A kamasz álma

Bevezetésül: miért írom töredékeimet?

Amikor több évtizedes meddő vágyakozás után 79-ben végre eljuthattam a párizsi Nemzeti Könyvtárba, s már csak azt a húsz-harminc percet kellett kivárnom, amíg az első kérőlapokra megérkeznek az áhított kötetek, a katalógusteremben nézgelődéssel töltöttem az időt. Megálltam a hosszú polcok előtt, amelyeken a British Museum könyvtárának katalógusai sorakoztak, s mint ha csak úgy találomra, levettem egy H betűs kötetet. Kerestem benne valamit, meg is találtam, s aztán, még mindig komolyabb érdeklődés nélkül, megszámoltam, hány oldalt tesz ki ez a vaskos kötet – ezerkétszáz oldalt, minden egyes oldalon húsz-harminc könyvcímmel.

A másik Magyarország

Szerencsém volt, már gyerekfejjel sem kételkedhettem abban, hogy gyűlölt uraink országvesztő politikája meg fog bukni. Egyik első versemet, 1942-ben, tizenöt évesen így kezdtem: „Állj meg magyar honvéd, Ne rohanj vesztedbe…!” A hajdani iskolásfüzetben néhány „fejezettel” odébb egy háborúellenes szonett is található, amely nyomtatásban is megjelent, önképzőkör-vezető bátor tanárom, Pődör László felelősségének terhére, a miskolci katolikus gimnázium Fráter című lapjában: 1943 szeptemberében, a francia rokonszenvre s a kamaszos rejtőzködésre valló Alexandre aláírással. 1945 elején pedig, még mindig tizennyolcadik születésnapom előtt, első újságcikkemet is e tárgyban közölték.

Előfordult már velem, hogy amikor irodalomtudományi vitapartnerem nem tudott mit válaszolni filológiai érveimre, akkor azon kezdett el gúnyolódni, hogy egy bibliográfiai szemlében egyik gyerekkori „szavalatomat” is – valójában versemet – feltüntettem. Nos, altruista lévén, leendő ellenfeleimnek is szeretném megkönnyíteni a dolgukat, s e fejezet írásainak sorát első háborúellenes cikkemmel nyitom meg. Nem azért, mintha bármiféle publicisztikai értéket tulajdonítanék a kamaszkori nyílt levélnek, pusztán bevezető dokumentum ez azokhoz a cikkeimhez, amelyeket azóta írok a háborúról.

A levél címzettje, az egykori ifjúmunkás nemrégiben a néphadsereg tábornokaként ment nyugdíjba, magam t. honvédként köszöntem el a katonaságtól, de a háborúról ma is az a véleményem, mint amit e cikkben kifejtettem, s amit 1945 tavaszán, egyenruhás toborzóként gyűlésről gyűlésre is elmondhattam. A béke napjának örömmámorát az keserítette meg, hogy az általam is toborzott sereg csupán Bécsig jutott – nem csak a mi hibánkból.

1/ Válasz egy ifjúmunkásnak

Kedves Barátom!

Szomorúsággal vegyes örömmel olvastam soraidat a Szabad Magyarország hasábjain. Örömmel, mert örvendetes a kiállásotok és az eszme, amelyért való harcra minket is felszólítottatok. Szomorúan, mert szomorú, hogy egy véres, könnyes, szörnyű háborúnak kellett bekövetkeznie, hogy ez megvalósulhasson.

Engedd meg, hogy a miskolci diákság nevében válaszoljak soraidra. Mi tudjuk, hogy mennyire igazad van, mikor arról írsz, hogy a magyar ifjúságot soha meg nem hallgatták. Mi, volt „leventék” megismertük a magyar ifjúsági nevelés eszközeit és célját! Mire neveltek minket, magyar ifjúságot? Engedelmes bariknak, irányítható tinóknak, akikből majd engedelmes és szelíd ökrök lesznek idővel! Bárányok, akik szó nélkül fognak szenvedni egy uralkodó csoport érdekeiért, szót fogadva fogják tervezni és gyártani egy szörnyű háború minden iszonyatos fegyverét, és örökké fognak harcolni a szabad népek ellen, ha meglengetik előttük az álhazafiság szennyes zászlaját. Ez a nevelési rendszer tette lehetővé ezt a szörnyű vérontást, ezt az iszonyatos anyagpazarlást. Ez vezetett végül ahhoz, hogy Petőfi, Rákóczi nemzete a fasiszta Németország szolganépévé vált, és eltűrte egy Szálasi-féle rablóbanda őrjöngéseit.

De ezt csak egyszer lehetett megtenni, a magyar ifjúságot többé nem lehet hitlerista banditák martalócaivá lezülleszteni! Mint egy hatalmas gát fogunk ellenállni a jövőben a mindenféle népelnyomó törekvésnek. Ezért van szükség a DISZ-re, a Demokratikus Ifjúsági Szövetségre. Szükség van az ifjúság összefogására, a munkás-, paraszt- és diákifjak kézfogására.

Jelentkezzünk mindnyájan a DISZ-be, ahol már várja a miskolci diákifjúságot az ország ifjúságának színe-java. Felénk nyújtottad a kezed, Kossovics Gyula, és veled együtt Miskolc munkásifjúságának minden öntudatos tagja. Büszkén fogadjuk el a felénk nyújtott kezet, azzal az üzenettel, hogy soha többé nem eresztjük el azt, és a miskolci s vele együtt az egész, sokat szenvedett Magyarország egész munkás-, diák- és parasztifjúságának összefogása elő fogja segíteni egy szabadabb, népi Magyarország kialakulását.

Őszinte szeretettel köszönt

Fekete Sándor

Kat. gimn. VIII. o. t.

2/ Caesar meg én a világtörténelemben

Julius Caesar viselt dolgait a világtörténet nevű tantárgy keretében tanuljuk, de ha belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy a sikeres író-katona és sikertelen diktátor kiterjedt tevékenysége az akkori világ népeinek többségét egyáltalán nem érintette. Caesar habozva átlépett a Rubiconon, a kínaiak ingadozás nélkül megverték a hunokat – e két esemény majdnem egykorú, de egymástól teljesen függetlenül zajlott le. Sőt Amerikában századokon át kultúrák virágzottak, amelyek nem is tudtak Caesarról, és semmi jele annak, hogy ez különösebben lesújtotta volna az aztékokat vagy majákat.

Bárhogy volt is, a világ különböző népeinek egymással folytatott háborúi és kereskedelmi ügyletei csak az utóbbi századokban kezdték elérni azt a fokot, hogy valóban egyetlen világról, az emberiség közös történelméről beszélhessünk. Mint ismeretes, a folyamatban meglehetősen serkentő szerepet játszott az első és kivált a második világháború, amely már csaknem az egész emberiséget átfogta (bár a maják, aztékok stb. bliccelő utódainak ezúttal is sikerült megúszniuk a világtörténelmet).

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy szülővárosom, Miskolc, harminc esztendővel ezelőtt szabadult fel a náci megszállók és nyilas szolgáik uralma alól. Mint tizenhét éves gimnazista – erőmtől telhetően – hozzájárultam távozásuk meggyorsításához. Hozzájárulásomat itt nem óhajtom részletezni, mert hagynom kell témát öreg koromra is, amikor másra már úgysem fogok emlékezni, csak ifjú éveimre – a nagy idők tanúira gyakorta jellemző lelkesítő lazasággal. De a továbbiak kedvéért annyit el kell árulnom, hogy a nyilas hatalomátvétel másnapján apámmal és egy gimnazista barátommal, Fancsalszky Kálmánnal „kifestettük” Miskolcot, majd a következő éjjel, keresztanyámmal, Barla Annával, Újgyőrt is feldíszítettük a „Halál a német megszállókra!”, „Halál Szálasira!” feliratokkal. Ez volt az első szövegem, amely nagyobb nyilvánosság elé került, ez is csak kézi technikával. Elismerem, nem túl eredeti a szöveg, de kamaszkorban az epigonizmus még nem olyan kárhoztatandó, mint mondjuk az érett férfikorban. Amilyen szerény a textus, olyan aprócska az akció is, de a nézőhöz képest, aki páholyból figyeli a játékot, a segédszínész is szereplő. S a kis szerepet is át lehet élni.

Nem állítom persze, hogy a Harmadik Birodalom hadseregét az ellenállók űzték ki Miskolcról, de szívesen merengek el Hans Friesner vezérezredes vallomásán, amely szerint „a miskolci munkások fenyegető magatartást tanúsítottak” katonáival szemben, „ezrével osztogatták a kommunista röpiratokat”. S némi gyönyörűséget szerez Otto Klatt altábornagy panaszkodása is, aki a német hadsereg dicstelen miskolci menekülését azzal mentegeti, hogy „a munkásság egy része felkelt ellenünk… Mindenütt válságos volt a helyzet, különösen a sötét éjszakákon, amikor katonáinkat ipari környéken ismételten felkelők és orosz rohamosztagok támadták”. Mindebben sok az önmentegető túlzás, mégis, itt Miskolcon történt meg először a magyarországi harcok során, hogy a visszavonuló német hadsereg igen erőteljes és nyomasztó bizonyítékot szerzett népünk nagy tömegeinek háborúellenes érzelmeiről. Ha a nácik minden magyar városban ilyen leckét kapnak, feltehetően még fürgébbé vált volna rugalmas elszakadásuk, de ez most nem tartozik ide, hadd értekezzem ellenállásunk világtörténelmi összefüggéseiről.

Miskolc és világtörténelem? Nem komikus ez? A náci tábornokok fenti vallomásai arról győznek meg, hogy önbizalmunk nem volt teljesen indokolatlan. Berlinben aligha örültek a klattok és friesnerek jelentéseinek. Egyébként nem az tesz egy cselekedetet világtörténelmivé, hogy szerepel-e a különböző histoire universelle-ekben meg Weltgeschichté-kben, hanem az, hogy a szóban forgó tett hatott-e a világ történetének alakulására? Hogy egyáltalán összefüggésben volt-e a világhistória meghatározó, fő eseményeivel?

Játsszunk egy kicsit a történelemmel. Caesarral kezdtem, maradjunk nála. Képzeljük el egy pillanatra, hogy i.e. 49-ben valami mindentudó mágus közli a kínaiakkal, hogy Caesar a Rubiconnál ingadozik, nem tudja, elvesse-e a kockát vagy sem. A mágus megkérdi a kínaiakat, mi a véleményük, mire ők nyilván azt válaszolják, hogy egy kínai vezér bármikor átkel, sőt átúszik a Rubiconnál sokkal szélesebb folyón is, de egyébként nekik teljesen mindegy, hogy Caesar mit csinál. S igazuk lett volna, ha így felelnek, mert számukra csakugyan abszolút közömbös volt, hogy Caesar lesz-e Róma cézárja vagy Pompeius. Nagyjából nekünk is mindegy volna ma, legfeljebb a cezaromániát pompeiomániának hívnánk.

Nincs hajlamom e betegségre, mármint a cezaromániára (amit az is bizonyít, hogy nem foglalkozom írói táborok vezérlésével), de megkérdezem, hogy ugyanilyen egykedvűséggel fogadták volna a mágust a kínaiak 1944-ben, ha az közli velük, hogy valahol Európának Magyarország nevű zugában, a Hejő patak partján egy munkás és két gimnazista, vödörrel, pemzlivel és vörös festékkel felszerelve azon vívódik, nekivágjon-e este az elsötétített Miskolcnak, a nyilas- és csendőr-őrjáratokat, no meg a kijárási tilalmat kijátszva, hogy „kifesse” a várost? Biztosra veszem, hogy a japán fasiszták ellen küzdő kínaiak a mágus útján rokonszenvüket fejezték volna ki. Mint ahogy lelkes biztatásokat kaptunk volna (olykor kaptunk is) Moszkvából és Londonból az éter útján, továbbá Washingtonból és Oslóból, Párizsból és Belgrádból. Ha értesültek volna tettünkről, pro vagy kontra a világ minden táján állást foglaltak volna a Hejő hídjának átlépése ügyében.

Talán csak a maják és aztékok tájékozatlan utódai ingadoztak volna véleményükben mint kívülállók, nem tudván eldönteni, hogy melyik fél győzelme válna hasznukra. A világtörténelem bosszút is állt rajtuk: megkapták az Európából kiűzött német (és magyar stb.) fasisztákat. S így, ha a második világháborút megúszták is, a háború következményei elől már nem menekülhettek – a világ egységessé vált. Cortez, Hojeda, Vespucci és a többiek csak felfedezték és meghódították a közép- és dél-amerikai országokat, a nemzetközi antifasizmus végre bekapcsolta őket a világtörténelembe.

Így tehát – játszom tovább a gondolattal – nemcsak Caesarral, de Cortezzal szemben is némi fölényt érezhetnék. De ezt már nem engedhetem meg magamnak, nem, már csak hálából sem, mert azt viszont, hogy én kamaszfejjel részese lehettem a világtörténetnek, egyebek közt mégiscsak Caesarnak, Corteznak és a Tolnai Világtörténet többi hősének köszönhetem.

Hogy miképpen? Ha már a szerénytelenség látszatát is vállalva céloztam arra, milyen előnyeim vannak a história néhány jelesével szemben, akkor kellő szerénységgel arra is rá kell mutatnom, hogy sokszoros szerencsém kapcsolt be a világtörténetbe.

Szerencsém ott kezdődött, hogy századunkban születtem. Mert mire vihettem volna, ha nagyon sietek a világra? Csip-csup helyi háborúkban, mint a punok és a rómaiak közötti civakodások vagy az örökösödési csetepaté, feláldozhattam volna magam valamelyik vezérért, de századunk közepén valóban az emberiség létérdekei körül dúlt a harc, s így módom nyílhatott – ebben az egyben soha nem kételkedtem – jó ügybe keveredni. Szerencsém volt abban is, hogy épp a kritikus esztendőben töltöttem be tizenhetedik életévemet, s így a hőstettek elkövetésére kiválóan alkalmas korba léptem épp 1944-ben. Ha később látom meg a napvilágot, mint taknyost elzavarnak az ellenállók közül. Ha viszont pár évvel idősebb vagyok, már a háború elején besoroznak, ami bizony bonyolította volna a dolgot…

Mindeme fő szerencsékhez persze lelki-testi adottságok is társultak, amelyeket alszerencséknek ítélhetek. Így például túltengett bennem az álmodozó hajlam. Anyám szerint még nem jártam iskolába, amikor már elkezdtem (sajna, az első mondatnál töredékben maradt) regényemet ezekkel az emlékezetes szavakkal: „Vitorlákat föl! – kiáltott Bob Sunday.” Aztán jött Robinson és Bőrharisnya, majd végre, talán egy életpályát meghatározóan, Tolnai Világtörténet-e. Nem sejthettem, hogy ez utóbbi is csak mese, kalandjait elhittem. Kivált a forradalmi színezetű kalandok tetszettek. Ebbe talán belejátszott az a járulékos topográfiai szerencsém is, hogy mindezt egy nyomorúságos faluban, szalmatetővel fedett viskóban, petróleumlámpa fénye mellett olvasgattam, olyan gyerekként, akinek apját időnként elvitték a kakastollasok. Robinsontól törvényszerűen el kellett tehát jutnom a forradalmi kalandokig, a Dózsák és Münzerek, Dantonok és Petőfik vállalásáig. A rend hivatalos morálja és történelemszemlélete, amelyet az iskola közvetített, tökéletesen lepergett rólam, az álellenzéki fajvédelmi kótyagosságok pedig már jelszavaikkal és fogalmaikkal (talajgyökér, vértörzs stb.) nevetésre ingereltek. Nevetésre – amíg meg nem próbálták valóra váltani mítoszaikat. Amikor viszont tettleg is működni kezdtek – ez nyilván fiziológiai gyengeségemből is fakadt –, olyan hányinger vett erőt rajtam, hogy nem tudtam volna megmaradni a közelükben. Így azután, ab ovo nem lehetvén a talajgyökér híve, még csak turulista sem, egyszer s mindenkorra elvesztettem jó néhány nemzedéktársam rokonszenvét, de hát mit tegyen az ember? Kártékony rögeszméket a különben kívánatos nemzeti egység kedvéért sem tudok tolerálni.

…Nemrégiben a gyermekrádió műsorában a riporter úttörő nézőket interjúvolt meg a Robinson című filmről. A tízéves antiromantikusok őszintén megvallották, hogy noha van valami érdekes ebben a kalandban, ők már nem volnának hajlandók egy elhagyott szigeten élni, „mert az ember megszokja a kényelmet”. Elméláztam. Hát igen… a világ fejlődik, a reálpolitika tért hódít, a gyerekek már a bölcsőben kész bölcsek.

De én azért nem bánom, hogy annak idején nem a Bölcsesség, hanem a könnyelmű Kaland útját választottam. Nem mondom, egy kicsit bonyodalmas lett így az életem. De soha nem volt unalmas.

Ezúton is köszönöm az Ó- és Újgyár ellenálló munkásainak, Miskolc antifasiszta nyomdászainak, tanárainak és tisztjeinek, a hejőcsabai katonaszökevényeknek, a diósgyőri munkaszolgálatosoknak, az üldözötteket rejtegető görömbölyi, tapolcai, újgyőri parasztoknak, szülőföldem több mint száz ismert és több ezer névtelen ellenállójának, hogy közéjük tartozhattam. Részemről ez jó mulatság, férfi (-vá érlelő) -munka volt.

Még akkor is, ha – mint mostanában egyre inkább gyanítom – Caesar dicsőségét talán mégsem sikerült elhomályosítanom és a Brutusét meg sem közelítenem. Ilyenkor azzal vigasztalódom, hogy amikor kellett, én is átléptem a magam Rubiconját. S ez az érzés jót tesz az ember lelki békéjének, kivált egy olyan korban, amelyben a legkisebb Rubiconok is belefolynak a világtörténet óceánjába.

3/ A búcsi leventék

…Nemrégiben elfuvaroztam Csanádi Imre barátomat Zámolyra, szülőföldjére. Kimentünk a temetőbe is, ahol Imre a nevezetes Árpád-kori rom után egy 20. századi sírt mutatott. Nézzék el közömbösségemet a hajdankor kutatói, de Aba Sámuel állítólagos temploma előtt semmiféle különös áhítatot nem éreztem, annál inkább meghatott a modern sír, amelynek históriáját ott helyben meghallgathattam. A nyilas hatalomátvétel után történt, hogy Búcs község leventéit is besorozták, menjenek oltalmazni „a nemzetvezető” hazáját, vagyis hatalmát. Hét búcsi levente el is indult, kiképzetlenül, gyakorlatlanul a világháborúba, míg aztán Zámoly határában utolérte őket a hadihalál. S most ott fekszenek az Árpád-kori rom közelében: sírkövükön hét fénykép ábrázol hét gyerekarcot, a legtöbb kép alatt az a születési évszám olvasható, amelyet annyiszor írtam le én is – 1927, az én születési évemé…

Arra a harminc évvel ezelőtti délelőttre kellett gondolnom, amikor a Fráter Györgyről elnevezett miskolci királyi katolikus gimnázium nyolcadik osztályos növendékeként 1944 októberében abban az évben utoljára mentem be az iskolába, hogy osztálytársaimat a frissen kapott SAS-behívó széttépésére, a bevonulási parancs megtagadására izgassam. Szervezett ellenállási mozgalom tagja voltam akkor már, egy-két „akcióval” a hátam mögött, és zsebemben egy kamaszos büszkeséggel viselt, játékszer nagyságú, ám ölésre alkalmas hatharmincötös revolverrel.

Ott a búcsi leventék sírjánál a miskolci jelenetet is tisztán láttam magam előtt, noha harminc esztendőn át alig gondoltam rá: az utolsó pad tetejéről beszéltem az osztályhoz, az ellentábor vezetője, G. S. elölről mennydörögte hazafias érveit, a meglehetősen tanácstalan többség feje fölött replikáztunk egymásnak. A verekedésbe hajló eszmecserének Országh tanár úr belépése vetett véget. Országh József, az olasz nyelv és irodalom tanára, tőle addig soha nem hallott indulatos szavakkal országvesztő bandának minősítette a nyilasokat, azt a tanácsot adta, hogy senki se vonuljon be közülünk – s aztán elment.

Legközelebb akkor láttam, amikor már a miskolci Nemzeti Bizottság elnökeként az újjáépítést szervezte. G. S. bevonult, de – úgy hallom – megúszta a háborút egy amerikai fogsággal. Aki megtagadta a parancsot, mind életben maradt, mások tizenhét évesen a búcsi leventék sorsára jutottak.

A zámolyi sírnál bele kellett borzonganom a gondolatba, hogy amennyiben nem születek szerencsés családba, ahol gyerekfejjel a munkásmozgalom eszméit szívhattam magamba, mint alkatilag csakazértis-tettekre hajlamos ifjú, 1944-ben talán én is a búcsi leventék útját választhattam volna… Nem mintha az ellenállás életbiztosítással járt volna, hiszen az őrült hatalom parancsainak megtagadói vállalták a nagyobb veszélyt, nem az engedelmesek, de ha a történelem keresztültapos az emberen, talán mégsem mindegy, hogy milyen zászló alatt pusztulunk el. Ha van életemben olyan döntés, amelynek történelmi igazában sohasem kételkedtem, 44-es választásom az: ma is örülök, hogy azokban az időkben, amikor fasisztaként, lapulóként, ellenállóként egyaránt megtalálhatta az ember az olcsó halált, oda sorakoztam fel, ahol a kockázatnak történelmi értéke lehetett.

4/ Szégyen, verőfényben

A múlt éjjel Albániában jártam, fiatal voltam, és lobogott a hajam, mint egy zászló. A tiranai Dajti hotel teraszán álltam, narancsfák nyúltak fel az erkélyig, karnyújtásnyira tőlem érett gyümölcsök s odébb a sikátorok ragyogtak az októberi napsütésben. Aztán a fény kialudt, vihar támadt, a tenger iszonyú hullámokat vetett a szálloda körül, s ebben az sem fékezte, hogy Tirana még légvonalban is legalább negyedszáz kilométerre fekszik az Adriától… Lent mindenféle népek nyüzsögtek, hol a vízen, hol a szárazföldön, láthatóan „mentési munkálatok folytak”, s engem egyre kínzóbban gyötört a szégyen, hogy szobámba zárva nem vehetek részt a közös küzdelemben. Hirtelen filmkamerák jelentek meg, s közvetlen közelből vették fel szégyenben égő arcomat…

Amikor felébredtem, s kedvelt szokásom szerint „összeraktam” a közben elmosódott álomképeket, nem is kellett sokáig töprengenem magyarázatukon. Néhány hete láttam Kovács András Októberi vasárnap-ját, s azóta családi-baráti körben sokszor esik szó nemzeti szégyennapunkról, 1944. október 15-éről.

A balkáni földrengésről, árvizekről érkező hírek képezhették azt a „napi maradványt”, amely köré – Freud mester szerint – az álmok szerveződnek. Álmomban magától értetődően bukkant fel az ifjúkoromban látott és elfeledhetetlen albán táj, s onnan már, az álomlogika egyenes vonalán jutottam el annak a szégyenérzetnek ismételt átéléséhez, amit harminc-egynéhány évvel ezelőtt oly keserves volt elviselnem.

1947 őszén mint húszéves fiatalembert küldtek ki az albán népi ifjúság harmadik kongresszusára. Nem szaporítom a szót, ebben az összefüggésben az a lényeg, hogy állampolgári mivoltomban akkor egy személyben kellett felelnem a világ ifjúságának küldöttei előtt Horthyért, Szálasiért, az elmaradt fegyveres felkelésért. A tiranai ellenállási kiállításon, ahol kamasz hősi halottak képei néztek rám a tárlókból, a kongresszus bizottságaiban, baráti kíváncsiskodóknak, partizán öntudattal kérdezgető albán, szerb vagy olasz nemzedéktársaimnak sokszor kellett magyarázgatnom nemzeti bizonyítványunkat. S noha személy szerint a magam mentségére egyet-mást elmondhattam volna, hallgattam, mint ahogy egy harmadosztályú magasugrónak illik hallgatnia a 220-asok társaságában. Vállaltam hát Horthyt, Szálasit, azt a szörnyű októberi vasárnapot, minden előzményével és következményével együtt.

Albániai szégyenélményem csak rárakódott magára az alapélményre. Az az októberi vasárnap életem első megrázkódtató politikai csalódásnak volt a napja. Akárcsak álmomban, a fényből egyszerre hullottunk a sötétségbe azon a napon. De nem szeretnék költészetbe veszni, ezért inkább egy emlékiratból idézek, amely az események után még egy évtizednyi távolságon belül íródott, nem mondható tehát, hogy az emlékezet kiszínezte volna a részleteket.

Azon a napon tartotta első nagyobb létszámú összejövetelét a miskolc-újgyőri ellenállási mozgalom több vezetője és aktivistája. Egy Újgyőr melletti szőlőhegy présházában gyűltünk össze, mintegy tízen-tizenketten, Világ Miklós újságíró, akkor bujkáló munkaszolgálatos, a külföldi rádiók hírei alapján a „nemzetközi helyzetet” ismertette, apám és Barbai Ferenc a MOKAN-komité feladatairól, egy „Borsod vidéki munkásbizottság” megalakításáról beszélt. Az „értekezlet” befejeztével kora délután, hadd ismételjem meg, valami feledhetetlen verőfényben, kettes-hármas csoportokban indultunk lefelé a városnak.

„Legnagyobb meglepetésünkre – apám emlékezéseinek 1955-ös kiadását idézem – a hegy alján csoportba verődve vártak minket a többiek. Innen, a hegy lábáról, ahonnan betekinthettük Újgyőrt, csodálatos látvány tárult elénk: hatalmas tömegek hullámzottak a tereken és utcákon. Hangszórók zaját sodorta felénk a szél, kiáltozások szűrődtek át a zajon, majd zenekarokat láttunk felvonulni… Az egymást ölelgető, ujjongó arcú emberek hadarva, kapkodva adtak választ kérdéseinkre:

– Kitört a béke!

– A kormányzó úr kiáltványát felolvasta a rádió…

– Megbocsátunk mindent a vén csirkefogónak, mégis magyar ember!

…Sohasem felejtem el ezt a napot. Öröm, jókedv, bizakodás sugárzott az emberek arcáról. Ismeretlen emberek szorongatták egymás kezét…”

…A „Borsod vidéki munkásbizottság” nem ragadhatta meg a hatalmat. Az öröm és bizakodás csúcsairól zuhantunk le estére, a szégyenbe és a kétségbeesésbe. Amit még egy nappal korábban sem hittünk volna el, bekövetkezett: a magyar történelem leggyalázatosabb söpredéke vette kézbe az ország sorsát.

A bénító döbbenetből egy-két nap alatt magához tért a miskolci ellenállási mozgalom, de a kudarc arcpirító szégyenét nem lehet feledni. Korszaknyi idő telt el azóta, az emberi történelem aljasságban és csalódásban új világrekordokat állított fel, de azt a csalódást, amely október tizenötödikén ábrándított ki bennünket, hiába akarjuk öntudatlanul is érvényteleníteni, még álmainkat is megterheli, amíg csak élünk.

Horthy szánalmas pipogyasága, Szálasi eszelős magabiztossága sok jó szándékú ember akaratát keresztezte – az őrület átmeneti győzelme majdnem elveszejtette az országot. A nemzet végül új életre támadt, de nagy árat kellett fizetnünk az osztályönzésben megkövült politikai múmiák tehetetlenségéért s a bűnös mulasztásuk nyomán előresereglő gyászmagyarok vétkeiért. Miként egy múlt századi filozófus mondta, „egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jöttment kalandor erőszakot követhet el rajtuk”.

Beszélnünk lehetne persze s alkalmanként kellene is arról, hogy az októberi erőszaktevésért mások is felelősek. Azok például, akik területszerző étvágyuknak és ellenforradalmi megszállottságuknak engedve, vérbe fojtották a Tanácsköztársaságot és hatalomra segítették Horthyt, s ezzel a Szálasi-puccs történelmi lehetőségét is megalapozták. Kérdések merülhetnek fel a tekintetben is, hogy Magyarország leendő sorsát milyen fokig befolyásolták a hazai fejlemények, s milyen fokig az általunk befolyásolhatatlan külső érdekek és szándékok. Írtam már másutt, és egyszer még szeretnék érdemben szólni arról is, hogy a háború után sokáig nem elvi magaslaton elemezték a magyarság háborús történelmi felelősségét, hanem a napi politikai manipulációk szintjén. Az „utolsó csatlós”, az „ingyen ajándék” s az ehhez hasonló propagandaszólamok egyszerűen azt szolgálták, hogy megideologizáljanak egy kész helyzetet, továbbá alapul szolgáljanak egy szervilis politikai vezető csoport becsvágyának kielégítéséhez. Mely csoport igyekezett is befeketíteni a magyar ellenállást, sőt utólag szinte több kárt okozott benne, mint maguk Horthyék, amikor hamis vádakkal kivégeztette, illetve börtönbe csukatta a hazai kommunista mozgalom majdnem teljes vezető gárdáját, s az antifasiszta világfront sok magyar harcosát.

Szóval, sok mindenről lehetne és kell majd még beszélni, ha közelmúltunkat tisztába akarjuk tenni. De találjunk magunknak bármilyen mentőkörülményt, leljünk másokban bármennyi önzést, hibát, az 1944-ben végleges történelmi érvénnyel megbukott magyar uralkodó osztályok végzetes felelősségét semmi sem moshatja el. Ezért is van kivételes jelentőségük az olyan művészeti alkotásoknak, mint amilyen Kovács András elöljáróban említett filmje, vagy az októberi történetnek mintegy folytatását képező Simonffy-darab, A japán szalon.

A múlt teljes felmérése még előttünk áll, de kiindulnunk csak onnan lehet, ahonnan e művek is kiindulnak. Megtagadva azokat, akik egy sorsdöntő órán nem tudtak igazi magyarságot adni a magyarnak, s akik miatt, ha rövid időre is, de végzetes következményekkel „német gyarmat” lettünk.

5/ Adalék Illyés „új fogalmú” hazafiságához

Mire ez az írás megjelenik, már minden napi- s hetilap s a legtöbb folyóirat elmondta a magáét a Malom a séden bemutatóiról. Ismertetni a dráma cselekményét – fölösleges volna. Dramaturgiai szabályokon bölcselkedni – nem e sorok írójának műfaja. Pörlekedni egynémely kritikával – ez volna még a legcsábítóbb, ha a tapasztalat nem intene mérsékletre: értelmes emberek nézeteit a tudatosított érdekek befolyásolják, s ha ezeket az érdekeket nem tudjuk átállítani, meddő perpatvarral minek zavarjuk meg lelkük harmóniáját?

Igaz, van hamis tudat is. Sőt az előítéletek szövevénye sehol nem telepszik ránk oly bénítóan, mint éppen az Illyés-dráma alapeszméjét is befolyásoló nemzeti öntudat kérdésében. Ezért, noha a szövevény módszeres felfejtésére semmiképpen sem vállalkozhatunk, néhány tanulságot talán nem árt ismételgetni. Mert az ismétlés, ha nem is anyja, legalább bábája a tudásnak.

De mi köze a tudásnak az irodalomhoz? A „tömegkommunikációs forradalom” idején az ismeretszerzésnek és -terjesztésnek oly sok eszköze verseng az agyak meghódításáért, hogy az irodalom és művészet igazán megmaradhatna a maga különleges, semmiképpen sem pedagógiai funkciója mellett – hallhatjuk egyre gyakrabban. Illyést láthatóan nem zavarják az önközpontú esztétikák meg-megújult támadásai: nem elégedett meg egy „nevelő célzatú” dráma megírásával, a mű előszavában is hitet tett az irodalom irodalmon kívüli kötelessége mellett. Szólt nagy kortársairól, akik mind oktatók is voltak annyira, mint alkotók. S idézte az előttük feltűnt nemzedéket is, melyben hány akadt „kétlábon járó folyóirat”: Jászi, Riedl, Szabó Ervin, Giesswein, Prohászka…

Egy-két név az illyési listából mindenesetre azt is jelzi, hogy a legékesebb prédikáció sem biztosíthatja a maradandóságot ott, ahol maga az alapgondolat az átlagosnál is életképtelenebb. A torzszülött eszmére óhatatlanul a históriai Taigetosz vár. Vagyis az irodalom nevelőmunkája tartósan csak akkor érvényesül, ha elvei a történelem életképes áramlataihoz kötődnek, s ha ezeket az elveket az író művészi erővel tudja kifejezni. Illyés alkotóerejét az évek nem kezdték ki, sőt dúsították, amint ezt a mostani dráma sűrű légkörének s néhány nagyszerű alakjának megteremtése is igazolja. Azt mondják némelyek, hogy ez az igazolás művészileg nem egyenletes. De hátha inkább ott a baj, hogy a közönség egy része túlságosan is romlékony esztétikai divatok befolyása alatt áll? Engedjük át a döntést s a dráma esztétikai rangsorolását a széptan illetékeseinek, s maradjunk a fő kérdésnél: érvényes-e a mű alapeszméje? Dramaturgiai előkészítés nélkül megvallom, hogy feltétlenül érvényesnek tartom. S ebben az esetben nekem ennyi elég is.

De nem elég az olvasónak, aki természetesen bizonyítást vár. Hadd hívjam hát fel a figyelmet először is arra, hogy a Malom a séden önmagában érdemileg nem is vizsgálható, hiszen egy nagyobb vállalkozás része. Az 1963-as Különc előszavában így írt erről Illyés: „Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit. A jelen bemutatása előtt, mintegy annak bevezetőjeképpen e példák évei: 1514, 1849, 1945 és egy sorsfordító pont a múlt század második feléből.” (Tudniillik: 1861.) A Malom a séden ellenállóit tehát a Dózsától Kossuthon át Telekiig ívelő példaképsorozat hősei közé emeli Illyés. E gesztus már önmagában is tiltakozás, történelmi óvás „a bűnös nép” teóriája ellen. Mindazt, amit gyakran kollektív megszégyenítésünk illusztrációjaként idéztek a fejünkre, mindazt, amiből vádat kovácsoltak, Illyés megfordította – nem felmentésért, hanem igazságért. Szándékáról ezt vallja a darab előszavában: „Abban az időben – az 1940-es évek második felében – a »személyi kultusz« világnézete Magyarországot afféle anatéma alá helyezte. Mert ő volt »Hitler utolsó csatlósa«. (Amit pedig már a dátumok is cáfolnak.) Igényes baloldali, sőt magukat marxistáknak hívó írók közöltek fogalmazványt, mondtak beszédeket – a magyar értelmiségnek, majd magának a nemzetnek »kollektív bűnéről«, megérdemelt közbűnhődéséről. Ehhez akartam a magam módján s a lehetőséghez képest hozzászólni.”

Túl messzire kerülnénk a drámától, ha most tüzetesebben firtatnánk a „bűnös nép” teóriájának kialakulását, s azt, hogy milyen funkciót töltött be az 1945 utáni politikai átalakulásokban. Arra sincs szükség, hogy a magyar ellenállásról a negyvenes évek második felében kialakított kép elfogultságait hosszan cáfolgassuk – elég cáfolat mindaz a történelmi tény, amelyet a negyedszázados évforduló ünneplése során a legilletékesebb fórumok feltártak, olyan hősök – egyének, csoportok és alakulatok – példáját is idézve, akikről és amelyekről az ország java része annak idején, mármint a negyvenes évek végén, nem is hallhatott, hacsak rágalmakat nem. Az ifjabb nemzedéket azonban talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az úgynevezett (igen felszínesen megnevezett) személyi kultusz miként állította be a magyarság 1944–1945-ös történelmi szerepét.

Az özönével kínálkozó idézetek közül emeljünk ki egyet, a kulcsszavakat dőlt szedéssel nyomatékosítva: „A szabadság két év előtt ingyen hullt a magyar nép ölébe, de két év munkájával és harcával birtokba vette az ajándékba kapott magyar szabadságot.” (Révai Józsefet idéztem, egy 1947. április 6-i cikkét.)

Ha így lett volna, az elemi politikai tapintat akkor is azt kívánta volna, hogy kevésbé sértő fogalmazást használjunk. De nem volt így. Egészen másként történt.

A valóságot mindenki ismeri. Népünk 1918–1919 magyar forradalmaiban, majd az orosz és spanyol polgárháborúban ezer és ezer életet adott az egyetemes haladásért. Mindezért kézzelfogható elismerést nem sokat kapott. Ellenkezőleg. „A bűnös országot” megbüntette a nemzetközi reakció.

Ennek ellenére a magyar progresszió áldozatos küzdelmet vállalt és folytatott a hitlerizmus s annak honi csápjai ellen. Ingyen ajándéknak nevezni a felszabadítást nem csupán műnaivitás (hiszen a bűnös népek megajándékozójának állítja be a szovjet hadsereget, amely a maga hősi, világtörténelmi harcában a progresszióért, de természetesen a saját érdekeiért is verekedett), hanem a negyedszázados magyar forradalmi ellenállás lekicsinylése is. Ingyen kapni valamit annyi, mint ellenszolgáltatás nélkül tartani a markunkat. Ezt a szerepet kiosztani a magyar népnek annyi, mint lefitymálni ezt a népet. Annyi, mint megfeledkezni 1919 proletárezredeiről, figyelmen kívül hagyni az oroszországi és spanyolországi internacionalistákat, potomságnak minősíteni a Budai Önkéntes Ezred hatszáz katonájának s a szovjet hadsereggel harcoló száztizennégy műszakinak halálát, annyi, mint fumigálni a miskolci MOKÁN-osok, az újpesti, sárisápi ellenállók s a Vörös Brigád és a görgeysek akcióit, annyi, mint legyinteni Bajcsy-Zsilinszkyre és a kivégzett katonatisztekre, a Nógrádi-zászlóaljra, a bitófa alá hurcolt ejtőernyősökre. Az ingyen ajándék szólama annyit jelent, hogy jogtalan felelősséget hárítunk azokra a hadifoglyokra, akik készek lettek volna magyar légióként fegyvert ragadni s akik nem okai e terv bukásának. Az ingyen ajándék végül azt is jelenti, hogy kitagadjuk a magyarságból azokat az ezreket, akik a franciaországi, jugoszláviai, szlovákiai és más ellenállási mozgalmak katonáiként véreztek.

Szónoki pátoszba tévedtem? Meglehet. De az ingyen ajándék és a bűnös nép teóriájának több nagyon szomorú következménye is volt: el lehetne gondolkozni azon, hogy a magyar ellenállás kommunista vezetőinek jelentékeny részét – többek között – e hamis teória alapján ítélték el.

Térjünk még ki röviden Révaira, mert némelyek sajátosan érzékenyek e tekintetben. A magyar reakció, amely félszázadon át különleges érzékkel mindig a legostobább, legönzőbb és legaljasabb megoldást választotta, 1945 után a kommunistákra igyekezett hárítani a felelősséget azért a békeszerződésért, amelyért a történelem színe előtt épp neki kellett volna felelnie. Révai joggal bélyegezte meg ezt a primitív manővert. Annál is inkább, mert a magyar politikai vezetők közül talán leghatározottabban ő tartott ki, amíg lehetett, „jogos és mérsékelt nemzeti kívánságaink mellett” (Szabad Nép, 1946. május 12.). De amikor látta, hogy még a legmérsékeltebb kívánságok is reménytelenek, megideologizálási kísérletében sajnálatosan túllőtt a célon.

Rákosi Mátyás a Pravda 1941. július 10-i számában azt írta, hogy „A magyar nemzetnek semmi közössége sincs Horthyval”. Révai József 1946. április 28-án még azt írta, hogy „a magyar demokrácia nem az, ami a régi Magyarország volt, ezt a Magyarországot ne tegyék felelőssé, vagy legalább ne tegyék teljesen felelőssé” vezetői bűneiért. De amikor elhangzott az a tétel, amely szerint a Németország szövetségeseiként fellépett támadó országoknak – vezető köreik által elkövetett bűnökért – felelősséget kell viselniük, sem Rákosi, sem Révai nem hangoztatta többé azt az elemi igazságot, hogy egy elnyomott nép nem lehet felelős a „vezető körei” által elkövetett bűnökért. Hangváltásuk egyik rikító bizonyítéka az „ingyen ajándék” szerencsétlen szólama.

Ám minek hánytorgatni ilyen régi dolgokat? Az új politikai vezetés rehabilitálta a magyar ellenállást, örüljünk ennek s kész – nyugtathatnánk meg magunkat. De a múlt nem arra való, hogy legyen miről megfeledkezni.

Nem vagyunk ábrándozó széplelkek. A politika, miként Kossuth Lajos mondta, az egzigenciák tudománya. A szóban forgó politikusoktól nem azt kérjük számon, hogy nem tették a lehetetlent. A fölösleges túlteljesítést nehezményezzük. De azt nagyon.

Talán ennyiből is látszik, hogy Illyés mennyire a dolgok leglényegéhez nyúlt, amikor a nemzet létéért küzdő ellenállók drámáját megalkotva fellépett az anatéma ellen. A szálak itt bonyolódnak össze, ezt a csomót kell elsőnek felfejteni, ha valóban el akarunk jutni a hazafiság új fogalmáig.

Illyés példázata különösen erőteljessé válik annak következtében, hogy nem a forradalmi cselekvés marxista tudatosságú harcosait állítja központba. A származási vagy politikai okokból üldözöttek és a katonaszökevények tízezrei bujkáltak az olyan családoknál, mint a darabban ábrázolt Galambos família – ideje volt méltó emléket állítani nekik. Az ösztönös ellenállás kiemelése (s nyilván bizonyos politikai nehézségek megkerülése) végett az író kissé elvont képet rajzolt, amely nem tud eligazítani a szervezett és a spontán mozgalom valóságos összekapcsolódásában. A hiány azonban nem csökkenti annak értékét, amit kapunk.

Az Illyés követelte „új fogalmú hazafiság” természetesen nem teremthető meg csak a múlt példáiból. A hazafiság új fogalmát most, a jelenben alakítjuk ki, miközben egy olyan jövő mértékéhez is igazodnunk kell, amely némely vonatkozásban egyszerűen beláthatatlan. A múlt minden értékét mégis tisztáznunk és óvnunk kell, hogy minél több biztos és biztató alap legyen alattunk egy olyan történelmi folyamatban, amely a valóban elavult érzés- és eszmerendszerekkel együtt nélkülözhetetlen pilléreket is elsodorhat. Illyés Gyula a szó igazi értelmében nemzeti küldetést teljesít akkor, amikor drámái sorozatában is ezeket a pilléreket védelmezi és erősíti.

6/ Vas Zoltán tanúvallomása

7/ Igaz-e, hogy a gestapónak annyi besúgója volt Magyarországon, mint a megszállt Európában összesen?

A dühödt indulatok fentebb megjósolt kitörése nem maradt el, de a vitának csakugyan nem adtunk teret. Már csak azért sem, mert senki sem tudott bizonyítékot felvonultatni, ami pedig egy tyúkperben is megkívántatik, hát még akkor, amikor egy nép általánosító megbélyegzésén fáradoznak némelyek.

A véletlen játéka, hogy épp e könyv szerkesztésekor olvashattam a becsületes demokrata, Csécsy Imre naplójának részleteit a Kritika 1983. augusztusi számában. 1944. április 10-i dátummal ezt írja Csécsy: „Valakitől azt hallottam, hogy két hét alatt huszonhétezer névtelen följelentés érkezett a Gestapóhoz. Magas rangú német tisztek, akik végigcsinálták a lengyelországi, hollandiai, belgiumi, norvégiai, dániai bevonulást, elképedve mondták, hogy ilyent még sehol sem tapasztaltak. Ó, szép magyar fajtám, tied a dicsőség, hogy denunciálásban túlszárnyaltad Európa mindegyik nemzetét!”

Az életútja és naplója alapján egyaránt igen rokonszenves Csécsy helyében én nem siettem volna az egész magyar „fajta” elítélésével, de ez most mellékes. Miként az is, hogy bár a névtelen feljelentő és a besúgó egyaránt undorító emberfajta (itt ez a szó talán helyénvalóbb, mint fentebb), de nem azonos kategóriába tartozik. A fontos az, hogy végre fölsejlik a magyarellenes vád forrása. Mert kitől szerezte információját Csécsy névtelen „valakije”? Magas rangú német tisztektől. Megvan a véleményem arról a valakiről, aki azokban a napokban magas rangú nácikkal a magyar nép hitványságáról értekezett, de ez sem fontos. A lényeg: összeszámlálták-e mindenütt a németek, hogy két hét alatt melyik országban hány följelentést kaptak? Ha ennek dokumentatív okmányát látom, majd elgondolkozom a dolgon. De abból, hogy a nácik így gúnyolódtak, egy következtetést máris le tudok vonni: szokásuk, netán taktikájuk lehetett az ilyesmi, hiszen mint fentebb idéztem, ugyanezzel a fölényes váddal ítélkeztek a franciák és hollandok felett is. A nácikat megértem: jólesett nekik azon gúnyolódni, hogy az általuk megszállt ország(ok) népe milyen hitvány, de magyar emberek mi célból építenek nemzetkritikát nácik „hallomásaira”?

Mellesleg és befejezésül: még Csécsy valakijének náci tájékoztatói sem állították azt, hogy Magyarországon több följelentést kapott a Gestapo, mint egész Európában összesen… Hogy sok magyar besúgó s kivált följelentő akadt, ez sajnos elképzelhető, de ennek eshetőségét senki sem vitatta. Vitatom viszont és elutasítom azt, hogy az egész megszállt Európa besúgóinak egyesített seregénél nagyobb létszámot tett volna ki a magyar besúgók különítménye, mert az ilyen állítás komolytalan. Egyébként sem azért küzdöttem a hitlerista–nyilas fajelmélet ellen 1944-ben és utána, hogy most ellenkező előjelű fajelméleteknek dőljek be.

8/ Két jegyzet a Krónikához

Amikor időm engedte, érdeklődéssel figyeltem Sára Sándor nagy hatású háborús krónikáját a tévében. Számítottam bizonyos szenvedélyek feléledésére, s szerettem volna távol maradni a vitától: indulatok kavargása idején a ráció híve vonuljon félre. Végül mégiscsak meg kellett szólalnom – először szinte már „a személyes megtámadtatás” okán és jogán, másodszor pedig az Új Tükör-höz ez ügyben áradó olvasói levelekre illett válaszolnom.

Hisz bűnösök vagyunk mi…

A nacionalista, sőt sovén indulatok, a fajelméleti mítoszok továbbéledésének elsősorban történelmi okai vannak. De megteszik a magukét azok a „nemzetbírálók” is, akik elvétik a mértéket, s úgy ostorozzák a nacionalizmust, hogy annak csak egy eredménye lehet: a retrográd eszmék újjáéledése. A magyar „nemzettudat” körüli hazai és külföldi eszmecserékhez szóltak hozzá az alábbi írások.

1/ Méltók vagyunk-e Európához?

2/ Viadalok után

Mint minden termelésnek, a betűtermelésnek is megvannak a maga üzemi költségei: írogató emberrel gyakran megesik, hogy lendületből fabrikál egy glosszát vagy cikket, de nem talál piacot termékének, s egy idő után elfeledkezik róla. Vázlataim, töredékeim, elutasított cikkeim több kötetre való halmazából e fejezetben is kiemeltem egy fejtegetést, amelyet annak idején a Filmkultúra akkori szerkesztőjének kérésére írtam, de ő kedvesen leintett: „Sanyikám, maga már leülte a magáét, én viszont nem kívánok ülni.” Tudtam, hogy semmi kockázatos nincs cikkemben, ha csak az nem, hogy az idő tájt még nem volt szokás a Népszabadság kritikusával vitatkozni – a szellemes elutasítást nyilván az váltotta ki, hogy a szerkesztőnek idegen volt írásom egész okfejtése: túl „magyarnak” találhatta.

A cikk – mára érdektelenné lett – bevezető része az Egri csillagok filmváltozatát méltatta, majd ismertette, milyen viadalokat vívtak az idevágó kritikák. A továbbiak itt következnek.

Mi lehet az oka az Egri csillagok ilyen ellentétek közt mozgó kritikai fogadtatásának? Tájékozódni próbáltam egy-két szakmabeli barátomnál, de rosszmájú válaszokat kaptam: célzásokat érdekvédelmi csoportokra, ellentömörülésekre stb. Kívülálló lévén, nem lehetek illetékes ez ügyben, de azt hiszem, időnként túl rosszaknak képzeljük magunkat. Vannak érdekek, de hatnak azért – az érdekektől természetesen nem függetlenül – igazi eszmei különbségek is. S noha ezek a százszor csépelt s ugyanannyiszor ünnepélyesen „lezárt” (de a valóságban semmiféle elvi nyilatkozattal be nem fejezhető) „hazafisági” vitához kapcsolódnak, százegyedszer is érdemes lehet beszélni róluk – ha már mások újra kezdték.

Egy valamirevaló kritikus sohasem csupán magánszeszélyeit önti ki bírálataiban, hanem a társadalom tényleg meglévő irányzatainak ad hangot. Természetesen ez a helyzet a fentebb idézgetett kritikákkal is: világosan kitapinthatók mögöttük az eszmeileg elkülöníthető, valóságos lehetőségeket jelző álláspontok.

Kezdjük a leghangsúlyosabb dicsérettel, M. G. P. karácsonyi cikkével. A kritikus megállapítja: Nemeskürty Istvánnak köszönhetjük, mi nem lett az Egri csillagok. „Nem lett – írja – melldöngető öndicsérés. Sem hazafiaskodó zászlórázás. Nem lett gyalázása a török népnek, a mohamedán vallásnak.

Hiányzik a filmből – szerencsére – a nacionalizmus túlfokozott öntudata, a Ne bántsd a magyart!-szerű tapsfakasztó felzokogás, a másokat gyalázó, ellenfelet nem méltányoló hisztéria. Túlerőben levő, felkészült ellenfelet mutat a film. Katona áll szemben katonával, hadsereg hadsereggel (egyik korszerű, másik sebtiben ásóra-kapára kapott kisebbség), hódító kerül szembe védekezővel. A filmvégi győzelem annyit ér, amennyit a valóságban. Rendező és forgatókönyvíró pontosan – sőt költőien – éreztetik, hogy a török veszedelem csak átmenetileg vonult vissza: nem végső győzelem ez, amely évszázadokra világító példát teremt és egy nagy magyar birodalom alapjait rakná le hősies csatanyerésével. E negatívumok mind pozitívumai a filmnek.”

Mondatról mondatra haladva egész kis értekezéseket lehetne fűzni a máskor oly elegánsan fogalmazó, de ezúttal kissé lazán építkező stiliszta fejtegetéseihez. Lehetne például örülni annak, hogy milyen nagy tisztelői vagyunk a vallásnak, jelen esetben a mohamedán hitnek. Meg lehetne kérdezni: egy ország megszállása és önvédelmi harca esetében csakugyan olyan lovagias képlet szerint folyik a játszma, hogy katona áll szemben katonával stb? S hogy mekkora lehet az a nacionalizmus, amit elbír a kritikus, tekintve, hogy szavai szerint csak a „nacionalizmus túlfokozott öntudata” nem tetszik neki? Meg hogy milyen is pontosan a hazafiaskodó zászlórázás, s lehet-e egyáltalán lengetni a nemzeti lobogót, vagy ha nem, minek a zászló egyáltalán? S hogy miért irritálja „a Ne bántsd a magyart-szerű tapsfakasztó felzokogás”, melynek hiányát oly lelkesen üdvözli? Lehet-e háborúzni zászlók, jelszavak, hazaszeretetre buzdító felszólítások, ha tetszik, fogadkozások, sőt átkozódások nélkül? Az Áfium szerzője, aki ezt az ominózus Ne bántsd a magyart! jelszót kisütötte (igaz, Eger vívása után, s ezért valóban örülhetünk, hogy Dobó nem zokogja: „Ne bántsd a magyart!”), szóval ez a Zrínyi, aki meglehetős katona volt, úgy vélte, nem lehet. Újabban ugyan buzgón emlegetjük, hogy a Zrínyiek horvát származásúak voltak, s a hazáról beszélve a marháikra is gondoltak, de vigyázzunk, drága barátaim, marhakereskedők a legritkább esetben rohannak az ágyú- vagy bármilyen tűzbe. Én legalábbis még nem találkoztam ilyen vitéz kereskedőkkel.

De időzzünk inkább az idézet végénél: egyszerűen nem értem, mit kellene értenem az alkotók ama érdemén, hogy megmutatták „…nem végső győzelem ez, amely évszázadokra világító példát teremt és egy nagy magyar birodalom alapjait rakná le hősies csatanyerésével”.

Ezek szerint csak a győzelem teremthet évszázadokra világító példát? A vereség nem? Leonidász háromszáz katonája nem adott évezredekre világító példát? Osztrolenka csillagát kioltotta a vereség? 1871 példája nem világít, mert Frankelék elbuktak? Nem értem. És miért csak a végső győzelem lehet példa? Az egri sereg a maga csöppet sem végső győzelmével nem példa-e ma is? Ha nem példa, minek költünk csak egy forintot is arra, hogy emléküket idézzük? És hogy kerül ide a „nagy magyar birodalom”? Miért kelljen a film alkotóinak köszönetet rebegnem azért, hogy nem „birodalmi” filmet csináltak az Egri csillagok-ból? Talán inkább Dobóéknak kellene köszönetet mondanunk, mert ők Egerben magukat s a magyarság életlehetőségeinek maradványait védték, s nem kívántak semmiféle nagy birodalmat megteremteni? És egyáltalán: ki akart itt birodalmi filmet csinálni Gárdonyi regényéből? Kinek vannak itt birodalmi mániái? Ha M. G. P. dühös azokra a filmekre, amelyek birodalmi eszméket sugároznak, teljesen megértem és helyeslem indulatát, de nem tudom felfogni, hogy egy hajdan megtámadott magyar vár hősies védelme kapcsán hogyan lehet iderángatni a birodalmi eszme veszélyeit? A világ filmművészetének történetéből imponáló listát lehet összeállítani azokról a filmekről, amelyekből csakugyan süvölt a birodalmi mánia, azokkal foglalkozzunk, ne egy nemlétező magyar film nemlétező veszélyének elhárítása felett örvendezzünk.

Amennyire homályos számomra az idézet logikája, oly világosnak tetszik indulata. Vannak értékes, művelt, az ország demokratikus továbbépítésében érdekelt barátaim, akik szellemi és erkölcsi bátorságukról már nemegyszer tanúságot tettek, de a nemzet és a haza dolgában nem tudnak továbblépni évtizedekkel ezelőtt – érthető okokból – lelkükbe rögződött előítéletektől és félelmektől. Ha például arról van szó, mint jelen esetben, hogy film készül egy magyar vár négy évszázaddal ezelőtti megvédéséről, aggódni kezdenek, jaj, istenkém, nehogy lengetni kezdjék itt a trikolórt, nehogy ordítozzák a Ne bántsd a magyart! És miért? Mert azok a megvadult gonosztevők, akik annak idején katasztrófába hurcolták országunkat, szintén lengették a lobogót, s Zrínyit meg Petőfit idézgették… Tessék végre kigyógyulni, kérem szépen. Az igazi magyarság képviselői sohasem a származást nézték, hanem a tetteket, és nem tettek különbséget Balassi és Zrínyi, Arany és Petőfi, József Attila és Radnóti Miklós magyarsága között. Ennek a magyarságeszmének nevében talán joggal kérhetjük, lássa be végre mindenki, hogy nem feltétlenül hungarista birodalmat akar alapítani az, akinek világképében roppant modernizálódásunk ellenére is Eger marad, ami volt, igenis: „évszázadokra világító példa”.

S ezzel egy másik irányzathoz kopogtathatunk át.

Az úgynevezett nemzeti kérdésben olyan embereknél is találkozunk némi viszolygással, akik indulásukkor egyáltalán nem predesztináltattak ilyesmire. Talán a nacionalizmus vádjától való – nem oktalan – félelem munkál itt? Vállalkozások keserű kudarcaiból levont tanulságok béklyóznak? Az elfojtott felizzásokra törvényszerűen következő kiábrándultságok hamuja mindez? Vagy éppen a küzdelem tudatos feladásához illő ideológiai kísérőzene, esetleg csak öntudatlan önagitáció, az érdekek csalfa tudatjátéka? Kinél ez, kinél az, most ne kutassuk. A jelenség létezik, s az Egri csillagok kapcsán ismét megmutatkozott, milyen sajátosan érintkezik egy egészen más ihletésű irányzattal.

Minden konkretizálás egyszersmind egyszerűsítés, sőt erőszakolás is, de kell a példa, ezért térek ki egy olyan kritikára, amely ennek a „másik irányzatnak” bizonyos fokig illusztrációja lehet. B. Nagy László cikkéről lesz szó. Régi és kedves barátom ő, még az aranjuezi szép napokból. Szeretem, sőt talán egy kicsit ismerem is. Ezért hiszem, hogy nem fog soraimért megharagudni, s vele nem szaporítom elleneim seregét.

B. Nagy kritikája nem fejti ki, de egyértelműen abban marasztalja el a forgatókönyv íróját, hogy épp ő vállalkozott egy ilyen könyv megírására, aki „történészi és irodalomtörténészi munkájával” eredményeket ért el a romantikus történelemszemlélet elleni harcban. B. Nagy azt is állítja, hogy Nemeskürty „mintha megfeledkezett volna” e harc tanulságairól.

E kitétel logikája szerint Nemeskürtynek az Egri csillagok forgatókönyvét valami antiromantikus szemlélet jegyében kellett volna megalkotnia. De hogyan lehetett volna antiromantikus modorban feldolgozni az Egri csillagok-at? Még hosszabb ideig kellett volna mutogatni a részeg álomban heverő Dobót? Ábrázolni kellett volna Czeczei Évának ama nemi gerjedelmeit, amelyek esetleg nem a férjéhez kapcsolódtak? Gergelyt be kellett volna állítani egy olyan jelenetbe, amelyben éppen nem hős, hanem vinnyogva reszket a török tüzérség golyóitól? Milyen lehetett volna egy romantikus regény nem romantikus filmváltozata? És miért kellett volna Várkonyi Zoltánnak nem romantikus filmváltozatot csinálni valamiből, amit az egész ország romantikus élményként ismert meg? Csak egy magyarázat lehetséges: azért, nehogy nacionalista, elavult érzelmeket válthasson ki a film. Vagyis ugyanazt a félelmet érjük itt tetten, mint amelyet más módon M. G. P. kritikájából kihámozhattunk.

Hadd emlékeztessek itt arra, hogy ez a félelem jellemezte B. Nagy barátomnak egy másik kritikáját is. Annak idején elmarasztalta a Légió-t, s én nem is kívánok semmiféle esztétikai, ízlésbeli vitát folytatni ez ügyben. De az már nem esztétikai kérdés, hogy Wajda filmjét valamiféle anakronisztikus nacionalizmussal is megvádolta. Én persze semmi ilyesmit nem fedeztem fel a filmben, de erre nem hivatkozhatom, hiszen megérzéseinknek természetesen nincs bizonyító ereje. De az talán elgondolkodtató, hogy a Légió-t Lengyelországban épp ellenkező oldalról bírálták, amint ez könnyen ellenőrizhető. (Engem Jerzy Robert Nowak barátunk, irodalmunk lelkes híve tájékoztatott ez ügyben.) Bizonyos lengyel kritikusok épp azt vetették Wajda szemére, hogy befeketíti a lengyel múltat, hazafiatlanságba esik stb. S íme, mire a film hozzánk elérkezik, „nacionalista” mű lesz belőle. Azért, mert eléneklik benne, hogy Nincs még veszve Lengyelország? Mert megtudjuk belőle, hogy a haladás és nemzeti szabadság jelszavával hódító Napóleon a maga nagyhatalmi törekvései érdekében hogyan csalta meg és használta ki egy nép szabadságvágyát? Mert az egyetemes haladás és a nemzeti ügy konfliktusának egyik kirívóan tragikus példáját láthatjuk?

Féljünk a nacionalista indulatoktól (akár „túlfokozottak”, akár lappangóvá szorítottak), de ne rettegjünk a hazaszeretet, a nemzet, a nemzeti érzés fogalmaitól.

Történelmi okok következtében sokszor eltorzulhat egy nemzet tudata, miként az egyéneké is. Káros illúziók vagy éppenséggel oktalan rezignációk homályosíthatják el a népek egyik-másik rétegeinek, csoportjainak tisztánlátását. Összhangba hozni a valóság követelményeit és a népek természetes vágyait – koronként rendkívül nehéz feladattá válhat. De a tisztázásban csak akkor segíthetnek a művészet és a tudomány emberei – amennyiben egyáltalán van kedvük ehhez –, ha a hazaszeretet említésekor nemcsak a mitől féljünk, miért ne rázzuk a lobogót és az ehhez hasonló tilalmak meghirdetésére gondolnak. Hanem például arról is beszélnek, hogy szabad, lehet és kell szeretni a hazát. És miként kell. És erre személyes példát is mutatnak. És megértik azt, hogy tízmillió emberhez nem lehet egyforma igénnyel közeledni: a nép némely rétegeinek romantikusabb, másoknak realisztikusabb módon lehet és kell megmutatni a múltat. Mert egy nép sohasem lehet egységes intellektuális szinten, s mert a művészetben is – miként az ideológiában – nélkülözhetetlen a Gramsci emlegette fokozatosság.

