Petőfi, a segédszerkesztő

1844 elején érkezik Pestre a költő, fakóra nyűtt posztógallérjában, hóna alatt a negyedrétűre összevarrt versesfüzettel. A „regényes élet”, amely mögötte van, s amelyet nemsokára versben búcsúztat el, legalább olyan nyomorúságos volt, mint amilyen regényes, de jövője még bizonytalanabbnak látszik, mint múltja lehetett. Pestre jött, de azt se tudja, kihez forduljon, hiszen – mint később ő maga írja – „kinek is akadt volna meg a szeme a szegény rongyos kis vándorszínészen.” 

A sors, mintha csak jelképeket akarna gyártani az utókornak, rácáfol a költőre: az ország két legnagyobb hatalmának szeme egyszerre akad meg Petőfin, – az irodalomé és az államé. Az előbbinek hivatott vezetője, Vörösmarty, segítő kezét nyújtja feléje, az utóbbi pedig erről a segítségnyújtásról készítteti el az első titkosrendőri jelentést, amelyben „a szegény fiatal Petőfi”^* neve előfordul.

Vörösmarty nemcsak a Versek kiadatására bírja rá a Kört, a Regélő Pesti Divatlap átvételére készülő Vahot Imrénél is beajánlja Petőfit. Ez az ajánlás döntötte el a költő sorsát. Vahot 1844 áprilisában segédszerkesztőként szerződteti Petőfit a július elsején átveendő Pesti Divatlaphoz.

Az irodalomtörténet már sokszor rácáfolt Vahotnak arra a nevetséges és szemérmetlen állítására, amellyel Emlékirataiban hozakodik elő, úgy tüntetve fel magát, mint Petőfi felfedezőjét, aki már Kecskemétről magához hívta a vándorszínész-költőt. Legutoljára Hatvany Lajos rajzolta szenvedélyesen-haragosan „Vahot Imre esetét Petőfi Sándorral”.^* Mindenesetre nem árt óvakodni attól sem, hogy Vahotot valamiféle ördögien számító literátor-Jágónak fessük meg, aki a már 1843-ban híressé vált költőt kapzsi módon rabszolga munkára fogja be, „kiuzsorázza”^* stb. Az igazság az, hogy 1844 tavaszán még Erdélyi János sem akarta támogatni Vörösmarty Petőfit pártoló javaslatát, mondván, hogy a Nemzeti Kör „nem versírók kisdedóvodája”. A hír még a kivételes tehetségek előtt sem jár oly gyors lábon, hogy néhány vers elháríthatná a költő kibontakozását késleltető akadályokat. Hatvany idézi azokat a dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy Vörösmartynak az új értelmiség akkor még leghaladóbb szervezetében, a Nemzeti Körben is küzdenie kellett Petőfiért, – s ez mutatja meg igazán, hogy milyen döntő volt ennek a nagy költőnek és nagy embernek beavatkozása Petőfi életébe.

Amikor tehát Vahot Vörösmarty ajánlatára szerződteti Petőfit, nem egy országoshírű tehetséget „fog be magának” háziköltőül és szerkesztői segédnek. Ez a felfogás, amellyel, különösen mostanában, oly sokszor találkozunk, félévvel visszavetíti az 1844 végi, 1845 eleji Petőfi-képet – s ez esetben még egy félév is sokat számít. Nem szabad azt hinnünk, hogy Vahot már 1844 tavaszán tisztában volt Petőfi rendkívüli képességeivel. Bármilyen fukar volt, nem sajnálta volna azt a pár forintot, amelyet Petőfi verseinek kiadására kellett volna kölcsönöznie – ha tudja, hogy milyen „biztos üzletbe” fekteti pénzét, ha tudja, hogy ezzel még közelebb kerülhet a holnap legnagyobb költőjéhez. Vahot ezt nem tudta, mint ahogy a nála önzetlenebb Birányi Ákos még később se fogja tudni, s a legkegyetlenebb támadások éppen az ő pozsonyi lapjából fognak elhangzani Petőfi ellen, s mint ahogy Sárosy és még sokan mások évekig ellenkezni fognak Petőfi dicsőségével.

Vahot elhatározásában tehát nem szabad döntő motívumnak tartani, hogy már ekkor felismerte és magához akarta kötni Petőfi tehetségét. Remélte, hogy a Vörösmarty s a Nemzeti Kör által támogatott s ezáltal „reklámozott” költő, mint költő is hasznos lesz lapjának, de ezenkívül az a szándék is vezette, hogy szívesen engedett olyan nagy emberek mint Vörösmarty, Bajza, Nagy Ignác véleményének, s végül azt is tudta, hogy egy ilyen ágrólszakadt nyomorgó fiatalembert olcsón lehet megvenni. Ezzel szemben az is világos, hogy bizalmatlan volt Petőfi iránt, kételkedett abban, hogy ez a rendszeres munkát nem tapasztalt s a szerkesztőségi dolgokban teljesen járatlan ember, aki ráadásul híre s saját versei tanúsága szerint kocsmázó duhaj, megállja-e majd a helyét a szerkesztő-segédi munkában. Vahotnak nemcsak, sőt ekkor még nem is elsősorban a költő kellett, hanem egy segéd, aki elvégzi mindazokat a munkákat, amelyeket, mint később még látni fogjuk, magához méltatlannak tartott. Emlékirataiban úgy tünteti fel, mintha ezeket az aggályokat csupán néhány barátja igyekezett volna felkelteni benne, de ő tudta mivel tartozik „az ügynek”,^* – ez azonban utólagos szépítés. A valóság az, hogy Vahot ekkor még nemcsak bizalmatlan volt Petőfi iránt, hanem joggal is lehetett bizalmatlan. Szerkesztősegédnek, induló laphoz, általában nem szokás olyan embereket szerződtetni, akiknek saját, kárhozatos módon már akkor is szóról szóra értelmezett versük szerint „a kocsmából is kikopott” az emberségük.^*

De ha Vahot maga sem látta még, milyen drága madarat fogott, Petőfi sem biztos abban, hogy helyesen döntött, amikor szerkesztősegédnek állt be. Még mindig ott ég benne a kettős dicsőség vágya: egyszerre lenni költőnek és színésznek, mert hiszen mint még később is írja, a színészet „minden művészetek fején a korona”,^* míg viszont a színésszel ellentétben, aki lekötve csügg a jelen „rövid bilincsén”, a költő alkotásainak fényét még akkor is feltámasztják „a világosabban látó századok”, ha kora nem is érti meg.^* Vagyis nem azon vívódik a költő, hogy a színészet vagy költészet között válasszon – ez teljes lélektani lehetetlenség lenne – Petőfi csupán egyesíteni szeretné a kettőt, úgy ahogyan példaképe, Shakespeare tette. S erről az egyesítésről nem akar lemondani 1844 tavaszán sem, de még később sem. Nem mondhatjuk tehát, hogy a segédszerkesztést választva, a költő „végleg búcsút mondott a színpadnak”^* s ez a vívódás nem is olyan jelentéktelen, hogy még meg se említsük, mint Illyés teszi gyönyörű könyvében.^*

Ez időben írt levelei és versei hűen megmutatják, milyen érzésekkel fogadta el Vahot ajánlatát. Tárkányinak csak a puszta hírt írja meg, bár érezhető iróniával festve új helyzetét,^* Pákhnak azonban nyíltan feltárja kételyeit is: „…ami engem illet, lelépek a színi pályáról (de bizonyosan mindaz által nem tudom, örökre-e vagy sem?) Lemondok tehát a színipályáról s tudod mi leszek? vagyis mi vagyok már úgyszólván? hát izé: a Regélő segédszerkesztője a jövő félévtől kezdve Vachott Imre mellett. Már bizonyos. Bajza, Vörösmarty, Nagy Ignácz s általában mindnyájan helyeslik e lépésemet. Vachott Imre maga szólított fel. Hát te nagy ítélőtehetségű barátom… mit tartasz felőle?”^* A tekintélyek emlegetése, az öngúnyt és bizonytalanságot kifejező „izé” szócska, s Pákh véleményének kikérése megerősíti a zárójelek között elárult kételyek őszinteségét. S ezt erősíti a mottóként idézett s már a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként közölt vers befejezése is:

Még egyszer fel is lép, méghozzá az ország első színpadán, a pesti Nemzeti Színházban. Látszólag csak Egressy jutalomjátékának sikerét akarja növelni azzal, hogy műkedvelőként ő is szerepet vállal, de tudjuk, hogy titkos vágya több ennél: a Helikonon szerzett babérokkal övezve szeretne újra sikert próbálni a kényszerűségből elhagyott Tháliánál. Nem sikerült s most már valóban búcsút mond a színpadnak. A nyomtatott színlapon az Egressyé mellett csak az ő neve szerepelt nagybetűkkel írva, de mindenki érthette, Petőfi is, hogy ez a megtiszteltetés a költőnek szólt, azt fejezte ki, hogy neki csak a költészetben kell keresnie dicsőségét. ^* Eddigre kiderült, hogy a színházzal való szakítás nem „sötét, nehéz ködöt” hozott pályájára, sőt, éppen a segédszerkesztőség tette lehetővé, hogy „látköre” valóban megtisztuljon.

Az örökké vándorló, nyughatatlan „csavargó” hivatalnokként ül egy helyben, csaknem háromnegyed évig ki sem mozdulva a fővárosból. Ontja a verseket s most már valóban rohamosan halad az országos elismertetés felé.

Az irodalomtörténet elég gazdagon feltárta Petőfi életének ezt a sorsdöntő időszakát. Általában tudjuk, mikor és mit írt, kikkel barátkozott, hogyan élt. Különös módon azonban éppen arról tudunk legkevesebbet, hogyan dolgozott, mint segédszerkesztő, – holott mégiscsak ez a munka tette lehetővé, hogy Pesten maradhasson s az eddigieknél inkább élhessen a költészetnek. Ferenczi Zoltán úttörő könyve egy mondatban foglalja össze, hogy miben állt a költő segédszerkesztői munkája a Pesti Divatlapnál, s ez az egy mondat azután idézőjelek nélkül ugyan, de változtatás nélkül megjárta Szinnyein és Pintéren át majdnem az egész Petőfi-irodalmat, pontosabban az irodalomnak azt a részét, amely egyáltalán tudomást vesz arról, hogy a költő ez időben „mellesleg” segédszerkesztő is volt. Ferenczi részletesen leírja az olyan, különben csakugyan jellemző apróságokat, hogy a segédszerkesztő-költő hogyan akarta végigtalicskáztatni Pálffyt a Váczi utcán, hogyan kérte meg egy bankárleány kezét, mikor és miért akart mazurkát tanulni, sőt azt is, hogyan tréfálta meg egyik barátját a nyomdából jövet, – csak éppen azt nem írja meg, mit csinálhatott Petőfi a nyomdában és szerkesztőségi hivatalában.

De ezt a mulasztást Ferenczinek róhatjuk fel legkevésbé, ő éppen eleget tett Petőfi életének megírásáért. Inkább furcsállható, hogy a speciális sajtótörténeti munkák, amelyek foglalkoznak Petőfi sajtóbeli szereplésével is, milyen keveset mondanak a költő tényleges segédszerkesztői tevékenységéről. Ferenczy József meg sem említi, hogy volt-e valami segédszerkesztői dolga is Petőfinek a Divatlapnál, szerinte a költő ekkor már „állandóan a költészetnek élhetett”,^* Dezsényi Béla és Nemes György könyve tanulságosan vázolja fel a publicista Petőfi képét, de a segédi kötelességeket Dezsényi még a Ferenczi Zoltán egy mondatánál is hézagosabb mondatban sorolja fel. ^* Egészen furcsa s minden forrással ellenkezik Gyulai Pál véleménye, mely szerint Petőfinek csak annyi dolga volt a lapnál, hogy verseket írt, „s javítnoka lett. Egyébbel foglalkozni restelkedett.”^*

Vahot maga sem tér ki komolyan zseniális segédszerkesztőjének hivatali munkájára. Teljesen érthetően jár el, hiszen nem érdeke, hogy részletesen megmutassa, milyen robotmunkát végzett nála a nemzet legnagyobb költője. Amikor emlékirataiban leírja Petőfivel kötött megállapodását, így beszélteti sajátmagát: „Önnek nem lesz más dolga, mint a nyomdai hibákat javítani, egyet-mást magyarra fordítani s minden számban egy-egy magyaros zamatú s ízű verset írni.”^* Emlékiratai más részeiből is kiderül azonban – mint később még látni fogjuk –, hogy Petőfinek egyéb dolga is volt a Divatlapnál.

Ismereteink ma még nem elegendőek ahhoz, hogy teljessé tegyük a Petőfi segédszerkesztői munkájáról alkotott képet. Annyi adat azonban már rendelkezésünkre áll, hogy az első, vázlatos összefoglalást el lehessen végezni. Adatok helyett itt-ott sajnos feltevésekre kényszerülünk, de ilyen munkánál ez aligha kerülhető el. A sok „valószínű”-ből és „feltehető”-ből mégis kialakul az a bizonyosság, hogy Petőfi segédszerkesztői munkája jelentősebb volt, mint eddig gondoltuk.

Petőfi 1844 nyarától 1845 tavaszáig dolgozott a Pesti Divatlapnál mint segédszerkesztő. E háromnegyed év életrajzi vonatkozásai természetesen csak annyiban szerepelnek a dolgozatban, amennyiben közük van a költő szerkesztősegédi tevékenységéhez. Az esztétikai-művészeti problémákat még kevésbé érintem, – verseket legfeljebb csak életrajzi vagy politikai illusztrációképpen idézek. Ily módon a dolgozatnak nincs más célja, mint adalékokat nyújtani a készülő Petőfi-életrajzhoz.

A munka során sikerült néhány új Petőfi-írást találni, illetőleg egy-két eddig el nem döntött vitás mű esetében – legalábbis szerintem – véglegesen megnyugtató bizonyítékokat felmutatni a költő szerzősége mellett. Ezeket az írásokat a Függelékben találja meg az olvasó.

Láttuk, hogy amikor Vahot szerződtette Petőfit, nemcsak „házi költőt”, hanem legalább annyira segédet is akart szerezni magának. Még évtizedekkel később írt emlékirataiból is kitűnik azonban, hogy nem igen volt bizalma aziránt, vajon a költő el tudja-e majd végezni „a prózai munkát”, „a dolog vastagabb részét”, mindenekelőtt a nyomdai hibák rendszeres korrigálását?^*

Mielőtt megpróbálnánk felvázolni, hogy mit is jelenthetett a valóságban ez a „javítnoki” munka, ajánlatos az akkori és mai lapszerkesztés közti különbséget, legalább a korrigálás szempontjából megmutatni. Ma ugyanis, főleg a fejlett fővárosi lapoknál és folyóiratoknál, igen bonyolult és tekervényes a kézirat útja a „leadástól” a kinyomtatásig. A beérkezett kéziratot, fontossága szerint, kisebb-nagyobb fórumokon megvitatják, majd az illetékes rovatvezető (esetleg valamelyik szerkesztő) „leadja” – de nem a nyomdába, hanem az úgynevezett irodalmi szerkesztőnek. Ez utóbbi főleg stiláris szempontból ellenőrzi az írást, „agyusztálja”, vagyis szedési és esetleg tördelési utasításokkal látja el. A nyomdában kiszedett kéziratról kétféle, esetleg háromféle korrektúra is készül: javíthat a szerző, az illetékes rovatvezető (vagy szerkesztő) s javít, „nyomdailag korrigál” maga a nyomda is. (A hivatalos nyomdai korrektorok ellenőrzik azt is, hogy a kiszedett szöveg helyesírása megfelel-e az éppen érvényes akadémiai előírásoknak…) A háromféle korrektúrát egységesítik, majd az így javított szövegről új levonat készül, amelyet a tördelő, az inspekciós szerkesztő és mégegyszer a hivatalos nyomdai korrektorok ellenőriznek. Egyes lapoknál, mint annakidején a Szabad Népnél és a Pravdánál, még ezután is ellenőrzik a lapot, sőt még nyomás után is készítenek utókorrektúrát. Nyilvánvaló, hogy e sokoldalú ellenőrzés a gépi technikán nyugszik, 100 évvel ezelőtt, a kéziszedés korában, az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Az ilyen szerkesztési elvek alapján készített „napilap” legfeljebb havonta egyszer jelenhetett volna meg.

Ennélfogva a 100 év előtti lapoknál, csupán egyszeri korrigálást végeztek a segédszerkesztők. A kiszedett kéziratról levonatot kapott a segédszerkesztő, kijavította a sajtóhibákat, – s ezzel a korrigálás befejeződött. Ha a korrigált szöveg újraszedése közben új hiba került be – ami nagyon gyakori ma is – akkor az már meg is jelent. Ez volt az egyik oka annak, hogy az akkori sajtóban oly gyakori volt a sajtóhiba. Az ilyen hibákat legfeljebb már csak a következő számban javították – a helyreigazítás rovatban.

Petőfi legelső segédszerkesztői kötelessége volt tehát, amint ezt Vahot is megemlíti, „a nyomdai hibákat egyszer kijavítani”.^* Amíg a Divatlap hetente egyszer jelent meg, addig számonként 32 nagy, majdnem a mai napilapoknak megfelelő formátumú oldal korrigálását kellett végeznie Petőfinek, később, 1845 elejétől hetente kétszer az 1948-as Csillag-formátumnak megfelelő 24 oldalt. Vahot, Jókai s mások később még idézendő visszaemlékezései szerint Petőfi pontosan és megbízhatóan végezte korrektori munkáját. Ezt az értékelést ma már ellenőrzés nélkül kell elfogadnunk. Hosszadalmas számítgatásokkal meg lehetne ugyan állapítani, hogy melyik lapban jelent meg több sajtóhiba, mondjuk a Honderűben-e vagy a Pesti Divatlapban? De az ilyen számítgatásoknak még akkor se volna sok értelme, ha ezekből Petőfi korrektori munkáját tudnánk ellenőrizni. Figyelembe véve azonban, hogy csupán egyszeri korrigálást végeztek akkoriban, az ilyen számítgatásokból nem a szerkesztőségi „javítnok” megbízhatóságát, hanem főleg a nyomdaszemélyzet pontosságát tudhatnók értékelni.^*

Bizonyos fogódzót ad az a Jókai által elmesélt anekdota, amely szerint Petőfinek „a korrektúrából még az a mellékakcidenciája volt, hogy ahol lehetett, egy-egy furcsa sajtóhibát csúsztatott be szövegébe”,^* frakkot írt frank, s livrée-t livre helyett stb. E kis anekdota számunkra annyiban érdekes, hogy megvilágítja a Pesti Divatlap szerkesztőségi viszonyait. Azt bizonyítja, hogy Petőfi, mint segédszerkesztő lényegében ellenőrzés nélkül dolgozott, „szabad keze” volt a kéziratleadás utáni lapmunkában.

Talán nem lesz érdektelen megemlíteni a tréfás segédszerkesztőnek egy másik „korrektori tréfáját”, annál is inkább, mert annak fennmaradt szövege elég valószínűen Petőfitől származtatható. Az 1844. évf. 18. számában, az utolsó belső oldalon jelent meg az alábbi „Szerk.” jelzésű üzenet: „Nyílt levél a betűszedőhöz. Minthogy ön hibásan szedé mostani lapunk elibe az adatot, legalábbis a lap végén szedje ki azt; hogy télhó 3. helyett őszutó 3-at kell olvasni.” Ez alatt áll „A betűszedő” aláírással a következő válasz: „Ebből is láthatja t. szerkesztő úr, mennyire szeretném előre tolni az időt, melly kivált új év felé a Pesti Divatlapra kétségkívül kedvezőbb lesz a mostaninál.”

Soroljuk fel a legfontosabb érveket, amelyek arra vallanak, hogy Petőfi segédszerkesztői tréfájával állunk szemben: 1. Azokat a bizonyos „egyszeri javításokat” a segédszerkesztő a nyomdában végezte, ahová egyedül járt. Itt kaphatta meg a hibásan szedett „fejlécet”. Ha még csak szedett oldalt kapott, akkor sem szívesen adott le javítást, mert az újraszedés időveszteséget s gyakran új hibák megjelenését eredményezte. Nyomott oldalt pedig eleve nem volt szabad felbontani, mert az már nemcsak idő, hanem pénzveszteséggel is járt. Nem maradt más lehetőség, mint bennhagyni a hibát, vagy valamelyik, még „nyitott” oldalon javítani. 2. A segédszerkesztő javított, de teljesen a reá jellemző kópésággal, önironikusan s egyszersmind dicsekvéssel egy kis oldalvágást intézve saját lapja felé. A tréfa jellege olyan, hogy csak egy fejben születhetik meg. Nemigen lehet elképzelni, hogy a korrigáló segédszerkesztő előbb felhívást intéz a betűszedőhöz s azután a betűszedő valóban „válaszol”. Ha a segédszerkesztő egyszerűen javítani akar, akkor közöl egy közönséges helyreigazítást. Ha viszont helyreigazítás helyett a fenti ötletet valósítja meg, akkor nem valószínű, hogy az „üzenetváltás” felét tényleg a betűszedővel iratja meg. Vagyis a betűszedőhöz intézett „nyílt levelet” és a „betűszedő válaszát” Petőfi „munkájának” lehet tekintenünk. Annál is inkább, mert ebben a tréfálkozásban ugyanaz a szellem nyilvánul meg, mint a frank–frakk szójátékkal űzött viccben: a segédszerkesztő unva a gépies munkát, a lélektelen korrektori robotot, minden alkalmat felhasznál arra, hogy még ebbe a hivatalnoki munkába is belevigyen egy kis szellemet, egy kis elevenséget. Jókai anekdotájának s a „betűszedővel váltott üzenetnek” fenti magyarázata egymást erősíti és valószínűsíti.

