DOMONKOS

Kalauzok, engedjétek meg, hogy bémutassam bájos-boldog Beatrixünket.

BEATRIX

Úgy látom, én vagyok a fiatalabb, sziasztok. Nevezzetek nyugodtan Beának. Nem leszek ürge egész életemben Beatrixoltatni magam, csak azért, mert atyámnak egy bolond pillanatában ez a név ötlött fel az ő elméjében.

SÁNDOR

Kollektív kézcsókunk, kedves Bea. Ha csak félig olyan szellemes a szövege… ööööö… a szöveged, mint amilyen csinos vagy, G. B. Shaw még a túlvilágról is irigyelni fogja vitáinkat.

BEATRIX

Engem az ókori irodalom nagyjai nem izgatnak. Épp elég lesz, ha a barátnőim megpukkadnak az irigységtől.

FEKETE

Mondjaaaaad csak… őszintén… nem félsz ennyi koros férfiú között?

BEATRIX

Ne strapáld magad. Ti a semleges zónába tartoztok. Túl vagytok azon a koron, hogy hetyegjek veletek, de nem léptetek még be abba a korba, amelyet komolyan lehet venni. Nálam ötven évnél kezdődik egy fej. Mert mije van egy húszévesnek? A húsz esztendején meg az ő fürtös tollán kívül?

SÁNDOR

Meg vagyok nyugodva. Akkor hát hét évig még békén vitatkozhatunk, különleges feszültségek nélkül. De nem találod, hogy egy kicsit túl józanul figyeled a világot?

BEATRIX

Miért? Röpködnöm kellene a lelkesültségtől? Nem vagyok madár.

FEKETE

De az ifjúság, mint köztudomású, a romantika hordozója…

BEATRIX

Köpök a romantikára. Meg a szívszerelemre. A süket dumákra. A propos duma… olvastam a könyveteket, nem mondom, tűrhető szöveg. De a Széchényiben bele szagoltam néhány olyan cikketekbe is, amelyet huszonöt éves korotokban követtetek el. Én még csak húszéves vagyok, de azokon a dogmatikus tanmeséken röhögnöm kell. Mondjátok már, becsszóra, ti csakugyan elhittétek ezt az egészet?

DOMONKOS

Hidd el, hogy elhittük.

BEATRIX

Hogy ehettétek meg ennyire a kefét?

SÁNDOR

Te húszéves vagy, tehát…

BEATRIX

Tehát akkor kreált atyám, amikor ti a Rajk-pert. Vágj hozzám egy cigit, Lexi, és nyomjátok a sót, kíváncsi vagyok, mit tudtok felhozni mentségetekre.

FEKETE

Nekem kicsit szokatlan ez a nyelv, talán Domonkos barátom…

DOMONKOS

Beának igaza van, csakugyan megettük a kefét annak idején. Nem hivatkozhatunk arra, hogy csak tizennyolc-húsz évesek voltunk, mert lám, ő is csak húszesztendős, s nem eszi meg a kefét. Legalábbis azt a régit, a kopott szőrűt, már messziről neveti… Ha nagyon erőltetem az agyamat, egy mentségfélét mégis össze tudok kaparni: mikor mi majszoltuk a kefét, az nem volt túlságosan jövedelmező foglalkozás, 1944-et írtak, s a kefének már puszta emlegetése is kockázattal járt, ha nem is Kloss kapitányi méretekben. Volt egy-két pillanatom akkoriban, amikor kefével a számban azonnal a falhoz vezényeltek volna, ha a kefekeresők elkapnak. Kevésbé képletesen: amikor az ügy mellé álltam, álltunk, országos pusztulások idején, egy nemzeti katasztrófa sodrában…

BEATRIX

Maradj a kefénél, mert ríva fakadok.

DOMONKOS

A párt, amely mellé álltunk, 48 zászlaját tartotta kezében, a magyar érdekek védelmét s a társadalmi haladás ígéretes, vonzó programját hirdette. Ez a lobogó méltán hódított a legjobbak között.

SÁNDOR

A fordulat éve után azért túl sok kockázattal nem járt a hódolat. Ellenkezőleg, rang, funkció, autó is jutott mellé, étvágygerjesztőnek.

DOMONKOS

Aránylag hamar kezdtünk rájönni azonban arra, hogy nem egészen ilyennek álmodtuk a kefét. Kezdtük is kipiszkálni a nyelőkénkből. 1954–55-ben, mondhatom, egyetlen szőrszál eltávolítása veszedelmesebb dolog volt, mint ma trilógiákat írni a személyi kultusz bűneiről. Van például egy hozzám igen közelálló barátom, aki 1955 őszén az elé a választás elé került, hogy vagy ő is népellenes dekadens, ellenséges és még ilyen meg olyan műnek bélyegzi például a Köznapi dolgok igézeté-t, vagy lemond az étvágygerjesztőről.

FEKETE

És inkább lemondott róla, meg is büntették érte, de alig fél év múlva rehabilitálta a KEB. Fél esztendő nem a világ.

DOMONKOS

Keserves ügy volt ez. Hogy meggyőződés és érdek szembekerült egymással, még hagyján, sokkal nehezebb volt azt eldönteni, milyen módon kell hűségesnek maradni egy olyan eszméhez, amely egyre kevésbé maradt hűséges önmagához.

BEATRIX

Párton kívüli vagyok, akárcsak a magyar dolgozók többsége, s nem tud eléggé gyötörni e vívódás lírája. Maradjunk csak 45-nél. Ha jól informáltak engem, akadtak azért olyan húszévesek, akik nem siettek annyira…

SÁNDOR

Sőt előre megmondták, hogy ez az étek meg fogja feküdni á gyomrunkat. Amiért kaptak is a fejükre.

DOMONKOS

Igen, emlékszem, érdemüket csak az csökkenti némileg, hogy közben teli szájjal reklámozták az itthoni fajmítoszokat, vagy az UNRA-csomagokkal együtt külhonból küldött mitológiákat. Nem úgy szólt tehát a parancs, hogy egy dogmatikus, szűkkeblű, egyre inkább veszejtő hibákkal terhelt kommunizmus és egy „igazi”, „tiszta”, hibátlan kommunizmus között kell választanunk, hanem a valóban létező alternatívák között.

SÁNDOR

Voltak szociáldemokraták is, akik mind a kapitalizmussal, mind a kommunizmussal szemben álltak.

FEKETE

Azok a szociáldemokrata vezetők, akiket én Miskolcon megismertem…

SÁNDOR

Akadtak másfajták is. És nem csak szociáldemokraták. Figyelmeztető intésüket egyben-másban igazolta az idő, s ezt akkor is illik elismerni, ha ők sem voltak gáncstalan lovagok.

BEATRIX

Ilyen izmus, olyan izmus, nem nagy a difi. De voltak itt olyan költők, akik nem álltak be csasztuskázni.

DOMONKOS

Igen… de anélkül, hogy oltárképeket szeretnék rombolni, nagy általánosságban megemlítem, hogy például a SZOT-műsorfüzetek szerzői között lehetne találni olyan neveket is, amelyek ma a politikamentes, tiszta és intranzigens művészet híveinek szemében a…

BEATRIX

Nekik is meg kellett élni valamiből.

DOMONKOS

Most már csak az a kérdés, mi jobb: pénzért részt venni egy olyan propagandában, amelyet az ember hazugnak és erkölcstelennek tart, vagy jóhiszeműségből igaznak vélt szólamokat szajkózni?

FEKETE

Természetesen nagyok voltak itt a fokozati különbségek, s ahol a tisztán maradás vágya – a lehetőségekhez képest – érvényesült, ott az érdemet méltányolni kell. Az az érdekes azonban, hogy általában nem ezek az emberek hányják a szemünkre a kefe megevését, hanem azok, akik négykézláb rohantak volna a vályúhoz, csak éppen nem engedték közel őket nagyburzsuj vagy éppen háborús bűnös kapcsolódásaik miatt…

DOMONKOS

Itt az ideje, hogy a padlósúroló kefe szintjéről kissé felemelkedjünk. Gyakran csakugyan olyanok verik a mellüket, saját szüzességüket reklámozva, akik csak azért maradtak „ártatlanok”, mert felkínált bájaik iránt senki sem érdeklődött, s akik később igen olcsón vesztegették ezeket a bájakat. De ez egészen természetes, mondhatnám törvényszerű, mi is okai vagyunk. Emlékeztek még a Mayflower nevű hajóra. Amerikában az előkelőség teteje, ha valakinek az ősei még ezzel a hajóval jöttek „Új-Angliába”. Egész hierarchia alapul azon, melyik hajóval érkeztek az ősök. Nálunk az utóbbi időben másfajta rangsorolás kezd divatba jönni: azzal kérkedünk, hogy mikor szálltunk ki a hajóból. A. azt mondja B.-ről: „Ez beszél, amikor 58-ban még fő dogmatikus volt?” C. viszont A.-ról hirdeti mindenütt: „Ez is csak akkor merte kinyitni a száját, amikor népünk Szeretett Atyja itthagyott bennünket.” D.-nek azonban C. sem elég antidogmatikus, hiszen a saját kuksijával látta, amikor 1953 márciusának egy bizonyos napján két könnycseppet törölt ki a szeméből. D.-ről pedig ismeretes, hogy 49-ben még ő is sétahajózásnak fogta fel a szocializmus építését. És így tovább. A rangsorolás mércéje, ki mikor ábrándult kifelé. Nem csoda, ha a végén megszólal X. meg Y., és büszkén mosolyog: „Mit civakodtok azon, hogy ki mikor lépett meg a hajóról? Ami minket illet, volt eszünk, és eleve fel sem szálltunk.”

FEKETE

Mert saját hajójukat a história megtorpedózta, s el voltak foglalva azzal, hogy az irhájukat mentsék.

DOMONKOS

És most a hajóról is emelkedjünk tovább, az elmélet régióiba. Mint ismeretes, Marx…

BEATRIX

Már vártam ezt a nevet. Sajnálattal kell közölnöm, hogy nem izgatnak az ókori filozófia nagyjai.

DOMONKOS

Erre jogod van, Beácska. Száz év csakugyan nagy idő, ezt nem szabad elfelejteni. De huszonháromszor-huszonnégyszer száz esztendő még több, s az ifjú Marx mégis jónak látta, hogy a csakugyan ókori Démokritosz és Epikurosz műveiből leszűrjön egy-két tanulságot. Apró popó, művek… olvastál te egyáltalán Marxot?

BEATRIX

Egyrészt bő kivonatokkal traktálnak minket az egyetemen, másrészt elolvastam a L’homme révolté-t, s abból megértettem, hogy fölösleges fárasztanom magam múlt századi dolgokkal.

DOMONKOS

Camus nagyszerű író, de filozófiája szintén a múlt században gyökerezik, Dosztojevszkijben, Kierkegaardban, akik a század másik arcát képviselik.

BEATRIX

Mindegy, mert nem igazán esetem. Klassz fej volt, kár, hogy idő előtt kinyiffant, de benne is túltengett a világmegváltási viszketegség.

DOMONKOS

Amikor mi voltunk húszévesek, sokan azt hittük, hogy a „négy nagy” mindent megoldott már, csak ki kell keresni a megfelelő passzust műveikből. És persze csalódnunk kellett. Talán ez a csalódás is hozzájárult ahhoz, hogy a mai fiatalok egy része olyan megkövesedett tannak tekinti a marxizmust, amelyből nem lehet már élő eszmét fakasztani, s amellyel még megismerkedni sem érdemes.

FEKETE

Tegyük hozzá persze… hogy is szokta mondani Csabai… szóval Bea magatartása nem tipikus… De jobb lesz, ha visszatérsz Marxhoz.

DOMONKOS

Szóval Marx még a nagy francia forradalom előtti rendszer, az ancien régime képviselőit illetően is elismerte az osztály-összeütközésben elbukó fél relatív igazságát. Egy időben azt lehetett hinni, hogy az ilyen álláspont csak „az egyik osztálytársadalomból a másik osztálytársadalomba való átmenet” kapcsán jogosult, „a szocializmusba való átmenet idején” azonban nem, mert „az immár nem ellentmondásosan magasabb rendű társadalom létrejötte elveszi ellenfeleinek lehetőségét a relatív jogosultsági pátoszhoz”. Ennek megfelelően úgy lehetett okoskodni, hogy a szocialista forradalom ellenségei „képtelenek elvi és erkölcsi határozottsággal fellépni rossz ügyük védelmében… ahogy azt megtette Antigoné, Götz von Berlichingen, Schiller I. Fülöpje, a Stuartok hívei Scottnál stb…”

BEATRIX

És mit jelent ez magyar fordításban?

DOMONKOS

Magyarul is bonyolult volna. És kár lefordítani, mert a történelem tényekkel aláaknázta és levegőbe röpítette az egész tételt. Az az igazság, hogy minél súlyosabb torzulások ütköztek ki a szocializmus rendjén, objektíve annál inkább nagyobb fokú a szocializmus ellenfeleinek relatív erkölcsi jogosultsága. Már amennyiben olyan emberekről van szó, akiknek egyáltalán van moráljuk. Akadtak és vannak ilyen emberek, s igen képesek voltak „elvi és erkölcsi határozottsággal” fellépni rossz ügyük védelmében, egy-két példát mondhatnék is erre. Sőt a konstrukciós perek idején épp az a lehangoló helyzet alakult ki, hogy olykor a haladás hívei nem tudtak „elvi és erkölcsi határozottsággal fellépni”, mert elv, erkölcs és ügy szerencsétlen módon szembekerült egymással, mindenre nyílt itt mód, csak scotti hősiességre nem. De ez más kérdés, ne keverjük ide.

BEATRIX

És mit kell ebből tanulságul agyamba csöpögtetnem?

