Vácott voltam Afrikában

Kazinczy Ferenc három évtizeddel élte túl szabadulását, de az utolsó időszakában írt börtönmemoárját nem tudta megjelentetni. Az „56-osok” egy kicsit szerencsésebbek voltak – a nyolcvanas esztendők vége felé egymás után láttak napvilágot előbb a külföldön publikált, aztán már a hazai emlékiratok is. Két és fél évtizeddel szabadulásom után magam is közölgettem idevágó emlékeimből. Elsősorban a Tekintet szerkesztőjének Ördögh Szilveszternek köszönhetően, aki még Kádár János főtitkársága idején „rendelte meg” nálam A Hungaricus-história című terjedelmes memoárt, mely 1988-ban meg is jelent, s követték más kiegészítő írások is.

A következő sorozatot Rédey Pál kezdeményezte, szokatlan módon egy tájvédelmi folyóiratban, a Dunakanyarban azzal az ürüggyel, hogy a váci börtön is ama tájon épült fel. Felhasználva ezeket az „előmunkálatokat”, s egyéb cikkeimet, összeállítottam én is egy szándékosan rövidre fogott emlékiratot. Tapasztaltam, hogy a maradék olvasó közönségnek nagyjából lecsillapult már idevágó kíváncsisága, de azzal áltatom magam, hogy néhány mozzanattal ki tudom egészíteni sorstársaim memoárjait. Főleg azért, mert a kilencvenes évek elején hozzájuthattam némely, nem közismert hivatalos iratokhoz is. Bátorkodtam erre az összefoglalásra azért is, mert a mi két csoportban elítélt társaságunk jellegzetesen a forradalom leverése utáni tiltakozó mozgalomnak egyik sajátos típusát testesítette meg.

Hadd figyelmeztessem a T. Olvasót – ha egyáltalán akad még e tárgyra kíváncsi magyar – arra, hogy minden emlékirattal, természetesen ezzel szemben is, olvasás közben egy bizonyos bizalmatlanságot érdemes tanúsítani: a memoár veszedelmes műfaj. Petőfi polgártárs jobb megismerése érdekében hosszú évtizedek óta böngészem a róla szóló kortársi irodalmat, mely elképesztően sok hamis „adatot” tartalmaz. Akadt egy nemzedéktársa, aki még azt is le akarta tagadni, hogy Vasvári Pál ama Március Tizenötödikén ott volt Petőfi oldalán a kezdeményezők között, noha erről maga a költő tett azonnali és írásos tanúságot. Hatvany Lajos szerint Hamary Dánielt a féltékenység s a gyűlölet vezette e hamisításban, ami valószínű, de szerepe lehet itt az emlékeket felhígító, megtizedelő, összekeverő időnek is, mely Hamary agyát sem hagyhatta érintetlenül.

A saját történetemből is tudok példát teljesen spontán mítoszok keletkezésére. 1963-as szabadulásom után kaptam egy német nyelvű újságot, mely írásban s képben számolt be a magyar amnesztiáról. A fotón hátulról látni egy nőt a börtön előtt, amint a motyóját szorongató volt rabot öleli át. Az aláírás valahogy így szólt: Szabadult Fekete Sándor is, a kommunista Népszabadság főszerkesztője… 1624 nap és ezernyi megaláztatása után az ember leszokik a hiúságról, mégis sajnálom, hogy a német kolléga tévedett – a felvételen „bulitársam”, Mérei Ferenc fehér haja világít, felesége, Vera öleli át, hátulról is megismerni őt. Valószínű, hogy valamelyik előttem kibocsátott rabtársamat faggatta ki a riporter, érdeklődvén, kiknek a kijövetele várható, s vagy az informátor tévedett, vagy ami valószínűbb, a különböző nevek között a német újságíró nem tudott eligazodni, s a képhez annak az embernek az adatait írta, akinek „rangja” számára a legérdekesebb lehetett… Nem létező rangja, persze, mert én csak a nagyimrés Népszabadságnak voltam (egyik) szerkesztője, néhány napig, de 1956. november 4-e után még munkatársa sem, nemhogy főszerkesztője. A rabok közül néhányan tudhatták, hogy ama november negyedike után felkínálták nekem a lap vezetését, s azt is, hogy én ezt nem vállaltam, de a börtön valóságelemekből, vágyálmokból, szorongásokból és gyűlöletekből elképesztő mítoszokat szülő legendáriuma előléptetett (vagy lefokozott – megítélés dolga) „főszerkesztővé”.