Figyelmes olvasással bizonyára még több olyan „elírást” találhatnánk a Divatlapban, amelyek szándékos „korrektori tréfának” foghatók fel. Nagyon is ilyen jellege van például a Honderű szerkesztője elleni, nyilvánvalóan tudatos „sajtóhibának”: Az akadémián „Petrichevich Horváth Lázár is levelező taggá nevettetett ki…”^* Ha ki nem vette észre a gonosz sajtóhibát, az a következő szám helyreigazítás rovatában figyelhetett fel rá… Tudjuk, hogy Petőfi milyen szívesen gúnyolódott Halászyn, ezen a jámboran érzelgős verselő ügyvéden. Ezért nehéz lenne egyszerűen véletlennek tekinteni, hogy egyik verse alatt a következő aláírás jelent meg:  Hálászy.^* A szíve hölgyének udvarolgató, hálálkodó poéta megtréfálása ez az aláírás. (Névaláírásokban különben nem is igen fordult elő sajtóhiba.) S lehetne még további példákat idézni.

Még egy kis epizódot kell megemlítenünk, hogy általánosabb képet alkothassunk Petőfi korrektori munkájáról. Ismert s sokat idézett tény, hogy Petőfi egy alkalommal helyreigazításra kényszerült, mert „lapjának” nevezte a Pesti Divatlapot. Figyeljük meg pontosan az esetet. A Nemzeti kör egyik táncmulatságával kapcsolatosan támadt afférban a kör részéről beküldött hosszadalmas mentegetődzést a szerkesztő megjegyzésekkel látta el. Az egyik megjegyzés alatt Petőfi nevét olvashatjuk: „Legvégül pedig azt is lehetett volna várni a köri bálrendezői választmánytól, hogy ha már a nemzetiséget egyedül a nyelvben helyheztetik – tehát tudnák is a magyar nyelvet alaposan s ne küldtek volna lapomba oly iratot, melly tele lévén nyelvtani, orthografiai hibákkal, tetemes javítást kívánt.”^* S a következő számban megjelent a helyreigazító nyilatkozat: „Észrevételembe a ,lapomban’ szó hibásan csúszott be, e helyett olv. e lapban.”

Ez az intermezzo a segédszerkesztő életében már komolyabb, s alapos okkal lehet feltételezni, hogy ez a mindenképpen megalázó helyreigazíttatás az egyik legelső elválasztó tényező lehetett Vahot és Petőfi kapcsolatában. De erre itt nem térhetünk ki, s e kis nyilatkozatot csupán Petőfi javítnoki munkájának szempontjából kell megvizsgálnunk. Ez incidensből teljesen világosan megállapíthatóak a következő tények: Petőfi nemcsak azt a bizonyos „egyszeri nyomdai korrigálást” végezte a Divatlapnál, hanem azt a munkát is, amelyet a mai sajtóban a rovatvezető (vagy szerkesztő) és az úgynevezett irodalmi szerkesztő együttesen végez: a kézirat „leadását”, „agyusztálását” is. Pontosabban: a kéziratok nagy részét, nyilvánvalóan elsősorban a verseket, de a jelek szerint gyakran más műveket is a költő formált át szedésre alkalmas állapotba. Erre mutat az a nyílt kijelentés, hogy az említett köri cikk stílusa a költő „tetemes javítását” kívánta. Ezt a munkát (tehát nemcsak a korrigálást) Petőfi teljesen ellenőrzés nélkül végezte. Lélektanilag ugyanis teljesen elképzelhetetlen, hogy Petőfi megmutatja megjegyzését Vahotnak (benne a „lapomban” elszólással), s Vahot szándékosan bennhagyja a lapban ezt a hibát, hogy azután a következő számban nyilvánosan szégyenítse meg a költőt. Vahotnak semmi oka nem lett volna arra, hogy így „beugrassza Petőfit”, sőt, ahhoz fűződött érdeke, hogy az akkor már egyre híresebb költő-segédszerkesztő s a közte lévő viszonyt teljesen harmonikusnak mutassa. Különben is: Vahotnak nem lett volna joga helyreigazítást követelni Petőfitől, ha ő előzőleg már látta volna az inkriminált nyilatkozatot.

A helyreigazítás valószínű története tehát azt bizonyítja, hogy Petőfi – mint látni fogjuk – nemcsak rostálta a verseket, hanem le is adta s végül a lap más anyagaival együtt nyomdailag korrigálta is azokat. Ez az eset is azt bizonyítja tehát, hogy Vahot nem utólagos szépítgetéssel növelte Petőfi segédszerkesztői munkájának fontosságát, amikor azt írta, hogy a költő „nem egy szerzőnek hiányos alakú… versét szépen átdolgozta”^*. Sőt, a fenti eset szerint, nemcsak a verseket, hanem más művek magyartalan stílusát is átdolgozta.

Ugyanezt valószínűsíti a „segédszerkesztői székben” Petőfit követő Kolmár egyik kínos esete is. Tanulságos lesz ezzel kapcsolatban idézni a főszerkesztő alábbi „igazolását”: „Lapunk múlt számában Greguss… versezete több helyt megcsonkítva és elferdítve közöltetvén, kénytelen vagyok nyilvánítani, hogy e hibát rendes segédünk távollétében lapunknál működött javítnok követé el, ki a szokatlan új metrumot nem találván jónak, majd minden verssorból egy-egy szótagot önkényesen elcsípett. Márpedig hogy a szerkesztő bokros foglalkozása közt még a correcturát is vigye, azt tőle méltányosan kívánni nem lehet.”^*

Fel kell tételeznünk, hogy olyan állapotok mégsem voltak a Pesti Divatlapnál, hogy a betűszedők javítgatták volna a verseket. Ez esetben tehát csak Kolmár lehetett a tettes, aki úgy megkozmetikázta Greguss versét, hogy a főszerkesztőnek kellett nyilatkoznia ez ügyben. E javítnoki beavatkozás viszont fényt vet Petőfi munkájára is.

Azidőben általában szokás volt szerkesztői javításokat „eszközölni” még a verseken is. Ismeretes, hogy Császár az Aradi Vészlapok-ban még Petőfi verseit is „kicsiszolta”. De a versjavítások mégsem tartoztak a segédszerkesztői munkák közé. Kolmár csak azért merhetett nekirontani Greguss versének, mert elutazó elődje a hivatal átadásakor elmondhatta néki, hogy ő szükség esetén átgyúrja kicsit a verseket…

Ebből az esetből is látszik különben, hogy Vahot nemigen ellenőrizte még a kéziratleadást sem. Nem valószínű ugyanis, hogy akár kéziratban, akár szedésben álló szövegen egész átírásba illő korrekciót engedélyezett volna – a kéziszedés korában. A Kolmár felsülése ügyében adott nyilatkozat tehát mintegy hivatalosan lerögzíti azt a tényt, hogy Vahot lapjánál még a versek átírása is belefért a „javítnoki correctura” fogalmába. Vagyis a költő korrektori tevékenysége nem csupán a nyomdai levonatok egyszeri javításából állt, hanem igen tetemes kéziratleadási munkából is.

A negyvenes évek divatlapjai rendszeresen közöltek színházi rovatot is. E rovatok természetesen megfeleltek a divatlapok általános jellegének, ezért elmélyült színibírálatot keveset találunk hasábjaikon. A színházi rovatok tulajdonképpen afféle „műsornaptárak” voltak, amelyeknek műfajilag is, mennyiségileg is legnagyobb részét a közönséges  hírek  szolgáltatták, vagyis a lapok mintegy utólag közölték a színházi műsort. A dátumok szerint időrendben sorakozó hírek között jelentek meg azután a kisebb nagyobb színi  jegyzetek, s ritkábban a már valóban  bírálatnak  nevezhető elmélyültebb kritikák, ez utóbbiak főleg az új magyar művek bemutatóiról. Önálló színházi-rovat vezető általában még nem volt, a főszerkesztő, a segédszerkesztő s az időről időre felkért írók-újságírók „adták le” a fontosabb jegyzeteket, míg magának a „naptár”-nak az összeállítása feltehetően a szerkesztőségi mindenes, vagyis a segéd dolga volt.

Ma már nehéz – sőt új források előkerülése nélkül alighanem lehetetlen – pontosan megállapítani, milyen mértékig vett részt Petőfi a Pesti Divatlap színházi rovatának szerkesztésében és írásában, hiszen a kisebb-nagyobb jegyzeteket nemigen jelölték névvel, de sokszor még álnévvel vagy monogrammal sem. Mindenesetre erősen valószínű, hogy a Pesti Divatlap első hónapjaiban Petőfi elég gyakran írhatott e rovatba. Ezt a feltevést erősíti 1. az a tény, hogy Vahot a lap átvételekor még nem rendelkezett kialakult külső munkatársi gárdával s így segédjére ezen a téren is rászorult, 2. Petőfi ismert vonzódása a színpadhoz, 3. az a tény, hogy néhány, monogrammal, illetve névvel jelzett jegyzetét ismerjük is.

Mielőtt megvizsgálnánk Petőfi divatlapbeli színiírásait, fel kell hívni a figyelmet költőnk joggal elsőnek nevezhető színijegyzetére, amely eddig elkerülte az életrajzírók és kiadásszerkesztők figyelmét.

Havas közölte úttörő kiadásában Petőfi elsőknek vélt színházi jegyzeteit, amelyek -ő- jegy alatt jelentek meg a Pesti Divatlap 1844. évi 4. számában. Joggal Petőfit tartva az -ő- jegy alatt író bírálónak, megjegyzi, hogy Petőfi szerzősége márcsak azért is „plauzibilis”, mert „bizonyítja azt az a minden teketória nélküli satirikus hang, mely mindjárt elevenre talál, továbbá az a feltűnő figyelem, melyben a cikkíró Egressyt részesíti.”^*

Újra elolvasva a Havas által közölt, elsőnek vélt színházi jegyzeteket úgy találtam, hogy ezek nem teljesen felelnek meg Havas jellemzésének. Négy darab, egyenként 9–5–7–3 soros, nem túl jelentős jegyzetet közölt Havas, amelyekből a szatírikus hang valóban kihallatszik, de Egressy iránti „feltűnő figyelem” alig található. A nagy színészről ugyanis csak ez a két, ráadásul külön szereplő mondat olvasható: „Egressy most fölötte ritkán játszik, vajjon mi az oka?”… „Egressy Gábor (Rudolf) jeles játéka tartá benne a lelket…” (Ti. Körner drámájában, a Hedvig, a banditahölgyben).

Különösnek tűnt, hogy e két elég szokványos mondatot Havas ennyire kiemeli, keresni kezdtem, nincs-e olyan színiírása a költőnek, amelyben a fentieknél nagyobb „figyelem” mutatkozik Egressy iránt. Ez a keresés annál is inkább indokolt volt, mert hiszen Petőfi a nagy színészhez írt versében arról beszél, hogy néki is része van Egressy koszorújának fonásában. („…S mit szóljak arról… Ki koszorúd, mit néhányan fonánk, – Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?”)^* Petőfi 1844 augusztusában írta ezt a verset, fel lehet tehát tételeznünk, hogy ezelőtt már ő is kiállt Egressy mellett. Nem kellett nagy kutató munka e „hiányzó” láncszem megtalálásához: a Havas által közölt, s a 4. számból való színijegyzeteket ugyanis megelőzi egy szintén -ő- jegy alatt írt s a 3. számban megjelent kis bírálat. E színijegyzet (lásd I. sz. Függelék) a Vasálarc című színművet, s főleg Egressy Gábor játékát viszonylag részletesen ismerteti.

Hogyan s miért hagyta ki ezt az írást Havas? Nem tudhatjuk. Mindenesetre nehezen képzelhető el, hogy megnézi, s kiírja a 4. szám -ő- jelzésű jegyzeteit, de nem olvassa el a 3. szám hasonló jelű írásait. (Noha amikor felsorolja a Petőfinek nem tulajdonítható színijegyzeteket, megint  csak  a 4. számot említi). Mégis valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, amely szerint Havas megnézte, sőt ki is másolta a 3. számban megjelent színibírálatot, s jegyzeteiben megfelelően jellemezte is. Később azonban a színikritika elkallódott – a jegyzetek megmaradtak, s Havas elfeledkezett az első bírálatról. (A Havas által kiemelt „feltűnő figyelem Egressy iránt” a 3. szám jegyzetére inkább vonatkozhatik.) Legkevésbé valószínű a harmadik eshetőség: az ugyanis, hogy Havas tudott a 3. számban megjelent színijegyzetről, de azt nem tartotta Petőfiének. Ez esetben ugyanis meg kellett volna magyaráznia, hogy a 3. szám -ő-vel jelzett nem-Petőfije hogyan lett a negyedik számra, egy hét múlva, hasonló jelű Petőfi?

Akárhogy is történt, végül is mindegy, hol tévedt Havas: a Pesti Divatlap olvasásakor, vagy jegyzetei rendezésénél? Az a lényeg, hogy Havas nyomán valamennyi kiadás felvette a 4. szám kevésbé jelentős színijegyzeteit, de nem tett említést a 3. szám fontosabb színibírálatáról. Még az új, akadémiai kiadás is áldozata lett Havas tévedésének, noha a lelkiismeretes és egyebekben pontos szerkesztők másutt kiigazítják Havas hibáit.

Természetesen nincs feltétlen bizonyítékunk arra, hogy a Vasálarcról szóló jegyzetet Petőfi írta. De ha elfogadjuk Havas jogos feltevését, hogy az -ő- Petőfi monogramja, akkor a 3. szám színijegyzetét is a költő munkájának kell tekintenünk. Ezt erősíti az a tény is, hogy a Pesti Divatlap egyáltalán írt erről az előadásról. Ugyanis a darab premierje még 1835-ben zajlott le, – s Bajza már 1842-ben egy mérges kritikában „kannibáli műnek” nevezte a Vasálarcot.^* Ha csaknem egy évtizeddel a premier után, a közben többször is játszott^* darabot a Divatlap újra megemlíti „nyárhó 9-i” előadása alkalmából, akkor ezt alighanem csak Egressy kedvéért teszi – Petőfi. A Honderű és az Életképek csupán a puszta hírt közölték az előadásról. Egressy, aki már 1835-ben jutalomjátékul választotta e rémdráma főszerepét, úgy látszik, testére szabott szerepnek érezte a király figuráját s jó alakítást nyújthatott benne. Már Bajza idézett bírálata is kiemelte játékát.

Megjegyzendő különben, hogy a mű eredeti magyar címe: A vas álorcza. Írói pedig nem Bayard és Thoulon (ez utóbbi pontosan: Théaulon), hanem másik, két, különben hasonló romantikus darabgyáros: Arnoult és Fournier.^*

A Vasálarc-előadás Petőfi adta ismertetésére itt nincs terünk részletesen kitérni, de néhány tanulságot mégis érdemes lerögzíteni.

1. Mindenekelőtt fel kell jegyeznünk a dátumot: Petőfi 1844. július 1-én kezdte tényleges munkáját a Divatlapnál s 9-én már mint színházi bíráló ült le a nézőtérre. Elég hamar eldőlt tehát, hogy Petőfi a Divatlapnál költői minőségén kívül nemcsak mint korrektor és újdondász fog szerepelni, hanem mint színibíráló is.

2. A Vasálarc előadásáról írt jegyzet a híres III. Richárd-kritika után Petőfi legérdekesebb színiírása, nemcsak azért, mert ez az első, hanem mert eléggé jellemző Petőfi és Egressy kapcsolatainak kezdeteire. Elgondolkoztató, hogy Egressy méltatásával kezdi színibírálói tevékenységét – s utolsó ismert színikritikáját is Egressyről írta 1847-ben.

3. Ez a második nyomtatásban megjelent prózai írása. Az elsőhöz képest (Irói jogtapodás a Regélőben 1843. jún.) bizonyos stiláris egyszerűsödést mutat s kiemelkedik a korabeli színijegyzetek többségének dagályos, puffogó, vagy nyakatekert szóhalmazából. Mindamellett ez a stílus elmarad még az Úti jegyzetek oly forradalmian egyszerű, közvetlen írásmodorától.

4. Az operaelőadásokra vonatkozó zárójelbe tett megjegyzés nemcsak azért érdekes, mert az „opera vagy dráma?” sokat vitatott problémájában közvetve állást foglal, hanem azért is, mert hangot ad Petőfi ismert viszolygásának a „komoly zene” iránt („kurjantás”), s ezzel még valaminek: annak ugyanis, hogy mily természetszerűen szövődnek már első prózai írásaiba is szubjektumának alkotóelemei.

5. Érezzük, hogy ebben az írásban még elsősorban nem az író beszél, hanem a színpadra kacsintó ex-színész. Színész szíve bánkódik az értetlenségen, az elmaradt tapsokon, színész szemmel látja Egressy játékának részletfinomságait is. Legtöbb színibíráló társánál hiába keresnők a színészi játék iránti ilyen érzékenységet.

6. De azért az írói oroszlánkörmök is látszanak… A Vasálarc 5 felvonáson át rajzolgatott romantikus hősét néhány jelzővel pontosan elénk tudja állítani: „tüzes, önérzetteljes, utóbb a vasálarcz alatt gyengülő, végre vázzá sorvadt, lélekben eltompult szerencsétlen királyfi” – a hős és a dráma kibontakozása egyetlen félmondatban!

Végül felmerül a kérdés, hogy Petőfinek ezt az első színibírálatát nem fogja-e követni egy újabb „elsőbb” írás? Ez nem látszik valószínűnek. A Divatlap első számában Vahot írt tekervényes színibevezetőt, e mellett csak névtelen, egymondatos hírek állnak. A második számban van néhány kisebb színi jegyzet, de stílusuk nem mutat Petőfire, s főleg egyik alatt sincs név vagy jelzés. A harmadik számban jelenik meg az „-ő-” aláírás, s felette Petőfi joggal elsőnek nevezhető önálló színibírálata. Más lapba ezt megelőzően nemigen adhatott színibírálatot, az a néhány, nem hiteles sor pedig, melyet Kozma Sándor színijegyzetében írt, nem nevezhető önálló munkának.

Jogosan tételezhető fel viszont, hogy, főleg 1844-ben még több névtelen, esetleg betűjelzéses színijegyzetet írhatott Petőfi. Egressy Ákos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Petőfi „a szerkesztőségi szabadjeggyel látogatta a nemzeti színházi előadásokat, leginkább akkor, ha atyámnak nagy szerepe volt…”^* Baróti Lajos szerint Petőfi „a szabad jegyet nem sokszor vette igénybe, átadta a referensséget Neumannak…”^* Neumann minden jel szerint a Divatlap Aszódi álnéven író színikritikusával azonos,^* az Aszódi név pedig, szerkesztőségi ajánlással, az 1845-ös évfolyam 3. számában jelenik meg először. 1844 második felében tehát, amíg Petőfi szabadjegyes látogatója volt a színháznak, a névtelen hírek és jegyzetek egész sorát írhatta. Néhány jegyzet stílusa igen erőteljesen hasonlít is Petőfiére, de ezek elemzésével túlságosan bizonytalan talajra lépnénk, ahelyett röviden tekintsük át a költő ismert jegyzeteit, színi írásait.^*

Az első jegyzeten kívül a már említett négy kis jegyzet a 4. számban jelent meg. Ezek érdektelen darabokról szólnak, – Petőfi ezért legfeljebb egy gúnyos félmondat erejéig méltatja figyelemre magukat a műveket. Megjegyzéseiben inkább az értetlen közönséget bírálja megint (Lázár pásztor), illetve Egressy szerepeltetését hiányolja, majd egy másik előadásban dicséri a nagy színészt (Hedvig, a banditahölgy). A szerelem mindent tehet előadását ismertetve „a haszontalan silányság” fordítójának idejétmúlt „ékes stílusát” teszi nevetségessé, Ducange bizarr „főművét” (Harminc év egy játékos életéből) pedig egyszerűen megsemmisíti: „Beszélik, hogy sokkal több ásítás volt mint néző; beszélik… mert én bizonyosan nem tudom, minthogy már az első felvonásban… elaluttam.”^*

E négy – betűvel jelzett – jegyzeten kívül még egy ismert Petőfi színiírás jelent meg a Pesti Divatlapban: az 1845. február 9-i számban. (A legjobb az egyenes út és a Fiatal férj előadásairól.) Ezzel együtt jelent meg egy névtelen operai hír is (Báléj). Havas ezt is Petőfi írásának vélve, közöltette kiadásában, nyomában a többi szerkesztőkkel. Az új akadémiai kiadás – jogosan – nem vette fel ezt a négy sort Petőfi művei közé. Nem is lenne indokolt, hogy annyi szellemes névtelen írás közül éppen egy dalmű jellegtelen hírjegyzetét tulajdonítsuk Petőfi munkájának, aki köztudomásúan nem is igen ment el énekes-zenés előadásokra. Havast a tördelés tévesztette meg: a Báléjről szóló jegyzet a Petőfié felett van, – de nem azért, mert azt is Petőfi írhatta, hanem a naptári rend miatt. A Divatlap ugyanis, mint láttuk, a dátumok sorrendje szerint ismertette az előadásokat, s ezért minden jegyzetet külön-külön névvel vagy monogrammal jelzett az, aki tudatni akarta szerzőségét. (Az előbbi négy jegyzetnek például mindegyiknek külön-külön -ő- a jelzése.)

