának nevezni egy olyan változást, melynek során nem a régi feudális rendet állítják vissza, hanem nagyjából azt a polgári hatalmat, amelyet a girondiak képviseltek? Nem a feudálisok győztek tehát, hanem mint Soboul mondja, a „forradalom visszatért burzsoá medrébe”.^* De – forradalom maradt.

S végül a szigorú marxisták figyelmen kívül hagyták épp Marx és Engels véleményét. A szent család idézett fejtegetésének folytatása ugyanis így szól: „A profán történelem ellenben arról tudósít: Robespierre bukása után kezd csak a politikai felvilágosodás, amely azelőtt túl akart tenni önmagán, amely túláradó volt, prózai módon megvalósulni. A direktórium kormányzata alatt a polgári társadalom az élet hatalmas áramlásával tör elő – maga a forradalom megszabadította a feudális kötelékektől, és hivatalosan elismerte, bármennyire fel akarta is áldozni a terrorizmus egy antik-politikai életnek. Kereskedelmi vállalkozások Sturm und Drangja, meggazdagodási vágy, az új polgári életnek a mámora, amelynek első magát-élvezése még hetyke, könnyelmű, frivol, részegítő; valóságos felvilágosodása a francia földnek, amelynek feudális tagolódását a forradalom pörölye szétzúzta, s melyet most a sok új tulajdonos első láza mindenoldalú művelés alá fog; a szabaddá vált ipar első megmozdulásai – íme az újonnan keletkezett polgári társadalom néhány életjele. A polgári társadalmat pozitive a burzsoázia képviseli. A burzsoázia tehát megkezdi uralmát. Az emberi jogok többé nem csupán az elméletben léteznek.”^*

A hang lendületes, szinte ódai, ami érthető: idealisztikus ellenfeleivel szemben Marx, a materialista, örül, hogy a történelem valóságos folyamatainak törvényszerűsége van. Ellentétben némely, később rájuk hivatkozó történésszel, számukra természetes, hogy egy polgári forradalom győztese – a burzsoázia.

Azok a radikális forradalmárok persze, akiknek 1794 táján egyáltalán nem lehettek adekvát fogalmaik saját tetteik tényleges történelmi hatásáról és értelméről, nem voltak lelkesek: nemcsak a thermidoriánus érdemeik ellenére felelősségre vont vagy legalább kiszorított „terroristák” füstölögtek, hanem mindazok, akiket nemcsak a jobboldal előretörése izgatott, hanem thermidor egyre kirívóbban megmutatkozó fő eredménye: egyetlen társadalmi réteg felülkerekedése s tüntető kiváltsága, szemben a sansculotte-ok nyomorával, melyet a pénzromlás csak fokozott.

A II. év kezd rehabilitálódni a tömegek tudatában, az új kiváltságosok viszont a hegypárti diktatúrának csak a szörnyűségeit emlegetik édes életük élvezete közben.

A katonák még harcolnak a frontokon, az angolok és feudális szövetségeseik ellen, de a hátország új előkelői az angol divatot majmolják, angol kocsikon parádéznak, s ha e szót nem is használják, de facto a burzsoázia angol osztályuralmának rendje kezd eszményképpé válni az ideológusok fejében. A konventban szemérmetlenül kimondják, hogyan kell értelmezni ezentúl a szabadságot és egyenlőséget: „Önöknek végre biztosítaniuk kell a gazdag ember vagyonát. A polgári egyenlőség, az minden, amit egy józan ember követelhet… Az abszolút egyenlőség agyrém.”^*

Azok, akik legkövetkezetesebben gondolták végig az „agyrémet”, Babeuf és Buonarroti körül tömörülnek. Ez utóbbi Robespierre híve volt, az előbbi kritikusan viseltetett a Megvesztegethetetlennel szemben (megjárta a börtönöket is uralma idején), sőt lelkesen üdvözölte Thermidort mint „a szabadság hajnalát”.

Soraikban gyűlnek az hébertisták és a „veszettek” maradványai is. E prekommunisták, akiket Robespierre megtizedelt – ez is történelmi paradoxon –, most a thermidoriánus konvent, majd a direktórium idején lázas és nyilvános agitációba kezdhetnek, mert – emlékezzünk Marx szavára – a korábban „elméletivé” tett, vagyis csak az alkotmány betűiben létező emberi jogok közt a sajtószabadságot is megvalósították.

Természetesen burzsoá módra. De a minősítés hitelesítésére, ha csak futólag is, foglaljuk össze témánk szempontjából a thermidor utáni fejleményeket.

Alig egy hónappal Robespierre-ék kivégzése után, a konvent, mint a legsürgetőbb ügyek egyikét, tárgyalni kezdte a sajtószabadság kérdését. Durand-Maillane, egyike azoknak, akik a Hegypárt uralma idején félénken meghúzódtak a konvent padjain, követelte a sajtószabadság biztosítását: „E teremben sohasem fejthettük ki véleményünket anélkül, hogy sértéseknek és fenyegetéseknek ne tettük volna ki magunkat. Ha azt akarják önök, hogy meglátásainkkal mi is hozzájárulhassunk a közös munkához, új biztosítékokat kell nyújtani azoknak, akik szólni vagy írni szeretnének.”^*

Fréron, a volt terrorista (fia annak az irodalmárnak, kinek nevét Voltaire-ellenes polémiái tették hírhedetté), a germinali perek idején megrótta Desmoulins-t, amiért barátja a Le Vieux Cordelier hasábjain kegyelmi bizottság felállításáról cikkezett, most – fél évvel később! – a „korlátlan sajtószabadságot” követeli („la liberté illimitée de la presse”). ^*

Azok az emberek, akik 89-ben s a 91-es alkotmányvita idején is oly lelkes hívei voltak a sajtószabadságnak, most haboznak. Többen közülük, Robespierre egykori hívei nyilván nem ok nélkül gondolnak arra, hogy a szabadjára engedett sajtó az ő felelősségüket is elkezdi majd feszegetni, mások a forradalom létérdekeinek szemszögéből is kérdésesnek ítélik a korlátlanság elvének deklarálását. Bourdon (de l’Oise) és Cambon veszélyesnek tartotta, hogy a royalisták „a köztársaság intézménye ellen” azt nyomtassanak ki, ami jólesik nekik.^* A képviselők nem tudván egyetérteni, nemzetközileg bevett ősi szokás szerint „egy bizottságnak” adták az ügyet „tanulmányozásra”.

Alig egy év múlva mégis dönteni kellett, lévén, hogy a túlságosan forradalminak ítélt s egyébként is csak papíron és vágyálmokban funkcionáló 93-as alkotmány helyett új konstitúciót kívántak életbe léptetni. A kéthónapos alkotmányvita alapelve az volt, hogy csak egy „tulajdonosok által kormányzott ország” élhet „a társadalmi rend” állapotában, így hát újra s újra megbélyegezték az „abszolút egyenlőséget”,^* de viszonylag toleránsan döntöttek a sajtóról, elfogadva az elvet: „senkit sem szabad megakadályozni, hogy olvasson, írjon, nyomtasson és hirdesse gondolatát”. Megerősítették, hogy nincs cenzúra, de – okulva a múltból – biztosították magukat vészhelyzetekre is: adott esetben az állam felfüggeszthette a sajtószabadságot, de legfeljebb egy évre.^*

A „III. év alkotmányát” 1795 augusztusában elfogadták. De fél év múlva a konvent helyébe lépő két törvényhozó tanácsban újra kitört a vita a sajtó körül. Mivel az alkotmány megerősítette a sajtó szabadságának korlátlanságát, a két tanács ünnepélyesen elvetette a sajtóvétség megtorlására hivatott törvények szentesítésének tervét. A disputa sajátos szerepcseréről tanúskodott, amint ezt már Thiers észrevette: „A forradalmárok, akiknek a korlátlan szabadság híveinek kellett volna lenniük, megtorló eszközök biztosítását követelték; s az ellenzék, amely inkább hajlott a monarchiára, mint a köztársaság felé, a korlátlan szabadságra szavazott; ím, a pártokat ily mértékben kormányozták a saját érdekeik.”^*

Még nemegyszer csaptak össze a nézetek, vergődve a teljes sajtószabadság és a megtorló törvények kordájába szorított sajtótevékenység elve között, de a direktóriumi rend utolsó szava, 1799 júniusában, néhány hónappal Bonaparte brumaire 18-i (vagy inkább 19-i) államcsínye előtt, mégiscsak az volt, hogy a sajtó „korlátlanul szabad”.^*

Fél évtized vitáit foglaltuk össze e néhány passzusban, a győzelemre jutott polgárság nézeteit a sajtószabadság elvéről és érvényesítéséről. Most nézzük e szabadságelv alkalmazásának gyakorlatát.

A thermidoriánus politika tömegbázisának rohambrigádját az aranyifjúság, a jeunesse dorée verőlegényei alkották, a szellemi hatalomban pedig újra vezérszerepet kapott a sajtó. Mármint főleg az a sajtó, amelyet a pénz urai szívesen láttak. Negyedszázaddal korábban Voltaire, egy D’Alembert-hez intézett levelében nem találta „túlságosan felemelőnek”, hogy még a Nagy Enciklopédia ügyét is úgy kezelik, „mint a kereskedelem vagy a pénzügy kérdéseit. Ez esetben a szerző urak a könyvkereskedőurak oltalma alatt állanak”, s ez utóbbiak „pénzmaggal látják el a gondolatok vámszedésével foglalatoskodó uraságokat.”^* (Vagyis a cenzorokat.) De amíg akkor mégiscsak a felvilágosítás terjesztése volt üzlet, thermidor után a jakobinusokról gyártott igazi és koholt leleplezések hozták a pénzmagot a cenzorok nélkül szabadon virgonckodó kiadóknak, akik maguk is többségükben főleg vagy kizárólag pénzemberek voltak, s nem a „jakobinus szörnyetegekhez”, hanem a többi pénzemberhez húztak – similis simili gaudet.

„A thermidoriánus sajtó könnyen fölülkerekedett – mondja Soboul –, hiszen volt pénze bőven; a jakobinus lapok kormánytámogatását viszont megszüntették.”^* Hogyan tudott a szélsőséges forradalmár Babeuf ilyen körülmények között lapot indítani? Egy Guffroy nevű elég kétes, retrográd elemekhez húzó üzletember pénzelte újságját, mely A sajtószabadság lapja (Le Journal de la liberté de la presse) címen jelent meg, 1794. szeptember 3-án, alig egy hónappal Robespierre-ék lefejezése után.

A Babeuf-irodalom jelesei, e kérdésnek nálam összehasonlíthatatlanul jobb ismerői, megalapozottan mutatnak rá, hogy hősünket (ne szégyelljük: ősünket) elvi különbségek választották el a Megvesztegethetetlentől. Én mégis hajlok arra, hogy – minden elszántsága mellett – e taktikázgatásra is kész forradalmárnak ^* Robespierre-ellenes kirohanásait, szenvedélyes thermidorianus stílusvirágait (a vad közhangulaton túl, amelyben a II. év irányító embereit csak gyalázni lehetett), részben ez a pénzügyi támogatás is magyarázza.