A nemzeti érzés politikai (vagy üzleti, filmipari stb.) kihasználása, önmaga ellen fordítása veszélyes játék. De az is veszélyes lehet, ha egy nép azt látja, hogy a hazaszeretet fogalmát némelyek állandóan tilalmi rendszabályok láncolatával akarják körülhatárolni.

3/ Vigyázat, magyarok, Mr. Brook-Shepherd elégedetlen velünk!

Az ember egy idő után hajlamossá válhat arra, hogy világnézetileg kiforrottnak érezze magát, s henye elégedettséggel lemondjon ideológiai fejlődésének állhatatos fokozásáról. Talán nem látszom most túl szerénytelen dicsekvőnek kedves olvasóink szemében, ha nyilvánosan megvallom, hogy tőlem távol ez az elkényelmesedési hajlam! Láttam én már materialista tudóst, aki püspöki segédlettel kívánt utolsó útjára indulni, és még sok egyebet tapasztaltam fennállásom félszázada alatt, ennélfogva tudom, hogy naponta fel kell vérteznem magam teoretikus téren, ha nem akarok valamely divatos világnézeti válság örvényes bugyraiban elmerülni.

A sors kaján tréfája, hogy miközben valósággal túltáplálom agysejtjeimet a Filozófiai, a Történelmi, a Közgazdasági, a Pszichológiai, valamint a Filatéliai Szemle búvárlása által, a sorsfordító ideológiai lökést mégsem e tudós orgánumoktól kaptam: egy első pillantásra jelentéktelennek látszó politikai tudósításnak, szinte csak a véletlennek köszönhetem, hogy világnézetem a most búcsúzó esztendőben egyetlen, de sarkalatos ponton ugrásszerűen fejlődni kezdett. Ám haladjunk sorjában.

4/ Kísértetek

Egy bizonyos Mircea Pop így ír a kolozsvári Utunk november 11-i vezércikkében: „A román nép szellemiségének egyik állandó összetevője a békeszeretet, az építés vágya. Nemcsak hódító nép nem volt, amely legyőzött és elnyomott volna más népeket, de még hadat is csak életbevágóan fontos időszakokban viselt, amikor nemzeti léte forgott kockán. Ezek tehát védelmi vagy felszabadító háborúk voltak, és csak olyankor került rájuk sor, amikor a nép és vezetői úgy látták, hogy óhatatlanul ki kell állniuk a világ elé.” Ebből következik, folytatja a szerző, hogy amikor „a nemzeti szellem és lélek megtestesítői” hatvanöt évvel ezelőtt kimondták Erdély és Románia egyesülését, mindjárt állást foglaltak a háború „mint a nemzetközi kapcsolatok szabályozásának eszköze” ellen, így lett Románia (a királyi Romániáról van szó! – F.S.) „a béke bajnoka”.

Nem ismerem Mircea Pop életművét, kevéssé vagyok járatos a román nyelvben. De fordításban már több, az övéhez hasonló romániai fejtegetést olvashattam, s ezért nem tekinthetem eszmefuttatását elszigetelt s elhanyagolható magánvéleménynek, kénytelen vagyok tehát elmerengeni a szokatlan téziseken.

Először is azon, hogy Mircea Pop a jobbágyrendszer és a tőkés uralom korszakát illetően is harmonikus viszonyt fedez fel a román „nép és vezetői” között. Míg más népeket gyakran vittek igazságtalan háborúkba „sírjukban is megátkozott gazok”, a román néppel ilyen sajnálatos esemény nem fordult elő, ez a nép – Mircea Pop szerint – csak igazságos háborúkat vívott.

Üdítő fénysugár volna tehát a román történelem az emberiség oly vigasztalan históriájában, amely telis-tele volt és van értelmetlen, igazságtalan, szörnyű háborúkkal? „Amíg a világ ily veszett”, mint ma, ránk férne az ilyen biztató példa. Mint a történelem iránti kíváncsisággal, ám kételkedési hajlamokkal is megvert alkat, egy kicsit mégis tamáskodom. Vajon, amikor Antonescu marsall csapatai a Szovjetunióra törtek, miért gondolták a román „nép és vezetői”, hogy most aztán „óhatatlanul ki kell állniuk a világ elé” és óhatatlanul épp Adolf Hitler oldalán? Mi, mai magyarok, megtagadjuk Horthy szánalmasan aljas szervilizmusát, ostobán hibás számítását, szégyenletes háborús bűneit, de Mircea Pop szerint Románia, „a béke bajnoka”, mindig igazságos háborút viselt, ennélfogva el kell tűnődnöm azon, hogy Bukarestet védték-e a Krím-félszigeten és Sztálingrád alatt, vagy netán ezek a vidékek is ősi román földek voltak, amelyeket fel akartak szabadítani?

Ám hagyjuk a román–szovjet háborút és a fasiszta Antonescut, Mircea Pop nyilván meg tudná magyarázni, mit kerestek a béke bajnokai a nácik segéderői között. Egyébként is, lehetséges, hogy Antonescut mint háborús bűnöst igazságtalanul végezték ki, s ki tudja, nem fog-e a marsall előbb-utóbb Mircea Pop valamelyik eszmetársának valamelyik történelmi regényében mint nagy román tragikus hazafi megdicsőülni?

Jobban érdekel ezúttal egy másik háború, amelyet a román „nép és vezetői” néhány hónappal azután indítottak, hogy 1918-ban – Mircea Pop szavaival – a „nemzeti szellem és lélek megtestesítői Gyulafehérváron »az új román állam megalakításának« egyik »alapelvévé« nyilvánították a békeszeretetet”.

Nos, az elvi békeszeretetnek és a háború elvi „kiküszöbölésének” egészen sajátos gyakorlatát jelezte az a számunkra meglehetősen emlékezetes tény, hogy a királyi Románia csapatai az imperialisták buzdító intésére és harsány örömére 1919-ben megindultak a Magyar Tanácsköztársaság ellen.

A magyar proletárdiktatúra vezetőinek Lenin ezt üzente: „Ti háborút viseltek. Egyedül jogos, igazságos, igazán forradalmi háborút, az elnyomottak háborúját az elnyomók ellen, a dolgozók háborúját a kizsákmányolók ellen, háborút viseltek a szocializmus győzelméért. Az egész világon mindaz, ami a munkásosztályban becsületes, a ti pártotokon áll…”

Meg lehetne kérdezni: kinek volt igaza. Leninnek, aki a magyar proletárforradalom mellé állt, vagy Ferdinánd bojárjainak, a szocializmus agresszióra kész ellenségeinek? De nem szeretek tekintélyekkel érvelni. Lenin néhány fontos kérdésben tévedett, hátha rosszul ítélte meg a magyar forradalmat is? Ezért az orosz forradalmár helyett román forradalmárokra hivatkozom: akkoriban akadtak olyan haladó románok is, akik Ploeştiben, Iaşiban, Bukarestben rokonszenvnyilvánításokkal segítették a Magyar Tanácsköztársaságot. Nos, kivel tart Mircea Pop? 1919 haladó román munkásaival vagy Ferdinánd király háborús bűnöseivel?

Elképzelhető persze, hogy Mircea Pop legyint 1919 román internacionalistáira is. Ha a szocializmus ügye nem döntő, ha egyetlen fő szempont létezik, a román nemzeti érdek, annak Ferdinánd s Brătianu hívebb megtestesítője lehetett, mint a sztrájkoló román munkások, nem igaz? Ez esetben már csupán egy kérdésem marad: mivel Mircea Pop szerint a románok történelmük folyamán csak védelmi vagy felszabadító háborút viseltek, 1919-ben melyik változatot gyakorolták? A védelmit? Budapesten is, hatalomra segítve Horthy hóhérait, még mindig a hazájukat oltalmazták? Vagy netán felszabadítónak kell minősíteni háborújukat? Talán ez a legvalószínűbb: kétségtelen ugyanis, hogy felszabadították a földjüktől megfosztott szegény magyar bárókat, grófokat s egyéb nagybirtokosokat, valamint az elnyomott szegény magyar tőkéseket a „vörös terror” alól. De ennek a „felszabadító” harcnak a szocializmus nemzetközi szótárában ellenforradalmi háború a neve.

Mircea Pop idézi Agârbiceanu egy régi írását, mely szerint „érvényre kell juttatni a nemzeti mellett a társadalmi igazságot”. Bölcs szavak. Mircea Poppal is egyet lehet érteni, amikor megismétli, hogy a nemzetiségi eszme „sohasem lesz gátjává az emberi társadalom fejlődésének, ha nem csap át sovinizmusba”. Ki kell azonban egészítenem őt: nemcsak valamely nemzetiség lehet sovén, hanem egy ország többségi népének hangadói között is felütheti fejét a sovinizmus. Mircea Pop cikke is ennek az irányzatnak szekundál, amikor egy sosem volt román történelmet kreál, elemi tények és alapelvek felrúgásával.

De vannak elhomályosíthatatlan tények és szocialisták által meg nem tagadható elvek. Hangulatot könnyű kelteni, sokkal nehezebb az elszabadult szenvedélyeket kormányozni. Ha ma közvetett példabeszédekkel dicsőíteni lehet a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervenciót, holnap nem fogják-e közvetlenül is, nyílt szavakkal magasztalni a proletárdiktatúrára törő ellenforradalmárokat? Ha ma szabad burkolt szólamokkal védelmezni a fasiszta Antonescu háborúját, holnap megtagadhatják a Tudor Vladimirescu-hadosztály antifasiszta bátrainak történelmi értékű harcait, felidézhetik a soviniszták végzetes következményekkel fenyegető kísértetjárását.

Mircea Popnak és eszmetársainak tudniuk kell, hogy a történelem sovén átírásának veszélyekkel terhelt színjátékához nem statisztálhatunk némán. Népeink jelenlegi és jövőbeli barátságának fontos ügyét mi nem alapozhatjuk a múlt hamisítására. De éppen a közös ügy érdekében e polémiát sem kívánjuk prolongálni. A magyar és román nép történetének némely szomorú epizódját ok nélkül felhánytorgatni, régi sebeket felszaggatni nem célja egyetlen felelős magyar értelmiséginek sem. A múltnak vannak vitatható kérdései, de ezeket – megítélésünk szerint – nem az Új Tükör és az Utunk hasábjain, nem a tömegkommunikáció fórumain s nem is népgyűléseken, hanem a szaktudományok orgánumaiban hasznos elemezni, tisztázni. A magunk részéről, mint kulturális hetilap, a jövőben is azt szeretnénk folytatni, amit eddig is vállaltunk: bemutatni Vladimirescu és Bălcescu korszakos tetteit, Brâncuşi, Sadoveanu s társaik klasszikus értékeit, áldatlan viták helyett a román és romániai irodalom-művészet propagálásával szeretnénk hozzájárulni népeink oly kívánatos együttműködéséhez.

Sej, szellők, fényes szellők

Előbb „bűnös sereggé” lettünk, mi, népi kollégisták, aztán lassan felmentett bennünket az idő, majd éppenséggel kifényesedett múltunknak e szakasza, s ma már kevés dologgal lehet jobban felbosszantani egy fiatalt, mint a „bezzeg mi, kollégisták” kezdetű legendákkal. Ha egyszer majd véget ér „az ötvenes évek” utólagos kritikájának divatja, ki fog derülni; hogy a torzulások már 45-ben elkezdődtek, másrészt viszont az ötvenes években sem szűnt meg az élet Magyarországon.

1/ Mi, negyvenötösök

Nemegyszer írtam már arról, hogy apám révén szinte beleszülettem a szocialista mozgalomba. De a gondolkodásra hajlamos ember útját pusztán külső befolyások sosem írhatják elő. Nincs automatikus fejlődés, az élet sem szorítható sémákba. Az apai hatás megszabta pályámat, de egyáltalán nem érvényesült azonnal és egyértelműen. 1942-ben már háborúellenes verseket írtam, de közben viaskodtam is az apa által képviselt eszmékkel. Ha ő Zolát, Gorkijt vagy Jack Londont hozta haza a diósgyőri szakszervezeti könyvtárból, akkor én tüntetően lobogtattam vele szemben az antikváriumban vásárolt Flaubert-t; amikor József Attilát olvasta fel a Népszava valamelyik vasárnapi számából, én a félig sem értett, de dacosan franciául magolt Baudelaire-rel vágtam vissza. S ha igaz, hogy kamaszkorom mindent átható legnagyobb szellemi élménye végül mégiscsak a Bálint György szerkesztette József Attila „Összes” lett, akkor be kell vallanom azt is, hogy először az úgynevezett pesszimista versek ragadtak meg, s ezek hitelesítették számomra a többit, a forradalmi remekeket.

2/ Szerencsés nemzedék

Először rajongtunk, s a „holnapra megforgatjuk” öntudatával vetettük bele magunkat a történelemcsinálásba. Mindenkinél jobban értettünk a politikához, a históriához, a pedagógiához, az ifjúsági mozgalomról nem is beszélve.

Azután elkövetkeztek a kritikus évek, amikor jól felfogott érdekből – vagy ami rosszabb: önmagukat is áltatva – verdesni kellett a mellünket, s életrajzainkban egyre sötétebb lapot kapott hajdani népi kollégista múltunk.

Most pedig büszkélkedünk, nosztalgiázunk, mintául kínáljuk magunkat a felnövekvő ifjúságnak. „Igazodjatok a mi múltunkhoz”, mondjuk magabiztosan, s megsértődünk, ha a fiatalok nem mindig érzékenyülnek el emlékeink fényes szellőitől.

Nem túloztuk el egy kicsit a rajongást, aztán a mellverdeső megbánást s most a hivalkodó nosztalgiázást?

Minek tagadjam, magam is hajlamos voltam olykor a népi kollégista öntudat túlgerjesztésére. S ha olyan mai harmincasokkal találkozom, akik tíz évvel ezelőtti, hosszú hajat növesztő, beatdallamokat doboló parányi lázadásaikra emlékeznek büszkén, vagy mai huszonévesekkel beszélgetek gyönyörű iskolákban, pazar klubokban, amelyekben bágyadtan faggatnak „a mindennapok forradalmiságának” (lehetőleg kényelmes és kockázat nélküli) módjairól, nos, ilyenkor még most is elfog némi elégedettség: az utánunk következő nemzedékek egyikéhez-másikához képest valamivel több jogunk van arra, hogy ifjúkorunkat dicsfénybe vonjuk.

De ha kísérletet teszünk arra, ami a legnehezebb, tudniillik saját ifjúságunk higgadt értékelésére, ha tudatosan óvjuk magunkat a megszépítő messziség okozta optikai csalódásoktól, belátjuk, hogy életünknek e vitathatatlanul legszebb időszakát legalább két okból szerényebben illik megítélnünk.

Először is azért, mert ebben a fényes múltban nem minden tőlünk fénylett: a világtörténelem egyik legnagyobb fordulata dolgozott a kezünkre, a magyar történelem új rendszert teremtő változása emelt a magasba bennünket.

Mondjuk ki egészen egyszerűen – kivételes szerencsénk volt. Beleszülettünk egy új világ születésébe, államalapító ifjúsággá lehettünk, mert épp akkor alapozódott az új állam. E szerencse nélkül a mi nemzedékünk erejéből sem tellett volna többre, mint dühödt füstölgésekre, vereséges csatákra, egy mozdíthatatlan gát keserves csapdosására. A történelmi fölindulás lökte félre a gátat, s nyitott utat előttünk.

Igaz persze, hogy nem mindenki mert rálépni erre az útra. Bőven akadtak habozók, óvatosak vagy éppen dacos ellenkezők, akik csak sokkal később váltak az új rendszer híveivé – olykor nálunk is buzgóbb, mert sosem rakoncátlankodó híveivé. Kisebbség voltunk, az az igazság, kockázatot is vállaló élcsapat, s nem rossz erre emlékezni. De hogy olyan kisebbség lehettünk, amely köré többség szerveződhetett, ahhoz mégiscsak az a bizonyos történelmi szerencse kellett, az, hogy világfelforgató szelek fújják ama szabadság jelszóval díszített lobogót.

S a másik ok, amely némi szerénységre inthet bennünket: a világ felforgatása nem teljesen úgy sikerült, mint ahogy azt annak idején, immár harminc évvel ezelőtt reméltük.

Itt persze fordítva is érvényes, hogy sok kudarc nem rajtunk múlott. Ahogyan a mindent elölről kezdés lendülete a közösségi demokrácia felé segített bennünket, a dogmákká hűlő hitek korszakában történelmi kényszerűségek fékezték a demokrácia szocialista kibontakozását. De ha a kezdeti dicsőségből kiigényeljük a magunk részét, nem háríthatjuk el azt a felelősséget sem, amely a későbbiekért nehezedik ránk – a fényes szellős eszmények háttérbe szorulásáért.

Ez a felelősség annál is inkább kötelez, mert közben „középnemzedék” lettünk, a társadalom minden területén ma a mi nemzedéktársainkat látjuk a vezető posztok többségében. Kényelmes, de méltatlan megoldás volna most a múltat lobogtatni mintául – kínáljuk fel e célra inkább jelenlegi eszméinket, tetteinket.

A múlt egyébként is ritkán ad mintát a jelennek, a mi esetünkben erre különösen kevés az esély. Ifjúságunk nekünk kedves emlék, szolgáljon másoknak tanulságul, tárjuk a világ, az új nemzedékek elé történetünket, dokumentumainkat, de tegyük egyértelműen, köntörfalazás nélkül világossá minden érdeklődő fiatal előtt: azt, amihez világok felfordulása kellett, ugyanúgy semmiképpen sem lehet reprodukálni békés, reformos idők kellős közepén. Tárgyilagosan, mondhatni tudományos higgadtsággal meg kell jelölni a „kollégista módszerekben” azt, ami ma is beépíthető nevelési szisztémánkba, de nem szabad illúziókat keltve minden további nélkül folytathatónak hirdetni a lényeges pontokon nem folytathatót.

Csak azért, hogy mozgalmas ifjúkora legyen minden új nemzedéknek, tízévenként nem lehet szétverni egy társadalmat. Szétverni különben is azt a rendet kell, amely másként nem javítható, s amely szét is verhető. Márpedig ha egy nevelési rendszer célja a világ megforgatásához öntudatos embereket teremteni, módszerei nem lehetnek mindenben alkalmasak annak a mai rendnek, amelynek tartós távlata a folyamatos építés, a javítóreform.

A népi kollégiumi mozgalom mégis hatalmas tapasztalat, a korok különbségei ellenére is. Igényli az elemző feldolgozást, a hiteles magyarázatot. Ez a tapasztalat azonban nem utánzandó mintát kínál, hanem ösztönzést arra, hogy a mai viszonyainknak megfelelő módon újítsuk meg nevelési rendszerünket.

A kollégiumok mindenképpen a demokrácia iskolái voltak, s a mostani nevelésnek is a demokratikus szocializmusra kell irányulnia. Az egykori kollégisták mégsem a múltukkal szolgáltathatják a legjobb példát, hanem a jelenükkel. Nem az őrzi a jó népi kollégista hagyományt, aki az ifjúságnak leglelkesültebben dicséri hajdani példánkat, s közben a saját posztján fáradtan, rutinból vagy éppen közönnyel „ügyintéz”, hanem az, aki nem felejtette el, mi volt a lobogónkra írva, s a maga lehetőségei szerint konokul dolgozik azon, hogy a szocializmus minden nappal közelebb kerüljön eszményeinkhez.

3/ Adalék egy illúzió történetéhez

Kardos László két tettével és egy tervével írta be nevét a magyar nevelés történetébe: az ő vezetése alatt vált a Györffy-kollégium a haladó ifjúság egyik szellemi központjává, majd elsősorban az ő nagyszabású szellemi, szervezői és irányító tevékenysége határozta meg a népi kollégiumi mozgalmat. A közéletnek is vannak sajátos Don Juanjai, akik csak addig csüggnek az imádotton, amíg hódolatuk tárgyát birtokba nem veszik, de a siker után azonnal új célt szemelnek ki maguknak – Kardos mindenesetre ilyen alkat volt a politikában. „A Györffy” és a NÉKOSz diadala után tüstént új tervet szőtt: hozzon létre a népi kollégiumok mozgalma egy olyan akadémiát, ahol az új Magyarország „politikai szakértelmiségét” nevelik majd „a munkások és parasztok fiaiból”. Akkoriban húszesztendős egyetemistaként és a Györffy-kollégium tagjaként a márciusi fiatalok történetével s mindenekelőtt Vasvári Pál munkáinak (első) kiadásával foglalkoztam. Ez is oka lehetett annak, hogy Kardos mellett segédeskedhettem a terv kidolgozásában, s így talán az Akadémiát sem véletlenül nevezte el Kardos a magyar történelem csodálatos ifjú forradalmáráról, az életének huszonharmadik évében kegyetlenül meggyilkolt Vasvári Pálról.

4/ Dánom meg én

Még egy Napóleonnak is hat évig kellett tanulnia a katonai iskolában, hogy hadnagy lehessen! Én viszont – hiába, az ujjunk sem egyforma – ugyanezt a rangot öt perc alatt értem el.

Történt pedig mindez 1948 őszén, miután a NÉKOSz-t felszámolták. E felszámolást átmenetileg ugyan „újjászervezésnek” keresztelték el, de bennem – mivel már elmúltam húszesztendős – némi sejtések támadtak az átszervezés igazi mibenlétét illetően. S mivel sejtelmeimnek a fiatalokra oly jellemző bohókás könnyelműséggel hangot is adtam, a NÉKOSz-elhajlást megtestesítő vezető csoporthoz soroltak, s átnevelésre egy tudományos intézetbe küldtek, amely a munkásmozgalom történetét volt hivatva tanulmányozni, annak az akkori szokásnak megfelelően, amely szerint e történet nem áll másból, mint a mindenkori egyetlen igaz vezetőnek és hadseregnyi árulónak a küzdelméből.

Itt nagyon hamar meguntam, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy leprásra, s mivel negyedik tanévem kezdetére a bölcsészeti egyetem is eléggé riasztóan hatott kedélyemre, fogtam magam, kiléptem a tudományból, s átiratkoztam a színművészeti főiskolára rendezőnek. Ha ott maradok, ma az én fejemet is követelik az ifjú színházi rendezők, de ettől megmentett a történelem, amely csak néhány hetet engedélyezett számomra Thália vidám papjelöltjei között. Elhagyván ugyanis a Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetemet, szolgálati mentesítésem érvényét vesztette, ennélfogva besoroztak a XII. honvéd gyalogezredbe, Orosházára.

Miért, miért nem, magam sem tudom már, Orosháza nem vonzott eléggé, s még aznap délelőtt jelentkeztem az MKP központjában, egy pártfogómnál, aki a NÉKOSz-határozatot megelőző belső vitákban az elviséget párosítani tudta a tisztességgel.

– Menj vissza az egyetemre – ajánlotta.

– Az egyetemre? A Kornis Gyula mintájú reakciós hólyagok birodalmába?

Ha tudtam volna akkor, hogy huszonöt évvel később ifjú irodalomtudósok miként fogják idézgetni Kornist, mint az orákulumot, bizonyára nagyobb tisztelettel szóltam volna a Korvin-lánc birtokosáról, sőt talán tanítványául is szegődöm, jövőmet biztosítandó, de sajna, csak ritkán sikerült a jövendőt megjósolnom. S mivel barátom a színházat a magamfajta politikus alkatú – vagy legalábbis akkor még annak látszó – ifjú történészjelölt számára menekülésnek tekintette, elhatározta, hogy a Petőfi tiszti akadémiára vezényel.

– Vagy a sereg, vagy az egyetem, válassz!

Csak álltam ott, mint Napóleon Barras előtt, amikor arról kellett döntenie, hogy leverje-e a királypárti felkelőket. Úgy döntöttem, hogy Napóleon pályatársa leszek: Petőfinek már a neve is jobban vonzott, mint a különben remekül író Pázmánynak egész tudománya.

Délben sült civilként köszöntem el pártfogómtól, s délután már a politikai tisztképző akadémia tanára voltam, hadnagyi rangban. Magyar történelmet tanítottam – ott. E helyhatározó szócskát azért kell hangsúlyoznom, mert akkoriban, ha az embernek rosszul állt a szénája, nagyon hamar Orosházán vagy még kellemetlenebb helyen találhatta magát, ha ellenben úgy látszott, hogy szénája rendeződik, akkor mindenütt felfedezték tehetségét. Így jártam én is. Még ugyanazon az őszön filozófiaelőadó lettem a Gyógypedagógián és világtörténelem-tanár a Pedagógiai Főiskolán.

Ennyi tudományban, persze, nem lehettem járatos huszonegy éves fejjel, de volt – akkor még volt – önbizalmam. És volt egy Petőfim. Az átképzésre elém vezényelt horthysta tiszteknek magyar történelem címén Petőfiről és az ő márciusi forradalmáról értekeztem, a Gyógypedagógia kedves tanárjelöltjeinek poétám példájával magyaráztam a forradalmi filozófiát, a Pedagógiai Főiskolán pedig természetesen a nagy francia revolúcióból állt a világtörténelem, lévén az költőnknek is kedvenc stúdiuma.

Villamos átszállójegyem hátlapjára rögzítettem az óravázlatot, s egész napomat a rekedésig kitöltötte a pedagógia. Mivel kint, a városban, az egyenruha iránt oly érdeklődő ifjú hölgyek, akarom mondani elvtársnők körében tündökölhettem, előttük mindig uniformisban jelentem meg (de szép szürke bársony parolim volt, elérzékenyülök, ha rágondolok!), a laktanyában viszont, hol szállásom is vala, szívesebben jártam melegítőmackóban. Ez volt az én életem aranykora. Időnként még ma is álmodom erről az őszről: tornagatyában ülök a katedrán, s deres fejű ezredeseknek magyarázom, hogy miért nincs igaza Mindszenty bíborosnak, amikor Kossuthot gyalázza. S aztán összemosódnak az álomképek, s az ezredesek helyére neves mai magyar írók települnek, s én elkeseredésemben felébredek.

De akkor még, a centenáriumi esztendő mámorában, kockázat nélkül védhettem 48-at, s boldogságom teljességét csak az zavarta, hogy a balszerencse rám uszított egy altisztet.

Koncz bajtárs a két háború között kezdte hadi pályafutását, s 1948-ban még mindig csak törzsőrmester volt. Ez a körülmény már önmagában is érthető ellenérzéseket váltott ki belőle, velünk, ifjú taknyosokkal szemben, akik mindjárt sarzsival kezdtük a szolgálatot. Ráadásul és vesztemre meglehetősen kellemetlen alaknak találtam, átmeneti lénynek a leventeoktató és a börtönőr között, akivel kapcsolatban nehezen tudtam működésbe hozni egyébként legendásan kedves és derűs modoromat – meglátnunk és megutálnunk egymást egy pillanat műve volt.

Talán nem is kell említenem, hogy miként minden viszályomban, ezúttal sem én voltam a kezdeményező fél: Koncz bajtárs már a bemutatkozáskor célzást engedett meg magának arra, hogy manapság olyanok kapnak tiszti rangot, akik részt sem vettek a háborúban.

– Mit szól hozzá – vágtam vissza a fiatalok könyörtelenségével –, részt vettem.

– És hol, ha szabad kérdeznem?

– A barikád másik oldalán.

Eltartott néhány percig, míg birkózott az eszmével, de végül is felfogta. S ezzel beiratkoztam nála.

Önök most azt kérdhetik, miként árthatott egy törzsőrmester egy hadnagynak? Hát kérem szépen, úgy, hogy őt bízták meg a fiatal tisztek lovaskiképzésével. Mert egy katonai akadémia ifjú előadójának lovagolni is kell tudnia, hogy az átnevelendő öreg tiszteknek meggyőzőbben magyarázhassa, mennyire nélkülözhetetlen a történelmi materializmus a győzelemhez.

Koncz első dolga volt, hogy kiválasztotta számomra a lovarda leglomhább virslijelöltjét, Dánomot. Ez a nyugdíjas pej még elindulni sem igen kívánkozott, nemhogy vágtázni. Rám nézett azzal a jóságos, bölcs szemével, mintha agitálni akarna: „Hadnagy úr, hagyjuk ezt a marhaságot, Önnek se kell, nekem se jó, arról nem is beszélve, hogy mennyire igazságtalan az, ha egyik élőlény a másikat hordja a hátán.”

Tudtam, hogy igaza van, de mint mindig, valahányszor a hiúság ágaskodik az emberben, s az értelem visszavonulásra kényszerül, csak azért is erőltettem a dolgot. Az első lecke húsz percig tartott volna, de büntetésül teljes hatvan percig izzasztottam Dánomot.

– Fel fog törni az ülepe – jósolta Koncz, nyilván azzal az álnok hátsó szándékkal, hogy mint dacos természet, csakugyan feltörésig vigyem a dolgot. Kiérezve szavaiból az „úri” ülepek iránti megvetést, tovább ügettem.

Estére nem tudtam se ülni, se állni testemnek azon a részén, ahol egyébként legfinomabb a bőröm, véres hólyagok éktelenkedtek. Másnap mégis starthoz álltam. Néhány hét múlva jó öreg barátomnak éreztem Dánomot, s ha cirkuszban még nem is léphettem volna fel, magyar öttusázó lovasnak már elkeltem volna a montreali olimpián, ha a pályán maradok.

Koncz bajtárs nem tudta elviselni sikeremet, s bosszút forralt. Egy délelőtt kirakta az altiszti szállás ablakába a rádiót, s amikor ötödször vagy hatodszor délcegen elügettem előtte, bekapcsolta a készüléket. Recsegő indulózene harsant fel, Dánom felvágta a két első lábát, illegetni kezdte magát, kitört a sorból az akadályok felé, én meg vagy ügyetlenül rángattam, vagy a sarkantyúval bántottam meg, nem tudom, mindenesetre váratlanul úszni kezdtem a levegőben. S aztán fejre álltam.

Költhetnék most itt hatásos mesét arról, hogy e tragikus zuhanás közben egyetlen pillanat alatt miként éltem át egész életemet, de ilyesmiről már sokan írtak regényben, rádiójátékban, versben, s én különben sem zuhanás közben szoktam gondolkodni.

– Csak egy kis agyrázkódás – mondta a kórházi ágyam fölé hajló orvos. – De ennyi erővel eltörhetted volna a gerincedet is.

Megtudtam tőle, hogy Dánom cirkuszos ló volt valaha, s ha indulózenét hall, fel-feltámad benne dicsőségben eltelt ifjúságának emléke. Cirkuszi paripa? Rendben van, Koncz bajtárs.

Amikor felépültem, először is kifürkésztem, melyik délelőtt lesz fúvós zene a rádióban, s a kellő időben megjelentem a tanpályán. Már messziről kiabáltam Koncznak:

– Tegye ki a rádióját az ablakba, tegye ki, ha mondom!

Nem sok jót nézett ki belőlem, egy perc múlva már üvöltött a rádiója. Adtam egy szem kockacukrot Dánomnak, felpattantam rá, s aztán fél órán át fel és alá parádéztam Koncz előtt. Egy-egy lendületesebb ritmusnál Dánom megrázta a sörényét, a művészvér ki akart törni belőle, de szigorúan bántam vele, mint velem a sors. A műlovaglást zuhanórepülés nélkül úsztam meg.

– Miért csináltad ezt, te őrült? – faggatott később az orvos őrnagy.

– Csak meg akartam mutatni annak a dögnek, hogy én akkor ugratok, amikor én akarom, s nem akkor, amikor ő szeretné. A dög természetesen nem Dánomra vonatkozik.

Nem sokkal később levetettem az uniformist, kezdett a katonaélet túl komollyá válni akkoriban, legalábbis számomra. „A hadsereg nem átjáróház”, mondták illetékes helyen, s ezért le kellett mondanom rangomról, hogy kiléphessek. Fájó szívvel bár, de így tettem. Ma is őrzöm katonai igazolványomat, benne e két jelkép erejű sorral: „Katonai szakképzettsége: politikai tiszt. Rendfokozata: t. honv.”

Azóta sok szennyvíz lefolyt a Dunán, de én ma is szívesen emlékszem vissza Dánomra. Megnézem a lovas filmeket a tévében és a moziban, bekapcsolom a rádiót, ha fúvós-indulós zenét sugároz. Ilyenkor képzeletben Dánomra pattanok, s bármilyen vad muzsika csábítja őt, nem engedem, hogy elragadjon bennünket. Legutóbb is valami euro… forradalmi indulót fogtam magamnak az éterben, de szilárdan tartottam paripámat, nem ugrattunk.

Jól van, hadnagy úr – nézett rám Dánom fáradt filozófusszemével, és hadnagynak tisztelve, mivel ő az egyetlen, aki elismeri régi rangomat –, jól van. Mi, ugye, kiválóan kedveljük ezeket a dallamokat, már akkor fújtuk őket, amikor e tüzes lovasok még nem mutattak ennyi szenvedélyt. Nagyon vonzó muzsika… És milyen merészek az ugratók! Mindenesetre kívánunk nekik szerencsés akadályvételt, most ők mutassák meg, hogy mit tudnak. Mi nem szeretünk a mások muzsikájához igazodni, s egyébként is, majd akkor ugrunk, ha magunk is jónak látjuk. Nem igaz?

Igaz, nem igaz, mindenesetre adtam neki egy szem kockacukrot. Jutalmul jó tanácsaiért. És kárpótlásul porondon, tanpályán, bokaverő akadályokon gyönyörrel eltékozolt ifjúságért.

5/ Nem ereklye, nem is kövület

Huszonkét esztendős voltam, amikor 1949-ben egy felsőfokú ideológiai tanintézet hallgatója lettem. Őszintén szólva nem törtem magam e megtiszteltetésért, mert világéletemben viszolyogtam a szervezett oktatástól, de akkor, frissen megbélyegzett györffystaként, jobbnak láttam megjavulásomnak azzal is jelét adnom, hogy a népi kollégista elhajlásaimat megbocsátó vezényszóra engedelmesen felmasíroztam a szabadság-hegyi Rege Szállóba, hol új, immár sokadik iskolám székelt.

Már az első előadás meghökkentett. A Gyulai Pál-termetű s hozzá hasonlóan agresszív filozófus megnyitó szövege ebben az ellentmondást nem tűrő tételben csúcsosodott ki: Marx, Engels, Lenin nagy ember volt, de Sztálin mindannyiukhoz képest egy fejjel kimagasodik. Akkoriban még semmiféle kétely sem motoszkált bennem Joszif Visszárionovics teoretikusi és gyakorlati tetteinek nagyságát illetően (sőt kiváló képességeit ma is méltányolom), de az összehasonlítást igaztalannak, sőt ízléstelennek találtam, mert gondolkodási készségeim átmeneti elvesztésének időszaka még nem következett el, csak közeledett.

Sebaj, gondoltam magamban, nincs nagyságmérő centiméterünk, ez engem nem érint. Hamarosan azonban olyasmit is tanultam, amit már nem rázhattam le magamról. Működött ott egy kedves tanárunk, szintén emigrációból tért haza, de benne nyoma sem volt annak a bíborosi gőgnek, amely a Sztálin-egyház fentebb említett filozófiai főpapját eltöltötte. Világnézeti hibáim Kedves Gyomlálója, nevezzük röviden K. G.-nek, szelíd megértéssel viseltetett téveszméink iránt. Előadói pulpitusára kitett maga elé egy hatalmas bögre kávét, s apró szürcsölgetések közepette, atyaian joviális válaszokkal oszlatta ifjúi kobakunkból a ködfelhőket – mire a kávé elfogyott, a tanóra is véget ért. Az igazat megvallva órái alatt verseket írtam, mert különben elaludtam volna e jóságot árasztó unalom közepette, egyszer azonban olyan szövegre lettem figyelmes, amely a másfél évi felsőfokú ideológiai oktatás során engem a legmegrendítőbben sújtott le. Preobrazsenszkijről beszélt K. G., „a hitvány árulóról”, aki azt hirdette, hogy „a marxistának a saját fejével kell gondolkodnia”. Az önálló gondolkodás e makacs hajtogatása – ismételgette K. G. – az első jele volt Preobrazsenszkijnél annak „a burzsoá individualizmusnak”, amely egyenesen ragadta őt a förtelmes árulásba, majd megérdemelt sorsába.

Sokat nem tudtam Preobrazsenszkijről, de annyit elég volt tudnom, hogy a megbélyegzett ellenség ugyanabban vétkes, mint én – az önálló gondolkodás propagálásában. A népi kollégiumok Vasvári Akadémiájának előkészítő tanfolyamát ugyanis én vezettem 48-ban, s fő bűnöm az volt, hogy egy Barrault-film vitájában a hallgatókat előbb a műigenlésére igyekeztem befolyásolni, majd amikor ez sikerült, a film elítélése mellett érveltem, s amikor a hallgatók véleménye ebbe az irányba fordult, jól megbíráltam őket befolyásolhatóságukért, s lángoló védőbeszédet tartottam a voltaire-i kételkedés, az önálló gondolkodás mellett.

Nem állítom, hogy módszerem általános pedagógiai csodaszernek való, magam is csak egyszeri kísérletnek, mintegy bevezető figyelmeztetésnek szántam politikai akadémiánkhoz, de hiába, az elhajlásokat vizsgáló legilletékesebb fórumon Könyörtelen Elszántsággal Bíráltak meg, s így sikerült nekem is ürügyet szolgáltatnom az Akadémia feloszlatásához… Tudtam, hogy K. G. ismeri e történetet, s amikor az önálló gondolkodást követelő Preobrazsenszkijt, mint véres kísértetet megidézte lelki szemem elé, úgy éreztem, egyenesen hozzám beszél. Az utolsó korty kávét mintegy szomorúan hörpölte be, búcsúzóul rám vetette számonkérő tekintetét, s én lesütöttem a szememet, míg ő kegyes atyákat idéző lépteivel méltóságteljesen vonult ki a teremből.

Marxról akarok beszélni, nem magamról, de ha csak röptében is, utalnom kell még arra, hogy amennyiben később néhány évre sajnos elfojtottam a kételyeimet, azt a koreai háború, a jugoszláv eretnekség s a perek keltette sokk mellett épp ez a Preobrazsenszkij-példa okozta: valahányszor olyan ténnyel kerültem szembe, amely cáfolni látszott valamelyik elméleti, politikai hiedelmemet, mindig szorongva kellett arra gondolnom, most ágaskodik bennem a burzsoá individualizmus ördöge, hogy kételyeivel az árulásba sodorjon – s én elhallgattattam Lucifert.

Csak néhány rövid évre sikerült. Később 55 vagy 56 nyarán, amikor a központi pártlap éppen újabb elhajlásért megdorgált szerkesztőjeként egy kiemelt üdülőhelyen találkoztam hibáim egykori Kedves Gyomlálójával, röviden K. G.-vel, meg akartam kérdezni tőle, csakugyan nekem címezte-e preobrazsenszkijes példabeszédét, de láttam, hogy rossz bőrben van, nem akartam idegesíteni egy eretnek kérdéseivel. Semleges terepre próbálván evezni, betegsége felől faggattam, s eszembe jutott hatalmas kávésbögréje: érdeklődtem, nem a sok kávé tette-e tönkre a szívét. Mosolyogva legyintett, s felvilágosított arról, hogy ő már akkor is beteg volt, s a bögrében nem igazi vagyis nem tureckoje kofe volt, csupán csornoje, azaz pótkávés lötty. „Tudja, nem szabad izgatnom magam – magyarázta –, megviselte szívemet a történelem.” S a sokat tudó, de hallgatásra ítélt ember szomorúságával nézett rám.

Többet nem találkoztunk. Nemsokára meg is halt, s én inkább részvéttel, mintsem malíciával, arra gondoltam, marxizmusa is ilyen hígított, pótmarxizmus volt, mint a kávéja, hogy megkímélhesse magát mindenféle nyugtalanító izgalmaktól. Marx tana, mely valamikor társadalmi izgatószernek készült, a békés agyi emésztés szelíd funkcióját töltötte be nála, a kész válaszok nyugalmát kínálta, a kínzó vívódások megelőzésének megnyugtató panáceáját. A Marx- s kivált Sztálin-idézetek légiója csak arra szolgált az ilyen teoretikusoknak, hogy elfedje tökéletes eltérésüket a marxi gondolkodástól.

Az az igazság, hogy a Marx-tanítványok egy része már a tanalapító életében szorgalmasan hígította a Mester súlyos gondolatait. Amikor száz évvel ezelőtt A tőke írója befejezte életét, már írt vagy legalábbis élt az első nagy marxista nemzedék, amely önállóan értelmezte Marxot – Mehring, Plehanov, Labriola, Luxemburg, Szabó Ervin, s persze mindegyik közt a legeredetibb és leghatalmasabb szellemi erővel, Lenin –, de a II. Internacionálé vezérkarában már kezdettől fogva egyre nagyobb teret kaptak a betűrágók. Engels, a hű barát és méltó eszmetárs szerint e dogmatikusok láttán hajtogatta Marx, hogy ő „nem marxista”: „S valószínűleg azt mondta volna ezekről az urakról, amit Heine mondott követőiről: »Sárkányokat vetettem és bolhákat arattam«”.

Amikor pedig hivatalos állami ideológiává lett a marxizmus, elkezdődött az az elszomorító folyamat, melynek során az emberiség legforradalmibb eszméje megkövesedett dogmák címkéjévé vált.

Ebből a „marxizmusból” elsőnek maga Marx szorult ki. Jelentékeny és kevésbé jelentékeny vezetők istenítése zajlott (a világ némely részén zajlik ma is), s közben hallgatni kellett arról, hogy Marx mennyire elítélte a személyi kultuszt („Widerwille gegen allen Personenkultus”). A sztálini önkény ideológiai fedezése kedvéért meghamisították a francia forradalom marxi megítélését: csak azok a citátumok szerepeltek évtizedeken át, amelyek „a vörös terrort” helyeselték, de figyelmen kívül hagyattak Marx és Engels idevágó kritikai észrevételei, melyek szerint a terrort az „őrjöngésig fokozták” stb. Az önálló gondolkodást kiszorította a vakfegyelemmé kovácsolt „ideológiai szilárdság”, citátumok imamalmos darálása folyt egy seregben, melynek alapítója a „De omnibus dubitandum” jelszavát vallotta: mindenben kételkedni kell.

De minek felhánytorgatni ezeket a régi dolgokat? Amikor divattá lett az „ötvenes évek” bírálata? Amikor a posteriori, vagyis utólagos bátorsággal oly sokan ostorozzák ezt a múltat? Hadd rögzítsem, meglehet szerénytelenül, hogy beszéltem én minderről már huszonhét évvel ezelőtt is, Gerő Ernő első titkársága idején (lásd Költőink igaza c. cikk), tehát nem a mai divathoz akarok igazodni. Mart utóéletének fent jelzett szomorú szakaszát azért kell emlegetnem, mert ez a múlt ma is él – s épp a marxizmus mai „helyzetét” a tegnapi viszonyok nélkül nem is lehet megérteni. A dolog természetéből következik, hogy a következményeket e tekintetben a legnehezebb orvosolni. Az életszínvonalat lehetett emelni, legalábbis jó két évtizeden át, a törvényességet helyre lehetett állítani, véget vetettek a vezetők szervilis kultuszának, megnyílhattak a határok, szabadabbá válhatott a mindennapi élet, de egyáltalán nem könnyű jóvátenni egy olyan korszak ideológiai torzulásait, amely végzetes dogmáit Marx nevével díszítette fel, s ezzel magát Marxot is kompromittálta.

Nemrégiben egy szellemes cikkíró gúnyolta azokat a „legváltozatosabb témájú” tudományos dolgozatokat, melyek szerzői szeretik hangsúlyozni, hogy munkájuk „legfontosabb kiindulópontjai természetesen Marx–Engels–Lenin egyes tézisei” (A téli kalodából, Élet és Irodalom, 1983. február 18.). A Népszabadság glosszaírója viszont aggályát fejezte ki e helyzetábrázolással szemben, amely „egy harminc év előtti” állapotot tart mainak (Egy elkésett tudósításról, 1983. február 23.).

Senki sem állíthatja magáról, hogy minden zugáig átfogja pillantásával a magyar szellemi életet, de munkakörömnél fogva mégiscsak sok mindent közelről láthatok, a közéletet mindenképpen. Nos, az És cikkírójával ellentétben én sem tapasztalom azt, hogy a „dialektikus materializmus alaptételei”, „örökké közszájon és köztollon forognak”, s hogy működik valami szorongás a tudósokban és írókban, „mely arra int, hogy Marx–Engels–Lenin-idézetek vagy hivatkozások nélkül oda se szabad ülni a dolgozóasztalhoz, szólásra se szabad jelentkezni, nyilatkozatot se szabad adni”. S bár nemcsak harminc évvel ezelőtt virult a citatológia, hanem akad még vaskalaposság, betűrágás ma is, sokkal inkább érzékelhető az a „szorongás”, amely olykor marxista múltú tudósokat is visszatart attól, hogy Marx tanaival érveljenek, míg mások minden szorongás nélkül elevenítenek fel sült polgári elméleteket vagy mucsai téveszméket. A marxizmus államvallássá emelésének legsajnálatosabb következménye ugyanis az volt – jelszó: ami nincs a Koránban, arra nincs is szükség –, hogy erőszakkal zárták el az utat sok 20. századi elmélet elől. S amikor a kapuk megnyíltak, ahogy ez már lenni szokott, a kritikai befogadás helyett álmélkodó hódolat övezett nálunk olyan iskolákat is, amelyek fölött Nyugaton már eljárt az idő, s kultusza támadt nem egy hazai mítosznak, amelyet az ötvenes években „adminisztratív” eszközökkel szorítottak háttérbe, hogy ezzel megteremtsék a mártír tanok diadalmas feltámadásának legkedvezőbb feltételeit.

Ha mindehhez számításba vesszük azt is, hogy a „létező szocializmus” országaiban már a világgazdasági válság előtt is akadtak strukturális bajok, s újabban földgolyónk ábrázata is gyakran kilátástalan gondolatokra ragadhat bennünket, nem csodálkozhatunk azon, hogy ebből a sokágú válságból a marxizmus presztízse nem került ki sértetlenül.

Ha valamiben, a politikai gondolkodás tisztulását illetően mégis optimista vagyok. Beszédes tény, hogy magát az eszmei válságot, a dogmatizmus uralmát és bukását legmélyebben épp Marx segítségével lehet elemezni, amint erre Gramsci már félszázaddal ezelőtt imponáló kísérletet tett. S aki korunk valóságát meg akarja érteni, el fog jutni vagy vissza fog találni Marxhoz, a szocializmus első tudósához. A marxizmus nem ereklye, amelyet imádni kell, mint a szocializmus talmudistái vélték, de nem is a halott múlt kövülete, amelyet múzeumba kell zárni, mint némely divatáramlatok propagandistái szeretnék elhitetni velünk. Az erőszakkal biztosított monopólium csak árthatott Marx tanainak. Az eszmék szabadabb ütközése viszont megteremti a feltételét annak, hogy ez a legbelsőbb lényegénél fogva küzdelemre alkotott elmélet újabb ösztönzéseket adjon a szocializmus korszerűsítéséért vívott harcnak.

Jóvátenni a jóvátehetetlent

E fejezetbe azokból az írásaimból válogattam néhányat, amelyek az úgynevezett – nagyon rosszul megnevezett – személyi kultusz korszakát, e kor embereit, illúzióit és csalódásait, vívmányait és vétkeit igyekeztek megvilágítani. Elsőül egy részlet következik Távvezérlő kalauz című dialógusaimból. A Folyosói szümpozion folytatásának szántam e csevegéseket, a könyv el is készült, de nem jelent meg, csupán öt „kapcsolás” látott belőle napvilágot a Kortárs-ban. Értem mindig kockázatok vállalására is kész, kedves emlékű barátom, Simon István tartotta a hátát e sorozatért. Ma már minden bizonnyal megjelenhetne e könyv, de sem időm, sem kedvem nincs foglalkozni vele, átadom „az egerek rágcsáló kritikájának”. E mostani kötet céljaira mégis hasznosnak látszott kiválasztanom belőle két részletet. Mivel remélhető olvasóim közt aligha számíthatok sok olyanra, aki emlékszik még a Folyosói szümpozion-ra, vagy egyáltalán hallott róla, annyit még közölnöm kell elöljáróban, hogy e beszélgetés fő tárgya „a nemzeti kérdés” volt, s a dialógus férfi résztvevői, némi szatirikus túlzással, életem egy-egy szakaszának megszemélyesítői.

1/ Miért ettük meg a kefét?

2/ Népünk atyja – félközelből

Ha most azt mondanám, hogy az én felszólalásom is elhangzott az SZKP XX. kongresszusán, akkor sikkesen igazodnék a mai magyar memoárirodalom ténykezelési divatjához, de nem szeretek divatozni, s ezért szerényen s hitelesebben fogalmazok: nekem is volt egy parányi részem a korszakfordító értekezlet előkészületeiben… Az történt ugyanis, hogy megbízást kaptam Rákosi Mátyás felszólalásának megírására, s feladatomnak eleget is tettem.

Immár jó negyedszázad távlatából is emlékszem, hogy a megbízatás mellbevágóan hökkentett meg. Nem azon csodálkoztam, hogy Rákosi másokkal is készíttet szöveget, hiszen ezt teljesen természetesnek tekintettem. Egy országos, sőt akár megyei vagy városi vezető irtózatos hajszában él, s rengeteg szónoklatát nem írhatja meg minden esetben saját kezűleg. A beszédírók foglalkoztatása ma már világjelenség, de voltaképpen azóta létezik, amióta a politikai és egyházi szónoklatok műfaja megjelent. William Safire, a híres amerikai publicista, cikkeiről éppoly nevezetes, mint arról, hogy ő készítette Nixon beszédeit, s még a lebilincselő – legalábbis a lengyel milliókat lebilincselő – orátor, II. János Pál szellemi műhelyében is működik szónoklatgyártó team.

Akkoriban, vagyis 56 elején, még nem olvastam a derék svájci, Etienne Dumont emlékiratait, de annyit tudtam már a Nagy Forradalom történetéből, hogy annak leghatásosabb debattere, Mirabeau, szintén dolgoztatott beszédgyártó stábot, mégsem jutna eszébe egyetlen igazságos embernek sem, hogy a forradalmár gróf ékesszólásának érdemeit ez a tény semmivé tehetné. Egy valamirevaló vezető beszédeit – a politikai körülmények közepette – saját egyénisége, szellemisége szabja meg, ő határozza meg a kívánt szöveg célját, főbb érveit, hangnemét stb., s ha ad magára, mint mondjuk a mai pápa is, a szöveg végső formáját „saját kezűleg” maga alakítja ki. Közreműködni egy ilyen írás elkészültében alig több, mint téglát hordani az építőmester keze alá.

Ráadásul, Mirabeau korától eltérően, Rákosi országlása idején a közéleti szónoklás oly mértékben megdermedt a kötelező fordulatok szent kényszerétől, hogy az eredeti gondolkodó gyakran ugyanolyan „színtelen-szagtalan nyelven” beszélt, mint a sült bürokrata vagy a szellemi tohonya. Egy idő után még a sémák nyelvének hadat üzenő Révai szövegeit is alig lehetett megkülönböztetni mondjuk Gerő Ernő vagy Vég Béla okfejtéseitől. Dumont-nak még tehetség kellett ahhoz, hogy Mirabeau stílusát megközelítse, Rákosi lelkesítő szövegeinek utánzásához csak egy kis figyelem és fegyelem szükségeltetett.

A feladat tehát nem ígérkezett nehezebbnek, mint mondjuk ma pesszimista szabad verset írni bármely költői antológiába. Meghökkenésemet nem is a megbízatás, hanem annak némely személyes vonatkozása okozta. Ezek megértéséhez azonban, ha csak vázlatosan is, a „Rákosi és én” című témakörből kell felelevenítenem néhány mozzanatot.

Kezdem az elején, amikor még nem is éltem, s apám csak tizenhárom éves gyerek volt, de már abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Miskolc alatt lelkesítő perceken át cipelhette a puskáját egy vörös katonának, aki azután derekasan hozzájárult a cseh burzsoázia ellenforradalmi csapatainak megfutamításához. Sokszor hallottam én erről a fegyvercipelésről, s a mese mindig azzal ért véget, hogy „nincs messze már az idő, amikor újra mannlicher lesz a vörösök kezében”. Vagyis apám szabályosan felkészített Kun Béla hazatérésére, mely esemény bekövetkeztét nádtetős házunkban úgy vártam, mint a bibliai zsidók a Messiás eljövetelét. A negyvenes évek elején ugyan még Hejőcsabára is eljutott a híre annak, hogy „a prolidiki” vezére körül valami nincs rendben, de e híreszteléseket is betudtuk a rágalmazásra mindig kész úri propagandának, s a „rugalmas elszakadás” meg a többi hazudozás rovatába utaltuk.

Én tehát személy szerint némi csalódással vettem tudomásul – valamikor 1944 decemberének közepén, amikor Farkas Mihály megjelent miskolci lakásunkon –, hogy új vezérünk van. A német hadsereg és a nyilas haramiák alóli felszabadulás amúgy sem emlékeztetett az ábrándjaimban oly sokszor elképzelt jelenetekre, s némely keserű élményeimet most tetézte a váratlan vezércsere, mely ráadásul „új” politikával járt együtt. Mi ugyanis épp le akartuk tartóztatni „az áruló szoc. dem. fejeseket”, ám Farkas kellő határozottságot árult el, s közölte, hogy a szocdemek börtön helyett Debrecenbe mennek – apámmal együtt képviselőnek. Ez már több volt, mint amennyit egy ifjú forradalmár el tud viselni.

Első közéleti élményeim nyilván vaskosan belejátszottak abba, hogy lelkem mélyén sosem tudtam megkedvelni Rákosit, még engedelmes korszakomban sem. Ezt nem azért mondom, mert ma mindenki szidja őt. Ellenkezőleg, annyira viszolygok az ünnep utáni hősöktől, akik annak idején hétrét görnyedtek előtte, s a tapsolástól hólyag nőtt a tenyerükön, de most roppant bátor bírálói „a borzasnak”, hogy legszívesebben dicsérgetném Rákosit, ám ezt sajna mégsem tehetem, mert bár szeretek dacolni a divatokkal, az igazságot mégis jobban szeretem. Az igazság pedig az, hogy amikor megláttam kopott biliárdgolyóra emlékeztető fejét, s először hallgattam magyartalan hangsúllyal kántáló szövegeit, homályos szomorúságot éreztem: Kossuth népét ez az ember fogja a Kánaán felé vezetni?

Később nemegyszer találkoztunk, egyre többször szót is váltott velem, s idegenkedésem fokozatosan csökkent. Volt benne valami táblabírás jovialitás, vagy legalább tudott ilyen arcot is mutatni, imponált nyelvismerete, az például, hogy egy parlamenti fogadáson fülem hallatára három-négy követtel szimultán társalgott – mindegyikkel az anyanyelvén. Arról is tudtam, hogy fontos tárgyalásokra milyen leleményesen felkészül – ha például egy vegyész jött hozzá kihallgatásra, előtte belelapozgatott valamelyik nyugati szakfolyóiratba, s elbűvölte az álmélkodó látogatót, aki jó esetben csak a szakágába vágó „vaproszi”-t ismerte. Mindez segített abban, hogy beletörődjem Rákosiba (mint annyi sok mindenbe, ami álmaimat cáfolta), sőt egy időre meg is kedveltem.

1948-ban azonban még az ellenszenv erősebb volt bennem, s így első „közös ügyünk” is ennek jegyében zajlott le. Egy napon D. hívatott az Akadémia utca 17-be, s közölte velem, hogy nagy megtiszteltetésben részesülök: „Rákosi elvtársnak irodalmi referens kell, téged fog maga mellé venni…”

Mögöttem volt már két versesfüzet, egy kinyomtatott színművecske, néhány folyóirat s újságcikk, ezért a húszévesek könnyed magabiztosságával eszembe se jutott csodálkozni a javaslaton. Ehelyett gondolkodás nélkül kiböktem, hogy nincs kedvem a dologhoz. Nem tudom már pontosan rekonstruálni beszélgetésünket, nem is érdekes annyira, hogy D. barátomat zaklassam ez ügyben. De egyre jól emlékszem: arra hivatkoztam, hogy tudomásom szerint Révai is keres magának irodalmi referenst, s úgy hírlik, van esélyem arra, hogy mellé kerüljek: „Én Révai oldalán többet tanulhatok, mint Rákosi elvtárs mellett” – tettem hozzá magyarázólag, egyszerűen nem érzékelve, hogy naiv őszinteségemben milyen tapintatlanságot követek el, még D.-vel szemben is.

D. azonban diplomatikusan referálhatott Rákosinak, mert az ügynek nem támadtak vészes következményei, csak annyi, hogy természetesen nem kerülhettem Révai mellé sem. „Butaságot követett el” – mondta később Révai, de mosolya elárulta, nem bántottam meg azzal, hogy „őt választottam”.

Most már csakugyan slágvortokban néhány epizódról. 1948 március idusán – a kollégiumi mozgalmat szervező többi györffystával együtt – én is megkaptam Rákositól A kommunista kiáltvány-t. Rákosi aláírása fölött ezt a szöveget lehet olvasni: „A Magyar Kommunista Párt Fekete Sándor Györffy-kollégistának a demokratikus magyar értelmiség kialakításában végzett úttörő munkájáért. Budapest, 1948. március 15.” Jobban örültem volna, ha a kiáltvány szerzőitől kapok dedikációt, de azért becsben tartottam s tartom ma is e könyvet, bár egész kis gyűjteményem van a Kiáltvány különböző kiadásaiból. Az összeomlás napjaiban, amikor sok házban dugultak el bizonyos vezetékek a kis piros könyvecskéktől, s a kazánokban hamuvá égtek Rákosi kötetei is, én ugyanott őriztem ifjúkori elkötelezettségem tárgyi emlékeit, ahol ma is – könyvespolcaim jól látható tartományaiban.

Amikor ajándékba kaptuk a Kiáltvány-t, Rákosi azzal indokolta a Györffy-kollégium feloszlatását, hogy ez olyan, mint a III. Internacionálé feloszlatása – elősegíti, hogy mi, györffysták jobban kezünkbe vehessük a népi kollégiumi mozgalmat. Szeptemberre kiderült, hogy „a népi demokratikus értelmiség” márciusban még ünnepelt nevelőhelye a valóságban förtelmes elhajlások fészke volt, s népi kollégiumokra nincs is szükség, mert „ezt az intézményt a párttörténet rövid tanfolyama, a kratkij kursz nem ismeri”… A fordulat, melynek egyes szakaszaiban különböző értekezleteken rendszeresen hallgathattam Rákosi okfejtéseit, annyira megviselt, hogy csapot-papot és pártot feledve, végleg vissza akartam vonulni a közélettől, de nemsokára mégis az első kétéves pártfőiskolán kötöttem ki. Itt Rákosi nyitotta meg a tanévet, anekdotázva beszélve arról, hogy 1919-ben milyen gyerekes hibákat követtek el a mértéktelen államosításokkal: „Még a fodrászüzleteket is nacionalizáltuk, úgyhogy a végén alig mertünk a borbélyok beretvája alá ülni…” Beszéde végén elvegyült a hallgatók közt, s módját lelte annak, hogy „györffysta hibáimra”, egyszersmind lehetőségeimre figyelmeztessen: „Fekete Mihály fiát nem soroltuk a javíthatatlan elemek közé…” – mondta a leváltott és háttérbe szorított NÉKOSz-vezetőkre utalva, majd célzott arra is, hogy nekem idejében módom nyílt volna megszabadulni a kollégista fertőzéstől… Ez volt az egyetlen alkalom, amikor, ha közvetve is, 48-as makacsságomat felrótta.

1951 kora tavaszán a Szabad Nép-hez vezényeltek mint gyakornokot, de jelezték, hogy komolyabb munka vár rám. Valóban, néhány hét alatt munkatárssá, majd egypár hónap múlva rovatvezetővé léptettek elő – elődömnek Koreába kellett utaznia, hogy ott a „baktériumháború” leleplezőjeként tündökölhessen. Így szólt bele a világtörténelem, nem először és nem utoljára pályafutásomba.

