Apák és fiak

Lehet, hogy Madáchnak van igaza, és az ember akkor „vénül… hogyha már Lombikhoz tér, midőn organizál”; a magam részéről az öregedés első jelének mégis azt tartom, hogy az ember elkezdi korholni a fiatalokat: „nincs igazad”, „ezt nem így kellett volna”, „bezzeg az én időmben…” Ennél csak egy aggasztóbb tünet van: ötvenesen és kopaszon tüntetően farmert hordani, szüntelenül a huszonévesek közt őgyelegni, azzal kérkedni, milyen fiatalok vagyunk a hatvanhoz közeledvén. Jules Renard-nak volt igaza: „Az az öregség, amikor azt kezdjük mondani: »Sosem éreztem magam ennyire fiatalnak.«” S a végjáték a legszomorúbb: aggastyánként szellemünk romolhatatlan ifjúságával dicsekedni.

Mivel az utóbbi időben sorozatosan vitába keveredtem ifjú – vagy legalábbis a mi viszonyaink közt ifjúnak tartott – irodalmárokkal, van magánokom elmerengeni apák és fiak sokat hánytorgatott viszonyán. S mivel az ország lakosságának csaknem fele harmincon aluli, s némely társadalmi bonyodalmaink összefüggeni látszanak e ténnyel, talán nem csupán magánügyeknek tekinthetem itt következő folytatásos emlékezéseimet és töprengéseimet.

1/ Egy régi emlék

Fiatal koromban – tanúim vannak rá – nem élt bennem nemzedéki gőg. Kamaszfejjel vehettem részt az ellenállási mozgalomban, s huszonévesen az ország újjáépítésében, az új rend kiküzdésében (melyet egy nép áldozatos munkája és helytállása történelmileg igenis törvényesített – a törvénysértő vezetők vétkei s az utólagos bölcsek akadémikus akadékoskodásai ellenében is). Minden fordulónál apám nemzedékével – pontosabban: e generáció balszárnyával – tartottam, s eszembe se jutott volna bármiféle vezető szerepet követelni az ifjúságnak. Korai írásaim inkább korholják, mintsem dicsőítik saját nemzedékemet – túl kevéssel találkoztam velük az ellenállásban, s fényes szellős ifjúságunkat is kisebbségnek éreztem egy rosszra nevelt vagy közönyös fiatalság tengerében.

A „nemzedéki harchoz” nem volt tehát hajlam bennem, az „öregek” felől vágták hozzám ezt a fogalmat, korholó kritikák kíséretében.

Akkoriban Vasvárival s a márciusi fiatalokkal foglalkoztam, mint jobbára az egyetemen kívül művelődő és működő egyetemista. Néhány előzetes tanulmánykísérlet után nekifogtam, hogy 1848 centenáriumára megírjam a márciusi fiatalok történetét. A könyv el is készült, s Révai József megtisztelt azzal, hogy érdeklődést mutatott kéziratom iránt. Az idő tájt senkit sem becsültem annyira a magyar kommunisták között, mint éppen őt, s nagy volt az örömöm, még nagyobb a kedvetlenségem, amikor 1948 valamelyik tavaszi hónapján Révai behívott a Szabad Nép szerkesztőségébe, s némi – nem túl sok – méltatás után jóindulatúan, de határozottan kifogásolta a könyv egész vonalát. „Túlzottan kiemeli a márciusiakat, s háttérbe szorítja Kossuthot” – ez volt kritikájának lényege. Majd akkoriban számomra nem teljesen érthető célzásokat tett az ifjúság vezető szerepének veszedelmes trockiji (?) elméletére, az osztályharc és a nemzedéki harc közti különbségre, s lelkemre kötötte, hogy A tőké-ből legalább az első kötetet nagyon alaposan rágjam át, aztán elengedett.

Bosszantott, hogy az osztályharc elemi fogalmát magyarázza, amikor én természetesen „kész marxistának” hittem magam, de tisztelettudóan bólogattam.

Néhány hónappal később már többet értettem bírálatából – elmondta nevezetes beszédét a NÉKOSz ellen, s ebből felfoghattam, hogy kéziratom egy elhajlás megideológizálásának tűnhetett fel szemében. Majd még később jött a Rajk-per, ebből megtudhattam, hogy a kollégiumi mozgalom „a titóista–trockista összeesküvők” segédcsapatának volt kiszemelve…

Régebben az volt a szokás, hogy elhajlási periódusai után az embert különféle átnevelésekre vezényelték. Az én első fokozatom igen szerencsés volt – a kétéves pártiskola hallgatója lettem 1949 őszén. Könyvemet előzőleg még csiszolgattam, bővítgettem, s elküldtem a Magyar Történelmi Társulat pályázatára, de az iskolán már kézbe sem vettem 48-as munkákat. Meglepetésemre a Márciusi fiatalok nyerte az első díjat – talán mert a NÉKOSz feláldozását már egy kicsit sajnálták, talán mert az idő tájt még nem szóltak bele egy pályázatba olyan magasról, mint tették ezt később az ötvenes évek sűrűjében. Bárhogy volt is, hamarosan megjelent a könyv. Igaz, felsőbb tanácsra egy utószót írtam hozzá, melyben hangsúlyoztam, hogy nem állt szándékomban a liberális nemesség rovására kiemelni a márciusi fiatalokat…

Mindebből most csupán egyetlen mozzanat érdekes számomra: az, hogy először ekkor ismerkedtem meg érdemben a nemzedéki harc fogalmával, s találkozásunk nem ütött ki számomra kedvezően. Azóta úgy látom, Révaiék túlzottan féltek a népi kollégiumok demokratikus mozgalmától, s az „ifjúság vezető szerepének” elméletével ők maguk festették falra az ördögöt, amely egyáltalán nem akart fölébe kerekedni a pártnak. (Bár kétségtelenül bizonyos fokú önállóságra törekedett, s akkoriban ennyi is épp elég volt elhajlásnak.)

Még lelkes ifjú dogmatikusként is maradt bennem egy kevés kritikai hajlam, s így a „NÉKOSz-kritikát” sosem emésztettem meg teljesen. Később mégis egyre tisztábban láttam, milyen naivitás volt részünkről, hogy éppen a hidegháború kezdetén akartunk demokratikus ifjúsági mozgalmat teremteni. Meg akartuk forgatni a világot – a világ forgatott ki bennünket illúzióinkból. A jó szándékú, de stratégiai belátás nélkül, lelkesedésből született kezdeményezésekért – elég gyakori ez – fizetnünk kellett.

Első igazi mozgalmi konfliktusom megértette velem: az ifjúságról, annak történeti szerepéről nem szabad általános elméleteket gyártani. Bármilyen sematikusan hangozzék is, elsősorban mindig a körülményektől s nem maguktól az ifjaktól függ, hogy a társadalom vagy a művészet új nemzedékei előtt milyen tér nyílik. Az ifjúság távlatokban gondolkodó képviselőit akkor igazolja a történelem, ha ők maguk legalább néhány fontos mozzanat erejéig megértik saját történelmi helyzetüket.

2/ Jelmezek nélkül

A történelem nemcsak tanítómesterünk, parancsolni is akar nekünk: a hagyomány ránk telepszik, a hősök példájuk követésére, eszméik visszhangoztatására szólítanak föl, s kritikus pillanatokban a tegnap legalább olyan erősen befolyásolhatja a mát, mint amilyen szívesen és önkényesen mi is szeretjük szolgálatunkba állítani a múltat. Az angol forradalom az Ótestamentummal igyekezett igazolni magát, Robespierre-ék (Marx szavával) „római jelmezben és római frázisokkal” hajtották végre koruk feladatát, a márciusi ifjaknak már nem kellett olyan messzire visszanyúlniuk az időben, a francia forradalomtörténet közelebbi és vonzóbb példákat kínált nekik a cselekvéshez.

Amikor 1847 tavaszán elkezdtek beszivárogni Magyarországra A girondiak történeté-nek füzetei, a leendő márciusiak úgy olvasták Lamartine művét, mint valami szövegkönyvet, amelyben ki-ki megtalálhatja az alkatához legjobban illő szerepet. Deák Ferenc, aki érettebb elmével és sokkal nyomósabb tapasztalatok birtokában világosan látta, milyen szakadék választja el a hatalom megragadására megérett burzsoázia Franciaországát attól a Magyarországtól, mely még a polgári reformokra is a nemesség vezetése alatt készülődik, epésen gúnyolta a Pilvax fiataljainak ama hajlandóságát, hogy kiválasszanak maguknak „egy kedvenc hőst a francia forradalom tragédiájának szereplői közül”, azt hivén, hogy e szerepet el is fogják játszhatni.

És mégis, a higgadt Deákkal szemben valahol a leendő márciusiaknak is igazuk volt, amikor Desmoulins vagy Saint-Just szerepkörére készülődtek. E példakereső tudatosságnak is köszönhető, hogy a márciusi forradalom kitörhetett a kellő pillanatban és – erről nemigen szoktunk beszélni – egyike lett a történelem fölöttébb ritka megtervezett eseményeinek! Petőfi, aki már Lamartine könyvének megjelenése előtt kiválasztotta magának a párizsi népet fegyverbe szólító Desmoulins szerepét, 48 március idusán francia költőtársánál merészebben és poétához illőbben lett egy feledhetetlen forradalmi nap vezérévé.

Marx, aki az elsők között tanulmányozta a múlt és a jelen e különös egymásra hatását, joggal hangsúlyozta, hogy „a halottak feltámasztása… ezekben a forradalmakban az új harcok dicsőítésére szolgált”… A bökkenő ott van, hogy a forradalom ünnepnapjai ritkák a történelemben, s a nem látványos köznapokon lehangoló távolság keletkezik a forradalmi eszmények és a tett szürkébb lehetőségei között.