Babeuf – lapja címének megfelelően – lelkesen zengi a sajtószabadság nagyszerűségét. A lap második számában egyenesen ellenforradalmi véteknek minősíti, hogy Robespierre-ék elfojtották a sajtószabadságot. „Öt évvel ezelőtt [1789-re utal – F. S.] forradalmat csináltunk. De őszintén el kell ismernünk, hogy azóta egy ellenforradalom ment végbe, s épp akkor, amikor eltűrtük, hogy a vélemény-, a szólás- és sajtószabadság ellen az első csapást intézzék. Thermidor 10-e óta a szabadság újjászületéséért fáradozunk.”^*

Néhány héttel később visszaemlékszik, miként kezdett újságjához: „Amikor írni kezdtem első számomat, kinyitottam és asztalomra helyeztem a jogokról szóló hirdetményt…” A 17. számban mondja ezt, beszámolva arról, hogy azóta is kizárólag ez a plakát alkotja könyvtárát: „Nem hiszem, hogy hiba volna felvenni e szokást. Az ember nem tévedhet el, ha ilyen vezetője van…”

Az emberi jogok plakátja a robespierre-i ihletésű Nyilatkozatot tartalmazza, a 93-as alkotmány bevezetőjét. Babeuf tudja, hogy „a gyalázatos Maximilien”, ez a „törtető”, ez a „zsarnok”, ez a legnagyobb „gazember” ihlette e szent szöveget, de azért megjegyzi, hogy Robespierre mégis „talán a legjobb forrás, ahol a nagy igazságokat kell keresni”.^* Kivált szívesen hivatkozik a 7. cikkelyre, amely biztosítja a vélemények és gondolatok kifejezésének szabadságát „a sajtó útján”. Saját lapját is „e cikkely védelme alá helyezi”. Újra s újra hangsúlyozza a jakobinus „igazságot”, mely szerint „a közvélemény ereje a nép ereje”, s a forradalmárok „a közvélemény hatalmán kívül ne támaszkodjanak semmi egyébre”. A thermidoriánusoknak hamar szemükre is veti, hogy „újra kérdésessé teszik a gondolat szabadságának alapvető jogát”.^*

Robespierre utólagos leckéztetését Guffroy úr bizonyára szívesen vette, de amikor Babeuf a thermidoriánus hősökön is kezdte számon kérni a forradalom elveit, a pártfogó október 13-án megtagadta a közben Le Tribune du peuple-re átcímezett lap kiadását.

A Tribune du peuple bevezető cikkében Babeuf a maga heves módján nyilatkoztatja ki: „Minden újságcímben a nép szent nevének kellene szerepelnie, mert nem volna szabad eltűrni olyan újságírót, aki nem a nép érdekeit képviseli.” Ez a mondat már önmagában is jelzi a néptribun szabadságfelfogását, mely teljesen azonos Marat, s a terrorpártivá lett Robespierre, Saint-Just állásfoglalásával: ha eltűrni sem volna szabad mondjuk az arisztokraták vagy a nagyburzsoázia érdekeinek képviseletében fellépő újságírót, akkor ott vagyunk, Thermidor után is, ahol Thermidor előtt voltunk: „nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”. Vagyis a contradictio in adiecto jellegzetes esetével állunk szemben, olyan állítással, amely önmagában hordja cáfolatát. De Babeuf – szándékosan-e vagy a végig nem gondolás következtében – nem aggódik felfogásának belső következetlensége miatt. Ugyanebben a cikkben ismételten hangoztatja, hogy „az emberi jogok közé … a véleményszabadság is beletartozik”, s ostorozza a konventet, amely a naptárban nem szereplő nevek felvételét tiltó rendeletével megsértette a szabadságjogot.

Érdemes a hangra is figyelni. A konvent dekrétuma Babeuf szerint „a téboly és reakció szüleménye”, a képviselők „saját alantas színvonalukra” süllyesztik le a polgárokat stb. Vagyis Babeuf komolyan veszi, hogy szabadságában áll meglehetősen féktelen hangon csepülni a konventet, de jobbról, a királypártiak vagy nagyburzsoák részéről ne legyen szabad megszólalni sem…

Mindenesetre a konvent sem vitte túlzásba a logikai és törvényi következetességet. Babeuf addig-addig hajtogatta, hogy „a világ minden guillotine-ja miatt sem” fog lemondani gondolatai „szabad nyilvánításáról, amit az Emberi Jogok megfelelő cikkelye biztosít”, addig fenyegette felkeléssel a hatalom birtokosait, sőt azzal is, hogy személyesen fogja LEDÖFNI (kiemelés tőle) azokat, akik a Jogok Kiáltványának és a 93-as alkotmánynak megdöntését akarják, míg végül a hatalom is bebizonyította, hogy esze ágában sincs komolyan venni a vélemények nyilvánításának korlátlan szabadságát: Babeuföt 1795 februárjában letartóztatják.

Feltehető, hogy a személyre szóló fenyegetéseken túl a konvent hatalmi hangadóit még jobban izgatja a pártharcok sajátos babeufi felfogása: „Rendszerük és közigazgatási tervezetük alapján két, egymással szöges ellentétben álló pártot különböztettek meg. … Bizonyítás nélkül is elhiszem, hogy mindkettő célja a Köztársaság, de azt mindkettő a maga módján képzeli el. Az egyik polgárinak és arisztokratikusnak óhajtja, a másik, amely a maga művének tartja a köztársaságot, arra tör, hogy az ezután is népi demokratikus legyen. Az egyik annak az egymilliónak köztársaságát akarja, amely a többi huszonnégynek mindig ellensége, parancsolója, zsarolója, elnyomója és piócája volt … a másik annak a huszonnégy milliónak akar köztársaságot építeni, mely lerakta alapzatát, vérével tapasztotta össze köveit és most is táplálja…”^*

A hadüzenet elhangzott, de az ideológia még nincs készen. A párizsi, majd arrasi börtön kiváló alkalom a forradalmároknak, hogy megbeszéljék egymás között a forradalom eddigi tapasztalatait. Végre egy igazi forradalmi összeesküvés: konspirálni kezdenek azok, akik a burzsoázia egyeduralma helyett a szegények, a továbbra is elnyomottak, a kisemmizettek, a „huszonnégy millió” uralmát szeretnék megteremteni. Vázlatos és mint Marxék mondják a Kommunista Kiáltvány lapjain: csakugyan nyers változatban, de az utópiák után egy forradalmi kommunizmus első iskoláját hozzák létre.

A börtön ezúttal egy kicsit tovább tart, Babeuf nyolc hónapot ült. Szabadulása után másfél esztendeje marad még kivégzéséig, hogy társaival együtt lázas rohanásban rendszerezze az „egyenlők” ideológiáját és kiépítse szervezetét. A kicsiny csoport, Engels kemény szavával szólva, „esztelen” ugrással próbál átlendülni a tőkés rendből egy kommunisztikusnak elképzelt társadalomba.^* Tervük eleve irreális volt, a megdöntendő hatalomban bázist nem remélhettek, a tömegek – elmaradottságuk miatt – elérhetetlenek maradtak számukra.

Ez utóbbi körülménnyel persze Babeuf is tisztában volt. Charles Germainhez, a felkelés kiszemelt katonai vezetőjéhez írt levelében így érvel: „A tájékozatlan, izgatott, felkavart, megtévesztett és izgalmában gondolkodni nem képes tömeg meg sem hallja a józan ész szavát, könnyű megbotránkoztatni és elrémíteni. …A tömeg nem tudná a pillanat hevében felmérni e rögtöni és gyors tisztogatás előnyös és azonnali következményeit, és önként állana ellenségeink szolgálatába.”^* E felismerésből következik a szervezkedés kettős struktúrája: a népi mozgalmat a 93-as alkotmány jelszavával kívánják irányítani, de a titkos felkelési bizottság terveiben éppen nem alkotmányos intézkedések szerepelnek, hanem azok a kommunisztikus rendszabályok, melyekről a győzelem után világosítanák fel a népet. Ludassy Mária joggal jegyzi meg: e kettősség „megint azt a gyanút kelti, hogy a helyzet megváltoztatásának kulcsát ismét kiragadták a nép kezéből”.^*

Talán nem lesz tanulság nélkül, ha emlékeztetünk arra, hogy Bernstein azért becsülte az Egyenlőket, mert szerinte a kor liberális eszméit és a szocializmus logikáját egyesítették, amikor a 93-as alkotmányban „kiváló kiindulási pontot láttak kommunista terveik megvalósítására”.^* Az Egyenlők összeesküvése azonban csak látszatra felel meg Bernstein demokratikus elképzeléseinek – a sajtószabadságot taktikai eszköznek tekintették a győzelemhez, de nem óhajtották azt ténylegesen is életbe léptetni győzelmük esetén.

Nagyon bonyolult s itt még csak fel sem vázolható kérdés, hogy az összeesküvés történetét megíró Buonarroti nézetei mely pontokon esnek egybe teljesen a Babeuféivel, s hol különböznek. Buonarroti mindenesetre közös programjuknak állítja be azt a tervüket, mely szerint a győzelem után így korlátozták volna a sajtó szabadságát:

„A sajtószabadság tárgyában a felkelési bizottság a következő cikkelyeket vizsgálta meg:

1. Senki sem terjeszthet olyan véleményeket, amelyek közvetlenül ellentétesek az egyenlőség és a népfenség szent elveivel.

2. Minden, az államformáról és annak igazgatásáról szóló írást ki kell nyomtatni és meg kell küldeni minden könyvtárnak, amennyiben azt a népfenséget megtestesítő gyűlés, illetve meghatározott számú harminc éven felüli polgár követeli.

3. Egyetlen olyan írás sem jelenhet meg, amely az úgynevezett kinyilatkoztatást tárgyalja.

4. Minden írás kinyomtatható és terjeszthető, amelynek közlését a nemzeti akarat őrzői hasznosnak ítélik a köztársaság számára.”^*

Buonarroti, mintha csak elfeledkezne arról, hogy saját könyvének egyik korábbi fejezetében elmeséli,^* milyen harcosan utasították vissza ők, a panthéonisták, a rosszindulatúak szofizmáit, melyekkel a törvényhozó testületben „a sajtószabadság megszorítását” indokolták „az új arisztokrácia” védelmében. Néhány fejezettel odébb már magától értetődőnek tekinti, hogy „a köztársaság” érdekében szabad korlátozni e szabadságot. Olyannyira, hogy a Buonarroti által citált tervezet valószínűleg az egyetlen olyan okmány a sajtószabadságról (ez a Conspiration szóban forgó alfejezetének címe), amely az utolsó pontra hagyja annak rögzítését, hogy mit szabad írni, s elsőnek a tilalmak megfogalmazásával kezdi… Edgar Quinet elfogult, amikor „az első vörös kísértetről” azt írja, hogy „Babeuf irtózik a szabadságtól”,^* de úgy látszik, az Egyenlők vezére a tettleges egyenlőség nagy céljának teljességgel alárendelte a szabadságot, s a sajtószabadságot is csak saját magának és pártjának követelte. Ezt az ellentmondást csak kiélezi az a már idézett babeufi vélemény, melyből kiderül: tudta, milyen veszéllyel, ellenforradalmi rend kialakulásával járhat a sajtószabadság elfojtása.

Ludassy Mária emlékeztet rá, hogy e korlátozó felfogásra Babeufék már Mably és Morelly műveiben is meglelhették az indíttatást.^* Tegyük még hozzá, hogy e tekintetben is meghatározó lehetett Rousseau felfogása. A genfi polgár újra s újra összeütközött a cenzúrával, s írásaiban is küzdött a szabad szólás jogáért, de amikor a Társadalmi szerződést írta, a maga népi államában helyet kap a cenzor is – a jó, a tisztességes cenzor:

„…A cenzorok hasznosak lehetnek, amíg az erkölcsök megóvásáról van szó, de nem, ha már a visszaállításukról. Állítsatok cenzorokat, míg a törvények ereje töretlen; de ha már nem az, többé nincs remény; semmilyen törvényes intézménynek nincs hatalma, ha a törvény hatástalan.

A cenzorok oly módon őrködnek az erkölcsök fölött, hogy útját állják a vélemények elfajulásának, okosan alkalmazzák, és így megőrzik a helyes véleményeket, sőt néha, amikor még kialakulatlanok, irányt is szabnak nekik.”^*

Felbiztatva Rousseau által is, Buonarrotiék nem is haboztak cenzúrájukkal „irányt szabni”, s útját állni „a vélemények elfajulásának”. Az erőviszonyok azonban olyanok voltak, hogy a valóságos történelemben nem Babeufék korlátozták a véleményeket, őket iktatta ki veszedelmes véleményeikkel együtt a direktórium.