DOMONKOS

Amit akarsz. Én egy tanulságot vonok le: kész vagyok arra, hogy a szocializmus történetének némely keserű ténye alapján elismerjem egykori tisztességes ellenfeleim relatív igazságát, amennyiben ők is készek arra, hogy ne a lejáratott polgári utópiák, hanem…

SÁNDOR

Ébredj, Domonkos, s nézz kicsit körül… Azok a kisgazda vagy polgári demokrata fiatalok, akikkel te annak idején bőszen verekedtél az egyetemen, régóta menő fejek odakint vagy idehaza, te pedig most kezded megtalálni a helyed nagy keservesen…

FEKETE

Elég lesz, mert összezavarjátok ennek az apolitikus kislánynak a fejét.

BEATRIX

Ezt a szöveget nem nekem találták ki, nem kell félned. Domonkos minden mondata romantikától szaglik. Én azért vagyok itt, hogy kigyógyítsalak titeket a közboldogítás rögeszméjéből, s most elkezdem a kúrát. Menjünk vissza az induláshoz. Domonkos megjátszotta nekünk a Kloss kapitányt, és én jó kislány vagyok, el is hiszem neki, milyen kockázatokat vállalt. De minek? Hogy huszonöt évvel eme hősi ellenállás után a Rettenthetetlen Forradalmár Domonkos Elvtárs fél esztendő alatt se tudjon összekaparni annyit, amennyit az én harcosan antikommunista nagybácsikám az ő nyakkendő-üzletecskéjéből havonta kitermel?

DOMONKOS

Tudom, hogy ki fogsz nevetni, Bea, de engem akkoriban egyáltalán nem gyötört az a gondolat, mennyi lesz majdan a jövedelmem. Egyszerűen nem tehettem mást, vállalnom kellett bizonyos kockázatokat, mert különben nagyon rosszul éreztem volna magam.

BEATRIX

S az nem is érdekelt, mi lesz majd a boldogító diadal után?

DOMONKOS

Bizonyára motoszkáltak fejemben homályos elképzelések a kommunizmus eljövendő győzelméről, de mindenekelőtt a jelen izgatott: közre akartam működni egy szégyenletes, elviselhetetlen rend szétverésében. Nem ismertem Napóleon mondását, sem a hozzáfűzött híres lenini magyarázatot, de én is úgy gondolkodtam, mint a császár, „on s’engage et puis… on voit”.

SÁNDOR

„Kezdjük el a csatát, azután majd meglátjuk.” Érdekelne, ha egyszer egy illetékes férfiú kifejtené nekem, miként egyeztethető össze ez a nézet a marxista–leninista előrelátás elméletével.

BEATRIX

„Majd meglátjuk…” Nos, mi már látjuk. És ami engem illet, bárhogy erőltetem a kuksimat, még rózsaszín szemüvegen át sem tudok látni semmi gyönyörűt. Ezt akartátok? Felelj a kérdésre, de köntörfalazás nélkül.

FEKETE

Sietek ismét megállapítani, hogy Bea kérdése nem tipikus, hiszen ifjúságunk nagy többsége egészségesen gondolkodik és…

BEATRIX

És pam-pam-pam-papapam… tudjuk. Természetesen lesújt a szégyen amiatt, hogy nem vagyok tipikus, ám vigasztal annak tudata, hogy kivételként erősítem a szabályt, mely szerint ifjúságunk többsége pam-pam-pampapapapam stb.

DOMONKOS

Az öreg Engels örökifjú szavaival szólva, „azt, ami kialakul, senki sem akarta”. Természetes, hogy azok, akik a harmincas-negyvenes években álmodoztak és küzdöttek a kommunizmusért, nem pünktlich azt akarták, ami végül is kialakult honunkban. Ám ez nem is lehet másként. Megegyeztünk már abban, hogy eszmény és valóság sohasem eshet egybe. Ha igaz, hogy a megismerés végtelen közeledés a valósághoz, ebből az is következik, hogy a társadalmi küzdelem is végtelen közeledés az eszményi társadalomhoz. Persze csak akkor, ha mindig akadnak olyanok, akik komolyan törekednek arra, hogy a kettő közeledjék egymáshoz: az eszmény a valóság lehetőségeihez, a valóság az eszmény követelményeihez.

BEATRIX

Lelkesítő nézetek. De vedd tudomásul, hogy semmi kedvem sincs ehhez a közelítéshez, amely végtelen. Amit főztetek, egyétek is meg.

Kortárs, 1970. október

Kézirat 1982-ből

Rakéta, 1982. december 7.

„A cikk vonala helytelen…” – így kezdődik a golyóstollal írt szöveg.

A kritikus „arról ír, hogy az alapjában véve kitűnő filmnek vannak egyes gyengéi, hibái.

Megfordítva: arról kellene írni, hogy a film alapjában elhibázott, bár a rendező szándékai kétségkívül haladók voltak és a filmben sok érdekes és sikerült rész is van.

Ki kellene részletesen fejteni, hogy miért elhibázott a film, erényei mellett is.

1. Lumpenproletárok a hősei.

2. Toto folyton békít, nem harcol.

3. A »csoda« is arra való, hogy a harcot meg lehessen kerülni.

4. Stílusban a film Chaplint követi, nem a szovjet filmet és mit jelent ez?

Jó okom volt előre feltételezni, hogy akadnak majd hitetlen olvasóim, akik kétkedve fogják csóválni a fejüket Népünk atyja – félközelből című emlékezésem fölött: nem hiszik el, hogy 1948-ban bárki is azzal utasíthatta volna el a Rákosi mellett kilátásba helyezett referensi munka lehetőségét, hogy ő inkább Révai mellett szeretne tanulni… Ezért előkerestem azt a „nyílt levelet”, amelyet 1946 nyarán intéztem Révaihoz. A levelet nem a magam jó szándékából írtam, Kardos László találta ki vizsgafeladatul, hogy a Györffy-kollégium tagjai ilyen formában fejtsék ki véleményüket Révai József A demokrácia önkritikája című cikkéről. A kollégium vezetői az én levelemet alkalmasnak ítélték arra, hogy a tanév végén rendezett kiállításon e különös vizsga dokumentumaként közzétegyék, s elküldték az írást Révainak is.

A ceruzával írott eredeti szöveg e vallomással kezdődik: „Kedves Révai Elvtárs! Mi még mindannyian csak tanulunk és éppen Öntől akarunk legtöbbet tanulni…” Ez az „éppen Öntől”, határozottan emlékszem, egyfajta kamaszos dac megnyilvánulása volt, tüntető hangsúlyozása annak, hogy nem mástól akarok „legtöbbet” tanulni.

De a vizsgafeladatul írt levél igazi érdekessége számomra most már nem is az, hogy Révait nyíltan a többi vezető fölé helyeztem. Harminchét év távlatából azon sem lepődtem meg, hogy nagy tisztelettel bár, de alapvető dolgokban vitatkoztam Révaival – tizenkilenc éves fejjel az ember hajlamos arra, hogy megfellebbezhetetlen ítéletei legyenek vállalt mesteréről is. Nem sorolom itt „kiegészítéseimet” és „ellenvetéseimet”, bár akadtak közöttük eléggé éles észrevételek, ebben az ügyben ma az a higgadtság elgondolkodtató, amellyel Révai egy forrófejű egyetemista bírálatát fogadta: bár formailag nem reagált az ügyre, mondhatnám nem is méltatott azonnali válaszra, de amikor néhány évvel később először fogadott a Szabad Nép szerkesztőségében (lásd Egy régi emlék c. cikk), jelezte, hogy emlékszik levelemre. Annak ellenére tehát, hogy egy meglehetősen kötözködő irománnyal mutatkoztam be nála, nem haragudott meg, sőt segítő figyelemmel kísérte pályámat mindaddig, amíg el nem szakadtam tőle.

E személyes tapasztalat alapján (s néhány egyéb tényre támaszkodva) azt merem mondani, hogy közvetlenül hazaérkezése után s még egy ideig Révai sokkal „nyitottabb”, ha tetszik, demokratikusabb volt, mint ezt ma sokan elképzelik. Tehetsége és műveltsége mellett talán épp ez magyarázza azt a hatást, melyet még egy Erdei, sőt Illyés formátumú tehetségre is gyakorolt.

Csak később, a kikényszerített „fordulat éve”, majd a Rajk-per után, a hidegháború elfajulása idején ütköztek ki rajta a riasztó vonások. Nem is elsősorban az volt a hiba, hogy egyre kevésbé vette figyelembe a más véleményt, a fő baj az lett, hogy egyre inkább hallgasst parancsolt a saját meggyőződésének, és – fegyelemből? félelemből? – szorosan felzárkózott a Rákosi–Gerő–Farkas triumvirátushoz.

De már túl messzire keveredtem egy filmkritika anekdotikus történetétől. Ha időm és erőm engedi, egyszer majd megkísérlem érdemben felvázolni Révai metamorfózisát.

Kézirat 1983-ból

Új Tükör, 1979. március 18.

Moszkvában, a Furmanov utcában kerestem meg. Pontosabban: nemcsak őt, hanem az egész családot. Kunékat. Még pontosabban, a család életben maradt tagjait. Tudósítóként jártam kint, Guy Mollet már elment, Tito még nem érkezett meg, két diplomáciai tárgyalás között szívesen ragadtam hát meg az alkalmat, hogy tiszteletemet tegyem a rejtélyes okból még mindig emigrációban élő családnál. Mosolytréningben álltam, finom tárgyalásra készültem fel, de pár perc után beláttam: ebben a lakásban nem szoktak diplomatizálni, nem öltöztetik zsakettba az érzelmeket, nincs „szívélyes légkör”, itt csak barátságot lehet kötni – vagy elköszönni. Még meg sem melegedtem a karosszékben, Hidas néptribuni hangján már ordítozott velem, azután szavalt, majd dalolt, Kun Ágnes fejét csóválva mondogatta: „Malagyec…”, Kun Béláné Gál Irén pedig szelíd mosollyal el-elejtett néhány adatbombát, amelyektől egy hazug történetírás tákolmányai buborékként freccsentek szét.

Első találkozásunk csak annyiban emlékeztetett a diplomáciai tárgyalásokra, hogy roppant sokáig tartott – estétől egészen másnap reggelig. Ha jól számítom, mintegy nyolc órán faggattam őket, tapintatlan kíváncsisággal. Főleg Hidast, aki két népdal között, teketória nélkül, a legnyersebb prózai választ tudta adni mindarra, ami engem ott és akkor izgatott. Így zajlott le a kimerítő eszmecsere, a mámor, a mélabú és az öröm hármas jegyében. A mámort kellően magyarázza a mellékesen elfogyasztott grúz bor tekintélyes mennyisége, a mélabút pedig a beszélgetés tárgyát képező „Tekintélyes Férfiú”, akinek Grúziához való kapcsolata szintén könnyen megfejthető, ha meggondoljuk, hogy 1956-ot írtunk akkor. Csak pár hónapja volt még, hogy kínzó keserűségekkel, egyszersmind új távlatokat ígérő reményekkel ránk zúdult a XX. kongresszus.

A család felszabadult örömét pedig eléggé indokolta az a körülmény, hogy a kongresszus sodrában Kun Béla emlékét is megtisztították az árulás gyilkos vádjától. Az életben maradtak akkor még nem térhettek haza, mert nálunk mindennek ellenére dacosan pompázott a Nagyvonalú Kölcsönző, aki az 1919-es forradalom vezetőjének címét, szerepét, históriai rangját könnyedén magára ruházta. De már világos volt, hogy ez az átöltözésekben, cselszövésekben és öldöklésekben oly látványosan gazdag színjáték a vége felé közeledik. S mivel én lehettem az első „otthoni” magyar, aki a változás óta felkerestem őket, s mivel alighanem látszott rajtam, hogy az önálló véleményalkotás individualista kórja már megfertőzött, egyet-mást elmondtak „a salgótarjáni győző” valóságos 1919-es szerepéről. Én pedig viszonzásul egy-két adalékkal szolgáltam „a magyar nép legnagyobb fiának” 1945 utáni biográfiájához. Nem csoda, ha ezen az alapon hamar megértettük egymást. Visszatérve a diplomáciai szótárhoz, sikerült teljes nézetazonosságra jutnunk a lényegben. Abban tudniillik, hogy a szocializmus anakronisztikussá vált formáit, módszereit, intézményeit meg kell reformálni, azt pedig, ami antiszocialista a szocializmus rendjében, el kell távolítani. Lehetőleg gyökerestől.

Ha persze záróközleményt kellett volna kiadni a találkozóról, méghozzá – a szokásoktól eltérően – őszinte kommünikét, leszögeztük volna, hogy irodalmunk közelmúltjának egyik-másik ügyében Hidas másképp gondolkodik, mint én. Így például József Attiláról. A költő elleni 1931-es kollektív vétek terhét a hamarabb hazatértek ügyeskedve teljes egészében Hidasra hárították, s ezt sosem heverhette ki. De bármily sötét volt ez a manőver, részfelelősség Hidast is terhelte, s e tekintetben én hajthatatlan voltam, mert József Attilában kamaszkorom óta a szocializmus legigazabb költőjét tisztelem, méghozzá „világméretekben”. Ha akkor még tapintatlanabb vagyok, az is kiderült volna talán, hogy magát Tizenkilencet sem azonos módon ítéljük meg. Engem – kivált akkor – elfogulttá tehetett a sok csalódásból fakadó bizalmatlanság és a felülvizsgálat dühös szenvedélye. Őt pedig, gondolom, természetszerűen befolyásolta az, hogy ifjúságáról, legközelebbi hozzátartozóiról és barátairól is szó volt, akiket évtizedeken át méltánytalanul háttérbe szorítottak vagy éppen galádul megrágalmaztak és megöltek. De végül is, nyilván bennem a hiba, nekem soha senkivel sem sikerült teljes nézetazonosságra jutnom mindenben (olykor még magammal sem), nem izgattak hát a különbségek, szívből örültem annak, hogy ő is szenvedéllyel elutasítja azt, amit én.

– Nem faggatom tovább – mondtam, amikor a Kreml toronyórája éjfélt ütött. – Késő van.

– Vallattak engem már máskor is reggelig – nevetett Hidas.

