A szabadgondolkodó is ember

 

Sok mindenen törtem már a fejemet életemben, a görög filozófia rejtélyeitől az őslénytan titkaiig, de a vallás érdemben sosem foglalkoztatott – ezt az ügyet még gimnazista koromban lezártam, s akkor sem tértem vissza e tárgyra, amikor meglehetősen nehéz években hajdani „materialisták” látványosan megtértek köröttem. Ifjú újságíróként egy-két obligát cikket írtam Gárdonyi antiklerikális regényéről, A lámpás-ról vagy a „hasznosi szűzanya” leleplezett csodáiról, de felnőtt fejjel már nem avatkoztam ilyen kérdésekbe. Mint az alábbi írásokból remélem, kiderül, meglepő módon nemzetközi fejlemények, közelebbről a lengyel események késztettek arra, hogy kedvetlenül bár, de szabadgondolkodói „emberi jogaimat” megvédjem.

A lengyel nyarat, hadd rögzítsem, az első napokban örömmel fogadtam, s ennek nyilvános jelét is adtam. Mihelyt azonban megláttam – sajnos csak a nyugati lapokban – a gyárak udvarán ezres tömegben térdeplő lengyel munkásokat – aggályaimnak hangot kellett adnom.

1/ Pártütő angyalok, hajdan és ma

Ha például választanom kell egy új regény fellapozása, és mondjuk Anatole France bármelyik könyvének sokadik elolvasása között, tíz esetben nyolcszor-kilencszer az ismétlést fogom választani, bár jól tudom, hogy ezzel sok tekintetben ártok magamnak. Elveszítem például mindazokat a potenciális barátokat, akiket egy-egy lelkes recenzió vagy akár hódoló magánlevél révén megnyerhetnék, míg Anatole bátyám semmiben sem tud segítségemre sietni.

 

2/ Sőt mi több…

Vannak dolgok, melyekről egy szellemileg felnőttnek tekinthető ember ma már nem vitatkozik. A hajdani skolasztikusokat például rettenetesen izgatta, hogy „a holtak feltámadásakor kiben lesz Ádám oldalbordája, Ádámban vagy Évában”, de ez a témakör engem tökéletesen hidegen hagy, miként azon sem gerjesztem be magam, hogy csalhatatlan-e a pápa, s hogy egy istenben hány személy van, három-e vagy csupán egy, netán egy sem. De hogy ne csak a keresztény dogmatikából merítsek példákat, sietek rögzíteni: azon sem vitatkozom, hogy van-e ma abszolút elnyomorodás a tőkés országokban vagy nincs, s hogy elrothadnak-e a termelőerők az imperializmus szakaszában vagy sem.

Nem disputálok továbbá olyan kérdések fölött sem, amelyek mások belügyeit képezik. Noha lenne mondandóm azokról az országokról, melyek húsüzleteik kirakatát marhafelsál helyett államférfiúi fotókkal és jelszavakkal ékesítik, türtőztetem magam, s elvárom, hogy más országból se szóljanak bele abba, hogy nálunk milyen mondjuk a kulturális politika, vagy a vállalkozói rendszer merre fejlődik.

De nem szaporítom a szót, mert ezt az egész oldalt kitölthetném annak magyarázásával, hogy miért nem szoktam én nemzetközi ügyekbe avatkozni, tökéletesen átengedve e terepet nálam hivatottabbaknak. Ennyit is csak azért kellett elárulnom, mert most megszegem a magamra erőltetett fegyelmet, s bele fogok szólni a mások dolgába. Mentségemül szolgáljon, hogy: nem én kezdtem.

 

 

Mivel sajnos nem tudok lengyelül, egy kőnyomatos tájékoztatóból értesültem Stefan Bratkowskinak, a Lengyel Újságíró Szövetség elnökének újabb nyilatkozatáról. Ebben Bratkowski megjósolja, hogy a jövendő Lengyelországban „minden bizonnyal egy, a hivő kereszténységgel összekapcsolódó szocializmus szelleme lesz majd az uralkodó ideológia”, annál is inkább, „mivel ezt az ideológiát nem nyomasztják az utóbbi harmincegynéhány év hibái és torzulásai”.