Megoldhatatlan eszmei ellentmondásokkal küzdve, tárgyalása során is alkuval kísérletezve, de bátran halt meg az Egyenlők legnagyobbja. Eltérően Desmoulins-től, aki szükségét érezte a túlvilág vigasztaló ábrándjának, Babeuf tudta, hogy az „örök éjszaka” vár rá.^* Hű maradt az „új katekizmushoz”, melyet „az isten nélküli emberhez”, Sylvain Maréchalhoz intézett levelében emleget, s amely az embert vezérlő elvek és hitek sorából minden túlvilágiságot kiiktatott. A legbátrabb forradalmár visszatér, ha nem gondol is rá, Voltaire-hez, aki ki merte mondani: „Minthogy születésünk előtt nem utaztunk, halálunk után sem megyünk sehova.”^*

Camus így írt Saint-Justről A lázadó emberben: „Saint-Just meghal, s vele hal egy új vallás reménysége.”^* De a halál arkangyala még kötődik a Legfőbb Lény eszméjéhez, s ennyiben az ő új, forradalom-vallásuk még egy lényeges ponton transzcendentális. Babeuffel kezdődik ama kommunista forradalmárok sora, akik immár minden ízében világi alapokon állnak, de forradalmiságuk messianisztikus, dogmatizmusuk szinte katekizmusba illik, s hitük – még ha később Marxra hivatkoznak is – egyfajta „evilági vallásosság” formáját ölti. Az ilyen emberek – azért is, mert túlvilág nélkül, de vallásként fogják fel kommunizmusukat –, kivált hajlamosak arra, hogy a „más vallásúakkal” s kivált a teljesen „vallástalan”, vagyis racionális szabadgondolkodókkal szemben a szabadság babeufi korlátozását ideiglenes megoldásból tartós politikai elvvé emeljék.

Ezt teszi egyébként a francia társadalom másik oldalán álló leendő diktátor is, aki Babeuf kivégeztetésekor, 1797 májusában épp a velencei Dogét leckézteti, de 1799-ben magához ragadja a hatalmat. A direktórium nem sokkal azelőtt deklarálta a sajtószabadság korlátlanságát, de ez Bonapartét egyáltalán nem befolyásolja, ő szigorú kordába fogja „a szabadságot”. Brumaire 19-i államcsínye után egy legyintéssel utasítja el Sièyes túlságosan „metafizikainak” ítélt alkotmánytervezetét, s fokozatosan személyes hatalmat teremt, melyben a „törvényhozók” pusztán szavaznak az ő elképzelései felett. Természetesen „igen”-nel. Az 1799. decemberi szózat, amely a konzuli alkotmányt a francia népnek ajánlotta, e szavakkal fejeződött be: „Polgárok, a forradalom visszatért azokhoz az alapelvekhez, amelyekből kiindult; a forradalom véget ért.”^*

Hogy mikor ért véget a forradalom, 1794-ben, 95-ben vagy 99-ben, erről rengeteget vitáztak már. Magam arra hajlok, hogy komolyan kell vennünk Marx nézetét, aki a napóleoni korszakot is a forradalom történetéhez sorolta.^* De az vita tárgya sem lehet, hogy Bonaparte nem tért vissza a forradalom kiinduló alapelveihez: az a szabadság, amely 1789 és 92 között volt osztályrészük a franciáknak, hosszú időre ködös emlékké lényegült át.

Ha Babeuf úgy tartotta, hogy az elmaradott nép nem képes felfogni az igaz szót, Bonaparte abból indult ki, hogy a népet nem is érdekli a szabad szó. Rémusat asszonynak mondta: „A szabadság csupán az emberek egy kis számú osztályának a szükséglete, amely osztályt már maga a természet nagyobb tehetségekkel áldotta meg, semmint az átlagembereket. Miután kevesen vannak, tehát jogaikat büntetlenül lehet megnyirbálni.”^* Ez a beszéd tiszta és világos, épp annyira érthető, mint az „egyenlőség”, melyet „a nagy tömeg kapott” – mindenki az első konzul, majd császár egyformán engedelmes alattvalója lehetett.

Egyik napról a másikra természetesen neki sem lehetett mindent „rendbe tennie”, de néhány hónap alatt eljutott oda, hogy 1800 januárjában hetvenhárom politikai újság közül – a direktórium idején még 150 működött – hatvanat megszüntetett, s további új lapok megindítását egyszerűen megtiltotta. Az előzetes cenzúra nyílt bevezetésére sem kellett sokáig várni, az 1803. szeptember 27-i rendelet kimondta: „A sajtószabadság biztosítása érdekében ezentúl egy könyvkereskedés sem adhat el olyan művet, amelyet előzőleg nem mutatott be az e célra létrehozott kormánybizottságnak, mely bizottság a művet visszaszolgáltatja, amennyiben abban nincs kifogásolnivaló.”^* A Robespierre-ék által, legalábbis szándékaik szerint, ideiglenesnek képzelt korlátozás tehát állandósult.

Chateaubriand, Constant, Madame de Staël, még a kivégzett Chénier oly sok mindent túlélő öccse is, természetesen berzenkedett az irodalom ilyen szigorú megfegyelmezése ellen. Több vezető író visszavonult, emigrált, vagy kiszorult a közéletből, amelyet „a lovasított Robespierre” (Staëlné asszony kifejezése) rövid gyeplőre fog. A nagy hatású írónő nem titkolja el véleményeit, emigrál is, ismételten megdorgálja Napóleont, a legteljesebb joggal.

Nagy kár, hogy miközben Napóleonnak felrója az önkényeskedéseit, egy másik uralkodóról s országáról szólva lelkesen dicséri ama közigazgatás „sok bölcsességét és igazságosságát”, a csendet, „mely nem a terror következménye”, hiszen „félhet ott az ember, ahol az uralkodó erényei és a méltányosság elvei irányítanak mindent?”. S kit dicsér így Napóleon bősz kritikusa? Ferenc császárt, nagy magyar írók, Kazinczy, Batsányi, valamint a derék Verseghy bebörtönzőjét, Szentjóbi Szabó gyilkosát, Bessenyei elhallgattatóját, a legotrombább cenzúra-rend korlátolt irányítóját…^*

Úgy látszik, akkor is akadtak írók, akik csak az új társadalmi rend irodalmi életének korlátozására voltak kényesek, de a bevett régi rendszerek kisebb „hiányosságai” iránt nem mutattak túlzott érzékenységet.

Akkor már e nagyon is kiszámított, staëlnés hízelgésnél, e túlcsorduló diplomatizálásnál kevésbé súlyos hibának érzem Batsányi szintén diplomáciával átitatott hódolatát, amellyel nagy német nyelvű költeményében és tanulmányában Napóleon országát a szabadság egyedüli honának minősítette.^*

Átfutottuk a szó tágabb értelmében vett forradalom negyedszázados történetét, a sajtószabadság alakulására figyelve. Megállapíthatjuk, hogy e 25 év alatt csak néhány olyan esztendő akadt, amelyben a hatalom a sajtó imponálóan szabad mozgását biztosította, vagy eltűrte. Itt az ideje e fejlődés nehézségein tűnődnünk.

Voltaire sokszor állt ki a sajtószabadság eszméje mellett, de egyszer ahhoz is közel jutott, hogy az eszme belső ellentmondásosságát kiemelhesse. A Filozófiai ábécé egyik címszavában, a Gondolatszabadságban Milord Boldmind így érvel Medroso gróf ellenében, aki inkább hajlandó a cenzúrát is kezelő inkvizíció cselédje lenni, mint áldozata: „…ha Tiberiusnak és az első császároknak dominikánusai lettek volna, akik az első keresztényeknek megtiltották volna a toll meg a tinta használatát, ha a római birodalomban nem engedélyezték volna már rég a szabadgondolkodást, akkor a keresztények nem tudták volna megalapozni dogmáikat. Tehát amennyiben a kereszténység a szabadgondolkodás révén alakult ki, vajon nem ellentmondás-e, nem igazságtalanság-e, ha most véget akar vetni annak a szabadságnak, amely létének egyetlen alapja?”

A római császárok „szabadgondolkodásának” némi eszményítésétől most eltekintve, Voltaire csakugyan joggal mutat rá egy erkölcsi ellentmondásra (amely nem annyira a valóságban, mint inkább az ő példájában létezik): ha a keresztények létüket a szabadságnak köszönhetik, miért nem engedik meg ellenfeleiknek szintén a szabadságot, miért égetik meg a könyveket, olykor íróikkal együtt stb. Sajnos Medroso nem tud érdemben felelni az angolnak, pedig lehetne: rámutatva arra, hogy a történelmet nem erkölcsi és méltányossági alapon csinálják, hogy Voltaire példája épp az inkvizítoroknak ad érvet – ha ugyanis a szabadságnak olyan üdvözítő hatása van, hogy az biztosította a keresztények győzelmét, ugyanez a szabadság Voltaire korában a klérus ellenfeleinek diadalához vezethetett volna, s mi lett volna ebből a haszna a keresztény egyházaknak, kivált azok vezetőinek?

Ugyanezt a történeti példát Diderot másképpen adta elő a Nagy Enciklopédia Üldözni címszavában: „Üldözésnek nevezzük azt a zsarnokságot, melyet az uralkodó gyakorol, vagy megengedi, hogy gyakoroljanak az ő nevében azon alattvalóival szemben, akik vallás dolgában az övétől eltérő nézeteket vallanak. … A pogány Róma idején a császárok a keresztény vallást hátborzongató erőszakkal és kegyetlenséggel üldözték. A béke istenének tanítványai az ő szemükben veszélyes újítóknak tűntek fel, mint akik a legbarbárabb bánásmódot érdemlik.” A mártírok vére azonban „termékeny csíra lett”, s az üldözöttek, Jézus tanítványai megsokszorozódtak. „Alig, hogy az egyház lélegzethez jutott a keresztény császárok alatt, gyermekei máris megoszlottak az egyház dogmáit illetően, és az arianizmus, melyet több uralkodó támogatott, a régi hit védői ellen üldözésekre izgatott, melyek alig maradtak alatta a pogányság üldözéseinek … gyakran ugyanazoknak a túlzásoknak adták át magukat, melyeket jogosan vetettek szemére elnyomóiknak. Innen azok az üldözések, azok a kivégzések, azok a száműzetések, melyek vérfolyammal öntötték el a keresztény világot és a legagyafúrtabb kegyetlenséggel szennyezik be az egyház történetét…”^*

Mind az Enciklopédia, mind a Filozófiai ábécé hosszú időn át készült, s az egyes címszavak keletkezési időpontjának kiderítése még egy kritikai kiadás számára is nehéz feladat lehet, melyre itt nem vállalkozhatunk. Számunkra csak az a fontos, hogy Diderot is megmarad az erkölcsi elítélésnél, s további észérvekkel igyekszik bizonyítani, hogy amikor az egykor elnyomott keresztények maguk is üldözik ellenfeleiket, nemcsak „az evangéliumi szelídséggel és az emberiesség törvényeivel” kerülnek ellentétbe, hanem „az ésszel és a józan politikával” is, s hogy „az üldözés képmutatókat szerez, de sohasem híveket”.

Ami persze mind igaz. De lehetnek helyzetek, amelyekben a világi vagy egyházi hatalomnak az is elég, ha az alattvalók képmutató módon tettetik a hitet, ha félelemből engedelmesek stb., s ennyit az elnyomás, ha elég kegyetlen, igen hosszú időn át tud biztosítani. Még kérdésesebb, mert nem történelembölcseleti, inkább agitációs célzatú Diderot-nak az a másik érve, mely szerint „az állam boldogságának legkegyetlenebb ellenségei sugalmazhatták az uralkodónak, hogy azok az alattvalók, akik másként gondolkodnak, mint ők, megértek arra, hogy feláldozzák őket a halálnak… Mily messze vannak az uralkodóktól azok az érdekből cselekvő tanácsadók, akik az alattvalók hóhéraivá akarják őket tenni.”

Az érdek fogalmának felvillantásával materialista síkra tér át az erkölcsi-agitatív érvelés, de a jó uralkodó – rossz tanácsadó kliséje nem alkalmas e szövevény meghatározására. Lehetnek gonosz vagy ostoba miniszterek, főinkvizítorok, akik saját hatalmi érdekeikből akaratlanul vagy szándékkal ártanak a királynak, illetve a pápának, általában azonban az elnyomás legfelülről indul el.