Csend lett egy pillanatra, olyan csend, amely a természetben viharok előtt, a regényekben pedig a fordulatot előkészítendő keletkezik. Aztán megdördült az ég: Hidas villámos hévvel szavalni kezdte börtönben írt verseit.

Odahaza még csak részlegesen, de már a teljes elkeseredéshez elegendő fokig ismertük a mi koholt pereink történetét, a XX. kongresszusból megismerhettük a mintát is, de hogy mindez mit jelentett az első kommunista nemzedék számára, azt Hidas sorsa példázta számomra először, s mindjárt a líra érzelmekre ható erejével. Némileg más költői nyelvhez szokott fülemnek talán idegen volt e költemények néhány hangja, de megindultan hallgattam őket. Nyilván azért is, mert esztétikailag már akkor is elmaradt voltam, s nem tudtam függetleníteni magam attól, hogy miről beszél egy vers.

Szeretem az irodalomtörténeti párhuzamokat, s mindjárt megállapítottam magamban, hogy ezek a versek valami újat jelentenek. A Bach után és Szálasi előtt eltelt csaknem évszázadnyi történelem során börtönlíránk nemigen virágzott, még Horthy sem ítélt súlyos fogságra olyan költőket sem, akik rendszerét akarták megdönteni. Azok pedig, akik e viszonylagos kíméleti idő előtt jutottak az igazságtalanság-szolgáltatás kezére, Kazinczy, Batsányi, Czuczor, Tompa és a többiek, vagy később az üldözött Radnóti és társai, végül is természetes ellenségükkel, az ellenforradalmi reakcióval kerültek szembe. De a forradalmár Hidas a forradalomnak esett áldozatul, kis híján végleg.

A versek hatását a kockázat tudata is fokozta. Végtére is veszélyes versekről volt szó. Hiszen a Hidaséhoz hasonló helyzetben – és hét esztendeig élt ebben a „helyzetben” – írni is tilos volt. Hát még ilyeneket írni! Ha annak idején éber kezek egy éber bíró elé tolják e kéziratokat, nem szolgálnak-e utólagos igazolásul magához az eredetileg alaptalan ítélethez? Vagy éppen új s immár kétségtelenül meggyőzőbb verdikthez? Mert mit tesz egy feltétlenül megbízható és öntudatos ember, ha valami adminisztrációs hiba folytán a törvény lesújt rá, s ő távol kerül Moszkvától? Nyilván még egy rabtábor nem kifejezetten üdítő élményeiből is szocialista idillt fog faragni. De nem így tett Hidas. Nyavalygott, kesergett, piszlicsáré magánbánatán rágódott, ahelyett hogy pohárköszöntőket írt volna az épülő-szépülő rend alkotójához!

Nem túlzok, nem karikírozok. Akkoriban a lelkesedés és a közöröm kötelező volt, akárcsak az önbírálat. Aki sírt, elégedetlenségének adott kifejezést. Az elégedetlen az ellenség eszközévé válhatott. Az ellenség eszközeit meg kellett semmisíteni. E könyörtelen logika szerint Hidas üldözendő cselekményt követett el szomorú dalainak megírásával.

Sőt horribile dictu, ennél is tovább ment. Nem volt elég, hogy a mellverdeső önkritika helyett panaszkodott, hanem saját – s mellesleg: sok ezernyi társa – szerencsétlenségét kapcsolatba merte hozni az egész ügy válságával. A „vannak még hibák”, fogyatékosságok, de az eszme „diadalról diadalra halad” kötelező sztereotípiája helyett így vallott:

– Vajon megjelennek-e valaha is ezek a versek? – kérdeztem egy kicsit rezignáltan. Megint csend lett. De nem afféle, vihar előtti, hanem inkább olyan, amilyet Hidasnak egy másik verse idéz:

De az idő nem állt meg. S e két verset is olvashatjuk, nyomtatásban, Hidas legutóbbi kötetében.

Akkor ezt még egyáltalán nem vehettük biztosra. Mégis, amikor hajnalban, a Vörös téren elköszöntem Hidaséktól, úgy éreztem, boldog emberrel találkoztam.

Mert végül is kegyesen bánt vele a sors. Szerencséje volt már azzal is, hogy a pesti külvárosok szegényei közé született: egy kis nélkülözés árán megszerezte a Ficzek úr megírásához szükséges élményeket. Ezek az élmények elvezették a forradalomhoz is, márpedig a történelem ünnepnapjaiban részt venni nem mindenkinek adatik meg. Igaz, mindezért fizetni kellett, emigrációval s a távollét kényszerű következményeivel. De amit e viszontagságok révén vesztett, megint csak visszanyerte a vámon, melyet milliókra vetett ki: a forradalmi dalait lelkesen éneklő tömegekre. Igaz, újabb s még veszedelmesebb zuhanás következett – a börtön. De csak veszteség volt-e ez? Nem kímélte-e meg magát sok olyasmitől, ami másokat talán végleg megrontott? Nem küzdött-e ki magának olyan tanulságokat, amelyeket némelyek még ma sem értenek vagy nem akarnak felfogni? Az utolsó verseit annyira jellemző bölcs derűhöz, a szaggatottságok, sőt szakadékok fölött is egyensúlyozó higgadt tartáshoz el tudta-e volna verekedni magát e nehéz leckék nélkül? Sőt ki tudja, nem épp e szerencsétlenségből fakad majd irodalomtörténeti szerencséje?

És az sem utolsó szerencse, ha valaki ennyi szerencsét erőben, egészségben túlél… Már csak azért is, mert az élő a halottak helyett is szólhat.

A tudósok egy időben azt tartották, hogy a szürke tanintézeti férfiúból fényes herceggé avanzsált Joseph Fouché emlékiratai éppoly hamisítványok, mint a Robespierre neve alatt forgalmazott memoárok. Nemrégiben megnyugodva olvastam, hogy az újabb kutatások szerint a köpönyegforgatás fouchéi himnusza mégiscsak hiteles. Megnyugodva, mert lám, ez a kis filológiai tisztázás teljessé teszi a nagy forradalomról alkotott képünket: nem volt elég, hogy az eszme megszállottai szinte kivétel nélkül a nyaktiló alatt vagy az Ördögszigeten végezték, míg az önérdek leplezetlen hajszolói, a Talleyrand-ok és Fouchék minden lehetséges fordulatot meglovagoltak, a konventtől a direktóriumon át Napóleonig, sőt XVIII. Lajosig, nem volt elég, hogy a forradalmárokat holtukban is gyalázták, íme, a történelem még a síron túli védekezés jogát is éppolyan embereknek adta meg, mint amilyen Fouché volt. Az eszme fölött, amelyet Diderot, Voltaire, Rousseau alkotott meg, amelyet Danton, Desmoulins, Marat, Robespierre és Saint-Just önpusztító mámorral akart megvalósítani, az eszme fölött végül is egy Fouché mondhatott ítéletet, pimasz vigyorral: „…agyrémet kergettünk…”

Gyógyíthatatlan valóságundorban szenved az, aki nem akarja meglátni, hogy a proletárforradalom egy időben nagyon közel járt ehhez az alapképlethez. De másfelől idő előtt csüggedt el az, aki nem érti, milyen hatalmas vétót emelt a XX. kongresszus a történelem konok megismétlődése ellen, milyen korszakosat fordított a dolgok menetén, nehogy a szocializmus ügyében is a talleyrand-ok és fouchék mondják ki az utolsó szót.

És itt kell visszatérnünk az ünnepelthez.

Ismeretes, hogy a francia forradalomhoz csatlakozó, Párizsba emigráló külföldiek többsége milyen sorsra jutott a forradalom fővárosában: Forstert talán csak az éhhalál, Paine-t csupán a véletlen, Clootsot pedig semmi sem mentette meg a guillotine-tól. Száz-egynehány évvel később a történelem megint ismételni akarta önmagát – Hidasnak Thomas Paine szerencsés tragédiája jutott osztályrészül az új forradalom fővárosában.

Nemcsak neki, többeknek. De a szerencsés túlélők közül, eddig, csak Lengyel Józseftől és Hidas Antaltól hallhattunk érdemi szavakat. Volt, aki csak halálos ágyán kezdett beszélni, volt, aki ott sem, mások szívósan igyekeztek elködösíteni vagy bagatellizálni a múltat. Ez utóbbi kísérletet, miként a makacs hallgatást is, sok egyéb közt, az ügy féltése is magyarázhatja. De nem mentheti. Mert az ügyet nem az igazságtól kell félteni, ellenkezőleg.

És a sors kegyeiért fizetni is kell. Hidas ezt pontosan tudja, nyilvánosan is megvallotta, többek közt a Kortárs júliusi számában:

E sorokat akkor írta, amikor már megjelent az adósság vállalásának első eredménye, emlékezéseinek gyűjteménye: A Városligettől a Csendes-óceánig. Az idézett három sort éppen ezért az elégedetlenség kifejezésének, a további törlesztés ígéretének is tekinthetjük.

Higgadtan meg kell azonban állapítanunk, hogy erre az elégedetlenségre egyes-egyedül neki van joga. Mi többiek, az olvasók, egyszerűen örülhetünk annak, amit már eddig is kaptunk. Legfeljebb az emlékezések fogadtatásának nem örülhetünk. Annak ellenére, hogy nem sokkal a szép kötet megjelenése előtt Illyés Gyula szólt meleg szavakkal a szerzőről, annak ellenére, hogy magát a könyvet Simon István szenvedélyesen ajánlotta a Kortárs olvasóinak figyelmébe, s más folyóiratokban is olvashattunk jóindulatú méltatásokat, okunk van azt hinni, hogy a mű valóságos jelentősége és gyanítható hatása között sajnálatosan nagy az eltérés.

Szerepük lehet itt régi személyi elfogultságoknak s még inkább a közönyt erősítő társadalmi tényezőknek. Valószínű azonban, hogy magukban az emlékírásokban is van valami, ami fékezi hatásukat. Teketória nélkül kijelentem, hogy ezt a valamit nem értékcsökkentő, ellenkezőleg, értékerősítő mozzanatnak tartom.

Hogy világosabb legyen, mire gondolok, megint csak a történelmi háttérre kell visszautalnom.

A politikai-hatalmi megtorlás áldozatainak emlékezései, börtönnaplói, túlnyomó többségükben eddig olyan emberektől származtak, akiket egy teljes egészében gyűlöletes rend akart eltiporni. Becsületes embereknek épp ezért pillanatnyi kételyük sem támadhat a tekintetben, hogy miként ítéljen Kazinczy és Pellico, Ragyiscsev és Dosztojevszkij, vagy Fučik és Anna Frank elítélőiről. De semmiképpen sem tudom ugyanilyen egyszerűnek látni a forradalmi terror vagy akár az elfajuló, eltorzuló forradalom áldozatainak helyzetét. Itt is, mint rendszerint, két véglet lehetséges.

Egy időben, a dogmatizmus leghevesebb tombolásakor, még felvilágosult tudósok is (például Lukács György) azt hirdették, hogy az osztály-összeütközésekben az elbukó félnek ma már nem lehet meg az a relatív igaza, melyet Marx még az ancien régime-et illetően is elismert. Ezt az illúziót a tények hangosan megcáfolták, s egyszersmind létrehozták a másik végletet, az áldozat önvédelmi szempontjainak kizárólagos érvényesítését.

Ha ragaszkodni akarunk a valósághoz s történelemszemléletünk némely alapelvéhez, e két végletet kell elkerülnünk. Látnunk kell, hogy minél jobban eltorzult a forradalom, annál nagyobb lehetett az elbukók „relatív igaza”, sőt objektív alapja keletkezett annak, hogy bizonyos feltételek mellett maradandó művészi és erkölcsi értéket testesíthessenek meg olyan művek is, amelyek szerzői szemben álnak a forradalommal, s végül így vagy úgy áldozatokká váltak. De azt is látnunk kell, hogy csak az áldozatok szemszögéből nem érthető s ennélfogva igazán mélyen nem is ábrázolható a történelem, s kivált a forradalmak története. Ha például – a francia revolúciónál maradva – a terror életben maradt áldozatainak visszaemlékezéseit (Mémoires sur les Prisons) olvassuk, meg kell lepődnünk, mennyire félrevihetnek ezek a különben még ma is megindító írások. Megtudhatjuk belőlük, hogy mit éltek át „a Vallásért deportált Papok”, de nem tudjuk meg, miért került sor minderre, hiszen, szegények, ők maguk sem értették, mi történt velük, s nem sok hajlandóságot mutattak annak elismerésére, hogy valahol talán mégsem volt igazuk, amikor egy halálra ítélt társadalmi rendszert védelmeztek. Már sokkal többet sejtünk meg a nagy drámából akkor, amikor „a százharminckét nantes-i utazását” olvassuk, mert a vérlázító vízbe fojtások ellen tiltakozó s ezért bilincsbe vert köztársaságiak maguk is a forradalom katonái voltak, belülről szenvedték át a tragédiát.

Talán ennyi elég is a példázatokból. Hidas emlékezéseinek eddig megjelent kötetét és a legutolsó évek verstermését számomra épp az különbözteti meg sok látszatra hasonló „témájú” műtől, hogy nem pusztán az ítélkező áldozat, hanem az eltiport, de újra feltápászkodó harcos szemléletét érvényesítik, nem csupán leleplezni, hanem megérteni is akarnak.

De nem vezet-e a megértés szándéka a kendőzéshez vagy eltussoláshoz? Aki meg tudja érezni a ma sem csillapuló háborgást, amely kicsap e versekből, aki együtt tud érezni az immár örökre elhallgatott barátok felidézésének fájdalmával, fel sem teheti ezt a kérdést. Nem, nem igaz, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Forradalmár számára megérteni annyi, mint megtudni: miért keletkezett a rossz, s ennélfogva hogyan kell kiirtani.

Hidasnak, helyzeténél és kapcsolatainál fogva, kivételes lehetősége nyílt arra, hogy „fentről” és „lentről” egyszerre lássa át a történteket. Ezért várhatjuk tőle, hogy készülő önéletírása nem csupán egy emberi sors hű rajza, hanem egyszersmind egy egész korszak hiteles ábrázolása lesz.

