3/ A búcsi leventék

…Nemrégiben elfuvaroztam Csanádi Imre barátomat Zámolyra, szülőföldjére. Kimentünk a temetőbe is, ahol Imre a nevezetes Árpád-kori rom után egy 20. századi sírt mutatott. Nézzék el közömbösségemet a hajdankor kutatói, de Aba Sámuel állítólagos temploma előtt semmiféle különös áhítatot nem éreztem, annál inkább meghatott a modern sír, amelynek históriáját ott helyben meghallgathattam. A nyilas hatalomátvétel után történt, hogy Búcs község leventéit is besorozták, menjenek oltalmazni „a nemzetvezető” hazáját, vagyis hatalmát. Hét búcsi levente el is indult, kiképzetlenül, gyakorlatlanul a világháborúba, míg aztán Zámoly határában utolérte őket a hadihalál. S most ott fekszenek az Árpád-kori rom közelében: sírkövükön hét fénykép ábrázol hét gyerekarcot, a legtöbb kép alatt az a születési évszám olvasható, amelyet annyiszor írtam le én is – 1927, az én születési évemé…

Arra a harminc évvel ezelőtti délelőttre kellett gondolnom, amikor a Fráter Györgyről elnevezett miskolci királyi katolikus gimnázium nyolcadik osztályos növendékeként 1944 októberében abban az évben utoljára mentem be az iskolába, hogy osztálytársaimat a frissen kapott SAS-behívó széttépésére, a bevonulási parancs megtagadására izgassam. Szervezett ellenállási mozgalom tagja voltam akkor már, egy-két „akcióval” a hátam mögött, és zsebemben egy kamaszos büszkeséggel viselt, játékszer nagyságú, ám ölésre alkalmas hatharmincötös revolverrel.

Ott a búcsi leventék sírjánál a miskolci jelenetet is tisztán láttam magam előtt, noha harminc esztendőn át alig gondoltam rá: az utolsó pad tetejéről beszéltem az osztályhoz, az ellentábor vezetője, G. S. elölről mennydörögte hazafias érveit, a meglehetősen tanácstalan többség feje fölött replikáztunk egymásnak. A verekedésbe hajló eszmecserének Országh tanár úr belépése vetett véget. Országh József, az olasz nyelv és irodalom tanára, tőle addig soha nem hallott indulatos szavakkal országvesztő bandának minősítette a nyilasokat, azt a tanácsot adta, hogy senki se vonuljon be közülünk – s aztán elment.

Legközelebb akkor láttam, amikor már a miskolci Nemzeti Bizottság elnökeként az újjáépítést szervezte. G. S. bevonult, de – úgy hallom – megúszta a háborút egy amerikai fogsággal. Aki megtagadta a parancsot, mind életben maradt, mások tizenhét évesen a búcsi leventék sorsára jutottak.

A zámolyi sírnál bele kellett borzonganom a gondolatba, hogy amennyiben nem születek szerencsés családba, ahol gyerekfejjel a munkásmozgalom eszméit szívhattam magamba, mint alkatilag csakazértis-tettekre hajlamos ifjú, 1944-ben talán én is a búcsi leventék útját választhattam volna… Nem mintha az ellenállás életbiztosítással járt volna, hiszen az őrült hatalom parancsainak megtagadói vállalták a nagyobb veszélyt, nem az engedelmesek, de ha a történelem keresztültapos az emberen, talán mégsem mindegy, hogy milyen zászló alatt pusztulunk el. Ha van életemben olyan döntés, amelynek történelmi igazában sohasem kételkedtem, 44-es választásom az: ma is örülök, hogy azokban az időkben, amikor fasisztaként, lapulóként, ellenállóként egyaránt megtalálhatta az ember az olcsó halált, oda sorakoztam fel, ahol a kockázatnak történelmi értéke lehetett.