Helvétius nem is különíti el a főhatalmat és a tanácsadó apparátust, hanem az üldözöttből üldözővé átlényegülő egyházak esetében is a mozgató logika felderítése izgatja, amelyet – makacs materialista lévén – nem morális, eszmei, metafizikai indítékokban keres, hanem az érdekben lel meg. Az 1769-es, de csak a szerző halála után, 1772-ben megjelent De l’homme itt következő passzusa a szólásszabadság problémájának első, önáltatás, valamint jogi és etikai misztifikáció nélkül, őszintén, racionálisan előadott foglalata. Az alfejezet sokat mondó címe: „Az érdek nap mint nap arra indít, hogy tagadjuk ezt az életigazságot: Amit nem akarsz magadnak, ne tedd másnak!” S a teljes szöveg ez:

„A katolikus pap, akit a kálvinista vagy a muzulmán üldöz, tiltakozik az üldözés ellen, melyet a természeti törvény megsértésének tart. Ám, ha ugyanez a pap maga válik üldözővé, jogosnak, szent buzgalom megnyilvánulásának tartja az üldözést, mely embertársai iránti szeretetéből származik. Így hát ugyanaz a cselekedet jogossá vagy jogtalanná válhat, aszerint hogy a pap a hóhér vagy az áldozat szerepét játssza.

Ha a különböző vallási és keresztény szekták történetét olvassuk, megtudhatjuk belőle, hogy amíg gyengék, az a kívánságuk, hogy a teológiai vitákban ne használjanak mást, csak az érvelés meg a rábeszélés fegyvereit.

Mihelyt hatalomra tesznek szert ezek a szekták, üldözöttből – mint ahogy mondottam – üldözővé válnak. Kálvin megégeti Servet-t. A jezsuita üldözi a janzenistát, a janzenista viszont a deistát szeretné megégetni. A tévedések és az ellentmondások micsoda útvesztőjébe kényszerít bennünket az érdek, amely még azt is elhomályosítja bennünk, ami nyilvánvaló.

Vajon miféle látványt tár elénk a világ színpada? Semmi egyebet, mindig csak az érdek különféle és szüntelen játékait.”^*

E fejtegetés előtt Helvétius is megismétli mindazokat a captatio benevolentiae célzatával előadott érveket, amelyeket a többi felvilágosító már kifejtett, s melyek summázata az, hogy a fejedelem „tartozik a nemzeteknek az igazsággal mint hasznos dologgal, és tartozik nekik a sajtószabadsággal mint az igazság felfedésének eszközével”. E tartozási kényszert azonban általában nem érzik a „fejedelmek”, hanem a saját érdekeikre figyelnek. Az érdekek logikája pedig egyértelmű: „amíg gyengék” az elnyomottak, türelmet kérnek maguk iránt, úgy lépnek fel, mint az „érvelés meg a rábeszélés” hívei, mihelyt azonban hatalomra kerülnek, az erő helyzetéből és érdekeik parancsa szerint beszélnek s cselekednek, s mindenre készek hatalmuk védelmében.

E kettősség – ha leplezett formában is – már Voltaire gondolkodásában fellelhető: Filozófiai szótárában a türelem szépségét, előnyeit magyarázgatja („Tolérance”), de levelei végén gyakran ott olvasható a fenyegető jelszó: „écrasez l’infame!” Tiporjátok el a gyalázatost! Voltaire persze aligha akarhatta elégetni a néki nem tetsző jezsuitákat könyveikkel együtt, de örült, amikor kitiltották rendjüket Franciaországból…

Valószínűleg nem szükséges hosszan bizonygatni, hogy a nagy francia forradalom emberei a sajtószabadság dolgában épp ily kettős könyveléssel jártak el, ha nem tudatosan, akkor érdekeik nyomása alatt: az abszolút monarchiával szemben követelték a tolerancia érvényesítését, de hatalomra kerülvén, vészhelyzetekben semmiféle türelmességet nem tanúsítottak.

A sajtószabadság, mint egy kiméra, csupán egyetlen történelmi pillanatra jelenik meg a forradalomban, hogy újra elmeneküljön: a felvilágosítók álmai megvalósulnak, de szinte csak egy-két évre; Robespierre-ék – e szabadság segítségével is – magukhoz ragadják a hatalmat, de mindjárt kénytelenek megszüntetni a szabadságot; thermidoriánus megbuktatóik újra lobogójukra tűzik a „korlátlan” sajtószabadságot, de hamar kiderül, hogy Babeufékre eszük ágában sincs érvényesíteni; majd Napóleon következik, aki másfél évtizedre az előzetes „könyvvizsgálatot” is visszaállítja, s akihez képest a forradalom előtti XVI. Lajos szinte „liberális”, akkor még „toleráns” hitvesével együtt – Mária Antónia ugyanis saját felséges személyében buzgólkodik a felforgató eszméket propagáló Figaró házassága bemutatása körül…

Az egész kísértetiesen hasonlít Karinthy Frigyes Történelmi materializmus című humoreszkjére: aki fel akar tolakodni a villamosra, egészen másként beszél, mint aki már feljutott, s foggal-körömmel vissza akarja tartani az utána nyomakodót…

Mivel a francia forradalom újabban sok rovót, sőt intőt kap a neoliberalizmus ideológusai és politikusai részéről, újra emlékeztetek arra, hogy a korlátlan sajtószabadságot követelő Miltonból a forradalmi lordprotector cenzora lett, s hogy más forradalmak is teljesen a francia modellt követték e tekintetben.

Mivel nem kell félnem attól, hogy Kossuth posztumusz ellenségei közé sorolnak, álljon itt mindjárt az ő példája. Ismeretes, hogy első eszmei horderejű beszédét épp a sajtószabadságnak szentelte 1832 szeptemberében, Zemplén megye közgyűlésén. Előadta mindazokat az érveket, amelyek e tárgyban felsorakoztathatók a sajtó szabadságának védelmében, de ha újszerű nem volt is, az általános elveket élesen, határozottan kapcsolta a magyar viszonyokhoz, s bátran követelt: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztályt különösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem.”^*

Témánk szemszögéből külön érdekes, hogy Kossuth kemény szavakkal marasztalta el Robespierre-t a sajtó elfojtása miatt: „…ama bőszült fenevad, kinek átkozott légyen mennyen földön emlékezete, Robespierre, embervér özönétől párolgó kezébe ragadván egy eltévelyedett népes nemzet kormányát, mindenek előtt eltörlé a sajtónak s általa a véleménynek szabadságát…” Egy másik helyen így folytatja a történeti utalást: „A francia revolutiónak boldogtalan időszakában csak addig gúnyoltatott s alacsonyíttatott a vallás, míg a terrorizmus uralkodott, ekkor pedig a sajtó szabadsága is együtt a vallással elnyomva, lealacsonyítva hevert. Alig esett el a szörnyeteg tyrannus, alig állott vissza a szabad sajtó, s már a vallás is előbbeni fényében, tisztelésében állott…” Itt már nem elég tárgyilagos Kossuth ítélete, hiszen tény, hogy épp Robespierre lépett fel a kereszténytelenítési kampány ellen. E részletekben akkor még vagy nem volt jártas Kossuth, vagy egy kicsit harsányabban akart védekezni a forradalmiság esetleges vádja ellen, tárgyunk szempontjából ez mindegy. Kossuth merész, határozott summázata a fontos, ebben Chabot konventképviselő mondását így magyarítja s vállalja: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága felett kétségbe nem esem. Vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Itt középút nincs, és a sajtó szabadságára voksolok.”^* A nemesen liberális, büszke jelmondatot a történelem mégis megkérdőjelezte, Kossuth esetében is.

Amikor a világtörténelem alighanem egyetlen olyan forradalma kitört, amely a márciusi ifjúság 12 pontjában első helyen követelte „a sajtó szabadságát, censura eltörlését”, a független magyar minisztérium hamar életbe léptette a sajtó szabadságát. A törvénytervezet azonban eleinte olyan súlyos büntetéseket helyezett kilátásba a sajtóvétségekre, s olyan magas óvadékot állapított meg, hogy ez a sajtóügyet „a vagyonos kaszt” kezébe helyezte volna, mint a Petőfi részvételével működő Közcsendi Bizottmány megállapította.^* A forradalmi kormány törvénytervezetét egy kis forradalmi túlzással, rosszabbnak minősítették, mint amilyenek a korábbi intézkedések voltak, s a tervezetet nyilvánosan – elégették. Meglehet, kaján leszek most, de emlékeztetek arra, hogy a felemás törvénytervezetet az a belügyminiszter dolgozta ki, aki néhány évvel korábban oly lelkesen tüzelt a „fél sajtószabadság” ellen – Szemere Bertalan.^* Íme, megint egy üldözöttből lett üldöző.

Az égetési jelenet után némileg engedett a kormány, s az ifjúság „ideiglenesen” elfogadta e gesztust. 1848. április 11-én kihirdették a sajtótörvényt, melynek első paragrafusa leszögezte, hogy „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti”. „Utána persze – mondja Kosáry Domokos szelíd iróniával – egy sor további paragrafus e szabadságnak korlátokat szabott.” Így például, hadd kockáztassak meg egy virtuális példát, Petőfi Sándort hat hónaptól hat évig terjedhető börtönnel lehetett volna sújtani azonnal, épp ama napokban terjesztett verse miatt, amelynek riadóként doboló refrénje így hangzott: „Nincsen többé  szeretett  király!” (V. Ferdinánd aláírásával leirat is érkezett e tárgyban István nádorhoz, hogy „az új sajtótörvény szerint” indítsa meg az eljárást, ami szerencsére elakadt valahol a nádor és Deák Ferenc igazságügyminiszter között.^*)

De egy sor per aktái nem akadtak el. Az idillinek elképzelt 48-as „magyar sajtószabadság” némely lehangoló tényeiből szép csokrot lehet összegyűjteni az új magyar sajtótörténet, Kosáry Domokos fent idézett tanulmánya alapján is. Tanulságul emeljünk ki csupán kettőt.

Táncsics, aki a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című füzetéért (is) börtönt viselt, a március tizenötödike után alapított Munkások Újsága című lapjával sok borsot tört a forradalmi kormány orra alá. Végül egy bíró 500 ezüst forint büntetésre ítélte a sajtószabadság élharcosát, amint erről maga Táncsics is gúnyosan beszámolhatott Éljen a sajtószabadság és Gréfl, a pesti bíró című cikkében, majd az egyik legradikálisabb baloldali, Madarász László, a belügyek intézője, be is tiltotta a lapot 1848 nevezetes esztendejének utolsó napjaiban. Vas Gereben szolgáltatta a kísérőzenét e jelkép erejű intézkedéshez, vad írásában azt állítva, hogy Táncsics úgy bánt a sajtószabadsággal, mint a majom, ha borotvát kap a kezébe és a macskát kezdi borotválni vele.^*

A lap címe, melyben e nem túl finom ironizálás megjelent: Kossuth hírlapja.