Minden együtt van, ami az ilyen nagy munkához szükséges: élmény és tapasztalat, háborgó indulat s a tárgyilagosságra törekvő, még a kételytől sem rettegő értelem, alkotó kedv s a művek sorozatában fokozatosan megérlelt alkotói készség.

A magunk részéről mindehhez már csak további jó egészséget kívánhatunk. Jó szívvel s abban a meggyőződésben, hogy az évek múlásával egyre többen osztoznak e jókívánságokban.

„Hiányolom a kapcsolataimat” – panaszkodott Hidas néhány évvel ezelőtt. S magyarázatként eléje tette: „…az író nem önmagának, hanem az olvasónak ír, vele tart kapcsolatot”.

Hidas nem fogja zokon venni, ha a fiatalabbak szemtelenségével kiigazítom. Annál is inkább, mert ő legalább annyira tudja, mint e sorok írója: az a bizonyos olvasó nem feltétlenül él még. Az író számára a legfontosabb kapcsolat mégiscsak az, ami a jövendőhöz fűzi.

Én meglehetősen ismerem mindazt, amit Hidas a legutóbbi években írt és ír, ennélfogva nincs kételyem e legfontosabb kapcsolatot illetően.

Mit tegyen a kommunista író, ha a kommunizmus ellenségeit kereső túlbuzgók őrá is lesújtanak? Ez a kérdés izgatott, amikor először beszéltem Hidas Antallal, s akkor is, amikor Simon István felkért 1969 októberében, hogy köszöntsem a Kortárs-ban költőtársát hetvenedik születésnapján. Meg is írtam a fenti cikket, de Simon attól tartott, neki is s főleg Hidasnak kellemetlensége lehet a törvénytelen pereket feszegető írásból. Ma már sajnos egyikükkel sem konzultálhatok, ezért Hidas helyett özvegyét, Kun Ágnest kértem meg, akinek birtokában van az eredeti kézirat, járuljon hozzá cikkem megjelentetéséhez.

Gérard Walter Marat-monográfiájának egyik legizgalmasabb része a Függelék, amely csattanós idézetekkel jellemzi, miként gondolkodott „a nép barátja” kortársairól. Marat nem gyötörte magát új meg új jelzők kitalálásával, legtöbbször rövid úton „az udvar hitvány lakájának,” „a zsarnokság igazi támaszának” szerette minősíteni politikai ellenfeleit, akik ezen kívül csak a régi rendszer vagy a Gironde „titkos ügynökei”, „La Fayette gyalázatos csatlósai” lehettek. Tudós vetélytársait pedig – ez a rivalizálás mellesleg egyoldalú volt, hiszen az Akadémia és az Enciklopédia emberei nem tekintették őt tudósnak – sarlatánoknak tartotta, lett légyen szó akár Voltaire-ről, a „hamis filozófia” „botrányos írójáról”, akár D’Alembert-ről vagy Condorcet-ról, „a hitvány intrikusról”.

Ha csak Marat kádervéleményeit olvasgatjuk, hajlamosak vagyunk hinni azoknak, akik az elmekórtan bevonását is szükségesnek látták az „emberbarát doktor” személyiségszerkezetének vizsgálatához. Ami egyébként valóban hasznos lehetne, a bökkenő ott van, hogy Marat ellenfelei hasonló szótár szerint ítélkeztek róla. Barère még fél századdal a rettegett szerkesztő pusztulása után is meg volt győződve arról, hogy ez a „vad sarlatán”, „a külföld által fizetett demagóg” volt, Chambon szerint Marat „annak a félelmetes frakciónak eszköze, amely nem szűnt meg dolgozni a királyság (!) feltámasztásán”, az már nem is meglepő, hogy Madame Roland emlékirataiban hősünk tömören mint „veszett kutya” minősíttetik.

S nehogy azt véljük, e szenvedélyes rágalmazási vetélkedő pusztán a szélsőséges Marat körül tombolt – nem, a forradalom szinte minden szereplőjére jellemző a hitvitákat idéző modor, a másik vélemény fanatikus gyűlölete, kivált a királyság megdöntése utáni pártcsatákban.

A kölcsönös vádaskodások e félelmetes színjátékának egyik lehetséges – és leggyakoribb – értelmezése abból áll, hogy ki-ki választ magának egy-két kedvencet, s az ő felfogása szerint osztja ki verdiktjeit a forradalom többi résztvevőjére. Bármilyen nagy történészek adták is fejüket az egykori harcok ilyen sajátos folytatására, ez a megközelítés nem látszik rokonszenvesnek. A hajdani harcosok bírái lettek egymásnak, de csaknem két század múltán, könyvtárak nyugodt csendjében mi nem visszhangozhatjuk indulattal azokat a vádakat, amelyeket a pártcsaták kíméletlen dühöngése közben szórtak egymásra. Nem Marat-párti, nem Robespierre-t imádó, nem Dantont védőügyvédként mentegető, Roland-né asszony vagy épp a királyné előtt hódoló történetírásra van szükség, az egész forradalom jelentőségét kell megértenünk, s folyamataiban a törvényszerűségeket megkeresnünk.

Ha ilyen látószögből nézzük a forradalom belső küzdelmeit, sajnálkozva, de meg kell állapítanunk, hogy a fentebb jelzett rágalmazási vetélkedő meglehetősen természetes következménye volt a háború okozta élet-halál válságnak.

Eléggé ismert, hogy három évvel a forradalom kitörése után a legkülönbözőbb társadalmi-politikai irányzatok többsége együttes erővel akarta a háborút, mint egyedül lehetséges kiutat a megoldhatatlannak látszó szövevényből. Mivel az ellenség hamarosan áthatolt a határokon, s már Párizst fenyegette, a harc logikája minden pártot kitérített a saját útjáról: a háború sürgetőit épp a háború sodorta el, az ellenséggel paktáló király fejével fizetett cselszövéseiért, a kardcsörgető Gironde vezetői vérpadon végezték, mert csak akarták a háborút, de a vezetéséhez nem mutattak kellő erélyt és elszántságot, s végül Robespierre kezdetben háborúellenes csoportja találta meg a külső és belső ellenforradalom leküzdéséhez szükséges erőt a terrorban, de ezzel saját vereségét is megalapozta.

Az ellenforradalom körülzárt erőddé tette Franciaországot, s ettől kezdve mindent ez az erődhelyzet határozott meg. A mérsékelt, tudatosan polgári erők képviselőinek el kellett jutniuk a gondolatig, mely szerint a plebejus megoldások sürgetői anarchiába taszítják a forradalmat, s mivel az anarchia csak az ellenségnek kedvez, a szélsőséges nyilván az ellenség zsoldjában áll, „Pitt ügynöke”, „Cobourg eszköze”, „Gondé zsoldosa” stb. A szélsőséges viszont úgy látta, hogy a mérsékelt akadályozza az ellenforradalommal szembeni komoly harcot, ezzel az ellenségnek kedvez, nyilvánvaló tehát, hogy a mérsékelt „Pitt ügynöke”, ő az, aki „a királyság visszaállítására törekszik” és így tovább.

Mivel a pártcsatában ideiglenesen a baloldal győzött, s mivel Saint-Justék szerint minden tiltakozás, sőt a forradalommal szembeni közömbösség is „objektíve” az ellenséget segíti, a kontesztálók, még a passzív különállók is, előbb-utóbb jogilag is a külföld ügynökének minősültek. S mi lehet a külföld ügynökének méltó büntetése? Csak a halál. A más vélemény ellenséges tetté nyilvánítása így szükségszerűen csapott át a Forradalmi Törvényszék tobzódásába. Nem is érdekes többé, hogy a konkrét „cselekmény” miből állt, az ítélet indoklása mindenkit egyforma zsákba varrt, mint ahogy a fejek is ugyanazokba a fűrészporos kosarakba hullottak.

Ha mindazok a külföld ügynökei lettek volna, akik a többi forradalmártól ezt a címkét kapták, a forradalom 1792 nyarán vagy őszén szétesett volna. De nem ez történt, épp ekkor bontakozott ki a forradalom új fordulata! Ez a tény önmagában is sokat mond a forradalmárok egymás elleni pereiről.

Azokkal szemben, akik Franciaország megvédelmezőit sommásan szörnyetegeknek, gonosztevőknek szeretik minősíteni, illik emlékeztetni arra, hogy Robespierre áldozatai, kevés kivétellel, semmiképpen sem voltak „humanistábbak”, mint a Megvesztegethetetlen. Újra s újra ismételnem kell, hogy élethalálharcban az ellenfelek egyszerűen nem tudnak tárgyilagosan ítélni egymásról, csak a ki kit győz le könyörtelen logikája szerint. Börtönében még a „szelíd”, a „görög lelkű” Chénier is arról ábrándozik, miként lógnak majd a bitón a jakobinus vezérek. Madame Roland emlékiratai éppúgy nem hagynak kétséget afelől, hogy győzelmük esetén mit tettek volna ellenfeleikkel a girondiak, mint ahogy elég beszédesek e tekintetben a lázadó városokba menekült „mérsékeltek” csöppet sem mértéktartó tettei is.

Másrészt az is tény, hogy nemcsak hamis vádaskodás folyt – „a külföld összeesküvése” létezett. Az első időkben kevésbé, mert Európa feudális urait a forradalom meglepte, de ahogyan a háború elhúzódott, a külföldi összeesküvés, a kémkedés, a diverzió is egyre jobban kibontakozott. S persze a forradalom sem vetette meg ezt a fegyvert – már a „jámbor” La Fayette álemigránsokat küldött Belgiumba, hírszerzés és zavarkeltés céljából… Amikor pedig Bonaparte hatalomra került, s a forradalom önvédelmi háborúja egyre felismerhetőbben magára öltötte a világ angol–francia felosztásáért vívott harc jellegét, a kölcsönös kémkedés és ügynökbeszervezés már-már modern formában zajlott.

De maradjunk a forradalom klasszikus szakaszánál, Robespierre-ék uralmánál. Természetesen akkor is voltak (kis- és középszerű) kémek, s befurakodtak a forradalom vezető bizottságainak környékére is, akadtak minden hájjal megkent üzletemberek, akik a forradalmat gigantikus pénzcsinálási alkalomnak tekintették, s a kicsinyes hazafias szempontokat könnyedén alárendelték a tőke egyetemes internacionalizmusának, de egy sem akadt a jelentékeny vezetők között, akiről bizonyítékok alapján lehetne állítani, hogy csakugyan eladta magát Pittnek vagy Cobourgnak. Pitt azonnal felismerte, hogy a forradalom által meggyengülni látszó Franciaországot az angol burzsoázia javára vissza lehet szorítani, s oroszlánrésze volt abban, hogy a polgári Anglia, a reakciós feudális államok szövetségese lett a polgári Franciaországgal szemben, de még ennek a boszorkányosan ügyes államférfinak sem sikerült ügynökeivé tenni a jakobinus vezetőket.

Ez csak Robespierre-éknek sikerült – az általuk ihletett vádiratokban.

Az erődöt ostromolják – aki az erőd egységét veszélyezteti, az az ostromlók szövetségese, tudatos ellenség –, az ellenséget el kell pusztítani: ez a logika éppoly következetes, mint amennyire végzetesnek bizonyult.

„Ó, Pitt! hódolok lángeszed előtt!” – kiáltott fel Desmoulins, amikor lapjában azt akarta bizonygatni, hogy a szélsőséges hébert-isták az angol kormányfő sugallatára vádolják lanyhasággal a forradalom vezetőit. De alig temették el az hébert-istákat, Robespierre és Saint-Just már dolgozott azon a vádbeszéden, amelyet az utóbbi, „a halál arkangyala” terjeszt majd be, s amelyben így fordul Desmoulins-ékhez: „…ti mindannyian a külföldnek dolgoztatok…” S újabb néhány hónap múlva, immár perre nem, csak nyaktilóra méltatva Robespierre-éket, a győztes thermidoriánusok propagandájukban royalistának, külföldi bérencnek rágalmazzák a Megvesztegethetetlent is… S akadnak naiv lelkek, akik el is hiszik, hogy „egy ilyen szimpla pasas” el akarta venni XVI. Lajos lányát és királlyá kívánta koronáztatni magát…! Az ördögi kör bezárult.

Az „egyedi helyzetek” eltérései ellenére sokban hasonló folyamat játszódott le másfél századdal később egyik-másik szocialista országban is.

A párhuzamot maguk a dogmatikus történészek és publicisták hangsúlyozták „pozitív” értelemben, amikor a francia forradalom pereiben igazolást kerestek a sztálini perekhez. Szerintük például a „trockista–buharinista árulókat”, a „hazaáruló szovjet tábornokokat” „ugyanazzal a határozottsággal és tetterővel tették ártalmatlanná, mint amely a nagy francia forradalom jakobinusait lelkesítette” (Jacques Duclos 1939-es megfogalmazása). Mivel azóta túl sok „árulóról” derült ki, hogy ártatlan volt, a párhuzam visszájára fordul, s azt erősíti, hogy mindkét forradalomban sor került a terror tébolyult túlhajtására.

Csak röviden, de nyomatékkal hadd rögzítsem, hogy a párizsi Forradalmi Törvényszék s általában a francia vörösterror két tekintetben is előnyösen különbözött másfél századdal későbbi változataitól: 1. Robespierre-ék úttörői voltak a forradalmi harcnak, nem okulhattak a történelem leckéiből – ami nem mondható el Joszif Visszárionovicsról s kezes bíróságairól; 2. a Megvesztegethetetlen elhihette saját magának, hogy az „engedékenyek” a külföld ügynökei, s ezért halálra ítéltette őket, de nem erőltette, hogy az áldozatok önmaguk vádlói legyenek, magyarán szólva, nem kényszerítették hazug vallomásokra a vádlottakat – ez szintén nem mondható el századunk néhány hírhedtté lett peréről.