Az okfejtés nem túl meggyőző számomra. Én a Bratkowski által emlegetett hibákat és torzulásokat természetesen nem akarom letagadni, annál is kevésbé, mert magyar megfelelőik ellen jó negyedszázada már akkor tiltakoztam, amikor egyik-másik, ma főleg a reakciós ideológiák előtt hajbókoló külföldi kollégám még Joszif Visszárionovics emlékét pátyolgatta. De meg kell kérdeznem: csak a szocializmus ideológiáját nyomasztják a „hibák és torzulások”, a kereszténység kétezer éves története idill volt? Az inkvizíció nem működött, a máglyákon nem a szabadgondolkodókat égették, hanem ökröket sütöttek az éhező keresztényeknek?

Ám mindez mellékes, azt is mondhatnám, nem rám tartozik, ennyiért a számat nem nyitnám ki. De Bratkowski „az egész szocialista táborhoz” szólt, s ennék sodrában olyan általános példálódzást engedett meg magának, ami már nem tekinthető belügynek. Kijelentette ugyanis, hogy „a keresztényszocializmus régibb keletű, mint a marxizmus, sőt mi több, a marxi szocializmus egyik forrása volt”.

Tetszenek érteni? „Sőt mi több… egyik forrása…”

 

 

Amióta munkakörömnél fogva naponta több száz újságoldalt lapozok át, átkozottul megedződtem, s például egyetlen arcizmom se rándul meg a Képes Újság folytatásos regényein vagy a pesti színibírálók némelyikének újabb és újabb telitalálatain, sőt mi több, még a magyar történelem új keletű átértelmezéseit is szelíd mosollyal eresztem át érzékszerveimen.

Ezen az egyik forráson most mégis megakadtam. Mert először is: amilyen vitathatatlan az, hogy a francia és angol utópista szocializmus a marxi tanok egyik eszmei forrása, éppoly cáfolhatatlan tény az is, hogy Marx és Engels már első kommunista írásaiban megvető gúnnyal szedte le a keresztvizet a szocializmus és a kereszténység öszvércsináló házasításának minden formájáról. A Kommunista Kiáltvány, amikor sorra veszi a korabeli szocialista irányzatokat, az elsők közt a papi szocializmust is elintézi: „Ahogy a pap mindig egy húron pendül a hűbérúrral, azonképpen halad együtt a papi szocializmus a hűbérivel… A keresztényi szocializmus csupán az a szenteltvíz, amellyel a pap az arisztokraták mérgelődését beszenteli…” A kommunizmus alapelvei-ben Engels is hasonlóan támadja „a reakciós szocialistákat”, akik „az arisztokrácia, a céhmesterek és manufaktúratulajdonosok, valamint korlátlan vagy hűbéri királyokból, hivatalnokokból, katonákból és papokból álló kíséretűk uralmát” igyekeznek visszaállítani. Marx még az emberileg rokonszenves, s Histoire parlementaire-jének negyven kötetével tiszteletünkre érdemesült Philippe Buchez-t sem kímélte, élete végéig mint burzsoá republikánust emlegette, pedig ha van keresztényi szocializmus, akkor mindenki előtt Buchez tana tekinthető annak.

Nem szeretném félreértetni magam. Én nem azt állítom, hogy Marxnak és Engelsnek mindig igaza volt, akár a keresztényszocialistákkal szemben, akár más ügyekben. Én csak azt állítom, hogy mindketten hajthatatlanul ellenezték a keresztényszocializmust, mely tan semmiben nem volt, sőt mi több, nem is lehetett forrása a marxizmusnak.

