3/ Voltaire és a vallás meg az Új Tükör

Vallási ügyekben kaptam már fenyegető leveleket, melyek hol a gyehenna tüzével, hol közelebbi(nek vélt) veszedelmekkel riogattak „materializmusom” miatt. A jobbára névtelen levélíróktól ezúton kérünk elnézést, amiért nem közöltük írásaikat – kevéssé látszottak alkalmasaknak arra, hogy egyáltalán vitatkozni lehessen velük. Most azonban alkalom kínálkozik az idevágó eszmecserére, mert két levélírónk nemcsak harcosan, szellemes gúnnyal, hanem, ami fő, érdemi érvekkel is bírálja lapunk egyik karcolatát. Hadd vegyem fel tehát a kesztyűket, sorba, egymás után.

1. Mint Voltaire-nek kamaszkorom óta híve és állandó olvasója, sajnálattal kell nyugtáznom, hogy Surányi Endre kedves kollégánk Az utolsó kenet című írásában valóban alaptalanul keverte ateista-materialista hírbe Ferney bölcsét. Dr. Skripecz Sándornak abban is igaza van, amikor óv a klerikalizmus és az istenhit azonosításától. Némi mentségül szolgáljon, mármint Surányinak, hogy nem filozófiai értekezést írt, hanem humoros karcolatot.

Voltaire csakugyan nem volt ateista, hanem deista. Nem is „legfeljebb” deista, hanem istenigazából az – a deizmus fogalmát is azóta használjuk világszerte, mióta ő magára is alkalmazta. A deizmust mégsem választja el kínai fal a materializmustól, olykor pusztán fedőnévül szolgált a vallásos istenhit elvetéséhez, s mindenesetre, mint A szent család szerzői írták, a vallástól való kényelmes megszabaduláshoz. Magát Voltaire-t mint „istentagadót” nem ok nélkül gyűlölték a különböző egyházak – pontosan felismerték ugyanis, hogy a filozófus túlságosan is lefokozza istenét, amikor az egyszer már megteremtett világ további irányításából teljesen kirekeszti őt, s a vallást – annak minden formájában – nem csupán hamisnak, hanem éppenséggel károsnak ítéli társadalmi szempontból. Híres-hírhedett tétele szerint azt akarta, hogy ügyésze, szabója, asszonya és inasai higgyenek istenben – mert akkor kevésbé fogják őt meglopni és megcsalni.

Voltaire égi hatalma tehát nem metafizikusan bizonyított tény, hanem a társadalmi együttélés (vélt) hasznossága miatt feltételezett (esetleg csupán kívánt?) bíró. Márpedig a gondviselés, a kegyelem, a kinyilatkoztatás, az egyház, az ima, a szertartások, sőt Jézus, a szentek és szentségek kíméletlen elutasítása – sőt igenis: kigúnyolása, ami az irodalom örök emberi joga, kedves levélíróink – szóval a totális vallástalanság hamar vezet el az istentagadásig. Faguet a múlt században nem mulasztotta el hangsúlyozni épp Voltaire kapcsán, hogy ezekben a kérdésekben nem olyan könnyű ott megállni, ahol az ember akar: „a deizmus kétlépésnyire van az ateizmustól”. Amikor Voltaire az isteni mindenhatóságot kétségbe vonta, egyszersmind semmivé is tette azt, mert isten lényegéhez tartozik, hogy ha nem minden, akkor puszta semmi. Ezért dorgálta meg a jeles Nisard is bölcsünket, mondván, hogy istent pusztán mint „rendőrségi intézményt” ajánlgatja. Ezért alkalmazhatta Faguet épp Voltaire-re a bonmot-t: „A deista olyan ember, aki nem élt eleget ahhoz, hogy ateista legyen.”

2. Szeretett mesterem egyébként tévedett, amikor azt hitte; hogy a vallás nélküli istenhit, egy égi bírótól való félelem visszatarthatja az embereket a bűntől. Erre még a szigorú religio („kötelék”) sem képes. Az Egyesült Államokban rengeteg felekezet működik, az utóbbi két elnök minden lehető alkalommal imádkozott, illetve imádkozik hol a túszokért, hol a lengyelekért, a darwinizmust reagani átok sújtja mint vallásellenes tant, ennek ellenére New York közbiztonsága rettenetes. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke nem fohászkodik sem a palesztinok ügyéért, sem a magyar termelés hatékonyságának fokozásáért, bár mindkettőre ráférne az ima, az állam és az egyházak tevékenysége elkülönült egymástól, hazánk közbiztonsága – bár romlik – még mindig tűrhetőbb, mint sok, úgynevezett vallásos rendszeré.