Egyébként még nagyon keveset tudunk ez utóbbi konstrukciók mechanizmusáról. Lehetséges, hogy ezekben a francia forradalmi perekhez képest nagyobb szerepet kaptak a riválisoktól való megszabadulás meglehetősen alacsonyrendű szempontjai. A lényeget illetően mégis annak feltételezésére hajlok, hogy itt is sokban hasonló folyamat játszódott le: az erődhelyzet által terrorizált, ezért terrorizálóvá lett forradalmárok elhitették önmagukkal, hogy akik objektíve az ellenségnek segítenek „elhajlásaikkal”, azok de facto is az ellenség ügynökei. Vagy legalábbis potenciálisan azok, s ezért likvidálásuk a forradalom érdekében preventív önvédelem. Egy általam igen tisztelt és szavahihető tanútól tudom, hogy például Rákosi Mátyás még élete alkonyán is meg volt győződve Rajk bűnösségéről. Nagyon gyermeteg leegyszerűsítés tehát úgy elképzelni a konstrukciós pereket, hogy mondjuk Rákosi és néhány cinkosa leült egy este, s két kávé között elhatározta, aznap melyik PB-tagot fogják „hazug váddal” kicsinálni.

Bármennyivel bonyolultabb is azonban a valóság, mint pusztán sakáltermészetű vádlókban gondolkodó jámborak hiszik, a bűn – bűn marad, nemcsak erkölcsileg, hanem azzal a szörnyű politikai kárral is, amelyet az ilyen ügyek okoztak a francia forradalom presztízsének, s még inkább a szocializmus hitelének. Ennek felismerése vezetett el a XX. kongresszus nevezetes második beszámolójának (elméletileg nem eléggé mély, de erkölcsi-politikai tekintetben bátor) igazságtevéséhez.

Magyarország sajnos nem tartozott az utolsók közé a konstrukciós perek szervezésében, de hivalkodás nélkül mondhatjuk, hogy az elsők közé sorolható a rehabilitálások következetessége, a jóvátétel kötelességének teljesítése tekintetében is. S ami nem kevésbé fontos, jó két évtizede immár, hogy lényeges politikai perek nem zajlottak hazánkban. A magyar vezetés megnyugtatóan hosszú idő óta érvényesíti azt az elvet, hogy a hivatalos vonaltól eltérő vagy azt éppenséggel keresztező politikai nézetek terjesztése „objektíve” segíthet ugyan a szocializmus ellenségeinek, de ebből egyáltalán nem következik, hogy az ilyen nézetek képviselői feltétlenül „a nemzetközi imperializmus ügynökei” volnának.

Annál különösebb, hogy egy teljes történelmi korszakkal a konstrukciós perek után még mindig milyen hevesen él ez a múlt filmjeinkben, színpadjainkon, s nyilván sokak lelkében is. Azért merek csodálkozni ezen, mert ha emlékezetem nem csal, akadtak olyanok, akik az „ötvenes évek” szörnyűségei ellen még magukban az ötvenes években tiltakoztak, szóban is, írásban is, hol megfontoltan, hol túl szenvedélyesen, de akkoriban némely mai parabolák, allegóriák, elégiák és egyéb leleplezések szerzőit nemigen láttam a tiltakozók között. (Természetesen nemzedéktársaimról beszélek, s némely idősebbekről, nem azokról, akik Rákosi pajtás úttörői voltak vagy még nem is éltek akkoriban.)

Az a tény, hogy e megkésett kritikusok a holt sárkány foszló fülét cibálgatják, önmagában jelzi, hogy különös bátorságot e művelet nem igényel, s ezért már Folyosói szümpozion-om lapjain jó tizenkét évvel ezelőtt évődtem egy kicsit azokkal, akik a Caligulák bírálatával vélték leleplezni Rákosi önkényét. Úgy látszik azonban, hogy nemcsak a költő vonít hasztalan, hanem a közíró is, mert évődéseim óta az ilyen művek tovább szaporodtak, s a cirkuszparabolától a népi ballada Kőmíves Kelemennéjének allegóriás feltámasztásáig többféle „magyarázatot” is kaptunk a konstrukciós perekre. Sajnos, mindegyik csak messzebb vitt a valóságos történelem valóságos tragédiáitól – el a népi mítoszokhoz vagy a modern szerepelmélet tekervényeihez. Ezek remekül alkalmasak kritikusi továbbmagyarázásokra, melyek még homályosabbak, mint maga a mű, de sebaj, az a fő, hogy újabb csapásokat mértünk a személyi kultuszra. Az új nemzedék pedig, mit sem sejtve azokról, akik a harcot azon melegében vívták a gyilkos dogmák ellen, lelkesen tapsol Déva vára elátkozásának vagy az egy személyben Rajkot, Malétert és Nagy Imrét megtestesítő vádlottnak, s végképp összekuszálódik fejében az a kevéske történelem is, amit addig tudott.

Eszembe jut Marx bolondos angolja, aki az őrültekházában azon kesereg, hogy a régi fáraók korában él, s föld alatti börtönökben kell aranyat ásnia, miközben a felügyelő korbáccsal veri őt, a szegény rabszolgát. „S mindezt tőlem, a szabad brit polgártól követelik – sóhajt a bolondos angol –, hogy aranyat szerezzek a régi fáraóknak.” Irodalmunk s művészetünk segítségével fel fog nevelkedni egy új nemzedék, mely azt hiheti magáról, tőle is anakronisztikus, szörnyűségeket követelnek: legyen áldozat vagy hamis tanú egy konstrukciós perben, hogy őt is befalazhassák Déva átkozott várába…

A várat ( = az erődöt) persze el lehet átkozni. De akkor tessék elítélni a mai francia demokráciát is, amely valamikor a jakobinus diktatúra vérözönében született, s száz évig tartott a kitisztulása. S tessék megbélyegezni a mai angol szabadság parlamentjét is, mert alapozásakor beleépítették jobbról a lenyakazott Károly király, balról a „szabadságból” kizárt s „darabokra zúzott” levellerek holttestét is, s mert később ifjabb Pitt a falakat az ír szabadságharcosok vérével vakolta be. Szóval átkozhatjuk magunkat – de akkor legyünk egyszersmind következetesek is.

Még jobb talán, ha józan tárgyilagosságra is törekszünk. S akkor be fogjuk látni, hogy az ötvenes évek e „negatív kultusza” nemcsak meddő (mert a kritikai elemzés jelenleg az adathiány s egyéb okok miatt úgysem léphet át bizonyos határokat), hanem a múltnak ez a kísértetjárása egyszersmind energiát is elvon az értelmes mai s holnapi cselekvéstől, a szocializmus megreformálásától.

A polgári forradalom már első, angliai jelentkezésekor deklarálta, hogy azoknak akar szabadságot, „akik állandó érdekeltséggel (értsd: tulajdonnal – F. S.) rendelkeznek”. A francia forradalom később meghirdette a szabadság mellé az egyenlőséget is, de Babeuf kivégeztetésével sietett felvilágosítást adni arról, hogy az egyenlőség nem a materiális lehetőségekre, pusztán a jogi státusra vonatkozik. A szocialista forradalmak a nagybirtok és a nagytőke megdöntésével kaput nyitottak a tényleges egyenlőség megteremtése felé, de a körülmények úgy alakultak, hogy a szabadságot erős korlátozások érték. E történelmi fogyatékosság korrekciója elkezdődött, s a szocializmus új nemzedékeire vár a feladat, hogy az egyenlőség és szabadság egymástól századok óta elválasztott ikereszméit az eddiginél teljesebb egységben valósítsák meg. E munkához nélkülözhetetlen a múlt kritikája (ha igazi elemzéseken alapul), de önmagában keveset ér.

Új Tükör, 1982. december 26.

Benjámin több kritikusáról írva óhatatlanul bizonyos irodalompolitikai vonalba ütközünk, így hát jobb mindjárt az összeütközéssel kezdeni. Ezt úgysem lehet, nem is volna helyes elkerülni. Benjámin volt a céltábla, elsősorban belé dobálták a „gyógyító” nedvekbe mártogatott dárdákat, őt célozták meg akkor is, amikor tulajdonképpen Illyésre akartak célozgatni, de ez utóbbi kísérlet nem látszott kifizetődőnek.

Ennek a kritikai és irodalompolitikai magatartásnak a félelem a fő jellemzője, a félelem a költészettől. S a félelmet leplezendő – a türelmetlen és ideges hangoskodás. Éppen ezért új fogalmat kellene bevinni az irodalmi vitákba, s egy új jelszót: irodalmat tisztelő, szerényebb irodalompolitikára van szükségünk! Térjünk vissza itt is Leninhez. Mert már nagyon messze távolodtunk tőle.

[…] Ki olyan művelt, ki olyan sokoldalú zseni köztünk, mint Lenin volt? Mégis, ő elhárította magától az irodalmi döntőbíró szerepét. Ő, aki oly zseniális tanulmányokat írt Herzenről, Csernisevszkijről, Tolsztojról, irtózott attól, hogy irodalmi pápa legyen. Rendkívül szerényen, újra és újra mérséklettel nyilatkozott az irodalom és a művészet dolgaiban. „Ehhez nem értek – mondotta egy képzőművészeti kiállításon –, kérdezzék meg Lunacsarszkijt.” Elvtársak – szívünkre tett kézzel –, sok olyan irodalmi vagy művészeti funkcionárius van minálunk, aki bevallja, hogy nem ért mindenhez?

Mindebből nem az következik, hogy állami és pártfunkcionáriusoktól lenini műveltséget kell követelni, egyébként nem szólhatnak bele az irodalom dolgaiba. Ez káros és ostoba követelés volna. A párt- és állami élet különböző posztjain dolgozó funkcionáriusok többségének rendkívül értékes tapasztalatai vannak az ország dolgairól, egy hatalmas átalakulás szervezői és vezetői ők, akiknek gazdasági, politikai vagy más ismereteiből minden valamirevaló írónak tanulnia kell. A párt- és állami funkcionáriusoknak igenis joguk, sőt kötelességük, hogy segítsék az írókat és a művészeket, minél mélyebben feltárva előttük a szocialista építés problémáit.

De a politikai vezetésnek, irányításnak és tanácsadásnak nem parancsolgatások formájában kell jelentkeznie, hanem szilárd eszmei segítség formájában – nem az utasítgatások, asztalcsapkodások zajával kell eldördülnie, hanem a tapintatos kritika magyarázó szavával kell hangzania – különösen akkor, ha az irodalom szűkebben vett problémáira kerül a sor. […]

…Emlékezzünk csak arra, milyen különleges türelemmel foglalt állást Lenin az új szovjet költészet kérdéseiben. Ismeretes, hogy mennyire idegenkedett Majakovszkij költészetétől. Mélyen egyet lehetne érteni azzal, hogy a nagy szovjet költő különcségeit ellenkezéssel fogadta, de tény, hogy emiatt nem ismerte fel eléggé Majakovszkij lényegi nagyságát sem. Kisebb lett ettől Lenin? Éppen nem. Akkor lett volna kisebb, ha párthatározattá emelte volna Majakovszkij iránt érzett ellenszenvét, ha megkövetelte volna, hogy Majakovszkijról alkotott véleménye pártvélemény legyen. Ezt azonban nem tette, ellenkezőleg, mindig hangsúlyozta, hogy „nem eléggé illetékes ezen a téren”. Mindebben vonzó módon mutatkozik meg az igazi nagyság, amely tiszteli a tehetséget.

Volt eset, amikor valóban az író tévedett, s nem politikai barátja és elvtársa. Beszéljünk nyíltan Gorkij 1918-as tévedéséről. Ezt a nagy humanistát megrázták a forradalom véres eseményei, megriadt a forradalomtól, sőt élesen szembefordult Leninnel is. Mi lett az eredmény? Sem kizárás, sem megrovás, hanem elvtársi vita: Gorkij szigorú, de féltő, a nagy írónak kijáró tisztelettel megfogalmazott kritikát kapott. Általában: Krupszkája szerint Lenin mindig nyers őszinteséggel megmondta a véleményét Gorkijnak, úgy, ahogyan más elvtársaknak, „de Gorkijhoz írt leveleinek van valami különleges árnyalata. Sokszor igen élesen ír, de ebben az élességben volt valami sajátos nagy gyöngédség.” […]

A finnyáskodó entellektüelek, akik húzódoznak a munkásosztály ügyének szolgálatától, akik önködüktől nem látják a nép harcát, kihullanak majd a rostán. De ne azok rostálják őket, akik az irodalmat „a többségnek a kisebbségen való uralma” alapján, gépies egyformásítással akarják szabályozni, sőt rendszabályozni, mert félő, hogy az ocsúval együtt a tiszta búzát is kirostálják.

Van ilyen veszély, kár volna tagadni. Az irodalmi irányítás alig tett valamit az elmúlt időben annak érdekében, hogy megmagyarázza, alkalmazza a szovjet írókongresszus tanulságait, a politikai és irodalmi lapokban a szovjet írókongresszus gyakorlatilag lekerült a napirendről, az irodalom ideológiai hibái vagy vélt hibái ellen folyó harc igen sokszor az adminisztratív intézkedések gépies, sőt gépesített sorozatára szűkült. Hiányzott ebből a harcból a programadó, bátorító biztatás, annál több volt benne az ideges félelem szülte fogcsikorgatásból.

Rendeznünk kell közös dolgainkat. Ehhez azonban nemcsak az szükséges, hogy az irodalom irányítása higgadtabb és eszmeibb legyen. Addig nem mehetünk előre, amíg az újat kereső irodalom görcsös egységbe tömörülve „sündisznó-állásba” merevedik és kollektíven elzárkózik saját sorainak bírálatától. A deklaráló és fennhéjázó kritikára nem szabad továbbra is az egymás iránti teljes kritikátlanság taktikájával válaszolni. Ez az irodalom befülledéséhez vezet előbb-utóbb, azzal a veszéllyel jár, hogy az új keresése közben szinte elkerülhetetlen tévedések erényekké magasztosulnak, mártírkoszorút és glóriát nyer a hiba is.