Lehetséges, hogy Bratkowskinak nincsenek érdemleges ismeretei a szocializmus történetéről, s csak úgy a levegőbe beszél? Nem tudom. Ha ismeretek nélkül teoretizál, az szomorú. Ha ismeri a tényeket, de „politikusan” átsiklik fölöttük, az még szomorúbb. Sőt mi több: rossz előjele várható rossz fejleményeknek.

Jó tizennégy hónapja immár, hogy e lapban hozzászóltam az akkor frissiben kibontakozó lengyel változásokhoz. Mivel a magyar sajtó az idő tájt csak a hírek többé-kevésbé részletes közlésére szorítkozott, s a kommentároktól tartózkodott, egy Anatole France-regény ürügyén csak példálóztam magam is (Új Tükör, 1980. szeptember 14.): az okokat illetően egyértelműen a régi vezetést hibáztattam, utalva arra, miként függnek össze a gyári misék a megelőző korszak „lélektelen-őszintétlen” üzemi gyűléseivel; bizalmamat fejeztem ki az ígéretes változások iránt, de nem titkoltam el, hogy a kézcsókos-gyári misés forradalommal szemben milyen aggályok élnek bennem.

Megközelítési szempontjaim ma is ezek, de aggályaim azóta csak növekedtek, s miért hallgassak róluk? Ha Bratkowski azt üzeni a szocialista országoknak, hogy a lengyelek „az egész tábor történetében új korszakot nyitottak”, akkor hadd üzenjek vissza valamit én is csendesen, de határozottan.

 

 

Mindenekelőtt: Bratkowskiéknak az „egész tábor” új korszaka helyett egyelőre hazai viszonyaik megjavításával kellene törődniük. Az „egész tábor” aligha a szocializmus történetét félremagyarázó üzeneteket várja a lengyelektől, sokkal inkább – mondjuk – a társadalmi élet stabilizálását. A felvilágosult szocialisták pedig nem azért vetették el a kiváltságos nép messianisztikus tanát, hogy most egy másik ország köré vonjanak aureólát, hogy visszazuhanjanak a választott nép biblikus eszméjének szintjére. Nem azért küzdöttünk a tudományos szocializmus tudománytalan dogmái ellen, hogy helyükre misztikus dogmákat plántáljunk. Számunkra lezajlott a francia forradalom, mely elválasztotta az államot az egyháztól, s az a perspektíva, hogy a nagy forradalom kétszázadik évfordulójára egy civilizált országban az állam „uralkodó ideológiája” bármiféle egyházi tan lehessen, sokunk szemében – miért is titkolnám? – nem vonzó. Sőt mi több: fölöttébb lehangoló.

Tudom persze, hogy válságos korszakokban, a nemzet puszta létét fenyegető felosztások idején, a lengyel katolicizmus érdemeket szerzett, gyakran bátor ellenállást tanúsított az idegen elnyomókkal szemben. Ezt nekünk magyaroknak is meg kell értenünk, ha nem akarunk némely jelenség fölött a kelleténél is mélábban csodálkozni. De lengyel barátainknak is be kellene látniuk, hogy a mi történelmünk e tekintetben egészen más leckéket vert a fejünkbe. Attól kezdve, hogy a Habsburgok ránk telepedtek, leghívebb kiszolgálóikat katolikus egyházvezetőkben találták meg, s ha függetlenségi harcainkban nem kevesen akadtak derék katolikus papok, ők az egyház uralkodó politikájának ellenében vállalták a haza ügyét. 1848-ban Hám János még szatmári püspökként kezdte meg harcát a márciusi törvények, a papi tized megszüntetése ellen, hogy aztán esztergomi érsekként ugyanígy „a dinasztia iránti hűséget” válassza a nemzet iránti hűség helyett. (Történelmi vétkét az sem enyhítheti, hogy a Habsburgok még több buzgóságot vártak tőle a hazaárulásban.) Hám példáját követve gróf Zichy Domonkos veszprémi püspök és társai „a magyar püspöki kar” pásztorlevelében, Windischgrätz utasítására, nem átallották a „pártütés” nemzetét 1849 elején arra felszólítani, hogy imádkozzék és könyörögjön „törvényes királyáért” – Ferenc Józsefért… E tényeket a magyarság sohasem felejtheti, s ezért nem lehet egyszerre Kossuth Lajosnak is meg Hám Jánosnak is népe. Mint ahogy sosem „liberalizálható” a szocializmus odáig, hogy Mindszenty bíboros óközépkorisága beleférjen.

