1/ Pártütő angyalok, hajdan és ma

Mindezt tudva, a héten mégis és megint az Angyalok lázadásá-t tettem éjjeli lámpám alá, pontosabban a Pártütő angyalok-at, mert nekem még a kamaszkororrban szerzett, 1917-es régi magyar kiadás van meg, és persze az eredetit is, a La Révolte des anges zsebkiadását. Kunfi Zsigmond fordítása itt-ott elavult, de ma is élvezhető, sőt bájos, és a két szöveget hasonlítgatva azon kapom magam, hogy szokásom szerint tovább írom a regényt – nem kell megijedni, csak gondolatban.

Minden megtalálható e könyvben, történelem és misztikus legenda, s ugyanennek paródiája is, s persze mindenekelőtt bölcselet, derűs mesébe oldva. Mivel France ma nem díszeleg a divatos szerzők listáján, a továbbiak kedvéért röviden hadd ismertessem a regényt vagy legalább egykor oly híres befejezését.

…Párizsba vetődött emigráns angyalok készülnek az Ég ura, Jaldabaoth hatalmának megdöntésére. Az égi zsarnok, hadd egyszerűsítsem a képletet, a vallási és a társadalmi rend megtestesítője, ellenfele a Sátán, a lázadás, a forradalom jelképe. A döntő összecsapás előtti éjjelen a Sátán fenséges álmot lát: a földet ellepik a pártütő angyalok, s megkezdődik a végső harc. Jaldabaoth katonái, a hosszú béke következtében elhízott kerubok, nem bírnak a lázadókkal. Mihály arkangyal seregei vereséget szenvednek, a győztes Sátán tűzlovon vezeti be démonait Jaldabaoth szent városába.

És most jön a fordulat (még mindig a Sátán álmodik): ő, aki igazságosság nevében szüntelenül harcolt a zsarnoki Isten ellen, most istenné koronáztatja magát… Az apostolok, hitvallók s más égi előkelőségek elragadtatással hódolnak a mennyei trón új birtokosának, akinek tetszik a kerubok zsolozsmája. Lucifer elveszti kíváncsiságát is, nem akar tanulni többé, nehogy mások észrevegyék, ő sem mindentudó, sőt egy napon az is eszébe ötlik, hogy miként elődje tette, elterjeszti magáról, hogy ő is „egy isten három személyben”. S amikor erre egyik legkészségesebb híve elneveti magát, elkergeti őt színe elől. „Így múltak, mint másodpercek, a századok.” S egyszer a Sátán-Isten trónja magasából lenézett a gyehennára, hol maga is oly sokat szenvedett, s ahol most Jaldabaoth húzódott meg: az egykori gőgös zsarnok fájdalom szántotta arcán Lucifer megpillantotta „az ész és jóság bélyegét”. Aztán Jaldabaoth hirtelen felkerekedett, leszállt a földre oktatni és vigasztalni az embereket, mint tették hajdan az ellene lázadó angyalok…

„…Amikor a Sátán felébredt, jeges veríték borította testét…” „Barátaim – mondotta a nagy arkangyal –, ne hódítsuk meg az eget… A háború háborút nemz, a győzelem vereséget… Legyőzött Istenből Sátán lesz, győztes Sátánból Isten. Vajha a jó sors megkímélne engem ilyen balvégzettől…”

Így ér véget a regény: a pártütő angyalok a mindent elvégző ütközetre mégsem álltak ki: „Csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaothot.” Vagyis a tudatlanságot és a félelmet.

Úgy látszik, az ember némely dolgokban sosem változik. Önmagunk legyőzésének ez a mégoly nemes programja ma éppoly kevéssé elégít ki, mint kamaszkoromban. Hát persze hogy nem hagyom annyiban a dolgot.

„Nézze, kedves Sátán – fordulok France hőséhez –, beszéljünk nyíltan, mint elvbarátokhoz illik. Én fölöttébb nagyra értékelem az ön mély belátását, amellyel egy forradalmi harc esélyeit még idejében latolgatja, s nem oly heves, mint némely forradalmárok, akik Napóleon jelszavát ismételgetve (»Kezdjünk bele, aztán majd meglátjuk!«) nem mindent gondoltak végig jó előre. De a tettnek csakugyan halála az okoskodás. Már megbocsásson, de csak a slágerekben legszebb az a csók, »mit el nem csókolunk«. A történelemben mindig az a legszebb tett, amelyet nemcsak elképzelünk, hanem végre is hajtunk. Cselekedni kell tehát, s a győzelem után, minden erővel megakadályozni, hogy az egykori lázadóból dölyfös istenség legyen.