Egy másik példa a börtön „füleseire”. Tardos Tibor sok jogos indulati elemet, de találó megfigyeléseket is sűrítő memoárjában olvastam, hogy ő kikkel ült együtt a Gyorskocsi utcában. Leírja, miként tájékoztatta őt egy rabtársa a többiekről: „…Gimes Miklós itt köztünk, talán épp a mi cella-fertályunkon, Lőcsei Pali, Ádám Gyuri szintén, egész sor író; Fekete Sándor, Fekete Gyula, Molnár Zoli, Novobáczky, Tóbiás Áron, Kiss Karcsi, mind barátok…” (A tengervíz sós, Emlékezés az íróperre stb. I.U.S. Párizs, 1987. 144. l.) Nos, eltekintve attól, hogy az „egész sor író” közül jó néhány akkor még nem számított írónak, legalábbis én semmiképpen sem (a közvélemény az ötvenes években sem tudhatott arról, hogy nekem 1945-ben két kis versesfüzetem és egy fél színdarabom megjelent vidéki városokban), szóval mindettől eltekintve Tardos és én nem ültünk együtt egyetlen pillanatig sem. Nem is ülhettünk – ő jóval a Nagy Imre per előtt már szabadult, én e per után néhány hónappal kerültem rendőrkézre.

Két példát idéztem – a tudatos hazugság egyik esetben sem képzelhető el. S akkor gondoljunk az öregkori emlékezetkiesés vagy éppen a tudatzavar gyakori előfordulásaira – én még nem vagyok aggastyán, de nem egyszer észlelem, hogy történések, párbeszédek, nevek eltűntek a fejemből. S végül csakugyan nem ritkák az elfogultságból, gyűlöletből, bosszúvágyból táplálkozó elszánt, ravasz vagy dühödten tudatos hazudozások sem. Ha mondjuk valakit tanúként hallgattak ki egy perben, s félelemből vagy más okból terhelő vallomást tett, nagy esélye van annak, hogy a vádlottra fogja kenni saját gyengeségét, s mivel a rab jó esetben évekig, kivégeztetése esetén egyáltalán nem cáfolhat, a rágalom megtapad a fejekben.

Még veszélyesebbek a memória automatikus, ha tetszik, mintegy tudatalatti mutatványai – az önszépítő, retusáló alakítások: a kellemetlen vallani–vállalni valók spontán átdolgozásai. Emlékezzünk Déryre, aki szerette volna elfelejteni, hogy ama Rajk-elleni cikket megírta, s a végén már hivalkodott is az ellenkezőjével, míg Vértes György, egy hithű sztálinista kaján kárörömével orra alá nem dörgölte a mégis elkövetett cikket.

Mindezt pedig csak azért említem, mert kötelességem figyelmeztetni az olvasót, hogy egy majdan talán megírandó emlékezés némely részleteit kapja most, vagyis olyan műfajjal van dolga, mellyel szemben, legyen szó bárkiről, a legéberebb gyanakvást kell tanúsítania – egy memoár még a nekrológnál is kétesebb írásmű.

Ha a nekrológban gyakran saját rossz lelkiismeretünk csitítása végett dicsérünk túl másokat, a memoáríró öntudatlanul is hajlamos lehet önmagán kívül mindenki csepülésére. Kétszeresen igaz ez, ha a politikai perek részesei – szervezői vagy áldozatai – írnak memoárokat: itt gyakran már a hazugságbombáktól teljesen elaknásított terepen mozgunk.