A múltat csak azért bolygattam, hogy a magyar és a lengyel viszonyok különbsége e tekintetben is világosan érthető legyen. Ma már, elégedetten nyugtázhatjuk, az állam és az egyházak nálunk szót értenek egymással. Aki a szocializmust a szabadsághoz való közeledés társadalmi formájának látja, továbbra is mindig kész küzdeni azért, hogy minden hivő állampolgár szabadon gyakorolhassa vallását, de azért is, hogy még egyszer ne lehessen egy világi államot, sokféle vallást követő és vallás nélküli emberek országát egyetlen vallási ideológia uralma alá vetni.

 

 

Aki világi szocialista, próbáljon az lenni, aki keresztényszocialistaként nézi a világot, nézze úgy – de Marxot és a marxizmus forrásait ne hamisítgassuk meg e két irányzat együttműködése kedvéért. Az értelmes és jó szándékú világi szocialista adott esetben együtt cselekedhet a jó szándékú keresztényszocialistával, sőt a nem szocialista kereszténnyel is, de a kívánatos összefogásért ne keverjük össze a tüzet a vízzel. Kivált a szenteltvízzel.

A keresztényszocialisták egyébként eddig sehol a világon nem bizonyították be szocialista mivoltukat. Olykor ministránsokként működtek a tőke oltárán, máskor az elnyomott munkások vigasztalóiként, segélyezőiként enyhítették a társadalom bajait, s ezzel igyekeztek a fennálló rendet megvédeni mindenféle „felforgató” szocializmussal szemben, újabban végre azt is látjuk néhol, főleg Latin-Amerikában, hogy a forradalmi tömegek mellé állnak, csak egyet nem tapasztaltunk tőlük sohasem: azt, hogy képesek lennének a kapitalista társadalom szocialista átalakítására. S miközben a tőkés rendet sehol nem tudták megdönteni, de komolyan még veszélyeztetni sem, most bebizonyították, hogy képesek egy (rosszul működő) szocialista rend felborítására. Ez azonban nagyon kevés az üdvösséghez. Tehetetlen vagy felelőtlen, nemritkán dögszagú korrupciókba bonyolódott vezetők megbuktatása – kellő nemzetközi feltételek esetén – nem nagy kunszt, egy segélyek nélkül is funkcionáló, sőt mi több, a réginél sokkal jobban működő és demokratikusabb szocializmus megteremtése – ez volna a feladat.

Ha majd a lengyelek szilárdan állnak a saját lábukon, s megreformált gazdaságukkal végre kielégítik a saját szükségleteiket, ha majd stabilizálják politikai reformjaikat s államuk rendjét, akkor, de csak akkor, a demokratizmus fejlesztését célzó kísérleteik is hatást gyakorolhatnak másokra (bár az egész táborra nem olyan könnyedén, mint Bratkowski hiszi). Ha viszont a közelmúlt dogmatikus bűnei s a jelen zűrzavara fölötti kétségbeesésükben visszatántorodnak a régmúlt misztikáihoz, ha az eszmék piacán minden öszvér ötletnek keletje támad, csak a józan észnek nem, sőt mi több, a javítás oly kívánatos buzgósága a felelőtlenség vetélkedőibe csap át, a végén akkor is kezdődhet új korszak a táborban.