Mivel 1845 februárjában már Neumann írta a Divatlap legtöbb színibírálatát, Petőfi azért léphetett csak fel s méghozzá névvel, a színházi rovatban, hogy nagyobb nyomatékkal követelhesse barátjának, a későbbi „francia forradalmárnak” s akkor még vidéki színésznek, gyakoribb szerepeltetését a nemzeti színházban. E tüntető kiállásnak meg is lett az eredménye. Petőfi azt írta, hogy reméli, Dobsának „nem kell ismét egy hónapig várakoznia legközelebbi szerepére.”^* Egy héttel az erőteljes figyelmeztetés után Dobsa már újra játszik, Aszódi szerint azonban nem nagy sikerrel.^*

Petőfi tehát névvel vagy akkoriban is könnyen felismerhető betűjelzéssel három alkalommal lépett fel a Pesti Divatlap színházi rovatában és összesen hat előadásról számolt be. Mind a három alkalommal nyilvánvalóan az a szándék vezette, hogy barátai mellett kiálljon. Négy előadásról írva emeli ki Egressy játékát, egyszer pedig Dobsa mellett tör lándzsát. Később még látni fogjuk, hogy Petőfi a Divatlapot egyéb téren is igyekezett barátai népszerűsítésére felhasználni. E kis jegyzetekből is látszik azonban – s ez nem kevésbé fontos –, hogy e népszerűsítést nem az akkor oly megszokott klikk-elvtelenség alapján törekedett biztosítani. Nagyon is élesen száll szembe azzal az igazságtalansággal, hogy másokhoz mérten háttérbe szorítják Dobsát, de a „nem mindennapi tehetség” pesti bemutatkozásáról meglehetősen tartózkodóan ír, „félérdekű” szerepét hibáztatva, mert az nem adott elég lehetőséget tehát Dobsának, hogy tehetségét eléggé megmutassa. A kortársi kritikusoknak alighanem igazuk volt akkor, amikor Aszódival egyetértésben, nemigen lelkesedtek Dobsáért, aki valószínűleg nem volt igazi színészi tehetség. Petőfi baráti érzelmében tehát kissé többre értékelhette Dobsát, mint mások, – de annyival többre nem, hogy játékát elvtelen módon dicsérte volna. Ugyancsak ebben a februári jegyzetben Egressyről, akit fölöttébb tisztelt, ezt az egyetlen mondatot írta: „Egressy gyönyörködtetett bennünket; csak azt nem szeretem, hogy nagyon sokat rángatta a kabátja szárnyait.”^* Petőfi tehát, minden rajongása ellenére, azt is megírta, amikor és amelyik előadásban nem tetszett néki Egressy modorossága.

Tudjuk, hogy a fiatal írók között „a Nemzeti Színház is állandó vita tárgy volt… Megvolt az antagonizmus a dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak; egyik Egressyt, másik Lendvayt csodálta…”^* Ismeretes, hogy költőnk ebben a művészi-esztétikai vitában Egressy pártján állt. Ezért érdekes, hogy már 1845-ben arra készült, hogy komolyabb cikkben fejtse ki nézetét az „Egressy vagy Lendvay?” problémában. A Divatlap egyik színibírálatához, amely nem akarta Egressy és Lendvay játékát összehasonlítani, „mert ez kényes dolog”, Petőfi az alábbi rövid lábjegyzetet fűzte: „Majd máskor. Petőfi.”^* Egy hónap múlva azonban búcsút mond a segédszerkesztősködésnek, s talán ez lehetett az oka, hogy szándékát nem valósította meg. Ez a kis epizód is azt mutatja azonban, hogy a III. Richárd előadásról s Egressy nagy alakításáról két évvel később írt ragyogó elemzésére már régóta készült a költő.

Egészben véve megállapíthatjuk, hogy Petőfi divatlapbeli színiírásai esztétikai szempontból alárendelt jelentőségűek, viszont a költő életrajza, fejlődésképe szempontjából nagyon is fontosak. Ujjgyakorlatok voltak ezek a később megírt s a költő legnagyszerűbb prózai írásai közé tartozó III. Richárd-bírálat megalkotásához, s emellett eszközök és módok ahhoz, hogy a költő a színpad elhagyása után is megtartsa a színházművészethez fűződő szoros kapcsolatait.

Aki a Pesti Divatlap 1844–45-ös számait lapozgatva a „Szerkesztői értesítés az írókhoz” című rovatot is elolvassa, sokszor  kihallja  Petőfi hangját ezekből a tömör kritikai szentenciákból. Ha megnézzük a fontosabb forrásokat, azokból ki is derül, hogy Petőfinek, 1844 júliusától 1845 áprilisáig segédszerkesztői kötelességei közé tartozott a beküldött szépirodalmi művek megrostálása. A legfontosabb forrás Petőfi Úti jegyzeteiben található: itt a költő „leleplezi magát”, mint a Pesti Divatlaphoz beküldött rossz versek hóhérát. Leírja egy „álmát”, amelyben utazását „egy szilaj tekintetű ifjú” szakítja félbe, „pisztolyt szegezve” mellének, kinek is a költő felajánlja kevéske pénzét, de az így felel: „Nekem nem kell hitvány erszényed… nekem élted kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifjú lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a Pesti Divatlapba s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értesülésünkre esett, hogy az új nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt s te mind halálra ítélted… ezért te is meghalsz!…”^*

A rossz költemények halálos ítéletének kihirdetése a Szerkesztői értesítés az írókhoz című rovatban történt. Petőfi fent idézett heinésen tréfás önleleplezése tehát nyílt útmutatás arra, hogy megoldjuk a Pesti Divatlap szerkesztői üzenetének problémáját, Petőfiben jelölve meg azok szerzőjét. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy Petőfi csak rostált volna s nem ő írja a szerkesztői értesítéseket, hiszen ő volt a segéd, az ilyen apróságok őrá tartoztak. Ferenczi, Szinnyei s mások nyilván erre gondoltak, amikor Petőfi szerkesztőségi feladatai közé az értesítés-írást is beszámították, – noha egyikük sem vizsgálta meg, mit is jelenthetett az a munka a valóságban.

A probléma mégsem olyan egyszerű mint első pillanatban látszik. Felmerül egy meglehetősen zavaró akadály: az ugyanis, hogy a Pesti Divatlap egyik szerkesztői értesítése két versbírálóról beszél. „Hogy a Pesti Divatlap szerkesztője – szól az értesítés – a visszautasítandó versek írói méltatlan neheztelése ellen tökéletesen biztosított legyen, ezentúl minden verses költemény megbírálását két ismert jelességű s részrehajlatlan lyrai költőnkre bízza…”^*

E bonyodalom ellenére mégis van négy alapos okunk arra, hogy a Pesti Divatlap szerkesztői értesítéseit egy meghatározott időpontban érdemileg Petőfi munkájának tekintsük.

1. Vahot nyilvánvalóan nem foglalkozott a lapba küldött írások zömével, csupán az ismert nevű, vagy mások által már ajánlott szerzők írásaival. Ezt nyilvánosan többször is kijelenti, részben, mint fentebb, hogy „biztosított legyen” a neheztelések és sértődések ellen, másrészt, hogy eldicsekedhessék „jeles költő barátai” által összegyűjtött kiemelkedő verstermésével.^* A 18. számban, tehát a lap átvétele után négy hónappal jelenti ki, hogy két költő fogja végezni a versrostálást. De a szerkesztői válogatás nyilván kezdettől folyt s a rostálás eredményeit közlő első értesítés már a 3. számban megjelent. Vagyis: mivel Vahot nem vehetett részt ilyen, általa különben sem ismert versek bírálatát közlő rovat szerkesztésében, a 3. és 18. szám közti üzeneteket minden valószínűség szerint Petőfi szerkesztette, ami ez esetben azt is jelenti, hogy ő írta, ő lévén a lap mindenese.^*

Lényegesen nem változhatott a helyzet akkor sem, amikor a főszerkesztő határozatára (?) két költő vette át a rostálást. Vajon mi lehetett e döntés oka? Valószínűleg a sértett zsenijelöltek áskálódtak Petőfi rostálói monopóliuma ellen, őket akarta megnyugtatni Vahot. (Erre mutat esetleg „a részrehajlatlan” szócska is Vahot fenti jegyzetében.) Akárhogy is volt, Petőfi szerepe nem csökkenhetett a szerkesztői értesítésekben. Mert ha ő nem tartozott volna ezek után „a két költő” közé, akik elbírálják a műveket, hanem csupán a kész ítéleteket szerkesztette s adta volna le az értesítés-rovatban, akkor ez túlságosan is jelentéktelen szerep lett volna ahhoz, hogy Petőfi még egy félévvel később is úgy beszéljen magáról, mint aki hivatalból gyilkolja a Pesti Divatlapot elözönlő rossz verseket. Az egyik bíráló költő tehát mindenképpen ő, márcsak azért is, mert Vahot lapja ekkoriban már zseniális költőnek nevezi Petőfit, ő volt a lap „szenzációja”. Hogy ki lehetett a másik bíráló költő? Esetleg Vachott Sándor, akit akkoriban szintén „elismert jelességű” költőnek tartottak, ráadásul testvér volt, vagyis nem pénzért, hanem szeretetből kellett hogy segédkezzék a pénzügyekben oly érzékeny főszerkesztő-bátynak. De akárki is volt a másik vers- és műbíráló, „külső ember” volt, vagyis munkája nemigen terjedhetett többre mint a puszta véleményezésre.

A versbírálás valószínű módja tehát a következő lehetett a 18. szám után. Petőfi felosztotta a beérkező műveket, verseket, beszélyeket, egy részt társának adott, másokat esetleg a főszerkesztőnek, a többit magánál hagyta. Egy idő után – a megjelenési dátumok szerint néhány nap múlva – „behajtotta az ítéleteket”. Ezek valószínűleg szóban elhangzott vélemények voltak, s Petőfi fogalmazásában kerülhettek bele a rovatba. Nem valószínű ugyanis, hogy a másik – hangsúlyozzuk: külső – bíráló vagy akár a főszerkesztő megfogalmazott „kis kritikák” kíséretében adja vissza a rovatszerkesztőtől megbírálásra kapott műveket. Inkább elképzelhető, hogy a bíráló külön választja a közölhető és a (többségükben) nem közölhető írásokat. Ez esetben a rovatszerkesztő vagy egyszerűen tudomásul veszi a felkért bíráló véleményét s aszerint teszi be az illető műveket a megfelelő listákba, vagy pedig maga fűz hozzájuk véleményt. Eszerint valószínű, hogy amelyik mű nem formális felsorolásban, hanem rövid értékeléssel kapja meg a maga ítéletét, az a segédszerkesztő „kezén ment át”.

De tegyük fel, hogy időnként kész írásos, megfogalmazott véleményt kapott Petőfi, mondjuk a kéziratra írt egy-két mondatos megjegyzés formájában. Ez esetben is csak a legritkábban másolhatta le minden további nélkül az ilyen véleményeket, mert hiszen néki a számonként 10–30–50 műről közlendő véleményt össze kellett fognia, 10–15 s csak kivételesen több sorba kellett tömörítenie. Aki csak egy kicsit is ismeri a szerkesztőségi munkát, az nem vitathatja, hogy az ilyen „tömörítések”, húzások, végeredményben új fogalmazást adnak. (S itt hadd jegyezzem meg: az ilyen összefoglalásokat, a többirányból érkező megjegyzések „rovatosítását” – a munka természetéből következik ez – csak  egy  ember végezheti, az „egy” ember pedig megint csak nem lehetett más, mint a költő-segédszerkesztő.)

A fentiek alátámasztására még egy példát: a műbírálás megosztása után történt, hogy valaki (az egyik bíráló?) közlésre javasolt egy művet, amelyet a rovatszerkesztő a következő számban megóvott: „B. Vince Erdélyi utazását csak egy barátunk ajánlatára fogadtuk el, de később magunk is átolvasván azt, tapasztaltuk, hogyha közleni akarnók, rossz, szabálytalan styljét egészen újra kellene átdolgoznunk, mit tőlünk kívánni nem lehet.”^* Elképzelhetjük a jelenetet: a bírálótárs, vagy valaki más, elolvassa a szóban forgó műveket s „általában” érdekesnek találja. Átadja a segédszerkesztőnek, aki viszont más szemmel nézi a művet, hiszen az ő dolga a szabálytalan styl átdolgozása s ezt – ebben az esetben – túl nehéz feladatnak tartotta a várható eredményhez képest, noha amennyiben a mű igen tetszett néki, még az ilyesmire is hajlandó volt. Itt világosan látszik a két különböző álláspont: a véleményt mondó külső és a tényleges munkát végző belső munkatársé.

Érdekes, hogy B. Vince (Bártfay) előbb elfogadott, majd elutasított útinaplója mégiscsak megjelent – akkor, amikor Petőfi már nem volt a Divatlap segédszerkesztője. Ez is azt valószínűsíti, hogy Petőfi volt az útinapló elutasítója vagyis egyszersmind az értesítés írója: Vahot csak akkor közölte az átdolgozásra szoruló írást, amikor az új segéd, Kolmár vállalta a stilisztikai csiszolást. Eszerint a költőnek nem csupán rostálási joga volt, hanem – feltehetőleg néhány hónapos segédeskedés s főleg költői rangjának gyors emelkedése után – ezt a jogát nemegyszer még a főszerkesztővel szemben is tudta érvényesíteni.

Vahot, évtizedekkel később, úgy tünteti fel segédjét, mint akinek, legalábbis a versrostálásban, kizárólagos döntési joga volt. Az irányítható emlékezőtehetséggel megáldott irodalmi férfiú amikorra elfelejti, hogyan írta le Petőfi felvételét („Önnek nem lesz más dolga mint a versírás és a correctura…”^*), kiböki, hogy milyen sok gondot okozott segédszerkesztőjének a versrostálás: „…a kiben a költészetre hivatást vett észre, mindazt testvérileg pártolá… nem egynek hiányos alakú, de jó eszmét tartalmazó versét szépen átdolgozta, élvezhetővé tette. Ezért én a lapomba adott versek bírálatát egészen rábíztam; s minthogy ez időben sok versíró kopogtatott nálam, ő mint versitészi teljhatalmú megbízottam, valódi villámhárító volt rám nézve és szigorú ítéletei által több ellenséget mint barátot szerzett magának…”^*

A „teljhatalmú megbízott” hangzatos címét vehetnénk utólagos vahoti túlzásnak is, ha nem láttuk volna, hogy Vahot már annakidején is ugyanígy reszketett a megsértett versírók dühétől; s ha a Petőfi idézett nyilatkozata is nem ebbe az irányba mutatna. Így tehát a szerkesztőségi munka valószínű menetének megrajzolása, Petőfi „önleleplezése” és Vahot nyilatkozatának alapján megállapíthatjuk, hogy az ismeretlen nevű szerzők műveinek rostálását s ennek következtében a szerkesztői értesítések írását Petőfi végezte: az 1844-es év 3. számától a 18.-ig lényegében egyedül, ettől kezdve segédszerkesztői állásának felmondásáig bizonyos segítséggel.

2. Erre mutat a szerkesztői értesítések hangja, stílusa, iránya is. Ha Vahot azt írja, hogy Petőfi „szigorú ítéleteivel” ellenségeket szerzett magának, akkor azt nemcsak az Úti Jegyzetek tréfás epizódja igazolja, hanem e szerkesztőségi üzenetek modora is. A tömör, világos, egyszerű stílusban, sallangmentesen szerkesztett üzenetekből minduntalan kitör a költő szenvedélye, gúnyos megvetése az áltehetségek s a holt iskolák követői iránt. Ezeket az üzeneteket nem közönyös hivatalnok írja, hanem egy hol dühös, hol a sületlenségek felett szórakozó zseni, aki nem állhatja meg, hogy a szerkesztői értesítés száraz műfaját áttörve, szubjektív véleményének is hangot ne adjon. Ezek a néha sértegető ítéletek nem állottak a lap érdekében, (Vahot szavaiból ez is kiderül), itt egy  költő,  s nem egy lapszerkesztő szava szólal meg. Néhány példa: „Novellája regénynek is elég hosszú s minden inkább mint novella… versezete komoly költeménynek kissé nevetséges…”^* „B. Dávid urat kérjük szépen; ne alkalmatlankodjék többé oly sületlenségekkel, mint a Báj-dal; ily versért a postabért fizetni s még azt végleg is olvasni, kétszeres bosszúság, noha lehetetlen volt kacajra nem fakadnunk verse ilyetén kifejezésein; …”^* (S következik a vers is, amelyet „kikacagni” oly jogosult volt. Lásd: IV. Függelék. Gondoljunk arra is, hogy Petőfinek kedvelt kifejezése ez: „lehetetlen kacajra nem fakadnom…”) „A mai napig hozzánk beküldött 45 versezetből egy sem közölhető, sőt vannak ezek között oly iszonyú rosszak, hogy nem a vers, de magok a szerző urak érdemelnének egy kis  nyomást,  például egy amolyan toldias kéznyomást, hogy többé versírás véget tollat ne vehetnének kezökbe…” A  kacaj az isszonyú  versek felett – ez is azt mutatja, hogy ugyanaz az ostor suhog itt a rossz költők felé, mint amely az Úti Jegyzetekben is csapkod s majd az Úti Levelekben ily mérgeset csattan: „Óh barátom, van-e szánalomra és irgalomra méltatlanabb állat, mint a rossz poéta? nincs. Rossz kritikusaimnak úgy bocsásson meg az isten, a mint én megbocsátok, de rossz poétának sem én, se az isten meg nem bocsátunk… a rossz poéta örökké rossz poéta marad… úgy hal meg, mint született; … másoknak unalmára s így legóriásibb bosszúságára…”^* Aki így haragszik a rossz költőkre, az nemcsak azért dühös, mert  azok is  érvényesülnek, e dühből kiérezzük azt a bosszúságot is, amelyet a rossz költőkkel való bajlódás okozott. (Lásd fentebb a „kétszeres bosszúság” kifejezést.)

3. Van némi bizonyító ereje a szerkesztői értesítésekből kiolvasható elveknek is, amelyek kivétel nélkül mind megfelelnek Petőfi ismert költészeti s morális felfogásának. A visszautasított versek nagy része „németes homálya”, „dagálya”, „képtelen érzelgőssége” miatt akad fenn a rostán. Az egyik üzenet valóságos gyüjteménye a Petőfi által elutasított elveknek: „Nem közölhetők; K. A. igen dagályos Hűtelen című novellája, B. F. S. L. szárazon írt hely és nép ismertetése; Sz. K. titkos hírei, mellyek a női szemérmet fölötte sértenék; a D. F. által fordított Utazó gondolat inkább való a homályos, titokszerű dolgokat kedvelő németnek, mint az egyszerűséget szerető magyarnak…”^* „N. J. népdalaiban hibázik a fődolog; a népszerű írásmód.”^* Érdekesek azok az üzenetek, amelyek a laptársakra vonatkoznak. Ahol lehet, természetesen ütik az Életképeket és főleg a Honderűt, amelyek egyelőre még nem annyira elvi, mint, legalább is jórészt, üzleti ellenfelek. A megjelenésre áhítozó álköltők persze sietnek csepülni a Divatlap konkurrenseit, így óhajtva végre „sikert remélhetni.” De a segédszerkesztő szigorú: a rivalizálás kedvéért se enged át olyan műveket, amelyek nem érik el a kívánt színvonalat. Visszautasítás közben hol csíp egyet a „megkímélt” laptársakon, hol érdekesen fejtegeti a sajtóvita néhány elvét: „A Gorove Nyugotjára többek által írt ellenbírálatot azért nem közölhetjük, mert oly kritika mint a honderűi volt, mely a nevezett utazásnak egyedül nyelvhibáit piszkálgatá, a józan olvasók előtt nyom nélkül szokott elenyészni…”^* Egy másik paródiát azért utasít vissza, mert „az Életképek szerkesztője személyességében támadtatik meg, s mert az író álnév alatt nyilaz. Ily esetben pedig férfihoz illő nyíltság kívántatik.”^* „Sz. I. kikelését az Életképek ellen s mind ott, mind itt hasznavehetetlen verseit visszautasítjuk.”^*

Saját ellenfelét, azt mondhatnánk barátsága árulóját, Szeberényit nem kíméli. Már Dr. Váczy János is Petőfinek tulajdonította^* e következő „értesítést”: „Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő epistolája nem lévén olyan, amely magát a szerzőt is  megdicsőítené, ünnepélyesen visszautasíttatik, kivált miután tapasztalni lehet, hogy némely emberek úgy nevezet barátaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták.”^*

Érdekes a kezdőkhöz intézett két „értesítés”: „Ne higyje J. E. úr, hogy mi az író neve után indulunk, írjon bár Péter vagy Pál számunkra jót, élvezhetőt, mi az ily művet lapunk köréből az ismeretlen név miatt nem fogjuk kizárni.”^* „…egyébiránt ezen visszautasítás még nem dönti el, vajon a szerzőben van-e tehetség vagy nincs, ez egyiknél hamarabb, másiknál későbben fejlődik ki.”^*

4. Végül nem lehet figyelmen kívül hagyni egy fontos körülményt: 1845 április elején Petőfi a Felvidékre utazik, s a „segédszerkesztői székbe” barátja, Kolmár ül, aki erről a ránézve oly megtisztelő cseréről majd versben is beszámol az utókornak. Ami számunkra érdekes: e csere eredményeként teljesen megváltozik a szerkesztői értesítések jellege. A gúnyos csipkelődések, a rossz költőknek kilátásba helyezett botütések, a költészeti kiokítások elmaradnak, általában csak formális felsorolások szerepelnek a rovatban s – dicséretek. Lehet, hogy Kolmár azért nem mert úgy „beletaposni” a Helikonon nyüzsgő seregbe, mert mindjárt az első alkalommal, amikor elődjéhez hasonlóan akart dolgozni, pórul járt (amint erről Greguss verse kapcsán már szó volt). De a szerkesztői értesítések megváltozásának nem az a fő oka, hogy Kolmár nem mert – az az oka, hogy nem tudott szigorú lenni az álpoétákhoz. A jámbor Kolmár más szemmel nézi az „utánzókat” mint zseniális elődje, ő egyszer sem tud, nem is tudhat úgy felháborodni a költészet megbecstelenítésén. Vagyis: mivel nem valószínű, hogy Petőfi távoztával egyszerre megjavult a magyar irodalom színvonala, fel kell tételeznünk, hogy a bíráló színvonala változott meg. A gúnyos hang eltűnése s a dicséretek elszaporodása is azt mutatja, hogy korábban a költő végezte azt, amit annak távoztával a derék irodalmi tisztviselő folytatott.