De Kossuth a következő esztendőben, immár kormányzóként, saját személyével is példázta, hogy a nyomtatási szabadság és a szabadság elnyomása között igenis létezik „középút”. Olyan, amelyen sok mindent tűrnek, de például a kormányzó elleni bírálatot megtorolják…

A Marczius Tizenötödikéről lesz szó, Pálffy Albertnek, Petőfi barátjának és eszmetársának lapjáról, melybe a költő is írt. E lapot is betiltották, közvetlenül a bukás előtt. Az 1849. július 7-én kelt rendeletet az igazságügyminiszter, Vukovics Sebő fogalmazta, Szemere Bertalan javítgatta, s Kossuth is aláírta… Az indok: a lap kigúnyolta a kormány rendeleteit, izgatott azok ellen, teret kapott benne „a kormányzók bizalommegölő rágalmazása” stb. A felelős szerkesztőt „lázításaiért” esküdtszéki bíróság elé idézték, gondoskodva arról is, hogy ne szökhessen meg…

Nem elemezhetjük itt a részleteket, azt sem, hogy mennyi szerepe lehetett a betiltásban a Kossuth „női kamarillájára” vonatkozó epés utalásoknak vagy annak, hogy Pálffy ellenezte Görgey leváltását.^* Ami tünet értékű: Pálffyt éppúgy megvádolták azzal, hogy „az ellenség zsoldjában izgat a magyar kormány ellen”, mint ahogy „a bőszült fenevad”, „a szörnyeteg tyrannus” Robespierre is „Pitt ügynökeinek” nevezte ellenfeleit…

Pálffyt végül is nem bilincselték meg, bíztak becsületszavában, s így önként kísérte a menekülő kormányt Szegedre, hogy ott elítéljék. Ahogy azonban életrajzírója is mondja, „az esküdtbíróság sosem ült össze fölötte ítélkezni, mert a világosi katasztrófa mindent eltemetett”.^* Így hát – ismerjük el végre a fegyverletétel egyetlen, senki által sem vitatható pozitívumát – Görgey sietős döntése megmentette a magyar 48-at attól, hogy a sajtószabadság kikiáltásával kezdődő forradalom e március tizenötödikére címével is örökké emlékeztető lap szerkesztőjének elítélésével érjen véget…

 

A revolúciók története oly mértékben szolgáltatja a példákat az üldözöttekből lett üldözők tanulságos eseteivel, hogy a bőség zavara s helyhiány miatt a polgári forradalmak históriájából több idevágó metamorfózist nem említhetünk. De mivel nem szeretnék olyan látszatba keveredni, mintha Desmoulins módszerét követném, aki Tacitus mögé bújt Robespierre ellenében, hosszas kifejtés s minden kerülgető célozgatás nélkül, hadd rögzítsem egyenes szavakkal: a szocialista forradalmak e tekintetben ugyanezt az utat járták. Az elnyomott, föld alá szorított vagy legális kisebbségben működő szocialista, majd kommunista pártok ideológusai a győzelem előtt lelkes hívei voltak a sajtó szabadságának, a diadal után elkezdték korlátozni e szabadságot.

Fölösleges itt elemezni az ifjú Marx sajtószabadságot követelő tanulmányát s az öreg Engels intelmeit a pártsajtónak a vezetéssel szemben is biztosítandó önállóságáról.^* Mivel azonban oly gyakran citálták csonkítva Lenin egyik idevágó nézetét, illik azt hitelesen felidézni. Az 1905-ös forradalom sodrában a bolsevikok vezetője kiadta a jelszót: „Le a pártatlan írókkal! Le az irodalmi übermenschekkel! Az irodalmi munka legyen része az egyetemes proletár munkának, legyen »kereke és csavarja« az egyetlen egységes, nagy szociáldemokrata gépezetnek, amelyet az egész munkásosztály egész tudatos élcsapata mozgat.”^*

Ritkábban idéztük a folytatást. Itt Lenin maga mondja ki, hogy sántít hasonlata, „amikor az irodalmat csavarhoz, az eleven mozgalmat gépezethez” hasonlítja. S nem emlékszem olyan tanulmányokra, beszédekre, cikkekre az ötvenes évekből, amelyek azt a passzust is kiemelték volna ugyanebből a szövegből, ahol Lenin a győzelem utáni viszonyokat festette, így: „Szabad sajtót akarunk és fogunk is teremteni, mégpedig nemcsak olyan értelemben szabad sajtót, hogy szabad a rendőrségtől, hanem olyan értelemben is, hogy nem függ a tőkétől és mentes a karrierizmustól; – sőt, olyan értelemben is, hogy mentes a burzsoá-anarchista individualizmustól.” S nehogy ez utóbbit félre lehessen érteni, Lenin határozottan kinyilvánítja: „Nyugodjanak meg, uraim! Először is, a párt irodalmáról van szó, és arról, hogy ezt az irodalmat a párt ellenőrzése alá helyezzük. Mindenki szabadon írhat és mondhat, amit akar, a legcsekélyebb korlátozás nélkül. De minden szabad egyesülésnek (többek között a pártnak) megvan a joga arra is, hogy kizárja azokat a tagokat, akik a párt cégérét pártellenes nézetek hirdetésére használják fel. Legyen teljes szólás- és sajtószabadság. De legyen teljes egyesülési szabadság is. A szólásszabadság nevében meg kell adnom neked a teljes jogot arra, hogy kiálts, hazudj és írj, amit akarsz. Neked ellenben az egyesülési szabadság nevében meg kell adnod nekem azt a jogot, hogy egyesüljek emberekkel, akik ilyen vagy amolyan szellemben beszélnek, vagy különváljak tőlük.”

Vagyis Lenin a győzelem utáni időre is egyértelműen szabadságot ígér a polgári íróknak is, „a legcsekélyebb korlátozás nélkül”.

1917 újszerű elméleti és gyakorlati feladataival szemközt a bolsevik vezetésben a korábbiaknál is élesebb ellentétek ütköztek ki, de Lenin még ekkor is természetesnek tartotta a pártellenzék szabad szólásának biztosítását, sőt épp arra biztatta e csoportot, hogy „helyezze át vitáját a sajtóba, ott teregesse ki szkepticizmusát és tartsa távol magát a gyakorlati munkától, amelyben nem hisz”.^* Láttuk azt is, hogy milyen toleranciát mutatott Gorkij féktelenül ingerült fellépéseivel szemben is.

A húszas években, s kivált az évtized végétől kezdve fokozatosan megváltozott a párt sajtópolitikája, s nemhogy a „polgári íróknak”, de a pártellenzéknek sem maradt szólásjoga. Sztálin, aki nem thermidoriánus, mint olykor hibásan hasonlítgatták, s aki diktátorként Napóleon, ideológusként inkább Robespierre funkcióját töltötte be a szovjet forradalomban, megvalósította azt, amit a francia forradalomban Couthon, a Megvesztegethetetlen hű társa „a vélemények teljes egységének” nevezett. Ezt az egységet fölösleges itt elemeznünk és jellemeznünk, következményeit kellően felidézte az SZKP XX. kongresszusa.

De akadt egy forradalmár, aki 38 évvel korábban, mások oly illúziós jósolgatásai közepette egy keserűen illúziótlan jövendölésben figyelmeztetett rá, mi fog történni, ha a szabadságot mértéken felül korlátozzák. S ez a forradalmár nem szemben állt az októberi forradalommal, mint Kautsky, hanem annak lelkes híve volt. „…a politikai életnek – írta Rosa Luxemburg már 1918 nyarán – az egész országban való elfojtásával szükségképpen a szovjetek élete is egyre inkább megbénul. Általános választások, akadálytalan sajtó- és gyülekezési szabadság, a vélemények szabad harca nélkül minden közintézményben meghal az élet, látszatéletté válik, amelyben egyedül a bürokrácia marad a tevékeny elem. A közélet lassanként megszűnik, néhány tucat kimeríthetetlen eréllyel és határtalan idealizmussal megáldott pártvezető parancsol és kormányoz, közülük a valóságban egy tucat kiemelkedő koponya irányít, és a munkásság elitjét időről időre gyűlésekre mozgósítják, hogy megtapsolja a vezetők beszédeit, a benyújtott határozati javaslatokat egyhangúlag jóváhagyja, alapjában véve tehát klikkuralom: mindenesetre diktatúra, de nem a proletariátus diktatúrája, hanem maroknyi politikusé, azaz pusztán polgári értelemben, a jakobinus uralom értelmében vett diktatúra…”^*

Luxemburg nem hozta nyilvánosságra óvását, feltehetően nem akart ártani a forradalomnak. Tudnia kellett arról is, hogy Lenin a korlátozásokat ideiglenes jellegűeknek szánta. De Lenin után Sztálin következett, épp az a politikus, akinek némely hibáit az októberi forradalom vezére oly korán és pontosan érzékelte. Az a Sztálin, akiről ráadásul nem is mondható el, hogy „határtalan idealizmussal megáldott” vezető lett volna, sokkal jellemzőbb rá, hogy a beteges gyanakvásig bizalmatlan volt mindenkivel szemben. S nemhogy az „akadálytalan” sajtószabadságot, ami aligha lett volna reális, de a kommunista kritikát sem tűrte.

Ha Saint-Just azt mondta, hogy „senki sem uralkodhat ártatlanul”, hozzátehetjük: senki sem marad ártatlan, ha forradalomra adja a fejét. S persze akkor sem, ha visszariadva a forradalomtól, beletörődik az önkénybe…

Nem kísérletezve bizonyíthatatlan találgatásokkal, maradjunk annyiban, hogy az történt, mitől Rosa Luxemburg szinte profétikus erővel óvott. S ezt a szisztémát importálta – sajtógyakorlatával együtt – az a vezető csoport, amely 1945 és 49 között magához ragadta az MKP, illetve az MDP vezetését.

Mennyire voltak „ártatlanok”, vagyis jóhiszeműek ezek a magyar vezetők?

Ugorva egy kicsit a történelemben, nem állhatom meg, hogy emlékezetbe ne idézzem Révainak egy Illyéssel folytatott régi vitáját. „Illyés Gyula… – mondja Révai 1938-ban – egyik cikkében a magyar kormány egyik sajtószabadság-ellenes intézkedésével kapcsolatban azt írta, hogy védeni védi ugyan a sajtószabadságot, de csak nagy utálkozással. Mintha bizony a sajtószabadság védelme a burzsoá sajtó védelmét, nem pedig a népjogok védelmét jelentené! Utálkozva pedig nem lehet a népjogokat védeni, csak lelkesedéssel. Petőfi életrajzírójának mi magyarázzuk, hogy érdemes a sajtószabadságért lelkesedni?”^*

Az idézett lábjegyzet bentmaradt a könyv későbbi kiadásaiban, olvasható az 1949-es Révai-gyűjteményben is. Kérdés: mit tett volna a szerző, ha akkor valaki csakugyan fellelkesedik e buzdításon, s szót emel mondjuk az ártatlanul meghurcoltak jogainak érvényesítéséért? Nem nehéz kitalálnunk, hiszen emlékszünk még, milyen választ kaptak azok, akik – sokkal kisebb ügyekben – szelíd óvást mertek tenni.

Bár egy időben elég közelről figyelhettem Révait, nem tudnám megmondani, hogy Illyés elleni polémiájában mennyi volt a taktika, illetve mennyire hitte őszintén, hogy Horthyék megbuktatása után csakugyan a sajtószabadság lelkesítő korszaka következik? Annyi tény, hogy ezt ígérte. S nemcsak ő, hanem a párt vezére Rákosi is, aki 1943-ban az Igaz Szó útján üzente haza, hogy Mi a magyar demokrácia?, s annak első ismérvét így határozta meg: „A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia.”^*

Tudta-e Rákosi, hogy Petőfi és Táncsics elvét ismétli, amikor a demokrácia első ismérvét a teljes sajtószabadságban jelöli meg? Lehet. De azt minden bizonnyal tudnia kellett, hogy a szocializmus addigi története nem tanúskodik „minden réteg” véleménynyilvánításának teljes szabadságáról. Ezt olyannyira tudnia kellett, hogy a népi demokrácia első éveinek sok tekintetben imponálóan szabad sajtóviszonyait egy általa pontosan ismert modell következményeihez tudta átigazíttatni „a fordulat évének” néhány hónapja alatt… Mely átigazítás után még a május elsejei meteorológiai jelentést is a „minden korábbinál színpompásabb” ünnep rendezőinek érdekeihez kellett szabni, s ez volt a tömegkommunikáció legszerényebb fogyatékossága az ötvenes években.