Csak nem úgy, ahogy a demokratikus szocializmus lengyel, magyar és más hívei szeretnék. Hanem úgy, ahogy a dogmatizmus revansistái már régóta áhítják. De ezt az „új korszakot”, mely hosszú időre megakaszthatja vagy visszavetheti a szocializmus demokratizálásának folyamatát, nem fogjuk megköszönni Bratkowskiéknak. Sőt mi több: már most érdemes tudatni velük, hogy egy ilyen esetleges fejleményért a történelem előtt nekik is felelősséget kell majd vállalniuk.

 

3/ Voltaire és a vallás meg az Új Tükör

Vallási ügyekben kaptam már fenyegető leveleket, melyek hol a gyehenna tüzével, hol közelebbi(nek vélt) veszedelmekkel riogattak „materializmusom” miatt. A jobbára névtelen levélíróktól ezúton kérünk elnézést, amiért nem közöltük írásaikat – kevéssé látszottak alkalmasaknak arra, hogy egyáltalán vitatkozni lehessen velük. Most azonban alkalom kínálkozik az idevágó eszmecserére, mert két levélírónk nemcsak harcosan, szellemes gúnnyal, hanem, ami fő, érdemi érvekkel is bírálja lapunk egyik karcolatát. Hadd vegyem fel tehát a kesztyűket, sorba, egymás után.

1. Mint Voltaire-nek kamaszkorom óta híve és állandó olvasója, sajnálattal kell nyugtáznom, hogy Surányi Endre kedves kollégánk Az utolsó kenet című írásában valóban alaptalanul keverte ateista-materialista hírbe Ferney bölcsét. Dr. Skripecz Sándornak abban is igaza van, amikor óv a klerikalizmus és az istenhit azonosításától. Némi mentségül szolgáljon, mármint Surányinak, hogy nem filozófiai értekezést írt, hanem humoros karcolatot.

Voltaire csakugyan nem volt ateista, hanem deista. Nem is „legfeljebb” deista, hanem istenigazából az – a deizmus fogalmát is azóta használjuk világszerte, mióta ő magára is alkalmazta. A deizmust mégsem választja el kínai fal a materializmustól, olykor pusztán fedőnévül szolgált a vallásos istenhit elvetéséhez, s mindenesetre, mint A szent család szerzői írták, a vallástól való kényelmes megszabaduláshoz. Magát Voltaire-t mint „istentagadót” nem ok nélkül gyűlölték a különböző egyházak – pontosan felismerték ugyanis, hogy a filozófus túlságosan is lefokozza istenét, amikor az egyszer már megteremtett világ további irányításából teljesen kirekeszti őt, s a vallást – annak minden formájában – nem csupán hamisnak, hanem éppenséggel károsnak ítéli társadalmi szempontból. Híres-hírhedett tétele szerint azt akarta, hogy ügyésze, szabója, asszonya és inasai higgyenek istenben – mert akkor kevésbé fogják őt meglopni és megcsalni.

Voltaire égi hatalma tehát nem metafizikusan bizonyított tény, hanem a társadalmi együttélés (vélt) hasznossága miatt feltételezett (esetleg csupán kívánt?) bíró. Márpedig a gondviselés, a kegyelem, a kinyilatkoztatás, az egyház, az ima, a szertartások, sőt Jézus, a szentek és szentségek kíméletlen elutasítása – sőt igenis: kigúnyolása, ami az irodalom örök emberi joga, kedves levélíróink – szóval a totális vallástalanság hamar vezet el az istentagadásig. Faguet a múlt században nem mulasztotta el hangsúlyozni épp Voltaire kapcsán, hogy ezekben a kérdésekben nem olyan könnyű ott megállni, ahol az ember akar: „a deizmus kétlépésnyire van az ateizmustól”. Amikor Voltaire az isteni mindenhatóságot kétségbe vonta, egyszersmind semmivé is tette azt, mert isten lényegéhez tartozik, hogy ha nem minden, akkor puszta semmi. Ezért dorgálta meg a jeles Nisard is bölcsünket, mondván, hogy istent pusztán mint „rendőrségi intézményt” ajánlgatja. Ezért alkalmazhatta Faguet épp Voltaire-re a bonmot-t: „A deista olyan ember, aki nem élt eleget ahhoz, hogy ateista legyen.”