Mivel az a sajnálatos sors ért, hogy már a Petőfiéket korholgató Deákot is túléltem, idestova négy évtizede nyílik alkalmam arra, hogy a márciusi hagyománnyal folytatott birkózásunkat megfigyelhessem.

A fényes szelek idején viszonylag zavartalannak látszott a kapcsolódás. Bár azt a forradalmat saját erejéből vívta a magyar nép, a mi 45-ös indulásunk feltételeit pedig egy világtörténelmi fordulat tette lehetővé (és szabta meg), nekünk, akik a márciusi ifjak örököseinek hittük magunkat, még volt történelmi élményeket adó mozgásterünk: részt vehettünk a földosztásban, a szövetkezetek s persze a kollégiumok szervezésében, s kivonulhattunk az utcára, egyik-másik miniszterünkkel pörölni.

Témánk szempontjából a másik igen jellemző korszakot a hatvanas–hetvenes évek fordulójára rögzíthetem: a konszolidációban felnevelt ifjúság akkoriban kezdett szétnézni az országban, kereste magának a márciusi fiatalok utódaihoz méltó terepet. Kereste, de nem lelte. A Nemzeti Múzeumhoz csak ünnepelni hívták, a József-laktanyához csak koszorúzni, nemhogy „az egész világ”, de még e kis ország felforgatását sem várta tőlük senki. Vigasztalásukra körülbelül ez idő tájt született meg a hétköznapok, a mindennapok forradalmiságának elmélete. Az ifjúság java igyekezett hinni a jó szándékú tanácsoknak, s elment szőlőt szedni, kukoricát törni, bölcsődét építeni, s közben javította az osztályzatait, remélve, hogy ezzel lesz méltó Március Hőseihez.

Annak idején – el kell árulnom – én távol maradtam e kampánytól. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a gondolkodó fiatal a legjobb szándékkal sem tudja Petőfi örökösének hinni magát, miközben a téesz tengerijét segít törni, mert ez a kukoricás nem emlékezteti arra a másik kukoricásra, ahonnan a Forradalom Költőjét megfutamító, majd meggyilkoló dzsidások lobogós pikákkal törtek előre. Ha megkérdeztek, nem hallgattam el a véleményemet: hogy a „légy forradalmár” magasztos jelszava és a szerény társadalmi munka között túl nagy a szakadék, hogy nem a forradalmiság az egyetlen módja a tisztességes helytállásnak, hogy Petőfi lángész volt, s egy zseni követését nem lehet százezrektől követelni, s hogy annak, aki csakugyan vállalni akarja Petőfit, nem szabad áltatnia magát, mert nemcsak „a régi világ maradványai” ellen kell harcolnia, mint magyarázták neki, hanem azok ellen a nem kívánatos „maradványok” ellen is, amelyeket mi magunk teremtettünk, részint hibánkból, részint rajtunk kívülálló történelmi okok miatt.

1973 és 75 között oly kis példányszámú kiadványokban jelentek meg idevágó fejtegetéseim, hogy az ifjúság tömegeihez el sem jutottak. Mosom tehát kezeimet – ha a mai tizennyolc-húszévesek a jó tanulást és jó munkát nem korszerű forradalmiságnak, hanem egyszerűen állampolgári kötelességnek és tisztesség dolgának tekintik, e higgadt felfogás terjedésében nem én vagyok a ludas, hanem az idő, a tapasztalat, amely előbb-utóbb mindenkit felvilágosít. Az értelmes fiatal magától rájön arra, hogy történelmi lehetőség és szükségesség együtt kell a Petőfi-méretű tetthez, s ha az egyik vagy a másik hiányzik, a dologból csak kalandor epigonság, vagy éppen paródia kerekedik.

Körülbelül a hetvenes évek elején egy harmadik irányzat is kezdett felerősödni. A hősi tett lehetőségét nemigen lelő fiatalok – a hősiességben sosem érdekelt idősebb tanácsadóik segítségével – bebeszélték maguknak, hogy a hősiesség valójában soha nem létezett. Petőfi naiv volt, irreálisan gondolkodott, katonaként csak bajt okozott Bemnek, egyébként is, még lovagolni sem tudott rendesen… A szájhős Kossuth „asszonyruhában” szökött meg, a reálpolitikát a fegyvert feltétel nélkül letevő tábornok testesítette meg. És a francia forradalmárok? Azok is idétlenek, hatalmi mániákusok, ne szépítsük, gazemberek. Divatba jöttek az álhősök, akiken ki lehetett mutatni, hogy a vérpad előtt öt perccel minden hős puhánnyá satnyul. Fiatal és nem fiatal írók rávetették magukat a történelemre, hitetlenkedő képpel „deheroizálva” a héroszokat, mint az egyszeri ember, aki a zsiráf előtt fejét rázva erősködött, hogy „ilyen állat pedig nincs is”…

Az elmélet indítékait nem nehéz felfedni. Egyrészt reakció ez a Nagyok kultikus bearanyozására, másrészt fintoros válasz a ma ellentmondásaira: ha már a jelent nem lehet átalakítani, nosza, értelmezzük át egy kicsit a múltat. A hősmentesítési kampány utolsó fejezeteként azután megjelent az az elmélet is, amely már nem egyszerűen a forradalmiságot kérdőjelezi meg, hanem az értelmiségi ember puszta közéleti szerepét is: az értelmiségi legyen „öntörvényű”, maradjon távol mindenfajta államtól, mert „az apparátus”, „a bürokratikus szervezet”, „a hatalom” erkölcsileg minden esetben tönkreteszi a vele együttműködő értelmiségit – besúgóvá silányítja vagy mártírságra kényszeríti.

Az ideológiai mozgalmaknak mindig társadalmi okuk van, s hibás válaszok is jelezhetnek jogos kérdéseket. Nem elég tehát az elméleteket cáfolgatni, hanem a gyakorlatban kell újra és újra bizonyítani, hogy a szolgaság és a mártíromság szélsőségei között nem forradalmi helyzetekben is hárul vállalható felelősség minden tisztességes állampolgárra.

De a jó vállaláshoz az is szükséges, hogy felszabadítsuk magunkat a múlt igézetéből, s a történelmet a jelen nyomása alól. A konok dogmahivő, a felvilágosult hőstelenítő s a kiábrándult „öntörvényű” egyformán csak jelmeznek vagy modellnek használja a történelmet – a múltnak vissza kell végre kapnia azt a jogát, hogy a maga megerőszakolatlan valóságában éledhessen újjá a tudományban és a művészetben, nekünk pedig históriai jelmezek nélkül kell meglelnünk helyünket a mában.

„Ne becsüljünk le, de ne is utánozzunk semmit, ami előttünk történt; a hősiességnek nincsenek modelljei.” Saint-Just beszélt így, s ma sokkal inkább igaza van, mint valaha, mert a világtörténelemben először teremtődött meg az emberiség elpusztításának lehetősége: most valóban „új helyzet” keletkezett, a múlt már csak okulásokat kínálhat, de követhető mintával nem szolgál.

S ez még a magyar történelem csodálatos ifjú seregére, a márciusi fiatalokra is érvényes.

3/ Az elmaradt felvonás

Minden történelmi tettnek legalább kétféle megítélési lehetősége van, s a két ítélet küzdelmében csak ritkán hoz egyértelmű döntést az idő. E ritka kivételek közé kell számítanunk az 1848. március idusán lezajlott históriai fordulatot. Amikor Windischgrätz 1849-ben bevonult Pestre, a Figyelmező-nek nagyon is fegyelmező hangon írt cikkei átkokat szórtak Petőfiékre, egy évvel később Arany még csak titkon sóhajthatta meg Március „halomra dőlt” oltárát, de attól kezdve, hogy a nép szabadabban fejezhette ki érzéseit, a nagy márciusi nap fokozatosan ünneppé vált.

Igazolódott tehát a nap hősének jóslata:

Ma már ez az értékelés magától értetődő számunkra, de nem mindig volt az, és nem az egész nemzet számára. Március Tizenötödike nemcsak azért nevezetes történelmünkben, mert elhatározó események dátuma, hanem azért is, mert a szereplők maguk teremtették meg e nap mítoszát. Nem is tudjuk, mit csodáljunk jobban: a bátorságot, amellyel Petőfi, Jókai, Vasvári és társai új irányt szabtak a fejlődésnek, vagy a biztonságot, mellyel fellépésük jövőbeli megítéltetését is kiküzdötték maguknak.

A történelem vizsgálója persze a legszebb legendákat is köteles tárgyilagosan elemezni. S ha így jár el, megleli a réseket a márciusi ifjúság büszke önjellemzései és a valóság szenvtelen tényei között. De ez a rés a leghűvösebb vizsgálat eredményeként sem lesz rikító, mindenesetre jóval kisebb, mint sok nevezetes históriai eseményünk hőseinek emlékezései és tetteik valósága között.

Ha vannak össznépi méretekben ismert jelenetei történelmünknek, Március Tizenötödike feledhetetlen szabadtéri produkcióját elsőnek említhetjük, fölösleges tehát bármit is újra ismételgetni. Mindenesetre, aki eddig nem tanulta meg Petőfi napjá-nak történetét, ebből a cikkből sem fog krónikásismeretekre szert tenni, mert csupán egy-két elvi vizsgálandóra szorítkozom.

Először is arra, hogy kik voltak igazában a márciusi ifjak?

4/ Tolerancia

Nemrég történt, hogy rám nyitotta szerkesztőségi szobánk ajtaját egy sértett művész, akinek alkotásáról hírt adtunk lapunkban, s minden bevezetés nélkül, eszkimós nyugalommal a szemembe vágta: „Ha szabad országban élnénk, most kihívnám párbajra az önök kritikusát, s lelőném…”

Visszagondolva az esetre, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a bejelentést követő szóváltásban némileg ingerülten nyilatkoztam magam is, amiért ezúton kérek elnézést az ifjú művésztől. Hiába, az embernek nemcsak világnézete van, hanem epéje és cukorszintje is, és egy bizonyos koron túl egyre gyakrabban eshet meg, hogy nem az elveinkhez illőn, hanem epehólyagunk, cukrunk, idegállapotunk, netán gyomorfekélyünk szándékai szerint szólalunk meg.