Miért állok most mégis elő emlékeim egy csokrával? Csak nem azért csepülöm a memoárírókat, hogy magamat mint fehér hollót még jobban kiemeljem? Nem, én nem kívánok hasonlítani a viccbeli elmeorvoshoz, aki intézete vendégének sorra bemutatja ápoltjait, mindegyikről közli, hogy milyen őrült, majd az utolsónál ezt súgja: „Ez a legeszelősebb! Napóleonnak képzeli magát! Pedig köztudott, hogy Napóleon én vagyok!” Nem képzelem magam császárnak, de sok memoárszerzőhöz képest, ezt merem mondani, van két előnyöm: 1. ismerem a műfaj csábításait, buktatóit, veszélyeit, mint olyan ember, aki évtizedéken át munkaköri érdeklődésem révén sokszáz emlékezésen rágtam magam végig „kritikailag”, ezért jobban tudok küzdeni a lehetséges elcsúszások ellen; 2. tudom azt is, hogy vannak archívumok, s a ma még szigorúan elzárt titkos iratok is napfényre vergődnek egyszer. Ezek a magánjegyzetek és hivatalos jegyzőkönyvek szintén tartalmaznak hazugságot, annál többet, minél inkább hivatalosak, ám mégiscsak lehetővé teszik a források egybevetését, ellenőrzését, s én nem akarom, hogy 50 év múlva bárki is ezt mondhassa rólam: „Kritikai életrajzot írt (vagy: akart írni) Petőfiről, de saját magát ájult önimádattal retusálgatta az utókor számára.”

Ám persze becsapni sem kívánom az olvasót a könnyes önostorozás rousseau-i parádéjával, mely az önistenítés legravaszabb formája. S bár némi erőlködés árán talán maradék stiláris készségeimet is bevethetném, hiszen csak egy kicsit is csillogó nyelvi mutatványokkal hatásosabban lehet megkörnyékezni az olvasót, erre sem törekszem; száraz szeretnék lenni, mint Stendhal, aki a Code Napoléon jogászi szövegén fegyelmezte kitörésekre hajlamos indulatait. Alkalmasnak érzem magam erre – nem a csak látszólag száraz stendhali nyelvre, hanem az önfegyelemre –, egyrészt azért is, mert élnek még néhányan egykori vallatóim és bíráim közül, s kies hazánkban egy reformkísérletnek mindig van esélye arra, hogy robbanásba s utána megtorlásba csapjon át. S alkalmasnak azért is, mert nincs bennem indulat. Remélem, joggal hihetem, hogy sine ira gondolkodom az immár eléggé távoli múltról, ellentétben a zseniális Tacitusszal, aki csak ígérte, hogy harag nélkül ítél majd a császárok tetteiről, de szerencsére a Historiae sistereg a gyűlölettől. Bennem viszont nincs gyűlölet. Amikor néhány éve az én peremet is irányító Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság egykori tanácselnökének a haláláról álhír kelt szárnyra (a lapokban megjelent kurta nekrológ egy névrokona elhunytáról tudósított), eltűnődtem néhány percig s magam is csodálkoztam, mennyire nem vált ki belőlem az akkor igaznak hitt hír semmiféle érzelmet, kárörömöt. Immár csak kis idő kérdése, s mindannyian eltűnünk a színről, akik ama „írói és újságírói lázadásnak”, majd az „ellenforradalom 56 utáni utóvédharcának” résztvevői s áldozatai voltunk, s velünk nagyjából együtt mennek el a diadalmas bosszúállók megmaradtjai is. Szegény Madame Roland a pártatlan utókorra (postérité impartiale) bízta a nyaktiló utáni, sírontúli jövőjét, de én tudom, hogy sosem volt és sohasem lesz pártatlan utókor – küzdelmeinket egy ideig még folytatják meg értékelgetik a túlélők, aztán „a Hungaricus-ügyet” is betemeti az archívumok, könyvtárak pora.