Az SZKP XX. kongresszusa után nemcsak hiba, bűn volna tovább ápolni a visszavonuló kesergés álmait. A dogmatizmus és a szektás módszerek morfondírozó vagy dühös visszautasítása, az egyirányú harc helyett most már előre lehet és előre kell mennünk.

A múltat azonban tisztázni kell. Sem Benjámin, sem más irodalmi eszmetársa nem elégedhet meg azzal, hogy elnéző kegyelemben részesítik „viselt dolgaiért”. Nem amnesztiát, hanem elégtételt kell kapniuk.

Van miért, a következőkben ezt szeretném kimutatni.

A kötetben Zelk Zoltánnak ajánlott költemény, a gyönyörű Köznapi dolgok igézete kavarta fel az első nagyobb vihart. Az Utak és zsákutcák című ismert cikk szerzője is ezt a verset hozta fel annak a költői „elhajlásnak” jellemzéséül, amely „egész életünk értelmét, egész rendünket” tagadja meg. Ez volt az a vers, amely az Utak és zsákutcák szerzője szerint azoknak tetszik elsősorban, „akik a mi világunkkal ellenségesen, vakon és értetlenül állanak szemben”.

Tulajdonképpen még ma is, fél évvel e cikk után nagyon fel kellene háborodni ezen a megbélyegzésen. De hát a harag rossz tanácsadó, nézzük meg inkább ezt a veszedelmes költeményt.

Mindenki ismeri a verset, aki az új magyar irodalom iránt érdeklődik, nem akarom száraz kivonattal elrontani senki emlékeit e költeményről. Így szól a költő:

Igaz ez a költői önkritika? Némelyek tagadták igazságát, de jellemző, hogy még az Utak és zsákutcák című cikk is elismeri, hogy ez a vers „önmagában” helyes igényt fejez ki: „a valóságot mélyebben, a maga igazi összetettségében, bonyolultságában, ellentmondásosságában látni…”

A ravaszabbak azzal vitatták Benjámin költői önkritikájának jogosságát, hogy neki van erre a legkevesebb oka. Lehet. De ha másokénál kevesebb is, éppen elegendő oka volt. Az 1953–54 előtt írt legszebb versei jelentős költemények voltak és azok is maradtak – de akkori költészetének egésze mégsem tükrözte hűen valóságunkat, többek között azért, mert hiányzott belőle, vagy csak halványan és ritkán jelentkezett benne a „köznapi dolgok igézete”. […]

Köznapjaink mélyebb átélése segített megértetni, hogy nincs minden rendben oly zajosan ünnepelt fejlődésünk körül, vagy bizonyos ünnepek és ünneplések hamisságának megsejtése lökte a költőt a hétköznapok felé? Erre Benjámin tudna válaszolni. Valószínűleg mind a két folyamat egyszerre játszódott le. Egy a fontos: a költő önkritikájában, véleményem szerint, nem az élet egyik oldalától a másik oldalához való fordulásról van szó, hanem a teljes élet, az egész egységes élet új megközelítéséről. A kritikusok meg is értették ezt, és csak úgy illemből bírálták Benjámin elfordulását a közügyektől, a valóságban nagyon jól tudták, hogy itt a magán- és közügyek más felfogására került sor. Az volt tehát a feladat, hogy magát a felfogást bélyegezzék veszedelmesnek és elvetendőnek. A már idézett Utak és zsákutcák című cikk szerint „a költők, akik most a köznapok zászlaját emelik magasra, az utóbbi években mindinkább összeroppantak, megriadtak a nehézségektől, pánikba estek, és így lecsúsztak arról a szilárd talajról, amelyen már kezdték megvetni a lábukat”. A továbbiakban a legcsekélyebb bizonyítás nélkül azt állítja, hogy Benjámin és több költőtársa verseiből hiányzik a hit, nem a fejlődést mutatják meg, „hanem azt éppen elfedik, megtagadják”. Végül a kritikus a mindennapok ábrázolásától számon kéri valóságunk „teljességét”. Szelídebben, de ugyanígy írt Somogyi Sándor is az Irodalmi Újságban – még a XX. kongresszus után is. A Szabad Nép egyik tavalyi glosszája pedig kifejezetten abban marasztalja el a Köznapi dolgok igézeté-t, hogy az „bizonyos megtorpanást, tanácstalanságot, sőt keserűséget fejez ki”. Az önkritika tehát azért nem fogadható el, mert keserű.

Tegyük fel, hogy a Köznapi dolgok igézeté-ből „hiányzik a hit”, csupán a költő keserű önkritikája olvasható ki a versből. És ha így volna, hogyan lehet megkövetelni, hogy minden egyes vers bizakodó és optimista legyen, hogyan lehet egyetlen verstől a valóság teljességét elvárni? Nyilván sehogyan sem. A teljességnek ez az igénye (ami magyarán szólva azt jelenti, hogy minden egyes bíráló műben legyen benne a sztereotip formula: „de azért vannak eredményeink is és előre megyünk”) előbb-utóbb megölné a költészetet. A líra ábécéjéhez tartozik, hogy a költő egy-egy versben bizonyos hangulatot, érzést, eszmét fejez ki, s csak a legritkább esetben teheti meg, hogy lírai keretek közé szorítsa az egész valóságot. Petőfi annak idején megírta a „Megint beszélünk s csak beszélünk” kezdetű verset. Megírta anélkül, hogy a Batthyány-kormány opportunizmusának bírálata mellé odabiggyesztette volna azt is, hogy „persze, március 15. óta nagy eredményeket értünk el”. Ady Endre egy fájdalmas pillanatában úgy látta, hogy „nekünk Mohács kell”. Ki állíthatja józan megfontolással azt, hogy Ady a magyarság pusztulását kívánta ebben a versében?! Aki tud olvasni, az éppen az ellenkezőjét hallja meg ebből a fájdalmas felkiáltásból. Minden jel arra vall, hogy Petőfinek és Adynak igaza volt, amikor verseket írtak és nem referátumokat, amelyekben természetesen egy-egy kérdést teljes részletességgel, minden oldaláról meg kell világítani, s amelyekből a hangulati kitöréseket lehetőleg mellőzni kell.

A hiba egyik gyökere alighanem ott van, hogy a költőt és a politikust egyes kritikusok összekeverik, s ezzel vagy lefokozzák a költőt, vagy felmagasítják (nem akarok erről vitatkozni) – de mindenesetre kiemelik igazi hivatásából. A nagy költők legtöbbje és minden nagy magyar költő politikus ember volt, politizált népe, nemzete érdekében. De mint költő politizált, s nem mint osztályvezető vagy miniszter, s ez nagy különbség.

Említett kritikusaink másik hibája a vakhit egy nevetséges dogmában: abban a dogmában, amely a költőt csak az állandó harci készültség állapotában tudja elképzelni, mereven a jövőbe néző tekintettel s fegyverként előreszegezett tollal. De hát a költő – ember. Márpedig minden vagy legalábbis a legtöbb ember érez, nem csupán gondolkodik, a fájdalomtól a féktelen örömig ezer érzésnek ad hangot. Illyés Gyula annak idején nagyon helyesen és persze – ez nem rajta múlott – nagyon kevés eredménnyel követelte a költőnek azt a jogát, hogy amikor szomorú, írhasson is szomorú verset.

Benjáminnak és minden költőnek joga van arra, hogy időnkénti elkeseredését versbe öntse. Elszomorító dolog azonban, hogy ezt éppen a Köznapi dolgok igézete ügyében kellett elmondani. E költeménytől ugyanis olyan távol áll mindenféle pesszimizmus, mint kritikusaitól a versolvasáshoz szükséges érzék. „Minden ámulásom / az életen csügg, nem az elmúláson.” Ez az Arany János-i rímekbe foglalt gondolat, a vers egyik lényeges alapeszméje – csak ez kerülte el a pesszimizmusra vadászó kritikusok figyelmét. Meg az a csekélység, hogy a költő nem csupán az élet búját akarja elmondani, hanem „megannyi búját-mézét”. S elkerülte figyelmüket az egész vers, amelyből gyönyörű jelzőkbe, felejthetetlen képekbe foglalva az élet csodálatos gazdagsága és szépsége ragyog elő. A költeményből csupán egy versszakon akadt meg a szemük, azon a versszakon, amelyből valóban keserűség hallik ki: a siker pilleszárnyáról van szó ebben.

De ez a keserű hang is az igazságot és az igazságra alapozott megelégedést kéri, kesergés ez az örömért, ahogyan egy másik versében írja a költő.

A versszakra még vissza kell térni, itt csak annyit: miféle kritika az, amely egy tíz versszakos, az élethez és a boldogsághoz kötődő költeményt négy önkritikus és keserű sora miatt pesszimistának bélyegez? Miféle kritika ez, és kritika-e egyáltalán?

A pesszimizmus – álláspont, szemlélet, sőt világnézet. A szomorúság érzés, hangulat. Képtelenség józan logikával azonosítani a kettőt. Márpedig nálunk ez volt a szokás (a pesszimizmus vádját kivédendő használom a múlt időt). Ha a legharcosabb és legmeggyőződésesebb kommunista költő egy versében szomorkodni merészelt akár magán-, akár közügyben, azonnal megkapta az egész költészetének pesszimizmusát bizonygató kioktatásokat. E kritikai módszer alkalmazói minden bizonnyal elvetemült részeges fráternek minősítették volna Petőfit Az én torkom álló malom… és Meredek a pincegádor… című verseiért. Gazdálkodási nézeteim című költeményéből pedig a költő megrögzött hedonizmusát olvasták volna ki, mivelhogy Petőfi ebben a költeményében azt írta, hogy „Mit a jövendő! arra semmi gondom: […] Azért szerezzem a pénzt, hogy legyen? / Azért szerzem, hogy eligyam s egyem.”

Ha a költőt megfosztjuk attól a jogától, hogy időnkénti elkeseredéseit is papírra vesse, és csupán derűs, harcos nekibuzdulásaihoz adunk kiadót és papírt, akkor előbb-utóbb olyan nikotex költészetet alakítunk ki, amelynek se íze, se illata nem lesz. Az így megszülető művek tiszteletre méltó optimizmust fognak majd sugározni, csupán a költészethez nem lesz sok közük. Mindez ma már sokak számára elfogadható, egészen addig, amíg a költő időnkénti elkeseredése a magánügyek korlátai között marad. Magyarán szólva sikerült már kivívni azt a nagy vívmányt, hogy a költő megsirathatja mondjuk a kedvesét vagy valamelyik közeli barátját. (Itt is persze lehetőleg valamiféle optimista siratás kívántatik meg, valahogy úgy, hogy a kedves ugyan meghalt, de azért a béketábor erősödik.) Politikai, vagyis közügyekben azonban nincs helye szomorúságnak, mert a politikai és közügyek minálunk mindig és minden körülmények között csak jól állhatnak.

Ez utóbbi vonatkozásban sajnos nekem is van törlesztenivalóm.

Annak idején, több mint négy évvel ezelőtt Egy kiváló verseskönyvről címmel recenziót írtam a Tűzzel, késsel költeményeiről. Feltettem a kérdést, mi kell ahhoz, hogy Benjámin költői fejlődése még inkább kibontakozhassék. S válaszul a költőt idéztem:

Benjámin megfogadta a saját magának adott tanácsot, én pedig sajnos azt hittem még akkor, hogy épp eléggé ismerem a magyar valóságot ahhoz, hogy másokat buzdíthassak a valóság „mélyebb tanulmányozására”. Így esett meg velem, hogy amikor a költő – és nemcsak Benjámin, hanem több más kitűnő költő – mélyülő valóságlátásának első eredményei megjelentek, komorabb hangjaikban én is kispolgári befolyást gyanítottam. A tények azután engem is kiokítottak, de máig is bánt, ha arra gondolok, hogy egy időben, három-négy évvel ezelőtt én is nagy háborúskodásban álltam a „pesszimizmussal”. Keszi Imrével folytatott vitáimnak is ez volt egyik alapkérdése, s az érdemi dologban nem nekem, hanem Keszi Imrének volt igaza.

A viták szükségszerűen eltorzultan vetették fel a kérdéseket. Az okok és távlatok mélyebb meglátása nélkül irodalmunk, sőt politikánk alapkérdései olyan látszólag másodrendű vitákban merültek fel, mint a pesszimizmus, az őszinteség, a vívódás körüli nézeteltérések. De hamarosan kiderült: nagyobb dolgokról van szó, mint az, hogy szabad-e proletár Hamleteket ábrázolni. Ez nem csökkenti az őszinteségért és a vívódás jogáért harcolók érdemét, ellenkezőleg: a torzulásért a viszonyok felelősek, az érdem a kezdeményezőké, akik a Lukács-vita után nem sokkal újra megmutatták az igazi új magyar irodalom önálló erejét, minden dogmától irtózó szabad szellemét.

Nem a magam mentségére mondom, de objektív okai is voltak annak, hogy én is, és még sokan nem azt néztük, hol az új igazság ellenfeleinknél, hanem arra vadásztunk, hol lehet elcsípni egy-egy régi, hibás formulát.

Hogyan jutottunk ide? Saját példámon szeretnék erről beszélni, ezt ismerem legjobban.

Elkeseredve kell arra gondolnom, hogy én 1944-ben, 45-ben, tizenhét-tizennyolc éves koromban inkább forradalmár, inkább kommunista voltam, mint 1952-ben, 1953-ban. Kevesebbet ismertem Marxból, az biztos. De gyűlöltem a szolgaság minden fajtáját. A szellemit még az anyaginál is hevesebben (pedig a munkások sorsát éltem) – s később éppen a pártban kezdték belém oltani a szellemi önállótlanság, a vakhit nyavalyáját, a szolgalelkűséget. Az igazságtalanság, a jogtalanság, a hazugság gyűlölete vitt a pártba – ahol öt-hat év múlva, anélkül hogy tudtam volna, igaztalan kezdtem lenni az igazság nevében. 1945-ben megtanultam és elfogadtam, hogy a mi világnézetünk nem ismer el fétiseket és dogmákat. 1949-ben még ingerülten és ellenállva néztem, hogyan fosztják meg minden reális, vagyis emberi vonástól Sztálint, hogyan emelik fel az isteni szférákba, 1953 márciusában sírva kérdeztem: mi lesz velünk nélküle?