Most, hogy rendetlen évi szabadságomról viszonylag pihenten tértem vissza, kellő higgadtságot érzek magamban ahhoz, hogy tárgyilagosan vizsgáljam meg afférunkat. Vegyük hát sorra a nézeteltérés meghatározó elemeit.

Ami a „szabad országot” illeti, talán nem esem a konformizmus vétkébe, ha megállapítom, hogy vitapartnerem némileg sajátosan értelmezi a szabadságot. Maga a párbaj pedig mint intézmény, egyáltalán nem a szabad országokban dívott, hanem éppenséggel az önkényuralmakban. Azokban az országokban, amelyekre dühös művészünk célzott, ma a párbaj éppoly törvényes üldözött önbíráskodás, mint nálunk. A „szabad országokban” az ellenfeleket nem párbajban intézik el, hanem lesből lövetik le őket, mint a veszett kutyákat. A „legszabadabb államokban” – Lincolntól Kennedyig épp elég példát lehetne említeni – e cseppet sem lovagias leszámolás a kényelmetlen ellenfelek kiiktatásának fő módszere lett. Ráadásul nemcsak az állam titkos hatalmai élnek e módszerrel, hanem némely országokban úgynevezett forradalmárok is, akik büszkék arra, hogy elfogott és megkötözött politikusokat fél méterről homlokon tudnak találni.

Vitapartnerem most közbeszólhatna, s emlékeztethetne arra, hogy az ellenfelek elintézése konstrukciós perek révén semmivel sem rokonszenvesebb eljárás. Mivel azonban e tárgyban én már akkor nyilatkoztam, amikor ilyen pereket álmatlan éjszakáin kiötlő „Atyánk” még hatalmon volt, s mivel ma nálunk effajta színjátékokat nem szerveznek, a polémia ilyen irányú kiszélesítésének nem sok értelme volna.

Maradjunk hát a párbajnál és kritikus munkatársunk oly szépen elképzelt lelövésénél. Erősen remélem, hogy az idézett kijelentést nem szabad szó szerint vennünk, pusztán amolyan indulati kitörésnek kell tekintenünk. S ilyen kitöréseket kedves kenyéradó költőm, Petőfi is megengedett magának. Nem sokkal azután, hogy versben bélyegezte meg a párbajozás ostoba szokását, duellumra akarta kihívni Vahot Imrét, majd később Klapka tábornoknak is odapörkölt.

Ki-ki abban követi Petőfit, amiben tudja, ebbe nem érdemes beleszólni. Mivel azonban újabban elég gyakran találkozom költőnknek ilyen, némileg legalábbis egyoldalú, mert pusztán a modort másoló utánzásával, hadd tegyek három szelíd megjegyzést e tárgyban:

1. Petőfi huszonévesen halt meg. Ami megengedhető vagy éppen „jól áll” egy ifjú embernek, nem feltétlenül rokonszenves a harminc-negyven között művi fiatalságban tartott (vagy rekedt) művészek esetében.

2. 1847-ben már viharosan készülődött a forradalom, 48-ban ki is tört. A viharhoz illik a viharmadár vijjogása, a békésebb időkhöz nyugodtabb hang ajánlható.

3. S végül, de legkivált: indulati kitörései, olykor igaztalan vagy legalábbis méltánytalanul szenvedélyesre sikerült személyi támadásai mellett Petőfi egyebet is létrehozott. De aki még csak egy-két szerény novellát, egy füzetnyi közölhető verset tett le a nemzet asztalára, akinek életműve egyelőre néhány tisztességes dokumentumfilmből vagy egypár tucat sikerült fotóból áll, annak vigyáznia kell, nehogy nevetségessé váljék a rettenthetetlen lángész pózában.

Na és, ha kinevetik, az ő dolga – hallom az ellenvetést. El is fogadom, hogy mindenkinek emberi joga oly módon nevetségessé válnia, ahogyan tud. Mindez mégsem pusztán magánügy, mert a társadalomban élő művész magatartása közérdekeket is érinthet.

Visszatérve a kiindulási példához: ifjú művészünk természetesnek tartja, hogy saját, meglehetősen kritikus szemléletét érvényesíthesse, sőt még állami támogatást is igényel ehhez, de tüstént felháborodik, ha másvalaki történetesen az ő tevékenységét ítéli meg bírálóan. Mellesleg említem meg, mint mulatságos részletet, hogy a lelövésre kiszemelt kritikus alapjában védte a haragvó művész alkotását, csak egy-két, tapintatosan megfogalmazott fenntartással élt. De ha támadta volna, az egész vállalkozást, és ha tévedett volna akár, ahhoz nem lehetne joga? A „szabadságnak” nem túlzottan is sajátságos értelmezése ez?

Mentőkörülményt persze itt is lehet találni. Házi bölcsem, Voltaire mester Tolerancia címmel gyönyörű fejtegetéssel ékesítette Filozófiai szótár-át, de ő írta le a könyörtelen jelszót is: „Ecrasez l’infâme!” (Irtsátok a gyalázatost!). Ebből is látszik, hogy a türelmet könnyebb prédikálni, mint gyakorolni. A történelem azt mutatja, hogy a nagy társadalmi változások előkészítői megértő türelmességet követelnek általában, de mihelyt ők vagy követőik hatalomra jutnak, a toleranciát egy időre felfüggesztik. 1789 júliusában a Bastille-nak csak 7 foglya volt, s egy sem ült közülük államellenes „bűnért” – néhány évvel később viszont a Forradalmi Törvényszék 16 hónap alatt 2585 embert ítélt halálra, köztük nem keveset pusztán a véleménynyilvánítás vétkéért.

Tisztességes ember nem tagadhatja, hogy a szocialista forradalom sokban hasonló utat járt be. Az ifjú Marx egyik első dolgozata a sajtószabadságot követelte, gondoljunk vissza az úgynevezett (igen szemérmesen megnevezett) személyi kultusz sajtójára, s levonhatjuk a következtetést.

De éppen a mai korban, melyben példának kiszemelt művészem is felnőtté lett, elkezdődött a tolerancia szocialista értelmezésének tényleges érvényesítése. E folyamat kínosan bonyolult lesz. Már Voltaire elismerte, milyen nehézséget okozhat például egy olyan vallás engedélyezése, amelynek hívei egy külföldi hatalomnál találhatnak támaszt. Sőt már volt alkalma elgyönyörködni a történelem némely épületes tréfáiban is, például abban, hogy a fölöttébb keresztény I. Ferenc a muzulmánokkal fogott össze a fölöttébb katolikus V. Károly ellen, sőt támogatta Németország lutheránusait is a császárral szemben, miközben a saját lutheránusait elégettette. További bonyodalmat okoz az, hogy az intoleráns múltból átmentődött intézmények vagy egyének nem mind feltétlen lelkesedéssel hajlanak a megújulásra. De bárhogy legyen is, nem tagadható, hogy máris korszaknyira távolodtunk el a más véleményt, a vélemény nyilvánítójával együtt, brutálisan megsemmisítő rendszerektől.

Ilyen helyzetben a bírálat jogaiért küzdő művész nemcsak következetlenül jár el, ha a más véleményt eltiportatni szeretné, hanem a múlt erőinek akaratlan szövetségesévé is válhat. Sapienti sat.

Ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy az okos ember a történelemből tanuljon, s ne provokálja ki, hogy a saját rovására kelljen vennie históriai leckéket.

Nem szívesen beszélek erről, de újra meg kell említenem, hogy az Új Tükör főszerkesztője és – tehetségének, lehetőségének korlátai között – helyettese is azok közé tartozott, akik már negyedszázaddal ezelőtt is a kételkedés jogáért, a különvélemény lehetőségéért s a szektás vak eréllyel szemben az értelmes türelmességért küzdöttek. Akkoriban még nem volt helsinki egyezmény, de létezett Farkas Mihály, sőt épp 1954–55 nehéz fordulóján ő vezényelte a kultúrpolitikát. Akkor szerzett „érdemeink elismerésére” nem áhítozunk, másfajta elismerésekre sem, de tapasztalatainkról nincs jogunk elfeledkezni. Hadd ajánljuk őket azok figyelmébe, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött.

5/ De hát ki az a Michelet?

Az utókor meghatalmazását nélkülözöm, s ezért csak a magam nevében állítom, hogy Jules Michelet a francia forradalom történetének legnagyobb krónikása.

Költő és tudós volt egyszerre, ami ma már képtelen, sőt gyanús párosítás, de a maga korában épp ezzel hatott (Petőfiékre például, A nép-pel és több könyvével is, és erőteljesebben, mint némelyek vélik), s ez fogja éltetni akkor is, amikor sok jeles szaktörténészből már csak holt bibliográfiai adat lesz.

De nem azért írtam cikkem fölé a kihívó címet, hogy a kérdés ürügyén filologizáljak – amióta ismét újságcsinálással foglalkozom, illetékességem e tárgyban megrendült, legalábbis a szakma szigorúbb személyiségeinek szemében. Nem megválaszolni akartam hát a kérdést, csak idézni.

1848 júniusában történt, amikor a polgári elfogultságát egyre ingerlőbben érvényesítő forradalmi kormánnyal szemben fegyvert ragadtak Párizs proletárjai, hogy a felkelők egy csoportja Michelet háza előtt akart barikádot építeni. Amikor figyelmeztették őket, menjenek odébb, ne tegyék ki a tűznek Michelet házát, a felkelők visszavágtak: „De hát ki az a Michelet?” A tudós keserűen füstölgött naplójában: „Ma már nem írnám meg A nép-et.”