2. Szeretett mesterem egyébként tévedett, amikor azt hitte; hogy a vallás nélküli istenhit, egy égi bírótól való félelem visszatarthatja az embereket a bűntől. Erre még a szigorú religio („kötelék”) sem képes. Az Egyesült Államokban rengeteg felekezet működik, az utóbbi két elnök minden lehető alkalommal imádkozott, illetve imádkozik hol a túszokért, hol a lengyelekért, a darwinizmust reagani átok sújtja mint vallásellenes tant, ennek ellenére New York közbiztonsága rettenetes. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke nem fohászkodik sem a palesztinok ügyéért, sem a magyar termelés hatékonyságának fokozásáért, bár mindkettőre ráférne az ima, az állam és az egyházak tevékenysége elkülönült egymástól, hazánk közbiztonsága – bár romlik – még mindig tűrhetőbb, mint sok, úgynevezett vallásos rendszeré.

3. Egyetértek dr. Skripecz Sándorral abban, hogy nem tudna pálcát törni a haldokló fölött, aki „tudományos világnézetét” az utolsó percekben megtagadja. Voltaire „megtéréséhez” mégis hadd fűzzek megjegyzést: sajnos nem a dr. Skripecz által idézett vallomás volt a bölcs utolsó szava e tárgyban. A lelki üdv buzgó csőszei ugyanis kevesellték e deisztikus nyilatkozatot, s nem nyugodtak addig, amíg Voltaire egy újabb deklarációban katolikusnak nem vallotta magát, s bocsánatot nem kért az egyháztól. Itt viszont már tudnék pálcát törni – nem a nyolcvannégy esztendős haldokló, hanem Gautier abbé fölött. Istenhivő ember nem gyalázhatja a saját istenét annyira, hogy feltételezze: szüksége van a haldoklókból lelki erőszakkal kisajtolt bocsánatkérésre. Egy isten nem lehet olyan kicsinyes, sőt korlátolt zsarnok, hogy ilyesmiben lelje örömét. Ha sem istennek, sem a haldoklónak nem kellett az önmegtagadó nyilatkozat, kinek állt érdekében? Az egyháznak, amely ez esetben politikai intézményként viselkedett, s a saját presztízse érdekében erőltette az „istentagadó” megalázását. Amikor a cár haramiái a vérében fetrengő Petőfit kifosztották, a gyilkosság mellett a hullarablás vétkét is elkövették. Gautier abbé megbízói a lélekrablás tettével iratkoztak be az emberiség történetébe, de elszámították magukat: Voltaire nem az utolsó nyilatkozat megalázottjaként él ma, hanem a Candide, a Filozófiai szótár, a XIV. Lajos százada és a többi remekmű diadalmasan halhatatlan szerzőjeként.

4. Megrovást kaptunk azért is, mert a bírált karcolatban isten neve kisbetűvel kezdődik. A gúnyolódás nem indokolt: még a Helyesírási Tanácsadó Szótár sem állítja, hogy isten nevét mindig nagybetűvel kell írni. E szótár szerint nagy betű indokolt, ha isten mint tulajdonnév szerepel a szövegben, kis betű, ha köznév. Ezen persze nem könnyű eligazodni, kivált azoknak, akik egy nemlétezőnek ítélt lényt egyáltalán nem tudnak tulajdonnévvel felruházni. Könnyű a német embernek, ott minden főnevet nagybetűvel kell kezdeni, még a Nichts-et is. Nálunk azonban szabályozhatatlan a bizonytalanság e tekintetben, s az is fog maradni. Petőfi például, aki utolsó szavával a keresztényekkel szemben „becsületes pogány embernek” vallotta magát, ezeregyszázhetvenötször írta le e szót, s legtöbbször kis kezdőbetűvel, például abban a versében is, mely a poklot papokkal népesíti be, s melyben Szent Péter alakja egyértelműen a kereszténység istenére utal, vagy egy másik, poklos költeményében így: „Nekünk most az isten kevés, / Hozzád imádkozunk pokol…” Azt hiszem, Petőfi sem „materialista hőstettet” nem követett el, sem „otromba helyesírási hibát”. De fölösleges is ilyen magasra nyúlnunk érvekért – az elmarasztalt karcolatban isten neve egyszer nagybetűvel kezdődik, egyszer kicsivel – vagyis Surányi (esetleg a szedő) e tekintetben csak egy hibában marasztalható el: a következetlenség itt csekélyke vétkében.