A lapnál hamarosan, még huszonöt éves fejjel a szerkesztő bizottság tagja lettem (majd meghívtak a KV agitprop kollégiumába is), amit csak azért említek, mert ettől kezdve gyakrabban találkoztam Rákosival. Egy irodalompolitikai értekezlet után, amikor üdvözölt mint ifjú szerkesztőt, s én köszönetet mondtam azért, hogy „ilyen fiatalon” stb. stb., Rákosi kedélyesen megveregette a vállam, s ezeket mondta, szóról szóra: „Tudja, a kommün idején azzal ugrasztottuk Garbait, hogy ő azért került a Népbiztosok Tanácsába, hogy legyen valaki, aki szombaton is alá tudja írni a halálos ítéleteket. Most maga azért van a Szabad Nép-nél, hogy legyen valaki, aki szombaton is tud vezércikket írni…”

A viccesnek szánt bemondást egy pillanatnyi dermedtség fogadta, s csak azután torzultak nevetősre az arcok, amikor elsőnek maga Rákosi kezdett kuncogni a saját tréfáján. Alig egy év múlva, amikor a „moszkvai zsidó orvosok” perének nyomán Rákosi ilyen irányú tisztogatásokba kezdett, utólag baljós fenyegetésnek érződött a vezér bonmot-ja. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy egyfajta „zsidó antiszemitizmus” munkál benne, és fiatalságom s szerény posztjaim ellenére főleg a származásom miatt kíséri támogató figyelemmel pályámat.

Ebből az időből való egyetlen közös fotográfiánk is – az 53-as tavaszi választáson mellette állok mint a Szabad Nép szerkesztője, aki lelkesen tudósít a bölcs vezér szavazásáról. A júniusi határozatot, ilyen előzmények után talán nem csoda, némileg bizalmatlanul fogadtam, s amikor a Politikai Bizottság – már nem tudom, hányadszor – újra „irodalmunk helyzetét” tárgyalta, aggályaimnak – Nagy Imrével szemben is – hangot adtam. Ekkor, 1953 júliusában vagy augusztusában álltam Rákosi mellé utoljára.

A politikai és gazdasági csőd láttán ugyanis lehetetlen volt rá nem döbbennem Rákosi végzetes hibáira. Nem részletezem most az ügyeket – a Szabad Nép-nél kialakult egy ellenzéki csoportosulás, Fehér Lajos, Kornai János, Kende Péter és mások részvételével, s 54 őszétől velük együtt egyre nyíltabban fordultam szembe Rákosi „vonalával”. Ettől kezdve, ha a PB elé kerültünk, már csak dorgálásokat hallhattam, amelyeket hol személyesen Rákosi adott elő, hol a Nagy Imre posztjára kiszemelt leendő ifjú miniszterelnök, aki egy ízben lendületesen ütögette öklével az Irodalmi Újság új számát, benne cikkemet, melynek már a címe is merő elhajlást képezett: Elviség és türelem.

Az év végére még inkább megmutatkoztak az előjelei annak, hogy Rákosinak sikerül revansot vennie 53 júniusáért. Farkas, aki afféle mucsai Fouchéként mindig a győztesekhez szeretett tartozni, az agitáció és a propaganda irányítójaként oly buzgón sorakozott fel a „négyesfogat” diadalmaskodni látszó vezére mögött, miként néhány hónapja még Nagy Imrét támogatta. Rákosi készülő diadala rám épp az ellenkező hatást tette – ez állított fenntartás nélkül az ellenzék oldalára, bár rossz óráimban semmi esélyt sem adtam magunknak.

Néhányan még emlékezhetnek az 1954-es szilveszteri parlamenti fogadásra, ahol Rákosi és Nagy hívei külön-külön csoportosultak. Némi akasztófahumorral adtam ki a jelszót, ez utóbbiak körében: „1955 a mienk!” Mindenki megértette, hogy a nyilas jelszó („1938 a mienk!”) travesztálásával rossz sejtelmeimnek adok hangot. Ekkor ért oda Rákosi és környezete. Látva, hogy feleségem a terhesség előrehaladott állapotában van (harmincöt nap múlva született meg fiam), Rákosi megveregette az asszony vállát: „Csak így tovább, elvtársnő!” Előbb kuncogás, majd a vezér távoztával nevetés tört ki, olyan értelmetlenül funkcionáriusul hangzott Rákosi biztató mondata. „Hallottátok, mit mondott a Borzas, csak így tovább, elvtársak!” – kiáltotta egy barátom, s rázendített a dalra, melyet egyre vadabb kórusként üvöltöttünk a Parlamentben: „Nem, nem, nem, nem, nem, nem, … nem megyünk mi innen el, míg a gazda, házigazda bunkósbottal ki nem ver…”

Három hónappal később, 1955 áprilisában aztán előkerült a bunkósbot. Az áprilisi határozat igazságtartalmát több mint elegendő alapon tudtam könnyűnek találni. Ráadásul lassan-lassan elkezdtek a börtönökből kiszállingózni, illetve megszólalni az ártatlanul elítéltek (már akik életben maradtak közülük), s a nyomorult bírák, ügyészek és szadista vizsgálók tetteiről elsuttogott, eleinte hihetetlenül hangzó rémtörténetek ijesztő konzekvenciákat érleltek a gondolkodó és tisztességes emberekben. Míg 53 júniusában néhány hétre azért is támogathattam Rákosit, mert vesztesnek látszott, 55 áprilisa után minden eszmei és erkölcsi okom amellett szólt, hogy az új vesztes, Rákosi ellenfele oldalán vállaljak kockázatot. S amikor a kibontakozó társadalmi csődért Rákosi a bíráló írókra akarta hárítani a felelősséget, a kritizálók mellett szólaltam fel egy írószövetségi aktíván. Ezzel betelt a pohár – megbüntettek s leváltottak.

De még most is kivételeztek velem. Míg Fehér Lajost egy balatoni állami gazdaságba száműzték igazgatónak, s másokat elküldtek a laptól s kizártak a pártból is, engem 55 novembere táján csak szigorú megrovásban részesítettek, s visszaminősítettek – (külpolitikai!) gyakornokká… Hogy fel kellett adnom a két kulturális rovat vezetését, s kikerültem a szerkesztő bizottságból, és ismét „újonc” lett belőlem, nem zavart, a külpolitikai beosztás pedig éppenséggel komikai elemet vitt az ügybe. Lukács szavával szólva, már partizánnak s nem reguláris harcosnak éreztem magam a mozgalomban, könnyű szívvel vonultam új fedezékembe: elfoglaltam a hátsó folyosó vécéje mellett kijelölt picinyke szobámat, íróasztalom fölé kitettem néhány hónapos fiam fényképét (egy tányér fölött kalimpált kanalával s alul e felirat díszlett: „Apu, ne szólalj fel többet, mert üres a tányérom!”), és elkezdtem az antiimperialista harcot Eisenhower és társai ellen. Azzal vigasztaltam magam, hogy nekem a könnyebbik vége jutott a büntetőbotból éppúgy, mint a NÉKOSz-válság idején.

Hamarosan megtudtam, amit úgyis sejtettem, hogy „Bölcs Atyánk” továbbra is figyeli rakoncátlan utamat. 56 januárjában egy este felhívta apámat, aki akkoriban a Pest megyei tanács elnöke volt. „Van már magának komolyabb kitüntetése?” – kezdte Rákosi. Apám szabadkozott, hogy már épp elég megbecsülést kapott. „De úgy értem, hogy valami komolyabb…?” – erősködött a vezér, s közölte, hogy apámat ötvenedik születésnapjára a Vörös Zászló Érdemrenddel fogják kitüntetni. Ezután, csak úgy mellékesen, arról is tájékoztatta, hogy én „rossz társaságba” keveredtem, de ő, mármint Rákosi, nem engedte, hogy engem teljesen kicsináljanak.

Mindjárt eszembe jutott Robespierre nevezetes mondása, aki így védte egyszer hajdani barátját, Desmoulins-t: „Ő egy rossz társaságba keveredett gyermek, el kell égetni az írásait, de kímélni kell a személyét…” Nyugtalanító gondolatokra késztetett e párhuzam, de optimista alaptermészetem felülkerekedett, s elszántan írogattam tovább nemzetközi opusaimat, amikor egy délután a vécé melletti kis szobában utolért a Nagy Megbízatás – készítsem el ama kongresszusi felszólalást. Annyira meglepődtem, hogy a feladatra utasító Horváth Mártont meg se kérdeztem – neki kellene-e megírnia a beszédet, s csak időhiány vagy lustaság okából passzolja át nekem, vagy a megbízás személyre szól – a pár hete leváltott jobboldali elhajlónak nyújtja ki kezét a megtestesült Baloldali Elhajlás?

– Az Öreg azt akarja, hogy a felszólalás a XIX. kongresszusi beszédre hasonlítson, terjedelmét és felépítését tekintve – mondta Horváth az ingét gyűrögetve a hasán, mint mindig, valahányszor zavarban volt. – Csak a Sztálin-utalások számát kell csökkenteni. Eggyel, esetleg kettővel…

Szovjet pártkongresszust aligha vártak még olyan izgalommal, mint mi a XX. kongresszust, s fölöttébb csüggesztően hangzott, hogy Moszkvában valami olyasmi készülhet, ami a XIX. kongresszusra hasonlíthat. Kedélyállapotom csak romlott, amikor elővettem a jegyzőkönyvet, s láttam, hogy Rákosi egy röpke szövegben hatszor emlegette Sztálint. Aláhúzogattam az utalásokat, melyek számát eggyel-kettővel csökkentenem kell. De pontosan mennyi az az egy-kettő? Hányszor maradjon meg Sztálin? Ötször? Ezt Rákosi sem gondolhatja komolyan. Négyszer? Még mindig soknak tűnik. Háromszor? Felőlem lehetne háromszor három is, ha ez a sok utalás Sztálin hibáira és bűneire is rámutatna, de csak pozitívan emlegetni…? Morfondírozás közben persze észre tértem, belátva, hogy nem a magam beszédét írom, hanem az MDP tagjaként az MDP vezetőjének dolgozom. Végül is úgy döntöttem, csak két formális említést hagyok meg; ha kevesli, toldja meg tetszése szerint.

Nem toldotta meg. Sőt. Amikor a Szabad Nép valamelyik februári száma közölte a Rákosi Mátyás elvtárs felszólalása című szöveget, elképedve, de elégedetten tapasztaltam, hogy Joszif Visszárionovics neve nem is fordul elő benne.

Akkor még semmit sem tudtunk Hruscsov zárt ülésen elhangzott referátumáról, csak a nyilvánosságra hozott beszámolót ismertük. De ahogyan Herschel néhány bolygó mozgásának zavarából kiszámította, lennie kell egy addig ismeretlen üstökösnek a naprendszerben, az elmaradt Sztálin-utalásokból én is megértettem, hogy eszméink univerzumán átvonult egy üstökös, s a dogmatizmust porrá égette. Még hetek teltek el a zárt ülés drámai leleplezéseinek megismeréséig s hónapok Rákosi bukásáig, de én már februárban élőhalottnak tekintettem „népünk legnagyobb fiát”, aki hatalmi mániájában és szervilizmusában jó szándékú és bátor forradalmárból szánalmas önkényuralkodóvá torzult. S ami nem kevésbé veszedelmes hiba egy politikus esetében: legendás taktikai érzékét is elvesztette, még azt sem vette észre, mi készül Moszkvában.

Hazatérése után kétségbeesett rögtönzésekkel kísérletezett. Mivel Rajk – számára oly fenyegető – rehabilitálása elháríthatatlannak látszott, megbízható hívei révén egy áthidaló „magyarázat” terjesztését erőszakolta. Eszerint Rajk ártatlan volt ugyan a jugoszláv ügyekben, „de egyébként…” – nem ismétlem meg, hogy mi mindent próbált megmenteni „álmatlan éjszakáin” kiagyalt vádkonstrukcióiból.

Nem statisztálhattam e sötét játékhoz. Egy taggyűlésen, nyolcvan ember előtt, egyik hírhedetten veszedelmes hívének fenyegető közbekiáltásai közepette követeltem a törvénytelen perek megvilágítását, mellébeszélésnek minősítve minden olyan érvet, amely a „tekintélyrombolás” veszélyére hivatkozva el akarta mismásolni a felelősségre vonást: „Tekintélyt csak jó munkával lehet kivívni és megtartani. S ha bármilyen tekintélyes ember bűnt követett el, akkor a tekintélyének önmaga ártott, nem pedig a felelősségre vonást sürgető párttag.”

Korábban egy ilyen felszólalást végig sem lehetett volna mondani, a hiba szépítgető fogalma helyett magam is szorongva ejtettem ki a bűn szavát, de – az idők jele! – ezúttal a lehurrogók érezhették, hogy elenyésző kisebbségben maradtak.

Az immár szinte végiggondolhatatlanul kusza helyzetben szerkesztőségi pozícióm gyökeresen megváltozott. Egyre többször fordult elő, hogy amikor Horváth Mártonnak dolga volt este, a „külpolitikai gyakornok” az ő szobájában intézkedhetett fontos lapügyekben, sőt ez a gyakornok tudósított Guy Mollet, majd Tito moszkvai tárgyalásairól is… A káosz kiteljesedett. Egy néhány éve még rendíthetetlennek látszó hatalom a szemünk láttára kezdett semmivé válni.

A bukás előjelét személyesen észlelhettem épp akkor, amikor Tito moszkvai tárgyalásairól tudósítottam. Az Ordzsonikidze cirkáló nyolcméteres ágyúcsövén üldögélve személyes tanúja lehettem annak, amikor a „láncos kutya” és Nyikita Szergejevics kart karba fűzve együtt dalolta oroszul: „Ja drugoj takoj sztrani nye znaju…” – „Ilyen ország nincs több a világon, hol ily boldog, ily szabad a nép…” Ennek a testvéri ölelkezésnek feltételének kell lennie, gondoltam magamban, s bizonyosra vettem, hogy Rákosi feje az egyik feltétel.

Hipotézisemet elmondtam a moszkvai magyar követnek is. Juhász Péter, akkor még ifjú kulturális attasénk (ma a bolgár irodalom kiváló szakértője) vitt el hozzá. A követ barátságos figyelemmel hallgatta mind a fekete-tengeri sétahajózásról, mind az otthoni fejleményekről rögtönzött beszámolómat, s egy csöppet sem titkolta, hogy megvan a véleménye Rákosiról. De aggályait sem rejtette véka alá. Mivel az akkori követ – nyilván kitalálta már a kedves olvasó, hogy Münnich Ferencről van szó – később a Magyar Televízióban, nevem említése nélkül, beszélt erről az epizódról, tanúsíthatom: már akkor csakugyan attól félt, hogy az események odahaza irányíthatatlanokká válnak. Arany szavait idézte: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? / Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”

Álmomban sem sejtettem volna akkor, hogy a dolgok még rosszra is fordulhatnak. Bár még kemény csatákra számítottam, tele voltam bizakodással. Optimizmusomat erősíthette, hogy a kő elsőnek mégiscsak Rákosit találta el…

Ekkoriban a párt vezetője kétségbeesett lépésre szánta el magát – összeállított egy „négyszázas” listát hűvösre zárandó ellenfeleiről. Szakértők szerint én is szerepeltem a névsorban, s lehet, hogy így volt, de én e listát sosem láttam. Mindenesetre az olyannyira várt nyitás helyett a bezárás ötlete a lehető legrosszabbnak bizonyult (bár Enver Hodzsa még ma is azt vallja, hogy Rákosinak egyetlen éjszaka végeznie kellett volna minden ellenfelével…).

„Bölcs Atyánk” bukása – maroknyi hívének bánatára – össznépi örömöt váltott ki, s a megújulás reményével kecsegtetett volna, ha nem Gerő Ernő lép örökébe. Gerőben Rákosi minden hibája megvolt, aszketikusan rideg dúsításban, Rákosi joviális vonásai nélkül. Magyarország sorsának intézői a nagy hibát katasztrofális hibával tetézték. Az eredmény jól ismert.

Holnap, holnapután, mindenesetre nemsokára, én is kivonulok a történelemnek abból a csekély szférájából, mely osztályrészemül jutott. Nincs már bennem indulat, senkivel, Rákosival szemben sem. Nem szeretném, ha soraimból olyan benyomás keletkezne, mintha ő lett volna az oka mindennek. Mosolyognom kell, amikor azt olvasom vagy hallom, hogy egy Tito bátorságával mi mindent tehetett volna Rákosi. Én ezt nem hiszem. Anélkül, hogy vétkeit menteni akarnám, biztos vagyok benne, hogy egy országban, amelynek két forradalmát fojtották meg idegen erők, s ezek utoljára nyakunkba ültették Horthyt, a magyar uralkodó osztály tökéletes züllése és alkalmatlansága okozta katasztrófa, a német megszállás és Szálasi uralma után Rákosi radikálisan nem fordíthatta volna meg a történelem kényszerű menetét. De csökkenthette volna az áldozatokat! Mindenki előtt ő a felelős azért, hogy míg mondjuk a lengyelek vagy akár a románok viszonylag mérsékelten követték a párton belüli irtás sztálini „modelljét”, Rákosi mintatanítványként túlteljesítette a normát. Első akart lenni a Sztálin-fiókák között, s ezért lett utolsó a kelet-európai vezetők sorában, annak ellenére, hogy személyi képességeit tekintve egyik-másik társát hasonlítani sem lehetett volna hozzá. A nemzet plusz áldozataiért, többletgyötrelmeiért rá hárul a felelősség, s a történelem igazságot szolgáltatott, amikor csúfosan félretolta útjából. Túlhajtott szervilizmusával végül is elsősorban ő maga készítette elő rendjének bukását, s így, bár nem ez volt a szándéka, s bár mindez egy nemzeti tragédiába került, bukásával megnyílt az út a magyar szocializmus megtisztulása és korszerűsítése előtt.

3/ Költők és nepmanok ostora

Azt mondják, hogy Héraklész bölcsődés korában megfojtott néhány kígyót. Nem mondom, ez is valami, de az én fiam alig pár perccel megszületése után már egy hadseregtábornokkal bánt el.

Mivel kis hazánkban akkoriban Farkas Mihály ténykedett hadseregtábornokként, nem kunszt kitalálni, hogy fiam kit intézett el szuper-Héraklészként. E tettének később annyira nem tulajdonított jelentőséget, hogy tizenhét-tizennyolc éves fejjel, nem sokkal az érettségije előtt váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Te Atyám, ki is volt az a Farkas Mihály?” Mintha az öreg Toldi azon révedezne, hogy volt egyszer valami dolga „egy nagy csehvel”, de már pontosan nem is emlékszik a részletekre.

Hát én emlékszem, sőt egy ízben, ha csak röptében is, egyik vidéki folyóiratunkban már emlegettem is ezt az ügyet. Mivel azóta sok fenol folyt le a Dunán, s ma már sokkal többen kérdezhetnék meg, hogy ki volt az a Farkas Mihály, most egy kicsit messzebbről kezdem a történetet.

Én is érettségi előtt álltam 1944-ben, amikor először kérdezősködtem Farkas után. Akkoriban épp egy grófi ház egyik szobájában laktunk Miskolcon, részben mert hejőcsabai lakásunkat feldúlta a háború, a Nyugatra szökött grófét pedig megkímélte, másrészt főleg azért, mert apám szervezte meg az MKP miskolci alapszervezetét, s a városból könnyebb volt intézni a dolgokat, mint Hejőcsabáról. Farkas pedig Debrecenből jött városunkba, s egyenesen hozzánk állított be, ott is kapott szállást néhány napra.

1944. december közepe lehetett. Mint „majdnem tizennyolc éves” ifjú forradalmár részt vehettem a megbeszéléseken, s azt is elárulom, hogy Farkast belevaló fickónak találtam. Nem szívesen vallom ezt be, mert napjainkban egyre több bölcsről derül ki, hogy már az első percekben átlátott Farkason, Rákosin s az egész kompánián, de én sajna nem dicsekedhetem ilyen korai felismerésekkel. Gyermekkorom szegénységben telt el, kamaszéveimet a háborúval szembeni ellenállás vonta fénybe, én tehát örültem ezeknek az embereknek, akik egy új, egy igazibb világ ígéretét hozták magukkal.

Farkas hadart, sőt olykor hebrencs módra érthetetlenül fröcskölte a mondatokat, s eltérően, mondjuk, a nemsokára szintén megérkezett Nógrádi Sándortól, irodalmi érdeklődésnek vagy netán műveltségnek nyomait sem mutatta. De természetesen viselkedett, rézágyúja még nem volt felvirágozva, s imponált határozottsága, lendülete, heves agitációs magabiztossága. Ha már ifjúkori bűneimnél tartok, még azt is bevallhatom, hogy ez volt az a pillanat életemben, amikor Farkasnál is balosabb voltam – mi ugyanis a „prolidiki” kikiáltására készülődtünk már a háború alatt, s némiképp csalódva vettük tudomásul, hogy a proletárdiktatúráról még beszélni sem szabad.

Aztán persze kezdett benőni forradalmas fejem lágya. Legközelebb, 1948 tavaszán már Farkas állt tőlem balra, amikor Kardos László, Gyenes Antal, Györffy Sándor társaságában vádlottként ültem a NÉKOSz elhajlásait tárgyaló pártvezetők asztalánál: Farkas buzgón helyeselt Rákosinak, sőt kéjjel piszkálgatott bennünket, nyilván azért is, mert nem csupán förtelmes elhajlók voltunk, hanem az általa irigyen utált Révainak is sokáig védencei.

A NÉKOSz-bonyodalmak nyomán lett belőlem katona, a szegény Szőnyi Tibor jóvoltából. Veres Péterhez indultam, de Farkashoz érkeztem – épp akkor lett honvédelmi miniszter. Hadnagyként tanítottam a Petőfi Politikai Tiszti Akadémián (természetesen nem harcászatot, hanem történelmet); s egy idő után fölöttébb kezdtem unni az uniformist. Veresnek csak elnézték, hogy híres kalapjában tartotta a szemléket, de engem rendre leteremtettéztek, amiért szívesebben hordtam melegítőt a kaszárnyában, mint egyenruhát. Nógrádi kíséretében Farkas is meg-meglátogatta a laktanyát (úgy feszített, mintha Austerlitz napja az ő vállrojtjait ragyogta volna be), s én ilyenkor abban a kitüntetésben részesültem, hogy a vendégek leálltak egy-két szóra „Fekete Mihály fiával”. Ez látszatra megszilárdította a helyzetemet, valójában persze a régi tisztek csak még jobban utáltak az ilyen megtiszteltetések után.

Egyszer aztán kihasználtam az alkalmat, s kiböktem Farkasnak, hogy szeretnék elvonulni a seregből, vissza a kultúrába, a színiakadémiára (ahol néhány hétig már rendezőnek tanultam fényes katonai karrierem előtt). Miniszterem dúlt-fúlt, személyes sértésnek tekintette kérésemet, lehordott dezertőrnek, javíthatatlan civil bagázsnak, s már nem emlékszem, mi mindennek. Akkoriban azt énekeltük, hogy „Farkas Mihály katonája vagyok, legszebb katonája…”, meg azt, hogy az ő „rézágyúja fel van virágozva”, s így el sem tudta képzelni, hogy bárki emberfia ennél többre vágyhat huszonegy éves fejjel.

A végén mégis elnyertem az obsitot, de rangomról le kellett mondanom. A hadseregtől kapott elbocsátó szép üzenetben ez áll (néha ma is előveszem, és gyönyörködöm benne): „Rendfokozata: t. honvéd”. Ez is sok, ha arra gondolok, hogy Petőfi csak őrnagy volt.

A Szabad Nép-hez kerültem, s ott ért a történelmi fordulat: 1953 júniusa. Némi vívódás után a lapnál kialakult „ellenzéki csoportosulás” tagja lettem, s most már e minőségemben hallhattam a korholásokat. A zseniális Fouchétól eltérően, aki mindig a fordulat előtt csatlakozott a leendő győzőhöz, Farkas beérte azzal, hogy a már eldőlt csata győzteséhez csatlakozzék – 53 júniusa után egy darabig Nagy Imre oldalán buzgólkodott, hogy 54 őszére az újra diadalmaskodni látszó Rákosi mellett ismét ultrabal túlzásokkal tegye jóvá „jobboldali” vétkeit.

Ekkor már civilben működött, mert át kellett adnia a honvédelmi tárcát Bata Istvánnak. Mint a titkárság tagja, az agitprop területet irányította, ami akkor a kultúrát is magában foglalta. Mivel a legjobb szocialista írók és művészek elkeseredését jórészt a konstrukciós ügyekről egyre rémítőbben szállingózó hírek váltották ki, meglehetősen sajátos ötlet volt épp e perek egyik fő szervezőjét vezényelni a kulturális frontra. A kínos benyomást csak fokozták Farkas frontparancsnoki allűrjei. Szerkesztőként s irodalmárként egyaránt gyakran volt módom figyelni indulatának kitöréseit. A Sztálin halála utáni bizonytalanságban s kockázatos lavírozásaiban a vörös lampasszal együtt elveszthette magabiztosságát is, de – talán épp ennek leplezésére – civilként még marciálisabban viselkedett.

Irodalompolitikai afférjaink részletei eléggé elmosódottak fejemben (pedig azok az összeütközések akkor valósággal beteggé tettek), ezért csak egyetlen kulturális összecsapásunkat idézem most föl.

1955. február 5-én – könnyű volt megjegyeznem a napot, később kiderül, miért – hívattak a szerkesztőségi K telefonhoz.

– Olvasta már ezt a disznóságot? – reccsent reám egy komor hang, jelentkezésemet félbeszakítva. A köszönésről megfeledkező s egyre ingerültebben hadaró férfiú szavaiból csak egy idő után értettem meg, hogy Farkast, mert hisz természetesen ő kiabált velem, Benjámin László nemrégiben megjelent gyönyörű verse, a Köznapi dolgok igézete hozta ki a sodrából.

– Azonnal menjen neki Benjáminnak – adta ki az ordrét –, móresre kell tanítani a fickót!

Amikor nagy nehezen végre én is szóhoz jutottam, próbáltam megértetni vele, hogy nem glosszázhatom meg a verset, mert először is remekműnek vélem, másodszor pedig egy ilyen támadás az amúgy is felzaklatott irodalmi életben a szándékolttal éppen ellentétes hatást váltana ki, csak olajat öntene a tűzre.

– Azonnal jöjjön be! – harsogott, s lecsapta a kagylót.

Bizonyos okok miatt igencsak idegesen kezdtem a napot, de a telefonos fenyegetés furcsa módon szinte megnyugtatott. Úgy éreztem, a régóta várt összecsapás pillanata elérkezett, s makacsul elvégeztem magamban, hogy nem fogok engedni. 1952-ben, amikor Benjámint „jobboldali” hibái miatt elmozdították az Új Hang éléről, másodállásban egy ideig én vettem át a folyóiratot – tudtam, hogy most semmiféle körülmények között nem kerülhetek szembe a költővel, akit az élő szocialista líra legigazibb megtestesítőjének tartottam (s tartok ma is). Azzal a bizakodással indultam el Farkashoz, hogy megpróbálom lebeszélni elhatározásáról.

Udvariasan fogadott, apám iránt is érdeklődött, de néhány perc múlva már tombolt. Egy valamirevaló emlékíró most részletes dialógust iktatna ide, de én sajnos azon melegében nem rögzítettem szavait, s azoknak most már csak a hangulatuk maradt a fejemben.

De az annál inkább. Farkas a forma kedvéért elismerte, hogy az önkritika szép, bolsevik dolog, de mindjárt hozzátette, hogy a költő „önkritikája” csúfolódás a párttal. Többszörös asztalverések közepette citálgatta a strófát, mely leginkább felháborította:

Olyasmit találtam mondani, hogy ez a szakasz nemcsak hangjával, költői erejével is Arany Jánosra emlékeztet engem. Farkas erre teljesen elveszítette önuralmát, s Benjámint nagy mintaképével együtt a történelem szemétdombjára utalta.

– S ott is a helyük mindazoknak, akik a párt vonalával szembefordulnak.

Kedvem lett volna megkérdezni, hogy melyik a párt igazi vonala, mert másfél év alatt harmadszor változott ez a vonal fölöttébb radikálisan, de nem láttam esélyt Farkas politikai felvilágosítására, esztétikai nevelésére még kevésbé. Ezek után csak arra törekedtem, hogy a keserű poharat, vagyis a glossza megírását elhárítsam magamtól. Arra hivatkoztam, hogy hasonló helyzetben, amikor Révai a Csoda Milánóban című világhírű filmkomédiának eszmei szétzúzását követelte tőlem, ő elfogadta, hogy nekem más a véleményem, s nem erőltette, hogy én nyírjam ki De Sicát. Vesztemre emlegettem Révait: művelt s egyidőben mégiscsak nagy tekintélyű elődjének puszta neve csak még inkább begerjesztette Farkast.

– Vagy megírja a glosszát, vagy jön a pártfegyelmi és a többi, ami vele jár!

Abban az életkorban voltam, amikor az ember bátran és egyértelműen tud nemet mondani, s még élvezi is saját makacsságát, kivált, mikor épp egy erkölcsi példát kínáló vers hatása alá került.

– Ha fegyelmi elé állít, akkor sem tehetem – válaszoltam csendesen, de eltökélten.

Farkas vészjósló pillantással nyúlt a telefon után (ma sem tudom, kivel akarhatott beszélni s miről), amikor bekopogott a titkárnője.

– Ne tessék haragudni, Farkas elvtárs… – rebegte, ijedtségét alig palástoló mosollyal – most telefonáltak… Fekete elvtársnak fia született…

Most már elárulhatom, azon a február ötödiki napon azért voltam a szokásosnál is idegesebb, mert hajnalban kórházba vittem vajúdó feleségemet. Most a jó hírre boldogan ugrottam fel.

A jelenet még e zord kultúrpolitikus arcára is mosolyt varázsolt. Kezet nyújtott, s elengedett, a megfelelő intelmek közepette.

Én meg rohantam a kórházba, azon merengve, hogy fiam születésének napja ettől kezdve mindig egy kicsit a saját újjászületésemre is fog emlékeztetni. Mert az ember ott kezdődik, amikor kockázatos pillanatokban, igaza tudatában, nemet is tud mondani.

A glosszát végül is egy fiatal munkatársunk írta meg (feljebb is „beledolgoztak” a műbe), Benjámin mellett Déry is terítékre került, mert méltatni merészelte a verset. Én pedig hamarosan újabb konfliktusba keveredtem Farkassal.

Az incidens egy döbbenetes látogatással kezdődött. Szerkesztőségi íróasztalomnál ültem, amikor kopogtattak ajtómon. Fel sem emelve fejem a levonatokból, félhangosan morogtam a „tessék!”-et. Hallottam, hogy nyílt az ajtó, s a köszönés is eljutott a fülemig. Ahogy felnéztem azonban, nem láttam senkit sem asztalom előtt. A megismételt üdvözlés furcsán, mintha a föld alól hangzott volna, szinte ijedten léptem ki asztalom mögül, s akkor egy féltestű férfit láttam: négy kis kerékkel felszerelt deszkalapon állt maradék teste, mindkét lába tőből hiányzott, két csonka kezével mozgatta az iszonyú kordét.

Nem szaporítom a szót. A szerencsétlen ember elmondta, hogy részt vett az ellenállásban, egy bombázás leszakította az alsótestét, s immár hónapok óta hiába kérvényez egy üzlethelyiséget, ahol kisiparosként szeretne dolgozni, nem kap engedélyt, pedig a filléres rokkantsági segélyből nem tud megélni. Nem kérdeztem semmit, épp elég volt, amit láttam. Behívtam a titkárnőt, s kapásból diktáltam egy – elismerem, nem túl udvarias – levelet a Fővárosi Tanács illetékesének: azonnali intézkedést kértem tőle.

Néhány nap múlva hívatott főszerkesztőm, Horváth Márton, s búsan mutatta az „intézkedés” eredményét – március 11-i levelemet a megsértődött ipari illetékes megmutatta Pongrácz Kálmánnak, a Fővárosi VB elnökének, aki előbb telefonon panaszkodott Farkasnak, majd irományomat továbbította neki e kommentárral: „Fekete Sándor elvtárs a Szabad Nép szerkesztő bizottságának nevében és súlyával egy nepman ügyében kér azonnali intézkedést.” Farkas mindkét papírt Horváthhoz irányította, már másnap, a következő kézírásos intelemmel: „Horváth e. Így nem lehet levelezni a Bpesti Végrehajtó Bizottság elnökével. Farkas Mihály.” A dátum: „III. 15.” Vagyis Március Idusa – ez volt a legszebb az egészben.

Az apparátus, amely hónapokon át semmit sem volt hajlandó tenni egy szerencsétlen nyomorékért, a vezetés presztízsének védelmében négy nap alatt mozgósította a fővárosi VB elnökét, a Központi Vezetőség titkárát és a pártlap főszerkesztőjét.

Ma már, amikor tisztességes és kevésbé tisztességes magánvállalkozók egyaránt villákat építhetnek maguknak a millióikból, talán nem kell bizonygatnom, milyen képtelen igaztalanság volt nepmannak bélyegezni egyetlen üzlethelyiség nyomorék kérvényezőjét. De én még akkor is, amikor betű szerint elhittem, hogy „a kisárutermelés napról napra szüli a kapitalizmust”, megdöbbentem azokon, akik részvételenségüket magas elvi indokokkal cifrázzák fel. Azt már nem is róttam fel Farkasnak, hogy egy ipari előadónak írt levelemet úgy tüntette fel, mintha azt a Fővárosi Tanács elnökének címeztem volna – lelkem mélyén éreztem, hogy Pongrácznak sem írtam volna udvariasabban, annyira megrázott a féltestű ember szörnyű tragédiája.

Horváth tanácsára, akinek egyébként megvolt a véleménye az agitprop birodalom új fő irányítójáról, megpróbáltam felvilágosítani Farkast a tényekről. Horváth K telefonján beszéltem vele, de csak néhány percig. „Nepmanok védnökének” nevezett, s annyira megfeledkezett magáról, hogy jobbnak láttam elköszönni, épp azon a ponton, amikor jövőmet illetően nem túl biztató jóslásokba bocsátkozott.

Egy ideig úgy látszott, hogy jósnak is olyan, mint főideológusnak – engem ugyan hamar utolértek a különböző büntetések s leváltások, de addigra már őt is megfosztották minden párttisztségétől (ő „balra”, én „jobbra”, majdnem egyszerre buktunk), ám engem a XX. kongresszus után rehabilitált a felejthetetlen emlékű, nemes gondolkodású Mező Imre különbizottsága, Farkast viszont a törvénytelen perekért börtönbe zárták.

A vége persze mégiscsak az lett, hogy ott láttam őt újra… 1959 tavaszán, kisfogházi zárkánk ablaka épp arra az udvarra nyílt, ahol – két vagy három kollégájával – melegítőmackóban tornázgatott naponta kétszer. Nekünk nem voltak ilyen s ehhez hasonló kiváltságaink, amiből akár azt az egyszerű következtetést is levonhattam volna, hogy ártatlanokat legyilkolni adott esetben bocsánatosabb bűn, mint illegális iratokat készíteni. De ekkor már elmúltam harmincéves, s tudtam, hogy egyszerű igazságokkal többé nem lesz dolgom az életben.

Utoljára, immár a pesti utcákon, valamikor a hatvanas évek közepe táján találkoztam vele. Az akkoriban Alföldinek nevezett vendéglő mellett baktatott, szemben velem. Megálltam előtte, s köszöntem. Csodálkozott, úgy látszik, meglepte, hogy üdvözlik az utcán, s éppen egy hírhedett „jobboldali revizionista”. Összetöpörödött, arca hamuszínű lett, semmi sem emlékeztetett rajta a hajdan rettegett hadügyérre.

– Ha van kedve, látogasson meg egyszer – mondta búcsúzóul, s én tudtam, amikor elköszöntem, hogy a szíves invitálással nem fogok élni. Nem bíztam abban, hogy az engem érdeklő kérdésekre őszinte és igaz válaszokat kaphatok tőle.

Odébb bandukolt, s én egy ideig figyeltem a „Nagy Embert”, akit immár senki sem ismert fel a nyüzsgő utcán. Azon kaptam magam, hogy a nyomorék „nepmanon” jár az eszem. Szinte láttam, amint ott halad Farkas nyomában, csonka két kezével hajtva szörnyű kordéját.

4/ Így írtunk filmkritikát, anno 52

Az irodalomtörténészt fenyegető számtalan foglalkozási ártalom egyik legvészesebbike a papírgyűjtő hajlam elhatalmasodása. Az ember semmit sem mer eldobni, megőriz minden fecnit, hátha egyszer majd „értéke lesz”. De a kéziratpapír egyben hasonlít a papírpénzhez – ritkán nő meg értéke az időben, inkább fordítva történik. A lakásomon felhalmozott mázsányi makulatúra között mégis akad néhány cédula, amelynek az idő nem ártott, sőt. Ez utóbbiak közé sorolom Révai 1952-es átiratát, amelyet egy ifjú szerkesztőhöz intézett, ki történetesen azonos e sorok írójával.

A cetli hátteréhez fűződő történetet már többször érintettem. Először a Napjaink-ban röviden utaltam az ügy lényegére (1975. december), majd az Új Tükör-ben részletesebben, de Háztáji rovatom szűkre szabott keretei között s emlékeim elhomályosodása miatt, mégiscsak vázlatosan, s a szöveget nem is idéztem. Most e kötet szerkesztésekor előkerestem végre a majdnem megtalálhatatlanul elrejtett noteszlapot, s pontosan idézhetem Révai szavait.

Az előzményekhez tudni kell, hogy Révait idegesítette Vittorio De Sica Csoda Milánóban című filmje vagy pontosabban, annak sikere. Ha még pontosabb akarnék lenni, az „idegesség” átéltségében is kételkedhetnék, hiszen idézhetnék példát arra – igen szavahihető tanútól –, hogy Révai tudott érvvillámokat szórni olyan festők ellen is, akiknek műveit előszeretettel akasztgatta saját lakásának falaira. De találgatni nem akarok, maradjunk hát annyiban, hogy a filmet „a romantikus antikapitalizmus” termékének minősítette, s ennek megfelelő bírálatra adott utasítást. A Szabad Nép szerkesztő bizottságának tagjaként az irodalmi-művészeti rovatot is vezettem, s rendszeresen írogattam filmkritikákat (többségükről szívesen elfeledkeznék), így hát én voltam a feladat természetes várományosa. Nekem azonban tetszett a film, ezért nem vállalhattam De Sica felvilágosítását, más szerzőt kerestem.

Itt néhány sor erejéig mellékvágányra kell térnem. Amikor ugyanis először írtam erről az esetről, néhány pályatársam alig titkolta kételyeit a tekintetben, hogy Révai utasításait így el lehetett bliccelnem, sőt még évek múlva is kaptam gúnyolódó leveleket, amelyek szerzői szerint egy Révai-utasítás elhárítása „akkoriban” börtönnel vagy kirúgatással ért volna fel. Ezek a hol szellemes, hol primitív gúnyolódások híven mutatják számomra, miképpen torzul el egy korszak képe az emberek fejében. Elég hozzá tíz-húsz év, s még olyanok is, akik éltek „akkoriban”, elhiszik maguknak, hogy egy Révai-utasítással szemben csak vak engedelmességet lehetett tanúsítani. Valóban szokás volt az idő tájt, hogy annak kellett végrehajtania a határozatot, vagy érvelnie mellette, aki a döntés előtt leginkább ellenezte azt. De ebben az esetben nem volt szó sem határozatról, sem előzetes ellenkezésről – én tudomásul vettem, hogy Révai ( = „a Párt”) milyen kritikát akart, ő megértette, hogy mivel nekem tetszett a film, nem vagyok alkalmas szempontjai kifejtésére – ennyi történt, semmi több. Tucatszámra tudnék példákat sorolni arra, hogy a különben hajthatatlan Révai gyakran igyekezett megváltoztatni a másik fél felfogását, de nem akarta azt, hogy bárki is önnön véleményével ellentétes nézeteket hangoztasson vagy írjon. (Ugyanúgy tett le arról is, hogy a Fáklyaláng-ot én bíráljam meg, látva, mennyire nem értem elgondolásait.) S mellesleg mint írástudó ember, tisztában volt azzal is, hogy nemcsak egy jó vershez, de még egy valamirevaló cikkhez is a belső meggyőződés heve kívántatik.

Nekem tehát meg kellett találnom azt a szerzőt, akinek véleménye összeegyeztethető a Révai kívánta szempontokkal. Először egy kedves kollégámmal próbálkoztam, ki később a Film, Színház, Muzsika szerkesztője lett. Előadtam neki, hogy magasabb elvárásoknak kell megfelelnie, de nem lehettem eléggé meggyőző, s nem is sikerült célt érnem – Révai szempontjai csak hímzésként díszlettek profi gyorsasággal szállított szövegén, amely a fenntartások ellenére a kritikus tetszéséről árulkodott. Olyannyira, hogy a cikket nem lehetett leadni. Másodjára egy kiváló írót kértem meg, véletlenül szereztem tudomást arról, hogy ő több fenntartással nézte a filmet. A bírálat el is készült, megfelelőnek találtam, s így referáltam Révainak, aki „bekérte” a cikket. Úgy látszik, a telefoninstruálgatást nem találta elég „hatékonynak” (e förtelmes divatszót akkor még nem csépelte el a hivatali nyelv), s írásban is rögzítette véleményét.

Így keletkezett az elöljáróban emlegetett átirat. A papír első fele elveszett (?), de érdemi második oldala, jelenleg egyetlen Révai-kéziratom, ma is szépen olvasható.

Ez volt hát az instrukció. Révai legjobb írásainak erényei megtalálhatók benne – sehol egy fölösleges szó, a vélemény határozott, éles, a lényegi elutasítást az erények elismerése árnyalja – csak épp a nyaka véres az egésznek, mert erőszakolt szempontokkal közeledik a filmhez. És miért kellett volna Olaszországban Chaplin helyett „a” szovjet filmet követni? És melyik szovjet filmet, Donszkoj, Pudovkin, Ejzenstejn vagy Csiaureli iskoláját?

Harminc év után nem is azt találom elgondolkodtatónak az ügyben, hogy Révai milyen elfogultan ítélt e filmről, végtére is egy műalkotást sokféleképpen lehet felfogni, s egyáltalán nem biztos, hogy a különben ma is szívemből kedvelt De Sica e filmje ugyanúgy tetszene nekem, mint hajdanában. A különös az, hogy a protokoll-lista negyedik (de szellemi képességeit tekintve első) embere, a Politikai Bizottság tagja, a kultúra legfőbb irányítója egyáltalán időt, energiát, szenvedélyt fektetett egy olasz film bírálatába, s nem nyugodott, míg véleménye nem érvényesült.

S ami sajnálatosabb, mindez nem számított kivételnek. Az ilyen tanácsok, utasítások, kivált ha magyar művek kerültek terítékre, gyakran ismétlődtek, főleg szóban, olykor írásban is, vagy éppen nagy hatású nyilvános beszédekben. Színészek alakításáról, rendezők „harsányságáról”, zongoristák billentyűkezeléséről, festők ecsetvezetéséről – Révai mindenről apodiktikus ítéletet formált.

Mindenről, amit olvasott, megnézett, meghallgatott. De igazán mindent ő sem ismerhetett, még referensei s nem is nagyon titkos „belső tanácsosai” révén sem. Így azután a mainál szerényebb terjedelmű, de néhány ember szemével át mégsem tekinthető kulturális termés két részre szakadt: a töredékről volt véleménye Révainak ( = „a Pártnak”), s így a kultúra munkásai is tudták magukat mihez tartani, a nagyobb rész viszont érdemi ítélet nélkül tengődött, mint Dante pogányai a Pokol előcsarnokában. Mivel „a Párt” nem méltatta figyelemre őket, elvileg nem is léteztek.

A fenti kritika egyébként, ez a legszebb az egészben, végül mégsem felelt meg teljesen Révai „elvárásainak”. E kötet szerkesztése közben végre meg tudtam szerezni ezt az 1952-es írást, s elégedett mosollyal konstatáltam, hogy bár betű szerint benne van Révainak mind a négy szempontja, az írás egészében mégsem azt a benyomást kelti, hogy „alapjában elhibázott” filmről van szó: a bírálat szerzőjének tetszése és művészi méltánylata a fenntartások ellenére is érvényesült.

Hasonlít ez ahhoz, amit „a realizmus diadalának” nevezünk klasszikus férfiak nyomán…

5/ Rajk hangja

Több oknál fogva nem hittem abban, hogy igazán érdekes lehet a Rajk László emlékének szentelt rádiós dokumentum, ezért a hivatalból rádiózó hozzám tartozótól különvonulva Petőfi-céduláimmal kezdtem foglalkozni, amikor elkezdődött Barát Apollónia műsora. Egy idő után mégis fel kellett állnom céduláimtól – a szomszéd szobából egy már elfeledett s mégis döbbenetesen ismerős hang tört át hozzám. Rajk kísértethangja. Gyűlésben beszélt, élesebbre erőltetve hangját a megszokottnál, de így sem lehetett eltéveszteni, hogy azt az embert hallom, akire szeles ifjúságom idején gyárudvaron és népgyűlésen, politikai értekezleten és kollégiumi összejövetelen annyiszor figyelhettem, s akinek a végzetes szerepvállalástól megtört hangját utoljára 1949-ben, az elfeledhetetlen dermesztő per napjaiban hallgattam. Különböző beszédeiből maradtak meg felvételek, rám leginkább az a megrendítően csendes, szinte kimérten szabatos szónoklat hatott, melyet külügyminiszterként a csehszlovák–magyar egyezmény megkötésekor mondott el. Ez a hang jellemezte leghívebben: a belső meggyőződésé – a demagógiát, a lumpen linkséget higgadtan kerülő, tudatos-hivő harcosé.

Végigolvastam az újságok Rajkról mostanában közölt cikkeit, de csak rutinból és félig figyelve, nem tűnik-e fel valamilyen új mozzanat a pálya megrajzolásában. Erre az adásra viszont nem lehetett félig figyelni – az élő hang felkavart, s nem engedte meg, hogy elhárítsam magamtól a rettenetes történelmi vétek tanulságait.

Mert mi tagadás, az ember gyakran hajlamos arra, hogy elfojtsa a kellemetlen gondolatokat, amelyekkel valahogy nagyon nehéz békésen együtt élni… Én már néha abba is belenyugszom, hogy aligha fogom megérni a végső tisztázást, amikor is nem csupán az előjelek felcseréléséről lesz szó, s pluszt kap az, aki annak idején mínuszt kapott (ez már különben is szerencsére rég megtörtént), hanem amikor nemzetközi összefüggésekben fel fogják tárni az úgynevezett – elég szemérmesen elnevezett – konstrukciós perek szervezésének teljes mechanizmusát, ideológiáját, az önrágalmazások kikényszerítésének módszertanát. Ez egyáltalán nem magyar ügy, hanem egy világtörténelmi korszak meghatározó jelensége, amely nem pusztán morális és jogi tagadást, valamint jóvátételt követel (jó, hogy erre már sor került), hanem ennél sokkal többet: történelmi, politikai és lélektani elemző magyarázatot.

A nagy francia forradalom elítéltjei még valóságos hibáikat vagy bűneiket sem ismerték el, a konstrukciós perek áldozatai el nem követett vétkeket vállaltak magukra – ez a rejtély megfejtésre vár.

Elárulom, hogy nekem is vannak feltevéseim, s magánhasználatra időnként el-elmeditálok rajtuk. Azoknak a hajdani csillagászoknak a példája biztat, akik az Uranus bolygó ekliptikai hosszúságának változásában észlelt szabálytalanságokat a többi ismert bolygó zavaró hatásával nem tudták magyarázni, s ezért egy addig ismeretlen bolygó létezését feltételezték. Ki is számították az új bolygó helyét, s mint ismeretes, később egy berlini csillagász, Galle, meg is találta – a Neptunust…

Nem vagyok olyan beképzelt, hogy azt hinném, megleltem a politikai küzdelmek szférájában a „zavaró” Neptunust. De makacsul kitartok egy-két idevágó feltevésem, például amellett, amit egyszer, idestova tíz esztendeje, Folyosói szümpozion-om egyik hőse fejtett ki, hogy tudniillik nem elég az áldozatok ártatlanságáról beszélni. Ez így féligazság. Az áldozatok kiválasztását rendszerint nem a véletlen vagy a saját kultuszától megszállott vezető egyéni szeszélye, hóbortja, netán a véletlen döntötte el (bár erre is lehet példát találni), s nem is csak a riválisoktól való megszabadulás vezéri ösztöne. A „nagy kormányosok” tudatosan (esetleg egy sajátos szociálpszichikai öntudatlan érzékenységgel) azokat választották ki áldozataikul, akik bátorságukkal, önálló gondolkodásra hajlamosító alkatukkal, potenciális ellenségei lehettek a hazug kultusznak. Nem egyszerűen az „ártatlanok” kerültek tehát a jórészt elvakult-elvadult ügyészek és a megfélemlített, megrettent vagy rongy-rongy, szolga bírák elé, hanem spanyolosok, illegális harcosok, tizenhetesek és tizenkilencesek, vagyis igazi forradalmárok, akikről fel lehetett tenni, hogy nem lesznek engedelmes eszközei a kultusznak és a dogmák esztelen túlélezésének, s ezért „a nép atyjának” uralma alatt is folytatni vagy újrakezdeni fogják az igazságkeresés fényűzését. Sőt ennek már kihívó jeleit is adhatták, s innen fakadhatott egyik-másik vádlott bűntudata.

No de nem merülök el feltevéseimben. Majd a történelemnek is meglesz a maga csillagász Galléja, szabadon fog turkálni a ma még titkos irattárakban, s okosabb lesz nálunk. Addigra persze már nemcsak az áldozatok porladnak el, hanem a bősz konstruálók meg a magunkfajta naiv kíváncsiak is, de az igazságra, a teljes igazságra fény fog derülni. Legalábbis amióta Rajk László hangját hallgattam a minap, némileg derűsebben hiszek ebben. Tudom, hogy a világ mai állapota sok mindent fékez, vagy éppen lehetetlenné tesz, ezt megértem, de a história azt példázza, hogy a történetírók olthatatlan kíváncsisággal vetik magukat a titkokra, s előbb-utóbb minden rejtélyt megfejtenek. Legfeljebb késnek ötven-száz esztendőt.

6/ A sors kegyeltje

7/ Az elátkozott vár

Mint az ügyetlen táncos, aki csak a kályhától tud elindulni, most megint a francia forradalomnál kezdem mondandómat. Bár Hegel mester szerint a népek és kormányok semmit sem tanulnak a történelemből, mert minden korszak túlságosan is „egyedi helyzetet” hoz létre, azzal biztatom magam e múltidézésre, hogy mégiscsak van hasznosítható tanulsága az útnak, mely a tegnapból a mába vezet.

8/ A költő és a forradalom

E fejezet előző hét írása a dogmatikus korszak embereit, viszonyait vizsgálja, különös tekintettel a törvénytelen perekre. Mind a hét cikk jóval a korszak után íródott. Hadd következzék hát itt egy olyan fejtegetés, amelyet még 1955 végén kezdtem, majd a XX. kongresszus után fejeztem be, s még 56 tavaszán jelentkeztem vele a Csillag szerkesztőinél. Benjámin László új verseskönyvének alkalmából a költő kritikusaival vitatkoztam, köztük a Csillag vezetőivel – ezért is vittem dolgozatomat hozzájuk –, de nem pusztán Benjámin „rehabilitálására” törekedtem, hanem az irodalom és a párt kapcsolatának általános elemzésére. A jó ötven gépelt oldalnyi, eredetileg röpiratnak szánt írás akkor nem jelenhetett meg, később pedig már nem törődtem vele. Annál is kevésbé, mert töredékes lett – első példánya egyelőre elveszett, a másolatból mintegy tíz flekk hiányzik középről, tíz a végéről. Most mintegy negyedrészét idemásolom e huszonhét éves munkának, némely önéletrajzi vonatkozása miatt s annak jelzéséül, hogy akkoriban még egy ilyen, már-már naivan pártos szándékú és hangú írás sem jelenhetett meg.

Itt fekszik az asztalomon hetek óta ez a kis könyv, s vele szemben bírálóinak – kevés kivételtől, elsősorban Erdei Sándor cikkétől eltekintve – ostorozó vagy kioktató írásai. Újra és újra beléjük lapozok, s nehezen tudok úrrá lenni az elkeseredésen. Kérdezték, hol vannak a „fagypontig süllyedt viták, szidalmak s görcsös ars poeticák”? Íme, itt vannak, beléfagyasztva újságok és jegyzőkönyvek papírtemetőjébe, megkövülten, hogy késői korok is láthassák majd, mivel kellett megküzdenie a költőnek – igazáért.

E küzdelem kimenetelében olyan biztos vagyok, mint abban, hogy a föld forog, s ezért tulajdonképpen nyugodtan hallgathatnék, a költőnek nincs szüksége újságírói buzgólkodásomra. De egy idő óta túl sokan és túl sokat hallgattunk, bőven itt az ideje a szólásnak.

Ezek az optimizmust követelő kritikák olyan lehangolóak, olyan kétségbeejtőek, hogy még velemszületett derűlátásomat is összetörnék, ha nem vigasztalna meg, ellenükre is, ez a pesszimistának bélyegzett verseskönyv. Vagyis mindenekelőtt a hála késztet írásra, meg kell köszönni ezeket a verseket, amelyek nem könnyű napokban adtak erőt és hitet az értelemben.

9/ Költőink igaza

„Post festa” írt vagy a maga idejében meg nem jelent szövegeim után most végre egy olyan cikket kell ide iktatnom, amely kivételesen megírásakor látott napvilágot, s nyíltan és egyértelműen foglalt állást az 1955–56-os irodalmi viták kérdéseiben. Írásom eredetileg megnyitó beszédnek készült a Kossuth klub eléggé emlékezetes költői estjére, 1956 szeptemberének utolsó napjaiban. Egy-két szenvedélyesebb kitételétől eltekintve hamar meg is jelent Szegedi Miklós szerkesztő jóvoltából, a Művelt Nép hasábjain. Néhány hónap múlva a Les Temps Modernes, Jean-Paul Sartre folyóirata is közreadta 1957-es „magyar számában”.

Később idehaza egy-két alkalommal meglehetősen szigorú bírálatokat kapott cikkem. Mivel azonban az ítélkezők és bírálók némileg szabadon idézgették mondataimat, talán jogom van arra, hogy most az olvasók elé tárjam a hiteles szöveget…

10/ Hatvany Lajos estéi

Az ötvenhatos tragédia idején jórészt külföldön tartózkodtam, s amikor végszóra megérkeztem, a szemlélő szerepénél sokkal több már nem jutott nekem. November közepén egy fontos orgánum vezetését akarták rám bízni, de ezt nem vállalhattam, mert bár bizonyosra vettem a rendszer gyors konszolidálódását, akkor már javában dolgoztam egy túlzottan is sietve írt röpiraton, melyben akkori keserű nézeteimet foglaltam össze – lásd e könyv Itt élned, halnod kell? című fejezetének 4. cikkét. A közélettől elfordulva az irodalomtörténethez vonultam vissza. Ekkor ismerkedtem meg Hatvany Lajossal, aki barátságára méltatott. Ez volt az ötvenes évek végének egyetlen derűs mozzanata életemben.

Rendszerint csendes berzenkedéssel olvasom az olyan köszöntőket, búcsúztatókat, melyek valójában csak arra szolgáltatnak alkalmat, hogy az ünnepelt vagy meggyászolt ürügyén önmagáról értekezzék az ember. Most mégis közel keveredem e műfajhoz én is, mert nem tudok elfogulatlan tárgyilagossággal szólni Hatvanyról, sokunk szeretett Laci bácsijáról (mivelhogy Lajos létére így kellett titulálni). Irodalmi szerepe körül érdemleges vita úgysem igen lehet: Ady pártján vállalt küzdelme irodalomtörténeti, sőt politikai jelentőségű, az Így élt Petőfi alapkönyv, legfeljebb szépírói munkáit lehetne a mostanság szokásos besorolásnál magasabbra értékelni, ha a széptan tudósainak energiáit nem kötné le az az évi több száz remekműnek szánt opus, melyet könyvkiadásunk bőkezűen a nemzet asztalára helyez.

1957 őszén vagy telén Litván György barátom vitt fel Halvanyék Pozsonyi úti lakására. A sajtóból a filológiába disszidált exszerkesztő voltam akkoriban, erre-arra jórészt eltűntek legkedvesebb embereim, keserű kontesztálóként búsongtam a könyvtárakban, s nem támadtak bennem heves hajlamok új kapcsolatokra. Inkább csak kíváncsiságból tettem eleget a megtisztelő hívásnak, s tisztán emlékszem arra, hogy némi bizalmatlanság is élt bennem, nyilván az „irodalmi báróról” terjesztett (főleg irigységből és ostobaságból táplálkozó) pletykák hatása alatt.

Itt élned, halnod kell?

Lehet, hogy csakugyan vannak varázsigék, s még a konok racionalistákat is el lehet bűvölni velük? 1957 elején úgy látszott, alapos okom volna arra, hogy más égtájak felé induljak. Az elhatározó pillanatban Vörösmarty néhány szava s Danton egy mondata tartott vissza, legalábbis én ezeket hajtogattam magamban, valóban, mint a varázsigéket. A józan számítás és az önérdek felett látszatra az irracionális érzelmek győztek, ez elég sokba került nekem. Mégis, már akkor tudtam, hogy a várható veszedelmek ellenére akkor számítok jól, ha maradok – kint megtakarítottam volna magamnak néhány keserű évet, de elvesztettem volna mindazt, ami életemnek értelme.

Miközben azonban e racionális megfontolásból maradtam, elvileg kitartottam amellett, hogy jogom volna távozni. Később, öt évvel „Helsinki előtt”, a magam szatirikus nyelvén, de világosan kimondtam, hogy „az elidegeníthetetlen emberi jogok közé” sorolom az emigrálás jogát is. Disszidenseink „héjái”, akik mostanában oly szívesen gyaláznak engem, legalább ezt az egy érdemet elismerhetnék. Szerencsére nem teszik, héjastátusuk fő szimbóluma épp a tárgyilagosságra való képtelenség. Ez ragadja őket odáig, hogy elméletet is kovácsolnak, mely szerint egy Nyugatra távozott – s különben tehetséges – költő a ma legigazabb magyar poétája, mert igaz verseket „csak szabadon” lehet írni. Nem vitatkozom most a szabadság fogalmán, csak egy irodalomtörténeti kérdést teszek fel: ki volt a nagyobb, az igazabb költő 1850-ben: a Párizsba menekült Hiador-Jámbor Pál vagy a Nagykőrösön maradt Arany János?

És most hadd következzék a Távvezérlő kalauz újabb részlete, amely a Jóvátenni a jóvátehetetlent című fejezetben található szemelvények egyenes folytatása.

1/ Dantoni balgaság

Összefoglalás következik:

Távvezérlő Kalauz úgy véli, hogy a lábbeli megválasztása az elidegeníthetetlen emberi jogok közé tartozik, beleértve adott esetben a nyúlcipő viselését is, ám nem titkolja, hogy ízlésének, elveinek és rokonszenvének leginkább a Danton-divatú topogó felel meg. Különösen azóta, hogy nem is nyakazzák le azokat, akik ebben a cipőben járnak.

2/ Emigránsok, kint és bent

A Párizsban megjelenő Irodalmi Újság idei első számában engem is megdorgált az Írószövetség tavaly decemberi közgyűlésén elmondott felszólalásomért, mely – a lap szerint – „a Rákosi-korszak hangvételét” elevenítette föl.

Mentegetődzésre nincs okom, magyarázattal pedig éppenséggel nem tartozom az IÚ-nak. Mégis felhasználom az alkalmat arra, hogy „személyes megtiszteltetés címén” megszólaljak néhány olyan kérdésben, amely egy idő óta időszerűnek látszik.

Először is azonban essünk túl írószövetségi beszédemen. Tanuljunk történelmünkből című, tavaly karácsonyi cikkem első felében szinte szóról szóra megismételtem felszólalásom főbb érveit, mindenki megállapíthatja belőlük, hogy akár hangvételem, akár okfejtésem emlékeztet-e a Rákosi-korszakra.

Viszolyogva bár, de hivatkozhatom a jelenlevő írók százaira is, akik nyilván nem feledték még el a saját reagálásukat. Hátam mögött a tanúk e seregével fel kell tennem a kérdést: hát valóban elhiszik az IÚ szerkesztőségében, hogy a magyar írók nagy többsége napjainkban hosszan tartó tapssal jutalmazza bárkinek is „a Rákosi-korszak hangvételét felelevenítő” felszólalását? Idejutottak volna az önámításban? Inkább rágalmazzák a magyar írók közgyűlését a Rákosi-korszak hangvétele iránti nosztalgiával, csak hogy ne kelljen szembenézniük a tényekkel?