Meg tudom érteni Michelet összeomlását. Nem volt elég, hogy a forradalom gyilkos polgárháborúba csapott át, háza, vagyona, könyvtára, munkás életének minden gyümölcse veszélybe került. Legjobban mégis az fájhatott neki, hogy az ifjú forradalmárok tökéletes tudatlansággal megvető közönyt tanúsítottak iránta… Jules Michelet iránt, aki akkor is a Nagy Forradalom történetét írta, s a 48-ban megbukott polgárkirályság alatt is a szabad gondolat egyik legbátrabb védelmezője volt, akit hatalmi parancsra távolítottak el a Collège de France katedrájáról, épp az ifjúság „forradalmi megfertőzése” címén … Petőfi érezhetett hasonlót, épp ezekben a napokban, amikor „a magyar nép”, álmainak és illúzióinak népe Szabadszálláson agyon akarta verni őt.

De ha Petőfi tudott mentséget találni a majdnem lincselők számára, mi még sokkal inkább megérthetjük a Michelet nevére legyintő fiatal felkelőket. Nem (csak) az ő hibájuk, hogy a tudósról sosem hallottak, s arról sem tehettek, hogy a szabadságot és egyenlőséget egy polgári kormány csak ígérhette nekik, de tevőlegesen meg nem adhatta. Amikor a fegyvereké a szó, egyébként sem számítanak sokat azok, akiknek az előző korszakban a szó volt a fegyverük.

Megértve hát mind a két felet, némi keserűség vagy kedvetlenség mégis elfogott, amikor először olvastam Michelet és a júniusi felkelők szerencsétlen találkozásáról. Önáltatás volna tagadni, hogy az ilyen összeütközések – akár szelídebb, akár könyörtelenebb változatokban – szinte törvényszerű kísérői a történelemnek. A különbség legfeljebb annyi, hogy a Júniusok hősei olykor tudnak a Februárok előkészítőiről, elvben valahol még „érdemeiket is elismerik”, de ha a harc elfajul, kíméletlenül leértékelik, vagy éppen semmibe veszik ezeket az érdemeket. Petőfi még épp csak megszületett, amikor Vörösmarty már verset írt a Szent Szövetség erőszakrendszere ellen, s az idősebb költő ráadásul később atyaian támogatta az ifjabbat, ez utóbbi mégsem rettent vissza attól, hogy „barikádjáról” az atyai barátra is tüzet nyisson. Hasonló példákat Marx vagy akár Lenin harcaiból is lehetne citálni.

Sőt nem is kell a politika rendszerint eleve kíméletlen történetéhez nyúlnunk, az irodalom, a művészet históriája is tele van hasonló esetekkel, amikor ifjú újítók tudatlan vagy túl tudatos fölénnyel kérdezik: „De hát ki az a…?”

S mindez nemcsak a politika és művészet ormain játszódik le minden korban, hanem az élet lapályos berkeiben is. Nem kell történelmi nagyságnak lenni ahhoz, hogy az ember szembetalálkozzék ifjú semmibevevőivel. Egy nyugdíjas esztergályos, egy kiérdemesült futballtréner, egy hajdani szép asszony naponta átélhet Michelet 48-as megszégyenüléséhez hasonló élményeket.

Nem tagadom, hogy az utóbbi időben – lévén nagyjából egykorú a tűz alá fogott Michelet-vel – fogékonyabb vagyok a probléma iránt, mint voltam ifjú „felkelőként”, amikor én is júniusi hévvel építgettem eszmei barikádjaimat. De éppen ezért, mert gyakran edzem magam a história példáin, meglehetős derűvel viselem el idevágó élményeimet. Ha a Tömegkommunikáció Vezető Intézményének egyik ifjú szerkesztőnője műsort kér tőlem március 15-ére: „Hallottam, Fekete elvtárs, hogy foglalkozik Petőfivel!”, akkor kedvesen visszakérdezem, kitől hallotta… Ha a buzgó írójelölt, ki könyvet akar írni Bemről, azt firtatja, tudom-e, hogy a tábornok Törökországban felvette a mohamedán vallást, előzékenyen csodálkozást mutatok: „Ne mondd,…?” S ha a lobogó ellenzéki, akinek apukája nemcsak lakást, állást, hanem védettséget is biztosít, fölényesen kioktat, mondjuk a szólásszabadság fontosságára, megértőn mosolygok.

Kívánok neki hosszú életet s öregségére mai énjénél felvilágosultabb ifjú leckéztetőket.

6/ Hérosztratoszi csíny

Mostanában gyakran gondolok a jó öreg Hérosztratoszra. Tetszenek tudni, ő volt az, aki felgyújtotta az epheszoszi Artemisz-templomot, állítólag azért, hogy e szörnyű tettével tegye híressé nevét. Mivel az utóbbi egy-két évtizedben egyre többször kapom lódításon Kliót, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Hérosztratosz merő hiúságból gyújtogatott. Lehet, hogy csak ezzel akarta kifejezni tiltakozását, mert talán arra kényszerítették, hogy a randevúkra, horgászatra s más racionális elfoglaltságokra legalkalmasabb órákban ott hajbókoljon az istenek előtt. Elképzelhető, hogy harcos ateista volt, netán más építészeti stíluseszmény lobogott a lelkében, s ezt akarta közhírré tenni.

Különben is az emberek mindig hajlottak arra, hogy elégessék azt, aki, illetve ami nem tetszik nekik; Robespierre Desmoulins újságjából akart gyújtóst csinálni, Hitler Heine könyveit alakíttatta át hamuvá, hogy az emberiség dicsőséges történetének emberégetéseiről már ne is beszéljek.

Bármily elv munkált is azonban Hérosztratosz szándékaiban, annyi mindenképpen javára írható, hogy egy üres templom felgyújtása szinte semmiség, mondjuk egy teli pályaudvar felrobbantásához képest. Én tehát fölöttébb méltánytalannak érzem ennek az ókori előterroristának ilyen irányzatos befeketítését – megnyugvás töltene el, ha napjaink olasz, arab és egyéb hérosztratoszai megelégednének az üres épületek rongálásával. Mondhatnám azt is, hogy példaképül kellene állítani eléjük ezt az antik humanistát, ezt a szelíd emberbarátot, ezt a lágyszívű kontesztálót, aki tudta mérsékelni becsvágyát, de belátom, hogy a példabeszédek semmit sem érnek, a világ előrehalad, s fejlődésében eljutott oda, hogy jelképes tárgyak rombolása helyett valóságos tömegek mészárlásával fejezi ki eszméit.

E vonalon nem is haladok tovább, mert véletlenül politikai témákba bonyolódnék, melyekhez sem jogosítványom, sem kedvem, sőt adottságom sincs. Nem is tudom, hogy Hérosztratosz miként jutott eszembe, én ugyanis arról az ifjú költőről szeretnék beszélni, aki néhány évvel ezelőtt egy gyújtó hatású esztétikai pamflettel tette ismertté a nevét, amikor is megsemmisítő csapást vélt mérni mai költészetünk játékos virtuózára. Talán észrevette, hogy az irigy idő megingatta akkor szerzett hírnevét, talán más oka lehetett, mindenesetre nemrégiben újból sorompóba szállt, s mai költészetünk néhány további szentélyére vetett csóvát, köztük a legnagyobbakéra, megállapítva nagyapa korú pályatársairól, hogy számára „egyszerűen nem léteznek”, csak „kövületei, példázatai, emlékképei egy irodalomnak, amelyről nem tudni, van-e vagy volt-e”.

Természetesen „vihar” támadt Epheszoszban, s minél magasabbra csapott a felháborodás hulláma, annál inkább megközelítette célját az ifjú költő – végre megint róla beszéltek a kávéházakban és szerkesztőségekben. Mivel én már igazi viharokat is láttam, higgadt szemlélőként figyelem e fejleményeket is, melyekhez csupán néhány aprócska megjegyzést kívánok fűzni, megmagyarázandó, hogy miért nem háborodtam fel.

Elismerem, van valami irritáló abban, hogy az ifjú költő Marx zászlaját lobogtatja, miközben egész eljárása világnézeti tekintetben a szubjektív idealizmus egyik válfajára emlékeztet – ugyanis a szolipszisták hiszik azt, hogy valaminek, jelen esetben egy irodalomnak létezése az ő jóváhagyásuktól függ. Költőnk tehát kompromittálhatja Marxot, ami világnézeti higiéniánk szempontjából nem kívánatos – vélhetik sokan. Én azonban nem aggódom. Marx presztízse világméretekben tűrhetően áll, még a polgári sajtóban is, nem tette azt tönkre se Sztálin, se Mao, de még a hatvanas évek végének párizsi vagy pesti Mao-karikatúrái sem, miképp az sem, hogy a föld különböző tájain olyanok hirdetik magukat „marxistáknak”, akiknek „marxizmusa” elsősorban a másik „marxista” kiátkozásából áll. Az ilyen glóbusz-méretű káoszban meg sem kottyan Marxnak, hogy lám, már a szolipszisták is őt írják fel lobogójukra.

Felmerülhet az a szempont, hogy a nép rohamos művelődését megzavarja az ilyen értekezés, mely legkiválóbb költőit leszólja. Ezt sem látom komoly veszélynek. A nép jelentékeny része ugyanis a tévéből kulturálódik, ennélfogva a kulturális élet minihurrikánjai nem zúdulnak el hozzája, az olvasó rész pedig nem csupán az ifjú költő indulattermékeiből meríti tájékozottságát.

Lehet viszont, hogy a fumigált költőknek fájt az ifjú pályatárs viselkedése. Ezt nem tudom ellenőrizni, mert egyetlen – jelenleg szabadságát élvező – érintetten kívül nem állok meghitt viszonyban a magyar Parnasszoszról ily rövid úton kiutasított poétákkal. De azt tudom az irodalomtörténetből, hogy olykor még a legnagyobbnak is fájt a legkisebbtől kapott seb. Ez esetben mégis azt hiszem, hogy az ifjú költő antiprotokoll-listáját túl fogják élni a kitaszítottak, sőt még a holt Nagy László is élőbb annál, hogy féltenünk kelljen utóéletét.