3. Egyetértek dr. Skripecz Sándorral abban, hogy nem tudna pálcát törni a haldokló fölött, aki „tudományos világnézetét” az utolsó percekben megtagadja. Voltaire „megtéréséhez” mégis hadd fűzzek megjegyzést: sajnos nem a dr. Skripecz által idézett vallomás volt a bölcs utolsó szava e tárgyban. A lelki üdv buzgó csőszei ugyanis kevesellték e deisztikus nyilatkozatot, s nem nyugodtak addig, amíg Voltaire egy újabb deklarációban katolikusnak nem vallotta magát, s bocsánatot nem kért az egyháztól. Itt viszont már tudnék pálcát törni – nem a nyolcvannégy esztendős haldokló, hanem Gautier abbé fölött. Istenhivő ember nem gyalázhatja a saját istenét annyira, hogy feltételezze: szüksége van a haldoklókból lelki erőszakkal kisajtolt bocsánatkérésre. Egy isten nem lehet olyan kicsinyes, sőt korlátolt zsarnok, hogy ilyesmiben lelje örömét. Ha sem istennek, sem a haldoklónak nem kellett az önmegtagadó nyilatkozat, kinek állt érdekében? Az egyháznak, amely ez esetben politikai intézményként viselkedett, s a saját presztízse érdekében erőltette az „istentagadó” megalázását. Amikor a cár haramiái a vérében fetrengő Petőfit kifosztották, a gyilkosság mellett a hullarablás vétkét is elkövették. Gautier abbé megbízói a lélekrablás tettével iratkoztak be az emberiség történetébe, de elszámították magukat: Voltaire nem az utolsó nyilatkozat megalázottjaként él ma, hanem a Candide, a Filozófiai szótár, a XIV. Lajos százada és a többi remekmű diadalmasan halhatatlan szerzőjeként.

4. Megrovást kaptunk azért is, mert a bírált karcolatban isten neve kisbetűvel kezdődik. A gúnyolódás nem indokolt: még a Helyesírási Tanácsadó Szótár sem állítja, hogy isten nevét mindig nagybetűvel kell írni. E szótár szerint nagy betű indokolt, ha isten mint tulajdonnév szerepel a szövegben, kis betű, ha köznév. Ezen persze nem könnyű eligazodni, kivált azoknak, akik egy nemlétezőnek ítélt lényt egyáltalán nem tudnak tulajdonnévvel felruházni. Könnyű a német embernek, ott minden főnevet nagybetűvel kell kezdeni, még a Nichts-et is. Nálunk azonban szabályozhatatlan a bizonytalanság e tekintetben, s az is fog maradni. Petőfi például, aki utolsó szavával a keresztényekkel szemben „becsületes pogány embernek” vallotta magát, ezeregyszázhetvenötször írta le e szót, s legtöbbször kis kezdőbetűvel, például abban a versében is, mely a poklot papokkal népesíti be, s melyben Szent Péter alakja egyértelműen a kereszténység istenére utal, vagy egy másik, poklos költeményében így: „Nekünk most az isten kevés, / Hozzád imádkozunk pokol…” Azt hiszem, Petőfi sem „materialista hőstettet” nem követett el, sem „otromba helyesírási hibát”. De fölösleges is ilyen magasra nyúlnunk érvekért – az elmarasztalt karcolatban isten neve egyszer nagybetűvel kezdődik, egyszer kicsivel – vagyis Surányi (esetleg a szedő) e tekintetben csak egy hibában marasztalható el: a következetlenség itt csekélyke vétkében.

5. Ami pedig az írás lényegét illeti: dr. Molnár szigorúbban ítél, dr. Skripecz több méltánylattal, de mindketten csak a karcolat „valláskritikai” elemeit kifogásolják, s nem veszik észre, hogy az igazi mondandó épp ellenkező célzatú. Surányi ugyanis elsősorban azon meditál, hogy ez a „fejlettebb rendszer, amely elsőként oldotta meg a földtől való elszakadás problémáját”, „az élettől való elszakadásra” nem lelt korszerű megoldást, nem találtak ki szocialista ceremóniát „az utolsó kenet” helyett. Távol áll tőlem a szándék, hogy egy szerény igényű karcolatban filozófiai mélységeket tárjak fel, de tény, hogy Surányi a szocializmusnak „transzcendentális” kérdésekben tettenérhető mulasztásait célozta meg könnyed rajzában. Megkérdeztem – utólag, mert nem voltam jelen az írás leadásánál – a szerzőt, aki saját maga is így magyarázta szándékát, s ezért fogadta el az irodalmi szerkesztő is.

6. A fenti mondatban említett oknál fogva tehát nem is működhettem közre mint „ügyeletes ateista”, az ominózus írás megjelentetésében. Túl azonban az igazolható alibin, szeretném meggyőzni Molnár doktor urat, hogy a lap szerkesztői közül senkinek sem feladata a „szükséges materializmusmennyiség” kiadagolása. Ez a témakör az Új Tükör hat esztendeje alatt soha egyetlen hivatalos vagy nem hivatalos megbeszélésen nem merült fel, senki sem várja tőlem, vagy másoktól az adagoló kezelését. Ez a misztikus adagoló még az ötvenes évek emléke kedves olvasónkban, akkor valóban „szempont” volt időről időre lendületes ateista kampányokba kezdeni. Ennek, erősen egyszerűsítve a dolgot, két fő oka volt. Az egyik: Rákosiék csak olvasták az Anti-Dühring-et, de nem értették meg, miért ellenzi Engels oly határozottan azt, hogy Herr Dühring a papokra szeretné uszítani csendőreit; a másik ok: a katolikus prímás személyében egy – az elvárhatónál is reakciósabb és korlátoltabb – egyházfő ádázul küzdött minden progresszív társadalmi változtatás ellen. Ez azonban már a múlté, az állam és az egyházak között minden tárgyilagos ember által elismert, kölcsönös lojális viszony alakult ki.