A kellemes közlendők látványos külsőbe öltöztek az újságokban, a kellemetlenek bekerültek az apróbetűs, „mínuszos” hírek rovatába, vagy meg sem jelentek. A féligazságok és teljes valótlanságok amalgámja, majd az 1953 és 56 között megcikcakkosodott politika naprakész szolgálata végül megsemmisítette azt a tekintélyt, melyet a pártsajtó 45 és 48 között szerzett, s ama októberi napokban nem pusztán a Szabad Nép-fáklyák jelezték meggyőzően a lap erkölcsi, eszmei hitelvesztését, hanem az új vezetésnek az a döntése, mely szerint e néven a párt lapja nem működhet tovább… Bár november 4-e után egy csoport néhány napig még kísérletezett a Szabad Nép újbóli megjelentetésével, a történelem ítéletét ez sem változtathatta meg. A lap bukása intő például szolgál arra, hogy a tájékoztatás és kritika feladatát őszintétlen propagandára cserélő újságnak egy idő után a propagandisztikus hatása is semmivé foszlik.

A nagy francia forradalom sajtóviszonyainak vázlatos summázata, a cromwelliánus forradalom, a magyar 48, az 1917 és a 45 utáni szocialista átalakulások tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy a teljes sajtószabadság forradalom előtti ábrándjai és ígérgetései milyen felemás módon vagy egyáltalán nem valósultak meg. Ha ugyanaz a történelmi jelenség makacsul megismétlődik, nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy véletlen analógiákról van szó, nem kereshetjük a magyarázatokat egyes személyek egyébként nyilván letagadhatatlan erőszakosságában vagy szertelen önimádatában, csak abban, hogy a hasonló körülmények hasonló eredményeket hoznak létre. Forradalmakra általában azért kerül sor, mert a csődbe jutott rendszerek nemcsak radikális önmegújulásra képtelenek, hanem a revolúciók megakadályozására is, a retrográd erőknek azonban általában van annyi erejük, hogy a győztes forradalmat ellenforradalmi felkelés, polgárháború, intervenció vagy más nemzetközi nyomás által az önvédelmi diktatúra állapotába kényszerítsék, a diktatúra pedig a szabadság – s ezen belül a sajtószabadság – korlátozásához, rossz esetben felszámolásához vezet. Ez az egyik oka annak, hogy a nagy társadalmi forradalmak (mert azokról beszélünk, s nem a kisebb jelentőségű, pusztán kormányváltozást vagy államformacserét előidéző megmozdulásokról, felkelésekről, melyeket gyakran szintén forradalomnak neveznek), szóval a társadalmi formációk erőszakos megváltoztatásának történelmi kísérletei épp a hirdetett szabadság tekintetében első nekifutásra nem érik el a célt. A forradalmi mozgás ezért folytatódik, afféle „pótforradalmakra” kerül sor.^* Ezek nem feltétlenül vezetnek erőszakos megrázkódtatásokhoz, de radikális fordulatokkal mindenképpen együtt járnak. Még az 1776-os amerikai forradalom sem tudta hirdetett elveit egy csapásra életbe léptetni, így például a függetlenségi háborúban oly jelentékeny áldozatokat vállaló néger lakosság a jogfosztottság, sőt tömegeiben a rabszolgaság állapotában maradt, ami egyik oka lett 1776 szerves folytatásának, az 1864-es polgárháborúnak.

Legtisztábban, szinte egy történetfilozófiai modell mintájaként, a francia történelem jelzi, hogy egy nagy társadalmi forradalom útja mennyire gazdag lehet újabb s újabb forradalmi kitörésekben, ellenforradalmi visszacsapásokban.

XVIII. Lajos egy negyedszázadig várt arra, hogy visszaüthessen a királygyilkos forradalomnak (bár volt benne annyi tárgyilagosság, ellentétben némely mai történésszel és filozófussal, hogy elismerte: a robespierre-i diktatúra megmentette Franciaország függetlenségét) 1815-ben mégis hiába térhetett haza másodszor s immár véglegesen, csak a királyi trónt állíthatta vissza, a régi rendszert nem – az ancien régime végleg történelmi emlékké lényegült át, az arisztokrácia és a magas klérus abszolút monarchiáját többé nem lehetett restaurálni. XVIII. Lajos nemcsak de facto törődött bele a forradalom némely alapvető vívmányába, hanem – a délen újra kirobbant fehér terror intermezzója után – alkotmányos uralkodóvá kényszerült lenni. XVI. Lajos másik, szintén emigráns öccse, X. Károly, a klérus heves ösztönzésére is, energikusabban igyekezett korlátozni e felemás alkotmányosságot is, de épp a sajtószabadságot nyíltan felszámoló rendelete provokálta ki az 1830-as forradalmat.

Marx szerette gúnyolni a franciák forradalomrögtönző hajlamát. 1830 júliusában mutatkozott meg először, milyen csábító cselekvési mintákat hagyott hátra a nagy forradalom. Párizs még nyugodt volt július 26-án, amikor a Palais Royalban „úgy, mint egykor Camille Desmoulins”, székekről-asztalokról szónokló fiatalemberek tiltakoztak a sajtórendelet ellen, de félni lehetett, hogy „a nép nem mozdul meg” a kiadók és az újságszerkesztők kedvéért.^* Az elbocsátással fenyegetett nyomdászok és a Napóleon alapította Politechnikai Iskola fiataljai kezdeményezték a harcot, felállítva az első barrikádokat, s kitűzve a trikolórt. A kirobbant küzdelemben szinte egy emlék előtt hátrált meg a hatalom – az utolsó Bourbon, aki szigorú korlátozással akarta megvédeni trónját, épp azzal robbantotta ki a forradalmat, s így trónját is elvesztette.

A burzsoázia hangadói, köztük igen értelmes, a történelemben is jártas politikusok, ki tudták játszani a harcra vállalkozó plebejus erőket, s a „gazdagodjatok!” nevezetes jelszavának jegyében Lajos Fülöp liberális rendszere kezdődött el. A kisemmizett munkások erejéből csak helyi felkelésekre tellett, viszont az értelmiség mozgási szabadsága olyan fokot ért el, hogy például a nagy forradalom történetének feldolgozásai között már leplezetlenül terrorpárti munkák is megjelentek: míg Buonarroti robespierre-iánus Conspirationja 1828-ban Brüsszelben látott napvilágot, az „elméletben” erőszakellenes Cabet népszerű forradalomtörténete Robespierre-t most Párizsban dicsőíti, még Marat iránt is megértő Esquiros, a klasszikus historikusok közül Michelet a forradalmi nép nagyságát emeli ki, Blanc, 48 előtt szintén csak elkezdett nagy műve szocialisztikus szempontokat követ, s a költő Lamartine Európa-szerte olvasott Histoire des girondins-je forradalmasító befolyást gyakorolt még Magyarországon is.

Ha X. Károly retrográd szigorúságával provokálta ki a forradalmat, az újabb, a 48-as francia revolúció előidézésébe a kontinentális gazdasági válság mellett alighanem Lajos Fülöp liberalizmusa is belejátszott: amennyiben ugyanis valóságos reformok nem követik az eszmék merészebb áramlását, a szabadelvűség nem csitítja, inkább gerjeszti az ellenzéki mozgásokat. Kivált, ha olyan korrupció hatja át a kormányzatot, mint az utolsó francia király, Orléans-i Fülöp uralkodása idején. „Soha hasonlót nem látott a történelem” – mondja majd Louis Blanc,^* ami bizonyíthatatlan állítás, de talán érzékelteti a „gazdagodjatok!” világának erkölcsi-politikai rothadását.

A forradalmat előkészítő ideológusok, kivált a történetírók okulni kívántak a nagy revolúció „hibáiból”. A februári felkelés nyomán megszületett kormány tagjai és hangadói többé-kevésbé mindannyian hajlottak arra, amit Blanc még a forradalom előtt fejtett ki: „Egyedül a jó abszolút, egyedül az szükségszerű. A rossz a világban – hatalmas véletlen. S épp ezért az a szerepe, hogy szüntelenül legyőzzék. Nos, a jó győzelmei mindig véglegesek, a rossz vereségei visszavonhatatlanok: a könyvnyomtatás meg fog maradni, a kínvallatást nem fogják helyreállítani, … a rend meglehet hóhér nélkül. A vallások nem csinálnak többé mártírokat: szűnjön meg a politika is áldozatokat okozni.”^*

E jószándékúan naiv humanizmus jegyében a forradalmi kormány az osztályok egybeolvadását reméli. Auguste Blanqui a februári forradalom győzelme után, már március elején üzenetet intéz az új, forradalmi kormányhoz, s kilenc pontjának élén követeli „A sajtó teljes és korlátlan szabadságát”, a második pontban pedig „a gondolat műveinek” teljesen szabad terjesztését „minden megszorítás nélkül”.^* A mámor egyetemesnek látszik. A népi nyomás alá került Réforme-csoport deklarálja az egyébként vitathatatlan igazságot: „Ahol az egyenlőség nem létezik, ott a szabadság hazugság.”^* Kinyilvánítják, hogy „a sajtószabadságot fenn kell tartani és szentesíteni, mint biztosítékot a többség lehetséges tévedései ellen”.

Később a halálbüntetést is eltörlik politikai ügyekben.^* Alapelv, melyet ismét Louis Blanc fogalmaz meg a maga aforisztikusan tömör, de tartalmában ábrándos módján: „…a szabadság legjobb védelmezője – önmaga.”

Néhány hónap múlva már vér folyik: Cavaignac tábornok és a lumpenelemekből toborzott „Garde mobile” iszonyú mészárlással szereli le a végső nyomorba süllyedt párizsi proletárok júniusi megmozdulását. Még Renan is elismeri, hogy „minden túlzás szinte kizárólag a rend védelmezőinek műve volt”. George Sand, akinek szocialista meggyőződését illene nálunk méltóbb módon megbecsülni, így ír egy barátjának: „Meg vagyok rendülve, nem hiszek többé egy olyan köztársaság létében, amely azzal kezdi, hogy megöli proletárjait.”^*

A megszáradt vértócsák még látszódhattak a kövezeten, amikor Cavaignac megmutatta, milyen a sajtószabadság válságos helyzetekben: sorba tiltotta be a lapokat, néhány hét alatt megsemmisítette a demokratikus sajtót. Mindez azonban csak kurta átmenet az ábrándos jelszavakkal kezdődő forradalom végállomásához, amelynél ismét egy Bonaparte, az Hugo által „kis Napóleonnak” gúnyolt császári unokaöcs ragadja magához a hatalmat. Aznap a rengeteg párizsi lapból összesen három jelenik meg…^* Ez lett a szentesített sajtószabadságból, a halálbüntetés eltörléséből, a „bérből élő rabszolgák” felemeléséből.

Mivel nem kellett egész Európa ellen harcolnia, mint zseniális nagybátyjának, III. Napóleon egy kicsit tovább uralkodott, hatalma utolsó szakaszában még reformokkal is kísérletezett, de 1870-ben neki is menekülnie kellett. Az újabb, immár negyedik francia polgári forradalmat a második nagy proletár felkelés, az első párizsi kommün követte, s csak annak leverése után kezdett nem egy-két évre szólóan, hanem tartós történelmi érvénnyel kibontakozni az a demokratikus rendszer, amely néhány, főleg háborús krízist leszámítva permanensen biztosítja a polgári szabadságjogokat, s így a sajtó szabadságát is.

A polgári demokrácia sajtójáról természetesen sok rosszat lehet mondani, s mondanak is, kivált országainkban ítélkezve olykor túl szigorúan. Sőt a nyugati irodalom és sajtó java is önkritikusan nézi a pénzhatalmasságok vezényelte szabadságot. Ha A vörös liliom egyik hősével France azt mondatja ki, hogy a polgári rend törvény előtti egyenlősége „egyformán tiltja meg a gazdagnak és szegénynek, hogy a híd alatt háljon, az utcán kolduljon és kenyeret lopjon”, a tőkés polgári sajtó szabadságáról elmondhatjuk, hogy egy tekintetben csakugyan korlátlan: mindenkinek szabad lapot alapítania, a milliomosnak éppúgy, mint a koldusnak. „A dolgok erejéből” mégis úgy működik a rendszer, hogy a koldusok kezén feltehetően nincs sok lap, de a Hearstök, Murdochok egész sajtóbirodalmakat igazgatnak.