Nem szívesen tértem ki erre, de rákényszerítettek, ezért hadd utaljak egy bécsi polgári lap cikkére is, amely így foglalta össze hozzászólásom lényegét: „…emlékezetbe idézte a politikai realitásokat és az ellenzéki forrófejűeket óvta a következményektől”. (Die Presse, 1982. február 5.) Hadd áruljam el, mitől is óvtam kollégáimat azon a napon, amikor a lengyel szükségállapot híre megérkezett: „A magyar íróknak csak az lehet az érdekük, ami a magyar népnek is: az eddiginél sokkal erélyesebben előremenni a reformok útjain, egyszersmind elhárítani annak a veszélyét, hogy felelőtlenül választott utakra tévedjünk. Én – ezzel szeretném befejezni – nem sokra értékelem az olyan ellenzékieskedéseket, amelyek vége szükségképpen csak egy katonai kormány lehet.”

A magyar írók tehát nem azért tapsoltak nekem, mert a Rákosi-korszak hangvételét elevenítettem volna fel, hanem azért, mert óriási többségük egyetértett azzal, hogy nem „a mások” – kemény decemberhez vezető – „nyarát” kell követnünk, hanem a saját utunkon kell haladnunk. Erről lett volna érdemes elmélkedni az IÚ szerkesztőségében, ha csakugyan a magyar valóság és a magyar irodalom igazi problémái izgatnák a szerkesztőket.

Az IÚ tudósításának alcíme: „Felszólalás a budapesti írószövetség közgyűlésén”. Hát nem tudják a párizsi szerkesztőségben, hogy nincs fővárosi írószövetség? Tudja ezt a szerkesztő nagyon jól, hisz valamikor párttitkára volt a Magyar Írók (országos!) Szövetségének. Csak nyelvünkön nem tud már tisztességesen; elfelejtette, mi a mondatrészek helye a magyar mondatban, s ezért lett lapjában a Magyar Írók Szövetségének budapesti közgyűléséből a budapesti írószövetség közgyűlése. Pünkt verkehrt, ahogy pestiesen mondták hajdanában.

3/ A „csendes szövetségesek”

Nemcsak a forradalmárok hibáztak tapasztalatlanságból is a 18. században, az ellenforradalomnak sem volt kellő gyakorlata. Ezért követhette el a különben is korlátolt Ferenc császár azt a kapitális ostobaságot, hogy a forradalom kibontakozásától megriadt s elmenekült La Fayette-et lecsukatta. Ferenc így egyik okozója lett annak, hogy a forradalmi Franciaországból alig emigráltak forradalmárok 1799 előtt, s maga Danton is fenséges szavakkal utasíthatta el szökésre buzdító barátainak tanácsait.

A szocialista forradalom során (vagy annak következtében) létrejött rendszerek mai ellenségei ha nem is okosabbak, mindenesetre ravaszabbak Ferenc császárnál: a kiábrándult forradalmárokat nem várbörtönnel, hanem menedékjoggal s különb-különb földi javakkal várják, sőt invitálják. Évtizedek alatt elég csinos kelet-európai politikai emigráció gyűlt össze a tőkés országokban, kezdetben csak a fasisztákból és a szocializmus más megrögzött ellenségeiből, később azonban progresszív indíttatású emberekből is. Az idő azonban könyörtelenül múlik, és sokan meghaltak már azok közül az emigráns magyarok közül is, akik 1945 vagy 1956 óta hiába áhítoztak különböző – vendéglátóik által természetesen nagylelkűen megígért – magyarországi kományhivatalokra s persze a revansra is. Utánpótlás azonban akad, nem utolsósorban a létező szocializmus időnkénti nem kívánatos vagy éppen lesújtó fejleményei miatt.

E maradék durcás és egyre türelmetlenebb eszmei hangadóit hívták össze nemrégiben az Egyesült Államokban egy konferenciára, ahol is Shultz vezénylete alatt meghirdették „a szocialista országok demokratizálásának” programját. Természetesen a kinti emigránsok képeznék e demokratizálás fő erőit, itteni elvbarátaikkal együtt „a Nyugat” szövetségeseiként. E program összhangban áll Reagen elnök eszméivel, aki már el is parentálta a kommunizmust, mint a történelem egy átmeneti tévedését. A nevében is beszélő Haig, nem sokkal lemondatása előtt az Egyesült Államok feladatának tekintette „a demokratikus erők erőteljes támogatását, bárhol vannak is, beleértve azokat az országokat is, amelyek most (! F. S.) kommunisták”. (Az USICA hírügynökség 1982. április 27-i jelentéséből.) Hadd utaljak Richard Allen nyilatkozatára is: „Valamennyi kelet-európai országban vannak csendes szövetségeseink…” (AP, Chicago, 1982. augusztus 24.)

Szónokiasan megkérdezhetném e jeles amerikai politikusokat, mit szólnának ahhoz, ha a kelet-európai országok konferenciát hívnának egybe „a tőkés országok szocializálásának” programját kidolgozandó? De nem kívánok szónokiaskodni, csak elmélkedem, s kizárólag a magyar szocializmus reformjának szemszögéből.

Én ugyanis, nem titok, a szocializmus demokratizálásának hívei közé tartozom. Fel kell tennem magamnak a kérdést, „csendes szövetségese” vagyok-e Reagan, Haig, Shultz és Allen politikájának? Akarhatják-e ők a demokratikus szocializmust? Milliomosok általában ritkán szocialistásodnak meg, de ha Haig, ki a fentiek közt a legintelligensebbnek látszik, legalábbis ilyen messziről, szóval ha Haig ilyen metamorfózison esne át, nyilván nem az amerikai nagytőke konzervatív pártjában tevékenykedne, hanem saját szocialista pártot alakítana, s eddig ezt elmulasztotta megtenni. De fölösleges is ironizálnom – Reaganék nyilatkozataiból s az említett konferencia szövegeiből teljesen világos, hogy programjuk a létező szocializmus viszonyainak felszámolása.

Mindezt, hogy úgy mondjam, személyre szólóan is megüzente nekem egy emigráns újság. Első két oldalán vitatkozva egy cikkemmel, a szerkesztő fennakadt azon, hogy én demokratikus szocializmusról beszélek, s így vágott vissza: „…szocializmus és demokrácia – hasonlóan a szabadsághoz és az egyenlőséghez – egymást kizáró, antagonisztikusan ellentétes fogalmak…” (Nemzetőr, 1982. június 15.) Ez világos beszéd: éljen a tőkés szabadság, le az egyenlőségi ábrándokkal!

Mindenesetre, ha ama magyar írók helyében volnék, akiket e lapnak ugyanebben a számában is dicsérnek, megüzenném a szerkesztőknek, hogy mivel nevetségesen primitív lapjukban a demokratikus magyar kapitalizmus megteremtésén fáradoznak, engem ne kompromittáljanak hódolatukkal. S ami fontosabb: bár az ember nem mindig tehet arról, hogy kik és miért dicsérik, a magam részéről még a lehetőségét is kerülném annak, hogy bármely törleszkedő gesztusommal, például reakciós fórumokon önként vállalt szereplésekkel olyan látszatot kelthessek, mintha én is Reaganék „csendes szövetségese” volnék… Mivel azonban csak a magam bőrében lehetek, elégedetten tudomásul veszem, hogy nemzetőrék engem nem szeretnek. Ez valahogy megnyugtató számomra.

4/ Elszámolás

Sejtem, hogy akadnak olyan kedves s főleg kedvetlen olvasók, akik sokallják már cikkeimben az ifjúkorom homályos epizódjára célzó utalásaimat. Mentségemre fölhozhatom, hogy én is sokallottam egyet s mást annak idején, kivált az epizód időtartamát… Most mindenesetre alkalom kínálkozik arra, hogy sejtelmes allúziók helyett egyenesen szóljak a dologról, s ezzel a magam részéről hosszú időre (már amennyiben az én koromban hosszú időről még egyáltalán szó lehet), ad acta tegyem az ügyet.

A fantasztikus félreolvasásokat nem számítva, egy-egy írás visszhangja eléggé pontosan bemérhető előzetesen is. Most is tudtam, hogy Emigránsok, kint és bent című cikkemre tollat ragad majd néhány névtelen vitéz, s kellően ellátja a bajomat – képzeletében. (Egyelőre csak képzeletben, de erősen remélik, hogy az áhított leszámolásra tettleg is sor kerülhet.) Nagy bánatukra nemigen szoktunk válaszolni nekik, most azonban az egyik levél olyasmit tett szóvá, ami eszébe juthat jó szándékú embernek is.

„Akasztott ember házában emlegeted a kötelet? Elfelejtetted már, rövideszű, hogy az első szamizdatot ki terjesztette 56 után? Most csepülöd az emigránsokat, akkor bratyiztál velük?” – íme néhány mondat a számonkérő kérdéssorozatból.

„Balról” akarták felfrissíteni az emlékezetemet vagy „jobbról”? Olyan helyzetben vagyok, hogy mindkét eset föltehető, s ez megnyugtat. Kétségtelen viszont, hogy akár elsőként, akár nem, 56 decemberében néhány tucat példányban tőlem is elindult egy stenciles szamizdat (akkor még nem ismertük e közben nemzetközivé lett orosz szót, mely a saját kiadású illegális irodalmat jelöli).

Nincs semmi okom arra, hogy az írással most érdemben foglalkozzam, legfeljebb annyit mondhatok az esetleges ifjabb érdeklődőknek, hogy egy bizonyos tárgyaláson, amely ugyan nem teljes nézetazonossággal ért véget, már annak idején rendeztük ezt az ügyet az állammal. Én azt tanultam mestereimtől, a Voltaire–Petőfi–Marx üzemi háromszögtől, hogy az önálló vélemény megalkotására és kimondására jogom van, s ezt ma is vallom. De azt is tudtam, már akkor is, hogy az államnak nem kevésbé van joga, sőt jogrendszere ahhoz, hogy szólásom határait megszabja. Egyszerű ügy ez: minél veszélyeztetettebbnek érzi magát valamely állam, annál hevesebben gyakorolja korlátozói szerepét, minél erősebbnek tudja hatalmát, annál többet tolerál.

Maga az ominózus írás két forrásból fakadt: elkeseredésből-szenvedélyekből, s a „sajnálatos események” elemzésének igényéből. Ma úgy látom, hogy néhány akkori elvi-eszmei megközelítésemből mostani nézeteimig is vezet út, ami viszont indulatból fakadt, afölött ítéletet mondott az idő is, amely azért számomra sok egyéb fórumnál meggyőzőbb ítélkező. De bárhogy volt is, az az írás sorsában is meglehetősen különbözik az általam néhány hete bírált szamizdatoktól.

1. Még leginkább kétségbeesett hajdani megállapításaim sem álltak messzire nagy népi tömegek akkori érzéseitől, sőt gyanítom, hogy azoknál itt-ott higgadtabbak voltak. Ez aligha mondható el jelenünk szamizdatosainak beltenyészeti eszmefuttatásairól.

2. Az annak idején szűk baráti körben terjesztett dolgozat hozzájárulásom, sőt megkérdezésem nélkül jelent meg nyugati fórumokon, ami szintén nem állítható a mostani, eleve kiküldésre szánt vagy éppen kinti-benti koprodukcióban megjelent versekről, cikkekről, könyvecskékről.

3. Anno 59 nekem természetesen elfelejtettek dollárt, márkát vagy egyéb keményvalutát kiutalni Brüsszelben közreadott füzetemért, idehaza viszont kaptam „honoráriumot”, keleti ár folyamon, az akkori, meglehetősen szigorú cserearányok szerint. Ez szerencsére szintén nem mondható el a helsinki egyezmény védernyője alatt űzött-ázott mártírokat mímelő irodalmárokról.

4. A legfontosabb mégis az, hogy én még életemnek ama legkeserűbb, sőt kétségbeesett szakában sem „bratyiztam” a polgári rendszerekre kacsintó kinti-benti emigrációval. Ugyanúgy vélekedtem róluk, mint ma.

Nemrégiben Amerikában jártam. Mit tagadjam, merő kíváncsiságból az első adandó alkalommal beletekintettem a számomra majdnem végzetessé vált, s negyedszázada nem látott iratomba. Megnyugodva konstatáltam, hogy már a bevezetésben határozottan a rendszer reformja mellett tettem hitet, szemben a rendszer felrobbantására biztató önáltatókkal. Egy picinyke megelégedést váltott ki belőlem, hogy 1956 végén talán még nem az utolsók közt hirdettem a reform ma oly divatos jelszavát. Ellenzéki társaimat így igyekeztem csitítani: „…ne rohanjunk forrófejű meggondolatlanságokba, ne kövessük a »pártalapító« és »kormányokat« szervező, »harci csoportokat« alapító hűbelebalázsokat…”

Az elsietők kapcsán pedig ezt írtam:

„…a legfejlettebb polgári demokrácia sem változtatta meg a tőkés rendszer lényegét, amely most az angol konzervatívok és a francia szocialisták által szégyentelen cinizmussal kirobbantott háborúban oly brutálisan nyilatkozik meg.

S már csak ezért sem tudok rokonszenvezni azokkal, akik a Rákosi-cég szolgálatában eltöltött buzgalmas éveiket most az Eden–Eisenhower Rt. kötelékében kívánják levezekelni.

Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy mennyire szétváltak a volt pártellenzék útjai. (Mai kiemelésem. F. S.) De ez az ellenzék mindenképpen csekély része a népnek – még a különböző egyéb szocialista vagy szocialisztikus irányzatok képviselőivel együtt is. Már csak ezért is: nem rajtuk múlik a dolog. Ha nem értik meg saját helyzetüket, előbb-utóbb kihullanak a történelemből…”

Az emlékezetem romlása miatt oly meghatóan aggódó anonymusokkal szemben tehát egyszerűen a fenti idézetekre hivatkozom: a vitatott ügyben tessék összehasonlítani huszonöt évvel ezelőtti nézetemet a maival…

Hajdani írásomat gondolkodásom alakulásának dokumentumául idéztem, sem dicsekedni, sem magyarázkodni nem kívánok ez ügyben. De azt az egyet nem hagyhattam szó nélkül, hogy épp azok az emigránsok vádoljanak nézeteim gyanús megváltoztatásával, akik pontosan tudják, hogy már 1956 decemberében szembefordultam velük…

S elárulhatom, hogy e tekintetben véleményem megtagadására nincs is kilátás. Akinek egész tudatos életét a szocialista eszmék szabták meg, az sosem sétálhat át a másik oldalra. A még hátralévő ütközeteit vagy csak csetepatéit, olykor szükségesnek vélt függelemsértéseit, netán leendő tévedéseit is a frontnak mindig ugyanazon az oldalán kell vállalnia, amíg e világtörténelmi küzdelemben a maga szerény fegyvereivel részt vesz. Még olyan idők is jöhetnek, amikor csömör, fásultság vagy reményvesztés miatt végleg félrehúzódik, de át akkor sem állhat.

Mert minden tudatos életnek meg kell hogy legyen a maga erkölcsi logikája.

Klió fullajtárja

1957-től 76-ig – némi kihagyással – mintegy tizennégy évet az MTA Irodalomtörténeti, később Irodalomtudományi Intézetében töltöttem el. Munkatársként kezdtem, aztán „külső bedolgozóként” tértem vissza, hogy egészen az „ügyintéző” címig verekedjem fel magam. E cím középen áll valahol a takarítónőé és a portásé között, azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebb pénz jár érte, mint a takarításért. Ez utóbbi tevékenységhez némileg hasonlított is munkaköröm: Petőfi alakjáról kellett letakarítanom az idő által ráhordott szennyeződést, a legendák, mítoszok, könyvből könyvbe vándorló téves adatok hulladékát.

Tisztogató munkám eredményeként hét könyvecskét sikerült e tárgyban megjelentetnem, ez úton is köszönöm intézeti vezetőimnek és a kiadóknak, hogy ezt lehetővé tették. Bár a filológiában éppúgy léteznek pártok, mint a politikában, megnyugtató érzés számomra, hogy egy-két irodalomtörténeti kiigazításomat még tudományos ellenfeleim is elismerték, ami ideológiai ügyekben még nem fordult elő velem.

Tizennégy évi filoszkodást természetesen nem lehet sérülés nélkül megúszni – nálam az ártalom a tények elferdítésével szembeni súlyos allergiában jelentkezett. Ez az oka annak, hogy amikor Benjámin László és Csanádi Imre hívására és a kulturális vezetés bizalmából pályát módosítottam, s az Új Tükör alapítói közé álltam, buzgón elkezdtem irtani a tömegkommunikáció által terjesztett történelmi bakikat, mintha Klió egyenesen azzal bízott volna meg, hogy amolyan fullajtárjaként rohangáljak oda, ahol éppen rendetlenséget lehet tapasztalni tényei körül. Ma már tudom, hogy Augiász istállója csinos palota Klió piszkos-poros raktáraihoz képest.

1/ A lánchídi aranymosó

Mi van még kutatnivaló Petőfin? Százharminc év alatt nem lehetett tisztázni, mikor mit írt, mit csinált és miért? Az ilyen és ehhez hasonló, hol szemrehányó, hol gúnyolódó kérdésekkel gyakran találkozom. Nem védelmezésül, inkább csak magyarázatul hadd vázoljam fel itt egyetlen részletkérdés kutatásának néhány bökkenőjét.

Eléggé ismert, hogy a költő könyvtárának maradványai között található Saint-Just könyve is, az Esprit de la révolution stb. (A forradalom szelleme). A címlapon olvasható az első kiadású mű büszke tulajdonosának saját kezű beírása: Petőfi Sándor kincse. 1848. Ha csak ennyit tudnánk e tárgyban, már ezért is vizsgálnunk kellene, hatott-e Saint-Just Petőfire vagy sem? Mivel azonban tudjuk, hogy a költő általában is milyen rajongással vetette bele magát a francia forradalmak tanulmányozásába, a két forradalmár viszonya egy szélesebb körű problémának lehet megvilágító mozzanata.

Én egy ideig a szorosabban vett életrajzi rejtelmekben merültem el, másokra hagyva az úgynevezett eszmetörténeti kutatást. Később rájöttem arra, hogy nem takaríthatom meg magamnak ezt a munkát, melyről hamar kiderült, hogy nem is olyan könnyű, mint az ember ártatlanul hinné.

Először is azért, mert egyébként tiszteletre méltó elődeink e tekintetben szinte semmi érdemlegeset nem produkáltak. A Petőfi-tudomány legtöbb képviselője ugyanis politikailag valóságos anti-Petőfi volt, belsőleg irtózott a költő forradalmi nézeteitől. Így aztán nem csoda, hogy a bibliográfiák egyetlen idevágó dolgozatot ajánlanak a régi irodalomból, egy bizonyos Steinherz Adolf A francia forradalom eszméi Petőfi költészetében című, 1898-as doktori értekezését. Sajnos a disszertációk többsége régen is annyit ért, mint napjainkban, ezért barátilag óvok minden érdeklődőt attól, hogy akár fél percet is áldozzon doktor Steinherz elmeművének tanulmányozására – hacsak nem akarja, hogy szíve megkövesedjék a semmitmondó unalom borzadályaitól.

Kutassunk tovább. Ha Petőfi és a francia forradalom témájában általános vizsgálódás régen nem folyt, nézzük meg speciálisan a Petőfi–Saint-Just viszony irodalmát. Mit mond A magyar irodalomtörténet bibliográfiájá-nak 1975-ös II. kötete? Azt, hogy e kérdésről 1, azaz egy darab írás jelent meg százhuszonhat év alatt, az is pusztán újságcikk egy 1949-es Magyar Nemzet-ből. Emlékeztem még a szerzőnek 1948-as, épp ellenünk, népi kollégisták ellen s általában a koalíció baloldalával elkövetett temperamentumos gyalázkodásaira, így eleve nem támadt sok bizalmam cikke iránt, de kötelességszerűen tanulmányoztam azt is. Fáradozásom egyetlen eredménye az lett, hogy visszamenőleg megjavult a véleményem Steinherz doktorról.

Miközben ilyen fölösleges olvasmányokkal rontottam szemem, természetesen sok gyümölcsöző írással is volt dolgom, s támaszkodhattam több mai kollégám érdemleges eredményeire is. Elkezdtem egzakt módon összeállítani Petőfi feltehető forradalomtörténeti olvasmányainak listáját s annak tanulságait. Ha még mindig nem készültem el a munkával, ennek nemcsak az az oka, hogy a tudomány kies berkeiből néhány évre a sajtó ingoványos terepére vonultam át, s esténkénti plusz hétvégi hobbivá csökkent az, ami korábban foglalkozásom volt. Legalább ennyire bénít az is, hogy a legfontosabb könyvek megszerzése olykor több energiába és időbe kerül, mint az elolvasásuk. A régi Magyarország szeretett kérkedni kultúrszupremációjával, de könyvtárai nemigen törték magukat a francia forradalomtörténet alapműveinek gyűjtésével. Némely munkából csak egy, legfeljebb két példány található egész Magyarországon, másokból egy sem. Egy önzetlen pályatársam segítségével egy-egy ritka kincs xeroxmásolatához hozzájutok ugyan, de így is nehezen haladok előre.

Hadd panaszkodjam az antik könyvek gyűjtésének divatjára is. Sokan nem kutatási célból kutatnak az antikváriumokban, hanem sznobságból vagy azért, hogy gyengülő forintjaikat időtálló vásárlásokba fektessék. A témakörömbe vágó könyvészeti értékek zöme ma szobadíszként olvasatlanul hever, vagy takarékbetétkönyvi funkciót tölt be néhány tucat vagy száz budapesti lakásban.

Én persze áldozok és gyűjtök, de nem mindig rajtam múlik a siker. Amikor például, még évekkel ezelőtt, az erre illetékes boltban kértem, hogy hozassák meg nekem épp Saint-Just műveinek legalább egy népszerű kiadását, sok-sok hónapi meddő érdeklődés-sürgetés után be kellett látnom, hogy Pesten nem cikk egy francia kiadású Saint-Just.

Amit meg is értek. Egy könyvesbolti eladó olvashatja nálunk, hogy Saint-Just „idétlen” lehetett. Megtudhatja azt is, hogy újabb irodalomtudományunkban milyen „ellenérzést” kelt Petőfi naiv hite, de azt nem mondja neki senki, hogy segítenie kellene egy divatjamúlt figurán, aki mindennek ellenére kíváncsi Saint-Just és Petőfi eszmetörténeti kapcsolódásaira.

A munka ilyen nehézségei letörtek, s olykor felrémlett előttem, hogy a feladat itthon nem is végezhető el. Egy évtizeden át sóvárogtam is arra, hogy egyszer majd a Bibliothèque Nationale termeiben minden rejtélyre választ találok… Sajnos, sokáig nem adódott utam arrafelé. Végre tavaly alkalmam nyílt volna, hogy állami ösztöndíjjal újra láthassam Párizst (huszonhárom év után), de ekkor közbeszólt a sors, s ide nem tartozó magánügyek miatt itthon kellett maradnom.

Ezért aztán továbbra is úgy dolgozom, mint aki távol az aranymezőktől, itt a Lánchíd alatt egy kis szitával akar aranyat mosni. Hiszem persze, hogy itt is, így is lehet kincsre lelni. De átkozottul piszkos a folyó, tonnaszámra szűröm a szemetet, amíg egy-egy picinyke sárga szemcsét találok. Sokáig fog tartani a munka. Ha egyáltalán megérem a végét.

Tisztelettel kérem hát további megértő türelmét ama keveseknek, akik az idétlen francia forradalmárok és a naiv Petőfi dolgai iránt esetleg még szintén érdeklődnek.

…Bár azon sem csodálkoznék, ha ezekben a napokban ők is kedvetlenül tolnák félre írásomat. Magam is elpirultam egy pillanatra, utólag belegondolva, hogy amikor fenti kis jegyzetem kopácsolni kezdtem írógépemen, a világnak egy másik, nagyon távoli és mégis aggasztóan közeli részén már százával hevertek a földön az újabb, azt mondják „korlátozott” (?) ázsiai háború első halottjai. Olyan emberek irtották egymást s irtják azóta is, akik nemrégiben még fegyvertársak voltak. Barátság, szövetség, közös eszme így mállik szét ilyen-olyan érdekek iszonyatos nyomása alatt.

1979. február 17-én, szombaton este, épp 19.30-at mutatott az óra, amikor saint-justös jegyzetem végére jutottam, s kinyitottam a tévét. Egy ideig persze én is a jövő esélyeit latolgattam – mindannyian született Kávéházi Konrádok vagyunk. De aztán a magam munkájára kellett gondolnom: mit számít az én tervezett könyvem, ha elkészül is egyszer, mennyit ér bármilyen holt történelmi lecke a szavaimmal meg nem fékezhető eleven történelem ellenében? Sőt még tovább kellett kérdeznem: mit tehet minden héten úgy-ahogy elkészülő, de tankok és bombák megszelídítéséhez szánalmasan erőtlen lapunk az emberiséget fenyegető iszonyat ellen?

Ne szégyelljük kimondani: nagyon-nagyon keveset. Azt tehetjük, hogy igyekszünk jobban végezni a munkánkat, ugyanazt folytatva, amit eddig is vállaltunk: népünk művelődésének ügyét szolgáljuk, igyekszünk támogatni egy kulturális politikát, amely minden korábbit meghaladó mértékben valóban milliók művelődését szervezi.

Itt a Gyulai Pál utcában nem tudjuk tehát kikényszeríteni az ázsiai békét. De ha roppant szerény arányokban is, hozzájárulhatunk egy nép szemhatárának tágításához, történelmi tudatónak korszerűsödéséhez, saját lehetőségeinek tárgyilagosabb felméréséhez. Sok keserű tapasztalat ellenére abban bízva, hogy minél műveltebb egy nép, annál bölcsebben és felelősebben állhat helyt a históriában. Szelídebb és forgatagosabb időkben egyaránt.

2/ Marx úr, lángész lobog önben

Freud mester minden álom mögött szexuális mozgatókat keresett, s ezért bizonyára hitetlenkedve csóválná a fejét, ha közölhetném vele, hogy a minap Marx Károllyal társalogtam álmomban, s csevegésünk tökéletesen nélkülözött minden erotikus elemet, sőt éppenséggel teoretikus jelleget öltött. Nekem egyébként már eddig is voltak kételyeim a freudi álommagyarázatok egyoldalúságát illetően, de ez az éjszaka végképp meggyőzött arról, hogy az egyetlen mozgatóra épülő elméletek és a túl sok rugó által rángatott világ között olykor hasadék tátong.

De nem elmélkedni szeretnék ezúttal, hanem mesélni. Végtére is még velem sem fordul elő naponta, hogy ilyen előkelően álmodom. Ami a körülményeket illeti, tisztán emlékszem, hogy a Kiáltvány társszerzőjét nem a lakásán zavartam, hanem semleges helyen, poros könyvek között, a British Museumban futottunk össze. Marx barátságosan érdeklődött lapunk iránt, ámulva nyugtázta, hogy tavaly ősszel több héten át tartottuk a száznyolcvanezres rekord példányszámot, s megjegyezte, hogy Európában már rég elhalt volna az állam, ha ő annak idején ennyi olvasót tudott volna szerezni az Új Rajnai Újság-nak…? Ezután sorra vettük közös ismerőseinket, s ahogy ilyenkor szokás, mindenkiről leszedtük a keresztvizet: én Szemere Bertalant simfeltem, Marx pedig Kossuthot, Bakunyin, Mazzinit, Herzent, Lassalle-t, Blanquit, s mindazokat, akik csak felületesen vagy egyáltalán nem olvasták A tőké-t. Melegen szólt viszont Zerffi Gusztávról, mint aki rendszeresen tájékoztatja őt a magyar ügyekben.

– Zerffi nagy fecsegő – mosolygott Marx megértőn –, de a magyar viszonyokról önállóbb és helyesebb nézetei vannak, mint amilyeneket az itteni menekültektől hallani szoktam. Ennek az lehet az oka, ő von Haus aus nem magyar, hanem sváb, sőt nem is csak sváb, hanem egy hannoveri zsidó fia, akit valószínűleg Cerfnek hívtak, s aki Zerffire magyarosított.

A von Haus aus-t németül mondta Marx, társalgásunk egyébként magyarul zajlott, ami álmomban egyáltalán nem tűnt fel. Annál inkább lehangolt, hogy e kamaszkorom óta tisztelt férfiú oly szigorúan ítéli meg az európai forradalmi mozgalom nagyjait, s közben a „szélhámos Zerffiről” méltányosan nyilatkozik. Egyszerre rádöbbentem, hogy nem csak úgy céltalanul álmodom, hanem építő szándékkal: fel kell világosítanom Marxot.

– Károly bátyám, ha megengedi – kezdtem hergelni magam, miközben jobbommal az epém táját simogattam. – Ez a Zerffi egy sötét gazember, aki számozott jelentéseket ír az osztrák titkosrendőrségnek önről. Most tudtam meg ezt egy Frank Tibor nevű fiatal pesti tudóstól, aki a Magyar Filozófiai Szemle legutóbbi számában tette közzé az idevágó adatokat! Sőt Zerffi nem egyszerűen kémkedik ön körül, hanem minden jel szerint az a feladata, hogy megbontsa a nemzetközi forradalmi emigrációt, s igyekszik önt Kossuth ellen hangolni.

Marx tekintete elborult.

– S honnan tudjam, hogy nem éppen maga az osztrákok embere?

– Kuruc családból származom – húztam ki a mellem, szerényen, de önérzetesen.

Marx gyanakvóan körülnézett, s hozzám hajolt:

– Nem vette észre, hogy esetleg követik az osztrák titkosrendőrség emberei?

Megnyugtattam, hogy speciel az osztrák Geheimpolizei valószínűleg nem szentel figyelmet csekélységemnek, s igyekeztem a beszélgetést úgy terelni, hogy a galád Zerffivel ellentétben, én jószolgálati közvetítőként befolyásolhassam Marx és Kossuth viszonyát.

– Szeretném, ha önök közelebb kerülnének egymáshoz, én mindkettőjüket kamaszkorom óta tisztelem… S a mai magyar történettudományban is többen törekszenek…

Marx kedvetlenül legyintett.

– Nemsokára száz éve, hogy meghaltam, s tessék, úgynevezett marxista történészek évtizedeket töltöttek el az én kutatásommal, anélkül hogy ezt a piszkos Zerffit leleplezték volna…

Erre riadtam fel. Hajnali kettőt mutatott az óra. Akár reggelig is elbeszélgettem volna Marxszal, de utolsó mondata annyira megijesztett, hogy kiröpült az álom a szememből… Hogyisne… Vele mernék vitatkozni, legalábbis álmomban, de a magyar tudományosság gucsmolásását alva sem tűrhettem, részint hazafiasságból s egy kicsit talán félelemből sem. Az újságcsinálás végtére is nem életbiztosításos pálya – …ha egyszer minden kötél szakad, s ne adja a sors, ismét a tudomány asztaláról lehulló morzsákból kell élnem, senki se lökdössön el a teríték közeléből csak azért, mert tolmácsolni mertem Marxnak a magyar tudományosságról… nem, nem is az egészről… csak egynémely kutatóról alkotott, s nyilván elhamarkodott véleményét.

A múlt felkavart, a jövő ijesztett, ilyen hangulatban tüstént nekiláttam az álomfejtésnek. Hajnalra megvilágosodott előttem Zerffi módszere: gőzerővel csepülte Marx ellenfeleit… őt magát pedig hízelegve „a német haladás legélesebb elméjű előharcosának” nevezgette. Ami valójában nem is volt mértéktelen dicséret, mert mi már tudjuk, hogy Marx nemcsak a németség, hanem az egész emberiség haladásának volt hatalmas előharcosa, de akkoriban ezt még nem sokan sejtették, s a német filozófusnak nyilván jólesett, hogy egy jó eszű, friss tollú emigráns „forradalmár” legalább hazai viszonylatban méltányolja őt. Még kéziratát is rábízta, mármint Marx Zerffire, aminek Bécsben meglehetősen örülhettek.

Úgy látszik, szőttem tovább gondolataim bús fonalát, még a legnagyobbak sem képesek ellenállni a hízelgők szirénhangjainak. Nem fogadta-e kedvenc Voltaire-em is Mme Suard 1775-ös ferneyi udvarlását úgy, mint egy isten, aki megáldja alázatos hívét? És Chaplinem, ki tudta, hogy minden hírességben van valami talmi, nem élvezte-e „fenntartás nélkül az ünneplést” (mint Szalay Károly most megjelent kitűnő kis monográfiájában olvasom)? S ha szabad magam mestereimmel egy lapon egyáltalán megemlítenem, nem esik-e meg velem is, hogy egyik-másik, teljes egy hétre halhatatlanító írásom megjelenése után gyarlón, szerény ábrázattal szüretelem le a gratulációkat? Pedig tudom, hogy az „Uram, lángész lobog önben”-t gyakran a viszonzás reményében mondják, várva az „Uram, önben nemkülönben”-t… Vagy egy megjelenésre áhítozó kézirat lapul a lelkes üdvözlés hátterében… Netán egy mai Zerffi… Ejh, rendeletileg kellene betiltani a hízelgést, mint az egyének, intézmények, országok, sőt birodalmak s legkivált a művészeti élet megrontóját! Így füstölögtem magamban, s újra elaludtam.

…Reggeli közben a feleségem megemlítette, hogy egy társaságban valaki Voltaire-hez hasonlított engem.

– S titkos költő legalább? És szonettkoszorúját az Új Tükör-nek kívánja adni? – kérdeztem komoran s éjszakai tépelődéseimtől elnyűtten.

– Nem hiszem. Fogorvos, de kivételesen nem ír verset.

Megenyhültem. Hát… Ha nem titkos költő… Mi kárt okozhat nekem? Revolverez, ha levoltaire-ez engem? Ebben az országban éveken át elhitték egy közepes cselszövőről, hogy a magyar nép legnagyobb fia, sőt Dózsa, Rákóczi és Kossuth egy személyben, miért ne lehetnék én akár pesti Voltaire is egy-két évfolyam erejéig? Minden népnek olyan Voltaire-jei vannak, amilyeneket megérdemel… Vagy amilyenekre lehetőségeiből telik… Lehet persze, hogy a fogász nem titkos költő, de esetleg titkos ügynök, s az osztrákoknak dolgozik… És akkor mi van? Legfeljebb megtudják Bécsben, hogy éppoly hiú szamár vagyok, mint a magyar művészeti élet többi jelese… és közepese… sőt elégtelenje. Nem a hiúság a veszedelmes, nem is a hízelgés, hanem a hiszékenység. S ez utóbbi ellen könnyebb is küzdeni, mint a hiúság ellen.

– Mindenesetre mondd meg e kedves doktornak – zártam le a reggeli eszmecserét –, hogy én is sok jót hallottam róla… A bal felső kettesem nagyon érzékeny az utóbbi időben, hamarosan rászorulok egy megbízható és jó ízlésű fogorvosra.

3/ Petőfi, a „sírásó”

A két évvel ezelőtt lezajlott Petőfi-évforduló ismét tényekkel igazolta, hogy a magyar költők közül senki sem tett szert olyan világhírre, mint a márciusi ifjúság poétavezére. Most először eljutottunk oda is, hogy több országban egész tudományos életművek bontakozzanak ki, amelyeknek központjában Petőfi kutatása áll.

Természetesen továbbra is hatnak ellenáramlatok, s időnként megjelennek külföldön a költő életművét tévesen értelmező vagy éppen gáncsoló írások is. Legalább három oka van ennek: a nyelvi nehézségek fékezik Petőfi műveinek és a róluk szóló tudományos irodalomnak tanulmányozását: régi kutatóink részben tájékozatlanságból, részben forradalomellenes elfogultságukban maguk is több téveszmét exportáltak külföldre (nem mintha ma csupa abszolút tudományos tételt nyomtatnának le idegen nyelvű kiadványaink…); napjainkban is hatnak bizonyos világnézeti-politikai ellenszenvek, amelyek nem kedveznek egy minden ízében forradalmi demokratikus költészet nemzetközi térhódításának.

A magyar irodalomtudománynak ilyen körülmények között semmiképpen sem lehet az a feladata, hogy minden értetlen vagy bántó külföldi Petőfi-cikkre sértetten reagáljon, és elemi ismeretekre oktasson ki jószándékúan tévedő szakembert vagy zsurnalisztákat. Ha e sorok írója ezúttal mégis eltérni látszik e többször is a nyilvánosság előtt védelmezett elvétől, és (miután a Budapester Rundschau-ban ezt megtette), a magyar olvasóközönség előtt is tiltakozik egy osztrák cikk ellen, akkor az az oka, hogy a vitatott írásban a jó szándéknak semmilyen jelét nem találta.

A bécsi Die Furche című lap 1975. január 18-i számában jelent meg Franz Wolf Der Mann mit den vielen Namen című írása, amely már tárgyi állításaiban is több tévedést tartalmaz, mint amennyi művészneve volt Petőfinek, s ráadásul tendenciájában lehangolóan elfogult.

Az egész újságoldalt betöltő cikk szerzője szemmel láthatóan nem ismeri az új magyar irodalomtudomány eredményeit, vagy nem óhajt tudomást venni róluk, s egészen különleges forrásokból meríti értesüléseit. Természetesen senki sem köteles a magyar Petőfi-filológia elveit átvenni, de bizonyított tényeit nem iktathatja ki látóköréből, amennyiben hitelességre törekszik.

Hosszadalmas felsorolás nélkül, pusztán jellemzésül említsünk néhány példát Franz Wolf informáltsági szintjének érzékeltetésére. A szerző egy helyütt a költő őseinek nemesi címéről beszél, melyet azok Leopold császártól kaptak volna 1688-ban – a valóságban ezt a címet egy másik Petrovics-ág szerezte meg, amelyhez Petőfi őseinek semmi közük nem volt. A szerző elégedetten konstatálja, hogy az összeférhetetlen Petőfinek milyen konfliktusai támadtak Bem tábornokkal; a valóságban a költő-segédtiszt és a magyar hadvezetés között zajlottak le összeütközések, s ezekben a lengyel tábornok – miként egyéb ügyekben is – tüntetően kiállt Petőfi mellett.

A cikk egyebek között azzal magyarázza a költő 1848-as választási bukását, hogy „némely nyilatkozatai, amelyeket ma a kommunista eszmekincs körébe utalhatunk, elrémítették a választókat”. A valóságban költőnk csakugyan eljutott a Marx előtti szocialisztikus–kommunisztikus tanok bizonyos általános befogadásáig, de először is ezek a tanok nem azonosak a mai kommunizmussal, másodszor, Petőfi a választási hadjáratban semmiféle kommunista agitációt nem fejtett ki. Mert nem volt a valóságtól elszakadt ámokfutó, aki egy feudális országban falansztert vagy cabet-i Ikáriát akart volna létrehozni. A választópolgárok egy részét valóban riasztotta a költő republikanizmusa – ez iránt viszont valamivel több megértést tanúsíthatna a köztársasági Ausztria publicistája…

Sajátos elfogultság tükröződik abban a beállításban is, amely szerint az ország „radikális elemei nem voltak megelégedve a márciusi napok eredményeivel, tovább hajtották a forradalmat”, s ez vezetett a fegyveres harcokra… A valóságban nem a magyar radikálisok letagadhatatlan elégedetlensége okozta a cikkíró által oly rossz szemmel nézett fegyveres szabadságharcot, hanem a bécsi kormány „elégedetlensége”. Miként például István főhercegnek V. Ferdinándhoz írt, 1848. március 24-i leveléből tudjuk, a bécsi udvar csak vonakodva és az időnyerés céljából engedett a magyar forradalom néhány követelésének, azzal az eltökélt céllal, hogy ha majd „jobb idők” következnek, visszafordítja az események menetét. Az osztrák seregek olaszországi győzelmei után elérkezni látták a „jobb időket”, s Magyarország ellen vezényelték Jellasics csapatait. Ez vezetett a fegyveres összeütközésre, amelyet a magyar forradalmi kormány – tények sokasága bizonyítja – mindenáron el akart kerülni.

Miközben a cikkíró Petőfi életének és a magyar forradalom történetének elemi tényeiről megfeledkezni látszik, roppant előszeretettel ad teret teljesen komolytalan pletykáknak, amelynek tudományos megvitatása el sem képzelhető ma már, mert e híresztelések kívül esnek a filológia határain. Így például feleleveníti a költő „szibériai fogságának” meséjét, egy olyan cikk alapján, amely bizonyos Johann Stadthammer mérnök vallomására épül. (A mérnök „1944-ig Budapest közelében lakott, most Los Angelesben él”.) Ezt a mesét azonban sok egyéb, jóval korábbi változatokból ismeri már a magyar filológia, komolytalanságát és abszurditását régen bebizonyította. (Legutóbb Alekszandr Gerskovics szibériai nyomozásai is megerősítették elutasító álláspontunkat.)

A szerzőnek van egy másik informátora is, bizonyos dr. Remus Doctor, mégpedig Bukarestből, aki olyan tájékoztatást adott Franz Wolfnak, „amely a Petőfi haláláról szóló eddigi legendáktól eltér”. Csakugyan eltér az eddigi legendáktól, mert azoknál is képtelenebb. Eszerint ugyanis Petőfit a székelykeresztúri pap lőtte volna agyon, még a segesvári csata előtt, amikor rajtakapta a leányával való szerelmeskedésen. Atyai felindulásában elkövetett tette után a pap a sekrestyés segítségével a paplak kertjében ásta el a szerelmes költőt. Később azután exhumálták a holttestet és áttették a temetőbe, ahol dr. Doctor 1974-ben fel is fedezte a sírkövet. A bukaresti informátor – tanulságosan jelezve világnézeti orientációját – mindehhez hozzáteszi: „Bizonyára sokféle indítéka lehetett annak, hogy a magyar uralom idején ezeket a körülményeket elleplezték.”

Ezzel szemben mit mondanak a tények?

1. A székelykeresztúri sírkő ügyét a Petőfi-filológia már régen tisztázta. Olyannyira, hogy nem csupán „a magyar uralom idején”, a mai Romániában sincs egyetlen olyan (többé-kevésbé hozzáértő) ember, aki azt hinné, hogy Petőfi nyugszik a sírkő alatt. Dr. Doctornak kár volt fárasztó utazásra indulnia bukaresti otthonából, elegendő lett volna, ha a legközelebbi könyvtárba látogat el, s ott elolvassa például Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című szép könyvét, amely dr. Doctor számára már csak azért is megnyugtató tájékoztatást adhatott volna, mert nem „a magyar uralom idején”, hanem mostanában jelent meg, méghozzá Bukarestben. Megtudta volna, hogy a sírkő alatt egy öregember koponyája és egyéb csontjai alusszák békés álmukat. De ha két erdélyi magyar szakember esetleg nem felelne meg dr. Doctornak, a könyvtárban meglelhette volna annak a román–magyar akadémiai munkaközösségnek a jelentését, amely megállapította, hogy Dienes András idevágó tudományos kutatatásaival szemben „a nyilvánvalóan mesés, legendaszerű adatok” elvesztették erejüket. Általában: jobb lett volna, ha dr. Doctor némileg tájékozódik, mielőtt a bécsi Die Furche cikkírójának felvilágosítására vállalkozik.

2. Szemtanúk sora bizonyítja azt, ami egyébként soha nem is volt vitás a Petőfi-filológiában, hogy tudniillik Petőfi Sándor nem halhatott meg a segesvári csata előtt, hiszen jelen volt az ütközetben. Sőt megbízható osztrák koronatanú is akadt arra, hogy Petőfi e csatában veszett el: August von der Heydte báró az ütközet után egy órával megtalálta, azonosította a költő holttestét, és erről hivatalos jelentést adott feletteseinek. Heydte tanúbizonysága alapján később megszüntették a költő elleni eljárást az osztrák hatóságok. Nem helytálló tehát az az állítás, hogy Petőfi halálát „soha egyértelműen nem állapították meg”.

Az összes idevágó tényeket és adatokat okmányszerű elemzésben meg lehet találni Dienes András Petőfi a szabadságharcban című művében. Franz Wolfnak természetesen joga van arra, hogy egy valamikori magyarországi mérnök vagy egy bukaresti dr. Doctor hallomásainak nagyobb fontosságot tulajdonítson, mint egy hivatásos irodalomtudós egzakt vizsgálatainak – de csak akkor, ha ez utóbbiakat okmányszerűen felsorakoztatott adatokkal megcáfolja, és buzgó informátorainak állításait adatokkal támasztja alá. Ha a kártékony legendák helyett Franz Wolf a valóság iránt érdeklődik, készséggel tájékoztathatjuk őt arról, hogy az osztrák levéltárakban milyen irányú Petőfi-kutatásokat volna esetleg érdemes folytatni.

Félő azonban, hogy a Die Furche cikkíróját ez ügyben nem a valóságos adatok érdeklik; szívesebben válogat a legendák közül, mert azok rokonszenvesebbek politikai beállítottságának. Cikkén – ahogy mondani szokás – vörös fonálként húzódik végig a magyar negyvennyolccal szembeni ellenszenv. Kossuth és Petőfi – szerinte – csak úgy tudta elképzelni Magyarország felemelkedését, ha Ausztriát „maradéktalanul” szétrombolják. Maga a költő – szerinte – soviniszta volt, aki „kihívta Magyarország nemzetiségeinek ellenállását”, s ezért „egyáltalán nem túlzás, ha Petőfit Magyarország sírásói közé soroljuk”.

Néhány elemi tényre ennek kapcsán is emlékeztetnünk kell:

1. Kossuth és Petőfi nem Ausztria maradéktalan szétzúzására törekedett, hanem a különböző népeket elnyomó uralom alatt tartó Habsburg-dinasztia megdöntésére. Az osztrák demokratákkal legalább annyira rokonszenveztek, mint amennyire gyűlölték a dinasztia urait. Márpedig a 48-as osztrák demokratákat a mai Osztrák Köztársaság is inkább tekintheti előfutárainak, mint a 48-as Habsburgokat.

2. Kossuth és Petőfi az önálló magyar államiságért küzdve a 19. századi európai történelem ama alapvető irányzatához csatlakozott, amely kérlelhetetlen szükségszerűséggel hozta létre a nemzeti államokat. Lehet sajnálkozni azon, hogy Olaszország felső része és Csehország, Szlovákia, Magyarország, Galícia stb. ma nem tartozik Ausztriához, de általában értelmesebb dolog tudomásul venni a történelem nagy progresszív folyamatait.

3. A magyarországi nemzetiségek óriási többsége nem ismerhette Petőfi műveit, már csak azért sem hihető, hogy költőnk „sovinizmusa” kényszerítene őket a magyar forradalommal szembeni ellenállásra. Ezek a nemzetiségek – a fentebb jelzett objektív történelmi folyamat logikáját követve – Petőfi „sovinizmusa” nélkül is a saját nemzeti jogaikért, távlatilag saját államiságuk megteremtéséért küzdöttek volna. Hogy e harcukban tragikusan szembekerültek a magyar forradalommal, azért a magyar forradalom vezetői is hibáztathatók bizonyos fokig. Az ellenállásra azonban egészen máshonnan tüzelték ezeket a nemzetiségeket, hamis ígéretekkel gerjesztve bennük soviniszta-ellenforradalmi indulatokat. István főherceg fentebb idézett leveléből is kiderül, hogy kiknek állt érdekében a magyarországi nemzetiségek „ellenállásának” ösztökélése és támogatása.

4. Valóban „nem túlzás” azt állítani, hogy Petőfi Magyarország sírásóihoz sorolható. Ennék az állításnak a jellemzésére a „túlzás” helyett egészen más kifejezést kellene használni. De a szenvedélyek fölösleges szítása helyett egyszerűen megállapítjuk, hogy nem érezzük magunkat a sírban, egészen tűrhetően megvagyunk, ennélfogva Petőfit sem tekinthetjük sírásónknak. Ellenkezőleg: a korszerű magyar államiság és nemzetiség egyik szellemi megalapozójának tekintjük őt.

E szellemiség pedig – Petőfinél éppúgy, mint napjainkban – nem soviniszta, hanem épp a költő által a világirodalomban elsőként megénekelt „világszabadság”, a népek közötti testvériség eszméje az egyik fő jellemzője. Ebben a szellemben törekszünk baráti és jószomszédi viszonyra az Osztrák Köztársasággal is.

Öt negyedszázaddal ezelőtti vagy más harcaink nem adhatnak okot mai ellenszenvekre – ez a mi őszinte és komoly meggyőződésünk.

4/ Petőfi, „a pesti mészáros”

5/ Arany, az agitátor

A gyakran „apolitikusnak” minősített, s ezért hol elmarasztalt, hol felmagasztalt költő a valóságban nagyon is tudta, mi a politika. Civilizáció című verse például többet mond a modern diplomáciáról, mint az értekezések tömkelege:

A Szent Szövetség kongresszusától kezdve, amely szabadságot ígért Európa népeinek, de csupán az elnyomás új változatait alkotta meg, egészen korunkig, alig akad olyan diplomáciai egyezmény, békeszerződés, amely ne hirdetné hangosan Arany lényeglátó igazát. A háborúk vívása közben hirdetett fennkölt elvek a győzelem után gyakran az erősebb akarat önkényének puszta leplezőivé válnak: Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! – ahogyan már a rómaiak fölött diadalmaskodó Brennus mondta, két szóra leegyszerűsítve a békekötés morálját.

Arany politikai készségeit sokáig azért nem ismerték el, mert általában nem is ismerték az idevágó főbb dokumentumokat: a forradalom alatt írt agitációs cikkeit. Maga a költő a nagy bukás után természetesen nem dicsekedett életművének e sajátos ágával, összegyűjtött munkáinak különböző kiadásaiba sem vette fel őket, fia, Arany László közölt belőlük négyet a hátrahagyott iratok és levelek közt. Mind a nyolcat együtt megírásuk után egy századdal, 1949-ben jelentették meg! Gondoljuk csak meg, micsoda ítélet ez a dualista, majd Horthy-korszak irodalomtudománya fölött: egy Arany-mértékű költőnek még a hevenyészett céduláit is ki szokás adni, s mégis, elhevertették a magyarság legdicsőbb harcának e gonddal megírt, páratlan dokumentumait! A pintérjenők serege boldog volt, hogy a féktelen Petőfivel szemben fel lehet mutatni a higgadt Aranyt, eszük ágában sem lehetett nagydobra verni e cikkeket, melyek a Petőfiéhez hasonló érveléssel (s kétségtelenül az ifjabb költőtárs hatása alatt) hirdették: „…a forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet… a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül.”

A bűnt, amellyel elhallgatták, hogy Arany milyen erővel vállalta a forradalmat, természetesen nem azzal kell jóvátenni, hogy most ezután túlhangsúlyozzuk a Toldi költőjének harcosságát. A Nép barátja szerkesztésére Petőfi ajánlotta Aranyt, s az illetékes választmány elfogadta e javaslatot, de a szalontai nótárius nem vonakodás nélkül, s csak felibe hallgatott március 15-e hősére. A lap neve sem lehetett független Petőfiék elképzeléseitől, hiszen aligha véletlen, hogy pontos fordítása a francia forradalom nevezetes marat-i újságja címének: a L’ Ami du peuple-nek. Petőfi azonban egy pillanatig sem hihette magyar Marat-nak Aranyt, akit írásban is szívesen ijesztgetett a forradalmi vérözön prófétájával. De tudta azt is, mármint Petőfi, hogy a miniszteriális lapnak nem is egy szalontai Marat-ra van szüksége, hanem éppen Aranyra. Mert Aranynak – a forradalom vállalásának erénye mellett – volt egy hasonlíthatatlan, a Petőfiével szintén rokon tehetsége, az ugyanis, hogy a nép nyelvén tudott írni!

Bőven lehetne szemelvényekkel igazolni a fenti állítást, de hát ez aligha szorul bizonygatásra, másrészt nemrégiben végre olcsó kiadásban, a Magvető Gondolkodó magyarok című, méltán népszerű sorozatában is megjelentek e cikkek, s mindenki saját maga ellenőrizheti, milyen komolyan vette Arany a feladatot: „írni… a népnek”.

Egy népújságba írni mind a tartalom, mind a forma dolgában nehezebb feladat az intellektuális cseverészésnél. Az elvi követelmény: a nép beavatása a köz dolgaiba. Nem korteskedni kell, nem megdumálni az olvasót, hanem mindenekelőtt – tájékoztatni. Mindig az volt a baj, mondja Arany, hogy „titkolóztunk” a nép előtt, „nem fedtük fel a dolgok valódi állását, s ezáltal nem engedtük kifejleni a közérzést. A népnél közvélemény nincs, nem is lesz soha, míg az ország politikai életét csak néhány tudákos ember, az úgynevezett intelligentia, kísérheti figyelemmel: de terjedjen el csak közte oly lap, mely őt a politikába, a napi események közlése által, mintegy praktice belé vezesse, azonnal fel fog lángolni romlatlan keblében a hazaszeretet…”

Mi már nem hiszünk a nép „romlatlan keblében”, s az igazság azonnali üdvös hatásában sem, egy „népújság” feladata elvileg mégis nagyjából ugyanaz maradt, mint Aranyék idejében. S ugyanaz a formai elv is. A Toldi írójával valljuk, hogy a nép a fontosabb dolgokat is megérti, „csak nyelvén adják elő… Egyszerűen, néhány szóban megmondani neki valamit, ez a dolog veleje”…

Arany (és Petőfi) egyszerűsége – kell ezt hangsúlyozni? – nem az „örökös komázás” leereszkedő stílusa, nem bratyizás az olvasóval, nem is udvarlás, nem rég kimúlt legendák és mítoszok erőltetése, hanem a komoly szóértés nyelvének, tények, érvek, elvek egymást erősítő összhangjának kimunkálása. Ha nyelvében is erre törekszik egy újság, akkor abba írni „nem… sárba dobott gyöngy”.

Az idei könyvhéten egy jómódú falu tanítója lobogtatta előttem Arany fent emlegetett füzetét, s keserű szavakkal beszélt „a mai parazita irodalomról”, mely a nagy elődök elveit megtagadva, magát a közszolgálatot és a népet tagadja meg. „Egymásnak írják olvashatatlan verseiket, s az állam még el is tartja őket, persze a mi pénzünkön…” – füstölgött a tanító, nem először hallott panaszokat cifrázva.

Mit tudtam felelni neki? Emlékeztetnem kellett arra, hogy ma Magyarországon nincs forradalom, nem zajlik szabadságháború, Petőfi és Arany népi-nemzeti agitációjára nincs tehát szükség, mint ahogy – szerencsére – az irodalomnak már nem kell, mint az ötvenes évek első felében, a mélyszántás időbeni elvégzése vagy a munkatermelékenység fokozása érdekében sem agitálnia. E változásnak sok jó oldala van. A napi politika nyűgeitől felszabadult irodalom önállóbban töltheti be eredeti hivatását, az írók most valóban „a lélek mérnökei” lehetnek, nem úgy, mint e kompromittált jelszó erőltetésének éveiben. S ha a rossz kényszerek okozta csömör egy kissé tovább tart a kelleténél, ezt az ingamozgások természete magyarázza – az agitáció eltúlzása törvényszerűen hozta létre az agitációtól való beteges irtózás vagy éppen az ellenagitáció divatját.

Lehetséges az is, hogy állam bácsi túl jólelkű, s olyanokat is eltart közpénzen, akiknek irodalmi tevékenysége feltételezhető társadalmi értéket nem hoz létre. De azt a bizonyos értéket fölöttébb nehéz mérni, ellenőrizni, rangsorolni, s a mai állapotot mégiscsak megnyugtatóbbnak érzem, mintha szigorú kincstári ítészek verdiktjei nyomán szabnák meg a megélhetési kvótát: ha érdemtelen is tud vegetálni vagy éppen virulni az irodalomból, tekintsük ezt a társadalmi közérzet javára magasabb érdekből hozott áldozatnak, hiszen még a közönséges áru költségeit is terhelik értéket nem képző elemek, hogyne járna fölös társadalmi költséggel a kulturális érték létrehozása. (Ami persze nem mond ellent annak, hogy a „biztos kettesre” utazó írók érdektelen alkotásainak régóta esedékes kiadói megtizedelése nagyon is kívánatos volna…)

Nem azért magyarázgatom e viszonyokat, mintha helyeselni is akarnám őket. Éppen nem. Minek is tagadnám, én is elégedetlen vagyok „irodalmunk helyzetével”. Hajdan egy Petőfi, egy Arany, egy Jókai, vagyis a magas irodalom szót akart érteni a „szűrös-gubás” emberekkel. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy manapság az igényesség és színvonal elve egyre gyakrabban a tömegektől való elkülönülés gyakorlatának igazolásául szolgál. Írhassanak egymásnak is írók, talán közülük kerül ki a holnapi olvasók egyik-másik kedvence – de a tömegek lelkét, nem szabad kizárólag az olcsó lektűrök és drágán megfizetett, de gyakran túl híg forgatókönyvek szerzőinek kezére bízni.

Ami pedig az ellenagitáció íróit illeti, akik közül néhányan az általuk nemrég még fennen védelmezett „apolitikus” elefántcsonttorony hűvöséből akkor léptek a politika izzadságos terepére, amikor mások már megvívták a dogmák elleni harc nehezét, s biztonságosabbá lett a közélet – nekik is jár hely a nap alatt. A szocializmusnak (kellő nemzetközi és belső feltételek esetén) az eddigieknél hatásosabb társadalmi önellenőrzést lehet és kell teremtenie, s e történelmi feladatban sokféle szándék munkálhat közre, ha a józanság és korrektség minimumát a bírálók nem vesztik el. Mégis: a szocializmus korszerűsítésében azoknak kell elöl járniuk, akik nem a Le Monde vagy a Guardian hasábjaira kirepített írásaikban propagálják a demokráciát, hanem idehaza építik, s akik reformon reformot értenek, nem pedig az épület lerombolását. A politika, a gazdaság, a tudományok hivatásosai mellett az írók és művészek sem nélkülözhetők az új, történelmi jelentőségű magyar kísérlet szellemi műhelyében.

Amióta az elkötelezettség nem kötelező, sőt hovatovább nem is sikk, még némi karakánság is kívántatik a vállalkozáshoz. Alkalmasint némi bátorság sem árt, mert mindig csak utólag derül ki a siker vagy a kudarc, közben főleg a terheket lehet érezni.

„…Vannak alkalmak, melyeket ha elmulaszt az ember, az isten sem teremti meg újra…” – így biztatta barátját Petőfi a népújság szerkesztésére. Arany viszont azzal is számolt, hogy kufsteini kirándulás lehet a kaland vége, sőt ő, a politikában „naiv” lélek, már 1848 júniusában (!), ha tréfálkozva is, de belső szorongásokról árulkodón latolgatta, nem fog-e Toldi-jának második része kéziratul jutni „a muszka örökkévalóság fénycsarnokába”? S mégis, habozásait, szorongásait leküzdve, a szelíd Arany is vállalta a politikai tettet.

Példájával senkit sem szeretnék „agitálni”. Politizálni még ma is, egy biztonságosabb közéletben is kockázatos, mindenesetre sokkal kockázatosabb, mint semmitmondó versikékkel, novellácskákkal, forgatókönyv-szinopszisokkal ingyenjegyért koldulni a Parnasszosz Libegőjének magyarországi állomásánál.

Akik saját lábukon akarnak felkapaszkodni a szent hegyre, s közben-közben az agórán, a közélet fórumain is jelen szeretnének lenni, agitáció nélkül is, belső parancsra tudják a dolgukat. Időrabló, fáradságos, olykor veszélyes foglalkozást űznek, de meglehet az a vigaszuk, hogy Petőfi és Arany útját járják.

Töredék a bátorságról

Jó sorsom, mintha csak fel akarna készíteni a nyolcvanas évek várható bonyodalmaira, mostanában sorozatos leckékben részesít, kivált az erkölcseimet szeretné nemesíteni.

Mielőtt Párizsországba repültem volna, az előző este Bulgakov polgártárs szavait vágták a fejemhez a Thália izgalmasan megrendezett produkciójában: „A földön a legnagyobb bűn a gyávaság…” Amikor először kiléptem az Odéon hotelból, Danton szobra meredt elém, oldalán kopott aranybetűk hirdették: „…de l’audace… de l’audace…” Vagyis: „merészség… még egyszer merészség…” Az első utamba akadt könyvesbolt kirakatából Szolzsenyicin kötete már a címével is (Le déclin du courage) lelkiismeret-vizsgálatra szólított fel: a szakállas prédikátor feddőn nézett rám, szinte személyesen tőlem kérdezve, hogy „a bátorság hanyatlása” idején én merre tartok? Ugyanezt kérdik tőlem jól szituált francia értelmiségiek is, akik amúgy derekas bátorsággal gondolkodnak mondjuk a kommunizmusról, de nem mutatnak ugyanilyen elszántságot a kapitalizmus bírálatában.

Hazamenekülve az erkölcsnemesítő biztatások elől, itthon nem kevésbé heves prédikátorok fogadtak – itt hát az ideje, hogy szembenézzek kihívásaikkal.

Értekezéssel illene kiállnom, de erre sem időm, sem módom nincsen, az erkölcstanokat különben is megírták már mások, s az egy országra eső morálfilozófusok száma örvendetesen meghaladja a sok évszázados átlagot. Teoretice tehát minden tiszta, pusztán néhány gyakorlatias problémácska akad még az elvek alkalmazása körül. Ezek közül fogok felvetni itt néhányat.