Mielőtt mindezekből a bizonyítékokból levonnánk a végső tanulságot, még néhány vitás problémára ki kell térnünk. Először is azt kell megvizsgálnunk, hogy mennyiben lehet Petőfi munkájának tekinteni a nem verses művekre adott szerkesztői értesítések írását? A jelek szerint Petőfi nemcsak a versek rostálásával foglalkozott, pontosabban: nemcsak a versek szerzőinek küldött értesítéseket, hanem általában ő fogalmazta a választ a levelek, beszélyek, útinaplók szerzőinek is. Vagyis még abban az esetben is ő írta és szerkesztette a prózai szerzőknek szánt értesítéseket, ha magát a rostálást a főszerkesztő vagy valaki más végezte el. A prózai művek selejtje eleve a segédhez került, a jelesebb szerzőknek adott válaszokat pedig tartalmilag készen kapta, de a végső megformálás, a válasz beillesztése az értesítés rovatba az ő dolga volt. Az eddigiek alapján láthatjuk, hogy ez másképpen nem is történhetett.

Ha az értesítésekben rendszertelenül egymás mellé rakva sorakoznának a versekre illetve a prózai művekre adott válaszok, akkor elképzelhető lenne, hogy a segédszerkesztő munkája nem állt egyébből, mint a puszta „leadásból”. De az értesítés rovat rendszerint szerkesztett rovat, vagyis világosan látszik, hogy ugyanaz a szerző írta az egymással összefüggő válaszokat. Így például: „A tétényi bíróleány… nem üti meg a mértéket. – K. Ignácz beszélye és verseiről éppen olly véleményben vagyunk… S-di versei nem sokat érnek. – Cz. beszélye még kevesebbet. – N. Ferencznek prózái és versei egyaránt nem használhatók.”^* „A Kézcsók… és Holdvilágkor című próza és versek, dagályos, érthetlen előadásúak lévén, nem adhatók.”^* E még tetszés szerint gyarapítható idézetekben természetesen folynak egybe a verses és prózai művek bírálatai, bizonyítékául annak, hogy ugyanannak a szerzőnek a művei. Nincs tehát okunk arra, hogy a szerkesztői értesítéseket kétfelé osszuk, s csupán a versekkel foglalkozó részt tartsuk Petőfi munkájának. Mégis valószínű azonban, hogy a nem Petőfitől származó, főszerkesztői vagy egyéb toldalékok az értesítés rovatban főleg a prózai munkákhoz kapcsolódnak.^*

Még két üzenetről röviden külön is szólni kell. Az egyik, a már idézett 1844. évf. 18. számú értesítés, amelyben a két versbíráló megbízatását bejelenti a lap. Ez az értesítés feltehetően inkább Vahot tollából való. Erre mutat a nyakatekert stílus, továbbá „a méltatlan neheztelés elleni tökéletes biztosítottság” hangoztatása, ami teljesen Vahotra vall, – még évtizedekkel később írt emlékirataiban is ugyanezt az indokolást hangoztatja.^*

A másik vitás értesítés az 1845-ös évfolyam első negyedéből való, a 23. számban jelent meg. Ebben Petőfi saját nevével „lábjegyzetet” fűz a „szerkesztő értesítéséhez”. Ebből az derülne ki, hogy Petőfi csak a lábjegyzetet írta, de a megjegyzés fölötti értesítés a szerkesztőtől ered. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy „ál-lábjegyzetről” van szó: Petőfi egy tréfás fordulattal még egyet bökött a barátságára méltatlan Szeberényin, akit előbb névtelenül, a szerkesztő nevében, majd saját nevében is megfricskázott.

Összefoglalva tehát: megállapíthatjuk, hogy 1844 júliusától 1845 áprilisáig a Pesti Divatlap szerkesztői értesítéseit érdemileg Petőfi írta és szerkesztette. Az értesítések minden egyes sorát nem tekinthetjük Petőfi „eredeti művének”, hiszen ma már megállapíthatatlan, hogy milyen mértékig keveredtek idegen gondolatok és mondatok Petőfi sorai közé. Az egész azonban, fővonalaiban, Petőfi munkája.

Ily módon, pusztán az értesítésekkel, csaknem egy ívnyi, nem hiteles, de a költő szellemének jegyeit magánviselő új írássorozattal gazdagodik a Petőfi-életmű. A további kutatások bizonyára feltárják majd ennek a gazdagodásnak nagy életrajzi-esztétikai jelentőségét. Hiszen már a legelső üzenetben találunk olyan adatot – az Eulália című novella elutasítását – amely megkönnyítheti Petőfi sokat vitatott Eulália című paródiájának hitelesítését. A további üzenetek is lépten-nyomon fontos összefüggéseket tárhatnak fel Petőfi írói-baráti körének kialakulásához, a költő esztétikai fejlődéséhez stb. E dolgozat minderre a kiterjedt kutatást igénylő feladatra nem vállalkozhat, de egyetlen mozzanatra, ha röviden is, mégis érdemes rámutatni: Petőfi szerepére a Pesti Divatlap versrovatának kialakulásában.

Egészen pontosan nem lehet megállapítani, hogy Petőfi versrostálói munkája mennyire hatott ki a lap költészeti anyagára, vagyis milyen mértékig lehet Petőfinek tulajdonítani a vers-rovat szerkesztését. Vahot idézett nyilatkozatai szerint a „teljhatalmú versitészi megbízottnak” döntő szava volt abban, hogy melyik verset közli a lap. Ezúttal azonban a szokottnál is óvatosabban kell mérlegelnünk Vahot szavait. Biztosnak látszik, hogy a versitészség Petőfi dolga volt – addig, amíg a dilettánsok siserehadát kellett visszautasítani, s nékik a szerkesztői értesítéseket megírni. De abba, hogy a „befutott”, ismert költők megfelelő versei közül kiét, mikor közli a lap, már nyilvánvalóan Vahot is beleszólt. Vahot szerkesztői érdeke az volt, hogy „jóba legyen” az ismert költőkkel, lehetőleg arányosan szerepeltesse őket s ne vesszen össze egyikkel sem, egyiket se zavarja el valamelyik rivális laphoz. Petőfi viszont nyilvánvalóan a maga képére igyekezett formálni a költészeti rovatot, arra törekedett, hogy nemzedék- és eszmetársait kellően szerepeltesse, s mindenekelőtt a tehetségtelen de elismert sujánszkykat igyekezett visszaszorítani. Itt matematikai bizonyossággal feltételezhető, hogy vitáknak kellett folyniok az üzletember-főszerkesztő és a költő-segédszerkesztő között, e vitákról azonban egyelőre nemigen tudunk.

Talán van valami köze ezekhez a nézeteltérésekhez Petőfi egyik levelének. Másfélhavi segédszerkesztősködés után azt írja Samarjaynak a „sujánszkyádákról és szelesteyádákról”: „…óh barátom, az ilyen költők az én megölő betűm, ezek gyilkolnak meg engem!…”^* Petőfi ars poeticája már ekkor is ellentétben állt a sujánszkyádás verseléssel, de személyi kapcsolatai általában jók voltak ezekkel az emberekkel. Ez időben szó se lehetett arról, hogy e rossz költők, de jámbor emberek valamiben is árthattak volna Petőfinek. Pusztán azt a tényt, hogy Petőfinek nem tetszettek eme költérek, még nem lehet oly indulatosan tudatni, mint Samarjayhoz intézett levele szól. A „gyilkolásnak” és a „megölő betűnek” nemigen lehet tehát más értelme mint éppen az, hogy Petőfi küzdött e versírók ellen, – de Vahot nem engedte, hogy következetesen, annak rendje s módja szerint bánjon velük. Ezt valószínűsíti az a tény, hogy Szelestey is, Sujánszky is megjelenik a Divatlapban, ha ritkán is. Ha pedig Petőfi hiába dühösködött ellenük, műveik mégis megjelentek, úgy csak Vahot kegyelméből részesülhettek e kitüntetésben. Itt tehát, a sujánszkyk és szelesteyek esetében nyilvánvalóan vita lehetett Vahot és Petőfi között.

Más esetekben, a jelek szerint, Petőfinek sikerült keresztülvinnie az akaratát. Hatvany idézi például Garay János – írójára nézve elég kiábrándító – levelét, amelyben az Obsitos tehetséges költője tehetségtelen testvérét védelembe veszi a zsenivel szemben. Levelében világosan kijelenti, hogy Petőfi „fitymálgatásainak” tulajdonítja testvére mellőztetését a Divatlapnál. Szerinte Vahot „most egyetlen emberbe szerelmes s ez: Petőfi, s úgy látszik, ennek éretlen fitymálásai tevék nála mindazt, mi veled s dolgozataiddal történt.”^*

Láttuk, hogy Petőfi akarata nem érvényesülhetetett minden esetben. Garay fenti megnyilatkozása azért roppant fontos, mert ő ekkor közeli kapcsolatban állt Vahottal, aki ügyelt is, hogy méltóan szerepeltesse szerkesztő-elődjét. S ha még Garay kedvéért sem volt hajlandó szembeszállni Petőfivel, akkor ez azt mutatja, hogy költőnknek, ha nem is döntő, de valóban komoly szava lehetett a Divatlap vers-rovatának kialakításában.

A fentebb már idézett, Samarjayhoz írt levélből az is kiderül, hogy Petőfi véleménye a Divatlap baráti köréhez tartozó költők verseinek osztályozásában is hatott Vahotra. „…olvasám Vachotnak küldött verseidet – írja a költő Samarjaynak. – A magyar kard nagyon tetszik – csak a marklatán^* (s mint más versedben emlékszem szerelmi) s több effélékkel nem tudok megbarátkozni. Kerüld ezeket. A fecskékhez, úgy hiszem, már nemigen új gondolat, s ilyesmi fordul elő benne; „hogyha hűtlen lesz, meghalok” stb. ez roppant szentimentális, s megvallom ez nekem nem tetszik…” Az eddigiek után nem meglepő, hogy a Petőfi által tetszéssel fogadott vers (A magyar kard) e levéllel majdnem egyidőben meg is jelent, míg a bírált versek nem kaptak helyet a lapban, noha Samarjay a Pesti Divatlap állandó munkatársa, levelezője volt.

Hogy Vahot némely esetben mennyire respektálta Petőfi véleményét, arról ő maga számol be egy kicsit anekdótikus történetben. Emlékirataiban megjegyzi, hogy a költőn olykor „az egyéni rokon vagy ellenszenv… uralmat vőn… Például a szép tehetségű Spetykó Gáspárt – csupán neve miatt nem szerette, s én azzal segítettem e bajon, hogy Spetykóból Avarrá kereszteltem őt…”^* Ha nem is valószínű, hogy a tehetségtelen Spetykóban éppen csak a nevet nem szerette Petőfi, a történetből annyi elfogadható, hogy Vahot tartott segédjétől s nem szívesen ütközött össze vele.

Próbáljunk ezekután egy kis „statisztikát” készíteni arról, hogy kik és hányszor kaptak helyet a Divatlap költészeti-rovatában. A poézist természetesen nem lehet számokban és százalékokban méricskélni. De mégis van valami számokban kifejezhető – a szerkesztői gyakorlatban. Adottnak vehetjük azt a helyzetet, hogy – Vörösmarty és Bajza kivételével – az akkori idők minden költője ostrom alatt tartotta a Divatlapot, több versíró volt ugyanis, mint ahány oldala volt a három divatlapnak együttvéve. Különben is tudjuk, hogy a Divatlapnál milyen „torlódás” volt versekben. („Sokat sürgetnek bennünket – szól az egyik értesítés –, hogy elfogadott műveiket minél hamarabb közöljük. Türelem, urak, várjon kiki sorjára.”^*) Éppen itt van az, amit számokban ragadhatunk meg: ki hányszor került sorra. A szerkesztőknek gazdálkodniok kellett a terjedelemmel, ők is és a közlésre várók is tudták, hogy a megjelenés – értékítélet, rangsorolás, arányítás.

Az összehasonlítás kedvéért válasszunk ki két időszakot: a lap első negyedévét (1844. júl.–szept.), amikor Petőfi mégcsak kezdte a segédszerkesztést, s az 1845-ös első negyedévet, amikor ott volt már mögötte a Versek, a Helység kalapácsa s a János vitéz, s amikor már nyilvánvalóan nagyobb befolyása volt a lap alakítására is. „Statisztikánkban” nem szerepel minden költő, csupán az ismertebbek. Minden egyes megjelenési alkalom a vers terjedelmétől függetlenül 1-nek számít, de az epigrammokat zárójelben említem, mert a 2–4 soros versecskéknek szívesebben adtak helyet, e téren engedékenyebbek voltak a szerkesztők. A következő táblázatot kapjuk:

Magától értetődik, hogy a számokban kifejezett arányok sok esetlegességet takarnak, s értelmetlenség lenne „mély” következtetéseket levonni abból, hogy Vörösmarty vagy Vajda Péter az egyik táblázatban szerepel s a másikban nem. Ismert tény, hogy Vörösmartytól minden – a cenzúra által engedélyezett – verset boldogan közöltek a lapok. Egy negyedév különben is túl szűk időszak szélesebb általánosítások levonásához. De bizonyos tendencia mégis kiolvasható ezekből a számokból. Ismeretes, hogy a Pesti Divatlap 1845-től kezdve hetenként kétszer jelent meg. Egy szám kisebb terjedelmű lett mint a múltban, de az egy heti összterjedelem némileg nőtt. A táblázatban szereplő 1845-ös negyedév alatt tehát ennek megfelelően több vers jelent meg, mint korábban.

Mégis azt látjuk, hogy az újabb negyedévi közölt verstermés csak Petőfinél, Kerényinél, Mentovichnál és Feketénél nőtt, másoknál általában csökkent. Kerényi, Mentovich és Fekete János pedig Petőfi eszmei köréhez tartozott. Azok között viszont, akiknek kevesebb hely jutott, csak Lisznyai és Vachott barátai a költőnek (bár esztétikája mind a kettőétől különbözik), míg a többi „csökkenő”, sőt „kimaradó” mind nyílt esztétikai ellenlábasa: Pajor, Sujánszky, Székács, Tárkányi, Szelestey, Halászy, Sárosy, – s Garay is. Ez mindenesetre bizonyos irányzatosságot tükröz.

Ha megnézzük, kik az „újak” (az első táblázatban nem szereplők), azt találjuk, hogy Csobáncz kivételével általában Petőfi köréhez tartoztak: Bulyovszky, Bérczy, Tompa, Vajda Péter, Kolmár, s még több, a táblázatba fel se vett jelentéktelen utánzó. (Vörösmarty szereplését véletlenszerűnek vettem. Csobáncz pedig, aki most tette le a Kubinszky nevet s majd Hiadorként feledteti igazi s oly találó nevét – Jámbor Pál –, ez időben is derék hazafias költő; nem szándékain múlt, hogy kijátszották Petőfi ellen.) Látható tehát, hogy a „kiszorulók” helyére lépő újak kiválasztásában is ugyanaz az irányzatosság érvényesült, mint amit fentebb megfigyelhettünk.

Számítsuk még mindehhez azt, hogy Lisznyai az epigrammokkal pótolta egy nagyobb verse »kimaradását«, s hogy Vachottnál bizonyos alkotói válság csökkentette a termést: így még szembetűnőbbé válik, hogy Petőfi segédszerkesztősége alatt előretörtek a Divatlapban az ő társai, s ugyanakkor visszaszorultak költői ellenfelei. Ez a kettős tendencia figyelhető meg a két idézett negyedév közötti időszakban is.

Ezt a változást nem magyarázhatjuk csak azzal, hogy ebben az időszakban általában feltörtek a fiatalok, Petőfi nemzedéktársai (bár természetesen ez is tükröződik táblázatunkban). Két tény is mutatja, hogy többről van szó: 1. Kerényi, Bérczy, Fekete már Petőfi előtt rendszeresen közölt verseket, de amikor Petőfi mögé sorakozhattak, még inkább érvényesültek; 2. a kiszorulók jórésze is nemzedéktárs volt, csak éppen költőileg és eszmeileg a régi iskolához tartozott, mint például Payer (szül. 1817.), Garay Alajos (1817), Pajor (1821) stb. Ez utóbbiak nemzedékileg szintén a fiatal Magyarországhoz számítottak, de a „Fiatal Magyarország” néven ismert irodalmi-politikai mozgalomnak mint fontolva-haladó, mérsékeltebb elemek, ellenfelei lettek. A kétféle „fiatal Magyarország” közötti harc ekkor még csak kibontakozóban volt, s egyelőre éppen a két haladó divatlap birtoklásáért folyó, sokszor még nem is tudatos küzdelemben nyilvánult meg először.

Nem általános nemzedékváltás ment tehát végbe a Divatlap hasábjain, hanem az új és haladó nemzedék kezdte félretolni a régi és új nemzedék irodalmilag vagy eszmeileg elmaradó csoportjait.

Amikor Vahot megindította lapját, az első számban nem is közölt verset segédszerkesztőjétől: három elismert „nagyágyút” vonultatott fel, – Garayt, Vachottot és Pajort. Egy év se telik el, s mind e három költő a ritkábban megszólaló, kiszoruló vagy a pozíciót épp csak őrző csoportba kerül, s a diadalmasan tért hódító Petőfi mögött a „régiek” helyére nyomul az új és haladó nemzedék. Többségük igazában véve nem tehetségesebb, mint mondjuk Garay, de ők képviselik az újat. Ebben a majd nemzedéki-eszmei frontáttöréssé fejlődő támadásban a főérdem természetesen a költő Petőfié, de bizonyos szerepe kellett, hogy legyen a versrostáló, a Divatlap költészeti rovatát befolyásoló segédszerkesztőnek is.

Az új irodalom előretörése természetesen megmutatkozott az Életképeknél is, de ebben az időben még kevésbé erőteljesen, mint a Divatlapnál. Másrészt viszont, amikor Petőfi végleg szakít Vahottal, s az Életképekhez csatlakozik, a Pesti Divatlapból szinte az egész Petőfi körül csoportosuló tábor fokozatosan kivonul.

E táborszervezés kezdetei tehát a segédszerkesztői időszakra esnek. S anélkül, hogy erre részletesen kitérnénk, érdemes legalább jelezni, hogy Petőfi központosító törekvései a versrovaton kívül is hatottak: ő lépteti fel Jókait a Divatlapnál, amint ezt maga Vahot elismerte,^* s Jókai is többször megírta, ő karolja fel Aszódit, egyengeti Pákh Albert útját, Samarjayét, Dobsáét, felfigyel az akkor még egészen kezdő Lévay Józsefre, s a szerkesztői értesítésekben bátorítja, még mielőtt versei közölhetőekké értek volna, – alighogy első számottevő sikereit kivívja Petőfi, mindjárt elkezdi a társak csoportosítását is.

Amikor a sértettségében önuralmát vesztő Szeberényi vakon vagdalkozni kezdett Petőfi és Vahot ellen, kimondta vádként az elismerést Petőfi, s az általa befolyásolt Vahot irodalompolitikai tevékenysége felett: „…ti az irodalomban pártot, castokat akartok alkotni, de meglássátok, eljő az idő, mellyben a nemesis számot fog kérni cselekedeteitekről. Vagy nem gázolt-e már a legnagyobb méltatlansággal a Petőfi eredetileg Petrovics Sándor szeszélyeinek eszközévé vált főszerkesztő Jósika érdemein is? Persze, mert nem akart zászlójához szegődni és pártérdekektül vezettetni.”^*

A hajdani jóbarát értetlenségtől és esztelen dühből fakadó vádja az egyik legfontosabb bizonyítéka annak, hogy Petőfi 1845 elején, ha még nem is teljes tudatossággal, de már elkezdte a később majd Fiatal Magyarország néven szervezkedő irodalmi-politikai tábor egybegyűjtését.