Bármennyire bíráljuk is azonban a sajtó polgári szabadságát, egy lényeges vívmány a fejlett tőkés demokráciák rendszerére mindenütt jellemző: az ellenvélemény tűrése, sőt bizonyos fokú beépítése a rendszerbe. Márpedig ez meghatározóan fontos: a szabadság fogalma ugyanis nem korlátozódhat az egyetértés szabadságára, ez kimerítené a contradictio in adiecto esetét. A legsötétebb római zsarnokságban is „szabad” volt lelkesen ünnepelni a császárt, sőt adott esetben szenátornak elfogadni az uralkodó lovát is. Luxemburg igazsága vitathatatlan: „A szabadság mindig a másképp gondolkodók szabadsága.”^* Amiből persze az is következik, hogy teljes szabadság soha és sehol nem volt még eddig, éppúgy, ahogy Vasvári szerint eddig még „tökéletes köztársaság” sem létezett soha.^*

De a tökéletes szabadság ábrándja és sok ország majdnem tökéletes önkényrendszere között igen sok árnyalat és fokozat található. S a fejlett polgári demokráciákban működő kommunista újságok – mégha gyakran igen nehéz körülmények között tengődnek is e lapok – bizonyítják: a már megszilárdult rendszerek helyzeti előnyük tudatában a legális ellenzéket is elviselik.

Franciaországban nagyjából egy teljes évszázad kellett ahhoz, hogy a burzsoázia kormányzási eszközzé tudja tenni a sajtót, hogy – ha nem is a vélemények korlátlan szabadságát, de imponáló sokszínűségét megengedje. A longue durée-t, a hosszú történelmi időtartam braudeli fogalmát nemcsak a tőkés gazdasági formáció kialakulására lehet alkalmazni, hanem annak politikai rendszerére is, amelynek kibontakozása szintén rendkívül hosszadalmas folyamat. Egy francia író „a leglassúbb forradalomnak” nevezte a nagy forradalmat, hiszen gazdasági tekintetben már bőven 1789 előtt elkezdődött, s voltaképpen ma sem érte el minden célját. Az észrevétel találó, de hozzátehetjük: minden eddig ismert igazi forradalom ezt az utat járta be: a gyors kitörések rövid szakaszai pusztán látványos csomópontjai fokozatosan kibontakozó százados folyamatoknak.

Ha egyik osztálytársadalomból a másikba, a feudális rendek uralmától a tőke hatalmáig ilyen hosszadalmas átmenet vezetett, aligha hihető, hogy az osztályuralmak és mindenféle kizsákmányolás felszámolása gyorsabban mehetne végbe. A természettudományi törvények bizonyosságával még az sem állítható, hogy e cél elérése történelmileg biztosra vehető. Szükségszerű csak annyi, hogy az emberek több-kevesebb részében az igazságosság eszménye megszületik. A forradalmárok gyakran esnek a messianizmus, a teleológia, egyfajta chiliasmus gondolati vétkébe, mert a cselekvő ember szenvedélyét és vállalkozó kedvét egy közeli cél hatásosabban szítja fel. A történelmi folyamatok vizsgálója azonban csak a már megtett út tapasztalataira építhet, nem vágyaira s ábrándjaira.

A szocializmus eddigi fejlődését egy olyan körülmény is nehezítette s nehezíti ma is, amelyhez hasonlóval eddig egyetlen polgári forradalomnak sem kellett szembenéznie. Cromwellt nem fenyegette érdemleges nemzetközi támadás. Az amerikai polgári forradalom, lévén elsősorban függetlenségi jellegű, éppenséggel komoly európai szövetségesre is számíthatott – a feudális(!) Franciaországra. Magának az 1789-es revolúciónak ellensége egy időben egy másik polgári ország, Anglia lett, de az amerikai Államok jóindulatot mutattak. A szovjet forradalomra támadó intervenció már két kontinensről is fenyegetett, s 1945 óta a szocialista országok világméretű ideológiai, politikai s gazdasági nyomásnak (ez utóbbira lásd az embargókat) vannak kitéve. Ez a helyzet azokat segíti, akik újra s újra a sztálini korlátozások politikájára hajlanának. A XX. kongresszus fényénél azonban megmutatkoztak e politika vészes árnyoldalai is, s azóta a szocialista rendszerek minden józan és jóakaratú teoretikusa a demokratikus vonások erősítését ajánlja a tőkés fenyegetéssel szemközt. Sztálin 1927-ben deklarálta, hogy a Szovjetunióban nincs szabadság azoknak, „akik a szétzúzott és megdöntött burzsoázia uralmát képviselik”,^* de ezt az – önmagában, a körülményekkel alátámasztható – elvet hamarosan oly módon alkalmazták, hogy a párt belső ellenzékét is likvidálták. Azóta, legalábbis nálunk, eljutottunk oda, hogy az ország vezető teoretikusa kijelenthette: „komolyan gondoljuk, hogy a pártnak egyben saját ellenzékének is kell lennie”.^* Mindez elkerülhetetlenül magában foglalja a különböző szocialista vélemények nyílt vitáját, a demokratizmus érvényesítését – a sajtóban is.

Ez a „szabadság-fejlesztés”, a mai világhelyzetben, csak fokozatos lehet, „kikiáltásokkal” sokra nem juthatunk. De azt sem fogadhatjuk el, hogy a sajtószabadságot „biztosítottnak” ítélve, a szóláshatárok további tágításáról lemondjunk. A szabadság minden elért foka újabb szabadságtörekvéseket támaszt, s a szocializmus nem térhet ki a maga teremtette igények kielégítése elől, ha nem akarja elmaradottságra, tekintélyvesztésre, pangásra, s ezzel vereségre ítélni önmagát. Fokozatos demokratizálás, párhuzamosan az önvédelem eszmei, politikai s egyéb eszközeinek erősítésével – e két feltétel együttes biztosítása óvhatja meg a rendszert mind az önkényesség újabb elburjánzásától, mind a létező viszonyok kalandor felborításától.

Minden jel szerint még sokáig leszünk afféle „köztes” állapotban: már kilábaltunk a tilalmakkal agyonvédelmezett sajtórendből, de még messze vagyunk a céltól. „A történelem – mondta volt Jules Michelet – a szabadság fokozatos diadala.”^* Több más országhoz képest nem állunk rossz „fokozatban”. Ezen az úton haladva, céltudatosabb elszántsággal és egyszersmind felelősséggel tágítva a szólás határait, magasabb fokra léphetünk.

Széchenyi István a sajtószabadság kapcsán is kifejtette nézetét a fokozatos fejlődésről, a reformkorban még „idő előttinek” látva „a sajtói szabadság s a ministerek responsabilitása” elvét: „Minden népnek van bizonyos lépcsője, melyen áll, s csak ez határozhatja el valódi szükségit, józan kívánságit –. Ezen lépcső magasságát megkeresni s némileg meghatározni azonban nem könnyű.”^*

Mi sem hihetjük, hogy közülünk bárki is pontosan tudná, hol vannak a vélemény nyilvánításának azok a gátjai, amelyek a rendszer védelme szempontjából indokoltak, s hol vannak olyan korlátok, amelyek esetleg csak szűkebb társadalmi csoportok érdekeit oltalmazzák. Az azonban tudható a történelemből, hogy az egyszer már elindított reformok leállítása a nem-reformnál is rosszabb állapotokat teremthet, ennélfogva a magyar sajtó cselekvési terének további bővítését bízvást tekinthetjük nem csupán lehetségesnek, hanem feltétlenül szükségesnek is.

Csak a pangás ideológusai vagy más haszonélvezői elégedhetnek meg a már elért szabadságfokozattal. Aki viszont „a totális sajtószabadság” hirdetőjeként kilép a tájékoztatási rendszer adott kereteiből, hamar idegen érdekek eszközévé válhat. De nem fenyegeti-e veszély azt is, aki e két véglet között, a fokozatos haladás harmadik stratégiájának útján kíván előre haladni? Hogyan óvhatja meg morálisan magát az újságcsináló, az író, a szerkesztő, akinek olykor még mindig szembe kell nézni eltanácsolókkal, tabuk védelmezőivel? Nem hazugság-e hallgatni bizonyos dolgokról, s csak arról szólni, amiről meggyőződésünk szerint szólhatunk?

Jóhiszeműen aligha lehet tagadni e kérdés jogosságát. A magam részéről mégis a legnagyobb magyar szerkesztő elvét fogadom el: ha tollam nem is írhat meg mindent, mit gondolok, de mást nem írhat, mint amit érzek és gondolok. Ha Kossuth még az előzetes cenzúra rendjében is ki tudta küzdeni magának a morálisan vállalható, történelmileg hasznosítható mozgásteret, az elmúlt negyedszázad biztató fejleményei láttán nem önáltató reményünk lehet arra, hogy a szólás határait tovább tágíthatjuk.

Az a publicista, az a szerkesztő, aki csak a már kitaposott ösvényeket járja, társadalmilag hasznos munkát végezhet, de hivatásunk végső erkölcsi igazolását csak abban lelhetjük meg, ha tehetségünktől és viszonyainktól telhető módon részt vállalunk abból a sokszázados küzdelemből, amely az embert az értelmes, felelős és lehetséges szabadsághoz közelíti.

A történeti elemzés, ha reális akar lenni, nem a mi volna jó problémáját firtatja, hanem a mi történt és miért kérdését. Ennélfogva általában mellőztem a sajtószabadság teoretikus irodalmát, a klasszikus Locke, Tocqueville, Mill és a maiak fejtegetéseit egyaránt. A szorosabban vett históriai irodalomból sem a francia sajtószabadság keletkezéstörténetének valamiféle ajánló bibliográfiája következik itt, pusztán a füzetemben idézett munkák listája. Illik elárulnom, hogy a témába vágó korábbi írásaim közül néhányat érdemben hasznosítottam itt: A nagy francia forradalom című, népszerű-képes összefoglalást (első kiadása: Bp., 1971.) és A sajtó és szabadsága című tanulmányt (Jel–Kép, 1982. 1. sz.), a szemléleti megközelítést illetően a Folyosói szümpoziont (1970.).

A jegyzékben címmel szerepelnek a kollektív munkák, antológiák, dokumentumgyűjtemények, míg a szerző nevével kezdődnek az egyéni alkotások könyvészeti adatai. Ha egy szerzőtől csak egy mű kap helyet e könyvecskében, a lábjegyzetek csupán az író nevét s a kötet, illetve oldal számát jelölik. Néhány magyarul is olvasható francia mű eredetijét azért említem, mert annak alapján itt-ott pontosabbá kellett tennem a fordítást, különösen Lamartine klasszikus művének elavult tolmácsolását. A magyar kiadásban nem olvasható külföldi művek idézett részleteit magam fordítottam.

 

Actes du tribunal révolutionnaire. Recueillis et commentés par Gérard Walter. Paris, 1968.

Aczél György–Francis Cohen: Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról. Ford.: Karakai Imre. Bp., 1982.

A francia felvilágosodás. Válogatás Diderot és az enciklopédisták műveiből. Szerk. és bev.: Gyergyai Albert. Bp., 1954.

A francia forradalom dokumentumai. Összeállította, az előszót és a jegyzeteket írta: Vadász Sándor. Ford.: Deák Béni, Koryürek Péter, Kürti Pál, Vadász Sándor, Walkó György. Bp., 1967.

Alfieri, Vittorio: Del Principe e delle lettere. Torino, 1972.

Arendt, Hannah: Essai sur la Révolution. Traduit de l’anglais par Michel Chrestien. Paris, 1967.

Arnaud, Raoul: La vie turbulente de Camille Desmoulins, Paris, 1928.

Babeuf, François-Emile: Válogatott írásai. Szerk. és jegyzetek: Köpeczi Béla. Ford.: Csatlós János. Bp., 1950.

Babeuf: Textes choisis. Introduction et notes par Claude Mazauric. Paris, 1965.

Barère de Vieuzac, Bertrand: Mémoires I–IV. Bruxelles et Leipzig, 1842–1844.