De ha ilyen szkeptikusan ítélem meg a műfajt, miért fecsérlek időt és energiát egy memoárra? Egyenesen szólva: először is azért, mert érdekelt vagyok ügyemben, ügyünkben. Egy hazug ítéletet nem elég „törölni”, meg is kell világítani. Nem pusztán egy számomra valószínűleg utolsó „nagy évforduló” kedvéért, hanem azért, mert az 56-os történetet újra az eltorzulás veszélye fenyegeti.

1992 októberében egy Nagy Imre emlékének szentelt konferencián e sorok írójának is előadást kellett tartania az 56-os nemzeti szabadságharc kormányának elnökéről. A vita során megengedtem magamnak azt a léha szabadosságot, akaratlanul is kényelmetlenséget okozva a tudós rendezőknek, hogy szóba hoztam: a pár nappal korábbi operaházi díszünnepségen a rendszerváltás kormányfője úgy tudott meglehetősen hosszan beszélni 1956-ról, hogy Nagy Imre nevét ki sem ejtette. Mártírtársairól nem is szólva. Mindjárt akadt persze egy tüzes rendszerváltó, aki bátran Antall József védelmére kelt. Nem látszott érdemesnek folytatnom a polémiát, így a szünetben csendesen elvonultam a terepről.

A nagyimrés mártírok és lecsukottak emlékének irányzatos elhomályosítása vagy éppen kikezdése azóta is érzékelhető. Hajdan a bolsevik párt történetéből hullottak ki időről időre a kompromittálódott nevek, mostanában a kratkij kursz módszertanát a különböző pártszínezetű 56-os legendáriumok alkalmazzák. Az új állampártok emberei részéről ez a metódus teljességgel érthető: nehéz volna olyan érdemleges listákat összeállítaniuk, amelyeken az 56 utáni megtorlás áldozatai között az ő párthíveik emelkednének ki, a néhány órás kihallgatásokat pedig még nehezebb volna kálváriajárássá feltupírozni. Csinos lajstromot lehetne viszont fabrikálni ama káderek neveiből, akik a Kádár-pártban tanulták ki a helyezkedés művészetét, s ismereteiket a kellő pillanatban mesterien alkalmazták is. Nekik aztán végképp nincs okuk arra, hogy a nagyimrés hagyományokat ápolgassák.

De ne hárítsuk másokra a saját mulasztásainkat. Ha mára elhalványult a nagyimrések egykori küzdelmeinek, vállalásainak emlékképe, ennek maga az egykori sereg is oka: először is azzal, hogy a túlélők sorai megtizedelődtek az idők folyamán, másodszor azzal, hogy a még megmaradtak, mi sem tettünk eleget a közös múlt feltárásáért. Itt az ideje az adósságot csökkenteni.

Már amennyire a lehetőségek engedik… Az 1958-as letartóztatásommal együtt megrendezett házkutatás során mázsányi irományt vittek el tőlem, így teljes levelezésemet, naplójegyzeteimet is, köztük olyan dokumentumokat, melyeket valószínűleg sohasem fogok újra látni. Ráadásul évtizedek távlatából elmosódnak némely találkozások, beszélgetések, összezavarodnak a dátumok… s ami mindenkivel megeshet, az önérdek mintegy tudatalatti szándékossággal átrendezheti emlékeinket.

Ő kapcsolt össze Nagy Imre mozgalmával, majd „összeesküvő” csoportjával, az úgynevezett „nagyimrések” közül hozzá kötött a legszorosabb barátság. Ennek ellenére nehéz volna pontosan megragadni a pillanatot, amikor a másként gondolkodás első jeleit felfedeztük egymáson.