Egyébként is, ha már az irodalomtörténetet emlegettem, meglehetősen köztudott, hogy az elődökkel való leszámolás szinte rítusszerűen ismétlődik benne. Ha a forradalmak a saját gyermekeiket falják fel, az irodalmakról elmondható, hogy szülőiket eszik meg. Petőfi lepöckölte Kisfaludyt, Ady Aranyt és Mikszáthot, József Attila kigúnyolta Babits „szárnyaska szamárrá” lefokozott Pegazusát (meg is bánta), az orosz futuristák lesajnálták Puskint és így tovább. Az ifjú költőt nyilván épp ez az irodalomtörténeti ismeret, a „botránymodell” (ó, tudományosság!) lelkesítette akkor, amikor néhány szobor eltávolításával akart helyet csinálni önnön emlékművének.

De Petőfi az után söpörte le Kisfaludyt, hogy megírta a János vitéz-t, A helység kalapácsá-t, és a többiek is remekművekkel adtak fedezetet szigorú ítéletüknek – vethetné ellen a fölháborodásához ragaszkodó olvasó.

Hát igen, ez itt a göcs, miként egy angolul beszélő dán agnosztikus mondta hajdanában – ifjú költőnk még nem alkotta meg a remekeit, csak a zajos pamfletjeit, és a lombikból gyakran hosszú lére eresztett verseit.

De én ezt sem tartom nagy bajnak. Az a fő, hogy az önbizalom már megvan, majd csak kialakul az életmű is. S ha az is sikerül, az irodalomtörténészek, akik általában kultikus beállítottságú lények, majd megbocsátó tapintattal fogják emlegetni a Nagy Mester túl zajos ifjúkori csínytevéseit, maga a mester pedig József Attilával mondhatja: „Sajnálom, kár volt.” Ha pedig ilyen-olyan okokból a magabiztos kezdő később mégsem tudná túlszárnyalni vagy akárcsak utolérni Illyést, Benjámint, Weörest, Juhászt és a többieket, akkor sincs nagy gáz: a fumigáló még bekerülhet a fumigáltak életrajzába.

Mint Zerffy vagy Nádaskay a Petőfi biográfiájába. Végtére ez is egy neme a halhatatlanságnak. Létezik is erről egy klasszikus értékű vers. Legalábbis szerintem létezik. Épp a nemlétezővé nyilvánított Benjámin László írta – A halhatatlanok címmel.

7/ A guru és társai

Még alig kezdtem el „a nemzedékek küzdelmének” szánt sorozatomat, máris özönlenek hozzám a jó tanácsok. Egyfelől: „Vigyázzon, ne adjon tápot az ifjúi forrófejűségnek!” Másfelől: „Vigyázz, ne haragítsd magadra a fiatalságot, övéké a jövő, ők lesznek az utókorod!”

Válaszom e jó tanácsokra talán rezignáltan hangzik, de legalább őszinte: ad 1 ha csak némely ifjak forrófejűek, annak komoly társadalmi következménye nem támad, ha pedig a fiatalok tömegesen vesztik el türelmüket, az sosem lehet pusztán egyik vagy másik „öreg tanácsadó” izgató szövegeinek következménye; ad 2 amennyiben a fiatalság csak azokat szereti, akik udvarolnak neki, az az ő baja, rám az ő hibája nem róhat kötelességeket; az utókor pedig nem foglalkoztat, látatlanba legalább ugyanannyi rosszat gyanítok róla, mint amennyit a jelenkorról tudok.

Csak ábrándos fő hiheti, hogy ami sok ezer év alatt nem sikerült – jobbá tenni az embert –, az most fog sikerülni utódainknak. A munkásosztály sem megy a Paradicsomba, a Paradicsom különben is csupán képzeletünk terméke. Engem tökéletesen kielégítene, ha csak abban biztos lehetnék, hogy a földlakók milliárdjai a béke s az értelmesebb-tisztességesebb jövő felé tartanak.

S ezzel elérkeztünk az első lényeges nemzedéki különbséghez. Mivel engem (sokunkat) becsapott a történelem, nincs jogom az utánunk felsorakozókat azzal a jövővel hitegetni, ami a mi kezünkből immár kicsúszott. Egyebek között ezért vagyok mértéktartóbb, ha tetszik, óvatos s talán rezignált, legalábbis néhány, illúzióiért túl hevesen lobogó fiatalhoz képest. De mert megéltem az úri Magyarország gyalázatos rendjének összeomlását, s tanúja, szerény fokon résztvevője voltam egy új, Paradicsomot nem teremtő, sok naiv álmot és jogos reményt megcsúfoló, de közben mégis hatalmasat alkotó, egy továbbépítésre alkalmas országot létrehozó munkának, nem osztom a totálisan kiábrándult, mindenre csak keserűen legyintő, a társadalmi felelősségvállalástól irtózó fiatalok véleményét sem.

Vagyis egyetértek az ifjúsággal, ha elégedetlen, de nem értek egyet vele, ha elégedetlenségét akár a néma letargia, akár a lármás lázadás időszerűtlen gesztusaival fejezi ki. E tekintetben középutas vagyok.

Ők persze, legyintenek az ilyen állásfoglalásra, vagy éppenséggel gyalázzák azt, aki nem keresi kegyeiket, s így van esélyem arra, hogy rosszul iratkozzam be harciasabb hangadóiknál. Ha így lenne, ez fájna nekem, de – elnézést nyíltságomért –, csak mérsékelten.

Én ugyanis nem pályázom arra, hogy az ifjúság bálványa, tanítója, mestere, példaképe, szövetségese, prófétája vagy akár csak tisztes Nesztora legyek. Megelégszem azzal, ha van néhány barátom a mindenkori új nemzedékek tagjai között, de meg sem kísérlem befolyásolásukat.

8/ A mások nyara

Heine a múlt század harmincas éveiben bölcsen óvta egy írótársát, „ne illesse… egyetlen rossz szóval se” a fiatalokat; a vége mégis az lett, hogy az évtizedfordulóra már ő is nyakig merült az irodalmi viszályokba, s jórészt épp az ifjabb radikálisokkal került szembe. Ha olyan zseniális elmék is, mint Heine, elsodortatnak a körülmények logikája által, én nem is szeretnék újra magyarázkodni e polemikus sorozat miatt: mentségemre csak egy szolgálhat, de az talán nyomósan – a disputát nem én kezdtem, minden alkalommal (tőlem telhetően szelíden) csak válaszoltam némely filozófiai síkra emelt farbarúgásra.

De miért nem a dogmatikusokkal civakodsz, kérdezik néha barátaim, a dogmagyártókkal, akik olykor még ma is hatalmi pozíciókból kántálják senki által meg nem hallgatott igéiket?

Hát ez az, épp ezért csökkentettem (mert nem szüntettem be, csak gyérítettem!) a velük folytatott polémiát. Hiszen eszmeileg már nincs sok mondanivalóm a számukra – akiben volt megújulási készség, már régen kivetkőzött dogmapáncéljából, a többi metamorfózisában pedig nem bízhatok, szóértési készségük sosem volt, s erejük nem eszmei, pusztán helyzeti energia. Kivesző fajtát alkotnak, sorsuk, mint a masztodonoké, szinte természeti törvényszerűséggel ragadja őket a kihalás felé. A társadalom új kérdéseivel kell foglalkoznunk, s ezekhez ők már nem tudnak hozzászólni, még ha időnként úgy tesznek is, mintha filozófiai értekezésekkel vagy politikai fejtegetésekkel akarnák meglepni a világot. De a hegyek már egereket sem szülnek. Az évszázada halott Marx százszor élőbb és maibb, mint némely élő (sajna, épp Marxból élő) dogmaárus. A szellemi életben ma hatásos szavuk csak azoknak van, akik – akár hatalmi helyzetből, akár azon kívül – a valósághoz mérik az eszméket, s nem csupán a formulák felől közelednek a valósághoz. Ebben a közegben leggyakrabban épp az új nemzedékek harcos hangadói hoznak új megoldásokat (jókat, felemásakat, rosszakat egyaránt, ahogy az már a dolgok rendje), érthető hát, hogy figyelni kell rájuk, s kellő ok esetén a vita elől sem illik kitérni.

De ők miért épp azokat csépelik legharsányabban, akik a dogmák elleni küzdelemben már huszonhat-huszonhét évvel ezelőtt vállaltak egyet és mást? Hogyan nyilváníthatják „nemlétezővé” azt a költőt, aki a rákosik, gerők, farkasmihályok hatalmának 1955-ös restaurálásakor merte támadni az „idejüket múlt babonákat”? Sokáig nem értettem egyik-másik fiatal teóriaszerző vonalát, azt hittem, pusztán afféle feltűnési taktikáról, „heccről” van szó: „Mondjunk vadakat nekik, hadd rágódjanak rajta minél zajosabban!” Most kezd valami megvilágosodni nekem, s erről fogom ma közreadni találgatásaimat.

9/ Szülőevés

Most kaptam kézhez a párizsi L’Express idei első számát, s először természetesen azt a nyolc oldalt futottam át, amely Aragon életét és működését világítja meg. (Vagy inkább borítja árnyékba, mármint kinek-kinek felfogása szerint.) Ismerve az orgánumot, nagy tárgyilagosságra nem számítottam, egyébként is tudtam Bajomi Lázár Endre lapunknak írt cikkéből, hogy „a sokhúrú szellemiség hazájában nem hiányzott a gyalázkodás sem” Aragon koszorúi mellől. Sőt Bajomi frissiben arról is tájékoztatott, hogy a francia irodalom ügyeletes fenegyereke – egyelőre fölösleges reklámoznom a nevét – legazemberezte a Nagyhét íróját. Mely otrombaságon csak kevéssé enyhít az a tény, hogy a crapule mellé a sublime, vagyis a fenséges jelzőjét is odatette.