Lehet ezt a folyamatot pusztán egyéni ingatagsággal vagy tapasztalatlansággal magyarázni? Nem hiszem. Riasztóbb mélységekkel kell szembenéznünk. 1945-49-ig a pártban még csak kibontakozóban volt a személyi kultusz. Igaz, a demokrácia sem igen fejlődött még ki, de ezt nem túlzottan hiányoltuk – a nyílt osztályellenséggel verekedtünk. A győzelem után, amikor megszűnt az ellenzék nyílt kontrollja, minden erővel a nép, a párt kontrollját, vagyis a demokráciát kellett volna megteremteni. Ehelyett az történt, ami történt. Az okok kifejtéséhez még bátor és hajthatatlan, sokak erejét egyesítő tudományos munkára lesz szükség. De egy biztos: sem nálunk, sem másutt nem lehet megmagyarázni a múltat az „ellen-személyi kultusz” módszereivel. A személyek reális értékelése nagyszerű dolog, de történettudománynak még kevés.

A személyi kultusz, a vakhit, a parancsszóval eldördülő dogmák légkörében indult meg a fejek betokosodása, a szemek elhályogosodása. Bonyolult, tekervényes utakon, de olyasmi felé haladtunk, aminek egyre kevesebb köze volt a lelkeinket meghódító nagy eszmékhez.

Legalább két tényezőt meg kell még említeni itt. Az egyik: nagy építési eredményeink. 1949 után is tovább tartott az a viharos lendület, amellyel nekirohantunk az ősi elmaradottságnak. Az építés sikerei egy ideig együtt haladtak köz- és pártéletünk növekvő hibáival. Az eredmények részben elfedték az utóbbit, részben „igazolták”.

A másik fontos tényező: az önkény. Annak is egy sajátos, közvetett hatása. A közvetlen hatása, a nyílt megfélemlítés a mi esetünkben nem érdekes. Nem hiszem, hogy az én 53-as bódultságomat ezzel lehetne magyarázni. De az önkénynek s különösen az ideológiával is dolgozó önkénynek megvan az a sajátos vonása, hogy nemcsak a gyávákat ingatja meg. Olyan körülmények között, amikor mindenki kémgyanús, amikor a pártiskolákon azt tanítják, hogy a trockista ellenséget arról lehet megismerni, hogy mindent jobban akar tudni, mint a pártvezetők – ilyen helyzetben előbb-utóbb minden jóhiszemű ember megkérdezi magától, hogy ő vajon nem ellenség-e? Ilyen helyzetben rettegni kezdünk a saját gondolatainktól, s „ne láss”-t vezényelünk a szemünknek.

Engedtessék meg újból egy személyes kitérő. Amikor apám Kádár János letartóztatása után azt kezdte mondogatni nekem, hogy nincs valami rendben, ha egy munkásvezetőt csak úgy szó nélkül elvisznek, s a néppel még egy mondatot se közölnek – egyszerre átvillant az agyamon, vajon nem trockista befolyás-e ez apámnál…! Micsoda éjszakákat kellett átszenvednem: felrémlik egy emlék, akkor ezt meg ezt mondta; rám tör egy másik szófoszlány a múltból, egy megjegyzés tegnapról… – most legalább olyan szégyen erre gondolni, mint amilyen gyötrelem volt annak idején átélni.

És ez nem lehetett másképpen. Ha elhittem, hogy a Magyar Népköztársaság három egymás után következő kommunista belügyminiszterét Washingtonban nevezték ki, ha elhittem, hogy a spanyolországi hősök a Deuxième Bureau parancsára dobták el életüket, ha elhittem – ó, mindennél gyalázatosabb hazugság –, hogy a hősök népét Gestapo-ügynökök vitték nagyszerű harcba Hitler ellen – akkor miért ne lehessen trockista az apám is? Vagy saját magam is, mert csak kételyeim elfojtása árán hittem?

Szégyen és szégyen. Ne szóljanak közbe, hogy „eltúlzom” a kritikát és az önkritikát, s „nem mutatok rá az eredményekre”. Ne tessék előírni nékem a lelkiismeret-furdalás pártos mértékét. S főleg azok ne írják elő, akiket a természet oly kevéssé áldott (vagy vert meg – felfogás dolga) lelkiismereti érzékenységgel.

Nem valamiféle morális mazochizmusból kell emlékezni ezekre az időkre. Figyelmeztetés, edzés ez a jövőre és tanulság. Megtanultuk, az igazságért gyötrődve „álmatlan éjszakákon” a költővel mi azt fedeztük fel,

Kézirat 1956 tavaszáról

Nagyon nehéz prózában beszélni ott, ahol hamarosan versek fognak szólani, még akkor is nehéz lenne, ha ma esti műsorunk címe nem szólítana fel arra, hogy a versek beszéljenek, s ami ezzel egyet jelent, mi pedig hallgassuk a verseket. Versmagyarázatra nincs szükség, ismerjük és szeretjük ezeket a költeményeket, amelyek most számot fognak adni nemzeti költészetünknek a legutóbbi évek alatt elért fejlődéséről. A szerzőket sem kell bemutatni, ismerjük és szeretjük őket is. Ha valamivel mégis érdemes kitölteni azt a kevés időt, amely az első költemény megszólalásától még elválaszt bennünket, akkor ez nem lehet más, mint a köszönet és a hála kifejezése költőinknek.

Rászolgáltak a köszönetre. Nem könnyű napokban adtak erőt és hitet az értelemben, magyarságunkban, népünk felemelkedésében.

Nem is olyan régen még üldözték új utakat kereső költőinket. De az üldözés teljesen eredménytelen volt, költőink nem engedtek a fenyegetéseknek, híven álltak a gyötrő és nehéz küzdelmekben felismert igazság mellett. Megvádolták őket népellenességgel, pesszimizmussal, kispolgári moralizálással. Képtelenebb vádakat nem is találhattak volna ki. Mégsem mondhatjuk, hogy költőinket nem bántották a hazug vádak. Nincs emésztőbb keserűség harcos számára, mint megtagadtatni harcostársaitól, attól a közösségtől, amellyel összekötötte életét. Konok, kurucos haragjában Ady Endre fel sem vette az úri Hunnia gyalázkodásait, de szíven verte a legkisebb értetlenség is, ha az a magyar progresszió táborából bántotta. Így gyötrődött József Attila is, aki magát-emésztő keserűségében néha már úgy látta, hogy „a költő hasztalan vonít…” Legjobb mai költőinknek ugyanúgy kellett verekedniök, mint elődeiknek, de soha ilyen hamar nem bizonyosodott be, hogy az igazi költő harca nem lehet hasztalan. A nemrég még üldözött versek ma a győztesek magabiztosságával szólalhatnak meg.

Ezért nem is érdemes foglalkozni a vádlókkal és vádjaikkal, mindaz, amit költőinkre szórtak, fordítva érvényes: ez szolgál az ő legnagyobb dicséretükre. Amit pesszimizmusnak neveztek, az a valóság, az igazság kutatása volt, aggódás a nép sorsáért. Amit moralizálásnak bélyegeztek, abban az új erkölcsi normák keresése fejeződött ki, s a „népellenesség” pedig a nép igazi érdekeinek védelme volt, mindenfajta talajtalan, a magyar valóságtól idegen dogmák romboló erőszaktevése ellen.

A magyar közéletben – hosszú évek után elsőkként – költőink állították helyre az értelemhez s ezzel együtt a kételkedéshez való jogot is. S most már soha többé nem mondhatunk le a kétkedésről. Az egyház erőltethette a „credo, quia absurdum” valóban abszurd vakhitét. Mussolini megkövetelhette: Credere, obbedire, combattere, vagyis: hinni, engedelmeskedni, harcolni. Göbbels doktor deklarálhatta: „a mi számunkra legveszedelmesebb az a párttag, aki a saját fejével gondolkodik”. De mi nem ilyen pártokba szegődtünk. Mi nem hihetünk, ha nem kételkedhetünk. Milyen jó lett volna, ha annak idején ritkábban vágtuk volna haptákba magunkat, s gyakrabban kételkedhettünk volna! Ma talán több lenne a rehabilitálnivaló, de több lenne a becsület és a bizalom is. A kétkedés joga – a hit és a bizalom feltétele. Aki ezt a jogot megtagadja, az értelmet tagadja meg. Értelem nélkül is lehet élni, sőt lehet építeni is, például rendkívül tervszerűnek tűnő termeszbolyokat és – Maeterlinck hiteles tanúsága szerint – csodálatosan fegyelmezettnek látszó méhállamokat is. De szocializmust – nem.

Az értelem jogait kivíva, költőink mindenekelőtt saját alkotói tevékenységüket állították a felszabaduló bírálat ítélete elé. Az önkritika, amelyet ők végeztek el, méltó volt a párt nagy júniusi igazságtevéséhez, és segítő példa volt mindnyájunknak, akik ki akartunk törni a magunkra kényszerített dogmák bűvköréből.

„Mind kínná torzul, ami nem lett kínból” – írta Benjámin. Így igaz. Az a fajta könnyű és idézőjeles „igazság”, amelyet nem harcban vívunk ki, hanem jegyre kapunk, kimérve és adagolva, hamisságok takarója lesz. Költőink is írtak annak idején olyan verseket, amelyek nem a gyötrődve és kínnal végiggondolt igazságokat hirdették, hanem vak hitek illúzióit. Szemükre vethetjük-e nékik, hogy nem tudtak örülni annak a sikernek, amelyet ilyen áron is szereztek, s első felindulásukban nem éreztek mást, csak a „siker pilleszárnyáról” ujjaikra ragadt, „maszattá rondult hímport”? Aki csak egy kicsit is felfogja az írástudók felelősségét, annak meg kell értenie ezt az érzést. Költőink nem egy versükben talán többet is vállaltak a felelősségből, mint amennyi igazság szerint reájuk hárul. De ez csupán eggyel több ok arra, hogy többet és még bízóbban higgyünk költői hitelükben. Van, aki úgy gyakorol önkritikát, mintha válaszbeszédet mondana az érdemeiért hódoló üdvözletekre. Nem őket követtük és követjük, hanem azokat a költőket, akik nem mérték se colstokkal, se szatócsmérlegen önkritikájukat, másnak hagyták a színpadi kellékként tárolt műkönnyeket is, taktikázás és presztízsmentegetés nélkül vállalták a világ előtt felelősségüket a vakhitek terjesztéséért. Annyi bódító prédikáció, gondolatsorvasztó okoskodás ködképei után költőink önkritikája a hűtlenül elhagyott valóság vállalására tanított minket.

Ez a költői önvizsgálat néha a kiábrándultság jeleit mutatta, néha a legmélyebb keserűség hangjait hallottuk ki Benjámin, Juhász, Zelk verseiből. Okuk és joguk volt erre. Volt miből kiábrándulni, volt miért elkeseredni. Még azt sem lehetne felróni nekik, ha költészetüket csupán ez jellemezte volna az elmúlt években. De nem csak ez jellemezte. A legkeserűbb leckék után is vallották, hirdették legjobb költőink azt a kiolthatatlan hivatásérzetet, amely minden nagy magyar költőt jellemzett: „Minden élet: szolgálat – írta Benjámin. – Ez becses még – törvényem, sorsommal kötött egyezség.” Veréssel akarták őket kigyógyítani a szomorúságból, ám a tigrist meg lehet szelídíteni ostorral, a költőt nem. Nem a parancsszavakként eldördülő dogmák, hanem a néphez fűződő hűségük vitte előre legjobb költőinket az önvizsgálattal együtt járó válságból, az elkerülhetetlen és felemelő, tisztító válságból.

A nép és a költészet ügye úgy fonódott össze költőink harcában, mint történelmünk és irodalmunk legforróbb korszakaiban, Benjámin, Illyés, Kónya, Kuczka, Zelk, Aczél és költőtársaik, az idejüket múlt babonák, a vakhit dogmái, az elembertelenítő mítoszok ellen küzdöttek, ezek ellen küzdött a nép is, konok hallgatásában és figyelmeztető megmozdulásaiban egyaránt. Legjobb költőink azt a hazugságot támadták már két-három évvel ezelőtt is, amely most napjainkban hivatalosan elítéltetik. Újra megismétlődött az a történelmünkben elég gyakori eset, hogy költők hamarabb láttak, mélyebben átéreztek és elemeztek nagy nemzeti kérdéseket, mint egyes hivatásos ideológusok és politikusok. Költőink segítettek toborozni, nevelni és felfegyverezni azt a sereget, amely ma a toldozgató-foldozgató félmegoldások helyett a magyar valóság mély elemzésén alapuló, nemzeti történelmünkből kinövő szocialista demokráciát akar.

A magyar költők harcában egymásra találtak kezdő és úgynevezett befutott költők, régi vetélytársak és ellenfelek, a legkülönbözőbb irányzatok és iskolák hívei. Az a bizonyos sokat emlegetett nemzeti egység a legteljesebben megvalósult, méghozzá lényegében a kommunista költők körül. Lehet, hogy azok, akik annyi referátumban és szónoklatban hirdették a nemzeti-irodalmi egység fontosságát, nem éppen ilyen egységet kívántak. De irodalmunk és népünk, hazánk érdeke ilyen egységet kívánt. A dogmatizmus megszállottjainak a nemzeti összefogás taktika, díszes külsőség, amellyel fel lehet cicomázni az idegenből másolt életet. Költészetünk nemzeti egysége ezzel ellentétben valóságos összefogás közös eszmék, közös célok érdekében, példája annak, amivé az egész ország nemzeti összefogását kellene fejlesztenünk.