Már első találkozásunk idejét sem tudom pontosan rögzíteni, de valószínűleg a NÉKOSZ-válság kezdetén történhetett, hogy Gimes megjelent a Győrffy-kollégiumban, riportot írandó mozgalmunkról. Többünkkel beszélt, engem főleg „a narodnyikizmus veszélyei” felől faggatott, talán mert tudta valakiktől, hogy magam a népies romantikára nem mutattam semmi hajlandóságot. Nem nagyon tetszettünk egymásnak, rövid eszmecserénk után évekig nem is találkoztunk. Ma már azt sem tudom, hogy írt-e Gimes cikket vagy riportot a népi kollégiumokról – az idevágó nagy bibliográfiai összefoglalásban nem leltem meg a nevét sem.

Ami viszont pontosan rögzíthető: legközelebb 1951 márciusának utolsó napjaiban találkoztunk, s ettől kezdve 1956 decemberi letartóztatásáig egyre szorosabban összefonódott pályafutásunk. Engem a Szabad Néphez vezényeltek, s a szerkesztőbizottságban hozzá tartozott a kulturális rovat felügyelete – Gimes tehát mintegy közvetlen főnökömként lépett be az életembe. Én huszonnégy esztendős voltam, ő harmincnégy, tehát épp tíz esztendővel bátorkodtam ifjabb lenni.

Áprilisban elkezdtem gyakornoki pályámat, néhány hét elteltével munkatárs lettem, majd még ugyanannak az 1951-es esztendőnek a nyarán a kulturális rovat vezetését bízták rám. Méray Tibor utóda lettem. Ekkor értettem meg sietve lebonyolított előléptetéseim egyik titkát: a koreai háború kitörése miatt a lap vezetői jónak látták saját tudósító kiküldését az ázsiai hadszíntérre, Mérayt szépírói, publicisztikai és riporteri készségei szinte predesztinálták e feladatra – ezért siettek az utód kinevelésével. Gimes által is támogatott sikereim hamar megértették velem, hogy a szerkesztőség vezetőinek „tervei” lehetnek velem. Ami ma már érdektelen, csak azért említem, mert ennek köszönhetem egyik legkedvesebb, hozzá fűződő emlékemet, egy hivatalos levelét, mely aláírását is megőrizte számomra. Íme:

 

 

 

A következő évben azután újból előre rukkoltam egyet a szamárlétrán: 1952-ben a szerkesztőbizottság tagja lettem, a nagyobb nyomaték kedvéért a párt központi agit.-prop. bizottságába is beválasztottak. 25 esztendős voltam ekkor. Mindezt csak azért említem, mert Rákosi a maga cinizmusra hajló modorában kifecsegte az ifjú munkáskáder gyors futtatásának titkát. Amikor bemutatott az agit.-prop. kollégium fejeseinek, s én köszönetet mondtam bizalmáért, Rákosi megveregette a vállam, s ezt mondta szóról szóra: „Tudja, a kommün idején azzal ugrasztottuk Garbait, hogy ő azért került a Népbiztosok Tanácsába, hogy legyen valaki, aki szombaton is alá tudja írni a halálos ítéleteket. Most maga azért van a Szabad Népnél, hogy legyen valaki, aki szombaton is tud vezércikket írni…” (E zsidó antiszemitizmus egy évvel később nyíltan is megmutatkozott, amikor a moszkvai „zsidó orvosok” perének nyomán Rákosi is ilyen irányú „tisztogatásokba” kezdett…)

1952-ben persze nem is sejthettük e tendencia irányát. Csak annyit érthettem meg, hogy a szerkesztőségben Rákosi szerint szükség van „munkáskáderekre”, „keresztényekre”. Gimestől tudtam meg, hogy néhányan a munkatársak közül füstölögnek is gyors futtatásom miatt, de ő örült e fejleménynek, s barátságunk csak erősödött. Édesapját a fasiszták ölték meg, ő maga a háború idején átszökött a jugoszlávokhoz, de nem adtak fegyvert a kezébe, őszinte sajnálatára… Szívből örült, hogy az új szerkesztőségi jövevény a borsodi ellenállás egyik vezetőjének szintén ellenálló fia lett. Bármilyen közhelyesen hangzik is, mindenekelőtt az kötött össze bennünket, hogy megvetettük, gyűlöltük a fasizmust.