Batsányi János: Der Kampf. Ein lirisches Gedicht. Deutschland 1810. In: Összes művei IV. Szerk: Keresztury Dezső és Tarnai Andor. Sajtó alá rendezte: Zsindely Endre. Bp., 1967.

Billaud-Varenne, Jean-Nicolas: Mémoires inédits et correspondance. Paris, 1893. (Alfred Begis kommentárjaival. Ez a hiteles memoár, az 1819-es „Billaud-Varenne emlékirat” apokrif.)

Blanc, Louis: Histoire de dix ans, 1830–1840. I. Paris, 1843.

Blanc, Louis: Pages d’histoire de la Révolution de février 1848. Bruxelles, 1850.

Blanc, Louis: Histoire de la Révolution de 1848. I–II. Paris, 1880.

Blanqui, Louis Auguste: Écrits sur la Révolution Oeuvres completes 1. présenté et annoté par A. Münster. Paris, 1977.

Blos, Wilhelm: A francia forradalom. Bp., 1909.

Buonarroti, Philippe: Conspiration pour l’égalité dite de Babeuf. I–II. préface par Georges Lefebvre, préparé par Albert Soboul. Paris, 1957.

Camus, Albert: L’homme révolté. Paris, 1952.

Chénier, André: Oeuvres complètes. Avant-propos par Gérard Walter. Paris, 1958.

Daline, Victor: Gracchus Babeuf à la veille et pendant la Grande Révolution française 1785–1794. Moscou, 1976.

Dautry, Jean: Az 1848-as francia forradalom és a köztársaság. Ford.: Hegedüs Éva. Bp., 1981.

Desmoulins, Camille: Le Vieux Cordelier, journal politique, rédigé en l’an II (stb.). Paris, 1825.

Diderot, Denis: Entretien d’Alembert et Diderot; Le rêve de d’Alembert; Suite de l’entretien. Chronologie et introduction par Jacques Roger. Paris, 1965.

Diderot, Denis: Válogatott filozófiai művei. II. jav. kiadás. Ford.: Csatlós János és Győry János. Szerk. és bev.: Szigeti József. Bp., 1983.

Dommanget, Maurice: Sur Babeuf et la conjuration des égaux. Paris, 1970.

Engels: Londoni levelek. MEM 1. Bp., 1957.

Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. In: Marx–Engels: Válogatott művek. II. Bp., 1949.

Fournier Ágoston: I. Napóleon életrajza. I-III. Ford.: Supka Géza. Bp., 1916–1918.

Französische Aufklärung. Bürgerliche Emanzipation, Literatur und Bewusstseinbildung. Kollektivarbeit von: Winfried Schröder (Leitung), H. Bergmann, B. Burmeister, M. Fontius, R. Geissler, E. Richter, M. Starke. Leipzig, 1974.

Funck-Brentano, Frantz: Légendes et archives de la Bastille. Avec une préface de M. Victorien Sardou. Paris, 1901.

Furet, François–Richet, Denis: La Révolution française, Paris, 1973.

Guittard de Floriban, Célestin: Journal. Présenté et commenté par Raymond Aubert. 1791–1796. Paris, 1974.

Hatvany Lajos: Így élt Petőfi I–II. Második kiadás. Bp., 1967.

Helvetius [Helvétius], Claude-Adrien: Az emberről. Értelmi képességeiről és neveltetéséről. Ford.: Győry János. A kísérő tanulmányt írta: Pataki Ferenc. Bp., 1962.

Hentig, Hans von: Robespierre. Studien zur Psycho-pathologie des Machttriebes. Stuttgart, 1924.

Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada 1603–1714. Ford.: Litván György. Bp., 1968.

Illyés Gyula: Magyarok. Bp., 1938.

Illyés Gyula: Nyitott ajtók. Összegyűjtött versfordítások I. Bp., 1978.

Jaurès, Jean: Histoire socialiste de la révolution française. 1–8. (A. Mathiez gondozásában) Paris, 1922–24.

Kautsky, Karl: Az erfurti program. Ford.: Glavina Zsuzsa. Bp., 1982.

Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. Szerk.: Kosáry Domokos és Németh G. Béla. Főszerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., 1985.

Kossuth Lajos: Összes munkái. VI. Ifjúkori iratok, Törvényhatósági tudósítások. Sajtó alá rendezte: Barta István. Bp., 1966.

Kossuth Lajos: Válogatott munkái. Összeáll. és bev.: Kossuth Ferenc. Bp., é. n.

Kovács József: Az író és a forradalmár Thomas Paine. Bp., 1983.

Lamartine, Alphonse de: Histoire des Girondins. I-V. Francfort, é. n.

Lamartine, Alphonse de: A girondiak története. Ford.: Jánosi Ferencz. Pest, 1865. I–X.

Lanson, Gustave: Histoire de la Littérature française. (19. kiadás. é. n.)

Laponneray: Histoire de la Révolution française. Depuis 1789. jusqu’en 1840. I. II. Paris, 1848.

Leber, A.: Choix des plus beaux discours du temps de la révolution. Stouttgart, 1844.

Lenin: Művészetről, irodalomról. Bp., 1966.

Lettres à Monsieur le comte de B^xxx, sur la Révolution arrivée en 1789 (etc.). I–II. A Londres, M.DCC.LXXXIX. (1789)

Ludassy Mária: Az ész államáig és tovább. XVIII. századi francia utópisták. Bp., 1979.

Lukács György: Irodalom és demokrácia. Bp., 1947.

Lukács György: Nagy orosz realisták. Szocialista realizmus. Bp., 1952.

Luxemburg, Rosa: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Vál. és bev.: Vörös Gyula. Ford.: Glavina Zsuzsa, Nyilas Vera, Rózsa István. Bp., 1983.

Mably, Gabriel Bonnet de: Des droits et des devoirs du citoyen. Paris, 1868.

Manfred, A. Z.: A nagy francia forradalom. Ford.: Siklósi Mihály. Bp., 1958.

Marat, Jean-Paul: Textes choisis. Introduction et notes par Michel Vovelle. Paris, 1975.

Markov, Walter: Revolution im Zeugenstand Frankreich 1789–1799. I–II. 1982. Leipzig, 1982.

Marx: A 6. rajnai Landtag tanácskozásai. (Viták a sajtószabadságról.) Marx–Engels Művei. 1. Bp., 1957.

Marx: A „Leipziger Allgemeine Zeitung” betiltása a porosz állam területén. MEM 1. Bp., 1957.

Marx–Engels: A szent család avagy a kritikai kritika kritikája. MEM. 2. Bp., 1971.

Marx–Engels: Válogatott levelek 1843–1895. Bp., 1950.

Marx, Karl: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. MEM 8. Bp., 1962.

Mathiez, Albert: A francia forradalom. Ford.: Mihályi Gábor. Bp., 1957.

Mathiez, Albert: Études sur Robespierre. Préface de G. Lefebvre. Paris, 1973.

Maurois, André: A varázsló vagy Chateaubriand élete. Ford.: Jankovich Ferenc. Bp., é. n.

Mazauric, Jules Claude: Babeuf és az Egyenlők összeesküvése; Ford.: F. Déri Zsuzsa. Bp., 1964.

Michelet, Jules: Introduction à l’histoire universelle. (III. kiadás) Paris, 1843.

Michelet, Jules: A franczia forradalom története. Ford.: De Gerando Antonina. I–XII. Kolozsvár–Budapest, 1884–1891.

Mignet, Auguste: Histoire de la Révolution française. Depuis 1789 jusqu’en 1814. Paris, é. n.

Milton, John: Complete Prose Works. II. 1643–1648. Preface and notes by Ernest Sirluck. New Haven–London, 1959.

Milton, az angol forradalom tükre. Válogatás prózai írásaiból. Összeállította és jegyzetelte: Szenczi Miklós. Ford.: Dávidházy Péter, Géher István, Szepessy Tibor, Vámosi Pál. Bp., 1975.

Milton, John: Válogatott költői művei. Szenczi Miklós utószavával. Bp., 1978.

Montesquieu: A törvények szelleméről. I. II. Ford.: Csécsy Imre, Fehér József. Bp., 1962.

Napoléon: Les pages immortelles de Napoléon. Choisis et expliquées par Octave Aubry. Paris, 1941.

Pelle János: Rousseau világa. Bp., 1981.

Petőfi Sándor: Levelezése. Összes Művei VII. Sajtó alá rend. Kiss József és V. Nyilassy Vilma. Bp., 1964.

Quinet, Edgar: La Révolution. I–II. Paris. 1869.

Quinet, Edgar: A forradalom. I–II. Ford.: Gróf Károlyi Tibor. Pest, 1871.

Rákosi Mátyás: A magyar jövőért. Bp., 1945.

Révai József: Válogatott történeti írások. I–II. Bp., 1966.

Robespierre, Maximilien de: Textes Choisis. I–III. Préface et notes par Jean Properen. Paris, 1974.

Rolland, Romain: Le jeu de l’amour et de la mort. Paris, 1925.

Rousseau, Jean-Jacques: Értekezések és filozófiai levelek. Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta: Ludassy Mária. ford.: Kis János. Bp., 1978.

Sainte-Beuve, Charles-Auguste: Quelques figures de l’histoire. Paris, 1926.

Saint-Just, Louis de: Discours et rapports. Préface par A. Soboul. Paris, 1977.

Saint-Just, Louis de: Beszédek és beszámolók (A. Soboul előszavával és gondozásában). Ford.: Remsei Flóra. Bp., 1969.

Saint-Just, Louis de: Théorie politique. Textes établis et commentés par Alain Liénard. Paris, 1976.

S. Lengyel Márta: Egy tévelygő Habsburg-alattvaló a 19. század derekán. Bp., 1985.

Soboul, Albert: La révolution française 1789–1799. Paris, 1948.

Soboul, Albert: A francia forradalom története (1789–1799). Ford.: Józsa Péter. Bp., 1963.

Soboul, Albert: 1789 L’an l de la liberté. Paris, 1973.

Soboul, Albert: Népi mozgalom és forradalmi kormány Franciaországban 1793–1794. Ford.: Kis János. Bp., 1983.

Staël, Mme de: De l’Allemagne. I–II. Paris, é. n.

Szabad György: Kossuth politikai pályája. Bp., 1977.

Széchenyi István: Stádium. In: Gróf Széchenyi István válogatott munkái. II. Bp., 1903.

Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Vál. és szerk.: Steinert Ágota. Sőtér István bevezetésével. Bp., 1983.

Sztálin: Beszélgetés a külföldi munkásküldöttségekkel. In: Művei. 10. Bp., 1952.

Szvacsek-Vári Rezső: Erdődi Pálffy Albert. Bp., 1904.

Thiers, Adolphe: Histoire de la Révolution Française. I–X. Paris, 1845.

Taine, Hippolit Adolf: A jelenkori Francziaország alakulása. I–V. Ford.: Dr. Toldy László és Csiky Gergely. Bp., 1881–1890.

Vasvári Pál: Válogatott politikai írásai. Összeáll. és bev.: Fekete Sándor, Bp., 1948.

Voltaire: Lettres philosophiques. Chronologie et préface par René Pomeau. Paris, 1964.

Voltaire: Én, az üldözöttek Don Quijotéja. Válogatott levelek. Vál., ford. és bev.: Rózsa Ágnes. Bukarest, 1978.

Voltaire: Filozófiai ábécé. Ford.: Gyergyai Albert, Réz Pál. Vál. és utószó: Réz Pál. Ferenczi László jegyzeteivel. Bp., 1983.

Vollständiges Tagebuch der merkwürdigsten Begebenheiten und Revolutionen in Paris. Paris, 1789.

Wachsmuth, Wilhelm: Geschichte Frankreichs im Revolutionszeitalter. I–IV. Hamburg, 1840–1844.

Walter, Gérard: Marat. Nouvelle édition augmentée. Paris, 1960.

Walter, Gérard: Robespierre. I. La vie. II. L’Oeuvre. Paris, 1961.

Walter, Gérard: La révolution française. Les Évenements. Paris, 1967.

Welschinger, Henri: La Presse sous le Consulat et l’Empire. Paris, é. n.