A dogmatizmus elleni harc tehát egyszersmind nemzeti küzdelem is, mert csak a legátfogóbb és legőszintébb nemzeti egység alapján lehet győzelmes. A dogmatizmusnak Magyarországon – itt az ideje kimondani – lényegéhez tartozik, hogy nem értékeli a nemzetit, a hazai valóságot. Elég arra gondolnunk, hogyan másoltuk le a szovjet politikai pereket egészen a már tragikus karikatúra számba menő zsidóorvos-üldözésig. Elég arra gondolnunk, hogy a politikai perek áldozatai szinte kivétel nélkül az itthoni, hazai mozgalom részvevői és vezetői voltak, akikben az idegen sémák követői nem bíztak, pusztán azért, mert jelenlétükkel is a makacsul meglevő magyar valóságra figyelmeztették őket. Iparosításunk, mezőgazdasági politikánk, kultúránk mércéje is a kritika nélkül átvett idegen séma volt. Bírálni e sémákat nem lehetett, a barátság nemes eszméjének zászlaja alatt a hajlongás bűneire tanítottak minket.

Költőink a nemzetietlen dogmatikusok ideológiai nyomása alatt is, mint a fű a kő alatt, megőrizték magukat, magunkat, segítettek magyarságában megerősíteni az egész népet. Nekik is köszönhetjük, ha ma már nyíltan és határozottan megvallhatjuk, hogy a saját utunkon akarunk járni. Tudjuk, hogy kis nép vagyunk, barátra, szövetségesre van szükségünk, tanulni akarunk mindenkitől, akitől érdemes, de tanulni akarunk és nem másolni, barátok és szövetségesek akarunk lenni, s nem hajbókoló szegény rokonok.

Mindez történelmi jelentőségű tette volt a magyar költészetnek. Nem tudjuk, mi van a szovjet, cseh, lengyel íróasztalokban, de biztosak vagyunk abban, hogy ha majd egyszer megmérik e nehéz évek költészetét, nem kell szégyenkeznünk. A magyar költészet az egyetemesség magaslatáig verekedte fel magát.

Sokan vagyunk ebben a teremben, és sokan vagyunk az egész országban is olyanok, akik személyesen hálát érzünk legjobb költőink példát adó, meg nem alkuvó helytállásáért. Kézről kézre adtuk Benjámin, Illyés s a többiek akkor még üldözött verseit, nehéz napokon vigasztalóként mondogattuk a Bartók, a Köznapi dolgok igézete, az Így vagyunk, Sándor sorait. Örülünk, hogy részesei lehettünk a nagy magyar költészet egy újabb, mulljához méltó korszaka kibontakozásának.

Most győzelem után vagyunk, de még új harcok közepében. Jólesik tudni, hogy a mostani és az elkövetkező küzdelmekben is velünk van a nemzet lelkiismerete, már kibontakozásában is győzelmes új költészetünk.

Laci bácsi már az első este elbűvölt, s attól kezdve úgy jártam hozzá, mint kezelésre a lelki beteg: bölcs derűje valósággal gyógyító hatással lehetett rám. De ezt inkább csak később érzékeltem így, akkoriban azt hittem, hogy lebilincselő egyénisége és szórakoztató anekdotakincse vonz. Beszéltünk persze politikáról is, mert Laci bácsinak ugyan nem voltak illúziói Rákosiék országlásáról, de némely pikánsabb kulisszatitkokkal azért még tudtam szolgálni e tárgyban is, ám igazában az irodalmi duma érdelkelte. Ez a duma az ő szájából úgy hangzott, mint a legfennköltebb esztétikai fogalom, mondjuk a rapszódia és az óda együttvéve.

Már az első este tudtam, hogy kapcsolatunk kötelességeket ró rám: elkezdtem hát jegyezni beszélgetéseinket. Hatvany megírta Gyulai Pál estéjé-t, nekem Hatvany estéi-t kell rögzítenem. Történeteinek, kötetlen vélekedéseinek képzeletbeli (legalábbis tudtommal soha el nem készült) antológiájához össze is szedtem néhány füzetnyi nyersanyagot, de sajna, a történelem úgy hozta, hogy füzeteim, talán egy kivételével, eltűntek: nem tudom pillanatnyilag, hogy az egerek rágcsálják-e őket még valahol, vagy már régen napraforgómagot csomagoltak beléjük a Garay téren.

E pillanatban nem is bánom, hogy nincsenek kezemben e jegyzetek, mert még kísértésbe esnék, hogy idézgessek belőlük, amit sértődések nélkül aligha úsznék meg. Hatvanynak ugyanis tökéletesen kihegyezett ítéletei voltak mindenkiről, aki a magyar Parnasszuson feltűnt. Mindenről tudott, tündöklő irodalmi műveltségét még hetvenhét esztendős korában sem bomlasztotta szét az idő, s persze még a négy-öt évtizedes sérelmeket sem feledte el. A horthysta tudomány kiválóságait éppenséggel olyan szenvedéllyel csepülte, mintha az illetők még mindig egyetemi katedrájukon csörgetnék Corvin-láncukat.

Fokozatosan értettem meg, hogy mi köt hozzá a tiszteleten és a szereteten kívül: minden történés egyidejűségének élménye, az, hogy a múlt és a jelen egyszerre él tudatunkban, hogy minden mostanában ment végbe, csak tegnapelőtt volt, hogy Petőfit az Ispánkút környékén (?) utolérték üldözői, tegnap küldött Ady évődő levlapot valamelyik külországi útjáról, s József Attila, aki Hatvany báró vacsoráin marxista teóriáival elképesztette az ilyen szövegeket meg sem értő vendégeket, csak tegnap lett rosszul az éhenkórász gyomrának oly szokatlan ételektől.

Csodáltam hűségét is – végtére egy hosszú életen át mindig a történelmi baloldalon állt, még akkor is, ha a baloldal balszárnyán ezt nem is mindig érzékelték így.

Egyáltalán, hadd mondjam ki: ez a zsidónak született, fiatal korában németül író báró hívebb és harcosabb magyar volt, mint nem egy misztikus ősparaszt, s igazabb demokrata jó néhány munkásból lett vörös dzsentrinél.

Felhőtlennek érzett viszonyunkra egy idő után mégis fenyegető árnyék kezdett nehezülni. Akkoriban az Irodalomtörténeti Intézetben dolgoztam, s igyekeztem is produkálni valamit, mert örültem, hogy odakerülhettem, hiszen vannak feladatok, amelyeket csak közösségi munkával, műhelyben lehet eredményesen végezni. Sajnos azonban egyik intézeti kötelmem épp az lett volna, hogy Kiss József kollégámmal együtt készítsünk egy kiigazító könyvecskét az Így élt Petőfi-hez. Tudni kell, hogy a Petőfi-irodalom már-már áttekinthetetlen papírtenger, sok-sok ezer adattal, melyben lehetetlen el nem tévedni. A legjobb szépíróktól a legfiloszabb filoszig senki sem írt az adatok szempontjából hibátlan munkát, érthető hát, hogy az Így élt Petőfi öt vaskos kötetének sok száz kortársi emlékezést görgető anyaga, melyet Hatvany évtizedeken át gyűjtött, szerkesztett, kommentált, az idők folyamán megromlott – a forrásmegjelölések némelyike elveszett, mások összecserélődtek, a szövegekbe másolási hibák kerültek stb. Kiss József végezte volna a szorosabban textológiai kiigazítást, én az elvi természetű korrekciókat.

Hiszen ha az olyan könnyű lett volna! Engem nem abból a fából faragtak, mint a Brutusokat – én a hozzám közelállókat csak visszaütni tudom, azt is csak végszükség esetén. De Hatvanyt bántani, aki semmi rosszat nem tett nekem, s esténként ártatlan arccal kérdezi, mit is kell nekem csinálgatni abban a komoly tudományú intézetben?

A háború alatt mint ifjú leventét kivezényeltek repülőteret építeni a győzelem érdekében, én azonban a szabotáló diósgyőri munkások példáját követve, napi egy furik föld kitermelésében szabtam meg normámat. (Nem csoda, hogy a háborút el is vesztettük, akarom mondani elvesztették azok, akik eszelős felelőtlenséggel elkezdték.) Nos, egész életemben a Hatvany-könyvhöz készítendő kiigazítás volt a második megbízatásom, melyet konokul szabotáltam: nem volt szívem ahhoz, hogy atyai barátomat – bár ha közérdekből is – elbúsítsam.

Majd csak történik valami, mondogattam magamban, s egyre újabb egyéb halaszthatatlan feladatot találtam ki magamnak, abban a reményben, hogy történni kell valaminek.

Történt is. Jó sorsom megóvott egy nehéz lelkiismereti konfliktus elfajulásától: úgy adódott, hogy hosszú időre kikerültem a filológia rejtekhelyéről, s ezzel természetesen a „kiigazítás” alól is mintegy automatikusan felmentést kaptam, ha már egyéb felmentésre nem volt esélyem.

Természetesen elszakadtam Hatvanytól is, de ő a távolból, mintegy tudta nélkül is jótékonyan folytatta a világnézetem felderítésére irányuló kezelést. Abban az időben áttértem a keresztény időszámításról egy magamfajta pogány naptárra, mely csak a vasárnapokat tartotta nyilván, nem misézés céljából, hanem azért, mert ilyenkor nyolc-tíz órát olvashattam, ennélfogva e napokat nem tekintettem elveszetteknek. Naptárom még a forradalmi kalendáriumnál is egyszerűbb volt, mert könnyen meg lehetett jegyezni, hogy ez az ötödik, a tizedik, az ötvenedik, a századik vasárnap azóta… szóval mióta kikerültem az oly magasrendű szellemi élvezeteket kínáló kulturális életből.

Az Így élt Petőfi-t, melyet már korábban ki kellett volna igazítanom, most ismertem meg igazán, s a kis tévedések serege jelentéktelenné vált előttem annak belátása után, hogy hány telitalálat, mily sok eleven portré, mennyi szellem és bölcsesség van e (filológusi körökben olykor még ma is értékén alul kezelt) könyvben.

Még álmodtam is Hatvanyval, nemegyszer, saját példámmal cáfolva Freud mestert, aki minden álom mögött szexuális vonatkozást keresett. Gyulai, Petőfi, Hatvany meg én négyesben cseverésztünk, hogy miről, már nem tudom, de felébredvén ekkor döbbentem rá, hogy időélményem megváltozását elsősorban Laci bácsinak köszönhetem. Hiszen csak most volt, hogy kezet foghattam vele, vele, aki tegnap még Gyulaival parolázott, Gyulaival, aki Petőfi sógora volt… S itt számítgassam, hányadik vasárnap…? Két kézfogás közt elsuhog egy század.

Sosem nyílt alkalmam arra, hogy köszönetet mondjak neki. Mikor naptáramban már úgy a kétszázötvenedik vasárnap felé közeledtem, körülményeim kedvezőbbre fordultak, de ő addigra befejezte pályáját.

Sokáig nem mertem elmenni a Pozsonyi útra, a tehetetlen részvét érzését nehezen viselem. Hatvanyné, a drága Lolli, üzent értem. Elém tette a Havas-féle Petőfi-kiadás aranyozott hat kötetét: „Ezt Laci magára hagyta.”

Petőfi-kutatóra vagy szerényebben, nehogy illetéktelen címhasználattal vádolhassanak, egy Petőfi iránt tisztelettel érdeklődő irodalmárra szebb ajándékot csak maga a költő hagyhatott volna valamelyik kéziratával.

Becsben is tartom „a Havast”. Bár gyakran lapozgatom, rossz szokásomat megfékezem, s nem firkálom tele, szorgalmasan le is porolgatom. Hátha mire megöregszem, akad majd olyan fiatal filológus, aki nem azért érdeklődik Petőfi iránt, hogy a költő „naiv” eszméit lemosolyoghassa.

Mivel az ilyen maradi felfogást addigra végképp kiiktatják a tudományból, leendő ifjú barátom hoppon marad majd a fokozatok osztogatásakor. Szerény kárpótlásul számíthat a Havasomra.

Megeshet, hogy e hat kötet addigra még értékesebb lesz: most csak egy filológiai szempontból becses könyvészeti ritkaság, de tíz-húsz esztendő múlva akár politikai ereklye is lehet belőle. Azok az ifjú tudósok ugyanis, akik Horváth János után ötven évvel felfedezték, hogy Petőfi forradalmi versei esztétikailag alacsonyrendűek, már mind-mind akadémikusok lesznek, s egy szép napon, mondjuk a költő 175. születésnapján, ünnepi ülésen fogják végképp eltemetni a forradalmi Petőfit. Egy nagy-nagy, külön e célra Nyugaton gyártott radírral ki fogják törölni a Petőfi-irodalomból mindazokat – Hatvanytól Dienesig és tovább –, akik nem hitték el, hogy Az ítélet című naivitás kevésbé maradandó, mint mondjuk a „Befordúltam a konyhára…” kezdetű mélység.

Ugyanekkor veres betűkkel fogják az Akadémia falába vésni Salamon Ferenc, Horváth János és Kornis Gyula mellett Havas Adolf nevét is, e derék filológus ugyanis már a múlt században éppúgy lenézte Petőfi forradalmi verseit, mint mai modernjeink: ünneplő akadémikusaink ezért nagy előfutárukká fogják előléptetni őt is. Ezért lesz politikai ereklye a hat kötet Havasból.

Ezek után értekezés hangzik majd el arról, hogy a Megy a juhász szamáron… című allegória a mérgében szamarát ütlegelő juhász elkeseredettségének rajzával a lét értelmetlenségét mélyen megragadja, s így valósággal Franz Kafka elődjévé teszi Petőfinket. Végül a nagy nap emlékére a jelenlevők az akademicissimus címet adományozzák egymásnak.

„Ha meg nem érem e nagy ünnepet…” – mondhatnám a költővel, leendő ifjú barátom majd engem is képvisel. Vigasztalásul ráhagyom a Hatvany-mat is. Megtanulhatja belőle, hogy egy Petőfi iránt tisztelettel érdeklődő irodalmárnak a harcosság mellé némi derűs világnézetre is szert kell tennie.

Új Tükör, 1980. október 26.