Lucifer szelíd mosollyal hallgatott, mint akinek e tárgyban nem lehet újat mondani.

– Az ördög legyen logikus – támadtam egy kicsit ingerültebben. – Ha ön tudja, hogy mi az a hiba, amelytől félni kell, el is kerülheti azt: nem szükségszerű, hogy minden hatalom zsarnokivá váljék… Belátom, gyakran így történt, de ha e végzetet felismerjük, többé már nem végzet, hogy a forradalmak…

– Szó… szó… szó… – a Sátán végre válaszra méltatott. – A harc mindig elvadítja a küzdőket, mind a két felet, s az elvadulásban nem lehet megállni, a teljes diadalhoz olyan tulajdonságok szükségesek, amelyek előbb-utóbb eltorzítják a győztest. A legyőzött pedig mártírrá lesz, s az új rend fogyatékosságai ürügyet is adnak neki, hogy újra híveket szerezhessen magának. Kell az nekem, hogy a hajdani égi zsarnok földi szolgái majd szabadsághősökként támadjanak engem? Még megérhetném, hogy Jaldabaoth papjai az én gyáraimban misézzenek… El tudja ezt képzelni?

– Elképzelhetetlen, Lucifer elvtárs. Nagyon sok lélektelen-őszintétlen üzemi gyűlés kellene ahhoz, hogy gyári mise lépjen helyükbe. De ez a rémkép elhárítható. Már Engels kigúnyolta Dühringet, aki az általa elképzelt csodaállamban csendőreit a papságra uszította. Ha a kezdet kezdetén nem csinálnak mártírokat Jaldabaoth papjaiból, később nekik sem lesz alkalmuk arra, hogy a nép vigasztalóinak és tanácsadóinak szerepében lépjenek föl.

– Maga elvont elveket lobogtat ellenem, öcsémuram – Lucifer tüntetően elutasította az elvtárs megszólítás viszonzását –, de a valóságos történelem nem elmejáték mi lenne, ha kérdésekkel, a történelem könyörtelen végzetszerűség.”

Nem boldogulván a Sátánnal, elképzelem magamnak a másik változatot. Lucifer mégis vállalja a csatát, győz – és minden úgy történik, mint France regényében: a Sátán Istennek hiszi magát, a megdöntött Jaldabaoth híveit az égben és a földön kegyetlenül üldözik, majd az új rend a saját, bíráló hajlamú embereit is a gyehennába küldi, köztük engem is. Később sok minden megváltozik, így múlnak, mint másodpercek, az évtizedek, egy nap azután megzörgetik ablakomat, s személyesen maga Jaldabaoth lép be rajta.

„– Békesség és kegyelem neked, fiam – hangzik szava, mint egy szózat.

– Foglaljon helyet, tisztelt úr, miben lehetek szolgálatára?

– Szolgálat? Ugyan, ugyan… Nem vagyok én már ilyen követelőző… Csak egy kis szolidaritást kérek, fiam… Látod, szerte a világon újra éled a belém vetett hit… te együtt ültél a gyehennában sok szeretett hívemmel… most itt volna az alkalom…

– Nézze, Jaldabaoth, én a gyehennában is csak együtt üdültem a híveivel, de nem szövetkeztem velük. Nézeteim e téren változatlanok.

– De hát mi bajod velem, konok fiú?

– Semmi, mert kiiktattam önt a gondolkodásomból, még kamaszfejjel.

– Kamaszfejjel?… – Jaldabaoth gyérülő üstökömre tekintett. – Hol van az már! Azóta mennyi minden történt! Látod, hogy az átkos szabadgondolkodás hová vezetett… minden fenekestül felfordult… csak azért, hogy Lucifer üljön helyettem a trónuson. Te tudod a legjobban, milyen szörnyű vétkeket követett el…

– Önnek végtelen ideje volt arra, hogy kezdjen valamit e selejtesre barkácsolt világgal. Nem sikerült. Sok-sok ezer év alatt sem sikerült. Még a fiát is feláldozta, új szeretetvallást hirdetett meg, s hová vezetett mindez? A máglyákhoz, majd iszonyú világháborúkba. Milyen jogon kifogásolja, hogy néhány évtized alatt nem tudtuk rendbe rakni a világot, melyet az örökkévalóságon át az Ön nevében tettek elviselhetetlenné?