E jó viszonyhoz igyekszik hozzájárulni az Új Tükör is, amikor nem folytat vallásellenes kampányokat, ellenkezőleg, időnként „istenes verseket” is közöl, elismerő kritikát ad le a katolikus Vigilia főszerkesztőjének értékes könyvéről, s a keresztény művészet időálló emlékeit sorozatosan bemutatja. Készek vagyunk egy szigorú statisztikus vizsgálatát is kiállni: ha van még egy színes képeslap, amely az elmúlt hat év alatt annyi templomról, kegytárgyról, vallási emlékről közölt méltató írást, oly sokszor publikált művészi Jézus- vagy Madonna-ábrázolást, mint mi, akkor elismerem, hogy ok nélkül hivalkodtam toleranciánkkal.

7. Honnan vette mégis dr. Molnár, hogy én „ügyeletes ateistája” vagyok a lapnak? Mivel isten létezésének vagy nem létezésének kérdésével sosem gyötörtem az Új Tükör olvasóit, azt kell hinnem, hogy azokat a cikkeimet tüntette ki az ateizmus címkéjével kedves olvasónk, amelyekben a közelmúlt némely lengyel fejleményeit kommentáltam. Tény, hogy futólagosan, de félreérthetetlenül kedvetlenségemnek adtam hangot a gyári misékkel kapcsolatban, már 1980 szeptemberében. Ugyanis bizalmatlan voltam s maradtam a szocializmus vallási színezetű reformjával szemben: a katolikus egyház kétezer éves története nem győzött meg arról, hogy főpapjai valaha is komolyan vették volna az „oszd szét mindenedet és kövess engem” tanítását. Annál inkább meggyőzött arról, hogy például a francia forradalom és későbbi progresszív mozgalmak vívmányainak – néhány, főleg latin-amerikai kivételtől eltekintve – ádáz ellenzői voltak. Ráadásul a gyári misék vallási szempontból sem lehetnének rokonszenvesek, mert világi eszközzé, magyarán politikai cirkusszá süllyesztették a szent szertartást. Kész vagyok bármikor szót emelni azért, hogy mindenki szabadon gyakorolhassa vallását otthonában vagy templomában, de utolsó leheletemig tiltakoznék az ellen, hogy mondjuk a Hungária sajtóházban hajnali misékkel kelljen kezdenem a napot.

Az is tény, hogy kiigazítottam egy lengyel kollégámat, aki túlságosan is eredeti ötlettel a marxizmus forrását lelte meg a keresztényszocializmusban. Akár igazam volt, akár nem, ezúttal is csak megfogható eszmetörténeti vitába bonyolódtam, s nem a transzcendenciák körül mozogtam. A problémák ez utóbbi tartományát örök időkre átengedtem nálam illetékesebbeknek. Minden idevágó örök s üdvözítő földöntúli ítéletüket csendben tolerálom, de senkinek sem adtam felhatalmazást arra, hogy e világi nézeteim kifejtésében korlátozzanak mint a társadalmi béke megbontóját. A negyvenes–ötvenes évek fordulójának ostoba valláspolitikája után különös tapintatra van szükség, de a vallásszabadság oly kívánatos biztosítása magában kell hogy foglalja a vallástalanság szabadságát is és a reakciós politika elleni harc jogát is. Azok az idők visszahozhatatlanul letűntek, amikor a húszesztendős La Barre lovagot, Voltaire hívét, le lehetett fejezni és elégetni, mert gúnyolta Szűz Máriát, és nem emelt kalapot egy körmenet előtt.

8. Molnár főorvos úr nem hitt abban, hogy levelét közöljük, mint a mellékelt ábra bizonyítja, egy kicsit pesszimista volt. De permanens vitát e tárgyban csakugyan nem akarunk folytatni. Ez ugyanis óhatatlanul civakodásba torkollna, s csak azoknak használna, akiknek nincs ínyükre az állam és az egyházak rendezett kapcsolata. Egy magyar „Kulturkampf” tehát egyetlen jó szándékú embernek sem állhat érdekében.

A mai Magyarországon nem a vallási hit körül oszlanak meg az emberek. A fő kérdés: ki akarja a szocializmus további megjavítását, reformját, demokratizálását, s ki ellenzi vagy fékezi. Az a „materialista”, aki hatalmát egyéni és csoportérdekeinek védelmére fordítja, netán korrupt módon visszaél tisztségével, ellenfelünk. Az a hívő, aki istennek is megadja az övét, de a „császárnak” is, az a hívő, aki ennek a népnek és hazának felemelkedését szolgálja, barátunk.