5. Ami pedig az írás lényegét illeti: dr. Molnár szigorúbban ítél, dr. Skripecz több méltánylattal, de mindketten csak a karcolat „valláskritikai” elemeit kifogásolják, s nem veszik észre, hogy az igazi mondandó épp ellenkező célzatú. Surányi ugyanis elsősorban azon meditál, hogy ez a „fejlettebb rendszer, amely elsőként oldotta meg a földtől való elszakadás problémáját”, „az élettől való elszakadásra” nem lelt korszerű megoldást, nem találtak ki szocialista ceremóniát „az utolsó kenet” helyett. Távol áll tőlem a szándék, hogy egy szerény igényű karcolatban filozófiai mélységeket tárjak fel, de tény, hogy Surányi a szocializmusnak „transzcendentális” kérdésekben tettenérhető mulasztásait célozta meg könnyed rajzában. Megkérdeztem – utólag, mert nem voltam jelen az írás leadásánál – a szerzőt, aki saját maga is így magyarázta szándékát, s ezért fogadta el az irodalmi szerkesztő is.

6. A fenti mondatban említett oknál fogva tehát nem is működhettem közre mint „ügyeletes ateista”, az ominózus írás megjelentetésében. Túl azonban az igazolható alibin, szeretném meggyőzni Molnár doktor urat, hogy a lap szerkesztői közül senkinek sem feladata a „szükséges materializmusmennyiség” kiadagolása. Ez a témakör az Új Tükör hat esztendeje alatt soha egyetlen hivatalos vagy nem hivatalos megbeszélésen nem merült fel, senki sem várja tőlem, vagy másoktól az adagoló kezelését. Ez a misztikus adagoló még az ötvenes évek emléke kedves olvasónkban, akkor valóban „szempont” volt időről időre lendületes ateista kampányokba kezdeni. Ennek, erősen egyszerűsítve a dolgot, két fő oka volt. Az egyik: Rákosiék csak olvasták az Anti-Dühring-et, de nem értették meg, miért ellenzi Engels oly határozottan azt, hogy Herr Dühring a papokra szeretné uszítani csendőreit; a másik ok: a katolikus prímás személyében egy – az elvárhatónál is reakciósabb és korlátoltabb – egyházfő ádázul küzdött minden progresszív társadalmi változtatás ellen. Ez azonban már a múlté, az állam és az egyházak között minden tárgyilagos ember által elismert, kölcsönös lojális viszony alakult ki.

E jó viszonyhoz igyekszik hozzájárulni az Új Tükör is, amikor nem folytat vallásellenes kampányokat, ellenkezőleg, időnként „istenes verseket” is közöl, elismerő kritikát ad le a katolikus Vigilia főszerkesztőjének értékes könyvéről, s a keresztény művészet időálló emlékeit sorozatosan bemutatja. Készek vagyunk egy szigorú statisztikus vizsgálatát is kiállni: ha van még egy színes képeslap, amely az elmúlt hat év alatt annyi templomról, kegytárgyról, vallási emlékről közölt méltató írást, oly sokszor publikált művészi Jézus- vagy Madonna-ábrázolást, mint mi, akkor elismerem, hogy ok nélkül hivalkodtam toleranciánkkal.