Jaldabaoth sokszor hallhatta e szöveget, mert türelmesen mosolygott.

– 18. századi okoskodás ez, fiacskám, voltairiánus vádaskodás, messze vagyunk már ettől. Nézz széjjel a földön, ma százmilliók megint tőlem várják a megváltó szabadságot. A Sátán egyik hajdani teoretikusa, monsieur Garaudy vallásos jelszavakkal indul a francia elnökválasztáson, földi helytartómnak a kezét csókolják, amerre jár…

– Sőt Brazíliában még a lábát is csókdosták, láttam a Paris Match-ban. De épp ez itt a bökkenő, Jaldabaoth. Engem nem vonz ez a kézcsókos-lábcsókos szabadság, amely visszataszító önkéntes szolgaság.

Most egy kissé vitapartnerem is kizökkent isteni nyugalmából.

– Úgy beszélsz, mint aki ifjú korában nem énekelt vallási áhítatú dalokat istenített földi vezérekhez.

– Az ember kiskorában akár be is pisilhet a pelenkába… de ebből nem következik, hogy felnőttként se tudja használni… az eszét.

Jaldabaoth elhatározhatta, hogy övön alul üt egyet.

– Látom már, honnan fúj a szél. Mégis France-nak van igaza… Tudod, az Angyalok lázadásá-ban írja…

– Furcsán hangzik az ön szájából France neve…

– Ilyen fura lett a világ. Hajdani materialisták, agnosztikusok s más sátánfajzat szabadgondolkodók ma hozzám járnak lelkigyakorlatra, az én híveim meg buzgón tanulmányozzák a forradalmi és egyéb felforgató tanokat, hogy hatékonyabban tudjanak érvelni… hatékonyság, fiacskám, hatékonyság a fő… Szóval France mondja, hogy akinek van valamije, az ellensége minden változásnak… Téged most már nem bántanak, van házad, állásod, autód, talán a Sátán establishmentjének is tagja lettél… ezért vagy a változás ellen!

– Ahogy ön gondolja, Jaldabaoth. De ha így lenne is, annyi eszem van, hogy tudjam azt, amit még az angol konzervatívok is tudnak: szüntelen változásokra van szükség még ahhoz is, hogy minden változatlanul maradjon. De nem vagyok angol konzervatív, s jó negyedszázada vallom, hogy a szocializmus még csak úton van igazi megvalósulása felé…

– És ha ezt az igazi megvalósulást épp az én híveim lázadása segíti elő? Latin-Amerikában és…

– Századokon át az ön hívei nagy általánosságban mindig akadályai voltak minden pozitív változásnak, sok esetben közülük kerültek ki az ellenforradalmak legbuzgóbb szószólói. Itt az ideje, hogy végre ígéretes változásoknál is bővebben mutatkozzanak meg.

– Hát akkor fogjatok kezet és…

– Elnézést, Jaldabaoth. Én nem szólok bele a szentháromság tanába, sőt kész vagyok bármikor kiállni azért, hogy minden állampolgár háborítatlanul áldozzon a saját oltárán, ennek fejében azt kérem tőlük, vegyék tudomásul, hogy a történelemről, a szocializmusról és egyéb világi dolgokról a saját világi fejemmel gondolkozom, s nem az övékével.

– De ha holnap kiéleződik a harc, s nem lesz más választásod, mert a történelem könyörtelen végzetszerűség…

– Ha odáig fajulnának a dolgok, hogy semmiféle más lehetőség nem adódna, csak az elbürokratizálódott forradalom az egyik oldalon s a másikon a kézcsókos forradalom gyári misékkel, akkor, nos akkor visszavonulnék a történelemből. Akkor megfogadnám a Sátán szavát: »Csakis magunkban kell megtámadni és megsemmisíteni Jaldabaothot.« Vagyis minden dogmát, a régieket és az újakat egyaránt. De nem hiszem, hogy Magyarországon ilyen reménytelen választások előtt állnánk.”

Kifejtettem Jaldabaothnak, hogy hol tartunk, milyen reformokkal sikerült korábbi kínos viszonyainkból kikászálódni, s milyen továbblépés képzelhető el, s mi az, ami irreális. De mindez már nem férne erre az egy oldalra, s talán nem is érdekelné az olvasót, akit új irodalmunk szerencsésen leszoktatott a politikáról. Legközelebbre mindenképpen valami mai regényt olvasok el, hogy időszerűbb elmélkedésekkel állhassak elő.

Új Tükör, 1980. szeptember 14.