Így tehát lelkileg felkészülten lapozgattam a L’Express-ben, mégis meglepett a lap támadó heve. A szerkesztők nem elégedtek meg annak deklaráltatásával, hogy Aragon „egész költészete kevesebbet ér, mint egy Mallarmé-szonett első négy sora”, még egy kis válogatást is adtak a francia sajtó nekrológjaiból, hogy alátámasszák saját ítéletüket. Az antológia gyöngyszeme: Aragon mint „izgő-mozgó apparatcsikok törékeny trónusán fészkelt vén majom”.

Szóltam már e hasábokon arról, hogy az elődökkel való leszámolás milyen gyakran, szinte rítusszerűen ismétlődik az irodalomtörténetben. Ha igaza van a Gironde szép szavú szónokának, Vergniaud-nak, s a politikai forradalmak felfalják a saját gyermekeiket, az irodalmi s művészeti revolúciók hősei hajlamosak széttépni vagy akár egészben lenyelni a szüleiket (lásd Hérosztratoszi csíny c. cikk).

Ezúttal arra kaptunk fényes bizonyítékot, hogy nem szabad bedőlnünk a polgári sajtó objektivitását hirdető mítosznak – a francia kommunisták heves ellenségei közül senki sem tudta megbocsátani a költőnek, hogy verseivel és regényeivel pártját szolgálta – öt és fél évtizeden át! És szolgálta akkor is, a jövőhöz törve csapást, amikor vitatkozott e párttal.

De hát nem akartam én politikába, kivált pártügyekbe bonyolódni, amikor e cikkbe kezdtem. Aragon ravatali meghurcoltatásán elsősorban azért meditálok, mert lehetetlen nem emlékeznem arra, hogy a most vén majomnak titulált halott annak idején, ifjú fejjel, maga is hasonló stílusban ítélkezett „egy hulláról” – Anatole France-ról. A szürrealisták hírhedett pamfletjében Aragon neve díszítette a legkevésbé szellemes, a legdurvább szavakat: „hivatalos szamár”, „undorító szellemi ripacs”, „rothadék”, „féreg”, „amely végre már maga is féregfogra kerül”, miután „bekrepált az általános megdicsőülés közepett!”… És így tovább. Mint látható, „a vén majom”, s a „fenséges gazember” Aragon ravatalához vágott jelzője szinte szelíd évődés az ifjú szürrealista költő lendületes szidalmaihoz képest. Ha hihetnék a Gondviselésben, felsőbb igazságszolgáltatásról beszélnék, így csak annyit mondhatok, hogy Aragon azt aratta halálakor, amit ifjú fejjel vetett.

Amikor néhány éve Bajomi Lázár hitelesen vaskos magyarításában először olvastam ezt a kiáltványt, mint France hívének, legjobban az fájt, hogy Aragon indulataihoz elméletet is társított, felháborodva azon, hogy ez az ember „akárhogy is, de volt”, vagyis egyáltalán létezett: „Néha az egész emberi szennyet letörlő radírról álmodom”. Ha egy lázadás France-ban találja a leradírozandó szennyet, akkor ott valami eredendően hibádzik.

Tudom én, hogy az újítók gyakran legvadabbul azokat ütik, akik egy felszámolandó társadalom felszámolandó kultúrájának csúcsait alkotják, tudom azt is, hogy néha kell a botrány, s az író, a művész is ember, s ha igazáért verekszik, nem tud tárgyilagos maradni, de – legalábbis egy idő után – el kell jutnia oda, hogy az ellenfél értékei előtt is meghajol. Ha nem jut el addig, fanatikus marad, én pedig, nem titkolom, irtózom a minden rendű és rangú, mindenfajta világnézetű fanatikustól – a történelem kivételes pillanatokban dolgoztatja őket mint faltörő kosokat, de az építkezés után fölöslegesek, mint egy rozsdás dömper a felavatott ház oldalában.

Az ifjú Aragonnak persze több mentsége is lehet, mindenekelőtt az, hogy valóban ifjú volt. A húszévesek vállalkozó nemzedékében verekedett akkoriban, amelynek ősidők óta kiváltsága a rajongás s a gyűlölet, s e kettő vegytiszta elkülönítése. Huszonnégy éves volt Petőfi, amikor megfricskázta az istenített Goethe márványnóziját, huszonöt évesen gúnyolta József Attila Babitsnak „szárnyaska szamarát”, a költőn állva bosszút a nem ok nélkül rühellt író-fejedelmen, s a France sírja fölött tomboló Aragon is még csak huszonhét esztendős volt.

A bálványok kultikus körülrajongása egyébként nem illik sem a fiatalokhoz, sem az érett idősebbekhez, s ezért a nagy „hullák” sírján vagy emlékművénél lebonyolított örömtáncok egy bizonyos fokig rendszerint igazolhatók is. A sírgyalázók még teljes felmentést is kaphatnak az utókortól, ha életművükkel fedezetet teremtenek önnön zsenijükről előzetesen kiállított csekkjeikhez.

(Csak mellékesen: az életmű kifejezés természetesen ingerli a ma félig-meddig fiatal titánjait. Visszavágtak nekem is, büszke gúnnyal: hát a maga életműve hol van, öreg fiú? Egyszerű a válaszom: ez az oeuvre egyelőre nincs sehol, s talán nem is sikerül tető alá hoznom. De efölötti bánatomban soha nem nyilvánítottam nemlétezővé korom legjobb költőit vagy más íróit, történészeit, még politikusait sem, pedig azokkal több bajom volt.)

Egy idő után a legintranzigensebb zseni is belátja, ha tévedett ifjúi kíméletlenségében, s ha késve is (mint Kölcsey Berzsenyinek sírja fölött), engesztelő szózatot zeng. A legszebb irodalmi példát itt is József Attila kínálja, a Magad emésztő… gyönyörű soraival, de hadd említsem az „összeférhetetlen” Petőfit is. Gyakran idézik, hol helyeselve, hol megrovólag, milyen keményen bánt el Vörösmartyval, atyai jótevőjével, de csak ritkán teszik hozzá, hogy e különben nem túl vonzó epizódnak van egy vitathatatlanul megható mozzanata: az, hogy Petőfi nemcsak kibékült Vörösmartyval, hanem kegyetlen versének minden egyes sorát kéziratából saját kezével kihúzta…

Bárhogy ítéljünk is az irodalmi szülőevés rítusáról, el kell ismernünk, hogy a legkegyetlenebb ifjúi leszámolással szemben is van mód a fellebbezésre: a kicsúfolt könyv levehető a polcról, s eldönthetem, hogy France csakugyan hulla-e, de azt is, hogy Aragon egész költészete felér-e Mallarmé négy sorával. Az igazi baj ott kezdődik, amikor nem éppen huszonévesek higgadtan ragadják meg a radírt, hogy elődeiknek még az emlékét is kitöröljék egy olyan művészet történetéből, melynek szereplői csak ritkán s kevéssé hatásosan élhetnek a fellebbezés lehetőségével – mint a tünékeny színházi előadások esetében.

Ha az alkotók szerencsések, egy ideig filmszalag vagy képmagnó őrizheti produkcióik emlékét. De nem mindenki szerencsés, s nem mindig az igazi érték rögzítődik, ráadásul a technika igen gyakran megöli vagy devalválja az élő színházat. Komoly szakértők dicsérték A konyhá-t, s most, amikor a képernyőn láthattam, kedvetlenül unatkoztam ezen a kicsinyes naturalizmuson. Már-már kételkedni kezdtem kiváló színibírálóink megbízhatóságában, amikor néhány nappal később egy kívánságműsorban technikai okok miatt élvezhetetlen jeleneteket láttam abból a Hamlet-ből, mely a hatvanas évek egyik nagy színházi élménye volt számomra.

Ezért a fenti irodalmi esetektől némileg eltérően kell vélekednem azoknak a negyven körüli színházi embereknek radírozó hajlamáról, akik ma már érdemben nem ellenőrizhető verdikteket hoznak mondjuk a hatvanas évek második felének magyar színházi kultúrájáról. Így például a kaposvári színház igazgatója, Babarczy László nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a művészi fejlődés 1965–66-ra „érthetetlenül kifulladt”, s ő a főiskola befejezésekor azt látta, hogy „a magyar színház átlagos teljesítményeit tekintve valóban nem érdemli meg, hogy komolyan vegyék”… „Meghatározó és kétségbeejtő élménye” volt, hogy „az előadások” nem arról szóltak, amiről szólniuk kellett volna, „különös elszürkülés” állt be, „többnyire valami kulturálatlan teátrális igyekezet” jellemezte az előadásokat. Mivel nem volt kedvük „méltatlan körülmények között, méltatlan ügyekért” nehéz munkát végezni, az a kérdés is felvetődött bennük, „érdemes-e Magyarországon színházat csinálni…”

Szerencsére érdemesnek találták, aminek következtében ez a szigorú nemzedék sok érdekes produkciót hozott létre. De muszáj az új utak keresése közben holttá nyilvánítani mindazt, amit az előttük járók a hatvanas évek második felében vagy a hetvenes években létrehoztak? Ez a sokat emlegetett pluralizmus? És a huszonévesek hol és hogyan ellenőrizhetik e verdikteket? Gyakorlatilag sehol és sehogy.

Természetesen tiszteletben tartom a nyilatkozó véleményét – alkotói jogát gyakorolja, amikor más irányzatok felett ítélkezik, s felőlem bosszút is állhat, ha úgy érzi, hogy őt ifjúkorában túl szoros pórázra akarta fogni a szülők s nagybácsik nemzedéke. De hadd éljek én is nézői jogommal, legalább egyetlen szavazat erejéig egy másfajta színháztörténet mellett tanúskodva.