1/ Az alfa és az ómega

A bátorság rendszerint mindig elismerést kelt, de önmagában nem feltétlenül társadalmi értékű erény: a rablógyilkos is lehet merész, mégsem lelkesedem érte. A kamikázék önfeláldozása is imponálhat, de ha tudom, hogy öngyilkos elszántságuk csak meghosszabbította az emberiség világháborús szenvedéseit, a legjobb esetben csak sajnálni tudom őket, együttérzésre már nem telik tőlem. Még ennyit sem engedhetek meg magamnak, ha a Reichstagot „utolsó csepp vérükig” védelmező francia SS-ekre gondolok: sarokba szorították őket, nem volt más választásuk, hiába adták volna meg magukat – ha a helyszínen nem lövöldözik le őket a győztes ostromlók, honfitársaik állították volna a falhoz mindegyiket. Vagyis a kétségbeesett bátorság sem nyűgöz le – ez az öngyilkosság egy neme kiúttalan helyzetekben.

2/ Ne haljunk meg a fizikáért!

Jelentik a hírügynökségek, hogy a pápa rehabilitáltatja Galileit. Az ember elgondolkodik, s a költővel együtt kérdezné, „ó, mért oly későn…”?, de válaszol is magának a közmondással: jobb későn, mint soha. Mindenesetre tisztességesebb dolog rehabilitálni Galileit, mint továbbra is a Szent Officium összeomlott presztízsének maradványait pátyolgatni. Miután Kopernikusz tételét már régóta nem lehetett megcáfolni, az egyház eleinte azzal védte a védhetetlent, hogy a lengyel tudós tétele „Galilei idejében még nem volt tudományosan bizonyítva”, Galileit „a becsvágy fűtötte”, s különben is Luther még szigorúbban ítélkezett, amikor egyenest „egy bolond agyában fogant gondolatnak” minősítette a Föld Nap körüli mozgásának tanát, ehhez képest az inkvizíció törvényszéke valósággal finoman járt el és így tovább (l. idevágólag a Bangha-Ijjas Egyháztörténet VI. kötetét). Később bölcs atyák az új fizikát hívták segítségül, s arra hivatkoztak, hogy végül is Galileinek sem volt igaza, mert ugyebár a Nap nem mozdulatlan, az is kering a világmindenségben, mely érvelést és eljárást akár példátlanul cinikusnak is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy van példa ugyanilyen cinizmusra: a konstrukciós perek történetéből lehetne analógiát találni erre.

Megelégedéssel konstatálom tehát e pápai döntést, legfeljebb azon gyanakszom egy kicsit, hogy a háromszázötven évvel ezelőtti „tévedés” jóvátétele nem kíván-e alapul szolgálni az egyház és a tudomány között támadt szakadék újmódi áthidalására? De ha így volna is, nekem mindegy, én nem vagyok fizikus, katolikus is csak voltam, nem izgatom magam a pápák Galilei-komplexusával – a nagy olasz tudós azért került jegyzetembe, mert az értelmiségiek bátorságáról folytatott erkölcstani vagy művészeti disputákban gyakran épp az ő esetét szokták firtatni filozófusok és drámai költők. Van, aki elmarasztalja az inkvizíció karmai között elgyávult tudóst, van, aki mentegeti, én szeretném rögzíteni, hogy számomra Galilei pere még csak példázatként sem szolgálhat e fejtegetésekben: szerintem itt nincs min vitatkozni. Hogy a Föld forog a Nap körül is, éppoly méréssel bizonyítható fizikai törvény, mint az, hogy a víz adott feltételek közt száz fokon felforr, s nincs tudománytalanabb gondolat, mint egy tudományos tétel igazságáért meghalni. Azt mondják, Galileiben a hit iránti odaadás győzött a tudomány fölött, azért tagadta meg tanítását, de ez nem hihető, sőt nevetségesen hangzik. Galilei önmagát és a tudományt tagadja meg, ha ellenáll a törvényszék nyomásának: amennyiben egy tudományos igazságnak mártírokra van szüksége, az nem tudományos igazság többé.

Galilei nem akart áldozatot hozni, s igaza volt: „megalkuvása” ellenére a kopernikuszi igazság győzött, s a természettudomány többi törvénye is utat tört magának.

Egyáltalán nem valószínű, hogy a tudomány gyorsabban fejlődött volna abban az esetben, ha Galilei kész mártírságot is vállalni meggyőződéséért. Sőt az sem biztos (bár ez már más lapra tartozik), hogy a tudomány e megállíthatatlan fejlődése valóban olyan jó az emberiségnek – lásd például az atomfegyvereket.

Ne haljunk hát meg a tudományért, kivált ne haljunk meg a fizikáért. Győz az halálunk nélkül is. Egyébként is: még előfordulhat, hogy épp a fizikától fogunk elpusztulni.

Bonyolultabb – ne szépítsük –, átkozottul bonyolultabb az ügy, amikor nem tudományos, hanem hitbeli igazságok körül tombol a viszály. Nézem Sütő András nyugtalanítóan szép drámáját, a Csillag a máglyán-t, a kolozsváriak emlékezetes előadásában. Nézem és újra elolvasom, mert töprengeni csak a betűk fölött tudok – de a színház: látvány, amely magával ragad vagy untat (ez esetben Harag György rendezése természetesen elragadott), nem hagy időt a gondolkodásra.

Szervét Mihály „a szentháromság-tagadás bűnébe esik”, vétkéért máglyára ítélhetik, Kálvin felajánlja neki a menekülés útját: „…hat betű menti meg az életedet. REVOCO. Ötszáz ember előtt felmutatod a könyved a templomban és azt mondod, kiáltod, suttogod, mindegy: RE-VO-CO. Visszavonod az első betűtől az utolsóig.”

Kamaszkorom óta megszoktam, hogy a színdarabok és regények hősei közé képzelem magam. Most is ott állok Szervét doktor mellett, s gondolkodom, mit is tanácsoljak neki. Valószínűleg így beszélnék hozzá: „Mihály öcsém, tegyél a kedvükre, s mondd ki azt a revocót, bármilyen keserű is az »ezt hirdetem« magasából lezuhanni a »visszavonom« szégyenébe. Mert igazad van abban, hogy a szentháromság tana gyermekded mítosz, de amiben te hiszel, az is mítosz, csak valamivel ésszerűbb változatban. Te magad is megengeded a lehetőségét annak, hogy itt tévedés harcol tévedés ellen, hidd el, hogy így is van: sok századdal előtted Démokritosz, Lucretius, Lukianosz már tudta, hogy az istenhit minden variációjában babona. Nem érdemes megégni egy babonáért. Néhány év múlva meg fog születni Galilei. Ő még egy méréssel ellenőrizhető igazságért sem lesz hajlandó meghalni, hát te miért üszkösítenéd el magad egy hitbéli dogmáért?”

Ilyesmiket mondok Szervétnek a képzeletemben továbbépített színjáték epizodistájaként, de a doktor is megfelel (másik énem szavaival):

„Ami mérhető és bizonyítható igazság, annak csakugyan nincs szüksége vértanúkra. De az emberiség történetét nem ilyen igazságok kormányozzák. Tévedés váltja fel a tévedést, legfeljebb azzal biztathatjuk magunkat, hogy babonáink egyre ésszerűbbek lesznek: az istenek seregével megrakott Olümposzt felváltja a háromszemélyes isten, s most én azért harcolok, hogy őt is megdöntse az egyetlen égi Úr. Holnap majd őt tolja félre az emberiség, hogy itt lent földi isteneket teremtsen magának… Egyszer majd talán istenek nélkül is megleszünk. Én nem tehetek róla, hogy ilyen a történelmünk. Démokritosz, Lukianosz, Lucretius kívül állt a histórián, könnyen bölcselkedhetett. Én részt veszek a harcban, nekem nincs más választásom, csak az, hogy egy idejét múlta babonával szemben egy értelmesebb, emberibb, ésszerűbb mítoszt lobogtatok. De ezért a halált is vállalnom kell. Mert a fizikusok igazsága előbb-utóbb mártíromság nélkül is diadalmaskodik, de a mi szegény esendő hiteink filléres igazát a kiontott vér hitelesíti.”

Így beszél Szervét, s hogy nyomósabb legyen szava, egy kedves versemet is ellenem fordítja, némi átigazítással: „Mienk az érdem, kiket sem a máglya nem riaszthatott vissza, sem a gálya…”

Valamit persze erre is tudnék felelni, mert az ember rendkívül leleményes, ha meg akarja magát agitálni valamely áldozat elkerülésére, de nem vitázom tovább Szervéttel. Inkább csendben örülök annak, hogy napjainkban nemcsak „karóba nem húznak ma már”, de máglyákat sem állítanak a szabad gondolat megfélemlítésére.

Félni persze nemcsak a máglyától lehet, az ember olykor a saját árnyékától is megijedhet. S a máglya és a saját árnyékunk között olykor zavarba ejtően széles a skála.

3/ Diderot, a gyáva

Szervét doktortól eltérően, Diderot-t nem fenyegette a máglya: a francia katolikus monarchia felvilágosultabb volt, mint a kálvinista genfi köztársaság, s a filozófusok testének megégetése helyett megelégedett a filozófusok műveinek tűzrevetésével. Diderot alig írta meg Filozófiai gondolatok című értekezését, a párizsi legfelső politikai bíróság tüstént (1746-ban) a könyvmáglyát gyújtó hóhér kezére adta a veszedelmes keresztényellenes opust.

A „párizsi parlament” bírái (így hívták akkor a legfelső politikai törvényszéket) abban bízhattak, hogy a nyilvános „megszégyenítés” észhez téríti Diderot-t. Filozófusunk azonban még csak harminchárom éves volt ekkor – a lázadó hajlamúak e krisztusi életkorban még a kereszttől sem riadnak vissza. Diderot is úgy gondolkodott, mint e század többi nagy pogánya (Voltaire-től Desmoulins-ig), hogy tudniillik „az elégetés nem válasz”, s tovább haladt logikájának merész ösvényein, amelyen a deizmus szemérmes lázadásától eljutott az ateizmusig: megírta, s mi több, ki is nyomtatta Levél a vakokról című remekét, a modem materializmus egyik úttörő alapvetését.

Annyira ezért használt az 1746-os lecke, hogy a mű címe mellől szerényen elmaradt a szerző neve… De a hatóságot nem lehetett becsapni: 1749. július 24-én Diderot már a vincennes-i börtönerődben tapasztalhatta, hogy a monarchia rendőrei milyen figyelmesen érdeklődnek a filozófiai problémák iránt.

Nézegetem a magyar nyelvű Diderot-kommentárokat (pontosabban csak azokat, amelyek könyvtáramban megtalálhatók, mert kutatásokra jelenleg nincs időm). Meglehetősen tartózkodóak, olykor futólag sem említik a fenti tényt, vagy éppen azt hangsúlyozzák – mint az egyik filozófiatörténet –, hogy bölcsünket „az üldözés nem félemlítette meg”.

Nem szívesen okozok csalódást azoknak, akik szerint egy nagy materialistának nagy hősnek is kell lennie, de nem hallgathatom el, hogy a valóságban Diderot egy cseppet sem hősködött. Fogságának első hónapjának vége előtt aláírt egy „engedelmességi” nyilatkozatot, aminek következtében november 3-án szabadulhatott. Három hónapot és tíz napot töltött Vincennes-ben. Ha nem írja alá a kötelezvényt, alighanem tovább marad az erődben (s akkor talán az a magyar értesülés is igazzá válhatott volna, mely szerint Diderot-t háromévi fogsággal büntették…).

Az irodalomtudomány némely modern irányzatai szerint az életrajzok nem érdekesek, csupán maguk a szövegek. Diderot életén merengve, a minap ismét rádöbbenhettem, mennyire nem vagyok modern lélek: én ugyanis szentül meg vagyok győződve arról, hogy a vincennes-i figyelmeztetés nélkül Diderot pályáját nem is lehet értékelni. Én legalábbis sokáig nem nagyon értettem, hogy a 18. század egyik legfényesebb elméjének leghíresebb művei miért csak posztumusz láttak nyomdafestéket? Amikor Lanson – egyébként megejtően okos – irodalomtörténetében először olvastam, hogy a Rameau unokaöccse, a D’Alembert álma, a Színészparadoxon, Az apáca s a Mindenmindegy Jakab csak Diderot halála után jelent meg, nehezen akartam elhinni, hogy az író ennyire „közönnyel” viseltetett művei iránt, hogy „nem a dicsőségért, nem a nyereségért, csak önmagának írt” és így tovább. Én ugyanis ilyen íróval még nem találkoztam!

Azóta már tudom, hogy Diderot „közönyét” a vincennes-i emlékek edzették meg. 1749-ben megtanulhatta, hogy egy rendőrfőnökkel nem lehet vitatkozni, főképpen teoretikus kérdésekről nem. Mert feltéve, hogy a lieutenant de Paris nem egy visszataszító féreg volt, hanem elmés, sőt jó szándékú, netán – a fantasztikumig erőltetem a fantáziámat – esetleg filozófiailag is művelt férfiú, nos, helyzeténél fogva akkor sem tehetett mást, mint amit tett. Diderot-nak döntenie kellett, hogy hátralevő éveit Platón tanulmányozgatásával tölti-e Vincennes-ben, vagy megírja a platóni és minden idealizmust nevetségessé tevő saját műveit – de titokban…? Az életösztön és a szabadságvágy győzött benne, engedelmességet ígért, és kiszabadult. És megírta mindazt, ami nevét halhatatlanná tette.

Az ügy erkölcsi részével itt nem kívánok foglalkozni, mert a morálprédikáció, mint néhányszor már jeleztem, nem az én műfajom. E tekintetben legfeljebb az izgatna, hogy ő maga miként „dolgozta fel” az államgépezettel esett konfliktusát? Egy filozófus beszélgetése xxx marsallnéval című bájos remekében, amely a teista gondolkodás kicsúfolása, a marsallné így faggatja a párbeszéd másik (félreérthetetlenül az író szócsöveként érvelő) szereplőjét: „…Ha önnek bíráink előtt kellene számot adnia, megvallaná elveit?” Mire a filozófus teketória nélkül felel: „Minden tőlem telhetőt megtennék, hogy megkíméljem bíráinkat egy kegyetlen cselekedettől.”

„Ah! a gyáva! – vág vissza a marsallné, majd »hitvány képmutatónak« minősíti a bölcset, aki halálos ágyán »késlekedés nélkül« alávetné magát még »az egyházi szertartásoknak« is.”

A filozófus álláspontja félreérthetetlen. Annyira fölötte érzi magát a rendőri-bírói-papi erőszaknak, az adott rend emberei az ő szemében annyira más emberfajtát alkotnak, hogy a velük folytatott küzdelemben az őszinteség fényűzését nem engedheti meg magának, az „erkölcsös” magatartás kérdése ilyen összefüggésben fel sem merülhet.

Mégis, ha arra gondolok, hogy ezt a párbeszédet a vincennes-i kaland után 25, azaz huszonöt évvel írta, akkor nem tudok megszabadulni attól a gyanúmtól, hogy mégsem térhetett könnyen napirendre kikényszerített engedelmessége fölött. Aki még negyedszázad múltán is szükségét érzi annak, hogy derűsen kérkedjen „gyávaságával”, nem azért teszi-e, hogy mintegy kiprovokálja ellenkezésünket? A marsallnénak adott kihívóan könnyed válasz nem keserű éjszakák vergődéseinek emlékét akarja-e eltemetni? Továbbmegyek: a Rameau unokaöccsé-től utolsó színdarabjáig épp legfontosabb műveiben csak úgy véletlenül tér vissza a lángelmék „jellemhibáinak” oly sokoldalúan firtatott problémájára?

De nem találgatok és nem ítélkezem. Az előbbihez nincs elég ismeretem, az utóbbira nem érzek jogot, sem kedvet. Praktikus kérdéseim maradtak, de előbb el kell mesélnem Diderot egyik főművének, a D’Alembert álmá-nak történetét. Ez a mű is párbeszédekre épül – egyik szereplője bizonyos De L’Espinasse kisasszony, aki barátjának, D’Alembert-nek álmai fölött vitatkozik egy orvossal. A kisasszonynak nem tetszett, hogy szellemileg némiképpen előnytelenül ábrázoltatik a darabban, attól is félt, hogy barátjának „álmai” fölöttébb veszedelmesek, s rávette őt, hogy keményen tiltakozzék Diderot-nál. Filozófusunk engedett a nyomásnak, s felforgató művét elégette. S mivel egy német irodalmár már másolatot készített a kéziratról, azt is tűzre dobatta.

Később persze megbánta elhamarkodott tettét, s megpróbálta újraírni a művet (ami talán megint azt bizonyítja, hogy nem volt „közönyös” munkái iránt), de mélabúsan kellett megállapítania, hogy az eredeti természetes erejét, vidámságát már nem tudja megközelíteni. Közben a kisasszony elhalálozott, a papírjai közt rendezgető D’Alembert rájött, hogy a hölgy őt csak óvta, ám igaz (?) szerelmével mást tüntetett ki, de a kései felismerés nem változtatott azon, hogy a D’Alembert álma végleg elveszett.

Vagy legalábbis elveszettnek látszott. De valaki – valószínűleg az okos német barát – még egy másolatot készített, amely aztán eljutott az orosz cári udvarba, ott találta meg egy francia tudós – hogy azután 1830-ban, csaknem fél századdal Diderot halála után kinyomtathassa…

Az ügyet vázlatosan adtam elő, de a tanulság talán így is levonható: az óvatosságnak is megvan a kockázata. Az elégetett kéziratok általában ritkán elevenednek meg főnixmadárként, sőt az íróasztal-irodalomnak is nagy esélye van arra, hogy végleg a fiókban porosodjék.

4/ Hol kezdődik a bátorság?

Még egy eleve töredéknek szánt elmélkedés sem lehet meg némi szerkezet nélkül. Ezért a jelen témái felé ösztökélő kedves olvasóimtól elnézést kérve, egy darabig még elidőzöm a múlt időkben. Különben is szeretek tanácskozni a halottakkal, ebben az egyben hasonlóan a nagy Machiavellihez, aki számkivetettségének San Cascianó-i magányában, kedvenc esti szórakozásaként meg-megidézgette az antik világ hőseit.

A kellően önellátó elmének persze még ilyen képzeletbeli beszélgetőpartnerre sincs szüksége. Mint a Rameau unokaöccsé-ből kiderül, Diderot esténként a Palais Royal kertjében önmagával is tudott társalogni: „Elmémet szabadjára hagyom, hadd fusson a legelső bölcs vagy bolond gondolat után, ahogy a Foy fasorban a mi feslett fiataljaink szaladgálnak egy feltűnő, mosolygó arcú, élénk szemű, fitos orrú örömlány után, majd ott hagyják, s azonnal egy másikat követnek, űzőbe veszik mindannyit, s nem maradnak meg egyik mellett sem. Az én örömlányaim ezek az én gondolataim.” (Gyergyai Albert fordítása.)

Diderot csakugyan sok gondolattal játszott, de ne tévesszen meg bennünket ez az örömlány-hasonlat: sírig tartó szerelem egyetlen eszméhez fűzte – az egyházi és világi önkény elleni lázadás anyagelvű eszméjéhez. E tekintetben semmiféle hűtlenségen nem érhető tetten. (Mindjárt nehezebbnek érezte volna e hűség láncait, ha megéri a forradalmat, eszméi „igazolását”, mint ahogy Condorcet megérte. Tudjuk, hogy ez utóbbi miként végezte – méreggel előzve meg a túlbuzgó nyaktilót.)

Nyugodt korokban nemzedékek tűnnek el úgy, hogy nem jut eszükbe semmi érdemleges, abban a hitben halnak meg, amelybe beleszülettek. Fordulós időkben viszont gyakori a hitcserélés is: tegnap még ezt hirdette az ember, másnap már az ellenkezőjét (s most nem a törtetőkről beszélek, hanem az igazságra őszintén törekvő lelkekről).

Térjünk vissza Szervét doktorra. Ő katolikusnak született, s mint lelkes ifjú bizonnyal bátran állt volna helyt hitéért, ha teszem azt, az akkor is meglehetősen harcos iszlám valamelyik vezérének kezére kerül. E mártíromsági alkalmat nem volt szerencséje kipróbálni, de ifjan, V. Károly kíséretében, Németországba vetődvén, módja nyílt a reformáció igazát megismernie. Ha már ekkor a pápisták fogságába jut, meg is halhatott volna Lutherért. Közben azonban eretnekké lett a reformáción belül, s végül is e minőségben sikerült megégettetnie magát negyvenkét esztendős korában. De ki merné azt mondani, hogy a katolikus dogmáktól eljutva a reformáció tanainak már-már panteisztikus értelmezéséig, minden szellemi energiáját kimerítette? És ha tovább gondolkodhat? A panteizmustól már csak egy lépés az ateizmus, ahonnan nézve viszont a kereszténységnek nincs olyan változata, ami a máglyát megérné – mind örömlány az igazi szerelemhez képest.

Frissebb példát véve, hadd utaljak a francia új filozófia egyik-másik ifjú (?) titánjára: beleszülettek a polgári ideológiába, 1968 táján tüzes maoisták lettek, de ma már minden színárnyalat megtalálható köztük, a klasszikus liberálistól a jehovás-jézusos újvallásosság prófétájáig. Kis hazánkban is ismertem nagy marxista-leninistát, aki végül egy nevelő célzatú állami intézetben zsidó létére egy katolikus báró-pap kezéből nyeldeste a szent ostyát, nem e célra intézményesített mellékhelyiségekben.

Vagyis az embernek, kivált zaklatott időkben, sok véleménye lehet. De élete csak egyetlenegy van. Ez olyan bökkenő, amin könnyed vállrándítással nem tehetjük túl magunkat. A magam részéről – hogy ne kerülgessem e kellemetlen kását – bevallom: a fentiek alapján az utóbbi időben hajlok arra, hogy a véleményem nem ér többet az életemnél.

Hadd tegyem viszont hozzá, hogy adódhatnak helyzetek, amikor tisztességes meggyőződésem többet ér nekem a tisztes megélhetésnél. Mivel idevágólag egy-két alkalommal már tettlegesen kipróbálhattam magam, hadd tekintsek el az elvi bizonygatásoktól.

Hadd szóljak inkább néhány szót Szolzsenyicinről. Nem az íróról, hanem a prófétáról. Amikor 1963-ban először olvashattam műveit, még távol az irodalmi élettől, de tudva divatjairól, némi tartózkodással figyeltem az író iránti rajongást (elég sok tanúm van erre): az általam megismert valósághoz képest egyfelől keveselltem „a kritikát”, másfelől viszont egy nem vonzó ideológia körvonalai mutatkoztak meg már az Iván Gyenyiszovics egy napjá-ban is, amely különben remek könyv. Később az idegen nyelven olvasott Rákosztály még markánsabban igazolta aggályaimat: ez az író szinte csak karikírozni tudja azt, ami neki ellenszenves, viszont áhítattal csügg a szocializmusba átmentett tolsztoji jó emberen. De engem még az eredeti Platon Karatajev sem hoz tűzbe, az ilyen lények társadalmának megteremtésében sosem hittem, a korszerűtlenül felélesztett utánzat pedig éppenséggel hidegen hagy. Amikor pedig Szolzsenyicin megírta híres levelét a pátriárkához, tüzet okádva az ateizmus ellen, végleg lehangolódtam.

Betiltani a szabadgondolkodást az én szememben éppoly esztelenség, mint betiltani a vallást. „Szent” Oroszország pedig már volt egyszer a történelemben, megítélésében Marx, Petőfi és Kossuth véleményével értek egyet ma is – Szent Oroszország javított kiadására éppúgy nem áhítozom, mint az eredeti, miklósi változatra. Hiába imponál tehát az író bátorsága, ha ellenszenvet ébreszt lobogója…

Nemrégiben olvastam valahol, hogy Gyilasznak sem tetszik az orosz író világnézete, de politikai okokból nem lép fel ellene… Hát persze, egy potenciális szövetségest nem szabad megbántani holmi csip-csup világnézeti kötözködéssel. Régi dolog ez – a politikában gyakran alkotnak szövetséget vagy éppen „népfrontot” olyanok, akik az esetleges győzelem után törvényszerűen fognak egymásnak esni. De aki sem szövetséget, sem frontot nem szervez, pusztán igyekszik lehetőségeihez képest tisztességesen gondolkodni, köteles jelezni, milyen útra nem hajlandó lépni.

Azok a szabadgondolkodó nyugati értelmiségiek pedig, akik nem elégednek meg azzal, hogy tartózkodnak Szolzsenyicin bírálatától, hanem merő taktikából reklámozzák a „bátor misztikust”, noha egymás között megmosolyogják őt, e hamis szövetséggel az általuk annyira megvetett „politikacsinálók” módszerét utánozzák.

Bátor-e az, aki merészen áll egy amfiteátrum kiéheztetett oroszlánjaival szemközt, mert bizonyosra veszi, hogy mártíromságáért örök élettel fizet a menny? Nem annyira bátor, mint inkább hősi önáltató.

És bátor-e csakugyan Szolzsenyicin? Bizonyos értelemben vitathatatlanul az volt, amikor nyíltan sorompóba lépett elveiért, még ha számíthatott is arra, hogy nemzetközi tekintélye némi védelmet biztosít kiállásának. Az igazi merészség az én szememben mégis ott kezdődik, ahol Kosztolányi szerint is:

Kosztolányi túl szigorúan általánosít, amikor Marcus Aurelius-át a kancsal apostolokkal, „zagyva keletnek” elmebeteltjeivel állítja szembe – a zagyvaság nem a Kelet privilégiuma, Avicenna Keleten is racionalista tudott lenni, a különben kedvesen mókás Szent Ferenc viszont a „roppant pogányság” latin földjén a madaraknak prédikált. De a lényegben Kosztolányival tartok, nekem sem kellenek ők, „kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a jósok, a boncok”. A bátorság első jele az, hogy az ember megérti: az éggel nincs mit kezdenie, dolgát a többi társával kell rendeznie, s nem a földöntúli lényekkel. S ha már nem hisszük is, Heinével és Petőfivel, hogy a mennyet le lehet hozni a földre, azt még nem adtuk fel, hogy a poklot meg lehet dönteni a földön.

5/ Tűzimádók

Tetszenek még emlékezni Laputa szigetére? A tudomány e fura birodalmában Gulliver „egy cséphadaróra emlékeztető szerszámot” látott, „melynek végére egy fölfújt hólyag volt kötözve”, a hólyagokban pedig borsószemek, kavicsok zörögtek. Fürge legények e hólyagokkal időnként gazdáik szájára vagy fülére koppintottak, így ébresztgetve őket a való életre, nehogy a filozófiai elmélkedés kiszámíthatatlan mélységeiben elmerülve nyakukat törjék az első lépcsőn, fejjel menjenek a lámpaoszlopnak vagy éppen a kanális fenekén találják magukat.

A kultúra ligetében gyakran mi is olyan szórakozottan sétálgatunk, elmerülve gondolataink mérhetetlen mélységeiben, hogy időnként már nem is vesszük észre, hol élünk. Merő humanizmusból a körmünkre kellene koppintani ilyenkor egy borsós hólyaggal, de úgy látszik, erre nincsen munkaerő, sem keret. Másokon én sem segíthetek, de a „magad, uram, ha szolgád nincsen” elve alapján bevezettem az önfigyelmeztető-koppintó rendszert: alkalmanként saját magam ébresztgetem egy-egy hólyaggal, hiszen nekem sem árt tudnom, merre mered a lámpaoszlop, és hol ásítozik a kanális.

6/ Merni és mérni

Szilveszter napja jövendőmondó hajlamokat vált ki az emberekből. Ilyenkor szoktak a politikusok és a publicisták biztató távlatokat rajzolni a népek elé, valamikor régen még a költők is új reményeket hirdettek a világnak, mert hajdanán még akadtak poéták, akik rossz kedvük elpanaszolásán kívül egyebet is közölni kívántak az emberiséggel. Hogyne törne ki belőlünk a proféciáló kedv most, amikor az esztendő vége új évtized kezdete is egyben, az utolsó előttié a harmadik évezred előtt. Mi lesz velünk? Századunk, „a késlekedő huszadik”, megszületik-e végre „nemcsak a naptárban, tudományban, iparban”, hanem „a lelkekben is, az emberi kapcsolatokban”, „éneklő csillag” lesz-e a föld, mint a költő szeretné látni vagy kozmikus romkert, amely – a naprendszerünkbe esetleg majd ellátogató értelmes lényeknek – holt kultúrák sivár köveivel ad hírt egy felelőtlen fajta megérdemelt sorsáról?

Mindenki a jövőt firtatja ilyenkor, s ha nem téved kozmikus kérdésekbe, akkor is sejti, hogy ma valahogyan minden, még a családi méretű pénzszerzés és -elosztás napi ügyeinek kisszerű szövevénye is a legnagyobb dolgokkal függ össze: lesz-e új fegyverkezési verseny, elkezdődött-e a hidegháború, mi történik holnap Iránban vagy éppen Lengyelországban?

Az alkalom engem is csábítana holmi kasszandrai pózokra, mert egy időben szenvedélyesen jósolgattam, s némely sajnálatosan vagy szerencsésen megcáfoltatott jövendölésem mellett tudnék dokumentumokat idézni egyik-másik maszek próféciám igazolódására. Most mégis megtartóztatom magam, két okból is. Először azért, mert e cikkemet szilveszteri számunk megjelenési dátuma előtt 11, azaz tizenegy nappal kell nyomdába adnunk – ez a műszaki normája lapunknak sátoros ünnepek táján –, s ennyi idő alatt aggasztóan sok minden történhet a mai világban.

De van a tartózkodásra elvi okom is. Műkedvelő historikus lévén, meglehetős kételyek fejlődtek ki bennem jövőbelátó készségeinket illetően. Az emberek ugyanis rendszerint azt a jövendőt festik maguk elé, amelynek bekövetkeztére áhítoznak (vagy amelytől rettegnek), de csak ritkán képesek arra, hogy szorongásaiktól és vágyaiktól függetlenítve értelmüket, a ma adott viszonyaiból próbálják körvonalazni a holnapot. Jó néhány prognózisgyártó államférfi, publicista és költő ezért emlékeztet engem azokra az ólomöntő lányokra, akik hajdani falumban, András-napon vagy Szilveszterkor a hideg vízbe csorgatott forró ólom furcsa figurákban megszilárduló alakjából a leendő (az áhított) férj küllemére vagy foglalkozására jósoltak.

Ilyenkor év végén mindig szeretem újra elolvasni Metternichnek a porosz királyhoz 1848 januárjában írott levelét. Miután megköszönte az uralkodó jókívánságait, s miután homályos jósolgatásaiban felvillant az események fejlődésének majdani iránya (a radikalizmus átmeneti győzelme), végül is sikerült arra az önáltató következtetésre jutnia, hogy az új esztendő „inkább lesz” kedvére való, mint az elmúlt. S mi történt? E kedvére való esztendőben két hónap múlva kiűzték Metternichet a császárváros falai közül… Nem a birodalom nagy hatalmú és nagy tudású kancellárja látta jól a jövőt, hanem a tartományi szintre süllyesztett Magyarország ifjú poétája, aki akkor már két év óta vérözönről, Ausztria pusztulásáról álmodozott.

De Petőfinek is csak részben lett igaza. Az áhított harc valóban kitört, de hamar kiderült, hogy az ő forradalma nem e világra való – álmai csak rövid távon feleltek meg a történelem reális lehetőségeinek. Rendíthetetlenül hitte például, s a forradalom kezdetén nyíltan is megjövendölte, hogy Ausztria császárai „földönfutók lesznek”, de még hét évtized kellett merész látomásának igazolódásához.

Míg a kancellár túlságosan is beleragadt az adott viszonyokba s nem érezte kellően a történelem mélyáramlataiban ható erőket, a forradalomtörténet mitológiájától áthatott költő ez utóbbiakat inkább érzékelte, mint a pillanat erőviszonyait. Milyen jellemző – kamaszkorom óta „kutatom” Petőfit, s csak most vettem észre –, hogy míg egyik kedvenc igéjét, a merni-t kétszázharmincnégyszer írta le műveiben, a mérni (a megítélés, értékelés értelmében) csak egyetlenegyszer szerepel hét kötetében! A megmérni is csak kétszer fordul elő, akkor is fordításokban… Mert és mért tehát 234 : 1 arányban? A dolog nem ilyen egyszerű; a költőnek volt érzéke a realitáshoz, de ennek tudatóban is elgondolkodtató a Petőfi-szótár kínálta matézis.

Az átlagember „normális körülmények között” sokat nem mer, se nem mér, de amilyen mértékben elégedetlenné teszik a fennálló viszonyok, a merészsége is megnő, s ez adott esetben történelemformáló erővé válhat. Ilyenkor hallgat a látnokokra, akik viszont (mivel csak egy életük van, s szeretnék elhinni, hogy még az ő eltűnésük előtt bekövetkezik az Ítélet), gyakran hajlamosak arra, hogy próféciájuk megvalósulási idejét a valóságosnál rövidebbnek lássák. Ez is oka annak, hogy sok felkelés és forradalom bukott el a történelemben, vagy csupán céljainak egy részét tudta valóra váltani.

Mivel a próféciák befogadói is csak egyszer születnek meg, a kudarc után hamar megtagadják azt, amit korábban hittek. 1867-ben hiába jövendölte Kossuth – teljesen Petőfi szellemében –, hogy a kiegyezés egy, a történelem által halálra ítélt birodalomhoz láncol bennünket, a saját vereségünk közelibbnek érződött, mint az ellenség remélt összeomlása. A látnoki költő és kormányzó után a politikacsinálók egy olyan emberbe vetették bizalmukat, aki ki merte mondani, hogy várható fejleményeket „ember még valószínűleg sem képes megjósolni”, s akit ugyan szintén mélyen izgatott a birodalom (sőt Magyarország) igen lehetségesnek vélt jövőbeli „bomladozása, szétmállása”, de a Monarchia meglevő erejét még nagyon is nyomósnak ítélte meg, s joggal – az összeomlás csak fél század múlva következett be! A dátum persze nem volt előre megírva a történelem könyvében, de az ellenerőt érezték a politika csinálói –, s Deákra hallgattak. A nagy hiba nem is a kiegyezés volt, hanem az, hogy megelégedtek a kicsikart engedményekkel, ahelyett hogy pusztán a további küzdelem alapjainak tekintették volna azokat – de hát nem merülök el ebben, mert nem a kiegyezésről akartam írni.

Azt lehetne ellenvetni, hogy én tudománytalan múlt századi jóslatok cáfolgatásával vitatom a jövőbelátás lehetőségeit, pedig ma már rendelkezésünkre áll a tudományos előrelátást lehetővé tevő tanítás. Nos, természetesen tudom, hogy a szocializmus elméletének megalkotói milyen mélyen kitapintották a társadalom nagy mozgástörvényeit, s nem egy későbbi fejleményt már „csíraformájukban” érzékeltek, de ismerem téves jövendöléseiket is. Utódaik közül néhányan pedig éppenséggel végzetesen rossz prognózisokat is gyártottak utolérésekről és túlszárnyalásokról, nagy ugrásokról és hasonlókról.

Vagyis: ha még a költői lángelmék és a politikai zsenik sincsenek biztosítva a helyzetmegítélési tévedésekkel szemben, érdemes szerénynek lennünk és elmerengenünk a tanulságokon.

Természetesen az osztály- és csoportérdekek tudatbefolyásoló szerepe meghatározó. Aki részese egy hatalmi gépezetnek, hamarabb eshet a rózsaszínű helyzetmegítélések s prognózisok tévedésébe, a kívül- vagy szemben álló pedig hajlamosabb arra, hogy közeli csődöt lásson ott is, ahol csak orvosolható zavarok, hibák tünetei ütköznek ki. Az önelégültség a szükséges reformok elodázgatását vagy tessék-lássék végrehajtását eredményezheti, a csődszemlélet irreális álmodozásokba vész – bizonyos helyzetekben mindkét hiba fölöttébb hasonló végeredményhez vezethet. Épp ezért egy ország és egy nép politikai érettségét legjobban az mutatja, hogy vezető rétegei és dolgozó tömegei mennyire képesek nem pusztán csoportérdekekben, hanem nemzeti érdekekben, realista módon gondolkodni, merni a szükséges újat, de mindig mérni a lehetőségeket is.

A szabadgondolkodó is ember

Sok mindenen törtem már a fejemet életemben, a görög filozófia rejtélyeitől az őslénytan titkaiig, de a vallás érdemben sosem foglalkoztatott – ezt az ügyet még gimnazista koromban lezártam, s akkor sem tértem vissza e tárgyra, amikor meglehetősen nehéz években hajdani „materialisták” látványosan megtértek köröttem. Ifjú újságíróként egy-két obligát cikket írtam Gárdonyi antiklerikális regényéről, A lámpás-ról vagy a „hasznosi szűzanya” leleplezett csodáiról, de felnőtt fejjel már nem avatkoztam ilyen kérdésekbe. Mint az alábbi írásokból remélem, kiderül, meglepő módon nemzetközi fejlemények, közelebbről a lengyel események késztettek arra, hogy kedvetlenül bár, de szabadgondolkodói „emberi jogaimat” megvédjem.

A lengyel nyarat, hadd rögzítsem, az első napokban örömmel fogadtam, s ennek nyilvános jelét is adtam. Mihelyt azonban megláttam – sajnos csak a nyugati lapokban – a gyárak udvarán ezres tömegben térdeplő lengyel munkásokat – aggályaimnak hangot kellett adnom.

1/ Pártütő angyalok, hajdan és ma

Ha például választanom kell egy új regény fellapozása, és mondjuk Anatole France bármelyik könyvének sokadik elolvasása között, tíz esetben nyolcszor-kilencszer az ismétlést fogom választani, bár jól tudom, hogy ezzel sok tekintetben ártok magamnak. Elveszítem például mindazokat a potenciális barátokat, akiket egy-egy lelkes recenzió vagy akár hódoló magánlevél révén megnyerhetnék, míg Anatole bátyám semmiben sem tud segítségemre sietni.

2/ Sőt mi több…

Vannak dolgok, melyekről egy szellemileg felnőttnek tekinthető ember ma már nem vitatkozik. A hajdani skolasztikusokat például rettenetesen izgatta, hogy „a holtak feltámadásakor kiben lesz Ádám oldalbordája, Ádámban vagy Évában”, de ez a témakör engem tökéletesen hidegen hagy, miként azon sem gerjesztem be magam, hogy csalhatatlan-e a pápa, s hogy egy istenben hány személy van, három-e vagy csupán egy, netán egy sem. De hogy ne csak a keresztény dogmatikából merítsek példákat, sietek rögzíteni: azon sem vitatkozom, hogy van-e ma abszolút elnyomorodás a tőkés országokban vagy nincs, s hogy elrothadnak-e a termelőerők az imperializmus szakaszában vagy sem.

Nem disputálok továbbá olyan kérdések fölött sem, amelyek mások belügyeit képezik. Noha lenne mondandóm azokról az országokról, melyek húsüzleteik kirakatát marhafelsál helyett államférfiúi fotókkal és jelszavakkal ékesítik, türtőztetem magam, s elvárom, hogy más országból se szóljanak bele abba, hogy nálunk milyen mondjuk a kulturális politika, vagy a vállalkozói rendszer merre fejlődik.

De nem szaporítom a szót, mert ezt az egész oldalt kitölthetném annak magyarázásával, hogy miért nem szoktam én nemzetközi ügyekbe avatkozni, tökéletesen átengedve e terepet nálam hivatottabbaknak. Ennyit is csak azért kellett elárulnom, mert most megszegem a magamra erőltetett fegyelmet, s bele fogok szólni a mások dolgába. Mentségemül szolgáljon, hogy: nem én kezdtem.

Mivel sajnos nem tudok lengyelül, egy kőnyomatos tájékoztatóból értesültem Stefan Bratkowskinak, a Lengyel Újságíró Szövetség elnökének újabb nyilatkozatáról. Ebben Bratkowski megjósolja, hogy a jövendő Lengyelországban „minden bizonnyal egy, a hivő kereszténységgel összekapcsolódó szocializmus szelleme lesz majd az uralkodó ideológia”, annál is inkább, „mivel ezt az ideológiát nem nyomasztják az utóbbi harmincegynéhány év hibái és torzulásai”.

Az okfejtés nem túl meggyőző számomra. Én a Bratkowski által emlegetett hibákat és torzulásokat természetesen nem akarom letagadni, annál is kevésbé, mert magyar megfelelőik ellen jó negyedszázada már akkor tiltakoztam, amikor egyik-másik, ma főleg a reakciós ideológiák előtt hajbókoló külföldi kollégám még Joszif Visszárionovics emlékét pátyolgatta. De meg kell kérdeznem: csak a szocializmus ideológiáját nyomasztják a „hibák és torzulások”, a kereszténység kétezer éves története idill volt? Az inkvizíció nem működött, a máglyákon nem a szabadgondolkodókat égették, hanem ökröket sütöttek az éhező keresztényeknek?

Ám mindez mellékes, azt is mondhatnám, nem rám tartozik, ennyiért a számat nem nyitnám ki. De Bratkowski „az egész szocialista táborhoz” szólt, s ennék sodrában olyan általános példálódzást engedett meg magának, ami már nem tekinthető belügynek. Kijelentette ugyanis, hogy „a keresztényszocializmus régibb keletű, mint a marxizmus, sőt mi több, a marxi szocializmus egyik forrása volt”.

Tetszenek érteni? „Sőt mi több… egyik forrása…”

Amióta munkakörömnél fogva naponta több száz újságoldalt lapozok át, átkozottul megedződtem, s például egyetlen arcizmom se rándul meg a Képes Újság folytatásos regényein vagy a pesti színibírálók némelyikének újabb és újabb telitalálatain, sőt mi több, még a magyar történelem új keletű átértelmezéseit is szelíd mosollyal eresztem át érzékszerveimen.

Ezen az egyik forráson most mégis megakadtam. Mert először is: amilyen vitathatatlan az, hogy a francia és angol utópista szocializmus a marxi tanok egyik eszmei forrása, éppoly cáfolhatatlan tény az is, hogy Marx és Engels már első kommunista írásaiban megvető gúnnyal szedte le a keresztvizet a szocializmus és a kereszténység öszvércsináló házasításának minden formájáról. A Kommunista Kiáltvány, amikor sorra veszi a korabeli szocialista irányzatokat, az elsők közt a papi szocializmust is elintézi: „Ahogy a pap mindig egy húron pendül a hűbérúrral, azonképpen halad együtt a papi szocializmus a hűbérivel… A keresztényi szocializmus csupán az a szenteltvíz, amellyel a pap az arisztokraták mérgelődését beszenteli…” A kommunizmus alapelvei-ben Engels is hasonlóan támadja „a reakciós szocialistákat”, akik „az arisztokrácia, a céhmesterek és manufaktúratulajdonosok, valamint korlátlan vagy hűbéri királyokból, hivatalnokokból, katonákból és papokból álló kíséretűk uralmát” igyekeznek visszaállítani. Marx még az emberileg rokonszenves, s Histoire parlementaire-jének negyven kötetével tiszteletünkre érdemesült Philippe Buchez-t sem kímélte, élete végéig mint burzsoá republikánust emlegette, pedig ha van keresztényi szocializmus, akkor mindenki előtt Buchez tana tekinthető annak.

Nem szeretném félreértetni magam. Én nem azt állítom, hogy Marxnak és Engelsnek mindig igaza volt, akár a keresztényszocialistákkal szemben, akár más ügyekben. Én csak azt állítom, hogy mindketten hajthatatlanul ellenezték a keresztényszocializmust, mely tan semmiben nem volt, sőt mi több, nem is lehetett forrása a marxizmusnak.

Lehetséges, hogy Bratkowskinak nincsenek érdemleges ismeretei a szocializmus történetéről, s csak úgy a levegőbe beszél? Nem tudom. Ha ismeretek nélkül teoretizál, az szomorú. Ha ismeri a tényeket, de „politikusan” átsiklik fölöttük, az még szomorúbb. Sőt mi több: rossz előjele várható rossz fejleményeknek.

Jó tizennégy hónapja immár, hogy e lapban hozzászóltam az akkor frissiben kibontakozó lengyel változásokhoz. Mivel a magyar sajtó az idő tájt csak a hírek többé-kevésbé részletes közlésére szorítkozott, s a kommentároktól tartózkodott, egy Anatole France-regény ürügyén csak példálóztam magam is (Új Tükör, 1980. szeptember 14.): az okokat illetően egyértelműen a régi vezetést hibáztattam, utalva arra, miként függnek össze a gyári misék a megelőző korszak „lélektelen-őszintétlen” üzemi gyűléseivel; bizalmamat fejeztem ki az ígéretes változások iránt, de nem titkoltam el, hogy a kézcsókos-gyári misés forradalommal szemben milyen aggályok élnek bennem.

Megközelítési szempontjaim ma is ezek, de aggályaim azóta csak növekedtek, s miért hallgassak róluk? Ha Bratkowski azt üzeni a szocialista országoknak, hogy a lengyelek „az egész tábor történetében új korszakot nyitottak”, akkor hadd üzenjek vissza valamit én is csendesen, de határozottan.

Mindenekelőtt: Bratkowskiéknak az „egész tábor” új korszaka helyett egyelőre hazai viszonyaik megjavításával kellene törődniük. Az „egész tábor” aligha a szocializmus történetét félremagyarázó üzeneteket várja a lengyelektől, sokkal inkább – mondjuk – a társadalmi élet stabilizálását. A felvilágosult szocialisták pedig nem azért vetették el a kiváltságos nép messianisztikus tanát, hogy most egy másik ország köré vonjanak aureólát, hogy visszazuhanjanak a választott nép biblikus eszméjének szintjére. Nem azért küzdöttünk a tudományos szocializmus tudománytalan dogmái ellen, hogy helyükre misztikus dogmákat plántáljunk. Számunkra lezajlott a francia forradalom, mely elválasztotta az államot az egyháztól, s az a perspektíva, hogy a nagy forradalom kétszázadik évfordulójára egy civilizált országban az állam „uralkodó ideológiája” bármiféle egyházi tan lehessen, sokunk szemében – miért is titkolnám? – nem vonzó. Sőt mi több: fölöttébb lehangoló.

Tudom persze, hogy válságos korszakokban, a nemzet puszta létét fenyegető felosztások idején, a lengyel katolicizmus érdemeket szerzett, gyakran bátor ellenállást tanúsított az idegen elnyomókkal szemben. Ezt nekünk magyaroknak is meg kell értenünk, ha nem akarunk némely jelenség fölött a kelleténél is mélábban csodálkozni. De lengyel barátainknak is be kellene látniuk, hogy a mi történelmünk e tekintetben egészen más leckéket vert a fejünkbe. Attól kezdve, hogy a Habsburgok ránk telepedtek, leghívebb kiszolgálóikat katolikus egyházvezetőkben találták meg, s ha függetlenségi harcainkban nem kevesen akadtak derék katolikus papok, ők az egyház uralkodó politikájának ellenében vállalták a haza ügyét. 1848-ban Hám János még szatmári püspökként kezdte meg harcát a márciusi törvények, a papi tized megszüntetése ellen, hogy aztán esztergomi érsekként ugyanígy „a dinasztia iránti hűséget” válassza a nemzet iránti hűség helyett. (Történelmi vétkét az sem enyhítheti, hogy a Habsburgok még több buzgóságot vártak tőle a hazaárulásban.) Hám példáját követve gróf Zichy Domonkos veszprémi püspök és társai „a magyar püspöki kar” pásztorlevelében, Windischgrätz utasítására, nem átallották a „pártütés” nemzetét 1849 elején arra felszólítani, hogy imádkozzék és könyörögjön „törvényes királyáért” – Ferenc Józsefért… E tényeket a magyarság sohasem felejtheti, s ezért nem lehet egyszerre Kossuth Lajosnak is meg Hám Jánosnak is népe. Mint ahogy sosem „liberalizálható” a szocializmus odáig, hogy Mindszenty bíboros óközépkorisága beleférjen.

A múltat csak azért bolygattam, hogy a magyar és a lengyel viszonyok különbsége e tekintetben is világosan érthető legyen. Ma már, elégedetten nyugtázhatjuk, az állam és az egyházak nálunk szót értenek egymással. Aki a szocializmust a szabadsághoz való közeledés társadalmi formájának látja, továbbra is mindig kész küzdeni azért, hogy minden hivő állampolgár szabadon gyakorolhassa vallását, de azért is, hogy még egyszer ne lehessen egy világi államot, sokféle vallást követő és vallás nélküli emberek országát egyetlen vallási ideológia uralma alá vetni.

Aki világi szocialista, próbáljon az lenni, aki keresztényszocialistaként nézi a világot, nézze úgy – de Marxot és a marxizmus forrásait ne hamisítgassuk meg e két irányzat együttműködése kedvéért. Az értelmes és jó szándékú világi szocialista adott esetben együtt cselekedhet a jó szándékú keresztényszocialistával, sőt a nem szocialista kereszténnyel is, de a kívánatos összefogásért ne keverjük össze a tüzet a vízzel. Kivált a szenteltvízzel.

A keresztényszocialisták egyébként eddig sehol a világon nem bizonyították be szocialista mivoltukat. Olykor ministránsokként működtek a tőke oltárán, máskor az elnyomott munkások vigasztalóiként, segélyezőiként enyhítették a társadalom bajait, s ezzel igyekeztek a fennálló rendet megvédeni mindenféle „felforgató” szocializmussal szemben, újabban végre azt is látjuk néhol, főleg Latin-Amerikában, hogy a forradalmi tömegek mellé állnak, csak egyet nem tapasztaltunk tőlük sohasem: azt, hogy képesek lennének a kapitalista társadalom szocialista átalakítására. S miközben a tőkés rendet sehol nem tudták megdönteni, de komolyan még veszélyeztetni sem, most bebizonyították, hogy képesek egy (rosszul működő) szocialista rend felborítására. Ez azonban nagyon kevés az üdvösséghez. Tehetetlen vagy felelőtlen, nemritkán dögszagú korrupciókba bonyolódott vezetők megbuktatása – kellő nemzetközi feltételek esetén – nem nagy kunszt, egy segélyek nélkül is funkcionáló, sőt mi több, a réginél sokkal jobban működő és demokratikusabb szocializmus megteremtése – ez volna a feladat.

Ha majd a lengyelek szilárdan állnak a saját lábukon, s megreformált gazdaságukkal végre kielégítik a saját szükségleteiket, ha majd stabilizálják politikai reformjaikat s államuk rendjét, akkor, de csak akkor, a demokratizmus fejlesztését célzó kísérleteik is hatást gyakorolhatnak másokra (bár az egész táborra nem olyan könnyedén, mint Bratkowski hiszi). Ha viszont a közelmúlt dogmatikus bűnei s a jelen zűrzavara fölötti kétségbeesésükben visszatántorodnak a régmúlt misztikáihoz, ha az eszmék piacán minden öszvér ötletnek keletje támad, csak a józan észnek nem, sőt mi több, a javítás oly kívánatos buzgósága a felelőtlenség vetélkedőibe csap át, a végén akkor is kezdődhet új korszak a táborban.

Csak nem úgy, ahogy a demokratikus szocializmus lengyel, magyar és más hívei szeretnék. Hanem úgy, ahogy a dogmatizmus revansistái már régóta áhítják. De ezt az „új korszakot”, mely hosszú időre megakaszthatja vagy visszavetheti a szocializmus demokratizálásának folyamatát, nem fogjuk megköszönni Bratkowskiéknak. Sőt mi több: már most érdemes tudatni velük, hogy egy ilyen esetleges fejleményért a történelem előtt nekik is felelősséget kell majd vállalniuk.

3/ Voltaire és a vallás meg az Új Tükör

Vallási ügyekben kaptam már fenyegető leveleket, melyek hol a gyehenna tüzével, hol közelebbi(nek vélt) veszedelmekkel riogattak „materializmusom” miatt. A jobbára névtelen levélíróktól ezúton kérünk elnézést, amiért nem közöltük írásaikat – kevéssé látszottak alkalmasaknak arra, hogy egyáltalán vitatkozni lehessen velük. Most azonban alkalom kínálkozik az idevágó eszmecserére, mert két levélírónk nemcsak harcosan, szellemes gúnnyal, hanem, ami fő, érdemi érvekkel is bírálja lapunk egyik karcolatát. Hadd vegyem fel tehát a kesztyűket, sorba, egymás után.

1. Mint Voltaire-nek kamaszkorom óta híve és állandó olvasója, sajnálattal kell nyugtáznom, hogy Surányi Endre kedves kollégánk Az utolsó kenet című írásában valóban alaptalanul keverte ateista-materialista hírbe Ferney bölcsét. Dr. Skripecz Sándornak abban is igaza van, amikor óv a klerikalizmus és az istenhit azonosításától. Némi mentségül szolgáljon, mármint Surányinak, hogy nem filozófiai értekezést írt, hanem humoros karcolatot.

Voltaire csakugyan nem volt ateista, hanem deista. Nem is „legfeljebb” deista, hanem istenigazából az – a deizmus fogalmát is azóta használjuk világszerte, mióta ő magára is alkalmazta. A deizmust mégsem választja el kínai fal a materializmustól, olykor pusztán fedőnévül szolgált a vallásos istenhit elvetéséhez, s mindenesetre, mint A szent család szerzői írták, a vallástól való kényelmes megszabaduláshoz. Magát Voltaire-t mint „istentagadót” nem ok nélkül gyűlölték a különböző egyházak – pontosan felismerték ugyanis, hogy a filozófus túlságosan is lefokozza istenét, amikor az egyszer már megteremtett világ további irányításából teljesen kirekeszti őt, s a vallást – annak minden formájában – nem csupán hamisnak, hanem éppenséggel károsnak ítéli társadalmi szempontból. Híres-hírhedett tétele szerint azt akarta, hogy ügyésze, szabója, asszonya és inasai higgyenek istenben – mert akkor kevésbé fogják őt meglopni és megcsalni.

Voltaire égi hatalma tehát nem metafizikusan bizonyított tény, hanem a társadalmi együttélés (vélt) hasznossága miatt feltételezett (esetleg csupán kívánt?) bíró. Márpedig a gondviselés, a kegyelem, a kinyilatkoztatás, az egyház, az ima, a szertartások, sőt Jézus, a szentek és szentségek kíméletlen elutasítása – sőt igenis: kigúnyolása, ami az irodalom örök emberi joga, kedves levélíróink – szóval a totális vallástalanság hamar vezet el az istentagadásig. Faguet a múlt században nem mulasztotta el hangsúlyozni épp Voltaire kapcsán, hogy ezekben a kérdésekben nem olyan könnyű ott megállni, ahol az ember akar: „a deizmus kétlépésnyire van az ateizmustól”. Amikor Voltaire az isteni mindenhatóságot kétségbe vonta, egyszersmind semmivé is tette azt, mert isten lényegéhez tartozik, hogy ha nem minden, akkor puszta semmi. Ezért dorgálta meg a jeles Nisard is bölcsünket, mondván, hogy istent pusztán mint „rendőrségi intézményt” ajánlgatja. Ezért alkalmazhatta Faguet épp Voltaire-re a bonmot-t: „A deista olyan ember, aki nem élt eleget ahhoz, hogy ateista legyen.”

2. Szeretett mesterem egyébként tévedett, amikor azt hitte; hogy a vallás nélküli istenhit, egy égi bírótól való félelem visszatarthatja az embereket a bűntől. Erre még a szigorú religio („kötelék”) sem képes. Az Egyesült Államokban rengeteg felekezet működik, az utóbbi két elnök minden lehető alkalommal imádkozott, illetve imádkozik hol a túszokért, hol a lengyelekért, a darwinizmust reagani átok sújtja mint vallásellenes tant, ennek ellenére New York közbiztonsága rettenetes. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke nem fohászkodik sem a palesztinok ügyéért, sem a magyar termelés hatékonyságának fokozásáért, bár mindkettőre ráférne az ima, az állam és az egyházak tevékenysége elkülönült egymástól, hazánk közbiztonsága – bár romlik – még mindig tűrhetőbb, mint sok, úgynevezett vallásos rendszeré.

3. Egyetértek dr. Skripecz Sándorral abban, hogy nem tudna pálcát törni a haldokló fölött, aki „tudományos világnézetét” az utolsó percekben megtagadja. Voltaire „megtéréséhez” mégis hadd fűzzek megjegyzést: sajnos nem a dr. Skripecz által idézett vallomás volt a bölcs utolsó szava e tárgyban. A lelki üdv buzgó csőszei ugyanis kevesellték e deisztikus nyilatkozatot, s nem nyugodtak addig, amíg Voltaire egy újabb deklarációban katolikusnak nem vallotta magát, s bocsánatot nem kért az egyháztól. Itt viszont már tudnék pálcát törni – nem a nyolcvannégy esztendős haldokló, hanem Gautier abbé fölött. Istenhivő ember nem gyalázhatja a saját istenét annyira, hogy feltételezze: szüksége van a haldoklókból lelki erőszakkal kisajtolt bocsánatkérésre. Egy isten nem lehet olyan kicsinyes, sőt korlátolt zsarnok, hogy ilyesmiben lelje örömét. Ha sem istennek, sem a haldoklónak nem kellett az önmegtagadó nyilatkozat, kinek állt érdekében? Az egyháznak, amely ez esetben politikai intézményként viselkedett, s a saját presztízse érdekében erőltette az „istentagadó” megalázását. Amikor a cár haramiái a vérében fetrengő Petőfit kifosztották, a gyilkosság mellett a hullarablás vétkét is elkövették. Gautier abbé megbízói a lélekrablás tettével iratkoztak be az emberiség történetébe, de elszámították magukat: Voltaire nem az utolsó nyilatkozat megalázottjaként él ma, hanem a Candide, a Filozófiai szótár, a XIV. Lajos százada és a többi remekmű diadalmasan halhatatlan szerzőjeként.

4. Megrovást kaptunk azért is, mert a bírált karcolatban isten neve kisbetűvel kezdődik. A gúnyolódás nem indokolt: még a Helyesírási Tanácsadó Szótár sem állítja, hogy isten nevét mindig nagybetűvel kell írni. E szótár szerint nagy betű indokolt, ha isten mint tulajdonnév szerepel a szövegben, kis betű, ha köznév. Ezen persze nem könnyű eligazodni, kivált azoknak, akik egy nemlétezőnek ítélt lényt egyáltalán nem tudnak tulajdonnévvel felruházni. Könnyű a német embernek, ott minden főnevet nagybetűvel kell kezdeni, még a Nichts-et is. Nálunk azonban szabályozhatatlan a bizonytalanság e tekintetben, s az is fog maradni. Petőfi például, aki utolsó szavával a keresztényekkel szemben „becsületes pogány embernek” vallotta magát, ezeregyszázhetvenötször írta le e szót, s legtöbbször kis kezdőbetűvel, például abban a versében is, mely a poklot papokkal népesíti be, s melyben Szent Péter alakja egyértelműen a kereszténység istenére utal, vagy egy másik, poklos költeményében így: „Nekünk most az isten kevés, / Hozzád imádkozunk pokol…” Azt hiszem, Petőfi sem „materialista hőstettet” nem követett el, sem „otromba helyesírási hibát”. De fölösleges is ilyen magasra nyúlnunk érvekért – az elmarasztalt karcolatban isten neve egyszer nagybetűvel kezdődik, egyszer kicsivel – vagyis Surányi (esetleg a szedő) e tekintetben csak egy hibában marasztalható el: a következetlenség itt csekélyke vétkében.

5. Ami pedig az írás lényegét illeti: dr. Molnár szigorúbban ítél, dr. Skripecz több méltánylattal, de mindketten csak a karcolat „valláskritikai” elemeit kifogásolják, s nem veszik észre, hogy az igazi mondandó épp ellenkező célzatú. Surányi ugyanis elsősorban azon meditál, hogy ez a „fejlettebb rendszer, amely elsőként oldotta meg a földtől való elszakadás problémáját”, „az élettől való elszakadásra” nem lelt korszerű megoldást, nem találtak ki szocialista ceremóniát „az utolsó kenet” helyett. Távol áll tőlem a szándék, hogy egy szerény igényű karcolatban filozófiai mélységeket tárjak fel, de tény, hogy Surányi a szocializmusnak „transzcendentális” kérdésekben tettenérhető mulasztásait célozta meg könnyed rajzában. Megkérdeztem – utólag, mert nem voltam jelen az írás leadásánál – a szerzőt, aki saját maga is így magyarázta szándékát, s ezért fogadta el az irodalmi szerkesztő is.