Jókai szerint Petőfi, mint a Pesti Divatlap segéde, az újdonságokat is szerkesztette.^* Több kiváló életrajzíró ellenőrzés nélkül megismételte ezt az állítást, noha az nagyon is túlzó a megállapítható tényekhez képest. Jókai ellen szól Vahot emlékirata is, amelyben a volt főszerkesztő nem tesz említést arról, hogy Petőfi szerkesztette volna lapja újdonságait. Ez az ellenérv persze nem súlyos, mert hiszen Vahotnak nem állt érdekében túlzottan megterhelőnek mutatni Petőfi munkáját. Súlyosabb ellenérv az a tény, hogy a lapok újdonságrovatai olyan szétágazóak és terjedelmesek voltak, hogy szerkesztésük túlnőtt egy ember munkakörén.^* Újdonságrovatok voltak lényegében a következőek: Fővárosi postasíp, illetve szemle, Vidéki, illetve Külföldi hírek, Fülbevaló, Csiri-Csári, Kedvszottyantó labdacsok, Titkos hírek, Régi újságok, Tanulságos egyveleg, Róvás, Tárogató címen hirdetések stb. Az újdondászi munka körébe tartozott a vidéki levelezők szervezése, írásaik rövidítése, szerkesztése stb. A felsorolt rovatok írásainak többségét általában külső munkatársak adták, (ez kiderül a szerkesztői értesítésekből is. Lásd IV. számú Függelék). A szerkesztőre és segédjére azonban még így is nagy feladatot rótt e rovatok írása s főleg szerkesztése.

A fő újdondász-rovatot, a Budapesti szemlét Vahot írta és szerkesztette az első félévben, majd a következő évben, néhány hetes szünet után, egészen Kolmár segédszerkesztői megbizatásáig, újra a főszerkesztő dolga volt a fővárosi hírek közreadása.^* A külföldi és vidéki hírek írásában-szerkesztésében már alighanem komoly szerepe volt Petőfinek is. Az említett apró-cseprő rovatok anyagát jórészt belső munkatárs írta, annál is inkább, mert főleg fordításokból állt, s sokszor csupán „helytöltő” feladata volt, vagyis egy részüket a lap végleges kialakítása, tördelése közben kellett „berakni”, sőt szükséges esetben még írni is. Határozottan megállapíthatjuk tehát, hogy Petőfi – ha nem is ő szerkesztette az újdonságokat – sokat írhatott e rovatokba s ezzel kapcsolatos szerkesztői teendőket is végzett.

De miket írt? Milyen újdondász-rovatokat szerkesztett? Erre jelenleg pontosan nemigen lehet válaszolni. Egy valami aligha lehet kétséges, az ugyanis, hogy mindenekelőtt a külföldi hírek fordításában és szerkesztésében volt sok dolga. Az akkori lapok segédeinek feladatai közé a külföldi lapok olvasása és fordítása általában beletartozott,^* s Vahot Petőfivel kötött megállapodása is kimondja, hogy a költőnek „egyet-mást magyarra kell fordítania.”^* A költő-segéd fordítói munkájáról később is megemlékezik s ez még érdekesebb. Ezt írja ugyanis azokról az okokról, amelyek miatt Petőfi elhagyta segédi állását: „Petőfi jól találta magát oldalamon… de az alárendeltség, a sajtóhibák javítása, a fordítás gépies munkája még sem volt ínyére…”^* Ebben az időben, 1845 tavaszán már nem jelennek meg Petőfi által fordított novellák, a „fordítás munkája” tehát csak a cikkek és hírek magyarítására vonatkozhatik. Ezt támasztja alá külön a „gépies” szó is, szemben az önállóbb, művészi elmélyülést is követelő szépirodalmi fordításokkal.

A Pesti Divatlap Külföldi Hírek rovatában tehát Petőfinek föltétlenül jelentékeny, ha nem döntő szerepe volt. A szépnemhez tartozó olvasók persze főleg a könnyedebb szenzációkat keresték a Külföldi Hírekben, de a sok báli, udvari pletyka-hír között így is fel-felüti a fejét egy-egy Petőfit idéző gúnyosabb kérdés, egy-egy csipkelődő ötlet, fricskázó utalás az elmaradott magyar viszonyokra. Ilyenek például: „Napóleon háborúi 219.000.000 font lőport emésztettek meg; hát embert hányat?”^* Egy kis hír arról számol be, hogy William Beckford, a „nemrégiben meghalálozott költő” „colossális gazdagságot” hagyott maga után. S a hír után az annyira Petőfire valló megjegyzés: „Tudni való, hogy Beckford nem magyar költő volt…”^* A hírek között általában igen gyakran olvashatunk értesítéseket, adatokat arra vonatkozólag, hogy a nyugati országok írói, költői milyen erkölcsi és anyagi megbecsülésnek örvendenek. Máskor a brüsszeli papságot ostorozza a hírrovat, mert „eltiltotta a néptől az Örök zsidó olvasását”,^* újra és újra hírt ad az udvarok esztelen költekezéseiről stb.

Amint erről fentebb már szó volt, az újsághíreken kívül szépirodalmi műveket is fordítania kellett a segédnek. Ezeket a fordításokat általában igénytelen, iparosmunkának tartotta az eddigi Petőfi-irodalom. Újabban V. Nyilassy Vilma és Kiss József, az akadémiai kritikai kiadás VI. kötetének szerkesztői, akik igen alaposan elemezték ezeket az írásokat, arra az álláspontra jutottak, hogy „a költő gondosan és elmélyülten dolgozott s az a törekvése, hogy az eredeti szöveget híven tolmácsolja, általában sikerrel járt.”^* Ugyancsak az ő érdemük, hogy kimutatták: Petőfi a németből fordított „Nagybátyám és ipam” című novella mellett Sue Le juif errantjának bevezetését, és Paul de Kock Jennyjét is német átdolgozás segítségével ültette át magyarra.

A fordítói munkán kívül az újdondász feladata volt a vidéki levelezők „megválaszolása”, a hirdetések szervezése stb. Nagy Ignác éppen Petőfi segédszerkesztősködése idején egy mulatságos és találó irodalmi életképet közöltetett a Pesti Divatlapban.^* Az életkép szerint közönséges halandó még tollat sem tud tartani a kezében olyan rohanó kapkodás közepette, amelyben a segédszerkesztő hideg nyugalommal végzi napi dolgát: fordítja a napi híreket, amelyekért „pit um Kilfeld” kiáltásokkal negyedóránként szalad át a nyomdászinas, közben fogadja az egymást felváltó s a szerkesztőségre nem tartozó dolgokkal sürgölődő vendégeket, felveszi a hirdetéseket, kifizeti a nem közölt hirdetésekért járó pénzt, kéziratokat vesz át és ad vissza, helyreigazításokat, sajtó-sértéseket simít el, előfizetéseket vesz fel, ezer oda nem való ügyet intéz el – s közben ír és ír. „Nem bírtam tovább tanúja lenni e szörnyű zaklatásnak – fejezi be Nagy Ignác – s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen béketűrő vértanúit azóta szívemből tisztelem…”

Nagy Ignác hiteles tanú, hiszen ő maga elég hosszú időn át művelte a segéd-szerkesztősködést. A segédnek valóban el kellett végeznie minden olyan adminisztratív-szervezési munkát is, amellyel a főszerkesztő restelkedett foglalkozni. Más kérdés viszont, hogy ez az általános szerkesztőségi-szervezési gyakorlat mennyire érvényesült a Pesti Divatlapnál? Feltehető, hogy kezdetben Petőfinek is végig kellett szenvednie a Nagy Ignác által oly találóan megrajzolt segédi tortúrát. Később azonban, amilyen mértékben növekedett Petőfi költői dicsősége és önérzete, valószínűen csökkentek a zseniális szerkesztősegéd alantasabb teendői. Valószínűen, – de nem biztosan. Egyelőre csupán egyetlen tény mutat ebbe az irányba: az 1845-ös év elején Petőfi jóval kevesebbet fordított mint korábban. Enyhíthetett a szerkesztőségi munka súlyosságán az is, hogy Vahotnak sikerült jelentékenyen bővítenie külső munkatársi gárdáját, új színibírálót talált Aszódi személyében, a különböző szemlék munkatársai is sokasodtak stb. Mindent összevetve mégis megállapíthatjuk, hogy Petőfi Sándor csaknem egy éven át a szerkesztőségi mindenes szerepét jatszotta Vahot lapjánál.

Amint már az eddigiekből is kitűnt, Vahot nagyon kedélyesen emlékezik vissza Petőfi segédszerkesztői munkájára, amikor emlékirataiban ezeket a szavakat adja a saját maga szájába: „Nem lesz más dolga, mint a nyomdai hibákat corrigálni, egyet-mást magyarra fordítani s minden számban egy-egy magyaros zamatú verset írni… Szabad idejét használhatja Ön kisebb-nagyobb költemények írására… s további önképzésre…”^* A „nem lesz más dolga” kifejezés s a „szabad idő” adományozása valóságos karikatúra ahhoz képest, mennyire kihasználta Vahot Petőfit. Ha ugyanis futólagos kis „statisztikát” készítünk, kiderül, hogy 1844 júliusától december végéig, egyetlen félév alatt

a) Petőfinek 25 verse jelent meg a Pesti Divatlapban;

b) lefordított, s leadott három novellát s egy regényrészletet. A négy fordítás az új akadémiai kiadás oldalain 50 nyomtatott lapot tesz ki;

c) tudjuk, hogy öt színházi előadásról jegyzetet írt, de valószínű, hogy az ismeretlen színiírások között is több tőle származó búvik meg;

d) „átment a kezén” legalább 500 kisebb-nagyobb szépirodalmi mű, amelyekre (vagy: amelyek jórészére) szerkesztői üzeneteket írt, többet közülük ki is javított, „átstilizált”;^*

e) a Pesti Divatlap mintegy 20 számát egyedül korrigálta;

f) részt vett a kis rovatok hírei gyűjtésében, fordításában, írásában, s legalábbis néhány hónapig jórészt ő szerkesztette azokat. Néhány kisebb megjegyzése névvel is megjelent;

g) végezte a szerkesztőségi adminisztráció nehezét.

Aki ismeri a sajtóviszonyokat, az tudja, hogy a mai munka „normák” szerint – a verseket természetesen nem számítva – a fentebb vázolt tevékenység körülbelül három jól dolgozó újságíró teljesítményének felel meg – mennyiségileg. A mai szerkesztési-ellenőrzési elvek persze elmélyültebb munkát kívánnak, de az összehasonlításból így is kiderül, hogy milyen szétágazó lehetett és milyen sok időt követelt a Pesti Divatlap segédszerkesztése.

S ennek ellenére, ugyanazon félév alatt Petőfi megírta és leadta, nyomdailag korrigálta A helység kalapácsát, korrigálta a Verseket, megírta a János vitézt, más lapokban közölt mintegy tizenöt költeményt, s még egyszer utoljára a színpadon is fellépett… Még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a közölt versek egy részét korábban írta (bár közben újak is születtek, amelyeket csak később jelentetett meg) akkor is rendkívüli teljesítménnyel állunk szemben.

Ez a munkatempó 1845 elején némileg csökkent; jóval kevesebbet fordít, a külföldi hírek majdnem eltűnnek a lapból, az értesítések is ritkábbak – viszont a korrektúra gyarapszik. Lényeges munkakönnyebbségről tehát nem lehet szó.

Hogyan élt a költő ekkoriban? A végzett munka s néhány hiteles baráti visszaemlékezés szerint azt kell mondanunk, hogy igen fegyelmezetten. Aki így tudott dolgozni, arra semmiképpen nem illik rá az egyre csak „rusztizó”, élő divatképként föl-le sétálgató, s a Pilvaxban csevegő kávéházi költő képe. 1845 áprilisa után, a segédszerkesztői nyűgöktől megszabadulva, könnyebb lett Petőfi élete, több ideje jutott az önképzésre, az írásra, az irodalmi-politikai mozgalmi tevékenységre. De a segédszerkesztői időszakról szólva, okvetlenül komolyabbra kell festenünk az életrajzírók által túl vidornak látott Petőfi képét.

A költő korán kelt (mint látni fogjuk, néha le sem feküdt), mert hetente többször (majd 1845 elejétől, amikor is a Divatlap kétszer jelent meg egy héten, majdnem mindennap) kénytelen volt „félmérföldeket utazni reggelenként Pestről, a Magyar utcából Budára…”^*a Gyurián és Bagó nyomdába, korrigálni. Amikor a Divatlap hetente kétszer jelent meg, ez a munka alighanem igénybe vett minden délelőttöt. Ebédre visszagyalogolt a költő a Magyar utca egyik átjáróházában működő Lamacs-vendéglőbe, vagy, amikor „bérlete volt”, a mai Rákóczi úton épült színészkolóniába ment Szentpéteriékhez, ahol „fizető kosztos volt”.^* Ebéd után vagy a színésztársaságban vagy a Pilvaxban múlatta egy darabig az időt, délután újra segédszerkesztői teendőit végezte: verseket rostált, fordított, adminisztrált, híreket szerkesztett, néha még a Pilvaxba is magával víve a javítandó kéziratköteget. Este, ez idő tájt még elég ritkán, a Pilvaxba ment, vagy a Körbe, néha-néha rusztizni, inni valamelyik vendéglőbe. Legtöbbször azonban a színházban találta az este. Egressy Ákos szerint apja és Petőfi, „mint ernyedetlen szorgalmú emberek, legtöbb idejüket otthonukban töltötték s a színházon kívül más közhelyet alig látogattak.”^* Az előadásokat főleg akkor látogatja, ha barátja szerepel valamelyik darabban. Rendszerint Sükey, Czakó, Pálffy, néha Vörösmarty társaságában nézi végig az előadásokat, – amelyek közül ötről biztosan, de nyilván többről is színijegyzetet írt, feltehetően még aznap éjszaka.

A Divatlap megjelenése előtti estéken minden jel szerint néki kellett elvégezni az utolsó simításokat, tördelési ellenőrzéseket stb. Ilyen esti munkákból hazatérve zavarhatta fel időnként Sass doktort, aki kedvesen le is írta ezeket a jeleneteket: Petőfi sehogyse tudott megbarátkozni a nyomdát bérlő „Gyurián és Bagó” nevével, „minélfogva” megtörtént az is, hogy mint más jó kedvvel hazamentében danolgat… ő ahelyett minden 10–20 lépésre a mint szokásaként sebesen s keményen járva az utcán menőben volt, fel-felkiálta kihívóbb vagy lágyabb hangon ’Gyurián és Bagó, Gyurián és Bagó’, – mintha megküzdeni, birkózni kellett volna vele… Egyszer emeleti lakásom alatt, mintha éjjeli zenét adna, addig és olly hangosan ismétlé e két nevet, míg fel nem zavart álmomból s addig abba sem hagyá, míg az ablaknál megjelenvén, jó éjt kívánása mellett nem távozott, – mentében a József téren át mind csendesebben és csendesebben a távolság szerint hangoztatván: ’Gyurián és Bagó’…”^*

Végetérve a segédszerkesztő napja, elkezdődött a költőé. Több visszaemlékező szerint főleg ilyenkor, az esti, sőt éjszakai órákban írta verseit a költő, aki nappal a más költeményeivel bajlódott. Kis lakásában, amely Baróti Lajos leírása szerint „alig négy lépés hosszú és három lépés széles” volt, s oly „kicsiny, hogy ágynál, asztalnál egyéb bútor”^* nem fért el benne, dolgozott a költő. Fel-alá járkálva – emlékszik vissza Vahot –, füstfelhőkbe burkolózva^* görgette a sorokat, előbb csak fejben, azután papírra vetette. Egressy Ákos szerint a költő „minthogy verseit jobbára éjjel írta meg; a kézirattal azon melegében, olykor már a hajnali órákban” színész barátjánál volt.^*

Fel kell figyelnünk Sass doktornak, a jó barátnak s megbízható megfigyelőnek egy eléggé észrevétlenül elsikkadt megjegyzésére: „…a legcsekélyebb behatás is nyomott hagyott kedélyén… Ilyenkor ingerlékeny, könnyen sebezhető volt… Magányba vonultan lakásán elzárkózott, azt hitette el, hogy elutazott vagy talán megbetegedett, holott napokig szobájában meghúzódva, kemény léptekkel ott fel-alá járva, senkit nem fogadva el, alkotá legszebb költeményeit. – Amint lezajlott keblének vihara, egészen átváltozottan; derült, simulékony kedéllyel, résztvevő, melegen érző barátként jelent meg közöttünk, bár a fárasztó munka, tartós éjjelezés, úgy az erős kedély hullámzás nyomai még mindig látszottak fáradt vonásain…”^* Nem tartozik már e tanulmány keretébe, de talán nem jogtalan felhívni a figyelmet arra, hogy a Felhő-periódusnak nemcsak eszmei okai lehetnek, s nemcsak az üldöző bírálók támadásait, a félig-meddig inkább magára kényszerített szerelmi bánatot stb. kell itt beszámítanunk, hanem a „fárasztó munka… tartós éjjelezés… erős kedélyhullámzás” feltehető hatását is az idegrendszerre. A kilenchónapos megerőltető segédszerkesztői munka közben végzett fokozott költői tevékenység nem maradhatott hatás nélkül a csupa-ideg fiatalemberre. Magyarán kimondva, nem szabad visszariadnunk attól sem, hogy felmérjük egy valószínűsíthető idegkimerültség hatását, mint egyik tényezőét a Felhő-periódus „fiziológiai előkészítésében”.

Mindenesetre meglehetősen szóról szóra vehetjük Petőfi ez idő alatt írt verseinek néhány, munkájára vonatkozó utalását. Azt is, amikor elárulja, hogy éjszakánként írja verseit^*, s azt is, amikor így búcsúzik segédszerkesztői hivatalától:

A fentiek után alapos okunk van megállapítani, hogy Petőfi hivatalellenessége nem egyszerűen valami elvont, bohém, majd forradalmi szabadságvágy, hanem mindenekelőtt valóságos élményekből leszűrt irtózás az időt rabló, gépies s idegölő hivatali munkától.

A fentiek alapján kérdésesnek kell tartanunk A csavargó című vers időpontjának megállapítását is. Kiadásaink e verset 1844 „június végére” teszik, vagyis arra az időre, amikor a segédszerkesztői állást már elfogadta, de még nem kezdte meg Petőfi. Ez ellen szól, hogy a költemény először a Pesti Divatlap 1845-ös évfolyamában jelent meg – s méginkább a vers hangulata. Igaz, hogy költőnk már segédszerkesztősége előtt is szerette a szabadságot, de a csavargó irtózása a kötöttségektől nagyon is kézzelfogható reális élményre mutat:

Miért írt volna így Petőfi segédszerkesztői munkájának megkezdése előtt, amikor ez a munka megváltásnak ígérkezett számára a kilátástalan szegénységből s elhagyottságból? Nem sokkal valószínűbb-e, hogy a csavargó már megtapasztalt „hivatali kötöttségeit” panaszolja el ebben a versében?

Természetesen mi sem volna helytelenebb, mintha az eddigi, talán túlságosan vidámra, könnyedre rajzolt költői-segédszerkesztői élet helyett most egy szerzetesi aszkézisben élő Petőfit képzelnénk el magunknak. Egy pillanatra sem feledhetjük el, hogy egy tüneményes gyorsasággal dolgozó zseni végezte ezt a 2–3 embernek való munkát. Az azonban kétségtelen, hogy a költő életének igen nehéz, komoly munkával telített periódusával állunk szemben, amelynek eredményeit nem elemezhetjük megfelelően, ha nem vesszük figyelembe, milyen kemény volt az a Vahot által szeliden „nem várt fegyelemmel” végzett munkának^* nevezett segédszerkesztői tevékenység. A költő mintha csak pontosan felmérte volna milyen lehetőségek nyíltak meg előtte, s mintha érezné, hogy mennyire kell sietnie, a segédszerkesztéssel gyötört napjait megfeszített munkával tágítja ki, hogy minél hamarabb, minél többet tehessen le mint költő, a nemzet asztalára. 1844-től joggal írhatta:

Az akkori irodalmi közvélemény induló költő-író számára a lehető legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta a szerkesztőségi robotmunkát. Nagy Ignác már idézett önjellemzéseiben röviden csak „a Jelenkor szerkesztőségének bilincseiről”^* beszél. Amikor Kaján Ábel (Pákh) 1845 tavaszán újsághoz szerződik, az Életképek dühösen fakad ki: „ez minden tekintetben  nyereségnek  tekinthető – az  újságra, kevésbé a  literatúrára  nézve, mellytől halálos kár illy szép talentomnak elvonatnia, midőn a napszámos hírkovácsolás békóiba nyűgözve, nemesebb hivatásától megválni kényteleníttetik. Mi, olly dús tehetségekkel, minőkkel Kaján Ábel úr bír, véteknek tartanók a targonczások, bérkocsisok, s vámszedők „clamantes”-írójává szerződni.”^* Szerencsére Frankenburg nem hagyta abba ezt a kissé elrugaszkodott fejtegetést, s alkalmazkodva a reáliákhoz, hozzátette: „Azonban nem inkább a viszonyokat kell-e nálunk kárhoztatni, mellyek miatt a magyar író sokszor minden lehet inkább, mint  író?”

E toldalékkal már igazságosabb az Életképek kifakadása. Mert bármennyire időtrabló, s néha lealázó is volt a szerkesztőségi mindenesség, az akkori viszonyok között anyagilag nem önálló költő-író számára ez volt a lehető legjobb foglalkozás, amit csak választhatott. Nemcsak azért, mert bizonyos anyagi függetlenséget is adott az újságírás, hanem azért is, mert előnyösen hathatott az irodalmi tehetség kibontakozására is. Az „élet” közepén sürgő-forgó újságíró sokkal közelebbi kapcsolatba kerül a valósággal, mint a birtokain merengő, vagy a helytartótanácsnál szorgoskodó író, s ráadásul újságírás közben írói eszközei is csiszolódnak, – pontosabban: csiszolódhatnak.