A rövidebb áttekintés kedvéért maradok a hatvanas évek második felénél. Először is el kell árulnom, hogy minden előadást nem nézhettem meg, mert a jelzett időszakban havi fizetésem meglehetősen alant szárnyalt, mint Petőfi versében a téli nap, s csak 1968. decemberi hatállyal érte el a kétezer-háromszáz forintos magaslatot. De talán így még érdekesebb lehet tanúságtételem arról, hogy ritka színházi vendégként is elég sok olyan produkciót láttam, amely sem a „különös elszürkülés”, sem a „kulturálatlan teátrális igyekezet” címkéivel nem jellemezhető. Így például emlékszem a babeli Alkony markáns rendezésére (Thália, 1965–66), a Fizikusok remek színészeire (Vígszínház, 1965–66), Peter Weiss Marat-jának nemzeti színházi előadását pedig éppenséggel színháztörténeti eseménynek éreztem (1966). A felolvasó esteket idéző Vizsgálat (1967) és a portugál gyarmatosítókat Pesten bátran leleplező Luzitán szörny (1970) irodalmi szempontból már kevéssé izgatott, de mint éppen nem „teátrális patronokra” épített művek, színpadilag újszerűek voltak. Beszédes sikert aratott Várkonyi és csapata a Szerelem, ó! bemutatásával (1966), a My Fair Lady az Operettben (1966), s nemcsak kitűnő íróbarátom teljesítményét élveztem a Négykezes-ben, hanem a rendezést és a színészi munkát is (Madách Kamara, 1966).

Ma is korszakos alapműnek látszik a Tóték, Latinovits talán egyik legjobb alakításával (Thália, 1967). Abban az évben egyébként már írhattam is színházi élményeimről – örömmel köszöntve a Tigris és hiéna (Körszínház, 1967), majd a Mózes feltámasztását (Nemzeti Színház, 1967) és Németh Széchenyi-jének felújítását (Katona József Színház, 1968). Folyosói szümpozion-omban egy fejezettel adóztam a színházilag is érdekes Szerelmem, Elektrá-nak (Nemzeti Színház, 1968). Nem imádom Albee-t, de jó emlékem van a Nem félünk a farkastól előadásáról (Madách Kamara, 1967), miként az Egy őrült naplójáról (Pesti Színház, 1967), a Madách Éjjeli menedékhely-éről (1968) s a tündérien bájos Kalevalá-ról (Körszínház, 1969).

Író és rendező szerencsés találkozása volt az Adáshiba (Pesti Színház, 1970), s a Ki lesz a bálanya? a Thália Stúdióban… Igen, mert a stúdiózás is elkezdődött, Beckett-tel s hazai kíséretével egy olyan korszakban, amelyet állítólag a színházak közti „különbségek eltűnése” jellemzett.

Ismétlem: akkoriban ritkán jártam teátrumba, s lám, mégis mintegy húsz művészi sikert tudok citálni egy rövidke időszakból. Lehet persze azt mondani, hogy ezek „manipulált” sikerek voltak, de visszakérdezni is lehet: hátha ma is van manipuláció? Hátha mégsem olyan égig érő csúcsa a színházművészetnek A három testőr, hogy annak magasából okkal lehet lenézni a mások sikereit? Nem volna jobb mégis tárgyilagosságra, kölcsönös megértésre, együttműködésre törekedni?

Nem vagyok szívgárdista, s nem dúdolgatom a Szeressük egymást, gyerekek megható jelszavát. A művészet is küzdelem s időnként arénába kell szállni, s ott olykor verekedni is szükségeltetik, lehetőleg sportszerűen. De az arénában mérkőzzünk, ne olyan piacokon, ahol egymást csepülik az árusok, mert saját portékájukat csak a másik árus pocskondiázásával tudják eladni, mint a Tragédiá-ban: „Ne higgyen néki, rossz mértéke van, / S áruja régi. – Erre, szép kisasszony!” Jó volna, ha kiváló rendezőink – fiatalok és nem fiatalok – a színpadon rendeznék a Londoni szín-t, s nem a színházi életben.

Egyébként épp a fent emlegetett korszak végén történt, hogy egy kedves fiatal amatőr rendező megtisztelt látogatásával, s nemzedékembeli negyvenéves kollégáját szüntelenül vén trottyosnak titulálta. Azóta gyakran eszembe jut a hajdani lelkes ifjú, s szomorúan gondolok arra, hogy immár ő is negyvenéves lehet, s a külországi underground fiataljai bizonyára gyakran szemére vetik, hogy ő is vén trottyos lett, s „áruja régi”. Még néhány év, s Babarczyék is megkaphatják e jelzőt a könyörtelen radírozásokra nevelt új nemzedéktől. Ha megérem e színjátékot, sok szép sikerüket sorolgatva meg fogom védeni őket is.

10/ Értelmiség, hatalom

Kedvvel olvasgatom a Mozgó Világ-ot. Kell ilyen folyóirat. Nem hiszem, hogy a világ abban az irányban mozog, mint az orgánum egyik-másik rovatvezetője vagy szerzője véli, de mozog, mind a világ, mind a folyóirat, s ez utóbbi sem rossz dolog egy olyan sajtóban, amelyben túl sok a dermedt és dermesztő rutin. Rokonszenvemet az sem csorbítja lényegesen, hogy az MV szépírói termékeiben túl gyakran találkozom blöffel, az esztétikai provokáció üresjárataival. Amióta világ a világ, sok művészeti újítás öltött mumusmaszkot, hogy ráijesszen hol a burzsujokra, hol némely félős funkcionáriusokra. De a folyóirat leggyakrabban nem is irodalmi alkotásaival kelt figyelmet; a politikai teóriákat lehet legjobban élvezni benne – élvezeten olykor hasznos okulást, máskor e tekintetben is pusztán szórakoztató provokáltatást értve. Bizonyos határok közt azonban ez utóbbiaknak is lehet hasznos funkciójuk.

Minden új nemzedék természetes vágya, hogy a sors nyisson teret előtte. Az én nemzedékemnek megadatott, hogy 1944–45-ben lelkesítő kamaszságokat követhessen el. Tíz év sem telt el, s újabb harci sík tárult elénk, népünk „Bölcs Atyjának” politikája ellen lehetett tüntetni, majd hamarosan ismét igazi romok között sorakozhattunk fel, ki-ki ízlése szerint. De mi jutott mára azoknak, akik 45-ben még nem is éltek, s 55 körül jó esetben is csak óvodásdalocskákban éltethették a vezér pajtást? Szórakozás a KISZ feliratú diszkókban, szexvita az ifjúsági magazinokban meg szexpartik az ifjúsági parkokban?

Nem csodálom, hogy bizalmatlanok a szülők történelemcsináló nemzedékével szemben. Ráadásul túlságosan is elterpeszkedünk a közéletben a még idősebbekkel együtt. Hajdani érdemek vagy csak hangoztatott érdemek címén mintha túl sok pozíció életfogytiglani latifundiumként osztatott volna szét olyanok közt, akiknek ma már csak egy része képes a kor színvonalán dolgozni, más részük rossz tegnapok rossz módszereinek eleven kövülete. A közéleti elöregedés számomra legcsattanósabb bizonyítéka az, hogy már az MV kontesztáló „fiataljainak” többsége is legalább öt-tíz évvel idősebb mondjuk ama huszonéves ifjaknál, akik három évtizeddel ezelőtt a párt központi lapjának vezető rovatait szerkeszthették…

Meg kell tehát élénkíteni a társadalom „mobilitását”. De ha nem szeretjük áltatni magunkat, be fogjuk látni, hogy mégsem lehet egy ország fővárosát tizenkét évenként szétlövetni, csak azért, hogy huszonéves írók szerkeszthessék a központi lapokat.

Vagyis gyors változások e tekintetben sem várhatók. Akkor viszont legyen joguk a fiataloknak arra, hogy saját elképzelésük szerint bíráljanak egy eredményt, amelynek létrejöttében nem volt részük. Legyen joguk teoretikusan is jelezni, sőt meg is fogalmazni, hogy mit szeretnének. Ami kritikájukban jogos és a holnap felé mutat, utat fog törni magának, akár tetszik ez az apukák és anyukák nemzedékének, akár nem. Amikor viszont túl könnyedén s túl messzire lebegnek el a realitások fölé, a politikában is működő gravitáció vissza fogja kényszeríteni őket a földre. Reméljük, közveszedelmeket okozó zuhanások nélkül.

Az irreális utak iránti vonzódásnak egyik oka alighanem abból fakad, hogy a mai fiatalok a 44-es vagy 55-ös helyzethez képest egy vonatkozásban szerencsések: „Helsinki szelleme” segít nekik életveszélyes kockázatok nélkül álmodozni. De a szerencsének is van hátulütője, mert egyfajta Ki mond vadabbakat? vetélkedőre biztathatja a lelkesebb ifjakat…

Ezért fordulhatott elő, hogy az utóbbi években, fentebb vázolt rokonszenveim ellenére, egyszer-másszor a földi tényekre figyelmeztettem az MV egyik-másik, fellegekből prédikáló fiatalját is. Nem tetszett nekik, s ez szívük joga. De kivételesen hadd érveljek jogilag magam is: az a cikkely, amelyet a magyar állam nevében is aláírtak Helsinkiben, nemcsak az irreális csacskaságok előterjesztőire vonatkozik, hanem a magamfajta, reáliákban gondolkodó emberekre is.