6. A fenti mondatban említett oknál fogva tehát nem is működhettem közre mint „ügyeletes ateista”, az ominózus írás megjelentetésében. Túl azonban az igazolható alibin, szeretném meggyőzni Molnár doktor urat, hogy a lap szerkesztői közül senkinek sem feladata a „szükséges materializmusmennyiség” kiadagolása. Ez a témakör az Új Tükör hat esztendeje alatt soha egyetlen hivatalos vagy nem hivatalos megbeszélésen nem merült fel, senki sem várja tőlem, vagy másoktól az adagoló kezelését. Ez a misztikus adagoló még az ötvenes évek emléke kedves olvasónkban, akkor valóban „szempont” volt időről időre lendületes ateista kampányokba kezdeni. Ennek, erősen egyszerűsítve a dolgot, két fő oka volt. Az egyik: Rákosiék csak olvasták az Anti-Dühring-et, de nem értették meg, miért ellenzi Engels oly határozottan azt, hogy Herr Dühring a papokra szeretné uszítani csendőreit; a másik ok: a katolikus prímás személyében egy – az elvárhatónál is reakciósabb és korlátoltabb – egyházfő ádázul küzdött minden progresszív társadalmi változtatás ellen. Ez azonban már a múlté, az állam és az egyházak között minden tárgyilagos ember által elismert, kölcsönös lojális viszony alakult ki.

E jó viszonyhoz igyekszik hozzájárulni az Új Tükör is, amikor nem folytat vallásellenes kampányokat, ellenkezőleg, időnként „istenes verseket” is közöl, elismerő kritikát ad le a katolikus Vigilia főszerkesztőjének értékes könyvéről, s a keresztény művészet időálló emlékeit sorozatosan bemutatja. Készek vagyunk egy szigorú statisztikus vizsgálatát is kiállni: ha van még egy színes képeslap, amely az elmúlt hat év alatt annyi templomról, kegytárgyról, vallási emlékről közölt méltató írást, oly sokszor publikált művészi Jézus- vagy Madonna-ábrázolást, mint mi, akkor elismerem, hogy ok nélkül hivalkodtam toleranciánkkal.

7. Honnan vette mégis dr. Molnár, hogy én „ügyeletes ateistája” vagyok a lapnak? Mivel isten létezésének vagy nem létezésének kérdésével sosem gyötörtem az Új Tükör olvasóit, azt kell hinnem, hogy azokat a cikkeimet tüntette ki az ateizmus címkéjével kedves olvasónk, amelyekben a közelmúlt némely lengyel fejleményeit kommentáltam. Tény, hogy futólagosan, de félreérthetetlenül kedvetlenségemnek adtam hangot a gyári misékkel kapcsolatban, már 1980 szeptemberében. Ugyanis bizalmatlan voltam s maradtam a szocializmus vallási színezetű reformjával szemben: a katolikus egyház kétezer éves története nem győzött meg arról, hogy főpapjai valaha is komolyan vették volna az „oszd szét mindenedet és kövess engem” tanítását. Annál inkább meggyőzött arról, hogy például a francia forradalom és későbbi progresszív mozgalmak vívmányainak – néhány, főleg latin-amerikai kivételtől eltekintve – ádáz ellenzői voltak. Ráadásul a gyári misék vallási szempontból sem lehetnének rokonszenvesek, mert világi eszközzé, magyarán politikai cirkusszá süllyesztették a szent szertartást. Kész vagyok bármikor szót emelni azért, hogy mindenki szabadon gyakorolhassa vallását otthonában vagy templomában, de utolsó leheletemig tiltakoznék az ellen, hogy mondjuk a Hungária sajtóházban hajnali misékkel kelljen kezdenem a napot.

Az is tény, hogy kiigazítottam egy lengyel kollégámat, aki túlságosan is eredeti ötlettel a marxizmus forrását lelte meg a keresztényszocializmusban. Akár igazam volt, akár nem, ezúttal is csak megfogható eszmetörténeti vitába bonyolódtam, s nem a transzcendenciák körül mozogtam. A problémák ez utóbbi tartományát örök időkre átengedtem nálam illetékesebbeknek. Minden idevágó örök s üdvözítő földöntúli ítéletüket csendben tolerálom, de senkinek sem adtam felhatalmazást arra, hogy e világi nézeteim kifejtésében korlátozzanak mint a társadalmi béke megbontóját. A negyvenes–ötvenes évek fordulójának ostoba valláspolitikája után különös tapintatra van szükség, de a vallásszabadság oly kívánatos biztosítása magában kell hogy foglalja a vallástalanság szabadságát is és a reakciós politika elleni harc jogát is. Azok az idők visszahozhatatlanul letűntek, amikor a húszesztendős La Barre lovagot, Voltaire hívét, le lehetett fejezni és elégetni, mert gúnyolta Szűz Máriát, és nem emelt kalapot egy körmenet előtt.

8. Molnár főorvos úr nem hitt abban, hogy levelét közöljük, mint a mellékelt ábra bizonyítja, egy kicsit pesszimista volt. De permanens vitát e tárgyban csakugyan nem akarunk folytatni. Ez ugyanis óhatatlanul civakodásba torkollna, s csak azoknak használna, akiknek nincs ínyükre az állam és az egyházak rendezett kapcsolata. Egy magyar „Kulturkampf” tehát egyetlen jó szándékú embernek sem állhat érdekében.

A mai Magyarországon nem a vallási hit körül oszlanak meg az emberek. A fő kérdés: ki akarja a szocializmus további megjavítását, reformját, demokratizálását, s ki ellenzi vagy fékezi. Az a „materialista”, aki hatalmát egyéni és csoportérdekeinek védelmére fordítja, netán korrupt módon visszaél tisztségével, ellenfelünk. Az a hívő, aki istennek is megadja az övét, de a „császárnak” is, az a hívő, aki ennek a népnek és hazának felemelkedését szolgálja, barátunk.

Osztályon felüli állampolgárok

A fejezet címe talán nem szorul külön magyarázatra. E témakört először Marx se szerette… című cikkemben jártam körül, még 1956-ban. Később néhány olyan írás következett, amely a hetvenes, nyolcvanas évek viszonyai között újra a kiváltságok hajszolóit vette célba.

1/ A ragadozók köztünk vannak

Ha idősebb olvasóinkat a fenti cím egy 1946-os német filmre emlékezteti, e gondolattársítást nem véletlenül erőltetem. Sietek azonban tisztázni, hogy írásom nem a háborús bűnösökkel foglalkozik, akiket A gyilkosok köztünk vannak emlékezetes képei vádoltak. Mint ahogy azok a politikai bűnözők sem címzettjei e cikknek, kik annak idején oly buzgó kiötlői vagy rendezői voltak a konstrukciós pereknek – lapunk feladatai közé nem tartozhat egy szigorúan politikai tárgy jogi vizsgálata.

De az a gyilkosságsorozat, amelyről most szólni szeretnék, ma is zajlik, tömegméretekben, ezreket fenyeget közülünk, s ezért egy kulturális lap sem mehet el szótlanul mellette. Ez a permanens öldöklés, amely évente körülbelül annyi halottunkba és sebesültünkbe kerül, mint amennyi a szabadságharc egy-egy átlagos csatájában elesett vagy megsérült, hovatovább mindennapos és – leírni is szörnyű – megszokott társadalmi jelenséggé vált.

Nem nehéz kitalálni, hogy a modern közlekedés végzetes kísérőjelenségeiről lesz szó. Végzetes-nek mondhatjuk, mert tárgyi okai is vannak, egyelőre elháríthatatlanok: az autózás robbanásszerű elterjedése, az utak és a kocsipark állapota, a döbbenetes zsúfoltság. Az esetek ijesztően nagy százalékában mégsem „objektív okok” miatt vágódnak egymásnak az autók, az újságpapírral letakart útszéli holttestek, a mentőautókban jajgató vagy nyöszörgő sebesültek gyakran nem az elháríthatatlan végzet áldozatai – emberek ölnek itt meg embereket.

Az emberek sokfélék, de legalább három csoportot határozottan el lehet különíteni az autósok-motorosok között. Műszaki galibák mindig adódhatnak, ügyetlen vagy bátortalan emberek jó szándékkal is hibázhatnak, szerencsétlen körülmények s egy pillanatnyi figyelemlazulás egybeesése becsületes embert is bűnössé tehet, akarata ellenére is. Ülnek traktorra, teherautóra, magánkocsi vagy olykor taxi volánja mögé olyanok is, akik nem szándékosan akarják a rosszat, de értelmességi fokuk vagy erkölcsi készségeik szintje egy ilyen kockázatos tevékenységhez képest nem megfelelő, hogy ne is beszéljünk a megrögzött alkoholisták seregéről és az agresszív idegbetegekről.

Mindez igaz, mégis az a legaggasztóbb, hogy a közlekedési balesetek vétkesei között egyre ijesztőbb mértékben tűnnek fel egy harmadik csoport képviselői, a ragadozók.

Vegyük észre őket. Önvédelmi érdekünk követeli meg, hogy felismerjük és azonosítsuk azt az embertípust, amelynek semmi köze sincs a szocializmus semmiféle változatához, nem gyanúsítható eszmével, morállal, közösségi felelősségtudattal, egyetlen elve az önérdek, egyetlen célja ennek érvényesítése.

Nem szeretem a fellengzős szavakat, még kevésbé a prédikátori pózokat, de látnunk kell a valóságot: az a gátlástalan törtetőkedv, amely minden valamirevaló tőkés gründoló életrajzában tettenérhető, ma nálunk életveszélyes formában, tüntető gőggel a közlekedésben mutatkozik meg.

Mielőtt bárki is félreértene: nem a köznapi kis KRESZ-csalásokat hánytorgatom fel, ezekben csaknem minden autós ludas. Nem tud parkolni, beáll a tilosba, abban reménykedve, hogy nem jön rendőr, mert egy kilométerrel arrébb épp a forgalmat tereli el egy külföldi vendég elől; kihaltnak látszó falu üres utcáján robog át, megnyomja egy kicsit a gázt stb. Ezek kis hibák persze, s egyiknek-másiknak súlyos következménye támadhat, de az utak visszataszító rémei azok a fékezhetetlen törtetők, önjelölt felsőbbrendű lények, akik azt hiszik, hogy nekik ennél is többet, nekik mindent szabad. Hallottak ugyan harangozni arról, hogy volt ennek a népnek egy bizonyos Március Tizenötödikéje, amikor is – mellesleg éppen százharminc évvel ezelőtt – kikiáltották Pesten „a törvény előtti egyenlőséget”, de úgy tudják, hogy ez rájuk nem érvényes, az egyenlőség egyébként is agyrém, sőt humbug.

Ezek az emberek állami vagy magánirodáikban, államinak nevezett vagy nyíltan maszek üzleteikben lehetnek látszatra mézes-mázos humanisták is, némelyikből csak úgy csöpög a szocializmus. De mihelyt beülnek a kocsiba, kitör belőlük igazi, nehezen álcázott természetük, s elárulják, hogy valójában ragadozók, akik hivatalukat vagy boltjukat, vagy irodájukat sem emberszabású eszközökkel szerezték meg, mint ahogy a közlekedésben sem ember módra vesznek részt.

Érdemes délutánonként megállnia a Lánchíd pesti hídfőjénél annak, aki a magyar társadalom természetrajzának néhány tüneményét tanulmányozni akarja. Szinte percenként felbukkannak előttünk a különleges szupermenek, akik Pestről Budára csörtetvén a záróvonalon át furakodnak a szabályosan besorolt kocsik közé. Szombatonként már itt meg lehetne gyéríteni az M7-es rémeit, mert azok, akik a híd előtt szabálytalanul, másokat veszélyeztetve törtetnek, néhány perc múlva az autópályán fognak szlalomozni: fénnyel, kürttel, öklöt rázva, a sebességi határ büszke felrúgásával fogják sürgetni a belső sávban százhúsz kilométerrel előző alacsonyrendű állampolgárt, vagy – mindennapos eset! – jobbról megkerülik a nyavalyást, aki nem elég fürgén vágódik be a külső sáv lassúbb, de tömött kocsisorába.

Eszem ágában sincs általánosítani. De a legtöbb ember általánosít. Figyeli a kocsimárkákat és tanulságokat von le. Ha ezek a tanulságok elfogultak, veszedelmesen egyoldalúak, ez nem kizárólag a felpaprikázott általánosítók hibája.

Ellenőrzéssel, büntetéssel persze lehet enyhíteni az országúti állapotokon, bár a legutóbbi baleseti statisztikák lehangoló romlása kellően jelzi, hogy pusztán az ellenőrzés szigorítása nem elegendő. Ennél sokkal többre van szükség: az iskoláktól a munkahelyekig mindenütt tudatosítani kell, hogy a közlekedési morál óvása nemcsak rendőrségi ügy, ez a morál egy általános közerkölcsi állapot függvénye. Amíg a zárt közösségekben nem folyik harc a törtetők, a beteges minicézárok, az önérdek fékezhetetlen hajszolói ellen, addig az utakon sem lesz biztonság.

Nem elég eldarálni a tanórákon, hogy március tizenötödikén mit akartak Petőfiék, s milyen rendszerről álmodoztak a 19-es forradalmárok. Az ünnepeken nem elég a termelési eredményeket felsorakoztatni. Beszéljünk többet az eszmékről, az elvekről, a mindennapi élet erkölcsi követelményeiről, mert ha nem kapunk idejében észbe, elözönlik a társadalmat a ragadozók.

Hogy eltúlzom a dolgokat? Igen, ezt is lehet válaszolni. De az is megeshet, hogy „a túlzások” bírálói akarva-akaratlanul a ragadozókat mentegetik.

2/ Osztályon felüli állampolgárok?

Csak nemrégiben tiltották be a motorcsónakázást a Velencei-tavon, s máris megjelentek a vízen az első „kivételezettek”. Az élelmes horgász cselesen behúzatja magát hajnalban egy olyan motorossal, akinek valamilyen hivatalos címen szabad szennyeznie a tavat, a másik megfelelő papírt szerzett magának, a harmadik… Nem sorolom az olvasóink leveleiből merített példákat, mert nem kívánok ötleteket adni a kiskapuk további keresgélőinek.

Az ügy első pillantásra meglehetősen jelentéktelennek látszik. Ez legyen a mi legnagyobb gondunk, mondhatnánk legyintve. S noha nem állítom, hogy második pillantásra valami felcsigázóan érdekes tanulságot lehet levonni az ügyeskedők újabb tüntető megmutatkozásából, néhány percre talán mégis érdemes eltöprengenünk a dolgon.

Mivel azonban a „privatizálás” vétkének még a látszatát is szeretném elkerülni, elöljáróban el kell árulnom, hogy engem a rendelet – noha szabad időm javát a tavon töltöm – nem érintett. Én már korábban nyugdíjaztam kis Tümmleremet, s ezt tettem volna akkor is, ha a rendeletet ki sem adták volna. Maholnap, az egyre bőszebb nádirtás következtében, komolyabb szélben úgysem lehet majd bemenni a tóra, még benzinmotorokkal sem.

Ebben az ügyben tehát igazán elmondhatom magamról, hogy pártatlan, szinte kívülálló vagyok, s nem saját sérelmeimet kívánom megbosszulni közérdekek védelme címén. A rendelet megszegése, illetve kijátszása először is azért tűnődtet el, mert megerősít abban a meggyőződésemben, hogy egy adott társadalom viszonyai igenis kiismerhetők, olyannyira, hogy bizonyos dolgok szinte meg is jósolhatók.

Ilyen jósnői merészségre vetemedtem egy kis glosszánkban, (lásd 25. számunk 45. lapját), ahol is a meglehetősen előkészítetlen rendelet ürügyén megkockáztattam a feltevést: „Magyarországon vagyunk – a megfelelő kiskapuk is feltehetően kinyílnak majd azoknak, akik kellő orvosi vagy hatósági összeköttetésekkel rendelkeznek…”

Most, amikor indulatos olvasói levelek jelzik a nem túl felemelő jövendölés igazolódását, megelégedhetnék annyival, hogy a dán királyfi sóhajtását idézzem én is: „Ó, az én próféta lelkem!” Jósnői babérokra azonban mégsem vágyom igazán, prófétai hajlamaim pedig sosem voltak, egyszerűen kíváncsinak születtem. Ez ügyben például arra vagyok kíváncsi, hogy honnan ered ez a bámulatos leleményesség, amely azonnal feltalálja nálunk minden rendelkezés mögött azt a bizonyos kiskaput?

Első válaszomat, ez szakmai ártalom lehet a históriával szenvedélyesen foglalkozó embereknél, a történelemben keresem. Számomra egy bizonyos magyar történelmi magatartás legjellemzőbb megtestesítője Ajtony, a gyulák törzsének Maros menti vezére. Mint a tudósok mondják, Ajtony csak politikai számításból vette fel a kereszténységet, lelke mélyén ragaszkodott a pogány szokásokhoz, még feleségből is hetet tartott, „merthogy a keresztény hitben nem vala tökéletes”. Az adott rend látszatelfogadásának később a sokszázados idegen megszállás még hazafias igazolást is adott. A török és az osztrák törvényeket kívülről kényszerítették ránk, böcsületes magyar persze hogy igyekezett kijátszani őket (a törvényeket is meg az idegeneket is). A kibúvók keresésének, a kiskapuk meglelésének ez a gyakorlata olyan „nemzeti jelleggé” vált nálunk, hogy amikor 1848 után nagy nehezen létrejött a tőkés rendszer, a társadalom rengeteg feudális vonást is megőrzött, annyira, hogy az így kialakult társadalomra egy formailag teljesen ellentmondásos nevet kellett kitalálni – e fából vaskarika rendszert ma is feudálkapitalizmusnak nevezzük.

Ajtony vezér késői követői ma akarva-akaratlanul azon fáradoznak, hogy az új rendet feudálszocializmusnak lehessen majd egyszer nevezni. „Politikai számításból” persze ők is szocialisták, de a kiváltságok szisztémáját is szeretnék megtartani. Légyen szó akár az ajtonyi többnejűségről (persze a mai gyakorlatnak megfelelően álcázott formában), akár egyéb privilégiumokról. E 20. századi Ajtonyokra nem vonatkozik a KRESZ, nem korlátozza őket más tilalom sem, egy vállalati Ajtony kivezényli beosztottjait saját hétvégi villájának építéséhez, s ha történetesen kulturális pályán mozognak e művészi Ajtonyok, ott is kikövetelik maguknak a törvénysértő kiváltságokat. Az egyik pénzzel, a másik pozíciójával, a harmadik protekcióval, de megszerzik maguknak az osztályon felüli állampolgár státusát. Ne áltassuk magunkat, nem a kutya, nem az autó, nem is a hétvégi ház az igazi státusszimbólum nálunk, hanem a törvény előtti egyenlőség (egyébként polgári demokratikus elvének) semmibevevése. Erről ismerszik meg egy valódi magyar úr.

Nem szeretném, persze, ha bárki is félreértene. Tudom én jól, hogy a kiváltságok megszerzésének hajlama szinte magából az emberi természetből, az élőlények természetéből is következik. Még az öntudatlan fa is „igyekszik” elkaparintani a napfényt a másik fa rovására. Nem kívánom valamiféle magyar átoknak feltüntetni a törvények kijátszásának honi gyakorlatát. Ismerjük a határállomásokat, ahol szeretnek borsot törni a magyar turisták orra alá, de ha az okos utazó a megkímélendő bőrönd tetején hagy egy karton Kentet, eltűnik a bors, s az idegen vámosból csak úgy dől a humánum. Vagyis hogy az emberi természet a világnak bármely részén nagyjából ugyanaz. Mégis azt állítom, hogy – történelmi okoknál fogva – nálunk, ha nem is gyakoribb, de legalábbis társadalmilag elnézettebb a törvények kijátszása – sokak szemében sikk vagy éppen a rang tartozéka.

S ebbe azért nem kellene belenyugodnunk. De mit tehetünk? Csanád végül is legyőzte Ajtonyt, majd Kálmán király a törvényes rend védelmében egészen a megcsonkításokig elment, vagyis kíméletlen erőszakkal, „drákói” szigorral viszonylag hamar rendet lehet csinálni. De az erőszak kétélű fegyver, kivált békében. Másrészt nincs rettenetesebb egy olyan társadalomnál, ahol zord Savonarolák vigyáznak a közerkölcsre. A bűn tovább virágzik, csak éppen ügyesebben leplezi magát, míg a tisztességes embert valósággal agyonnyomorítják a törvények kalodájában. Rákosi egy egész népet nélkülözésben tartott, „nadrágszíjmeghúzásra” ítélt, de ő maga vidáman lakmározott az „aranytyúkból”, melyből nekünk a tojásokat csak ígérgette.

Nem kell tehát Kálmán király feltámasztásán gondolkodnunk. (Egy-két ujjamat alighanem levágatná nekem is, mert félszázados fennállásom alatt bizonyára elfogadtam ilyen-olyan alkalmi kivételezettségeket…) Nem Drákóra, nem is az erkölcsprédikátor Catóra van szükségünk, egyszerűen annak felismerésére, hogy az alkotmányban nem szerepelnek első- és másodosztályú, még kevésbé osztályon felüli állampolgárok. Ha tehát az életben mégis találkozunk velük, az a mi hibánk is. A tisztességnek egy kicsit több kockázatot kell vállalnia az ügyeskedéssel, a kiváltságok hajszolásával szemben. Az alkotmány érvényesítéséért.

3/ Lapcsánka és különböző magánszemélyek

A Kék fény bemutatta egy vidéki hotel „nagyfőnökét”, aki – a tanúvallomások szerint – némileg zsarnokoskodott beosztottaival, viszont egészen különleges előzékenységet tanúsított más személyiségek iránt: ez utóbbiaknak például egy külön e célra rendelt teremben jutányos vagy éppen ingyenes lakomákat rendezett – államköltségen. A nevezetessé vált terem vendégei különösen rajongtak a lapcsánka nevű, általam sajnos eddig még nem ízlelt ételért, mely fölöttébb munkaigényes, ezért a lapcsánkák megkívánásakor a konyha utasítást kapott a közönséges vendégek elhanyagolására, hogy minden energiáját a lapcsánka előállítására fordíthassa.

Néhány nap múlva olvashattuk a sajtóban, hogy az egyik megyei tanácsi építőipari vállalat volt vezetői ellen ügyészi vádiratot adtak ki – néhány röpke év alatt hatmillió forint kárt okoztak a társadalmi tulajdonban. Egyebek közt azzal, hogy a vállalat műszaki fejlesztési alapjából „vadászházépítési és tetőtér-beépítési munkákat finanszíroztak, különböző magánszemélyeknek ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért építési munkákat végeztek”.

Nem jó, hogy ilyen üzelmeket éveken át zavartalanul lehet folytatni nálunk is, bár kétségtelenül megnyugtató, hogy az állam kontójára szórakozó felelősöket végül is időnként felelősségre vonják.

A baj ott van, hogy csupán a felelősök egy részét emlegetik, s homályban maradnak ama titokzatos „különböző magánszemélyek”, akik elfogadták, netán kikényszerítették, hogy számukra tanácsi vállalatok „ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért” építési munkákat végezzenek. Mint ahogy, ha jól figyeltem, említetlenül maradtak a Szatmár Hotel kivételezett vendégei is, akik kedvéért a közönséges kuncsaftokat vacsora nélkül eltanácsolták az étteremből lapcsánkák évadján.

Magyarországon rengeteg a jogi doktor, ami nyilván jó. Én mégis tökéletesen tudatlan maradtam jogi téren, ezért pusztán mint laikus csodálkozó feszegetem e kérdést. Számomra ugyanis éppen nem mindegy, kik lehetnek azok a különböző magánszemélyek, akik iránt mind a Kék fény, mind az idézett vádirat (vagy annak a sajtó számára készített kivonata) ilyen tapintatot tanúsít.

Tegyük fel ugyanis, hogy a hotel nagyfőnökének megszólalt a szociális lelkiismerete, s időnként lapcsánkára hívta a környék ama lakóit, akik (egyébként örvendetes) gazdasági fejlődésünkből kimaradtak, akik a „hátrányos helyzetűek” közé tartoznak, magyarul – szegények vagy nyomorultak. Ez esetben hajlanék arra, hogy a „nagyfőnök” kis zsarnokoskodásait kezeljék megértéssel az illetékesek, s nyomatékos mentőkörülménynek tekintsék a szegénység támogatására rendezett lapcsánkiádákat.

Ugyanígy elképzelhető, hogy a megvádolt építőipari vezetők az állami lakásépítés hiányosságait akarták orvosolni, s ezért megkeresték a megye elesettjeit, s így beszéltek hozzájuk: „Miska bácsi (Mari néni stb.), maga itt él ebben a koszos viskóban nyolcadmagával, elhatároztuk, hogy ingyen vagy aránytalanul csekély ellenértékért építési munkát végzünk családjának. Mondja meg, mit óhajt, egy csinos kis vadászlakot, hétvégi kulipintyót vagy egy mutatós garázst?”

Nyilvánvaló, hogy az ilyen jószívű építőipari vezetőt nem lehetne pusztán a társadalmi tulajdon megkárosítójának tekinteni, hanem inkább a tőrvénytelen eszközökkel is törvényt betöltő Lúdas Matyihoz és mesehős társaihoz hasonlíthatjuk őket.

Ha viszont… mint sejteni vélem, az államköltségen építtető és meglapcsánkáztatott különböző magánszemélyek nem is annyira a privát szférában húzódnak meg, hanem esetleg éppenséggel közéleti szerepük révén jutottak az ingyen robot és dézsma élvezéséhez, az ő inkognitójuk megkímélése társadalmi szempontból nem kívánatos. Ellenkezőleg, őket kellene a legsúlyosabban megbüntetni.

S ha már a feltámasztott robot és dézsma korához illő derest nem lehet visszahozni a törvénykezésbe, legalább attól nem kellene félni, hogy pellengérre állítsák azokat a közéleti személyiségeket, akik eddigelé még nem tanulták meg, hogy mi a különbség a feudalizmus és a szocializmus között.

4/ Elnyűtt és hiteltelen szólamok

Éveken át sok gondot okozott nekem a március 15-i megemlékezések hallgatása és olvasása. Eleinte, bevallom, keserűen füstölögtem a rengeteg csacskaságon, később azonban megfogadtam a klasszikus tanácsot, s komédiának kezdtem nézni a dolgokat, minek következtében remekül derültem az összevissza kevert adatok, makacs legendák és üresjáratú közhelyek szokásos márciusi egyvelegén. Egy idő után – hiába, az ember állhatatlan – ezt is meguntam. Végtére is nem olyan szívderítő ez a világ, hogy én évente egyszer kacagóhónapot rendezhessek magamnak. Ezt belátva közönyt erőltettem lelkemre, s azzal vigasztalódtam, hogy a nagy tudósok szerint beléptünk a mikroelektronikai forradalomba. Elhatároztam hát, hogy kivárom azt a rongyos három-négy évtizedet, amíg nálunk is mindenkinek meglesz a saját zsebkomputere, s ettől kezdve március idusa is mentesül az elnyűtt szólamok, öröklődő legendák ünnepi felvonultatásától. A márciusi cikkírók többé nem fognak tévedezni hibás adataik és hiteltelen közhelyeik közt, mert a gép mindent fog tudni – helyettük is.

Az idei márciust már e reményben vészeltem át, s szempillám sem rezdült némely meghökkentő történelmi felfedezés olvastán. A bökkenő ott van, hogy nem csupán homályba veszett adatok akadnak, hanem rossz agitációs sémák is. Ezért még egyszer és utoljára kérem, amit először épp egy tucat éve, 1970 márciusában ajánlottam a Kortárs-ban: ne hivalkodjunk azzal, hogy mi már mindenben megvalósítottuk a márciusiak álmait. S főleg ne úgy verjük a dobot, mint azt a Képes Újság vezércikkírója tette.

A cikkíró szerint „a szabadság ma már nem cél, hanem valóság” és a többi és a többi. Hogy jutottunk idáig? Fölöttébb egyszerűen: „Amiről 1848 és 1919 ifjúsága álmodott, azt megteremtette 1945 ifjúsága.”

Nem akarok gúnyolódni, nem töröm magam véresen szellemes fordulatok kiagyalásával, egyszerűen kijelentem: nem és újra nem.

Először is: 48 ifjúsága nemcsak álmodott, hanem tett is, méghozzá nem keveset. De nem egyedül az ifjúság! 1848 elindításában a márciusi ifjaknak halhatatlan a történelmi érdemük, de maga a jobbágyrendszert eltörlő forradalom nem néhány fiatal ember, hanem a Kossuth, Batthyány, Szemere, Madarász és más (nem huszonéves) politikusok vezette magyar nép műve volt.

Még kevésbé érvényes az, amit a cikkíró 1945 ifjúságáról állít. Harminchét évvel ezelőtt épp tizennyolc esztendős voltam, tehát magam is „1945 ifjúságához” tartoztam. Részt is vettem kollégiumok, szövetkezetek alapításában, némely társam földosztásban is tevékenykedett, de semmi olyasmire nem merészkedtünk, ami Petőfiék csodálatos napjának tetteire emlékeztetne. S főleg nem mondhatjuk el magunkról, hogy mi valósítottuk meg 48 ifjúságának álmait – itt megint csak egy teljes történelmi korszak „össznépi” munkájáról van szó, amelynek érdemi irányítását minden történelmi szakaszban harmincon vagy éppen negyvenen-ötvenen felüli politikusok vállalták.

De ilyen rövid idő alatt ők sem teremthették meg mindazt, amiről „1848 és 1919 ifjúsága álmodott”. Egy kis (akart vagy akaratlan) hamisításával maga a cikkíró is bizonyítja ezt, amikor így ír: „A bőség kosarából – ha nincs is még telítve – mindenki vehet.” Remélhetőleg minden figyelmes olvasónk észreveszi, hogy a Petőfitől kölcsönzött s általam kiemelt félmondatból valami hiányzik: egyetlen, de fölöttébb fontos szó – az „egyaránt”. Mert a bőség – nálunk sosem telített – kosarából majdnem mindig vehetett valamit minden élő: az egyik annyit, hogy ne forduljon fel éhen, a másik annyit, hogy halálra zabálhassa magát. De egyaránt, vagyis egyforma mértékben még soha nem vehettünk ebből a kosárból. És nem is vehetünk ma sem! Aki kételkedik ebben, kérdezze meg a havi 1470 forintos nyugdíjból élő nénikét és a 99 800 forintos amerikai társasutazásra repülő szerencsés állampolgárt. E különbséget nem lehet elfeledtetni azzal, hogy kulcsszavának elhagyásával csendesen korrigáljuk Petőfi programkölteményét.

Legyen végre vége a „hamis próféták” márciusi meséjének. Ezer és ezer cikkíró, szónok, ünnepi előadó a tettek mezején aligha követheti Petőfit, az ilyen történelmi szerepre egyébként is lehetőleg lángelmék vállalkozzanak. De minden becsületes ember törekedhet arra, hogy legalább igaz szavaival legyen méltó a legigazabb költő-forradalmárhoz.

5/ Marx se szerette…!

A fenti erkölcsi prédikációkat olvasva eszembe jutott, hogy írtam én az állampolgárok közti nemkívánatos különbségekről teoretizáló szándékkal is, a fenti címen, huszonhét esztendővel ezelőtt, huszonkilenc éves koromban. Most változtatás nélkül ide iktatom e cikket, régi idők dokumentumaként. Erre már csak azért is szükség van, mert e fejezet utolsó fejtegetése majd e hajdani írásra is utal.

Háy Gyula Miért nem szeretem című cikkének a vezetők életmódjára vonatkozó részeihez szeretnék némi adalékot nyújtani, nem az ő szatirikus modorában, mert az ilyesmihez sajnos nincs sok érzékem, hanem ha szabad így mondanom, elméletileg vizsgálva, mint vélekedik minderről a marxizmus–leninizmus.

Először is nézzük meg, mit mondott Marx a párizsi Kommün tapasztalatairól szólva: „Kezdve a Kommün tagjaitól, felülről lefelé, a közszolgálatokat mindenkinek munkás-munkabérért kellett teljesítenie… A magas állami méltóságok szerzett kiváltságai és reprezentatív költségei, ezekkel a méltóságokkal együtt, eltűntek…” Lenin az Állam és forradalom-ban „különösen figyelemreméltónak” nevezi a Kommün Marx által is kiemelt rendelkezését, s a következőket jegyzi meg: „Éppen itt nyilvánul meg legszembetűnőbben a fordulat – a burzsoá demokráciától a proletárdemokráciához, az elnyomók demokráciájától az elnyomott osztályok demokráciájához, az államtól, mint bizonyos osztály elnyomására szolgáló »külön erőtől« ahhoz, hogy a nép többsége, a munkások és parasztok közös erővel nyomják el az elnyomókat. És a Marx által levont tanulságoknak éppen ezt a különösen szemléltető, az állam kérdésében talán legfontosabb pontját felejtették el a legjobban! A népszerű kommentárokban – melyeknek se szeri, se száma – erről nem beszélnek.”

Ma sem beszélnek, még kevésbé, mint Lenin idejében. Ami ma még feltűnőbb, hiszen az Állam és forradalom megírása óta a fentihez hasonló elvont teoretikus kérdések a gyakorlat problémáivá váltak. Pártiskoláinkon és szemináriumainkon betéve fújják a hallgatók „a dialektika négy tételét”, a „párt hat jellemvonását”, csak úgy félkézzel verik el a port az egyébként soha nem olvasott Kant, Hegel és Hume művein, de a párizsi Kommün fent idézett alapvető tanulságát, ahogy Lenin mondta, „az állam kérdésének talán legfontosabb pontját” erőteljes hallgatás lengi körül. Mintha csak ma írta volna Lenin: „»Erről nem illik« beszélni, mintha valami idejét múlta »naivitásáról« volna szó, körülbelül úgy, mint ahogy a keresztények, miután a kereszténység államvallássá lett, »megfeledkeztek« az őskereszténység »naivitásáról«, demokrata forradalmár szelleméről.”

Mi lehet az oka e sűrű hallgatásnak ma? Alapos a gyanú, hogy azért nem beszélünk ezekről az elfelejtett lenini eszmékről, mert mindebből egy betű sem valósult meg nálunk sem. Véleményem szerint Marx és Lenin nézetei az állami tisztviselők fizetéséről szó szerinti értelmükben nem is valósíthatók meg, már csak azért sem, mert ellentétben állnak a szocializmus alapelvével, a munka szerinti elosztás elvével. Vagyis az állami és pártapparátus vezető rétegének fizetése, munkájuk fontosságának megfelelően, bizonyos fokig magasabb kell hogy legyen az átlagos munkásbéreknél. Hogy mennyi az a „bizonyos fokig”, nagyon nehezen állapítható meg – de megállapítható. Éspedig akkor, ha rendkívül szigorúan érvényesítjük azt, ami Marx és Lenin idézett nézeteinek nem betűiben, hanem lényegében kifejeződik. Ez a lényeg – amelyet viszont nálunk figyelmen kívül hagynak – az olcsó kormányzat elve, s az apparátus korrumpálódásának megakadályozása.

Az olcsó kormányzat – világos dolog. Milliókat lehet megtakarítani akkor, ha a párt- és államapparátus életmódja csak egy kicsit is megközelíti a párizsi Kommün puritán vezetőinek életmódját. Milliókat lehetett volna megtakarítani, ha jobban takarékoskodtak volna azok, akik a nadrágszíj összehúzására biztattak másokat. De a dolog másik oldala még fontosabb: a jelenlegi körülmények alkalmasak az apparátus korrumpálására, a szó politikai és erkölcsi értelmében egyaránt.

Vegyünk egy gyakorlati példát. Sztálin, amikor még kezdő marxista volt, Anarchizmus vagy szocializmus című cikkében egy csizmadia példáján mutatta meg, hogyan érvényesül a gyakorlatban „a lét határozza meg a tudatot” marxista elve. Sztálin egyszerűsítve, de igen frappánsan rajzolta meg, hogyan alakul át a csizmadia gondolkodása, amikor önálló kisiparosból gyári munkás lesz. Ne zavartassuk magunkat attól, hogy ezt a népszerűsítő brosúrát később a marxista filozófia csúcspontjának deklarálták és az Empíriokriticizmus mellett emlegették. Korszerűsítsük a sztálini példát.

Képzeljük el, hogy 1955-öt írunk, s csizmadiánk, végigjárva a munkásmozgalom iskoláját, már ötödik éve magyar miniszter. A Sztálin által meghonosított és Rákosi Mátyás által a magyar gyakorlatba is átültetett szokások szerint miniszterünk úgy él, ahogyan Háy Gyula megrajzolta: liktorok és titkos bevásárlóhelyek s egyéb kiváltságok közepette.

Ha csak egy kicsit is komolyan vesszük saját filozófiánkat, akkor meg kell értenünk, hogy ezek a létkörülmények példánk szereplőjének tudatára is ki fognak hatni. Az egyik legelső eredménye ennek a változásnak az lesz, hogy miniszterünk sajátos szemmel kezdi látni a világot. Egészen más dolog ugyanis, ha valaki a hivatalos statisztikákból értesül arról, hogy kevesebb a hús a piacon (miközben sofőrje válogatott minőségű húsárut szállít a vezetők számára fenntartott magazinból), s egészen más dolog, ha e szomorú és nálunk tizenkét év alatt elég gyakran előforduló körülményekről saját étrendjének tapasztalataiból értesül az ember. Az előbbi esetben ugyanis (a legjobb akaratot feltételezve), csupán „problémát” lát maga előtt, amelyet meg kell ugyebár „oldani”, a másik esetben hús nélküli tányért lát maga előtt, ami mégiscsak kézzelfoghatóbb élmény számára.

A világ lassan két csoportra oszlik hősünk szemében. Az egyik oldalon a „kedvezményesen” élők, akik emellett sokat keresnek. A másik oldalon azok, akiknek munkájából az állam fedezi a különbözetet. Az egyik oldalon azok, akik együtt járnak a fogadásokra, az operaházi ünnepélyekre, s ott belépőjegyükön mérhetik le, hogyan haladnak „a protokollban”, azok, akik együtt laknak egy domboldalon, a régi urak villáiban, azok, akik éjjel-nappal csak egymást látják, kivéve a rövidke órákat, amikor „lemennek a tömegek közé”. A másik oldal – a másik oldal nem is érdekes: ők a „megagitálnivalók”.

Így kezdi látni a világot hősünk, akinek tudatában egyébként – mivel neki valóban jól megy a sora – az egész ország csupa épülés és szépülés, csupa eredmény és „pozitívum”, bár „vannak problémák is”. Ezután működésbe lép egy különös tényező, amelyről Marx ugyan nemigen írt tételeket, de amelynek szerepéről tapasztalataink már vannak, az a tényező, amelyet röviden a szokás hatalmának nevezhetnénk. Nehéz, nagyon nehéz megválni a kellemes és jó dolgoktól. Vagyis ha példánk szereplője próbáztató helyzetbe kerül, amelyben az őszinte véleménynyilvánítás s ezzel együtt a kirúgattatás vagy a hallgatás, az igazság vagy a lapulás között kell választania, a tények és adatok s a lelkiismeret érvelésébe beleszól a nyolcszobás villa, a külön magazin stb. stb. S beleszól (ó, mennyi példát tudnánk mondani!), beleszól az asszony is, aki nem szeret villamoson menni a fodrászhoz. Innen már csak egy lépés, és a kiváltságok ellen harcoló egykori csizmadia a kiváltságok védelmezője lesz, úgy jár, mint a fentebb már idézett keresztények.

Világos persze, hogy erős és elvhű emberekre nem hat a korrupció kísértése. De az is világos, hogy nemcsak erős és elvhű emberek vannak az apparátusban. A vezetők részére biztosított kiváltságok túl nagy kísértésbe hozzák a hízelkedőket, a törtetőket, a gyengéket. Ami pedig a becsületes vezető funkcionáriusokat illeti, jelenlegi életkörülményeik őket is elválasztják a néptől.

Azt vethetik ellen, hogy vulgárisan értelmezem a „lét határozza meg a tudatot” elvét, hiszen a tudat visszahat a létre. De éppen az a baj, hogy ezt a „visszahatást” nemigen látjuk. Az 1955-ös helyzethez képest van ugyan bizonyos javulás. Ez jó dolog, de ne áltassuk magunkat: ez csupán felületi kezelés. Meg kell találni azokat a normákat, amelyek megfelelnek a proletárerkölcsnek és a politikai célszerűségnek egyaránt, amelyek szerint munkájuk elvégzéséhez szükséges feltételeket lehet biztosítani az állami és pártapparátus tagjai részére, ugyanakkor meg lehet óvni őket attól is, hogy elszakadjanak a néptől, amelynek szolgálatára rendeltettek.

Érdemes volna megnézni a jugoszláv gyakorlatot is. Szomszédaink 1950-ben külön törvénnyel vetettek véget a vezetői kiváltságoknak, s ezt a törvényt elég következetesen igyekeznek megtartani. Nem lehetne ilyen törvényt hozni nálunk is?

6/ A különbség

Igyekszem igazodni a nagyok útmutatásaihoz, s ezért már tavasszal elhatároztuk családilag, hogy az idén szeptemberben az Isztriai-félszigeten töltjük nyári szabadságunkat: „Tengerre, magyar!” Kossuth persze nem teljesen így képzelte a magyarok és az Adria viszonyát, de az ember ötven felett már beletörődik abba, hogy szellemi atyáinak tanai és jelszavai igencsak megmásulnak megvalósításuk során.

Készülődés közben előkerestem három évvel ezelőtti utazásunk naplóját, s az elszállásolási, tankolási és egyéb „adatok” közt egy cikktöredéket találtam úti kellemetlenségeinkről. Újra olvasva a régi jegyzeteket, el kellett merengenem azon, hogy milyen ravasz gépezet az emberi agy. Lám, lassan elmosódtak fejemben az előző adriai kiruccanás kínos mozzanatai, s amikor már „csak a szépre” emlékeztem, beleugrottam az újabb kalandba… Sebaj, vigasztaltam magam, a múltkor nem volt szerencsénk, most majd minden jobban sikerül.

Hát persze hogy nem sikerült jobban. Az Adrián sok mindent lehet csinálni, csak éppen pihenni nagyon nehéz, olykor majdnem lehetetlen. Pontosan úgy, mint három éve, éjszakánként legfeljebb két-három kusza órát aludhattunk. Szállodai szobánk ablaka a hotelközpont lépcsőire nyílt, s így egész éjjel hallgathattuk, hogy a szinte egybefüggő karavánban ordítozó, danolászó vagy éppen üres üvegek földhöz verésével szórakozó turistatársak mekkora ricsajt tudnak csapni.

Egy hét után átmenekültünk az öböl túlsó oldalára, több kilométer messzire a szállodaközponttól. Bár ne tettük volna, itt a változatosság kedvéért diszkósztárok zavarták álmunkat. S ha a hihetetlen hangerővel támadó zenekarok néhány percre elcsitultak, s csalóka reményünk nyílt az elalvásra, kempingező társaink biztosították a zajutánpótlást: noha éjjel tizenegy és reggel hat között elvileg bezárják a tábort, a valóságban legalább éjjel két óráig tartott a bárokból – nemritkán részegen – hazafurikázók sok decibeles produkciója.

Csak hajnalfelé lehetett meghallani végre a tengerparti tücskök együttesét. S arra gondolva, hogy ezek talán nem is tücskök, hanem kabócák, végre elmenekülhettem embertársaim zajából az altató rovarok muzsikájába.

Nem sajnáltatni akarom magam természetesen. Először is azért nem, mert kétheti rossz alvás nem a világ, voltak nekem már álmatlan hónapjaim is, mégis itt vagyok. Ráadásul nappalaim ezúttal mégiscsak kellemesebben teltek, mint ama kialvatlan éjszakák után: most úszhattam, napozhattam, öreg templomok falán betűzgethettem a régi latin szövegeket, búvárszemüvegemen át gyönyörködhettem a halakban, s míg meg nem untam, meztelen keblek tengerparti kiállításában is gyönyörködhettem.

S mivel mindeme élvezetekre a magyar dolgozók jelentős része nemigen gondolhat, panaszkodásra jogom sem lehet. Ha valami nem tetszett, legfeljebb elmondhatom Molière-rel: „Te akartad, Dandin György.” A világban egyébként is egyre több szörnyűség zajlik, mit számít az, hogy aludni sem hagyják az embert, ha másutt még élni sem engedik?

Nem siránkoztam hát, pusztán elmélkedtem. Reggelenként próbáltam vizsgálni az arcokat, kik járhattak élen az éjszakai randalírozásokban. Semmire sem mentem Lavater abbé módszerével: az arcokat civilizációs máz fedte, az emberek udvariasan köszöngettek egymásnak, még a mosdóban is.

Éjszaka mégis ezek közül az „európaiak” közül került ki az a kisebbség, amely a tűz körül üvöltöző vadak módján vette semmibe a többséget. Megpróbáltam politikai-világnézeti megosztást felfedezni a hangokkal megerőszakolt csendesek és a zajártalom okozói között. Sikertelenül. A „kapitalista nyugatiak” és a „szocialista keletiek” közt egyaránt akadtak ilyenek is, olyanok is. Meglehet, ez koromhoz nem illő ábrándosság részemről, de örültem volna, ha e tekintetben számunkra előnyös különbséget találok…

Csalódásomon merengve kellett megkérdeznem magamtól, hogy odahaza gyakran tapasztalhatok-e ilyen „előnyös különbséget”. Nem találkozom-e naponta olyanokkal, akiknek ki nem mondott, ám annál konokabbul alkalmazott vezérelvük az, hogy „a másik ember nem számít”? Csak máz rajtuk az illem, szólam szájukban a szocializmus erkölcse, munkahelyen, országúton, piacon és üzletekben, s legkivált ezerféle praktikáikban az egészséges önzést messze meghaladó féktelen egoizmussal vetik bele magukat „a létért folyó küzdelembe”. S nincsenek-e köztük „szocialista emberek” is?

Jó huszonhat éve már, hogy az akkori Irodalmi Újság-ban hozzászóltam Háy Gyula nevezetessé lett Kucsera-cikkéhez. Követve Heine bölcs tanácsát, mely régi opuszaink időnkénti újraolvasására buzdít, megnéztem most hajdani jegyzetemet, s mosolyognom kellett azon, hogy Marx se szerette…! című fejtegetésemet, amely az elvtelen kiváltságokat hajszoló funkcionáriusok ellen íródott, némelyek annak idején „az ellenforradalom ideológiai előkészítésének” kategóriájába sorolták. Erre az írásra ugyanis éppen a marxizmus naivan lelkes felfogása volt jellemző, aminek ma már nyoma sincs közéletünkben. Rokonszenvvel idéztem, mit mondott Marx A polgárháború Franciaországban című művében, s hogyan igazolta ezt vissza Lenin az Állam és forradalom-ban, mindketten azt ajánlva, hogy a proletárállam köztisztviselőinek fizetése ne haladhassa meg a bérmunkás fizetését.

Marx és Lenin még azt hihette, hogy a világforradalom közel van, és viszonylag gyorsan zajlik majd le, nekem már sejtenem kellett, hogy a szocializmus nemzetközi diadala évtizedeknél is sokkal hosszabb időt követel majd. Az új rendszert irányító köztisztviselő-seregtől pedig nem kívánható meg semmiféle tartós aszkézis. Éppen ezért utaltam arra, hogy nem Marx és Lenin betűihez kell ragaszkodnunk, s a vezető réteg fizetése „bizonyos fokig magasabb kell hogy legyen az átlagos munkabéreknél”, figyelembe véve a munka szerinti elosztás elvét is. De illúzióim megmutatkoztak abban, hogy az olcsó kormányzat lenini elgondolásához még mindig ragaszkodtam.

Kautsky és Bernstein ellenében Lenin – egyebek közt – azzal érvelt, hogy a bürokráciától megszabadított proletárállam, a kommün igazgatása egyszerű feladat lesz, amelyet minden írni-olvasni tudó ember elláthat. Kiderült, hogy ez az olcsó és egyszerűen igazgatható állam ábránd volt – a modern államgépezet hallatlanul bonyolult, kezeléséhez igen sokágú ismeretek kellenek, s aki több tudás birtokában nagyobb társadalmi felelősséget vállal, többet is érdemel. Magyarán szólva: a „közönséges” munkásbérért dolgozó miniszterek az utópia birodalmába tartoznak.

De ma is azt tartom, hogy nem utalható az utópia kategóriájába az az erkölcsi és elvi igényesség, amely Marx és Lenin fentebb említett tételeiből sugárzik. E tekintetben is kell különbségnek lennie az átlagos állampolgárok tömege s a társadalom vezetésében közreműködő, hivatásból vagy legalább hivatalból elkötelezettek serege között: ez utóbbiak magasabb fokú erkölcsi igényességgel tartoznak önmaguknak, ügyüknek, az egész népnek. Magatartásukon meg kell látszania e különbségnek – ők nem vehetnek részt „a másik ember nem számít” vad vetélkedőjében, nem fogadhatnak el elveket sértő kiváltságokat, nem elegyedhetnek a haknicsászárok közé, nem építtethetnek maguknak közpénzen nyaralókat, a megvesztegetési ügyektől csillagászati távolságra kell lenniük, sőt az is kívánatos, hogy legszorosabban vett magánéletükben se sértsék meg rikítóan a társadalom általánosan elfogadott (bár elképesztően sűrűn áthágott) erkölcsi normáit.

Szerencsés vagyok, s ismerek feddhetetlen vezetőket a közéleti hierarchia minden fokán. De vannak lehangoló tapasztalataim is, nem beszélve az ellenőrizhetetlen híresztelésekről, amelyeknek, ha csak a fele igaz, akkor baj van.

Egy meggyőződés nélküli ember, ha félmilliót sikkaszt, ugyanannyi kárt okoz a társadalomnak. De a félmilliós nyaralóját államköltségen építtető „szocialista” kiskirály a pénzben kifejezhető kárnál sokkal többet árt a társadalomnak: hozzájárul egy eszme hitelvesztéséhez, dezavuálja elveinket.

Krisztus azt mondta volt, hogy ne akarjuk másnak azt, amit magunknak nem akarunk. Kétezer év alatt még máglyákkal sem sikerült ezt az erkölcsöt katholikosszá, vagyis egyetemessé tenni. Nincs tehát okom az elkeseredésre, ha tapasztalataim szerint a szocializmus erkölcse sem tudta áthatni a milliókat röpke harminc-negyven esztendő alatt. De azzal sem áltathatom magam, hogy idővel majd rendbe jön minden. Magától semmi sem jön „rendbe”.

Valamikor, az első francia forradalom polgárháborús szörnyűségei láttán, nemes gondolkodók úgy találták, hogy az emberiség nem érett még meg a forradalomra, s azt hirdették, hogy az új társadalomhoz előbb az új embereket kell kinevelni. Könnyű volt cáfolni a jó szándékú, de önáltató nézetet, s bebizonyítani, hogy a kizsákmányolás torzító viszonyai között új erkölcsű emberek tömegével nem nevelődhetnek, s ilyen munkára csak a forradalom győzelme után nyílik lehetőség.

Az érveket ma is elfogadom, a progressziónak ez az egyetlen reális útja. De az elmúlt évtizedekből kíméletlenül le kellett vonni azt a tanulságot is, hogy az új termelési viszonyok önmagukban nem újítják meg a morált. (Kivált akkor, ha ezek még messze vannak a szocializmus eszményi viszonyaitól.) Állam, irodalom, művészet, tudomány, iskola céltudatos erkölcsi munkájára is szükség van. A kis és nagy közösségek (köztük természetesen a felekezeti közösségek is) a mostaninál cselekvőbb felelősséggel tartoznak a jövőnek.

A „vannak már eredményeink” önvigasztaló tétele itt keveset ér. Mint ahogy – ne essünk a másik végletbe – a prófétáskodó allűrökkel sem jutunk messzire. Nem az kell nekünk, hogy az erkölcsi szabályok közt „tévelygő” népnek minél több „erényesen” lamentáló prófétája legyen – az új országot teremtő munka sodrában kell egy egész népet erkölcsileg is átformálni.

Ha a prédikáció és a máglya régen nem hatott, ma sem elegendő pusztán a nevelés s az erkölcsi szabályok s a törvények megsértésének megtorlása. Egyáltalán: nem pusztán törvények dolga a szocialista igazságosság megteremtése. Fentebb idézgetett ifjúkori cikkemben jó példának említettem a jugoszlávok 1950-es törvényét a vezetői kiváltságok megszüntetéséről. Sajnálkozva állapíthatom meg, hogy ez is illúziós maradvány volt gondolkodásomban. Nemcsak azért mondom ezt, mert mint „tengerjáró” magyar ma már azért jobban ismerem déli barátaink viszonyait – elvileg volt tévedés részemről a törvények hatásának eltúlzása.

Ma úgy látom, hogy mindenekelőtt a gazdaság következetes reformja és a társadalom demokratikus önkormányzatának fokozatos kialakítása a döntő, s addig is, amíg e tekintetben előbbre jutunk, jó példa kívántatik. Nálam illetékesebbeknek kellene megvizsgálniuk, hogy a szocializmus iránt harcosan elkötelezett százezrek szolgáltatnak-e ilyen példát a millióknak – nem szövegeikben, hanem mindennapi tetteikben! Vagy pedig, mint tartok tőle, nem kevesen közülük e téren semmiben sem különböznek egy közönséges „kapitalista embertől”.

Apák és fiak

Lehet, hogy Madáchnak van igaza, és az ember akkor „vénül… hogyha már Lombikhoz tér, midőn organizál”; a magam részéről az öregedés első jelének mégis azt tartom, hogy az ember elkezdi korholni a fiatalokat: „nincs igazad”, „ezt nem így kellett volna”, „bezzeg az én időmben…” Ennél csak egy aggasztóbb tünet van: ötvenesen és kopaszon tüntetően farmert hordani, szüntelenül a huszonévesek közt őgyelegni, azzal kérkedni, milyen fiatalok vagyunk a hatvanhoz közeledvén. Jules Renard-nak volt igaza: „Az az öregség, amikor azt kezdjük mondani: »Sosem éreztem magam ennyire fiatalnak.«” S a végjáték a legszomorúbb: aggastyánként szellemünk romolhatatlan ifjúságával dicsekedni.

Mivel az utóbbi időben sorozatosan vitába keveredtem ifjú – vagy legalábbis a mi viszonyaink közt ifjúnak tartott – irodalmárokkal, van magánokom elmerengeni apák és fiak sokat hánytorgatott viszonyán. S mivel az ország lakosságának csaknem fele harmincon aluli, s némely társadalmi bonyodalmaink összefüggeni látszanak e ténnyel, talán nem csupán magánügyeknek tekinthetem itt következő folytatásos emlékezéseimet és töprengéseimet.

1/ Egy régi emlék

Fiatal koromban – tanúim vannak rá – nem élt bennem nemzedéki gőg. Kamaszfejjel vehettem részt az ellenállási mozgalomban, s huszonévesen az ország újjáépítésében, az új rend kiküzdésében (melyet egy nép áldozatos munkája és helytállása történelmileg igenis törvényesített – a törvénysértő vezetők vétkei s az utólagos bölcsek akadémikus akadékoskodásai ellenében is). Minden fordulónál apám nemzedékével – pontosabban: e generáció balszárnyával – tartottam, s eszembe se jutott volna bármiféle vezető szerepet követelni az ifjúságnak. Korai írásaim inkább korholják, mintsem dicsőítik saját nemzedékemet – túl kevéssel találkoztam velük az ellenállásban, s fényes szellős ifjúságunkat is kisebbségnek éreztem egy rosszra nevelt vagy közönyös fiatalság tengerében.

A „nemzedéki harchoz” nem volt tehát hajlam bennem, az „öregek” felől vágták hozzám ezt a fogalmat, korholó kritikák kíséretében.

Akkoriban Vasvárival s a márciusi fiatalokkal foglalkoztam, mint jobbára az egyetemen kívül művelődő és működő egyetemista. Néhány előzetes tanulmánykísérlet után nekifogtam, hogy 1848 centenáriumára megírjam a márciusi fiatalok történetét. A könyv el is készült, s Révai József megtisztelt azzal, hogy érdeklődést mutatott kéziratom iránt. Az idő tájt senkit sem becsültem annyira a magyar kommunisták között, mint éppen őt, s nagy volt az örömöm, még nagyobb a kedvetlenségem, amikor 1948 valamelyik tavaszi hónapján Révai behívott a Szabad Nép szerkesztőségébe, s némi – nem túl sok – méltatás után jóindulatúan, de határozottan kifogásolta a könyv egész vonalát. „Túlzottan kiemeli a márciusiakat, s háttérbe szorítja Kossuthot” – ez volt kritikájának lényege. Majd akkoriban számomra nem teljesen érthető célzásokat tett az ifjúság vezető szerepének veszedelmes trockiji (?) elméletére, az osztályharc és a nemzedéki harc közti különbségre, s lelkemre kötötte, hogy A tőké-ből legalább az első kötetet nagyon alaposan rágjam át, aztán elengedett.

Bosszantott, hogy az osztályharc elemi fogalmát magyarázza, amikor én természetesen „kész marxistának” hittem magam, de tisztelettudóan bólogattam.

Néhány hónappal később már többet értettem bírálatából – elmondta nevezetes beszédét a NÉKOSz ellen, s ebből felfoghattam, hogy kéziratom egy elhajlás megideológizálásának tűnhetett fel szemében. Majd még később jött a Rajk-per, ebből megtudhattam, hogy a kollégiumi mozgalom „a titóista–trockista összeesküvők” segédcsapatának volt kiszemelve…

Régebben az volt a szokás, hogy elhajlási periódusai után az embert különféle átnevelésekre vezényelték. Az én első fokozatom igen szerencsés volt – a kétéves pártiskola hallgatója lettem 1949 őszén. Könyvemet előzőleg még csiszolgattam, bővítgettem, s elküldtem a Magyar Történelmi Társulat pályázatára, de az iskolán már kézbe sem vettem 48-as munkákat. Meglepetésemre a Márciusi fiatalok nyerte az első díjat – talán mert a NÉKOSz feláldozását már egy kicsit sajnálták, talán mert az idő tájt még nem szóltak bele egy pályázatba olyan magasról, mint tették ezt később az ötvenes évek sűrűjében. Bárhogy volt is, hamarosan megjelent a könyv. Igaz, felsőbb tanácsra egy utószót írtam hozzá, melyben hangsúlyoztam, hogy nem állt szándékomban a liberális nemesség rovására kiemelni a márciusi fiatalokat…

Mindebből most csupán egyetlen mozzanat érdekes számomra: az, hogy először ekkor ismerkedtem meg érdemben a nemzedéki harc fogalmával, s találkozásunk nem ütött ki számomra kedvezően. Azóta úgy látom, Révaiék túlzottan féltek a népi kollégiumok demokratikus mozgalmától, s az „ifjúság vezető szerepének” elméletével ők maguk festették falra az ördögöt, amely egyáltalán nem akart fölébe kerekedni a pártnak. (Bár kétségtelenül bizonyos fokú önállóságra törekedett, s akkoriban ennyi is épp elég volt elhajlásnak.)

Még lelkes ifjú dogmatikusként is maradt bennem egy kevés kritikai hajlam, s így a „NÉKOSz-kritikát” sosem emésztettem meg teljesen. Később mégis egyre tisztábban láttam, milyen naivitás volt részünkről, hogy éppen a hidegháború kezdetén akartunk demokratikus ifjúsági mozgalmat teremteni. Meg akartuk forgatni a világot – a világ forgatott ki bennünket illúzióinkból. A jó szándékú, de stratégiai belátás nélkül, lelkesedésből született kezdeményezésekért – elég gyakori ez – fizetnünk kellett.

Első igazi mozgalmi konfliktusom megértette velem: az ifjúságról, annak történeti szerepéről nem szabad általános elméleteket gyártani. Bármilyen sematikusan hangozzék is, elsősorban mindig a körülményektől s nem maguktól az ifjaktól függ, hogy a társadalom vagy a művészet új nemzedékei előtt milyen tér nyílik. Az ifjúság távlatokban gondolkodó képviselőit akkor igazolja a történelem, ha ők maguk legalább néhány fontos mozzanat erejéig megértik saját történelmi helyzetüket.

2/ Jelmezek nélkül

A történelem nemcsak tanítómesterünk, parancsolni is akar nekünk: a hagyomány ránk telepszik, a hősök példájuk követésére, eszméik visszhangoztatására szólítanak föl, s kritikus pillanatokban a tegnap legalább olyan erősen befolyásolhatja a mát, mint amilyen szívesen és önkényesen mi is szeretjük szolgálatunkba állítani a múltat. Az angol forradalom az Ótestamentummal igyekezett igazolni magát, Robespierre-ék (Marx szavával) „római jelmezben és római frázisokkal” hajtották végre koruk feladatát, a márciusi ifjaknak már nem kellett olyan messzire visszanyúlniuk az időben, a francia forradalomtörténet közelebbi és vonzóbb példákat kínált nekik a cselekvéshez.