Az ilyen hatás felmérése persze igen nehéz. Amennyire pontosan, számokban tudjuk lemérni, hogy anyagilag mennyit jövedelmezett Petőfi számára a Divatlapnál végzett – (igaz, hogy megfeszített) – munka, oly bizonytalan talajra lépünk, ha azt vizsgáljuk, miként hatott ez a munka költészetére. Bizonyos feltevéseket mégis kell kockáztatnunk. Ha Sass doktor – teljes joggal – rámutathatott arra, hogy a született tehetség mellett a színészségnek is lehetett szerepe Petőfi bámulatos memóriájának kifejlesztésében,^* akkor attól sem kell visszariadnunk, hogy a csaknem egy éven át folytatott segédszerkesztés hatásait kutassuk.

Az első, nyilvánvaló eredménynek azt tarthatjuk, hogy a költő íráskészsége rohamosan fejlődött.

A csaknem egy évig tartó, szinte percnyi pontosságot követelő napi újságírói munka megerősítette Petőfiben az írás fegyelmét, – ez lehetett egyik tényezője annak, hogy természetévé vált a rögtönözni tudás. Erre is gondolhatott Illyés Gyula, amikor ezt írta a költőről: „A szerkesztőségi szellem költészetére is visszahat. Esténként szűk szobájában föl-alájárva a versírást is szinte napi munkának veszi.”^* Nem lehet véletlen, hogy ilyen „pillanatok alatti írni tudás” a magyar költészetben rajta kívül csak a szintén újságíró Ady Endrében van meg.

A rögtönzési tehetség kifejlődésének, s a napi szerkesztőségi szükséglet kielégítésére formált munkamódszernek persze hátrányai is vannak. Ha a költő azt írja Samarjaynak, hogy ő csak úgy „köpi a verseket”,^* akkor bizony ez nem egyszer azt is jelenti, hogy gyengébb versek kerülnek ki a szerkesztőségi versgyártó futószalagról. S bár ezt nagyon nehéz objektíven megítélni – senkinek nincs ehhez megbízható mércéje – alighanem ebben az időszakban ír a költő viszonylag legtöbb kevésbé jelentékeny verset.

Lehetett bizonyos iskolázó hatása az állandó versrostálásnak is. A 40-es évek közepén kevés költőtársának lehetett olyan átfogó és belülről látott képe a magyar költészetről, mint néki. Ő nemcsak azt ismerte a termésből, ami megjelent, vagy ami közkézen forgott titkos kéziratként, ő látta az esztétikai követelmények rostáján fennakadó nagyobb részt is, azokat a műveket is, amelyek a különben oly szűk, szinte patriarkális írói körben sem voltak ismertek. A legelterjedtebb divatlap szerkesztőségéből nézve a magyar költészetet, pontosan felismerhette a  maga  külön, mindenkiétől különböző útját. A beküldött művek áradatával való birkózás, a

versrostálás és szerkesztői értesítések írása hozzájárulhatott költői önérzetének megerősödéséhez, választott útja helyességébe vetett hitének megnövekedéséhez.

A mindennapos szerkesztői „agyusztálásnak”, kéziratjavításnak, átdolgozásoknak más hatása is lehetett. Akinek nincs vagy csak gyenge stílusérzéke van, az előbb-utóbb teljesen hozzáhasonul a naponta olvasott művek stílusához (ez az egyik oka annak, hogy miért olvashatunk oly sok egyforma cikket). De az igazi önálló tehetség nem hasonul a rossz stílushoz, sőt, megerősödik a maga igazában: az ilyen író, ha naponta tucatjával kell agyusztálnia a fellengzős és dagályos, nyakatekert írásokat, mindenkinél inkább megutálja a hamis pátoszt, a dagályt stb. Az ilyen „edzésen” résztvett íróban olyan érzék fejlődik minden stílushamisság felismerésére, amilyet a közönséges olvasás során nem lehet kifejleszteni.

A Petőfi keze alá kerülő munkák némelyike valósággal karikatúrája volt a szaloni „bájköltészetnek”. Az egyik, „elrettentő” példaként szerkesztői üzenetben is idézett s nyilván Petőfi által „kikacagott” vers például így hangzott: „Hódvilágos éjszakákon csalogány – Fülemiléz szerelmessen ágacskán – Óhaj merült vonzzal várja tündérje – Bájdal végén csókolgatja hű férje.”^* Az ilyen, s ehhez hasonló, „Bús arzén”-féle nevek alatt beküldött művecskék egy reformkori „Így írtok ti” gyűjteménnyé állhattak össze Petőfi szemében. A költő, a torz formában, a tehetségtelen utánzók túlzásainak görbe tükrében láthatta az őt megelőző nemzedéknek mindazokat a költői vonásait, – amelyeket el akart kerülni. Az ilyen Vörösmarty- s méginkább Bajza-, Garay-epigonok légiónyi serege tehát nem hiába ostromolta verseivel a zseniális segédszerkesztőt – e torz sereg ezzel is segített, hogy Petőfi felismerje az ő igazi útját, amely stílusban is teljes szakítás a reformkor megelőző nagy költőivel is. Talán nem túlzunk, ha feltételezzük, hogy a napi versbírálás, a rossz költőkkel való hadakozás is hozzájárult A helység kalapácsának eszmei megfogalmazásához s a gyakorlati kidolgozásában segítségére volt az a stílus-kritikai érzék, amelyet újságírói munkája is növelt. A helység kalapácsa, a szerkesztői üzenetek, a prózai írásaiban elhelyezett fricskák egyidőben, egymást támogatva keletkeznek, akárcsak az ugyanebből az időből való haragos vers, amely akár a szerkesztői üzenetek rovatban is megjelenhetett volna:

Érdemes röviden kitérni arra is, hogy milyen hatást gyakorolhatott Petőfire az a tény, hogy „versitészi teljhatalmú megbízotti” minőségében nemcsak a maga verseit, hanem az egész előre fejlődő magyar költészetet szinte naponta látta összeütközni a cenzúrával. A szerkesztői értesítések lehetővé teszik, hogy elég pontos képet kapjunk e cenzúra mértékéről. Az üzenetekből általában meg lehet állapítani, melyek azok a művek, amelyek nem a szerkesztőség miatt maradnak kéziratban. Már a legelső üzenet félre nem érthető módon két csoportba osztja a nem közölhető műveket: „…tudósítani fogjuk egyedül azon írókat, kiknek műveit részint nem közölhetjük, részint nem akarjuk közleni. Az első categoriába tartozik például 1. a nagyrészt politicai tartalmú Eskü czímű novella… A második categóriába tartoznak ezek: …3. A borzasztóan érzelgős novellácska…”^* Ettől kezdve majd minden számban olvashatjuk a gúnyos elutasítások mellett a „nem közölhetjük”, „igaz, de nem tudhatjuk” jegy alatt visszaadott versek listáját. Így például csupán egyetlen számban 14 nyilvánvalóan a cenzúra miatt „nem adható” verset sorol fel, legtöbbjüknek már a címe is elég beszédes: Ébredő hon, Árpád, Egy éji őssíron, Lengyel nő búcsúja, A fogoly.^* Az üzenetekben nemcsak a cenzúra nyoma tűnik fel, hanem édestestvéréé, a törvénytelen levélvizsgálaté is: „K. ügyvéd úr azon panaszát, miszerint levelét a postai feltörés jeleivel kapá, legcélszerűbbnek véltük figyelmeztetés végett a budai főpostahivatallal közleni…”^*

Nem kell elvont hipotézisekhez folyamodni ahhoz, hogy a cenzúra naponta megismétlődő garázdálkodása felett dühöngő Petőfit elképzeljük. Szerkesztői gyakorlata során meg-megújuló haraggal szemlélhette a szellem birodalmának egyetemes elnyomójaként működő cenzúrát. Az 1844 novemberében írt, Mért nem születtem ezer év előtt című vers befejezése – „Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen” – csak első kirobbanása^* ennek az indulatnak, amely azután nemsokára világos eszmei programmá s ama március 15-én történelmi tetté nemesedik.

Egyelőre nem tudjuk pontosan, milyen mértékű volt Petőfi egyéb segédszerkesztői munkája. De nyilvánvaló, hogy az újdondászat, a külföldi sajtó olvasása, fordítása, a külföldi hírek szerkesztése szintén nem volt ártalmára Petőfinek. Természetesen azelőtt is olvasott lapokat, ha nem is olyan rendszeresen és módszeresen, mint segédszerkesztő korában. De más dolog átfutni egy lapot a kávéházban, s megint más híreit korrigálni, írni. E hírekkel naponta teleírt kutyanyelveken Európa jött közelebb a költőhöz, aki azelőtt mégiscsak egy pusztai vándorszínész volt. Európaivá válása itt indul meg igazában, a Pesti Divatlap mindennapi újdondászati munkája során. El tudjuk képzelni, milyen érzéssel olvashatta, másolhatta és írta a költő azokat a híreket, amelyek a nyugati költők nagy otthoni elismertetéséről szóltak, Sue, Lamartine, Hugo híres utazásairól beszéltek az Angliába és Franciaországba vágyó költőnek, nem nehéz kitalálni, hogy a szűkös fizetésért és „jó magyaros tápért” robotoló segédszerkesztő milyen hangulatban rakhatta be a külföldi hírek közé a Sue és társai sokezer frankos jövedelmeiről szóló kétsorocskákat… (Gondoljunk a híres, Aranyhoz írt levélre: „Adna csak nekem a nemzet évenként hét-nyolcszáz pengő forintot… Nincs a földön gyermekeitől zsarnokilag követelőbb s aztán irántok hálátlanabb anya, mint édes hazánk…”)^*

Érdemes lesz majd azt is megvizsgálni, hogy a rendszeres „külföldi tájékozódás” hogyan hat politikai fejlődésére, s a hírekbe írt vagy másolt esetek, történetek hogyan visszhangzanak fel később itt-ott műveiben is.

Ha összegezzük Petőfi valószínűsíthető segédszerkesztői tapasztalatait, még valamire ki kell térnünk: feltételezhetjük, hogy ekkor fogamzódhatott meg benne az önálló lap iránti vágy, amely azután egy év múlva egyik serkentője lesz a Tizek Társasága eszméjének. Ezt az, eleinte nyilván nem tudatos vágyat, éleszthette alárendeltségi helyzete is. Nem kevésbé fontos tény, hogy a 21–22 éves költő itt láthatta először, milyen hatalmas jelentősége van a sajtónak az irodalomban. Itt alakultak ki hamar és szétágazóan kapcsolatai nemzedék- és költőtársaival. Itt tapasztalta ki a gyakorlatban, hogy ő is tudná „csinálni” a lapot, hiszen eléggé megtanulta a szerkesztő dolgát. Egy év múlva azután, amikor a Tízek Társasága, s a fiatal írók önálló lapja, a Pesti Füzetek megszületik, sajnos ez utóbbi csak Petőfiék terveiben, akkor a megválasztott „elnök”, aki nyilván főszerkesztő is lett volna, szerkesztői tapasztalataira is alapozta az írósztrájkra s az önállósulásra vonatkozó terveit. Pontosan ismerve az erőket, kellően felmérhette, milyen pótolhatatlan űrt fog okozni kivonulásuk az irodalom „divat” lapjaiból. Elsősorban nem a tapasztalatok hiányán múlt, hogy a merész terv nem sikerült.

Lehet persze, hogy e feltevések egyben-másban túlzóak. Ha valamely kérdést egyetlen speciális szempontból vizsgálunk, az ilyen túlzások, egyoldalúságok majdnem elkerülhetetlenek. De ha néhány valószínűnek látszó állítás nem is felel meg a valóságnak, az ilyen „hatáskutatás” egészben véve mégis legalább annyira hasznos lehet, mint a különböző közvetett irodalmi hatások keresése. Elsősorban mégis a költő élete, munkája az az alap, amelyre a műalkotás épül. Ha nem fogadjuk el, hogy a zseni isteni csoda, ha elismerjük a környezet, az élmények, a munka alakító hatását a tehetségre, a jellemre, sőt még a képzeletre is, akkor attól sem kell félnünk, hogy összefüggéseket keressünk olyan közönséges és profán dolgok, mint mondjuk a hír-agyusztálás és oly magasztos jelenség, mint a költészet között.

A magyar nacionalizmus születése mintha csak igazolni akarta volna Napóleon mondását: e száz év távlatából is tiszteletet ébresztő fenséges történelmi színjátéktól nem volt messze a nevetséges sem. A szóvirágok és sújtásos menték, a színpadias pózok, a német színház elleni tüntetések, nagy művészek kifütyülése pusztán azért, mert fel merészeltek lépni Pest német polgárai előtt is, a magyar táncok egyedüli létjogosultságát hirdető vezércikk- és versözön, az ősmagyarok „világtörténelmi szerepét” csodáltató történetírás, az együgyű király címére küldött hozsannázó ódák – mindez az ellenkezésre vagy legalábbis mosolyra ingerlő csinnadratta és festett kulissza a magyar újjászületés természetes kísérője volt.

Ha volt lap, erényeiben és hibáiban egyaránt hű tükre e mozgalomnak, akkor az éppen a Pesti Divatlap volt. Jókai a negyvenes évek divatlapjairól írva, kicsit igaztalanul, elfeledkezett a Divatlapnak erről a szerepéről. Szerinte „az akkori dikaszteriális kormánynak… az volt a nézete, hogy a politikában dívó pártok szerint, melyekből csak kettő volt; 1. liberális, 2. konzervatív, elég mindegyiknek egy organum; harmadiknak aztán egy neutrális. Ezek mellé függeléknek szintén csak három szépírodalmi lapra adtak engedélyt, hasonló irányzattal. Ahogy a konzervatív párt politikai lapjának sattelese volt az arisztokrata Honderű, a neutrális táblabíró világ orgánumának a Pesti Divatlap; úgy csatlakozott a liberális reformok közlönyéhez a demokrata Életképek…”^*

Jókai 50 évvel a divatlapok közt dúló ádáz csaták után is, mintha még mindég az egykori Életképek szerkesztőjének szemével nézné e három lapot. Mert éppen nem igaz, hogy a Pesti Divatlap, Vahot orgánuma, a táblabírói neutralitást fejezte volna ki, arról nem is beszélve, hogy a helytartótanácsnak esze ágában sem volt liberális-demokrata lapként engedélyezni az Életképeket.^* Az 1844–46 közti időben, amíg Petőfi a lap segédszerkesztője, illetve kizárólagos munkatársa volt, a Pesti Divatlap volt a nemesi ellenzéki reformmozgalom fő irodalmi támasza. Az Életképek szerepe akkor válik fontosabbá, amikor Petőfi és tábora bevonul a Frankenburgtól Jókaihoz került lapba.

Vahot lapja, főleg első két évében, jellegzetes nemesi-liberális orgánum. A főszerkesztő, aki nemrég még Kossuth országgyűlési tudósítója volt, s mint ellenzéki futotta be azt az elismerésre méltó pályát, hogy 24 éves korára a legelterjedtebb divatlap vezetője lett, maga is a legjellegzetesebb nemesi-nemzeti-liberális politikusok egyike. Sőt: néha és néhol már-már karikatúrája a haladó nemességnek. Lapja szüntelen mennydörög magyarságában, az olvasók többségét kitevő honleányoknak még azt is felrója, ha szórakozásból s nem hazafias érzületük kimutatására táncolnak, örömkönnyekre fakad, ha arról írhat, hogy „magyar folyamunkat hasítandja gőzös a derék magyar kapitány igazgatása alatt”,^* leghőbb kívánsága, hogy az ország első színpadán lehetőleg csak magyar darabokat játsszanak^* míg viszont a német színpadon csak rossz darabokat…^* A mai magyar megértően s mégis pirulva olvassa ezt a duhaj magyarkodást, a nemzetiességnek azt a túlhajtását, amelyet a történelem, úgy látszik, büntetésként mér minden olyan népre, amely nem tudta megvédeni függetlenségét.

Csoda lett volna, ha a 21–22 éves költő érintetlen maradt volna e fenséges kor nevetséges sallangjaitól. De a történelem nem hagyott helyet a csodáknak akkor sem. Így hát mi sem természetesebb, minthogy a későbbi jakobinus ekkor még, 1844-ben s 1845 elején, ifjú segédszerkesztő korában, együtt úszik a nemesi liberalizmus árjával, nem kerülve el annak buktatóját sem. Ártatlan-naiv büszkeséggel rohan végig az utcákon peleskei nótáriusi díszmagyarjában, mint „a Pesti Divatlap élő magyar divatképe, a bekövetkezendő nagy nemzeti átalakulás előhírnöke” – ahogyan évtizedekkel később, még akkor is csak alig érezhető öniróniával, eldicsekszik ezzel a hajdani főszerkesztő^* (aki nyilvánvalóan jutalékot vett fel a derék  hazafias  szabóktól a  magyaros  divatképek reklámozásáért, s aki nyilván nem a saját erszényéből, hanem eme jutalékból csináltatta a költő reklám-atilláját…)^*. Mindenesetre Petőfi főnökével teljes egyetértésben hadakozik a köri táncmulatság rendezői ellen, mert azok idegen táncokat is engedélyeztek báljukon, dicséri a „magyar lelkű” leánykákat stb.

Verseiben mégis, már ekkor is, előbbre tart ennél. Joggal állapíthatta meg Horváth Márton, hogy „Petőfi lényegében már 1844-ben kiharcolta a költészet  forradalmát, még mielőtt a politika közvetlen hangja megszólalt volna nála,”^* – csupán a fogalmazást tesszük pontosabbá, ha a közvetlen szó helyébe a forradalmit írjuk. Mert a közvetlen politikai hang, ha ritkán is, de kezdettől fogva megszólal a költőben, – ami hiányzik egy ideig, az a forradalmi-politikai eszme. Jellemző, hogy a János vitézben s A helység kalapácsában a nemesi költészettel irodalmilag szakító s a tájleíró verseiben egy egész nép új honfoglalását előrejelző költő^* közvetlen politikai verseiben ekkor még a nemesi-liberális elvekhez idomul. Ezeket az eszméket néha talán hevesebben fogalmazza meg mint nemesi-liberális költőtársai, de a mondanivaló lényegét tekintve ekkor még nemigen van különbség.^*

Ebben az időszakban Petőfi – a látszat szerint – Vahot erőteljes politikai befolyása alatt áll. Helyesebb azonban azt mondani, hogy Vahot csupán közvetíti az akkor még leghaladóbb, nemesi-liberális ellenzékiség eszméit, az érdemi hatás magától az ellenzéki mozgalomtól ered. Mindenesetre költőnk ez időben együtt haladt a Vahot képviselte nemesi-liberális „divatlap-politikával”. Ennek az együtthaladásnak legjellegzetesebb terméke a Védegyleti dal című költemény.

Legutóbb Pándi Pál egészen új módon értékelve ezt a költeményt, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Védegyleti dal királyt dicsőítő befejezésében „valami gúny lappang… a valóbannal való nyomatékosítás kifordítja a szavak egyenes értelmét. Csak mellé kell olvasni e versnek a néhány nappal később írt V. Ferdinándhoz című költeményt, amelyben már leplezetlenül állítja elénk ügyefogyott figuraként az uralkodót.”^* Bevallom, én nem bírtam felfedezni gúnyt a befejező szakaszban s a „valóban” szócskában sem:

A valóban szócskának, amint erről még szó lesz, inkább más értelme lehet. S azt is valószínűnek tartom, hogy nem Petőfi versében lappang valami gúny, hanem inkább a kitünő irodalomtörténész tudata alatt lappang az a szándék, hogy bizonyítékokat keressen ahhoz a meglepő tételéhez, mely szerint a költőt már 1844-ben „a monarchikus érzület teljes hiánya”^* jellemzi.

A költeményt nem tudom gúnyversként felfogni, annak látom, ami szerintem volt is: az akkori haladó közhangulatba teljesen beillő lojális politikai nyilatkozatnak. Idézzük fel egy kicsit azt a kort: alig egy éve, hogy a magyarul motyogó királyt és a magyar ruhában díszelgő királynét fergeteges üdvözlésben részesítik haladók és pecsovicsok egyaránt. Még kitörőbb a lelkesedés akkor, amikor a király jóváhagyja a magyar nyelv jogainak kedvező (és sajnos oly sok magyarkodást s ellenhatásait kiváltó) törvényjavaslatot. Pozsonyban ott áll a költő is az ünneplő tömegben. Hogy milyen érzések uralkodhattak lelkében akkor, azt nehéz volna megmondani. De nehezen hihető, hogy ekkor „jött létre lelkében” az Apostol királygyilkos jelenete, amint ezt Szalatnay Rezső egyébként szép tanulmányában olvashatjuk.^* Sokkal valószínűbb, hogy a politikailag iskolázatlan költő maga is lelkesedik és bizakodik: ha a királygyilkosság képe ekkor jelenik meg lelkében, nem írná meg mindezek után a Védegyleti dalt, amely Bajza, Sujánszky és a többiek üdvözlő verseinek hasonmása s őszintén szólva, nem is igen jobb azoknál.