1981 nyarán az MV egyik polemikus írása szigorúan megbírált jó szándékú s tehetséges dokumentarista filmrendezőket, majd elvileg kifejtette, hogy „a reformer típusú cselekvő hős” fölött eljárt az idő, „1980 nyara egészen másfajta cselekvés tanulságával szolgált mindannyiunk számára”. Mivel az esztétika lobogója alatt felléptetett politikai program lapunkat is érintette, válaszoltam a cikkre (lásd A mások nyara c. cikk Filmek ürügyén c. rész). Fölöttébb visszafogottan megelégedtem annak tapintatos jelzésével, hogy ez a mások nyarára kacsingató politika időszerűtlen nálunk, s egyébként sem tudjuk még, hogy „ez a nyár végül is milyen gyümölcsöket érlel”. Örültem, hogy Lengyelországban a legilletékesebbek, maguk a munkások léptek föl egy csődbe jutott politikával szemben, ám gyanakodtam is, mert mögöttük egyre határozottabban bontakozott ki kétes tanácsadók és nem is kétes intézmények profilja. Ezért tartottam attól, hogy a szocializmus Lengyelországban is oly szükségszerű megújulását jó szándékú, de képzetlen emberek s nagyon is képzett tanácsadóik felelőtlen provokációkkal veszélybe fogják sodorni, s ezzel a szocializmus nemzetközi (és magyar!) pozícióinak tartós károkat okozhatnak. Ezért kardoskodtam a sztrájkos-tüntetéses lengyel nyár utánzása helyett a széleskörűen elismert magyar kísérlet, a reformok folytatása mellett.

És eljött 1981. december tizenharmadika, annak minden ismert nemzetközi következményével együtt. Vártam, hogy a lengyel példa másolására buzdító esztéta, látva a forró lengyel nyár zúzmarás eredményeit, elgondolkodik, s kijózanodásának esetleg nyilvános tanújelét is adja.

Csalódnom kellett. Forrófejű tanácsadónk most messzebb került ugyan a mától, de csak azért, hogy történelmi allegóriájában továbbra is a reformok politikájának lehetetlenségét bizonygassa. Elek Judit érdekes Martinovics-filmjét választotta trambulinnak e látványos szellemi mutatványhoz (lásd Orosz István tanulmányát. MV, 1982. 12.).

Mivel e lapban már túl sokat írtam Martinovicsról, s mivel sem a történelem, sem a tévéfilm hőséhez nem ragaszkodik teóriájában, Martinovicsával nem foglalkozom. Csupán megállapítom, hogy a magyar jakobinusok sajátos átértékelésére azért volt szüksége, mert rajtuk akarta bebizonyítani, milyen gyermekded hit s milyen öntelt illúzió egy értelmiségi részéről azt hinni, hogy reformokról, az ész használatáról s más effélékről meggyőzheti „a hatalmat”. Megállapítható tehát, hogy esztétánk változatlanul kitart a „reformer típusú cselekvő hős” időszerűtlenségének elmélete mellett, így az eszmecsere e tekintetben meddő volna.

Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy „az értelmiség” és „a hatalom” sarkos szembeállítása, amely az egész tanulmányt áthatja, egy tudományos diszciplínákban jártas művelt irodalmár részéről legalábbis meglepő kiindulás. Szellemesnek tűnhet például az ilyen aforizma: „…észből vitathatatlanul általában több szorult az értelmiségbe, mint a hatalomba”. De ez a szellemesség pusztán játszadozás a fogalmakkal. Ha valami vitathatatlan, legfeljebb az, hogy az értelmiségi foglalkozás nem utal feltétlenül értelmességre, és viszont, a hatalomnak elég gyakran megvan a magához való „esze”. Az értekező szerint az értelmiségiből lehet „udvari tanácsos, kémikus, költő, csillagász stb.…”, de fel sem merül nála annak a lehetősége, hogy az értelmiségi a hatalom részese is lehet. A valóságos történelemben viszont, kivált egy-két százada, alig képzelhető el hatalom az értelmiség meghatározó „esze” nélkül, sőt nem egy példa van arra, hogy „a” hatalom csúcsát személyében egy vagy több értelmiségi testesíti meg.

Természetesen bárki rokonszenvet érezhet azok iránt, akik „értelmiségi tevékenységükkel radikálisan összeegyeztethetetlennek tartották, hogy a mindenkori hatalom ideológusai és hűséges alattvalói legyenek”, de senki nem tagadhatja el, hogy a hatalomellenes értelmiségi ma már rendszerint hatalmon levő értelmiségiekkel áll szemben… S dacolásával épp egy másik – volt vagy leendő, hazai vagy külső – hatalomnak lehet akartakaratlan ideológusa, sőt alattvalója is. Amikor Chénier, a kiváló francia értelmiségi cikkeket írt a forradalmi diktatúra szervezői ellen, egyfelől az alkotmányos monarchia, tehát az elbukó hatalom ideológusaként vitézkedett a porondon, másfelől olyan forradalmárokat támadott, akik egytől egyig nem csupán a feltörő hatalmat, hanem az értelmiség egy részét is képviselték! Vagy Saint-Just csak addig volt értelmiségi, amíg A forradalom szellemé-t írta, hatalom nélküli pozícióban, de megszűnt értelmiségi lenni, amikor a rettegett s szintén entellektüel Robespierre oldalán a Köztársasági intézmények-ről rótta töredékeit? Vagy az Empíriokriticizmus Leninje még értelmiségi, de A szovjethatalom soron levő feladatai-nak írója már nem az? Ilyet esztétánk sem állíthat. Ha belegondol abba, hogy az 1917 utáni hatalom csúcsain szép számban értelmiségiek álltak, kivétel nélkül kimagasló értelmiségiek, mint Lenin, Szverdlov, Trockij, Lunacsarszkij, Buharin s persze, Sztálin is, akkor be kell látnia, hogy „a hatalom” és az „értelmiség” skolasztikus szembeállítása fölött jobban eljárt az idő, mint „a reformer típusú cselekvő hős” fölött.

De a történelmi tények úgy látszik, kevéssé izgatják esztétánkat. Ezért történhet meg, hogy az intranzigens értelmiségre utaló „kevés magyar példa közül” így utal Petőfire: „…a Batthyány vezette felelős magyar minisztérium megalakulása után nem sokkal, a 48–49-es forradalom felfelé ívelő szakaszában is azt írta, hogy »én erre a minisztériumra nem magamat, még a kutyámat se bíznám«”. (Petőfi egyébként eredetileg nem írta a híres félmondatot, hanem hangoztatta; mégpedig így: „…én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám”, de hát a pontosság a királyok erénye, nem az ifjú esztétáké.)

A dolog persze nem olyan egyszerű, mint a cikkíró hiszi. Először is: Petőfi nem azért támadta Batthyányt, mert a gróf a hatalmat képviselte, hanem épp azért, mert szerinte nem élt elég erélyesen a hatalommal. Másodszor: később ő maga kényszerült magyarázgatni, hogy nem elkergetni, hanem ösztönözni akarta a kormányt, s ő annak „nem ellenségei, hanem a legőszintébb barátai” közé tartozik… Harmadszor: az ominózus kutyás hasonlatot a költő nem a forradalom „felfelé ívelő” szakaszában, hanem az egyik első válság idején, 48 májusában alkalmazta a kormányra. A forradalom csak később kezdett el felfelé ívelni, amikor az ellenforradalom provokációira válaszul Kossuth Lajos (mellesleg: értelmiségi) magához ragadta a hatalmat, s az (értelmiségiekből is álló) Honvédelmi Bizottmány élén megszervezte a forradalom nagy ellentámadását, s a honvédség sorozatos vereségeket mért az ellenségre – Görgey Artúr kémikus s más fogyatékos eszű hatalmi emberek vezénylete alatt.

E felívelés kezdetén, 1848 szeptemberében. Petőfi Sándor – bár minden oka megvolt arra, hogy rühellje Kossuth Lajost – kiállt a radikalizálódó Kossuth mellett. Saját márciusi versét is cáfolva, melyben egyedül a márciusi ifjak tetteit ismerte el, így szólt a magyar szabadság születéséről: „…fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság…” S ettől kezdve Petőfi hónapokon át, ha nem is ideológusa, mindenesetre Kossuth mellett az első számú propagandistája annak a harcnak, melyet a forradalmi kormány vezet. Hatvany már egybevette Kossuth és Petőfi szabadságharcos propagandájának némely párhuzamos helyeit – még többet is lehetne melléjük állítani, de ez fölösleges. Az a fontos, hogy ellentéteik dacára Petőfi hónapokon át támogatta Kossuth forradalmi kormányát, s magára kényszerített fegyelemmel eltekintett a nemzetet megosztó különbségektől („Most egy a lélek, egy a szív, a kar…”), mert nem volt „a mindenkori hatalomnak” ab ovo tagadója, nem volt általában hatalomellenes ámokfutó, sőt véres diktatúrát akart, s a létező forradalmi hatalmat tudta szolgálni, még sérelmeit is magába gyűrve. Aki Petőfi és a „mindenkori hatalom” viszonyát egy a költő szerint is „veszett dühben” fogant kutyás hasonlattal megvilágítottnak hiszi, vagy tudatlan e tárgyban, vagy tudatosan fantáziál: ezt a Petőfit alkotja meg magának, mert ez felel meg teóriáinak.

Hirdethesse bárki a „mindenkori hatalommal” radikálisan szembenálló értelmiségi ideált, legjobb volna mégis Petőfit kikapcsolnia az ügyből. Propagálja ezt az eszmét a saját szakállára.

Magyarországon ismét elég szépen tért hódított a szervilizmus. Kivált vidéken, ahol nemcsak a jó, hanem a rossz hagyományok is makacsabbak, egyik-másik intézmény, hivatal táján szinte feudális hajbókolás kapott lábra. Ilyen helyzetben még akkor is tisztelem a véleményükért kiálló fiatalokat és nem fiatalokat, ha különben nem értek egyet velük. Még inkább tudnám azonban becsülni őket, ha időről időre szembesítenék véleményeiket a tényekkel, s ábránd és való összecsapásából néha önkritikus tanulságokat is levonnának, s ezeket közhírré tétetnék.