Amikor 1847 tavaszán elkezdtek beszivárogni Magyarországra A girondiak történeté-nek füzetei, a leendő márciusiak úgy olvasták Lamartine művét, mint valami szövegkönyvet, amelyben ki-ki megtalálhatja az alkatához legjobban illő szerepet. Deák Ferenc, aki érettebb elmével és sokkal nyomósabb tapasztalatok birtokában világosan látta, milyen szakadék választja el a hatalom megragadására megérett burzsoázia Franciaországát attól a Magyarországtól, mely még a polgári reformokra is a nemesség vezetése alatt készülődik, epésen gúnyolta a Pilvax fiataljainak ama hajlandóságát, hogy kiválasszanak maguknak „egy kedvenc hőst a francia forradalom tragédiájának szereplői közül”, azt hivén, hogy e szerepet el is fogják játszhatni.

És mégis, a higgadt Deákkal szemben valahol a leendő márciusiaknak is igazuk volt, amikor Desmoulins vagy Saint-Just szerepkörére készülődtek. E példakereső tudatosságnak is köszönhető, hogy a márciusi forradalom kitörhetett a kellő pillanatban és – erről nemigen szoktunk beszélni – egyike lett a történelem fölöttébb ritka megtervezett eseményeinek! Petőfi, aki már Lamartine könyvének megjelenése előtt kiválasztotta magának a párizsi népet fegyverbe szólító Desmoulins szerepét, 48 március idusán francia költőtársánál merészebben és poétához illőbben lett egy feledhetetlen forradalmi nap vezérévé.

Marx, aki az elsők között tanulmányozta a múlt és a jelen e különös egymásra hatását, joggal hangsúlyozta, hogy „a halottak feltámasztása… ezekben a forradalmakban az új harcok dicsőítésére szolgált”… A bökkenő ott van, hogy a forradalom ünnepnapjai ritkák a történelemben, s a nem látványos köznapokon lehangoló távolság keletkezik a forradalmi eszmények és a tett szürkébb lehetőségei között.

Mivel az a sajnálatos sors ért, hogy már a Petőfiéket korholgató Deákot is túléltem, idestova négy évtizede nyílik alkalmam arra, hogy a márciusi hagyománnyal folytatott birkózásunkat megfigyelhessem.

A fényes szelek idején viszonylag zavartalannak látszott a kapcsolódás. Bár azt a forradalmat saját erejéből vívta a magyar nép, a mi 45-ös indulásunk feltételeit pedig egy világtörténelmi fordulat tette lehetővé (és szabta meg), nekünk, akik a márciusi ifjak örököseinek hittük magunkat, még volt történelmi élményeket adó mozgásterünk: részt vehettünk a földosztásban, a szövetkezetek s persze a kollégiumok szervezésében, s kivonulhattunk az utcára, egyik-másik miniszterünkkel pörölni.

Témánk szempontjából a másik igen jellemző korszakot a hatvanas–hetvenes évek fordulójára rögzíthetem: a konszolidációban felnevelt ifjúság akkoriban kezdett szétnézni az országban, kereste magának a márciusi fiatalok utódaihoz méltó terepet. Kereste, de nem lelte. A Nemzeti Múzeumhoz csak ünnepelni hívták, a József-laktanyához csak koszorúzni, nemhogy „az egész világ”, de még e kis ország felforgatását sem várta tőlük senki. Vigasztalásukra körülbelül ez idő tájt született meg a hétköznapok, a mindennapok forradalmiságának elmélete. Az ifjúság java igyekezett hinni a jó szándékú tanácsoknak, s elment szőlőt szedni, kukoricát törni, bölcsődét építeni, s közben javította az osztályzatait, remélve, hogy ezzel lesz méltó Március Hőseihez.

Annak idején – el kell árulnom – én távol maradtam e kampánytól. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a gondolkodó fiatal a legjobb szándékkal sem tudja Petőfi örökösének hinni magát, miközben a téesz tengerijét segít törni, mert ez a kukoricás nem emlékezteti arra a másik kukoricásra, ahonnan a Forradalom Költőjét megfutamító, majd meggyilkoló dzsidások lobogós pikákkal törtek előre. Ha megkérdeztek, nem hallgattam el a véleményemet: hogy a „légy forradalmár” magasztos jelszava és a szerény társadalmi munka között túl nagy a szakadék, hogy nem a forradalmiság az egyetlen módja a tisztességes helytállásnak, hogy Petőfi lángész volt, s egy zseni követését nem lehet százezrektől követelni, s hogy annak, aki csakugyan vállalni akarja Petőfit, nem szabad áltatnia magát, mert nemcsak „a régi világ maradványai” ellen kell harcolnia, mint magyarázták neki, hanem azok ellen a nem kívánatos „maradványok” ellen is, amelyeket mi magunk teremtettünk, részint hibánkból, részint rajtunk kívülálló történelmi okok miatt.

1973 és 75 között oly kis példányszámú kiadványokban jelentek meg idevágó fejtegetéseim, hogy az ifjúság tömegeihez el sem jutottak. Mosom tehát kezeimet – ha a mai tizennyolc-húszévesek a jó tanulást és jó munkát nem korszerű forradalmiságnak, hanem egyszerűen állampolgári kötelességnek és tisztesség dolgának tekintik, e higgadt felfogás terjedésében nem én vagyok a ludas, hanem az idő, a tapasztalat, amely előbb-utóbb mindenkit felvilágosít. Az értelmes fiatal magától rájön arra, hogy történelmi lehetőség és szükségesség együtt kell a Petőfi-méretű tetthez, s ha az egyik vagy a másik hiányzik, a dologból csak kalandor epigonság, vagy éppen paródia kerekedik.

Körülbelül a hetvenes évek elején egy harmadik irányzat is kezdett felerősödni. A hősi tett lehetőségét nemigen lelő fiatalok – a hősiességben sosem érdekelt idősebb tanácsadóik segítségével – bebeszélték maguknak, hogy a hősiesség valójában soha nem létezett. Petőfi naiv volt, irreálisan gondolkodott, katonaként csak bajt okozott Bemnek, egyébként is, még lovagolni sem tudott rendesen… A szájhős Kossuth „asszonyruhában” szökött meg, a reálpolitikát a fegyvert feltétel nélkül letevő tábornok testesítette meg. És a francia forradalmárok? Azok is idétlenek, hatalmi mániákusok, ne szépítsük, gazemberek. Divatba jöttek az álhősök, akiken ki lehetett mutatni, hogy a vérpad előtt öt perccel minden hős puhánnyá satnyul. Fiatal és nem fiatal írók rávetették magukat a történelemre, hitetlenkedő képpel „deheroizálva” a héroszokat, mint az egyszeri ember, aki a zsiráf előtt fejét rázva erősködött, hogy „ilyen állat pedig nincs is”…

Az elmélet indítékait nem nehéz felfedni. Egyrészt reakció ez a Nagyok kultikus bearanyozására, másrészt fintoros válasz a ma ellentmondásaira: ha már a jelent nem lehet átalakítani, nosza, értelmezzük át egy kicsit a múltat. A hősmentesítési kampány utolsó fejezeteként azután megjelent az az elmélet is, amely már nem egyszerűen a forradalmiságot kérdőjelezi meg, hanem az értelmiségi ember puszta közéleti szerepét is: az értelmiségi legyen „öntörvényű”, maradjon távol mindenfajta államtól, mert „az apparátus”, „a bürokratikus szervezet”, „a hatalom” erkölcsileg minden esetben tönkreteszi a vele együttműködő értelmiségit – besúgóvá silányítja vagy mártírságra kényszeríti.

Az ideológiai mozgalmaknak mindig társadalmi okuk van, s hibás válaszok is jelezhetnek jogos kérdéseket. Nem elég tehát az elméleteket cáfolgatni, hanem a gyakorlatban kell újra és újra bizonyítani, hogy a szolgaság és a mártíromság szélsőségei között nem forradalmi helyzetekben is hárul vállalható felelősség minden tisztességes állampolgárra.

De a jó vállaláshoz az is szükséges, hogy felszabadítsuk magunkat a múlt igézetéből, s a történelmet a jelen nyomása alól. A konok dogmahivő, a felvilágosult hőstelenítő s a kiábrándult „öntörvényű” egyformán csak jelmeznek vagy modellnek használja a történelmet – a múltnak vissza kell végre kapnia azt a jogát, hogy a maga megerőszakolatlan valóságában éledhessen újjá a tudományban és a művészetben, nekünk pedig históriai jelmezek nélkül kell meglelnünk helyünket a mában.

„Ne becsüljünk le, de ne is utánozzunk semmit, ami előttünk történt; a hősiességnek nincsenek modelljei.” Saint-Just beszélt így, s ma sokkal inkább igaza van, mint valaha, mert a világtörténelemben először teremtődött meg az emberiség elpusztításának lehetősége: most valóban „új helyzet” keletkezett, a múlt már csak okulásokat kínálhat, de követhető mintával nem szolgál.

S ez még a magyar történelem csodálatos ifjú seregére, a márciusi fiatalokra is érvényes.

3/ Az elmaradt felvonás

Minden történelmi tettnek legalább kétféle megítélési lehetősége van, s a két ítélet küzdelmében csak ritkán hoz egyértelmű döntést az idő. E ritka kivételek közé kell számítanunk az 1848. március idusán lezajlott históriai fordulatot. Amikor Windischgrätz 1849-ben bevonult Pestre, a Figyelmező-nek nagyon is fegyelmező hangon írt cikkei átkokat szórtak Petőfiékre, egy évvel később Arany még csak titkon sóhajthatta meg Március „halomra dőlt” oltárát, de attól kezdve, hogy a nép szabadabban fejezhette ki érzéseit, a nagy márciusi nap fokozatosan ünneppé vált.

Igazolódott tehát a nap hősének jóslata:

Ma már ez az értékelés magától értetődő számunkra, de nem mindig volt az, és nem az egész nemzet számára. Március Tizenötödike nemcsak azért nevezetes történelmünkben, mert elhatározó események dátuma, hanem azért is, mert a szereplők maguk teremtették meg e nap mítoszát. Nem is tudjuk, mit csodáljunk jobban: a bátorságot, amellyel Petőfi, Jókai, Vasvári és társai új irányt szabtak a fejlődésnek, vagy a biztonságot, mellyel fellépésük jövőbeli megítéltetését is kiküzdötték maguknak.

A történelem vizsgálója persze a legszebb legendákat is köteles tárgyilagosan elemezni. S ha így jár el, megleli a réseket a márciusi ifjúság büszke önjellemzései és a valóság szenvtelen tényei között. De ez a rés a leghűvösebb vizsgálat eredményeként sem lesz rikító, mindenesetre jóval kisebb, mint sok nevezetes históriai eseményünk hőseinek emlékezései és tetteik valósága között.

Ha vannak össznépi méretekben ismert jelenetei történelmünknek, Március Tizenötödike feledhetetlen szabadtéri produkcióját elsőnek említhetjük, fölösleges tehát bármit is újra ismételgetni. Mindenesetre, aki eddig nem tanulta meg Petőfi napjá-nak történetét, ebből a cikkből sem fog krónikásismeretekre szert tenni, mert csupán egy-két elvi vizsgálandóra szorítkozom.

Először is arra, hogy kik voltak igazában a márciusi ifjak?

4/ Tolerancia

Nemrég történt, hogy rám nyitotta szerkesztőségi szobánk ajtaját egy sértett művész, akinek alkotásáról hírt adtunk lapunkban, s minden bevezetés nélkül, eszkimós nyugalommal a szemembe vágta: „Ha szabad országban élnénk, most kihívnám párbajra az önök kritikusát, s lelőném…”

Visszagondolva az esetre, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a bejelentést követő szóváltásban némileg ingerülten nyilatkoztam magam is, amiért ezúton kérek elnézést az ifjú művésztől. Hiába, az embernek nemcsak világnézete van, hanem epéje és cukorszintje is, és egy bizonyos koron túl egyre gyakrabban eshet meg, hogy nem az elveinkhez illőn, hanem epehólyagunk, cukrunk, idegállapotunk, netán gyomorfekélyünk szándékai szerint szólalunk meg.

Most, hogy rendetlen évi szabadságomról viszonylag pihenten tértem vissza, kellő higgadtságot érzek magamban ahhoz, hogy tárgyilagosan vizsgáljam meg afférunkat. Vegyük hát sorra a nézeteltérés meghatározó elemeit.

Ami a „szabad országot” illeti, talán nem esem a konformizmus vétkébe, ha megállapítom, hogy vitapartnerem némileg sajátosan értelmezi a szabadságot. Maga a párbaj pedig mint intézmény, egyáltalán nem a szabad országokban dívott, hanem éppenséggel az önkényuralmakban. Azokban az országokban, amelyekre dühös művészünk célzott, ma a párbaj éppoly törvényes üldözött önbíráskodás, mint nálunk. A „szabad országokban” az ellenfeleket nem párbajban intézik el, hanem lesből lövetik le őket, mint a veszett kutyákat. A „legszabadabb államokban” – Lincolntól Kennedyig épp elég példát lehetne említeni – e cseppet sem lovagias leszámolás a kényelmetlen ellenfelek kiiktatásának fő módszere lett. Ráadásul nemcsak az állam titkos hatalmai élnek e módszerrel, hanem némely országokban úgynevezett forradalmárok is, akik büszkék arra, hogy elfogott és megkötözött politikusokat fél méterről homlokon tudnak találni.

Vitapartnerem most közbeszólhatna, s emlékeztethetne arra, hogy az ellenfelek elintézése konstrukciós perek révén semmivel sem rokonszenvesebb eljárás. Mivel azonban e tárgyban én már akkor nyilatkoztam, amikor ilyen pereket álmatlan éjszakáin kiötlő „Atyánk” még hatalmon volt, s mivel ma nálunk effajta színjátékokat nem szerveznek, a polémia ilyen irányú kiszélesítésének nem sok értelme volna.

Maradjunk hát a párbajnál és kritikus munkatársunk oly szépen elképzelt lelövésénél. Erősen remélem, hogy az idézett kijelentést nem szabad szó szerint vennünk, pusztán amolyan indulati kitörésnek kell tekintenünk. S ilyen kitöréseket kedves kenyéradó költőm, Petőfi is megengedett magának. Nem sokkal azután, hogy versben bélyegezte meg a párbajozás ostoba szokását, duellumra akarta kihívni Vahot Imrét, majd később Klapka tábornoknak is odapörkölt.

Ki-ki abban követi Petőfit, amiben tudja, ebbe nem érdemes beleszólni. Mivel azonban újabban elég gyakran találkozom költőnknek ilyen, némileg legalábbis egyoldalú, mert pusztán a modort másoló utánzásával, hadd tegyek három szelíd megjegyzést e tárgyban:

1. Petőfi huszonévesen halt meg. Ami megengedhető vagy éppen „jól áll” egy ifjú embernek, nem feltétlenül rokonszenves a harminc-negyven között művi fiatalságban tartott (vagy rekedt) művészek esetében.

2. 1847-ben már viharosan készülődött a forradalom, 48-ban ki is tört. A viharhoz illik a viharmadár vijjogása, a békésebb időkhöz nyugodtabb hang ajánlható.

3. S végül, de legkivált: indulati kitörései, olykor igaztalan vagy legalábbis méltánytalanul szenvedélyesre sikerült személyi támadásai mellett Petőfi egyebet is létrehozott. De aki még csak egy-két szerény novellát, egy füzetnyi közölhető verset tett le a nemzet asztalára, akinek életműve egyelőre néhány tisztességes dokumentumfilmből vagy egypár tucat sikerült fotóból áll, annak vigyáznia kell, nehogy nevetségessé váljék a rettenthetetlen lángész pózában.

Na és, ha kinevetik, az ő dolga – hallom az ellenvetést. El is fogadom, hogy mindenkinek emberi joga oly módon nevetségessé válnia, ahogyan tud. Mindez mégsem pusztán magánügy, mert a társadalomban élő művész magatartása közérdekeket is érinthet.

Visszatérve a kiindulási példához: ifjú művészünk természetesnek tartja, hogy saját, meglehetősen kritikus szemléletét érvényesíthesse, sőt még állami támogatást is igényel ehhez, de tüstént felháborodik, ha másvalaki történetesen az ő tevékenységét ítéli meg bírálóan. Mellesleg említem meg, mint mulatságos részletet, hogy a lelövésre kiszemelt kritikus alapjában védte a haragvó művész alkotását, csak egy-két, tapintatosan megfogalmazott fenntartással élt. De ha támadta volna, az egész vállalkozást, és ha tévedett volna akár, ahhoz nem lehetne joga? A „szabadságnak” nem túlzottan is sajátságos értelmezése ez?

Mentőkörülményt persze itt is lehet találni. Házi bölcsem, Voltaire mester Tolerancia címmel gyönyörű fejtegetéssel ékesítette Filozófiai szótár-át, de ő írta le a könyörtelen jelszót is: „Ecrasez l’infâme!” (Irtsátok a gyalázatost!). Ebből is látszik, hogy a türelmet könnyebb prédikálni, mint gyakorolni. A történelem azt mutatja, hogy a nagy társadalmi változások előkészítői megértő türelmességet követelnek általában, de mihelyt ők vagy követőik hatalomra jutnak, a toleranciát egy időre felfüggesztik. 1789 júliusában a Bastille-nak csak 7 foglya volt, s egy sem ült közülük államellenes „bűnért” – néhány évvel később viszont a Forradalmi Törvényszék 16 hónap alatt 2585 embert ítélt halálra, köztük nem keveset pusztán a véleménynyilvánítás vétkéért.

Tisztességes ember nem tagadhatja, hogy a szocialista forradalom sokban hasonló utat járt be. Az ifjú Marx egyik első dolgozata a sajtószabadságot követelte, gondoljunk vissza az úgynevezett (igen szemérmesen megnevezett) személyi kultusz sajtójára, s levonhatjuk a következtetést.

De éppen a mai korban, melyben példának kiszemelt művészem is felnőtté lett, elkezdődött a tolerancia szocialista értelmezésének tényleges érvényesítése. E folyamat kínosan bonyolult lesz. Már Voltaire elismerte, milyen nehézséget okozhat például egy olyan vallás engedélyezése, amelynek hívei egy külföldi hatalomnál találhatnak támaszt. Sőt már volt alkalma elgyönyörködni a történelem némely épületes tréfáiban is, például abban, hogy a fölöttébb keresztény I. Ferenc a muzulmánokkal fogott össze a fölöttébb katolikus V. Károly ellen, sőt támogatta Németország lutheránusait is a császárral szemben, miközben a saját lutheránusait elégettette. További bonyodalmat okoz az, hogy az intoleráns múltból átmentődött intézmények vagy egyének nem mind feltétlen lelkesedéssel hajlanak a megújulásra. De bárhogy legyen is, nem tagadható, hogy máris korszaknyira távolodtunk el a más véleményt, a vélemény nyilvánítójával együtt, brutálisan megsemmisítő rendszerektől.

Ilyen helyzetben a bírálat jogaiért küzdő művész nemcsak következetlenül jár el, ha a más véleményt eltiportatni szeretné, hanem a múlt erőinek akaratlan szövetségesévé is válhat. Sapienti sat.

Ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy az okos ember a történelemből tanuljon, s ne provokálja ki, hogy a saját rovására kelljen vennie históriai leckéket.

Nem szívesen beszélek erről, de újra meg kell említenem, hogy az Új Tükör főszerkesztője és – tehetségének, lehetőségének korlátai között – helyettese is azok közé tartozott, akik már negyedszázaddal ezelőtt is a kételkedés jogáért, a különvélemény lehetőségéért s a szektás vak eréllyel szemben az értelmes türelmességért küzdöttek. Akkoriban még nem volt helsinki egyezmény, de létezett Farkas Mihály, sőt épp 1954–55 nehéz fordulóján ő vezényelte a kultúrpolitikát. Akkor szerzett „érdemeink elismerésére” nem áhítozunk, másfajta elismerésekre sem, de tapasztalatainkról nincs jogunk elfeledkezni. Hadd ajánljuk őket azok figyelmébe, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött.

5/ De hát ki az a Michelet?

Az utókor meghatalmazását nélkülözöm, s ezért csak a magam nevében állítom, hogy Jules Michelet a francia forradalom történetének legnagyobb krónikása.

Költő és tudós volt egyszerre, ami ma már képtelen, sőt gyanús párosítás, de a maga korában épp ezzel hatott (Petőfiékre például, A nép-pel és több könyvével is, és erőteljesebben, mint némelyek vélik), s ez fogja éltetni akkor is, amikor sok jeles szaktörténészből már csak holt bibliográfiai adat lesz.

De nem azért írtam cikkem fölé a kihívó címet, hogy a kérdés ürügyén filologizáljak – amióta ismét újságcsinálással foglalkozom, illetékességem e tárgyban megrendült, legalábbis a szakma szigorúbb személyiségeinek szemében. Nem megválaszolni akartam hát a kérdést, csak idézni.

1848 júniusában történt, amikor a polgári elfogultságát egyre ingerlőbben érvényesítő forradalmi kormánnyal szemben fegyvert ragadtak Párizs proletárjai, hogy a felkelők egy csoportja Michelet háza előtt akart barikádot építeni. Amikor figyelmeztették őket, menjenek odébb, ne tegyék ki a tűznek Michelet házát, a felkelők visszavágtak: „De hát ki az a Michelet?” A tudós keserűen füstölgött naplójában: „Ma már nem írnám meg A nép-et.”

Meg tudom érteni Michelet összeomlását. Nem volt elég, hogy a forradalom gyilkos polgárháborúba csapott át, háza, vagyona, könyvtára, munkás életének minden gyümölcse veszélybe került. Legjobban mégis az fájhatott neki, hogy az ifjú forradalmárok tökéletes tudatlansággal megvető közönyt tanúsítottak iránta… Jules Michelet iránt, aki akkor is a Nagy Forradalom történetét írta, s a 48-ban megbukott polgárkirályság alatt is a szabad gondolat egyik legbátrabb védelmezője volt, akit hatalmi parancsra távolítottak el a Collège de France katedrájáról, épp az ifjúság „forradalmi megfertőzése” címén … Petőfi érezhetett hasonlót, épp ezekben a napokban, amikor „a magyar nép”, álmainak és illúzióinak népe Szabadszálláson agyon akarta verni őt.

De ha Petőfi tudott mentséget találni a majdnem lincselők számára, mi még sokkal inkább megérthetjük a Michelet nevére legyintő fiatal felkelőket. Nem (csak) az ő hibájuk, hogy a tudósról sosem hallottak, s arról sem tehettek, hogy a szabadságot és egyenlőséget egy polgári kormány csak ígérhette nekik, de tevőlegesen meg nem adhatta. Amikor a fegyvereké a szó, egyébként sem számítanak sokat azok, akiknek az előző korszakban a szó volt a fegyverük.

Megértve hát mind a két felet, némi keserűség vagy kedvetlenség mégis elfogott, amikor először olvastam Michelet és a júniusi felkelők szerencsétlen találkozásáról. Önáltatás volna tagadni, hogy az ilyen összeütközések – akár szelídebb, akár könyörtelenebb változatokban – szinte törvényszerű kísérői a történelemnek. A különbség legfeljebb annyi, hogy a Júniusok hősei olykor tudnak a Februárok előkészítőiről, elvben valahol még „érdemeiket is elismerik”, de ha a harc elfajul, kíméletlenül leértékelik, vagy éppen semmibe veszik ezeket az érdemeket. Petőfi még épp csak megszületett, amikor Vörösmarty már verset írt a Szent Szövetség erőszakrendszere ellen, s az idősebb költő ráadásul később atyaian támogatta az ifjabbat, ez utóbbi mégsem rettent vissza attól, hogy „barikádjáról” az atyai barátra is tüzet nyisson. Hasonló példákat Marx vagy akár Lenin harcaiból is lehetne citálni.

Sőt nem is kell a politika rendszerint eleve kíméletlen történetéhez nyúlnunk, az irodalom, a művészet históriája is tele van hasonló esetekkel, amikor ifjú újítók tudatlan vagy túl tudatos fölénnyel kérdezik: „De hát ki az a…?”

S mindez nemcsak a politika és művészet ormain játszódik le minden korban, hanem az élet lapályos berkeiben is. Nem kell történelmi nagyságnak lenni ahhoz, hogy az ember szembetalálkozzék ifjú semmibevevőivel. Egy nyugdíjas esztergályos, egy kiérdemesült futballtréner, egy hajdani szép asszony naponta átélhet Michelet 48-as megszégyenüléséhez hasonló élményeket.

Nem tagadom, hogy az utóbbi időben – lévén nagyjából egykorú a tűz alá fogott Michelet-vel – fogékonyabb vagyok a probléma iránt, mint voltam ifjú „felkelőként”, amikor én is júniusi hévvel építgettem eszmei barikádjaimat. De éppen ezért, mert gyakran edzem magam a história példáin, meglehetős derűvel viselem el idevágó élményeimet. Ha a Tömegkommunikáció Vezető Intézményének egyik ifjú szerkesztőnője műsort kér tőlem március 15-ére: „Hallottam, Fekete elvtárs, hogy foglalkozik Petőfivel!”, akkor kedvesen visszakérdezem, kitől hallotta… Ha a buzgó írójelölt, ki könyvet akar írni Bemről, azt firtatja, tudom-e, hogy a tábornok Törökországban felvette a mohamedán vallást, előzékenyen csodálkozást mutatok: „Ne mondd,…?” S ha a lobogó ellenzéki, akinek apukája nemcsak lakást, állást, hanem védettséget is biztosít, fölényesen kioktat, mondjuk a szólásszabadság fontosságára, megértőn mosolygok.

Kívánok neki hosszú életet s öregségére mai énjénél felvilágosultabb ifjú leckéztetőket.

6/ Hérosztratoszi csíny

Mostanában gyakran gondolok a jó öreg Hérosztratoszra. Tetszenek tudni, ő volt az, aki felgyújtotta az epheszoszi Artemisz-templomot, állítólag azért, hogy e szörnyű tettével tegye híressé nevét. Mivel az utóbbi egy-két évtizedben egyre többször kapom lódításon Kliót, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Hérosztratosz merő hiúságból gyújtogatott. Lehet, hogy csak ezzel akarta kifejezni tiltakozását, mert talán arra kényszerítették, hogy a randevúkra, horgászatra s más racionális elfoglaltságokra legalkalmasabb órákban ott hajbókoljon az istenek előtt. Elképzelhető, hogy harcos ateista volt, netán más építészeti stíluseszmény lobogott a lelkében, s ezt akarta közhírré tenni.

Különben is az emberek mindig hajlottak arra, hogy elégessék azt, aki, illetve ami nem tetszik nekik; Robespierre Desmoulins újságjából akart gyújtóst csinálni, Hitler Heine könyveit alakíttatta át hamuvá, hogy az emberiség dicsőséges történetének emberégetéseiről már ne is beszéljek.

Bármily elv munkált is azonban Hérosztratosz szándékaiban, annyi mindenképpen javára írható, hogy egy üres templom felgyújtása szinte semmiség, mondjuk egy teli pályaudvar felrobbantásához képest. Én tehát fölöttébb méltánytalannak érzem ennek az ókori előterroristának ilyen irányzatos befeketítését – megnyugvás töltene el, ha napjaink olasz, arab és egyéb hérosztratoszai megelégednének az üres épületek rongálásával. Mondhatnám azt is, hogy példaképül kellene állítani eléjük ezt az antik humanistát, ezt a szelíd emberbarátot, ezt a lágyszívű kontesztálót, aki tudta mérsékelni becsvágyát, de belátom, hogy a példabeszédek semmit sem érnek, a világ előrehalad, s fejlődésében eljutott oda, hogy jelképes tárgyak rombolása helyett valóságos tömegek mészárlásával fejezi ki eszméit.

E vonalon nem is haladok tovább, mert véletlenül politikai témákba bonyolódnék, melyekhez sem jogosítványom, sem kedvem, sőt adottságom sincs. Nem is tudom, hogy Hérosztratosz miként jutott eszembe, én ugyanis arról az ifjú költőről szeretnék beszélni, aki néhány évvel ezelőtt egy gyújtó hatású esztétikai pamflettel tette ismertté a nevét, amikor is megsemmisítő csapást vélt mérni mai költészetünk játékos virtuózára. Talán észrevette, hogy az irigy idő megingatta akkor szerzett hírnevét, talán más oka lehetett, mindenesetre nemrégiben újból sorompóba szállt, s mai költészetünk néhány további szentélyére vetett csóvát, köztük a legnagyobbakéra, megállapítva nagyapa korú pályatársairól, hogy számára „egyszerűen nem léteznek”, csak „kövületei, példázatai, emlékképei egy irodalomnak, amelyről nem tudni, van-e vagy volt-e”.

Természetesen „vihar” támadt Epheszoszban, s minél magasabbra csapott a felháborodás hulláma, annál inkább megközelítette célját az ifjú költő – végre megint róla beszéltek a kávéházakban és szerkesztőségekben. Mivel én már igazi viharokat is láttam, higgadt szemlélőként figyelem e fejleményeket is, melyekhez csupán néhány aprócska megjegyzést kívánok fűzni, megmagyarázandó, hogy miért nem háborodtam fel.

Elismerem, van valami irritáló abban, hogy az ifjú költő Marx zászlaját lobogtatja, miközben egész eljárása világnézeti tekintetben a szubjektív idealizmus egyik válfajára emlékeztet – ugyanis a szolipszisták hiszik azt, hogy valaminek, jelen esetben egy irodalomnak létezése az ő jóváhagyásuktól függ. Költőnk tehát kompromittálhatja Marxot, ami világnézeti higiéniánk szempontjából nem kívánatos – vélhetik sokan. Én azonban nem aggódom. Marx presztízse világméretekben tűrhetően áll, még a polgári sajtóban is, nem tette azt tönkre se Sztálin, se Mao, de még a hatvanas évek végének párizsi vagy pesti Mao-karikatúrái sem, miképp az sem, hogy a föld különböző tájain olyanok hirdetik magukat „marxistáknak”, akiknek „marxizmusa” elsősorban a másik „marxista” kiátkozásából áll. Az ilyen glóbusz-méretű káoszban meg sem kottyan Marxnak, hogy lám, már a szolipszisták is őt írják fel lobogójukra.

Felmerülhet az a szempont, hogy a nép rohamos művelődését megzavarja az ilyen értekezés, mely legkiválóbb költőit leszólja. Ezt sem látom komoly veszélynek. A nép jelentékeny része ugyanis a tévéből kulturálódik, ennélfogva a kulturális élet minihurrikánjai nem zúdulnak el hozzája, az olvasó rész pedig nem csupán az ifjú költő indulattermékeiből meríti tájékozottságát.

Lehet viszont, hogy a fumigált költőknek fájt az ifjú pályatárs viselkedése. Ezt nem tudom ellenőrizni, mert egyetlen – jelenleg szabadságát élvező – érintetten kívül nem állok meghitt viszonyban a magyar Parnasszoszról ily rövid úton kiutasított poétákkal. De azt tudom az irodalomtörténetből, hogy olykor még a legnagyobbnak is fájt a legkisebbtől kapott seb. Ez esetben mégis azt hiszem, hogy az ifjú költő antiprotokoll-listáját túl fogják élni a kitaszítottak, sőt még a holt Nagy László is élőbb annál, hogy féltenünk kelljen utóéletét.

Egyébként is, ha már az irodalomtörténetet emlegettem, meglehetősen köztudott, hogy az elődökkel való leszámolás szinte rítusszerűen ismétlődik benne. Ha a forradalmak a saját gyermekeiket falják fel, az irodalmakról elmondható, hogy szülőiket eszik meg. Petőfi lepöckölte Kisfaludyt, Ady Aranyt és Mikszáthot, József Attila kigúnyolta Babits „szárnyaska szamárrá” lefokozott Pegazusát (meg is bánta), az orosz futuristák lesajnálták Puskint és így tovább. Az ifjú költőt nyilván épp ez az irodalomtörténeti ismeret, a „botránymodell” (ó, tudományosság!) lelkesítette akkor, amikor néhány szobor eltávolításával akart helyet csinálni önnön emlékművének.

De Petőfi az után söpörte le Kisfaludyt, hogy megírta a János vitéz-t, A helység kalapácsá-t, és a többiek is remekművekkel adtak fedezetet szigorú ítéletüknek – vethetné ellen a fölháborodásához ragaszkodó olvasó.

Hát igen, ez itt a göcs, miként egy angolul beszélő dán agnosztikus mondta hajdanában – ifjú költőnk még nem alkotta meg a remekeit, csak a zajos pamfletjeit, és a lombikból gyakran hosszú lére eresztett verseit.

De én ezt sem tartom nagy bajnak. Az a fő, hogy az önbizalom már megvan, majd csak kialakul az életmű is. S ha az is sikerül, az irodalomtörténészek, akik általában kultikus beállítottságú lények, majd megbocsátó tapintattal fogják emlegetni a Nagy Mester túl zajos ifjúkori csínytevéseit, maga a mester pedig József Attilával mondhatja: „Sajnálom, kár volt.” Ha pedig ilyen-olyan okokból a magabiztos kezdő később mégsem tudná túlszárnyalni vagy akárcsak utolérni Illyést, Benjámint, Weörest, Juhászt és a többieket, akkor sincs nagy gáz: a fumigáló még bekerülhet a fumigáltak életrajzába.

Mint Zerffy vagy Nádaskay a Petőfi biográfiájába. Végtére ez is egy neme a halhatatlanságnak. Létezik is erről egy klasszikus értékű vers. Legalábbis szerintem létezik. Épp a nemlétezővé nyilvánított Benjámin László írta – A halhatatlanok címmel.

7/ A guru és társai

Még alig kezdtem el „a nemzedékek küzdelmének” szánt sorozatomat, máris özönlenek hozzám a jó tanácsok. Egyfelől: „Vigyázzon, ne adjon tápot az ifjúi forrófejűségnek!” Másfelől: „Vigyázz, ne haragítsd magadra a fiatalságot, övéké a jövő, ők lesznek az utókorod!”

Válaszom e jó tanácsokra talán rezignáltan hangzik, de legalább őszinte: ad 1 ha csak némely ifjak forrófejűek, annak komoly társadalmi következménye nem támad, ha pedig a fiatalok tömegesen vesztik el türelmüket, az sosem lehet pusztán egyik vagy másik „öreg tanácsadó” izgató szövegeinek következménye; ad 2 amennyiben a fiatalság csak azokat szereti, akik udvarolnak neki, az az ő baja, rám az ő hibája nem róhat kötelességeket; az utókor pedig nem foglalkoztat, látatlanba legalább ugyanannyi rosszat gyanítok róla, mint amennyit a jelenkorról tudok.

Csak ábrándos fő hiheti, hogy ami sok ezer év alatt nem sikerült – jobbá tenni az embert –, az most fog sikerülni utódainknak. A munkásosztály sem megy a Paradicsomba, a Paradicsom különben is csupán képzeletünk terméke. Engem tökéletesen kielégítene, ha csak abban biztos lehetnék, hogy a földlakók milliárdjai a béke s az értelmesebb-tisztességesebb jövő felé tartanak.

S ezzel elérkeztünk az első lényeges nemzedéki különbséghez. Mivel engem (sokunkat) becsapott a történelem, nincs jogom az utánunk felsorakozókat azzal a jövővel hitegetni, ami a mi kezünkből immár kicsúszott. Egyebek között ezért vagyok mértéktartóbb, ha tetszik, óvatos s talán rezignált, legalábbis néhány, illúzióiért túl hevesen lobogó fiatalhoz képest. De mert megéltem az úri Magyarország gyalázatos rendjének összeomlását, s tanúja, szerény fokon résztvevője voltam egy új, Paradicsomot nem teremtő, sok naiv álmot és jogos reményt megcsúfoló, de közben mégis hatalmasat alkotó, egy továbbépítésre alkalmas országot létrehozó munkának, nem osztom a totálisan kiábrándult, mindenre csak keserűen legyintő, a társadalmi felelősségvállalástól irtózó fiatalok véleményét sem.

Vagyis egyetértek az ifjúsággal, ha elégedetlen, de nem értek egyet vele, ha elégedetlenségét akár a néma letargia, akár a lármás lázadás időszerűtlen gesztusaival fejezi ki. E tekintetben középutas vagyok.

Ők persze, legyintenek az ilyen állásfoglalásra, vagy éppenséggel gyalázzák azt, aki nem keresi kegyeiket, s így van esélyem arra, hogy rosszul iratkozzam be harciasabb hangadóiknál. Ha így lenne, ez fájna nekem, de – elnézést nyíltságomért –, csak mérsékelten.

Én ugyanis nem pályázom arra, hogy az ifjúság bálványa, tanítója, mestere, példaképe, szövetségese, prófétája vagy akár csak tisztes Nesztora legyek. Megelégszem azzal, ha van néhány barátom a mindenkori új nemzedékek tagjai között, de meg sem kísérlem befolyásolásukat.

8/ A mások nyara

Heine a múlt század harmincas éveiben bölcsen óvta egy írótársát, „ne illesse… egyetlen rossz szóval se” a fiatalokat; a vége mégis az lett, hogy az évtizedfordulóra már ő is nyakig merült az irodalmi viszályokba, s jórészt épp az ifjabb radikálisokkal került szembe. Ha olyan zseniális elmék is, mint Heine, elsodortatnak a körülmények logikája által, én nem is szeretnék újra magyarázkodni e polemikus sorozat miatt: mentségemre csak egy szolgálhat, de az talán nyomósan – a disputát nem én kezdtem, minden alkalommal (tőlem telhetően szelíden) csak válaszoltam némely filozófiai síkra emelt farbarúgásra.

De miért nem a dogmatikusokkal civakodsz, kérdezik néha barátaim, a dogmagyártókkal, akik olykor még ma is hatalmi pozíciókból kántálják senki által meg nem hallgatott igéiket?

Hát ez az, épp ezért csökkentettem (mert nem szüntettem be, csak gyérítettem!) a velük folytatott polémiát. Hiszen eszmeileg már nincs sok mondanivalóm a számukra – akiben volt megújulási készség, már régen kivetkőzött dogmapáncéljából, a többi metamorfózisában pedig nem bízhatok, szóértési készségük sosem volt, s erejük nem eszmei, pusztán helyzeti energia. Kivesző fajtát alkotnak, sorsuk, mint a masztodonoké, szinte természeti törvényszerűséggel ragadja őket a kihalás felé. A társadalom új kérdéseivel kell foglalkoznunk, s ezekhez ők már nem tudnak hozzászólni, még ha időnként úgy tesznek is, mintha filozófiai értekezésekkel vagy politikai fejtegetésekkel akarnák meglepni a világot. De a hegyek már egereket sem szülnek. Az évszázada halott Marx százszor élőbb és maibb, mint némely élő (sajna, épp Marxból élő) dogmaárus. A szellemi életben ma hatásos szavuk csak azoknak van, akik – akár hatalmi helyzetből, akár azon kívül – a valósághoz mérik az eszméket, s nem csupán a formulák felől közelednek a valósághoz. Ebben a közegben leggyakrabban épp az új nemzedékek harcos hangadói hoznak új megoldásokat (jókat, felemásakat, rosszakat egyaránt, ahogy az már a dolgok rendje), érthető hát, hogy figyelni kell rájuk, s kellő ok esetén a vita elől sem illik kitérni.

De ők miért épp azokat csépelik legharsányabban, akik a dogmák elleni küzdelemben már huszonhat-huszonhét évvel ezelőtt vállaltak egyet és mást? Hogyan nyilváníthatják „nemlétezővé” azt a költőt, aki a rákosik, gerők, farkasmihályok hatalmának 1955-ös restaurálásakor merte támadni az „idejüket múlt babonákat”? Sokáig nem értettem egyik-másik fiatal teóriaszerző vonalát, azt hittem, pusztán afféle feltűnési taktikáról, „heccről” van szó: „Mondjunk vadakat nekik, hadd rágódjanak rajta minél zajosabban!” Most kezd valami megvilágosodni nekem, s erről fogom ma közreadni találgatásaimat.

9/ Szülőevés

Most kaptam kézhez a párizsi L’Express idei első számát, s először természetesen azt a nyolc oldalt futottam át, amely Aragon életét és működését világítja meg. (Vagy inkább borítja árnyékba, mármint kinek-kinek felfogása szerint.) Ismerve az orgánumot, nagy tárgyilagosságra nem számítottam, egyébként is tudtam Bajomi Lázár Endre lapunknak írt cikkéből, hogy „a sokhúrú szellemiség hazájában nem hiányzott a gyalázkodás sem” Aragon koszorúi mellől. Sőt Bajomi frissiben arról is tájékoztatott, hogy a francia irodalom ügyeletes fenegyereke – egyelőre fölösleges reklámoznom a nevét – legazemberezte a Nagyhét íróját. Mely otrombaságon csak kevéssé enyhít az a tény, hogy a crapule mellé a sublime, vagyis a fenséges jelzőjét is odatette.

Így tehát lelkileg felkészülten lapozgattam a L’Express-ben, mégis meglepett a lap támadó heve. A szerkesztők nem elégedtek meg annak deklaráltatásával, hogy Aragon „egész költészete kevesebbet ér, mint egy Mallarmé-szonett első négy sora”, még egy kis válogatást is adtak a francia sajtó nekrológjaiból, hogy alátámasszák saját ítéletüket. Az antológia gyöngyszeme: Aragon mint „izgő-mozgó apparatcsikok törékeny trónusán fészkelt vén majom”.

Szóltam már e hasábokon arról, hogy az elődökkel való leszámolás milyen gyakran, szinte rítusszerűen ismétlődik az irodalomtörténetben. Ha igaza van a Gironde szép szavú szónokának, Vergniaud-nak, s a politikai forradalmak felfalják a saját gyermekeiket, az irodalmi s művészeti revolúciók hősei hajlamosak széttépni vagy akár egészben lenyelni a szüleiket (lásd Hérosztratoszi csíny c. cikk).

Ezúttal arra kaptunk fényes bizonyítékot, hogy nem szabad bedőlnünk a polgári sajtó objektivitását hirdető mítosznak – a francia kommunisták heves ellenségei közül senki sem tudta megbocsátani a költőnek, hogy verseivel és regényeivel pártját szolgálta – öt és fél évtizeden át! És szolgálta akkor is, a jövőhöz törve csapást, amikor vitatkozott e párttal.

De hát nem akartam én politikába, kivált pártügyekbe bonyolódni, amikor e cikkbe kezdtem. Aragon ravatali meghurcoltatásán elsősorban azért meditálok, mert lehetetlen nem emlékeznem arra, hogy a most vén majomnak titulált halott annak idején, ifjú fejjel, maga is hasonló stílusban ítélkezett „egy hulláról” – Anatole France-ról. A szürrealisták hírhedett pamfletjében Aragon neve díszítette a legkevésbé szellemes, a legdurvább szavakat: „hivatalos szamár”, „undorító szellemi ripacs”, „rothadék”, „féreg”, „amely végre már maga is féregfogra kerül”, miután „bekrepált az általános megdicsőülés közepett!”… És így tovább. Mint látható, „a vén majom”, s a „fenséges gazember” Aragon ravatalához vágott jelzője szinte szelíd évődés az ifjú szürrealista költő lendületes szidalmaihoz képest. Ha hihetnék a Gondviselésben, felsőbb igazságszolgáltatásról beszélnék, így csak annyit mondhatok, hogy Aragon azt aratta halálakor, amit ifjú fejjel vetett.

Amikor néhány éve Bajomi Lázár hitelesen vaskos magyarításában először olvastam ezt a kiáltványt, mint France hívének, legjobban az fájt, hogy Aragon indulataihoz elméletet is társított, felháborodva azon, hogy ez az ember „akárhogy is, de volt”, vagyis egyáltalán létezett: „Néha az egész emberi szennyet letörlő radírról álmodom”. Ha egy lázadás France-ban találja a leradírozandó szennyet, akkor ott valami eredendően hibádzik.

Tudom én, hogy az újítók gyakran legvadabbul azokat ütik, akik egy felszámolandó társadalom felszámolandó kultúrájának csúcsait alkotják, tudom azt is, hogy néha kell a botrány, s az író, a művész is ember, s ha igazáért verekszik, nem tud tárgyilagos maradni, de – legalábbis egy idő után – el kell jutnia oda, hogy az ellenfél értékei előtt is meghajol. Ha nem jut el addig, fanatikus marad, én pedig, nem titkolom, irtózom a minden rendű és rangú, mindenfajta világnézetű fanatikustól – a történelem kivételes pillanatokban dolgoztatja őket mint faltörő kosokat, de az építkezés után fölöslegesek, mint egy rozsdás dömper a felavatott ház oldalában.

Az ifjú Aragonnak persze több mentsége is lehet, mindenekelőtt az, hogy valóban ifjú volt. A húszévesek vállalkozó nemzedékében verekedett akkoriban, amelynek ősidők óta kiváltsága a rajongás s a gyűlölet, s e kettő vegytiszta elkülönítése. Huszonnégy éves volt Petőfi, amikor megfricskázta az istenített Goethe márványnóziját, huszonöt évesen gúnyolta József Attila Babitsnak „szárnyaska szamarát”, a költőn állva bosszút a nem ok nélkül rühellt író-fejedelmen, s a France sírja fölött tomboló Aragon is még csak huszonhét esztendős volt.

A bálványok kultikus körülrajongása egyébként nem illik sem a fiatalokhoz, sem az érett idősebbekhez, s ezért a nagy „hullák” sírján vagy emlékművénél lebonyolított örömtáncok egy bizonyos fokig rendszerint igazolhatók is. A sírgyalázók még teljes felmentést is kaphatnak az utókortól, ha életművükkel fedezetet teremtenek önnön zsenijükről előzetesen kiállított csekkjeikhez.

(Csak mellékesen: az életmű kifejezés természetesen ingerli a ma félig-meddig fiatal titánjait. Visszavágtak nekem is, büszke gúnnyal: hát a maga életműve hol van, öreg fiú? Egyszerű a válaszom: ez az oeuvre egyelőre nincs sehol, s talán nem is sikerül tető alá hoznom. De efölötti bánatomban soha nem nyilvánítottam nemlétezővé korom legjobb költőit vagy más íróit, történészeit, még politikusait sem, pedig azokkal több bajom volt.)

Egy idő után a legintranzigensebb zseni is belátja, ha tévedett ifjúi kíméletlenségében, s ha késve is (mint Kölcsey Berzsenyinek sírja fölött), engesztelő szózatot zeng. A legszebb irodalmi példát itt is József Attila kínálja, a Magad emésztő… gyönyörű soraival, de hadd említsem az „összeférhetetlen” Petőfit is. Gyakran idézik, hol helyeselve, hol megrovólag, milyen keményen bánt el Vörösmartyval, atyai jótevőjével, de csak ritkán teszik hozzá, hogy e különben nem túl vonzó epizódnak van egy vitathatatlanul megható mozzanata: az, hogy Petőfi nemcsak kibékült Vörösmartyval, hanem kegyetlen versének minden egyes sorát kéziratából saját kezével kihúzta…

Bárhogy ítéljünk is az irodalmi szülőevés rítusáról, el kell ismernünk, hogy a legkegyetlenebb ifjúi leszámolással szemben is van mód a fellebbezésre: a kicsúfolt könyv levehető a polcról, s eldönthetem, hogy France csakugyan hulla-e, de azt is, hogy Aragon egész költészete felér-e Mallarmé négy sorával. Az igazi baj ott kezdődik, amikor nem éppen huszonévesek higgadtan ragadják meg a radírt, hogy elődeiknek még az emlékét is kitöröljék egy olyan művészet történetéből, melynek szereplői csak ritkán s kevéssé hatásosan élhetnek a fellebbezés lehetőségével – mint a tünékeny színházi előadások esetében.

Ha az alkotók szerencsések, egy ideig filmszalag vagy képmagnó őrizheti produkcióik emlékét. De nem mindenki szerencsés, s nem mindig az igazi érték rögzítődik, ráadásul a technika igen gyakran megöli vagy devalválja az élő színházat. Komoly szakértők dicsérték A konyhá-t, s most, amikor a képernyőn láthattam, kedvetlenül unatkoztam ezen a kicsinyes naturalizmuson. Már-már kételkedni kezdtem kiváló színibírálóink megbízhatóságában, amikor néhány nappal később egy kívánságműsorban technikai okok miatt élvezhetetlen jeleneteket láttam abból a Hamlet-ből, mely a hatvanas évek egyik nagy színházi élménye volt számomra.

Ezért a fenti irodalmi esetektől némileg eltérően kell vélekednem azoknak a negyven körüli színházi embereknek radírozó hajlamáról, akik ma már érdemben nem ellenőrizhető verdikteket hoznak mondjuk a hatvanas évek második felének magyar színházi kultúrájáról. Így például a kaposvári színház igazgatója, Babarczy László nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a művészi fejlődés 1965–66-ra „érthetetlenül kifulladt”, s ő a főiskola befejezésekor azt látta, hogy „a magyar színház átlagos teljesítményeit tekintve valóban nem érdemli meg, hogy komolyan vegyék”… „Meghatározó és kétségbeejtő élménye” volt, hogy „az előadások” nem arról szóltak, amiről szólniuk kellett volna, „különös elszürkülés” állt be, „többnyire valami kulturálatlan teátrális igyekezet” jellemezte az előadásokat. Mivel nem volt kedvük „méltatlan körülmények között, méltatlan ügyekért” nehéz munkát végezni, az a kérdés is felvetődött bennük, „érdemes-e Magyarországon színházat csinálni…”

Szerencsére érdemesnek találták, aminek következtében ez a szigorú nemzedék sok érdekes produkciót hozott létre. De muszáj az új utak keresése közben holttá nyilvánítani mindazt, amit az előttük járók a hatvanas évek második felében vagy a hetvenes években létrehoztak? Ez a sokat emlegetett pluralizmus? És a huszonévesek hol és hogyan ellenőrizhetik e verdikteket? Gyakorlatilag sehol és sehogy.

Természetesen tiszteletben tartom a nyilatkozó véleményét – alkotói jogát gyakorolja, amikor más irányzatok felett ítélkezik, s felőlem bosszút is állhat, ha úgy érzi, hogy őt ifjúkorában túl szoros pórázra akarta fogni a szülők s nagybácsik nemzedéke. De hadd éljek én is nézői jogommal, legalább egyetlen szavazat erejéig egy másfajta színháztörténet mellett tanúskodva.

A rövidebb áttekintés kedvéért maradok a hatvanas évek második felénél. Először is el kell árulnom, hogy minden előadást nem nézhettem meg, mert a jelzett időszakban havi fizetésem meglehetősen alant szárnyalt, mint Petőfi versében a téli nap, s csak 1968. decemberi hatállyal érte el a kétezer-háromszáz forintos magaslatot. De talán így még érdekesebb lehet tanúságtételem arról, hogy ritka színházi vendégként is elég sok olyan produkciót láttam, amely sem a „különös elszürkülés”, sem a „kulturálatlan teátrális igyekezet” címkéivel nem jellemezhető. Így például emlékszem a babeli Alkony markáns rendezésére (Thália, 1965–66), a Fizikusok remek színészeire (Vígszínház, 1965–66), Peter Weiss Marat-jának nemzeti színházi előadását pedig éppenséggel színháztörténeti eseménynek éreztem (1966). A felolvasó esteket idéző Vizsgálat (1967) és a portugál gyarmatosítókat Pesten bátran leleplező Luzitán szörny (1970) irodalmi szempontból már kevéssé izgatott, de mint éppen nem „teátrális patronokra” épített művek, színpadilag újszerűek voltak. Beszédes sikert aratott Várkonyi és csapata a Szerelem, ó! bemutatásával (1966), a My Fair Lady az Operettben (1966), s nemcsak kitűnő íróbarátom teljesítményét élveztem a Négykezes-ben, hanem a rendezést és a színészi munkát is (Madách Kamara, 1966).

Ma is korszakos alapműnek látszik a Tóték, Latinovits talán egyik legjobb alakításával (Thália, 1967). Abban az évben egyébként már írhattam is színházi élményeimről – örömmel köszöntve a Tigris és hiéna (Körszínház, 1967), majd a Mózes feltámasztását (Nemzeti Színház, 1967) és Németh Széchenyi-jének felújítását (Katona József Színház, 1968). Folyosói szümpozion-omban egy fejezettel adóztam a színházilag is érdekes Szerelmem, Elektrá-nak (Nemzeti Színház, 1968). Nem imádom Albee-t, de jó emlékem van a Nem félünk a farkastól előadásáról (Madách Kamara, 1967), miként az Egy őrült naplójáról (Pesti Színház, 1967), a Madách Éjjeli menedékhely-éről (1968) s a tündérien bájos Kalevalá-ról (Körszínház, 1969).

Író és rendező szerencsés találkozása volt az Adáshiba (Pesti Színház, 1970), s a Ki lesz a bálanya? a Thália Stúdióban… Igen, mert a stúdiózás is elkezdődött, Beckett-tel s hazai kíséretével egy olyan korszakban, amelyet állítólag a színházak közti „különbségek eltűnése” jellemzett.

Ismétlem: akkoriban ritkán jártam teátrumba, s lám, mégis mintegy húsz művészi sikert tudok citálni egy rövidke időszakból. Lehet persze azt mondani, hogy ezek „manipulált” sikerek voltak, de visszakérdezni is lehet: hátha ma is van manipuláció? Hátha mégsem olyan égig érő csúcsa a színházművészetnek A három testőr, hogy annak magasából okkal lehet lenézni a mások sikereit? Nem volna jobb mégis tárgyilagosságra, kölcsönös megértésre, együttműködésre törekedni?

Nem vagyok szívgárdista, s nem dúdolgatom a Szeressük egymást, gyerekek megható jelszavát. A művészet is küzdelem s időnként arénába kell szállni, s ott olykor verekedni is szükségeltetik, lehetőleg sportszerűen. De az arénában mérkőzzünk, ne olyan piacokon, ahol egymást csepülik az árusok, mert saját portékájukat csak a másik árus pocskondiázásával tudják eladni, mint a Tragédiá-ban: „Ne higgyen néki, rossz mértéke van, / S áruja régi. – Erre, szép kisasszony!” Jó volna, ha kiváló rendezőink – fiatalok és nem fiatalok – a színpadon rendeznék a Londoni szín-t, s nem a színházi életben.

Egyébként épp a fent emlegetett korszak végén történt, hogy egy kedves fiatal amatőr rendező megtisztelt látogatásával, s nemzedékembeli negyvenéves kollégáját szüntelenül vén trottyosnak titulálta. Azóta gyakran eszembe jut a hajdani lelkes ifjú, s szomorúan gondolok arra, hogy immár ő is negyvenéves lehet, s a külországi underground fiataljai bizonyára gyakran szemére vetik, hogy ő is vén trottyos lett, s „áruja régi”. Még néhány év, s Babarczyék is megkaphatják e jelzőt a könyörtelen radírozásokra nevelt új nemzedéktől. Ha megérem e színjátékot, sok szép sikerüket sorolgatva meg fogom védeni őket is.

10/ Értelmiség, hatalom

Kedvvel olvasgatom a Mozgó Világ-ot. Kell ilyen folyóirat. Nem hiszem, hogy a világ abban az irányban mozog, mint az orgánum egyik-másik rovatvezetője vagy szerzője véli, de mozog, mind a világ, mind a folyóirat, s ez utóbbi sem rossz dolog egy olyan sajtóban, amelyben túl sok a dermedt és dermesztő rutin. Rokonszenvemet az sem csorbítja lényegesen, hogy az MV szépírói termékeiben túl gyakran találkozom blöffel, az esztétikai provokáció üresjárataival. Amióta világ a világ, sok művészeti újítás öltött mumusmaszkot, hogy ráijesszen hol a burzsujokra, hol némely félős funkcionáriusokra. De a folyóirat leggyakrabban nem is irodalmi alkotásaival kelt figyelmet; a politikai teóriákat lehet legjobban élvezni benne – élvezeten olykor hasznos okulást, máskor e tekintetben is pusztán szórakoztató provokáltatást értve. Bizonyos határok közt azonban ez utóbbiaknak is lehet hasznos funkciójuk.

Minden új nemzedék természetes vágya, hogy a sors nyisson teret előtte. Az én nemzedékemnek megadatott, hogy 1944–45-ben lelkesítő kamaszságokat követhessen el. Tíz év sem telt el, s újabb harci sík tárult elénk, népünk „Bölcs Atyjának” politikája ellen lehetett tüntetni, majd hamarosan ismét igazi romok között sorakozhattunk fel, ki-ki ízlése szerint. De mi jutott mára azoknak, akik 45-ben még nem is éltek, s 55 körül jó esetben is csak óvodásdalocskákban éltethették a vezér pajtást? Szórakozás a KISZ feliratú diszkókban, szexvita az ifjúsági magazinokban meg szexpartik az ifjúsági parkokban?

Nem csodálom, hogy bizalmatlanok a szülők történelemcsináló nemzedékével szemben. Ráadásul túlságosan is elterpeszkedünk a közéletben a még idősebbekkel együtt. Hajdani érdemek vagy csak hangoztatott érdemek címén mintha túl sok pozíció életfogytiglani latifundiumként osztatott volna szét olyanok közt, akiknek ma már csak egy része képes a kor színvonalán dolgozni, más részük rossz tegnapok rossz módszereinek eleven kövülete. A közéleti elöregedés számomra legcsattanósabb bizonyítéka az, hogy már az MV kontesztáló „fiataljainak” többsége is legalább öt-tíz évvel idősebb mondjuk ama huszonéves ifjaknál, akik három évtizeddel ezelőtt a párt központi lapjának vezető rovatait szerkeszthették…

Meg kell tehát élénkíteni a társadalom „mobilitását”. De ha nem szeretjük áltatni magunkat, be fogjuk látni, hogy mégsem lehet egy ország fővárosát tizenkét évenként szétlövetni, csak azért, hogy huszonéves írók szerkeszthessék a központi lapokat.

Vagyis gyors változások e tekintetben sem várhatók. Akkor viszont legyen joguk a fiataloknak arra, hogy saját elképzelésük szerint bíráljanak egy eredményt, amelynek létrejöttében nem volt részük. Legyen joguk teoretikusan is jelezni, sőt meg is fogalmazni, hogy mit szeretnének. Ami kritikájukban jogos és a holnap felé mutat, utat fog törni magának, akár tetszik ez az apukák és anyukák nemzedékének, akár nem. Amikor viszont túl könnyedén s túl messzire lebegnek el a realitások fölé, a politikában is működő gravitáció vissza fogja kényszeríteni őket a földre. Reméljük, közveszedelmeket okozó zuhanások nélkül.

Az irreális utak iránti vonzódásnak egyik oka alighanem abból fakad, hogy a mai fiatalok a 44-es vagy 55-ös helyzethez képest egy vonatkozásban szerencsések: „Helsinki szelleme” segít nekik életveszélyes kockázatok nélkül álmodozni. De a szerencsének is van hátulütője, mert egyfajta Ki mond vadabbakat? vetélkedőre biztathatja a lelkesebb ifjakat…

Ezért fordulhatott elő, hogy az utóbbi években, fentebb vázolt rokonszenveim ellenére, egyszer-másszor a földi tényekre figyelmeztettem az MV egyik-másik, fellegekből prédikáló fiatalját is. Nem tetszett nekik, s ez szívük joga. De kivételesen hadd érveljek jogilag magam is: az a cikkely, amelyet a magyar állam nevében is aláírtak Helsinkiben, nemcsak az irreális csacskaságok előterjesztőire vonatkozik, hanem a magamfajta, reáliákban gondolkodó emberekre is.

1981 nyarán az MV egyik polemikus írása szigorúan megbírált jó szándékú s tehetséges dokumentarista filmrendezőket, majd elvileg kifejtette, hogy „a reformer típusú cselekvő hős” fölött eljárt az idő, „1980 nyara egészen másfajta cselekvés tanulságával szolgált mindannyiunk számára”. Mivel az esztétika lobogója alatt felléptetett politikai program lapunkat is érintette, válaszoltam a cikkre (lásd A mások nyara c. cikk Filmek ürügyén c. rész). Fölöttébb visszafogottan megelégedtem annak tapintatos jelzésével, hogy ez a mások nyarára kacsingató politika időszerűtlen nálunk, s egyébként sem tudjuk még, hogy „ez a nyár végül is milyen gyümölcsöket érlel”. Örültem, hogy Lengyelországban a legilletékesebbek, maguk a munkások léptek föl egy csődbe jutott politikával szemben, ám gyanakodtam is, mert mögöttük egyre határozottabban bontakozott ki kétes tanácsadók és nem is kétes intézmények profilja. Ezért tartottam attól, hogy a szocializmus Lengyelországban is oly szükségszerű megújulását jó szándékú, de képzetlen emberek s nagyon is képzett tanácsadóik felelőtlen provokációkkal veszélybe fogják sodorni, s ezzel a szocializmus nemzetközi (és magyar!) pozícióinak tartós károkat okozhatnak. Ezért kardoskodtam a sztrájkos-tüntetéses lengyel nyár utánzása helyett a széleskörűen elismert magyar kísérlet, a reformok folytatása mellett.

És eljött 1981. december tizenharmadika, annak minden ismert nemzetközi következményével együtt. Vártam, hogy a lengyel példa másolására buzdító esztéta, látva a forró lengyel nyár zúzmarás eredményeit, elgondolkodik, s kijózanodásának esetleg nyilvános tanújelét is adja.