7. Honnan vette mégis dr. Molnár, hogy én „ügyeletes ateistája” vagyok a lapnak? Mivel isten létezésének vagy nem létezésének kérdésével sosem gyötörtem az Új Tükör olvasóit, azt kell hinnem, hogy azokat a cikkeimet tüntette ki az ateizmus címkéjével kedves olvasónk, amelyekben a közelmúlt némely lengyel fejleményeit kommentáltam. Tény, hogy futólagosan, de félreérthetetlenül kedvetlenségemnek adtam hangot a gyári misékkel kapcsolatban, már 1980 szeptemberében. Ugyanis bizalmatlan voltam s maradtam a szocializmus vallási színezetű reformjával szemben: a katolikus egyház kétezer éves története nem győzött meg arról, hogy főpapjai valaha is komolyan vették volna az „oszd szét mindenedet és kövess engem” tanítását. Annál inkább meggyőzött arról, hogy például a francia forradalom és későbbi progresszív mozgalmak vívmányainak – néhány, főleg latin-amerikai kivételtől eltekintve – ádáz ellenzői voltak. Ráadásul a gyári misék vallási szempontból sem lehetnének rokonszenvesek, mert világi eszközzé, magyarán politikai cirkusszá süllyesztették a szent szertartást. Kész vagyok bármikor szót emelni azért, hogy mindenki szabadon gyakorolhassa vallását otthonában vagy templomában, de utolsó leheletemig tiltakoznék az ellen, hogy mondjuk a Hungária sajtóházban hajnali misékkel kelljen kezdenem a napot.

Az is tény, hogy kiigazítottam egy lengyel kollégámat, aki túlságosan is eredeti ötlettel a marxizmus forrását lelte meg a keresztényszocializmusban. Akár igazam volt, akár nem, ezúttal is csak megfogható eszmetörténeti vitába bonyolódtam, s nem a transzcendenciák körül mozogtam. A problémák ez utóbbi tartományát örök időkre átengedtem nálam illetékesebbeknek. Minden idevágó örök s üdvözítő földöntúli ítéletüket csendben tolerálom, de senkinek sem adtam felhatalmazást arra, hogy e világi nézeteim kifejtésében korlátozzanak mint a társadalmi béke megbontóját. A negyvenes–ötvenes évek fordulójának ostoba valláspolitikája után különös tapintatra van szükség, de a vallásszabadság oly kívánatos biztosítása magában kell hogy foglalja a vallástalanság szabadságát is és a reakciós politika elleni harc jogát is. Azok az idők visszahozhatatlanul letűntek, amikor a húszesztendős La Barre lovagot, Voltaire hívét, le lehetett fejezni és elégetni, mert gúnyolta Szűz Máriát, és nem emelt kalapot egy körmenet előtt.

8. Molnár főorvos úr nem hitt abban, hogy levelét közöljük, mint a mellékelt ábra bizonyítja, egy kicsit pesszimista volt. De permanens vitát e tárgyban csakugyan nem akarunk folytatni. Ez ugyanis óhatatlanul civakodásba torkollna, s csak azoknak használna, akiknek nincs ínyükre az állam és az egyházak rendezett kapcsolata. Egy magyar „Kulturkampf” tehát egyetlen jó szándékú embernek sem állhat érdekében.

A mai Magyarországon nem a vallási hit körül oszlanak meg az emberek. A fő kérdés: ki akarja a szocializmus további megjavítását, reformját, demokratizálását, s ki ellenzi vagy fékezi. Az a „materialista”, aki hatalmát egyéni és csoportérdekeinek védelmére fordítja, netán korrupt módon visszaél tisztségével, ellenfelünk. Az a hívő, aki istennek is megadja az övét, de a „császárnak” is, az a hívő, aki ennek a népnek és hazának felemelkedését szolgálja, barátunk.