Közbevetőleg ki kell térni Sujánszky hasonló versére, mert talán ez is ad némi magyarázatot a Védegyleti dal keletkezésére. Sujánszky a Honderűben Petőfinek címezve leadott egy szokványos hozsannázó verset. Hatvany Lajos ezzel kapcsolatban feleleveníti irodalmunk másik nagy veteránjának, Földessy Gyulának egy régi nézetét a Legenda keletkezéséről. Földessy szerint Petőfi éppen azért írta a Legendát, mert felháborította őt Sujánszky versezete: „A már demokratikus vizeken evező Petőfi szörnyen botránkozhatott ezen a régi frázisokban bővelkedő, tartalma szerint is avas rímelvényen, mely Petőfit mint »Istenért, királyunkért« »tiszta lánggal« égő ifjut tünteti fel…”^*

A probléma azonban éppen az, hogy Petőfi ekkor még nem evezett demokratikus vizeken. S ha fel is háborodott, ami nem lehetetlen, mivel nem szívlelhette Sujánszkyt, kevés oka volt erre, mert az ő Védegyleti dala szintén elég lojális. A dátumok is elgondolkodtatóak. Petőfi verse több mint két hónappal Sujánszky rímelvénye után jelent meg. Figyeljük meg a jámbor papköltőt:

A vers határozott felszólítás: tessék nyilatkozni. Mai szóval azt is mondhatnánk: provokáció. Az ékes szavak mögött világosan látszik a Honderű szándéka: na, te pusztai költő, te duhaj magyar, szólalj meg a király s az isten mellett, vallj színt! Sujánszky szavaival a költő válaszút elé állíttatik, hogy igazolja-e a „jóhiszemű” feltételezést, miszerint őt nem csak a tivornyák érdeklik, hanem az isten és a király s a haza is. Nem kell belemagyaráznunk semmit a két versbe ahhoz, hogy megérezzük: a Petőfihez intézett verses felszólítás s a rákövetkező Védegyleti dal összefügg. Párbaj ez, vers-váltás, feltehetően az egész irodalmi közvéleményt érdeklő próba: mit fog válaszolni a költő?

Ezen az alapon én a Védegyleti dalt egy politikai nyilatkozat rögtönzésének érzem. Petőfi nem méltathatta személyes válaszra Sujánszkyt, akit megvetett, mint gyenge költőt s klerikális elemet, viszont nem térhetett ki sokáig a nyilvános felszólítás elől sem: tessék nyilatkozni jó királyunk mellett. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Vahot főszerkesztő minden befolyását latbavetette Petőfi meggyőzésére, ami abban az időben még egyáltalában nem volt elképzelhetetlen dolog: a költő még csak most formálódik s még inkább enged a tanácsadóknak.^* Petőfi – némi töprengés után – végül is közvetett módon válaszol: hitet tesz a haza mellett, de a védegyleti mozgalomban a függetlenségéért és haladásáért küzdő haza mellett, köszönti a királyt, de a haza szabadságán munkálkodókat megáldó királyt, – s a még magasabban trónoló atyáról hallgat.

Lehet, hogy eltúlzom a Sujánszky-féle felszólítás és a Védegyleti dal közötti összefüggést. A vers azonban e felszólítás után mindenképpen válaszként hatott, méghozzá az akkori haladó közvélemény nézeteivel teljesen egybehangzó válaszként. Ne feledjük, hogy ekkor még nemcsak Bajza (s persze a sujánszkyk) írnak így, hanem még Táncsics is azt ígéri a Hunnia függetlenségében, hogy az esetleges forradalom elhárításán fog munkálkodni.

Mindez nem áll ellentétben Hatvany és Földessy nézetével a Legenda keletkezését illetően. Teljesen elképzelhető ugyanis, hogy a költő, mivel válaszának csak egy részét írhatta meg nyíltan, a másik részét, a klerikális dogmákról vallott véleményét megírta illegális versben. A Védegyleti dal és a Legenda együtt fejezi ki Petőfi akkori nézeteit: a nemesi liberálisokéhoz közelálló hazaszeretetét s érlelődő, pantheisztikus hiten nyugvó antiklerikalizmusát.

De ha e vers bele is illik az akkori közhangulatba, mintha egy árnyalattal kezdetibb fokon mutatná a költőt, mint amelyen ő állhatott. Fel kell tételeznünk, hogy a köztudomás szerint roppant hevülékeny költőt csak egy, szinte pillanatokig tartható befolyás ragadtathatta a karjait kiterjesztendő király képének megrajzolásáig. Pontosabban: a korabeli költői kelléktárból való kikölcsönzéséig. A költő ennél már messzebb tarthatott, körülbelül ott, ahol az ez idő tájt írt V. Ferdinándhoz című vers mutatja.^* Ez a költemény is feltétlenül lojális még, de nem a hozsannázó hódolatok módján, hanem finom iróniával, mintegy megbocsátva a királynak:

A plebejus színezetű, „vállveregető” irónia ellenére sem szabad ezt a verset „a monarchikus érzület teljes hiánya” bizonyítékaként emlegetni: az irónia itt, megértő és őszintén sajnálkozó, a támadás éle a rossz tanácsadók ellen irányul.

A verset több okból is Petőfi akkori vélekedése hű kifejezőjének kell tartanunk. Éspedig azért, mert

1. nem közlésre szánta, a cenzúra nem is engedte volna át, illegálisan terjedt a költemény. Nem volt tehát oka rá, hogy akárcsak egy jottányit is „elfogadhatóbbá” tegye versét a hatóságok előtt, az ilyesmi különben sem volt ínyére Petőfinek, nem tudott a cenzorok kedvéért írni.

2. Az ellenzék haladó-liberális fejeinek az volt a felfogása a királyról, amit a „rossz tanácsadók – jó király” ellentéttel lehet legtömörebben kifejezni. (Vö. a nagyszerű Hunyady László kórus szintén 1844-ből való soraival: „Meghalt a cselszövő… éljen a király!”) Petőfi felfogása is ezt az ellentétet rajzolja meg, de ironikusabban, népibb modorban, – s ezzel ez a költemény már nemcsak a nemesi liberalizmussal való összecsengésnek, hanem a kezdődő elválásnak is hangot ad. Ez a vers még nem a monarchikus érzület „teljes hiányát” mutatja, hanem valamiféle plebejus monarchizmus tükröződése, de egyszersmind átmenet is a monarchikus lojalitás valóban teljes megszüntetéséhez, a forradalmi jakobinizmushoz.

Igen jellemző az is, hogy az V. Ferdinándhoz király eszméje bizonyos fokig tükröződik az 1844 végén befejezett János Vitéz ügyefogyott francia királyának rajzában is, sőt még A királyok ellen állítólagos dátuma után is, méghozzá egy egész drámai műben, a Tigris és Hiénában. Ismerve ugyanis Petőfit, bizonyosra vehetjük, hogy e szörnyekkel telerakott műben nem valóságos történelmi drámát akart írni, hanem saját koráról alkotott véleményeinek, érzéseinek, hangulatainak adott egy régi kor köntösébe burkolt fogalmazást. A szerencsétlen Vak Béla pedig nemcsak abban hasonlít V. Ferdinándhoz, hogy mások kormányoznak helyette, hanem ráadásul még jószívű is, mint az V. Ferdinándhoz „jó öreg királya”…

A Védegyleti dal Pándi által kiemelt „valóban” szócskája éppen ezzel függhet össze (ha nem sortöltő szó…). Az V. Ferdinándhoz soraiban megfestett rossz tanácsadó–jó király gondolatból ugyanis itt csak egy szócska jelentkezik még: a király  valóban  jó, csak tanácsadói rosszak. Az V. Ferdinándhoz ily módon egy kicsit magyarázatféle is a Védegyleti dalhoz.

A Védegyleti dallal és az V. Ferdinándhoz-zal egyidőben s utána is születnek még más versek is, amelyek egyelőre éppen nem a jakobinizmus szellemét sugározzák. A királyok ellen jelenleg még elfogadott időpontjával csaknem egybeesik a párducbőrös múltba vágyódó Mért nem születtem ezer év előtt, a honfisebekre írt, csak a költő halála után remélő Rabhazának fia, s a már 1845-ből való s az „elkorcsosult nemzetet” Kölcsey hangján ostorozó A magyar nemzet („Óh ne mondjátok nekem, hogy hajnallik hazám felett…”).

De a Pesti Divatlap eszmei-politikai hatása legtöményebben nem a versekben, hanem egy prózai műben, a Nyesy Demeter álnéven írt Eperjes című tárcában mutatkozik meg. A tárcát, s a nyomában megjelenő Nyilatkozatot, az úgynevezett Nyesy-leveleket Vahot határozottan Petőfi írásainak nevezte emlékirataiban.^* Ennek ellenére az életrajzírók és kritikai kiadásszerkesztők nemigen vették figyelembe Vahot véleményét, sőt – Hatvany Lajos alapvető könyvét nem számítva – még ellenvéleményeiket sem közölték ezzel kapcsolatban. E dolgozat írása közben – szinte véletlenül – sikerült azonban olyan adatot találnom, amely teljesen megerősíti Vahot szavait s bebizonyítja, hogy valóban Petőfi írta a Nyesy-leveleket.

A Pesti Divatlap 1845-ös évfolyamának egyik számában olvashatunk egy „nem a rendes levelező” aláírással közölt kis tudósítást. Ebben az ismeretlen cikkíró Temesvár viszonyait festi – egyébként a II. sz. Függelékben közölt eperjesi tárca érezhető hatása alatt – s megjegyzi: „A mi egyébkint a lakosságot illeti; … különösen szereti a »maga« és »barátom« szót. Egy eperjesi levél, melynek eredeti erében a kedves Petőfit ismertem meg, e lapokban azt mondja, hogy Eperjes egészen amicés város. Temesváron az amice szót csak azok használják, a kik diákul szeretnek beszélni… A többség… úton útfélen a »maga« és »barátom« szókat használja… Innen mondhatni, hogy Temesvár egészen »magabarátomos« város…”

E kis tudósításból a következőket állapíthatjuk meg:

1. „Egy eperjesi levél”, amely „e lapokban”, vagyis a Pesti Divatlapokban jelent meg s nyilvánvalóan nem sokkal a temesvári tudósító előtt – csak egy van: a Nyesy Demeter aláírású tárca.

2. A temesvári tudósító nyilvánvalóan csak álneves írásra célozhat, mert különben minek mondaná, hogy Petőfit „ismerte meg” a tárca „eredeti erében”.

3. S a legfőbb: a Nyesy-tárcában – mint lentebb láthatjuk – szórul szóra olvasható a temesvári tudósító által idézett szöveg: „Eperjes egészen amicés város.” Vagyis a temesvári tudósító az Eperjes című Nyesy aláírású tárcát határozottan Petőfi munkájának nevezte.

Ezt a kis adatot perdöntőnek lehet tartanunk a Nyesy–Petőfi azonosság kimondásához. Teljesen elképzelhetetlen ugyanis, hogy Vahot, aki mint szerkesztő, tudta, hogy kinek az írását közli Nyesy álnév alatt, megengedte volna eperjesi táblabírójának „leleplezését”, ha nem valóban Petőfi írásáról lenne szó. S még elképzelhetetlenebb, hogy Petőfi, aki akkor már újra Pesten volt, mint „kizárólagos munkatársa” a Pesti Divatlapnak, hallgatásával magára vállalt volna egy írást, amelynek nem ő a szerzője. Az a Petőfi, aki még a jámbor Benőfit is nyilvánosság előtt szólította fel nevének megváltoztatására, nehogy neki tulajdoníthassák a Benőfi-féle rímelvényeket, az a Petőfi, aki ekkoriban mindig kapott teret a Divatlapnál, hogy akár legkisebb dolgát is a közvélemény elé vigye, az a Petőfi, akinek jóbarátai voltak Eperjesen, – nem vállalhatott volna magára egy Eperjest bíráló idegen tárcát. Petőfi tiltakozásának pedig semmi nyoma, sőt az egész temesvári tudósításba mintha csak azért írattatott volna bele Petőfi neve, hogy az „Eperjes” tárca szerzőjének kilétét felfedjék.

Eszerint tehát a vitatott tárcát Petőfi-műnek kell tekintenünk.^* A költő, akit szeretettel fogadtak Eperjesen, egy derék hazafias táblabíró „álarcában” megbírálta a nemzetietlenség különböző megnyilvánulásait. A tárcának szinte minden mozzanata a Pesti Divatlap szellemét idézi. A levél Vak Béla legendájával kezdődik, akivel ekkor már közelebbről is foglalkozhatott Petőfi, hiszen nemsokára megírja a Tigris és Hiénát. Vak Bélában – mint már láttuk – egy kicsit a magatehetetlen V. Ferdinándot rajzolja meg szánakozva, de bírálattal. A legenda után a külföldi selymekben pompázó hölgyek bírálata következik, teljesen a Divatlap vezércikkeinek modorában, itt ellenfeleit bírálva ugyanazt az eszmét védi a költő, mint amit lelkesedve írt meg a Batthyányi és Károlyi grófné-hoz címzett versben. A német színészek kicsúfolása, a magyar cigányzenészek iránti szeretetnyilvánítás, az arszlánok gúnyolása, a magyar nyelvet háttérbeszorító nevelők ostorozása – mintha csak a Divatlap politikai címtárában lapozgatnánk.

A Divatlap „derék táblabírós magyarságának” hatását mutatja Petőfi Vahothoz címzett, s akkor már „Gömör megye táblabírájaként” aláírt levele is, továbbá a „fundamentumos magyarságot” dicsérő, az Eperjessel egy számban megjelenő A régi jó Gvadányi.^* Itt tehát a művek egész során végigvonuló eszmei irányzatról van szó, amelyet akkor sem lehet elfedni ha a Védegyleti dalt gúnyversnek fogjuk fel: a Gvadányi-verset, a két grófnőt köszöntő költeményt, a Vahotnak írt táblabírói levelet, s végül az Eperjest csak nem lehet gúnyos tréfának kikiáltani? Minden olyan kísérlet, amely el akarja homályosítani a költő politikai fejlődésének ezt a divatlapos-táblabírás rövid periódusát, lényegében idő előtt akarja fejébe rakni a jakobinusok frigiai sipkáját, noha Petőfit ekkor még inkább jellemzi a maga választotta peleskei nótáriusi ruha.

A táblabírás magyarságnak ekkoriban már kétféle jelentése volt: még mindég táblabíráknak nevezték az igazi „fundamentumos” magyarokat, de már a szűkfejű maradiság gúnynevéül is egyre többször használták a „táblabírói” megjelölést. Igen érdekes ebből a szempontból, hogy a polgáribb színezetű Életképek még 1845-ben is tiltakozik az ellen, hogy a műveletlenség és maradiság megcsontosodott képviselőit nevezzék táblabíráknak, mert hiszen „míg Magyarország Magyarország lesz, a táblabíró mindenkor igen fontos országos szerepet fog viselni e hazában. Értjük itt ezen osztálynak nem nevetséges egyéneit, hanem a közállomány azon buzgó lelkes bajnokait, kik haladásunk élén állanak, s kik ötvenkét megyében nem egyebek, mint táblabírák. És ha táblabírák nem hősködtek volna, most nem volna mit központosítani e hazában…”^*

A Petőfi körül csoportosuló új irodalom hamarosan leráz magáról mindenféle értelmezésű „táblabírás magyarságot”,^* de ebben az időben a nemzeti haladás bajnokainak, az Életképek fenti cikkéhez hasonlóan, az ellenzéki táblabírákat tartja. Rendőrségi jelentések szerint ebben az időben a Pilvax fiataljai még egymás között is táblabíráknak nevezik magukat.^* S ha e titulusban lehetett is némi önirónia – hiszen javarészt címtelen-rangtalan emberek voltak – az sem változtat azon, hogy e csoport érdemileg még nem jutott túl a táblabírás magyarság-eszményen.

Hatvany Lajosnak nagyon igaza van, amikor minden hamis „tiszteletet” félretéve, hangsúlyozza, hogy „aki Petőfi kiskorúságát nem tartja folyton szem előtt, jóformán nem is vetheti fel teljes fogalmazásban, illetve nem oldhatja meg sikerrel a Petőfi problémát.”^* Nincs mit mentegetnünk azon, hogy a későbbi jakobinus ekkor még nem jut el igazi eszményéig. A nagyszerű éppen az, hogy milyen hamar megtalálja a saját magához illő politikai eszmét: az egész reformkor minden nagy szelleme közül éppen ő az, aki a legkevesebb ideig kísérletezik s leghamarabb leli meg a világos, forradalmi utat.

A Pesti Divatlapnál eltöltött időszakban – nyilván Vahot hatására is – még a nemesi ellenzék táborában keresi az előrevivő eszmét, de már ekkor is az ellenzék szélső szárnyán áll. S ha áttekintettük, hogyan haladt együtt ezzel az ellenzékkel, legalább futólag utalni kell arra is, hogy már ekkor megmutatkoztak nála a nemesi liberalizmustól eltérő eszmei-magatartásbeli vonások. Ha a segédszerkesztésnek épp hogy búcsút mondó Petőfi Úti jegyzeteit összehasonlítjuk a két évvel későbbi Úti levelekkel, látjuk, milyen döntő módon megváltozott a költő politikai és világszemlélete. Amabban szinte csak a rossz poéták látszanak a világ leggonoszabb teremtményeinek, no meg a kritikusok, ebben már az elnyomás ellen küzdő költő teljes érettségében mutatkozik meg. Az Úti jegyzetek néhány mozzanata vitatott témánk szempontjából mégis igen meggondolkodtató, mert a segédszerkesztői időszak politikai fejlődését mintegy összefoglalóan tükröző prózai mű már felmutatja azokat a mozzanatokat is, amelyekből majd a nemesi ellenzéktől való elfordulás kibontakozik. Azok az elemek, amelyeket Pándi idézett cikke is joggal tart „az érdekegyesítő politika nemesi koncepcióján” túlmutató vonásoknak, valóban jelen vannak már a költő műveiben: „a plebejus hazaszeretet… a főnemesség kritikájának radikalizmusa…”^* Ezek a vonások megmutatkoznak az Úti jegyzetekben is, egy másik, szintén fontos, előremutató „eszmecsírá”-val együtt.

Ismeretes, hogy Berecz Károly megverselte Petőfi Mért nem születtem… kezdetű költeményét. Iskolásan, nagyon is szabványosan, de szembeszegezte Petőfivel a haladó liberalizmus jövőt igenlő optimizmusát. Petőfi nem válaszolt, de néhány hónappal később, az Úti jegyzetekben, Berecz nevének említése nélkül, megvédte versét, újra megismételve a Mért nem születtem alapeszméjét: „Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta… Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, hogy nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom későn születtem.”^*

Ez a kis nyilatkozat már sokkal érthetőbben szól, mint a közvetve védelmezett vers. A cenzúra engedte maximális nyíltsággal megmondta a költő, hogy mit ért ő a dicső lovagkoron: a Rákócziak szabadságharcos időszakát, s általában azokat a korokat, amikor a nép függetlenségéért küzdött. A „későn született” költő panaszából már nem a hajdani dicsőség szokásos élesztgetése hangzik ki, e típus versekhez képest új érzés: a türelmetlen tettvágy, a szabadságharc sóvárgása szólal meg. Ha már választani kellene, mi volt a jövő szempontjából előbbremutató, ez a heves harci vágy, vagy pedig a Berecz szabvány-liberális, kicsit kincstárias jövőtigenlése, akkor igen meggondolandó, el lehet-e fogadni Waldapfel József nézetét, mely szerint Berecz „1845 elején még előbbre volt Petőfinél… a lovagkor durvaságával szemben a szabadságáért küzdő jelenkort magasztalta.”^* Berecz verse első pillantásra valóban haladóbb. De ez a költemény bizonyos értelemben mégis messzebb van a jövőtől, mint Petőfi múltbenéző verse! Mert a történelem megmutatta, hogy a Berecz által megénekelt „fehér (értsd: vértelen) zászló alatt”, csak „szellemtusában”^* kivívni a szabadságot nem lehet. A történelem egy új, persze magasabb fokon kibontakozó Rákóczi-szabadságharc felé mutatott, az iránt sóvárgott Petőfi, egy új Rákócziért, s nem a „lovagkori durvaságért”. Ez az oka annak, hogy miközben az egész nemesi liberális költészet a reformok dicsőítését zengi, költőnk egyszerre csak azt a témát pendíti meg, amelyet a reformkorköltészet már kezd elhagyni: a régi dicsőség felkeltését. Visszaesés ez Petőfinél? Inkább azt hiszem, hogy éppen egy új fejlődés kezdete, még nem tiszta jelentkezése annak a forradalmiságnak, amely az egész „toldozgató-foldozgató” reformpolitikát félretolva meghirdeti a harcot. Nála a „múltbenézésnek” kezd új értelme, új szerepe lenni. A Mért nem születtem harci vágya közelebb van A királyok ellen jakobinizmusához, mint a Berecz-féle vértelen jog dicsőítés és a szellemtusák elvont hangoztatása. A Mért nem születtem a nemesi reformköltészet hangján és modorában szól, de már a nemesi reformerkedésből való kiábrándulásnak is egyik első jele, előbbre mutat minden jámbor újítás-óhajtásnál.

A segédszerkesztői időszakban tehát Petőfi mint költő s mint újságíró egyaránt az ellenzék táborában harcol, de egyre növekvő belső kételyekkel szemléli a „szellemtusák” eredményeit. Ezek a kételyek egy újfajta, türelmetlenséget, tettvágyat kifejező „múltbanézés” rövid átmenete, majd a kibontakozást érlelő Felhő-válság után, a magyar és nemzetközi fejlődés új eseményei (galíciai felkelés stb.) által ihletve, megtermékenyítve a francia forradalom eszméivel elvezetnek a nemesi liberalizmussal való szakításig, a forradalmi demokratizmus programjának költői megvalósításáig.

A Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként eltöltött csaknem egy esztendőnek ebből a szempontból az a jelentősége, hogy a költő küzdőként, belülről ismeri meg a nemesi liberalizmus politikáját és irodalmát, eredményeit és gyengéit. Ennek a politikának és irodalomnak akkor legharciasabb szépirodalmi lapja segít híressé tenni a költőt, – aki azután, amikor elég erősnek érzi magát, elszakítja a Divatlaphoz majd az egész nemesi ellenzéki reformerkedéshez fűződő kapcsolatait s elindul a maga forradalmi útján.

Vahot Imre irodalomtörténeti értékelésében két ellentétes pártra oszlanak a kortársak, Petőfi-kutatók s általában e korszak ismerői. A legfőbb Vahot-párti természetesen maga Vahot Imre. Emlékirataiban minduntalan Petőfi felfedezőjének, istápolójának és nesztorának nevezi magát. A magyar mémoire-irodalomban alighanem páratlan az a nevetséges kérkedés, amely emlékiratait eltölti. Ez a melldöngető öndicsőítés néha már sajátmaga ellen fordul, olyankor például, amikor ilyen mondatokat ír le magáról: „…egy Petőfi, egy Vizkeleti, egy Patikárus Feri lánglelkének fölemelését… eszközölni” volt célja.^* Aki a világ egyik legnagyobb költőjét s a különben nyilván derék cigányzenészeket így tudja egymás mellé állítani, az mindenesetre igen erős kétségeket ébreszt a saját zseni-értő és felfedező tehetsége iránt.

Ennek ellenére akadtak írók és irodalomtörténészek, akik elfogadták Vahot öndicsérettől szagló elbeszéléseit s hangosan zengték felfedezői dicsőségét.^* Nyilván az ilyen túlzások s mindenekelőtt Vahot kérkedése váltották ki ellenhatásképpen azt az értékelést, amely viszont – főleg újabban tapasztalhatunk ilyesmit – minden elismerést és érdemet megtagad Vahottól. Hatvany Lajos például Petőfi iránti szent, s Vahottal szembeni kissé túlzó elfogultságában még az általa különben nagyrabecsült Zilahy Károlyt is megrója, amiért az némikép lojálisan írt Vahotról. „Vahoton kívül – mondja Zilahy – volt még lapszerkesztő nem egy, Magyarország fővárosában, akik nem kezdő lapok, hanem megállapodott vállalatok élén álltak s mégis egyiknek sem jutott eszébe, hogy a köztudomás szerint nagy tehetségű és köztudomás szerint inséggel küzködő fiatal költő számára” munkáról gondoskodjék.^* Vahot gondoskodott. S ha ebbeli ténykedésében önző anyagi számítás vezette, úgy az nagyon is természetes dolog ahhoz, hogy érdemét teljesen semmivé ne tegye.

Sokkal inkább felróhatjuk Vahotnak, hogy a költő-segédszerkesztő javadalmazásában korántsem volt olyan bőkezű, mint amilyennek magát emlékirataiban feltünteti. Amint ezt már Ferenczi Zoltán is megírta, kiigazítva Vahotot, a költő fizetése nem lehetett több, mint évi 400 váltóforint.^* Ez valóban szűkös de mégsem kirívóan kevés fizetés, és nem is „cselédbér”, mint ahogyan egy kis költői túlzással Illyés Gyula írja.^* Abban az időben nem a cselédek kaptak évi 400 váltóforintot, hanem például a kaszinói kártyapénzt beszedő alkalmazottak,^* akiknek jövedelmét a lapok sokallották. Ha a költő jövedelmezését ehhez számítjuk, joggal háborodhatunk fel. De ha arra gondolunk, hogy a már „befutott”, országos hírű újságíró, Nagy Ignác a Jelenkornál segédeskedve, szintén csak évi 480 váltóforintot keresett, akkor úgy találjuk, hogy Petőfi fizetése nagyjából megfelelt az akkori viszonyoknak: a különbséget ugyanis eléggé kiegyenlíti a „szállás… és a jó magyaros táp”, amit Vahot szintén köteles volt szolgáltatni.^* Még akkor is, ha a „szállás” valóban a lépcső alatti „cselédszobát” jelentette.^*

Petőfi eleinte – legalábbis Jókai szerint – meg volt elégedve a Vahotnál elért keresettel.^* Később azután úgy látja, hogy zsugori főszerkesztője olcsón sajátította ki.^* Végülis azonban, akármennyit nyert Vahot Petőfin, a költő anyagi viszonyai a Pesti Divatlap révén mégiscsak úgy-ahogy elrendeződtek. A segédszerkesztő szűkösen élt, de anyagi viszonyaiban is megszűnt csavargó lenni. Ha Vahot és Petőfi kapcsolatában nem mutatunk fel egyebet, csak azt, hogy mennyit nyert Vahot a János Vitézen, akkor elfeledkezünk arról, hogy mégiscsak ahhoz az állapothoz kellene mérni a segédszerkesztés „hasznát”, amelyben a költőt Vahot szerződtetési ajánlata érte: a kilátástalan nyomorhoz. Ebből a kétségbeesett helyzetből anyagilag is felemelkedést hozott a Divatlapnál végzett munka. Az a tény, hogy Petőfi igen szorgalmasan dolgozott, mint szerkesztősegéd, azt bizonyítja, hogy költő tudatában volt annak, milyen döntő változás történt életében.

Még jelentősebb volt Vahot szerepe Petőfi költői hírnevének gyors elterjesztésében. Amikor a Tizek Társasága kapcsán a főszerkesztő s az akkor már kizárólagos munkatárssá előlépett költő összetűzött, Vahot arra a képtelen ostobaságra ragadtatta magát, hogy kijelentette: „megsemmisíti” a költőt, ha nem retirál előtte.^* E nevetséges önhittségnek azonban mégis volt annyi alapja, hogy Vahot jól ismerte a maga szerepét Petőfi „reklámoztatásában.” Ott tévedett „csak”, hogy azt hitte, nélküle a költő nem vívott volna ki olyan hírnevet. Mondani sem kell, hogy Petőfi elsősorban lángeszének köszönhette páratlanul gyors elismertetését és hírnevét. De a lángész érvényesülése nem automatikus folyamat. Olyan költő esetében pedig, mint Petőfi, akinek alig 6–8 év adatott a halhatatlanság megszerzésére, nem is mindegy, hogy az első sikerek hamar vagy késve jönnek. S ebben a vonatkozásban nem szabad elhallgatni Vahot érdemét: olyan „propagandát” csinált az ifjú költőnek, amilyenben sem előtte, sem utána magyar poéta nem részesült.

„A fiatal írók – fejtegeti Illyés – kezdetben mindegyikbe (ti. lapba) dolgoznak. Vahot jön rá először, mit jelent egy lapnak, ha az olvasók egy írót megszeretnek. Megsejti, hogy lehet a népszerűséget anyagiakra átváltani.”^* Valóban: az a tény, hogy Petőfi egy időre kizárólagos költője lett a Divatlapnak, rendkívül népszerűvé tette Vahot újságját – de egyszersmind a költőt is. A Divatlap azt tette meg Petőfinek, ami soha nem sikerült még magyar költőnek: huzamos időn át minden számban közölt verset tőle. Hétről hétre növekedett ezáltal a tüneményes gyorsan fölemelkedő költő hírneve.

Vahot ahhoz is értett, mint Illyés találóan mondja, hogy felhasználja a „kis intimitások” szellőztetését a költői népszerűség erősítésére. Hosszasan lehetne sorolni, hányszor és milyen módon „árul el” valami apróságot, ejt el valamilyen dicsérő jelzőt a költőről. A sok esetből csak egy példát említsünk (ezt is inkább azért, mert kifelejtődött Endrődi kitűnő gyűjteményéből): Vahot még arról is beszámol, hogy költő-segédjének testvére lovasversenyt nyert s ennek kapcsán mindjárt elejt egy-két dicsőítő kifejezést a Pegazusán győztesen vágtató poétára is.^*

Lapja rendszeresen közli az ifjú költők Petőfihez írt verseit^*, visszautasítja a költő gáncsoskodó bírálóit, s teljesen szabad kezet ad segédjének ahhoz, hogy ellenfeleit megleckéztesse. Még azt is megengedi neki, hogy a szerkesztői értesítésekben nevén nevezve utasítsa vissza Szeberényi versét, – holott ez a Divatlapban is teljesen szokatlan s általában sem illő eljárás volt. A szerencsétlen Szeberényi, aki vesztére éppen egy zsenibe kötött bele, még évtizedekkel később is a sajtóerkölcsre hivatkozva védte a maga igazát: „P. visszaélve állásával, a hozzá bizalmasan küldött műről 3/4 év múlva kirívó garmond betűkkel, a szokástól eltérőleg a szerző megnevezésével kürtölte, hogy… nem közölhető…”^* Szeberényinek a formák szerint igaza volt, mert Petőfi valóban „visszaélt” segédszerkesztői állásával. Figyelembe véve azonban, hogy a hűtlen barát milyen szégyenletesen viselkedett, helyesebb ha azt mondjuk, hogy Petőfi csupán élt a segédszerkesztői posztja által nyújtott lehetőségekkel s úgy büntette barátsága árulóját, amint az megérdemelte. Mindenesetre ebből az esetből is látszik, hogy milyen igaza volt Riedl Frigyesnek, amikor kiemelte a segédszerkesztősködés hatását Petőfi költői hírének gyors növekedésére. Valóban az volt a helyzet, hogy „Petőfi… bent volt a hírosztó társaságban, és így nem fogunk csodálkozni, hogy neki, mint a francia kifejezés mondja, jó sajtója volt.”^*

Hatvany Lajos kicsit igazságtalanul értékeli azt a páratlan lehetőséget, amit Petőfi azáltal kapott, hogy tetszés szerint vághatott vissza ellenfeleinek: „Mintha bizony Petőfi Vahotra szorult volna, hogy a rajta esett méltatlan bánásmód miatt szenvedélyes kikeléseit költőhöz, zsenihez méltó formában vigye a nyilvánosság elé?…”^* Dehát éppen az a helyzet, hogy a zsenihez méltó visszavágáshoz fórum is kellett. S ha Petőfinek már huszonegy éves korában, indulásakor volt ilyen fóruma, akkor az Vahotnak köszönhető. A Divatlap szélesebb fórumot biztosít Petőfinek, mint az egész akkori szépirodalmi és politikai sajtó együttvéve.

A nagy hírverés persze taszított is. Sárosy, Szemere Miklós s még néhány költő esetében egészen nyilvánvaló, hogy nem csupán a költői féltékenység ingerelte őket Petőfi ellen, hanem a vahoti csinnadratta is ellenhatást váltott ki belőlük.^* A laptársakat is harcra késztette Vahot taktikája. De még az így kifejlődő s egyre hevesebb háborúskodásnak is volt haszna.

Vahot pontosan tudta, hogy a nagy irodalmi csatározások, a Petőfi elleni támadások népszerűsítik a költőt és persze a Divatlapot is. Az ellenfelek nem ismerték még „a sajtó legerősebb fegyverét, a conspiration du silence-t, az agyonhallgatást… s így támadásukkal is” Petőfiéket szolgálják, – írja Illyés, aki minden hivatásos irodalomtörténésznél mélyebben megértette és kifejezte a Divatlap irodalmi csatáinak lényegét.^*

A peleskei nótáriusi ruhának, a meg nem szűnő reklámozásnak, a mesterségesen is szított csatározásoknak végül is több hasznuk lett mint káruk: a költő kevesebb mint egy esztendő alatt az ország legnépszerűbb költője lett. Aki tagadja, hogy ebben a példátlan sikerben – természetesen a lángész győzelme mellett – a vahoti reklámfőnöki buzgólkodásnak is volt szerepe, annak meg kell magyaráznia, hogy más, ha nem is Petőfi méretű, nagy költőnk miért nem tudott ilyen rövid idő alatt csak megközelítőleg is ilyen hírnevet kivívni…

A költő sikere természetesen beragyogta a Divatlapot s annak élelmes főszerkesztőjét is: a lap egy év alatt elérte a háromezres példányszámot! Amint a vetélytárs szerkesztő még emlékirataiban is irigyen megjegyezte, Vahot előfizetői nagy részét Petőfinek köszönhette…^* Egy másik kortársi visszaemlékezésből is kiderül, hogy a Divatlap és Petőfi az akkori haladó ifjúság szemében teljesen egyet jelentett: „Vállvetett erővel hordatta az osztály akkoriban a három szépirodalmi közlönyt; „Pesti Divatlapot” (mely legkedvesebb volt előttünk Petőfiért), az „Életképek”-et, és a „Honderű”-t; de ez utóbbinak csakhamar halálos ellenségei lettünk, mert bántotta, üldözte – őt.”^*

Éppen ez a páratlan irodalmi siker volt Vahot törekvéseinek célja, – és érdeme, hogy szerkesztői eszközeivel ő is segített kivívni ezt a sikert. Nemigen van tehát értelme azon vitatkozni, hogy pusztán az anyagi szempontok vezérelték-e Vahotot? Különben is nyugodtan elhihetjük, hogy Petőfi sikerének egyengetésekor teljesen összefonódott szándékaiban a politikai-esztétikai s a pénzügyi szempont, úgy ahogyan azt a János Vitéz előszavában kedélyes nyíltsággal meg is írta.^*

Vahot akkor tévedett, amikor nem vette észre, hogy a segédszerkesztőként megszerzett költő már kinőtt mellőle, nem lehet többé sem szerkesztőségi, sem egyéb szempontból „segédi” helyzetben tartani. A költő káprázatos emelkedésével egyre jobban kiütköztek a középszerű irodalmi-politikus és a zseniális költő ellentétei, s ezek végül is a teljes szakításhoz vezettek. A szakításkor s utána még inkább, Vahot hitványul viselkedett. Mindent egybevetve azonban nincs okunk megtagadni tőle fő érdemét: egy időben hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal Petőfi egy egész országot egyetlen rohammal meghódító győztesként vonuljon be a magyar irodalomba. Önzése, sokszor megnyilvánuló ízléstelensége, néha már nevetséges önhittsége ellenére ezzel a szerepével irodalomtörténetileg maradandó alakká vált.

Tekintsük át, csupán tőmondatokban, Petőfi segédszerkesztői időszakának főbb eredményeit.

Amikor a költő 1844 tavaszán Pestre jön, kétségbeesett anyagi helyzetében azt sem tudja, kihez forduljon, – egy év múlva már ha szűkösen is, pusztán a verseiből is megél. Akkor még csak Vörösmarty közbenjárására talált verseire kiadót, azóta egymásután jelentek meg kötetei.

1844 elején még a színész-költő kettős dicsőségének vágya zavarja, a segédszerkesztői időszakban véglegesen megtalálja élete célját a költészetben. Egy év alatt az egész olvasó ország megismeri nevét, ő lesz Vörösmarty mellett, sőt az új nemzedék számára, még Vörösmarty előtt is a legnépszerűbb költő. Az a fiatalember, aki nemrégiben még alázatos leveleket írt Bajzának, Nagy Ignácnak, most már példátlan önérzettel és magabiztossággal jelöli meg a maga helyét a magyar költészetben. A magányosan küszködő fiatal íróból egy év alatt egy egész nemzedék hivatott vezetője lett; 22 éves, s már úgy tekintenek rá költőtársai, mint aki „ki van választva milliók közül”.^* Az irodalom mellette és ellene oszlott pártra, s „ekkor már nem volt egyedül, tábora volt és orgánuma”,^* – még ha annak az orgánumnak csak segédje is volt.

Teljesen érthető, ha a költő ilyen eredmények után megelégelte a segédszerkesztői munkát. Pontosan tudta, hogy az, ami nemrégiben még segítette emelni, most már nyűg lenne szabad előrehaladásában. Ez lehetett a fő oka annak, hogy 1845 tavaszán közölte Vahottal: felhagy a segédszerkesztői munkával. Vahot azt írja, hogy ő maga biztatta a költőt az önálló „szárnyalásra”.^* Ezt persze ma már nem tudjuk ellenőrizni, de feltehető, hogy maga Vahot is átérezte Petőfi további segédi alkalmaztatásának lehetetlenségét. Egy biztos: ekkoriban még jó viszony állt fenn köztük. A költő beleegyezett abba, hogy kizárólag Vahotnak adja verseit a jövőben, s a főszerkesztő is folytatja immár önállósult „saját poétájának” népszerűsítését. S büszkén jelentette az olvasó közönségnek: „Lapunk belbecsét nem kevésbé emelendi az, hogy a közkedveltségű költő Petőfi lantja a három divatlap közt egyedül a Pesti Divatlapban fog zengeni, még pedig minden szám hozand tőle egy-egy víg vagy komoly költeményt.”^* S a következő számban: „Petőfi Sándor, felhagyva a lapunk mellett ügyesen viselt segédi hivatallal, miután lapunk számára levétettük arczképét s egy egész negyedévre ellátott bennünket jeles verseivel, e napokban elhagyja a fővárost… Sok szerencsét kívánunk az elutazandó géniális költő kalandoros életéhez.”^*

A jóviszony felszíne mögött azonban már ekkor is meghúzódtak ellentétek a főszerkesztő és a költő között. Petőfi még nyilván nem felejtette el a „lapomban” elszólást követő megleckéztetést. Az is világos, hogy a költő esztétikájának fokozatos kialakulásával együtt sokasodtak az esztétikai viták is kettőjük között. Csírájában már ekkor jelentkeztek a politikai nézeteltérések is.

Ez utóbbi szempontból van bizonyos jelentősége annak az önmagában nem túl fontos vitának, amely Petőfi és a Pesti Hirlap között zajlott le. Ismeretes, hogy a Pesti Hirlap 1844 szeptemberében egy fricskázás erejéig megbírálta a Pilvax túlhangos cigányzenére mulató fiataljait. Petőfi meglepő érzékenységgel válaszolt, kiemelve, hogy „a szóban forgó kávéházat egy idő óta némelly urak mód nélkül szeretik gyanúsítgatni…”. A Pesti Hirlap gúnyosan visszacsípett, de a költő újabb válasza helyett a szerkesztő lezárta a vitát: „A pesti hirlapi fővárosi újdonságok írójának Petőfi újra megfelelt, de nehogy a tárgy további kellemetlen hosszas vitára adjon alkalmat, ezen czáfolatot egész terjedelemben nem közöljük, elégségesnek tartván azt kimondani, hogy Petőfi legújabb czáfolatában ismét tényekkel ügyekszik a Pesti Hirlapban közlöttek ellenkezőjét bebizonyítani.”^*

Vahot nem az a szerkesztő volt, aki restelkedett elnyújtani a vitákat, vagy éppen félt az ilyen összetűzésektől. Különben is, ha egyszerűen csak le akarta zárni a vitát, azt megtehette volna Petőfi válaszának közlésével is. Éppen arról van szó azonban, hogy nem értett egyet Petőfivel. Vitazáró nyilatkozata ezért olyan tartózkodóan „semleges”, pusztán annyit említve a költő javára, hogy „tényekkel ügyekszik” – mégcsak nem is az igazát, hanem pusztán – az „ellenkezőjét” bizonyítani.

A jelentéktelen ügynek éppen itt van az a mozzanata, amely fontos dolgokat rejt magában. Nem az volt a lényeg e vitában, hogy Egressy Béni cigányai művészek-e vagy sem, s túl hangos volt-e a zene vagy „harmóniás”. A Pesti Hirlap cikkét az váltotta ki, hogy szerkesztői szinte ösztönösen ellenszenvet éreztek a Pilvax fiataljaival szemben, akik szeretik „az utcai sokaság bámulatában keresni dicsőségük nagyszerűségét”.^* Aminthogy az Életképek is megtámadta az irodalomban keletkező Pilvax-„cotteriet”, „clubot”, melynek „pártfogói szárnya alatt minden szabad”.^* S aminthogy Vahot, aki nem ült le a Pilvax íróinak asztalához, nem csupán „főszerkesztői méltóságból” tartotta a távolságot, hanem esztétikai-politikai téren is idegenkedett a kávéházi körtől. Lapjában meg is csipkedte a kávéházat, amely „a lapok ítélőszéke, itt szivarozzák ki hazánk Lessingjei a megjelent dolgokra az anathémát vagy magasztalást.”^* Amikor Vahot nem engedte meg Petőfinek, hogy e csip-csup ügyekben kiütköző ellenszenvvel szemben megvédje a Pilvaxot, valójában éppen a fiatalok kezdődő  önállósulása  ellen tiltakozott.

Petőfinek éreznie kellett, hogy Vahot mellett nem tud szabadon haladni a maga pályáján, kezdte meglátni, hogy Vahot a nemesi-ellenzéki politika s a maga önállótlan eszközeként akarja használni őt. Ily módon a hivatali függés elleni tiltakozás mellé az eszmei önállóság védelmezése is párosult. Amikor elérkezett az ideje annak, hogy letegye a segédi hivatalt, nemcsak a gépies robottól, hanem a mindenfajta függéstől is meg akart szabadulni.

A segédszerkesztői időszakban végzett újságírói-költői munkának éppen az a nagy jelentősége, hogy megteremtette a feltételeit ennek az önállósulásnak.