Csalódnom kellett. Forrófejű tanácsadónk most messzebb került ugyan a mától, de csak azért, hogy történelmi allegóriájában továbbra is a reformok politikájának lehetetlenségét bizonygassa. Elek Judit érdekes Martinovics-filmjét választotta trambulinnak e látványos szellemi mutatványhoz (lásd Orosz István tanulmányát. MV, 1982. 12.).

Mivel e lapban már túl sokat írtam Martinovicsról, s mivel sem a történelem, sem a tévéfilm hőséhez nem ragaszkodik teóriájában, Martinovicsával nem foglalkozom. Csupán megállapítom, hogy a magyar jakobinusok sajátos átértékelésére azért volt szüksége, mert rajtuk akarta bebizonyítani, milyen gyermekded hit s milyen öntelt illúzió egy értelmiségi részéről azt hinni, hogy reformokról, az ész használatáról s más effélékről meggyőzheti „a hatalmat”. Megállapítható tehát, hogy esztétánk változatlanul kitart a „reformer típusú cselekvő hős” időszerűtlenségének elmélete mellett, így az eszmecsere e tekintetben meddő volna.

Annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy „az értelmiség” és „a hatalom” sarkos szembeállítása, amely az egész tanulmányt áthatja, egy tudományos diszciplínákban jártas művelt irodalmár részéről legalábbis meglepő kiindulás. Szellemesnek tűnhet például az ilyen aforizma: „…észből vitathatatlanul általában több szorult az értelmiségbe, mint a hatalomba”. De ez a szellemesség pusztán játszadozás a fogalmakkal. Ha valami vitathatatlan, legfeljebb az, hogy az értelmiségi foglalkozás nem utal feltétlenül értelmességre, és viszont, a hatalomnak elég gyakran megvan a magához való „esze”. Az értekező szerint az értelmiségiből lehet „udvari tanácsos, kémikus, költő, csillagász stb.…”, de fel sem merül nála annak a lehetősége, hogy az értelmiségi a hatalom részese is lehet. A valóságos történelemben viszont, kivált egy-két százada, alig képzelhető el hatalom az értelmiség meghatározó „esze” nélkül, sőt nem egy példa van arra, hogy „a” hatalom csúcsát személyében egy vagy több értelmiségi testesíti meg.

Természetesen bárki rokonszenvet érezhet azok iránt, akik „értelmiségi tevékenységükkel radikálisan összeegyeztethetetlennek tartották, hogy a mindenkori hatalom ideológusai és hűséges alattvalói legyenek”, de senki nem tagadhatja el, hogy a hatalomellenes értelmiségi ma már rendszerint hatalmon levő értelmiségiekkel áll szemben… S dacolásával épp egy másik – volt vagy leendő, hazai vagy külső – hatalomnak lehet akartakaratlan ideológusa, sőt alattvalója is. Amikor Chénier, a kiváló francia értelmiségi cikkeket írt a forradalmi diktatúra szervezői ellen, egyfelől az alkotmányos monarchia, tehát az elbukó hatalom ideológusaként vitézkedett a porondon, másfelől olyan forradalmárokat támadott, akik egytől egyig nem csupán a feltörő hatalmat, hanem az értelmiség egy részét is képviselték! Vagy Saint-Just csak addig volt értelmiségi, amíg A forradalom szellemé-t írta, hatalom nélküli pozícióban, de megszűnt értelmiségi lenni, amikor a rettegett s szintén entellektüel Robespierre oldalán a Köztársasági intézmények-ről rótta töredékeit? Vagy az Empíriokriticizmus Leninje még értelmiségi, de A szovjethatalom soron levő feladatai-nak írója már nem az? Ilyet esztétánk sem állíthat. Ha belegondol abba, hogy az 1917 utáni hatalom csúcsain szép számban értelmiségiek álltak, kivétel nélkül kimagasló értelmiségiek, mint Lenin, Szverdlov, Trockij, Lunacsarszkij, Buharin s persze, Sztálin is, akkor be kell látnia, hogy „a hatalom” és az „értelmiség” skolasztikus szembeállítása fölött jobban eljárt az idő, mint „a reformer típusú cselekvő hős” fölött.

De a történelmi tények úgy látszik, kevéssé izgatják esztétánkat. Ezért történhet meg, hogy az intranzigens értelmiségre utaló „kevés magyar példa közül” így utal Petőfire: „…a Batthyány vezette felelős magyar minisztérium megalakulása után nem sokkal, a 48–49-es forradalom felfelé ívelő szakaszában is azt írta, hogy »én erre a minisztériumra nem magamat, még a kutyámat se bíznám«”. (Petőfi egyébként eredetileg nem írta a híres félmondatot, hanem hangoztatta; mégpedig így: „…én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám”, de hát a pontosság a királyok erénye, nem az ifjú esztétáké.)

A dolog persze nem olyan egyszerű, mint a cikkíró hiszi. Először is: Petőfi nem azért támadta Batthyányt, mert a gróf a hatalmat képviselte, hanem épp azért, mert szerinte nem élt elég erélyesen a hatalommal. Másodszor: később ő maga kényszerült magyarázgatni, hogy nem elkergetni, hanem ösztönözni akarta a kormányt, s ő annak „nem ellenségei, hanem a legőszintébb barátai” közé tartozik… Harmadszor: az ominózus kutyás hasonlatot a költő nem a forradalom „felfelé ívelő” szakaszában, hanem az egyik első válság idején, 48 májusában alkalmazta a kormányra. A forradalom csak később kezdett el felfelé ívelni, amikor az ellenforradalom provokációira válaszul Kossuth Lajos (mellesleg: értelmiségi) magához ragadta a hatalmat, s az (értelmiségiekből is álló) Honvédelmi Bizottmány élén megszervezte a forradalom nagy ellentámadását, s a honvédség sorozatos vereségeket mért az ellenségre – Görgey Artúr kémikus s más fogyatékos eszű hatalmi emberek vezénylete alatt.

E felívelés kezdetén, 1848 szeptemberében. Petőfi Sándor – bár minden oka megvolt arra, hogy rühellje Kossuth Lajost – kiállt a radikalizálódó Kossuth mellett. Saját márciusi versét is cáfolva, melyben egyedül a márciusi ifjak tetteit ismerte el, így szólt a magyar szabadság születéséről: „…fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság…” S ettől kezdve Petőfi hónapokon át, ha nem is ideológusa, mindenesetre Kossuth mellett az első számú propagandistája annak a harcnak, melyet a forradalmi kormány vezet. Hatvany már egybevette Kossuth és Petőfi szabadságharcos propagandájának némely párhuzamos helyeit – még többet is lehetne melléjük állítani, de ez fölösleges. Az a fontos, hogy ellentéteik dacára Petőfi hónapokon át támogatta Kossuth forradalmi kormányát, s magára kényszerített fegyelemmel eltekintett a nemzetet megosztó különbségektől („Most egy a lélek, egy a szív, a kar…”), mert nem volt „a mindenkori hatalomnak” ab ovo tagadója, nem volt általában hatalomellenes ámokfutó, sőt véres diktatúrát akart, s a létező forradalmi hatalmat tudta szolgálni, még sérelmeit is magába gyűrve. Aki Petőfi és a „mindenkori hatalom” viszonyát egy a költő szerint is „veszett dühben” fogant kutyás hasonlattal megvilágítottnak hiszi, vagy tudatlan e tárgyban, vagy tudatosan fantáziál: ezt a Petőfit alkotja meg magának, mert ez felel meg teóriáinak.

Hirdethesse bárki a „mindenkori hatalommal” radikálisan szembenálló értelmiségi ideált, legjobb volna mégis Petőfit kikapcsolnia az ügyből. Propagálja ezt az eszmét a saját szakállára.

Magyarországon ismét elég szépen tért hódított a szervilizmus. Kivált vidéken, ahol nemcsak a jó, hanem a rossz hagyományok is makacsabbak, egyik-másik intézmény, hivatal táján szinte feudális hajbókolás kapott lábra. Ilyen helyzetben még akkor is tisztelem a véleményükért kiálló fiatalokat és nem fiatalokat, ha különben nem értek egyet velük. Még inkább tudnám azonban becsülni őket, ha időről időre szembesítenék véleményeiket a tényekkel, s ábránd és való összecsapásából néha önkritikus tanulságokat is levonnának, s ezeket közhírré tétetnék.

Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról

A keresztény mártírok a Paradicsomba vetett hittel haltak meg, a világi költők megelégszenek az irodalomtörténeti halhatatlanság illúziójával. Hirdetik önmeggyőző hévvel, hogy ércnél maradandóbb emléket állítottak maguknak, hogy dalaikat visszazengik majd az időnek bércei, a századok, hogy ifjú szívekben fognak élni, s minden por, csak a művészet örök, a népet túléli a szobor. De míg a mártíroknak eszükbe sem jut kételkedni az örökéletben, a költő, ha igazi, nemcsak feldicsőíteni tudja saját hivatását, hanem semmibe venni is: szégyelli, hogy a dicsőség napszámosaként izzad a hírnévért, a verset csak cifra szolgának ítéli rossz pillanatában, vagy azzal kérkedik, hogy unalmában időtöltésből énekel, azért ír verset meg prózát, mert az embernek foglalkoznia kell valamivel, míg várja ama nap eljöttét, s tudja, hogy a halhatatlanság csak önáltatás, hiszen a föld is semmiségbe oszlik el.

Horatius-, Gautier-, Petőfi-, Ady-, Aragon-idézetek bujkálnak a fenti mondatokban, de ilyen utalásokból egy könyvrevalót lehetne összegyűjteni: a hivatás értékelésében szinte minden költő (és irodalmár) megfogalmazta mind a két végletet. Nekem mégis József Attila szomorú tárgyilagossága tetszik a legjobban, mellyel egyesíti a szélsőségeket, s az irodalmat is a fontos lom kategóriájába sorolta:

Kedves költőm nemcsak ez egyszer írta egymás mellé az irodalom és a lom ellentétesnek érezhető szavát, de itt legalább biztató jelzőt tett a lom elé. Egy publicista nem áltathatja magát azzal, hogy cikkei úgy lehetnek fontosak, mint a lángelme versei, de abban legalább hinnie kell, hogy történelmi tapasztalatairól nem szabad hallgatnia.

1/ Stílus és mérték

Kezdek vészesen hasonlítani a derék cseh katonához, Švejkhez, aki véleményeinek kifejtését rendszerint valamilyen budějovicei történetre alapozta, a különbség csak annyi, hogy nálam általában Petőfi vagy valamelyik francia forradalmár históriái töltik be ezt az alapozó szerepet. Tudom, hogy ez hiba, s hamar meg lehet unni, de hát legtöbbünknek akad valamilyen gyengesége, így hát elnézést kérek, és megint a költőt fogom idézni.

2/ Jerikó idealistái

Elnézést kérek, egy idézet erejéig ismételnem kell magamat, pontosabban Szegény Brutus! című cikkemet (Új Tükör, 1982. február 7.). Ebben az írásban emlékeztettem arra, hogy Hébert hívei 1794 elején klubjukban minden este a szavak valóságos felkelését zúdították „a megalkuvók”, „az elaltatók” ellen, tettlegesen azonban semmit sem cselekedtek a felkelés megszervezése érdekében, sőt még saját biztonságuk védelmében sem, így azután egyetlen éjszaka a teljes hébertista vezérkart letartóztatta a Közjóléti Bizottság, minden ellenállás nélkül. Intő okulásul azoknak, vontam le a történet tanulságát, „akik hajlamosak azt hinni, hogy elég egy hatalmat holttá nyilvánítani, s akkor az már halott is, s hogy elég trombitálni Jerikó falai előtt, azok maguktól összeomlanak. Ilyesmi csak a Bibliában fordul elő, a Jerikó-stratégia ennélfogva csupán azoknak ajánlható, akik azt hiszik magukról, hogy közvetlen vonaluk van a Mindenhatóhoz”.

Azzal biztatom (vagy áltatom?) magam, hogy a célzást elég sokan megérthették egy politikailag oly kitanult országban, mint Magyarország. A biztonság kedvéért mégis elárulom, az utalás a radomi szónokokat célozta meg, akik lelkesen ábrándoztak a nagy áttörésről, hogy december 13-a után döbbenten állapíthassák meg: „a hadsereg nem csatlakozott” hozzájuk. „Meg voltunk győződve arról, hogy a katonák virágot tűznek puskájuk mellé, s úgy állnak át hozzánk” – nyilatkozta egyikük a számukra oly váratlan csalódás után, s nekem el kellett merengenem azokon, akik egy harminchatmilliós népet akartak vezetni, de azt sem tudták, hogy annak hadserege konfliktus esetén miként fog viselkedni. Az ábrándok hőseinek csak kivételes történelmi pillanatokban lehet szerepük, de ha idejüket nem tudják megválasztani, rá fognak fizetni. Azokkal együtt, akik hallgattak rájuk. Ha ábrándjaikban nem jutottak el az eszelősség fokáig, ha szándékaik tisztességében nem lehet kételkedni, sajnálattal tekintek rájuk, de aki a történelem ismerete nélkül akar történelmet csinálni, annak bukás esetén magában is keresnie kell a hibát, nem csak az ellenfelekben…

Azért kellett idéznem e februári cikket, mert a Jerikó-hasonlat most ismét feltűnt egy írói elmélkedésben (Mészöly Miklós: Tudat és nemzettudat, Valóság, 1982. július). A némileg kimódoltan fogalmazó író tanulmánya befejezésében végre egyszerű szavakkal így összegezi programját: „…ha irreálisnak tetszik, gondoljuk meg: Jerikó realistái joggal mosolyogtak a város falai alatt elvonulók szüntelen kürtölésén – hat napig. Csupán mindig egy hetedik nap állítja élére a realizmus és idealizmus kérdését.”

Fent említett cikkemre válaszolt az író, vagy attól függetlenül példálódzott Jerikóval, nem tudom, de nem is fontos tudnom. Ha a jelkép ismétlése válasz akart lenni, elég annyit megállapítanom, hogy a célzás vaktölténnyel történt. Az ugyanis nem érv a „realizmus” ellen s az „idealizmus” mellett, hogy Józsué könyve szerint hatnapi kürtölgetés után a hetedik napon „leszakad a kőfal magától”. Ezt magam is tudom, épp azért írtam, hogy „ilyesmi csak a Bibliában fordul elő”. De ez a magától leszakadó kőfal édestestvére a kettényíló Jordánnak, melyen száraz lábbal menetelnek át Jerikó elfoglalói, édestestvére annak a napnak, amelyet Józsué megállított az égen – vagyis mesei találmány. A vita viszont épp arról folyik, hogy a reáliák talaján maradjunk-e, vagy álmaink foglyaiként ködképeket hajszoljunk – micsoda logika egy misztikus mesével bizonygatni, hogy nem a realizmus, hanem az idealizmus embereinek van igazuk?

Mivel iskoláink egy primitíven értelmezett felvilágosultság jegyében nem sok erőlködést fejtenek ki az ókori vallási mítoszok megismertetése érdekében, hadd emlékeztessek arra is, hogy miként zajlott le ez a nevezetes ostrom Józsué könyve szerint. E műnek, egyebek közt, az az érdekessége, hogy olyan emberekről szól, akik magukat isten választott népének tekintik. Tehát adva van az emberiség, számtalan néppel, amely mind közömbös vagy éppen utálatos az Úrnak, csupán egy népben telik öröme. (Az Úrnak ez az előszeretete nem teljesen érthető, mert választott népe ugyanazokat a bűnöket követi el naponta, mint nem választott népei, de ez most mellékes.) Egyszer azután, megfeledkezve arról, hogy korábban a Ne ölj! parancsát hirdette meg, felszólította az Úr Mózest, hogy induljon meg népével a néki örökségül adott városok ellen, s ne hagyjon élni „csak egy lelket is”. Így jutott el Józsué ama bizonyos romba kürtöltetett Jerikóig, ahol is az olcsó diadal után elkezdődött a szokásos bibliai mészárlás: „És teljesen kipusztítának mindent, a mi csak vala a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig, a szamárig, fegyver élivel.” A háború a politika folytatása más eszközökkel, mondta volt egy neves szakember, s mint láthatjuk, a politika folytatását az Úr maga mint legfőbb szakértő, már nem a kürtösökre bízta, hanem a „fegyver élire”, amely könyörtelennek bizonyult. Egyedül Ráhábot, „a parázna asszonyt” kímélték meg, mert ő elrejtette Józsué előreküldött kémeit…

Nem azért szellőztetem mindezt, mintha Holbach báró babérjaira áhítoznék – engem a bibliakritika nem érdekel, miként azt sem cáfolgatom, hogy Zeusz csakugyan bika képében rabolta-e el Európát. A mesét azért kellett kivonatolnom, hogy kitessék belőle: itt Jerikó a csecsemőstül-szamarastul elpusztítandó gyűlölt város, míg Jerikó ellenfelei az Úr választott népe…

És itt kell elgondolkodnom a tanulmány summázatán: én elfogadom, hogy „Jerikó realistája” vagyok, de ha a hasonlatnak van logikája, az író hol áll? Jerikó támadóinak a városon belül rekedt híve? Ráháb testvére? Próféta, aki abban a reményben fenyegetőzik, hogy majd eljön ama hetedik nap, mely igazolja őt?

Nem hiszem. Az író reformokról beszél eszmefuttatásaiban, nem a város elpusztításáról. Jerikós példálódzásának logikáját épp ezért nem illik végiggondolnom, hiszen nyilvánvalóan pusztán képzavarral van dolgunk.

De mások esetleg végiggondolják a dolgot. Például azok, akik csak szavakban a reformok hívei, ellenben lelkük mélyén a mozdíthatatlanság emberei, s akik most azt mondhatják: „Lám, a reformokról prédikál az író, de elszólásából kiderül, hogy a hetedik napot, a falak leomlását várja!” S mivel e gyanakvó tapasztalt már olyat, hogy szocialista reformot, sőt jámbor politikamentességet hirdető szent emberek egy napon fegyveres különítmények szervezésére szólítottak fel, a gyanakvó konzervatív azt hiheti, hogy ezúttal is ürügyet lelhet egy rossz fogalmazásban a saját reformellenes (tehát rossz) szándékainak igazolására.

De az ellenkező oldalról is félreérthető a hetedik nap emlegetése. Mert akadnak olyanok is nálunk, főleg tapasztalatlan, heves fiatalok, akik az úgynevezett létező szocializmus sajnos nemrég még szintén létezett vétkei s ma is létező fogyatékosságai miatt kiábrándulásukban elutasítják a reformot, nem bíznak benne, s „a mások nyarára” kacsingatnak, nem értve még azt, hogy az ilyen nyaraknak szükségképpen télies végük szokott lenni. E fiatalok az író könnyelműen odavetett hasonlatából szintén azt vonhatják le, hogy a reform jelszava nála csak álcázás, mely a reménykeltő hetedik nap előkészítésére szolgál. Ők is Jerikó „idealistáinak” hihetik magukat, szemben a város megvetett „realistáival”, holott pusztán szerencsétlen ámokfutók lesznek belőlük. Ha idejében nem józanodnak ki.

Egyébként a próféciáknak gyakorta valóban „az a tendenciájuk, hogy megvalósulnak”. Az eddigi történelem tanúsága szerint szinte bizonyosra meg lehetett jövendölni egy-egy rendszer vagy akár államalakulat pusztulását, csak idő kérdése volt, hogy a jós mikor igazolódik. Ő, mármint a jós, rendszerint azt hitte, hogy hamarosan, a gyakorlatban persze olykor húsz-harminc, hetven-nyolcvan év vagy még több idő kellett a várt összeomláshoz (lásd például a Habsburg-birodalom 1848-ban Európa-szerte várt, de csak 1918-ban bekövetkezett pusztulását). Ezért aztán a történelmi jóslás főleg matuzsálemeknek ajánlható.

Nem lévén esélyem pátriárkai életkorra, nem iratkozom föl a jövendőmondók seregébe. De egyet tudok: az eddigi történelemből ma már nem szabad az ez utánira gépiesen következtetni. Az emberiség életútján most először vált a föld egységes lakóhellyé (one world-dé, ahogy egy amerikai férfiú mondta), s mindjárt ketté is szakadt. Idealistáink prédikálhatják nekünk, hogy ne törődjünk a tömbök logikájával, ettől a tömbök még léteznek, s helyzetünket totálisan meghatározzák. Tetszik-nem tetszik, igenis ebben a keretben kell gondolkodnunk.

Képzeljük el ilyen összefüggésben a közeljövő rossz változatát: a világgazdasági válság tovább mélyül, s még inkább „begyűrűzik” hozzánk, nem tudjuk korszerűsíteni termelési viszonyainkat, közéletünket, a húsüzletek kirakataiban marhafelsál helyett csak politikai portrék láthatók, sőt még azok sem, mert nálunk senki sem akar magának személyi kultuszt, szóval megszaporodnak az elégedetlenség okai, s megnyílik az áhított tér némely önjelölt próféta előtt. Jerikó külső ellenségei boldogan küldik majd a biztatásokat Ráhábnak, s talán sikerül egy kis zűrzavart előidézni. De hamar ki fog derülni, hogy Jerikót nem lehet kürtökkel összedönteni, s még rakétákkal sem könnyű, mert olyan szövetségi rendszer része, amelynek minden jel szerint szintén kellő adagban vannak rakétái. Ezért Jerikó nem fog törődni a fenyegetésekkel, a szankciókkal, a „liberalizmust” egy időre felváltja az erőszak, a reform pedig jó néhány évre el fog akadni.

Aligha hihető, hogy józan emberek szívét egy ilyen távlat megdobogtathatná. Akkor viszont csakugyan a reformban kell gondolkodnunk. Az igazi reformban. Nem az üres jelszóban, a huzavonában, amely a konzerválás leplezésére szolgál némelyeknél, s nem is a fedőnévnek lobogtatott reformban, amely egy nyugati orientáció elburkolására hivatott. Az igazi, a sajátosan magyar (s ezért a nemzettudat ápolására ezer tudákos értekezésnél alkalmasabb) történelmi vállalkozásban minden jó szándék teret találhat magának.

Az együttműködés feltételeit azonban, azt hiszem, kölcsönösen kell megteremteni. Ha az egyik szélsőség csak hibalisták, betegesen eltúlzott sirámok vagy netán fenyegetések lobogtatására képes, miközben még azt sem nyilvánítja ki határozottan, hogy szocializmusban gondolkodik, akarva-akaratlan kirekesztheti magát a történelem csinálásából. S akkor aztán meddő lamentálások közepette holtáig várhatja a hetedik napot.

3/ A munkásosztály nem megy a paradicsomba

Ilyenkor év végén, új esztendő kezdetén, nehéz dolguk van a státusférfiaknak és -hölgyeknek szerte a világon: valami jó hírt illik közölniük, vagy legalább megnyugtatót kell mondaniuk a köznapok által meglehetősen elfásított százmillióknak. Szegények, mármint szegény politikusok, alighanem elbliccelnék mostanában e kötelezően mosolygós nyilatkozatokat, mert mindannyiunknál jobban tudják, hogy túl sok árnyék vetül az új esztendőre. De nem tartózkodhatnak a biztató távlatok felrajzolásától, mert a karácsony és szilveszter közötti ígérgetésnek ősi hagyománya van.

Néhány esztendő híján immár két évezrede, hogy jó hírt ígértek az emberiségnek, legfelsőbb helyről: megváltást, isten országának eljövetelét, s más, szívderítő égi javakat. De az emberiség hiába várt, isten országa makacsul vonakodott elérkezni. Így azután a türelmetlenebb s dacosabb hivők fejében újjá kellett születnie a gondolatnak, hogy mielőtt a mennyei örökkévalóság bekövetkezne, nem ártana előzetesen a földön is egy kis jó világot teremteni, mondjuk legalább ezer (görögül = khilioi) esztendőre. Persze a khiliaszták, e különben kedves kótyagosok is hiába vártak csodára. Tanaik később, némileg módosulva, új erőre kaptak, s az evangéliumból nem jogtalanul kiolvasott kommunisztikus reményeiket az anabaptisták immár erőszakkal akarták megvalósítani itt a földön. „Csak álljon a harc, a győzelem csodálatos leszen… a zsarnokok elvesznek” – üzente meg a maga evangéliumát, vagyis jó hírét Münzer Tamás, saját korára, a 16. századra ígérve meg ezt a csodálatos győzelmet: „Az idő eljött, a nyár ajtónk előtt áll…” De hamar kiderült, csak a hóhér állt ajtaja előtt, hogy levágja a fejét.

Az utolsó vallásos khiliaszták, korunk jehovistái, előbb századunk közepére, majd a hetvenes évekre időzítették az Armageddont, a nagy leszámolást, mikor is nem tudom már, hány ezer angyal tüzes karddal lenyiszálja a gonoszokat, s a jóknak, vagyis Jehova tanúinak itt a földön újra berendezi a Paradicsomot. Egy időben, 1960 táján, alkalmam nyílt közelről tanulmányoznom e szektát, meg is szerettem őket naiv hitükért, s ezért csak szelíden jeleztem kételyeimet a tekintetben, hogy a hetvenes években valóban megérkeznek-e a kardos angyalok. Ártatlan képpel azt javasoltam egyik főnöküknek, hogy tolják odébb a határidőt – nem illik az Urat sürgetni. Azóta bizonyára már a nyolcvanas évekre helyezték át a tüzes leszámolást, de nem akarom csúfolni őket, hálás vagyok nekik, mert a velük folytatott eszmecserékben értettem meg, mielőtt Mannheimtől csak egy sort is olvastam volna, hogy ifjú koromban magam is khiliaszta voltam, még ha csak világi, sőt pogány módra is. Hiszen mindannyian, akik immár századok óta a tudományos és a politikai forradalomtól várjuk a földi paradicsomot, nem módosítjuk-e szüntelenül határidőinket?

Amikor a vallás dogmáinak béklyóiból kiszabadult tudósok, a nagy Bacon meg a többiek, először ígérték meg „az emberi szükség és nyomorúság leküzdését”, nem gondolhatták, hogy az „eredeti tőkefelhalmozás” minden nyomorúságra rálicitáló szörnyűségei milyen csúfot űznek majd optimizmusukból. De a tisztességes értelem bizakodni akar, s jöttek a francia felvilágosítók fényes illúzióikkal, s jött az angyalhajú Saint-Just, Rousseau keresztes vitéze, hogy szakítva a tételes vallásossággal, egy immár világi boldogság-vallás „új eszméjét” valósítsa meg jakobinus elvbarátaival, ám a forradalmi mámor hamar belefulladt a polgárháború vérözönébe. S a magyar költő, ki a francia revolúció kezdetén, 1791-ben lelkesen jövendölte, hogy „megújul a világ, S előbb mint e század végső pontjára hág”, utána jó fél századon át számkivetésében keserűen figyelhette „a koronás gyilkosok” restaurált uralmát. Ifjan szintén rousseau-iánus reményekben élő társa el is fordult korától, s a magyar hajnal hasadását bizakodva festő 1790-es verséhez öt évvel később ezt a magyarázatot fűzte: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte.” (Ha most feltámadna szegény poétánk, vajon eltöltené-e a „kövér reménység?”)

Alig telt el fél század Csokonai halála után, s újra támadt költő, aki nem a messzi jövőbe helyezte reményeit, hanem – legalábbis egy ideig – közelinek látta az Ítéletet, mely után „kezdődik az élet, / Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk / Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni”.

Természetesen Petőfit idéztem, a százhatvan éve született kamasz-zsenit. Ő akaratlanul is Heine szavait ismételgette, de hivatkozhatnék olyanokra is, akik nem költői képzelettel, hanem társadalomtudományi igénnyel közeledtek a valósághoz, olykor mégsem tudták elkerülni a messianizmus kelepcéjét. A fiatal Engels például, utaltam már rá korábban, az angol munkásosztály helyzetéről 1845-ben írt ragyogó könyvének végén egészen közelinek látta a szegények „általános és közvetlen” háborúját a gazdagok ellen. Amíg azonban Saint-Just és Petőfi, Marx és Engels illúzióit vagy a világforradalmat túl közelre számító Lenin tévedését menti a tény, hogy a forradalmak sűrűjében önfeláldozó tettre lelkesítette őket a túl kövérre növesztett reménység, nincs mentségük azoknak, akik pusztán a valóság iránti érzéketlenségből, kóros fantáziálási hajlamból ígérgették az aranytojást unokáiknak, sőt „a legfejlettebb kapitalista országok gazdasági színvonalának” túlszárnyalását – a nyolcvanas évek elejére… S mindezt „szigorúan tudományos” alapon!

Régóta tudom, hogy a szocializmusnak (legalábbis győzelme után…) meg kell szabadulnia a khiliaszta örökségtől, az utópiás önáltatástól s még inkább az önmaguk ellen forduló korteskedési szólamoktól. De ha ma erről nyíltan is lehet szólni, annak az az oka, hogy a magyar vezetés immár jó ideje küzd a valóságtól elszakadt fantáziálás politikája ellen. Sőt világjelenségről van szó: ha Marxék tudományos megközelítése korszakos fordulat volt az utópiák ábrándozásaihoz képest, ma újabb minőségi változásra van kilátás – több országban is vannak olyan pártok, amelyek a khiliaszta ábrándok, voluntarista délibábok s a valóság által szüntelenül kicsúfolt „beteljesülési dátumok” gyártását azoknak engedik át, akikhez illik az ilyesmi: a mítoszok megszállottainak, Jehova tanúinak s a hozzájuk hasonló szektáknak. Meg a világon mindenfelé működő, különböző előjelű, de egyformán önáltató kis csoportocskák tagjainak, akik még nem tanulták meg, hogy a valóság nem igazodik vágyálmaikhoz. Ez utóbbiak becsületesebbjei nagyon jó esetben is csak egy távoli jövő előálmodói lehetnek, a történelem valóságos alakításából idő előtti révedezéseikkel kivonják magukat.

Ha a magyar vezetés ma nem ígérget csodákat, sőt kimondja, hogy „jövőre sem lesz könnyebb”, ez aligha vigasztalja a kis nyugdíjból tengődő öreget vagy a család- s lakásalapítás lehangoló nehézségeivel küzdő fiatalt, s mindazokat, akiknek már a viszonyok elnehezülése előtt is kevés jutott a társadalom sokáig oly egyenletes és biztató fejlődéséből. Én mégis arra hajlok, hogy a józan szemlélet, elemzés és értékelés sok érzékelhető jelében egy új fellendülés elsőrendű feltételét lássam. Amíg s ahol a paradicsomot ígérik a munkásoknak, illúzióval lakatják jól őket. Amikor s ahol az illúziók ködfelhőit eloszlatják, a valóságos haladás útjait tudják kijelölni. A mai világválság – másokhoz csatlakozom e meggyőződésemben – épp ezért is hozzájárulhat ahhoz, hogy a szocializmus végleg szakítson az elavult dogmákkal, vallási eredetű mítoszokkal, s az legyen (legalábbis ott, ahol már megszilárdította politikai hatalmát), aminek elve szerint lennie kell: a valóság átalakításának tudománya és gyakorlata.

4/ A pesti Gandhi a nagyvilágban

Néhány éve történt, hogy a debreceni irodalmi tanácskozáson felszólalt egy rokonszenvesen lendületes írójelölt, s drámai hangon bejelentette: tudatában van annak, hogy kritizáló szavai miatt a folyóiratok többé nem fogják őt közölni, de ő ettől nem retten meg, és csak azért is és csak így tovább. Látszott, hogy komolyan beszél, s oly mártíriumos elszántság tüzelt a szeméből, hogy megsajnáltam, s siettem megnyugtatni: most fog elindulni a siker útján.

5/ A kamasz álma

Időmilliomos koromban heteken át szorgosan jegyezgettem álmaimat egy Freudon iskolázott barátom és sorstársam tanácsára. Reggel azután megtárgyaltuk éjszakai élményeinket, és ha okosabb nem is lettem tőlük, e szórakozással elég jól elmúlattuk az időt. Negyedszázada már ennek, s immár sem időmből, sem kedvemből nem telik freudi álomfejtésre, azaz Traumdeutungra, reggelre rendszerint el is felejtem agyam éjjeli kalandjait. Mostanában mégis azon kapom magam, hogy újra és újra egy több hónapos álmomon merengek.

Hóvihar tombolt, s anyámat láttam biológiai képernyőmön: kiosont a miskolci Erzsébet kórház kapuján (a felirat, mint egy betűreklám inzertje, külön is kiragyogott előttem), azután mintha csak ágyútűzben, fától fáig szökellt velem, aki rongyba bugyoláltan kapaszkodtam karjaiba, s noha csak néhány napos csecsemő voltam, derűsen szemléltem biztonságos megfigyelői posztomról a köröttünk röpködő kőmadarakat.

Azonnal felébredtem, s az alvás bódulatából magamhoz térve, mindjárt tudtam, hogy mit álmodtam: anyám százszor hallott története elevenedett meg lelki szemeim előtt, némileg romantikusra színezve. Az a zúzmarás februári nap, amikor a fákról dermedten hulltak le a megfagyott verebek, s amikor anyám gyalog hazavitt Hejőcsabára – a miskolci kórházból, ahol megszülettem.

De mi ebben az érdekes? – kérdheti joggal a T. Olvasó, amennyiben egyáltalán eddig is eljutott e fölöttébb magántermészetűnek látszó iromány olvasásában. Nos, az az érdekes, talán nemcsak számomra, hogy én mindig Hejőcsabát neveztem meg, amikor születésem helye felől érdeklődött iskola, hadsereg s az állam minden egyéb kíváncsi szerve.

Ne tessék megijedni, nem új szülőhelyvitára akarom tüzelni a magyar népet. Elég nekem a Petőfi szülőhelye körüli tüzes polémia, melynek sodrában nagyjából tíz éve lokálpatrióta fiatalok ünnepélyesen elégették Így élt a szabadságharc költője című kis biográfiámat, mert olyan alávaló voltam, hogy csak valószínűnek s nem vitathatatlannak találtam minősíteni költőnk kiskőrösi születését. Az én különbejáratú szülőhelyvitámat egyébként is eldöntötte a történelem, amikor Miskolc városa nagylelkűen annektálta Hejőcsabát.

Ebben az ügyben tehát nem valóságos szülőhelyem felfedése izgatott engem, hanem egy annál különösebb rejtély: álmom a tudat ijesztő kettősségének lehetőségére ébresztett azon az éjjelen, s ébresztett a szó szoros értelmében is, mert nem sikerült újra elaludnom. Hogyan lehetséges az, hogy anyám elbeszéléseiből pontosan tudhattam, hol láttam meg a napvilágot, s fél századon át mégis mást mondtam? Hejőcsabát Miskolc helyett, pedig nem akartam hazudni, nem is lett volna okom rá…

Az ok elég könnyen felfedhető. Akkoriban az anyakönyvi adatokat a szülők lakhelye szerint illetékes hatóság állította ki, s született bár ha Miskolcon az emberfia, a hejőcsabai hatóság csabaivá nyilvánította. Ezt az adatot diktáltam be első iskolai napomon, s attól kezdve száz és száz alkalommal, erről szólt minden hivatalos papírom, ezt erősíti immár néhány lexikon is, automatizmussá vált bennem ez a csabai születés, s lassan tudatom alá nyomta az igazi, az első szájból hallott ismeretet.

De hát engem, ismétlem, nem zavar az a néhány kilométer, amely Miskolcot és Csabát elválasztja. Egyáltalán nem közömbös azonban az igazságra visszavezető álomból levonható következtetés: ha fél századon át jó szándékkal a saját születéséről is hibás adatot terjeszthet az ember, pedig ehhez semmi érdeke sem fűződik, nem történhet-e meg az is, hogy más, fontosabb ügyekben, melyekben ráadásul érdekelt is, hasonló automatizmussal hirdet hibás nézetet?

Egyenesbe fordítva az eddig csak kerülgetett kérdést: hátha nem más az én szocializmusom, mint a csabai születéshez hasonlóan belém táplált tévhit? Ahogyan egy születési anyakönyvi kivonat tudatom alá szoríthatta az igazi tényt, nem eshetett-e meg velem, hogy az apai örökségként kapott politikai meggyőződés újra meg újra elhomályosíthatta bennem a meggyőződés ellen szóló (mit szóló? olykor bizony ordító!) tényeket? Nem kell-e Marx szerint is mindenben kételkednünk, tehát saját világnézetünkben is? És Gramsci, akit a börtön megmentett a politika mindenároni megideologizálásától, nem töprengett-e néha azon, hogy egész élete „tévedés” volt? Pedig neki sejtelme sem lehetett azokról a szörnyűségekről, amelyeket az ő halála után követtek el a szocializmus nevében!

Nagyjából ilyen gondolatmenettel jutottam el az anyakönyvet korrigáló álomból az egész életem korrigálására intő kérdésig, amelyet a költő, Benjámin László barátom, a „vérző zászlók” láttán így tett fel magának: „Szivárvány volt az a cél, kamasz álma?”

Igen, én is kamaszfejjel lettem a világ új megváltását hirdető eszme híve, s mint a vallásosnak nevelt ember, félhettem volna egy olyan felülvizsgálattól, amely létem értelmétől foszthatna meg. Félhettem volna, de nem féltem. Még ha kérkedőnek látszom is, de ki merem mondani (s aki ismer, el fogja ismerni, hogy igazat szólok): már kamaszkoromban sem a vakhit vezetett a szocializmus eszméihez. Apám példája s a szegénység, amely egy munkásgyerek természetes sorsa volt a háború előtt, lázadónak nevelt, de olvasmányaim a világfelfogások szédítő sokaságát mutatták meg nekem, s ezzel – a talán amúgy is alkatomban hordott – kétkedő hajlamaimat erősítették. Mint Tamás apostol, aki Jézus sebeibe akarta illeszteni próbáztató kezét, korán megszoktam, hogy újra és újra szembesítsem a fennkölt eszméket a valóság földszagú tényeivel.

A szülőföldemre érkező háború szörnyűségei kétségekbe ejtettek, s ezeket a fényes szellők reméltető évei is csak elfojtották, de fel nem oldották, majd a kollégiumi mozgalom szétverése ismét félreállási hajlamaimat táplálta: ilyen kettős lélekkel csináltam végig „mozgalmi életem” nagyobbik részét. Tudatos életemben nagyjából csak két-három olyan esztendőm volt 1951 és 53 között, amikor némileg rám is illett volna Sinkó Ervin Nietzschétől kölcsönzött szava az önkéntes vakokról: Die freivillig Blinden – ők azok, akik egy személy vagy párt iránti rajongásukban mintegy önkéntes vaksággal büntetik magukat, amikor észreveszik, hogy a körülrajongott személy vagy párt hibáiból túl sokat látott meg a szemük. De a vakság nem is a legjobb szó erre a jelenségre, inkább egyfajta önbódításról kellene beszélni, hiszen továbbra is láttunk, „csak” éppen öncsaló módon magyaráztuk azt, amit megláttunk. Ám ebből a szinte önszuggesztiós szellemi állapotból ismét csak a felülvizsgálatig verekedtem el magam, a mozgalmon belüli leghevesebb lázadásomig, amely immár a mozgalom keretein is kívülre sodort. S így lettem „pártonkívüli”, még ha történelmileg változatlanul azon a párton állok is, amelynek programja számomra Saint-Justtől Gramsciig és tovább József Attila szavával jellemezhető: „Föl kéne szabadulni már!” Sőt (ez az én magánparadoxonom) azóta látom történelmileg megnyugtatóbbnak „a szocializmus állását”, mióta nem kell vakfegyelemmel „egyre szilárdabbnak” látnom azt.

Ezért mondhatom, immár jó negyedszázada, hogy az én szocializmusom nem kamaszrajongás, nem függ attól, hogy személyek, intézmények mikor miként ítélnek rólam, s ennélfogva nem cáfolhatják sem a már megismert hibák és bűnök, melyekről többet tudok, mint egy tucat hivatásos antikommunista bármelyik nyugati lapnál, sem azok a hibák s esetleges vétkek, melyeket a szocializmus nevében holnap fognak elkövetni.

Bármilyen fontos ugyanis számomra, hogy a célt minél kisebb áldozattal, minél kevesebb hiba és vétek árán, lehetőleg értelmesen közelítsük meg, világnézetemet a kudarcok sem ingathatják meg. E meggyőződés két kikezdhetetlen felismerésen nyugszik. Először azon, hogy még az osztálytársadalomból osztálytársadalomba vezető polgári forradalmak is csak hosszas és keserves kínlódás után állapodnak meg erősen korlátozott kifejletükben, ennélfogva a világi vallásosság egy neme volt azt hinni, hogy a szocializmus, „az igazságos társadalom” néhány kurta évtized alatt megteremthető. És másodszor: bármilyen messzire kelljen odébb helyezni „a végcélt”, a szocializmus semmiféle késése nem igazolja a tőke rendjét, az a rend továbbra is erkölcstelen és igazságtalan. A fejlett tőkés országok munkanélküli-segélyét át lehet számítani forintra, és lehet hüledezni, de az ilyen számítgatás gazdaságilag komolytalan, történelmileg és morálisan méltánytalan, és így sem fedheti el a tényt: az angol vagy amerikai nagy tömegek jóléte s egy szűk réteg visszataszító luxusa sok millió ember munkanélküliségére és a fejletlen országok gazdasági kihasználására épül. Mindez nem „hibája” a kapitalizmusnak, hanem elvi lényegéhez tartozik. Ezért válaszolhatta a munkanélküliek sorsát firtató kérdésre Thatcher asszony: „Ez nem a kormány dolga.” Még a párizsi L’ Express szerkesztőinek is tágra nyílhatott szemük e magabiztos cinizmustól, s angolul is leközölték e büszke jeligét: „It’s not up to the government…” (1983. június 10.)

A tőkés gazdasági fellendülés szerény előjeleitől és néhány konzervatív párt választási győzelmétől megmámorosodott kapitalisták létrehozhatják a tőke internacionáléját, dolgozóik egy részét cinkosukká tehetik a többiek ellenében, kárörvendve mutogathatnak a szocialista országok nehézségeire (s egyben-másban e kárörömnek van is alapja), de eszméket többé nem tudnak létrehozni. Egyetlen valamirevaló gondolkodó sem vállalkozik arra, hogy a tőke apologétája legyen napjainkban.

Valamirevalót mondok. Mert persze akadnak úgynevezett világhírességek, akik száz évvel Marx után még nem restellik az apológiák írását, de hogy művük mit ér, azt nemrégiben ékesen dokumentálta számomra Karl Popper. Önéletrajzának francia kiadása kapcsán 20, azaz húsz hasábon nyilatkozott a L’ Express-nek. Az újságíró szelíden ellenvetette a tőkés rendet dicsérő professzornak, hogy „sok egyenlőtlenség” van e rendben, „még ha az a legjobb is”. A popperi válasz: „Soha nem lesz teljesen igazságos világ. Biztos, hogy vannak egyenlőtlenségek, és az emberek többsége olyan világot szeretne, amelyben nemcsak szabadságban, hanem egyenlőségben is lehetne élni. De úgy látszik mind ez ideig, hogy ezek szemben állnak egymással; bevezetni az egyenlőséget csak erővel lehetne, ami a szabadság elvesztését eredményezné.” Megtudjuk továbbá, hogy mihelyt senki sem hal éhen, „nem kell többé törődni azzal, hogy némelyek túlságosan gazdagok”; „Az egyenlőség felé haladó mozgásban van egy elem, amely nem túlságosan rokonszenves: az irigység a gazdag emberrel szemben…” És ez sem pusztán spontán születik, ez az irigység: „A marxizmusban az a legrosszabb, hogy az egyéneket szerencsétlenné és elégedetlenné teszi…” (1982. február 20.)

Tetszenek érteni? A tőkés országok tíz-egynéhány millió munkanélkülije (növekvő részük immár segélyt sem kap) nem azért szerencsétlen és elégedetlen, mert a mások jóléte érdekében a társadalom peremére szorítják, hanem azért, mert a marxizmus ezt megmagyarázza a létbizonytalanságba taszított embereknek…

Nem folytatom. Azt mondják, Sir Karl univerzális elme a politikai és társadalmi tudományokban, a fizikában és a biológiában, a zenében és más művészetekben, „alig van olyan területe az emberi gondolkodásnak, amelyet meg ne világított volna”… Szívből remélem, hogy mondjuk a biológiát és a muzsikát mélyebben világította meg, mint a tőkés rend gyönyöreit. E tekintetben ugyanis a nagy hírű Sir siralmas tudománya ugyanolyan képmutató propaganda, mint amilyen a minden tudomány nélküli Szita tisztelendő úré volt negyven évvel ezelőtt Hejőcsabán – először ő tajtékzott az én fülembe ilyen igéket az irigységet és elégedetlenséget szító vörösökről… Ha a legfejlettebb tőkés rend agyonreklámozott ideológusa ennyit tud mondani a kapitalizmusról, akkor maradjon csak meg nekem a kamasz álma a szabadságot és egyenlőséget egyesítő rendről.

Vigny szép szavaival: egy nagy élet nem más, mint „az ifjúság gondolata, melyet az érett kor valósított meg”. „Nagy életre” már nincs esélyem, s arra sem, hogy ifjúságom gondolatát, kamaszkorom álmát tökéletesen megvalósultnak láthassam. De amennyi töredékesen, felemásan, olykor iszonyú áldozatok árán valóra vált belőle, egy következetes élet igazolásához már elegendő. S ez több nekem, mint az igazságosság és egyenlőség vágyát irigységnek minősítő farizeusok országokra szóló dicsősége.

6/ Mit kezdjek történelmünkkel?

Igaza volt Napóleonnak – a politika csakugyan végzetünk. Aki részt vesz benne, arra fizethet rá, aki el akar bújni előle, azt rejtekhelyén éri utol. Az egzisztencialisták semmibe-vetettségnek látják az emberi létet, s ezen keseregnek. Én ijesztőbbnek érzem, hogy olyan valamibe vettetünk, aminek minden lényeges elemét már születésünk előtt meghatározta a történelem. Apám például még kamasz volt, amikor egy messzi városban eldöntötték, hogy leendő fia egy feldarabolt országnak legyen állampolgára. Első éveimet távoli tőzsdéken méricskélt válság fullasztotta nyomorba, kamaszkoromban akkor kezdtük jobban élni, amikor Berlinben egy eszelős elkezdte tervezgetni a háborút, s erre Horthynak is hirtelen fontos lett a diósgyőri ágyúgyár munkása (ezért telhetett apámnak arra, hogy taníttasson). A kitört háborúval egyszerre a teljes világtörténelem sűrűjébe csöppentem: tizennégy éves koromra – csinos teher egy kamasz vállán! – glóbuszméretű harcokban kellett eligazodnom. Tudtam a helyem, de csak a szerencsén múlt, hogy a világtörténelem el nem tiport.

Később is mindig a nagyvilág rángatódzása lökött erre-arra, s az én szabadságom valóban csak a szükségszerűségek vállalásából állt, de felismerésükkel sokáig csupán áltathattam magam. Az illúziók fényes szellőitől még naivul sodortattam magam, s csak az ötvenes évek közepe táján kezdtem, immár keserű tudatossággal és konoksággal, felszabadítani magamat a sötét dogmák hatalma alól.

Ha már érdemlegesen befolyásolnom nem lehetett, legalább megérteni szerettem volna a történteket. Magánhasználatra megfordítottam az ifjú Marx tételét, s elhatároztam, hogy mivel az emberek eddig oly kevés sikerrel próbálták megváltoztatni a világot, én igyekszem legalább önmagamnak megmagyarázni. Így lett életemnek egyre inkább fő szenvedélye a történelem, főleg az a hatvan esztendő 1789 és 1849 között, amely egy világjelentőségű forradalom történetével s annak magyarországi kisugárzásával egyben-másban tanulságokat kínálhatott a mi korunk jobb megértéséhez is.

Mivel kortársaimon ugyanaz a történelem menetelt át, mint rajtam, nem csoda, hogy sokan mások is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint én, s ezért ma soha nem látott mennyiségben kelnek el a históriát elemző-ábrázoló könyvek, filmek, színdarabok. S nem egyszerűen a történelmi fikció kelendő (mindig is az volt), s nem is csupán a memoár, hanem az adatok, tények, dokumentumok szilárdabb anyagára építkező tudomány is.

Szerzőként magam is jórészt a múltból élek, e szellemi divat vonzó oldalait tudom hát értékelni. Azzal azonban nem mernék áltatni senkit sem, hogy a múlt mégoly igényes feltárása vagy tanulmányozása egyenesen vezet bennünket a jelen jobb megértéséhez. Nem beszélve most a hivatásos hazudozókról (minden korban akad belőlük), a legjobb szándékkal is el lehet tévedni a história labirintusában. A történelem csakugyan magister vitae, az élet tanítómestere, de hogy mit tanulunk belőle, az túl nagy mértékben múlik saját magunkon. Már Petőfi Szilvesztere tudta, hogy a világtörténet csodálatos könyv: „Mindenki mást olvas belőle. Az egyiknek azt mondja: »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan…« Másikhoz így szól: »Tedd le kardodat, / Hiába küzdenél, / Mindig boldogtalan lesz a világ, / Mint ezredévek óta az.«”

Jó tíz éve egy Görgey körüli vitában tapasztalhattam, hogy a vitathatatlan ténynek milyen csekély jelentősége lehet egy beidegzett tévhittel szemben, s azóta is minden polémia csak még inkább meggyőzött France igazáról: az emberek azt hiszik el, amit el szeretnének hinni. A legkülönbözőbb érdekek fogságában élünk, s tudatunk – amíg csalását fel nem fedezzük – szolgai módon igyekszik eltitkolni előttünk a kényelmetlen igazságokat, mint ahogy a szervilis tanácsadó kívánatos és nem kívánatos tudnivalókra osztja a főnök elé tárandó valóságot (láttunk rá példát, eleget).

Sir Walter Raleighről jegyezték fel, hogy egyszer, amikor épp a Towerben ült, s Anglia történetét írta, valami csetepaté tört ki a börtöne előtt. Látogatóba érkezett barátait faggatta a történtek felől, de azok különbözőképpen adták elő az incidenst. Sir Walter ekkor fölöttébb elkeseredett: ha barátai, a veszekedésben nem érintett, pártatlan szemtanúk ennyire nem tudtak egyetérteni a látottak értékelésében, mennyire bízhat meg ő olyan hajdani küzdők vallomásaiban, akik igencsak érdekeltek voltak abban, hogy érdekeikhez igazítsák a valót? Mire a szkeptikus író keserűségében a kandallóba vetette volna könyve kéziratát. Így volt-e vagy sem, most nem tudom ellenőrizni, de boldog, akiben nem merültek még fel az anekdota Sir Walterjáéhoz hasonló kételyek, mert még nem állt szédülő fejjel a múlt áttekinthetetlen szakadékai fölött.

Az érdekek befolyásoló hatására hadd említsek egy példát. Nemrég Amerikában jártam, s néhány emigráns kiadványba is belelapoztam, amely itthon nem kerül kezembe. Az egyikben azt olvastam, hogy 1956. november ötödikén, hétfőn „minden gyárban és hivatalban »teljes üzemmel« akartak indulni”. Egy másik szerző szerint már október végén „gyönyörű konszolidációs munka indult meg”. Eszembe kellett hogy jussanak azok az itthoni tanúságtevők, akik szerint viszont ezen az ötödikei napon az ellenforradalmárok éppenséggel tömeges kivégzést akartak tartani a Vérmezőn. Mi az igazság? Kinek higgyek? Én a gyönyörű konszolidációnak azokban a napokban nemigen láttam ígéretes nyomait, ellenkezőleg, azt kellett tapasztalnom, hogy kintről egy felelőtlen rádió tudatos hazugságokkal uszított a kormány ellen, bent pedig egy középkori egyházfő vezényszavára lázasan szervezkedtek azok is, akik nem annyira hibái és bűnei miatt gyűlölték a forradalmat, hanem épp a vívmányai, a tőkés-földesúri rendszer felszámolása miatt. Másfelől viszont, noha fontos irányítási központokban is megfordultam, sehol nyomát nem leltem annak, hogy azon az ominózus hétfőn valóban tömeges kivégzést szándékoztak tartani a Vérmezőn, s az idevágó utólagos közlések nem látszanak számomra kellően bizonyítottnak.

Éppen ezért, ha ama napok történetét akarnám megírni (amihez szerencsére semmi kedvem nem kínálkozik), csak az egzakt tények feltárására és elemzésére szorítkoznék.

De ha megkapaszkodunk is a tények fogódzóiban, s eltökélten elhárítjuk az önérdek hamisításra ingerlő kísértéseit, a maga megközelítő valóságában feltárt történelem még veszedelmesebb csapdát készít számunkra: megutáltatja önmagát, s elveheti kedvünket minden közéleti cselekvéstől. Egy régebbi dolgozatomban (Petőfi jakobinusai) igyekeztem bebizonyítani, s azóta még szilárdabban hiszem, hogy a francia forradalom történetének tanulmányozása először elkeserítette, sőt kétségbe ejtette Petőfit. Az esztelenségig túlhajtott terror, a forradalmárok egymás elleni irtóhadjárata okkal tett ilyen hatást a költőre, s okkal hat így mindannyiunkra a történelem, legalábbis első megközelítésben.

Petőfinek viszonylag könnyű volt átverekednie magát a Felhők pesszimizmusától a harcot mégiscsak vállaló forradalmiságig – saját tapasztalatából 1848 előtt nem ismerhette a történelem vállalásának fenyegető kockázatait. De századunk embere, kivált Európának ezen a felén, már nemcsak a nagy francia forradalom nagy szörnyűségeit kell hogy megeméssze, hanem azt látja, hogy Robespierre után százötven-százhatvan évvel nem kevesebb iszonyatot zúdított ránk a történelem, s a vétkesek nem is hivatkozhatnak az úttörők mentségére, mert volt előttük példa, nem kevés.

Egyfelől a fasizmusba torkolló ellenforradalmak, másfelől a szintén önkénybe torzult forradalmak századunkban garmadával szállították az érveket a pesszimizmus filozófiáinak, a haladás tagadásának, a cselekvés értelmetlenségét valló iskoláknak. Az élő és a holt történelem kiábrándításra késztető leckéi oly hatalmas nyomást gyakoroltak az emberre, hogy a magára adó értelmiségi már szégyellt beállni „a Byron-képet vágó” nyafogók seregébe. S miközben üzletté vált a kétségbeesés, s miközben a dogmahivők megpróbálták bagatellizálni, szólamokkal szétoszlatni az irracionalizmus támadó erőit, a szocialista megújulás hívei komolyan vették a kihívást, s a história gonosz próbáinak kitett szellemi erejüket csak azért is az élet és a történelem igenlésének szolgálatába állították.

A pozitív ráció ellentámadásának korszaka máris felmutathat néhány jelentős fegyvertényt. Egy szellemes francia filozófus például az isten létére „fogadó” Pascal logikájával a mások által megtagadott történelmi haladás létezésére „fogadott”. A gondolati művelet vonzó, de az ilyen és ehhez hasonló megközelítések engem nem elégítenek ki: roppant kevéssé nyugtatna meg, ha csak egy általam semmilyen körülmények között meg nem ragadható távoli jövő igazolhatná a haladás híveit. Álláspontom, meglehet, földhözragadtan alacsonyrendű, de engem a saját szememmel ellenőrizhető még oly csekély haladás is több bizalommal tölt el, mint bármely magasrendű filozófiai játszadozás. Ezért keresem a múltban is – hogy legelnyűttebb szólamaink egyikét idézzem – az „eredményeket”.

József Attila így vigasztalta magát: „Bízom, hisz mint elődeinket, / karóba nem húznak ma már…” Én a fájdalmas gúny mellett észreveszem a logika igazát is – a karóbehúzás valóban kiment a divatból, s ezt igenis biztató haladásnak tudom értékelni.

Mint ahogy haladás az én szememben annak az úri rendnek az összeomlása is, amely ellen Petőfi és Ady harcolt, s amely századunkban kétszer egymás után majdnem végzetes katasztrófába ragadta nemzetünket. Haladás az, hogy senki kezében nem lehet többé gyár vagy nagybirtok, mely a kiváltságos milliomosok számára értéktöbbletet termelő eszközzé fokozza le a tömeget. S bár e forradalmi változásokat meghatározó külső körülmények eleve torzítóan hatottak fejlődésünkre, s elfajzott forradalmárok, szervilis bürokraták ráadásul döbbenetes vétkekkel kompromittálták az ügyet, a válságból mégis megújulás lett, mely remélhetőleg mindörökre lezárta a törvénytelenségek korszakát. Van-e jogom kicsinyleni e biztató tényeket?

Amikor Heine utolsó nagy politikai hitvallását írta matracsírjában, rettegett attól a gondolattól, hogy a kommunisták győzelme után a Dalok könyvé-ből „a szatócs staniclit csavar majd, s a jövendő vénasszonyainak kávét és tubákot tölt bele”, mégsem tudta lelkében elhallgattatni azt a két hangot, mely a kommunizmus mellett érvelt: „Mert az egyik hang a logika hangja – írta. – …Ha nem tudom megcáfolni azt a tételt, »hogy mindenkinek joga van a táplálkozásra« akkor kénytelen vagyok elfogadni s vállalni minden következményét is… Hát rombolják le ezt a régi világot… amelyben az ember kizsákmányolta embertársát!”

A másik hang, mely a kommunizmus mellett érvelt Heine lelkében, a gyűlölet hangja volt: világéletében utálta az ultranémetkedők álhazafias pártját, s elégedetten gondolt arra, hogy a kommunizmus megadja e pártnak a kegyelemdöfést.

Fölösleges bizonygatni, hogy a kommunisták nem staniclit, hanem díszkiadásokat csinálnak a Dalok könyvé-ből s Heine minden más művéből, annál inkább érdemes elgondolkodni azon, hogy a költő, aki saját utóéletére nézve csak rosszat várt „e sötét képrombolók győzelmétől”, saját személyes sorsán túlnézve, mégis azok diadalát várta. Én ezt a példát lelkiismeret-próbáló kihívásnak érzem. Ha Heine, aki számkivetettségének legrosszabb időszakaiban is hozzám képest fényűzően élt, s ki több pénzt kapott bankár bácsikájától, mint amennyit én valaha látni fogok, a táplálkozás egyetemes jogát a történelem első megítélési szempontjának tekintette, nekem, aki sorstársaimmal együtt egy nádtetős falu nyomorában éltem le gyermekkoromat, szabad-e fumigálnom azt, hogy ma oly hatalmas tömegek élnek emberi életet Magyarországon, mint soha azelőtt?

Nálunk százféleképpen jellemezhetünk egy embert, lehet az tisztességes, aljas, tehetséges, ostoba, szép, csúnya, törtető, tohonya és így tovább. Amerikában első helyen mindig ugyanazt a jelzőt hallottam a jellemezni kívánt távollevőről: „sikeres ember”. Ritkán az ellenkezőjét: „nem sikeres”. A sikernek pedig igen egyszerű mércéje van: ahány hálószoba van a házban, amilyen a kocsimárkája, annyira kell becsülnünk. Hamar megértettem, hogy amerikai léptékkel én meglehetősen sikertelen ember vagyok: bérlakásomban hálószobának nevezhető helyiség csak egy van, kocsim nem említhető egy napon egy ottani képeslap szerkesztőjének gépcsodájával, s ő egy cikkéért kap annyi pénzt, amennyit én legfeljebb egy könyvecskével kereshetnék (már amennyiben a szerkesztői hajsza közben könyvírásra is jutna időm). No de hát mi vagyok én, kérdeztem magamat, tejes ember a musicalből, akinek hő álma az, hogy egyszer gazdag szeretne lenni? Nem. Örülök, ha ma több a pénzem, mint tegnap, de sikeremet nem ezen mérem, hanem nagyobb dolgokon. Ezért valósággal a sors kegyeltjének érzem magamat, hiszen megértem azt, amiről Heine csak álmodhatott: a forradalomellenes, álhazafias osztályok végleges vereségét, s azt a társadalmat, amelyben honfitársaim tisztességesen megélnek.

Én persze ennél sokkal többről álmodoztam: egy olyan rendről például, amely a mainál jóval nagyobb mozgási lehetőséget biztosít a bíráló értelemnek s a közösség kezdeményezéseinek. Olyan rendről, amelyben a milliók jóléte feletti elégedettségünket nem keseríti meg százezrek nélkülözése, elesettsége. Olyan világról, melynek irányításában nem juthatnak szóhoz (és bombához) eszelős kalandorok, melyet nem a hatalmak veszedelmes versengése, hanem az egész emberiségért vállalt cselekvő felelősség jellemez.

De illúzióimat számon kérhetem-e a történelmen? Egyetlen emberöltő elegendő lehet-e évezredes akadályok lebontásához? Maradjon tennivaló utódainknak is. Ha történelmünket igazságosan mérik fel, találhatnak benne biztató ösztönzéseket a ma és a holnap harcaihoz.