Ha már ilyen divatjamúlt nézetekre hivatkozom, elárulhatom egy másik közös bűnünket is – mindketten megrögzött voltaireiánusok voltunk. Miklós szülei még az első világháború idején, „kikeresztelkedtek” az izraelita vallásból, s unitáriusok lettek, vagyis a protestantizmusnak is egy mélyen magyar változatát választották maguknak, s az 1917-ben született fiukat is unitárius pap jegyezte be az anyakönyvbe. A protestánsok a maguk módján a lázadás és a szabad gondolat hívei voltak a reformáció idején, innen már hamar el lehet jutni a francia felvilágosítókig, s Miklós is könnyen tette meg ezt az utat. Rettentő kéjjel tudtuk simfelni „a klerikális reakciót”. Hám Jánostól Mindszentyig.

Gyakran éjszakákba nyúló dumáinkat később meghitt családi körben bonyolítgattuk – nálunk Márta húslevese volt a sláger. Miklós külön élvezte, hogy rendes tányérunk sincs, s a levest nagy barna bögrékből kanalaztuk. Náluk a Miklósnál is, nálam is magasabb, rendkívül közvetlen Luci organizálta az esteket, mindig friss híreket is tálalva az ennivaló mellé. Barátomtól eltérően akkor sem voltam valami Lucullus, a találkozókat főleg a könyvespolcok mezgerlése végett kedveltem, minden alkalommal a hónom alá csapva egy köteg Miklós által ajánlott könyvet.

Hadd rögzítsem, ha már a könyveknél tartunk: akkori környezetemben senkit sem ismertem, aki annyit olvasott volna mint ő.

Kivált a németeket ismerte jól és az angolokat, Shakespeare-től Dickensig és tovább, olyan új írókig, akiknek nevét tőle hallottam először. Kiderült, hogy olvasta 48-as könyveimet, cikkeimet is, s e témakörben időnként „konzultált” velem, én viszont (egy kicsit később) olyan munkákat kaptam tőle, amelyeket azokban az időkben még kézbe venni is eretnekségnek számított. Egyet nekem is adott örökbe, a The world at war című, washingtoni s 1945-ös kiadású világháborútörténetet. Körülbelül e szavakkal adta át: ha már szerencsés voltál megnyerni a második világháborút, fogadd emlékül ezt a könyvecskét. (A kötet több mint 400 oldalt tett ki.) Korábban nem tudtam angolul, majd a börtönben látok hozzá, de Miklós iránti tiszteletből legalább a terjedelmes időrendi táblázaton átrágtam magam, szótári segítséggel. E számomra oly kedves, s Gimes saját kezű aláírásával feldíszített könyvet sikerült kimenteni az 1959-es vagyonelkobzást végrehajtó hatósági személyek karmaiból – feleségem, Márta, kiválogatta a legértékesebbnek ítélt köteteket, köztük természetesen Miklós ajándékát, berakta őket egy bőröndbe, s apám egy este, több fordulóban, sok értékemet mentette át a saját lakásába.

Még egy könyvről kell szólnom: nem tudom már, hogy pontosan mikor, de még „ellenforradalmi szervezkedésünk” előtt, Miklóstól kaptam egy moszkvai kiadású, francia nyelvű, elég vaskos kötetet, mely a Buharin-per jegyzőkönyvét tartalmazta. Visinszkij főállamügyész primitív kirohanásai viszolyogtató hatást tettek rám, éppúgy, mint 1949-ben a Rajk-per némely túl brutálisan rendezett jelenetei, de a lényegben még mindig nem mertem kételkedni. Paradox módon elsősorban azért nem, mert Buharin a jegyzőkönyv szerint időnként hevesen kifakadt fővádlója ellen, egy esetben például valahogy így okítva Visinszkijt: „Mellőzze a dialektikát, maga ahhoz nem ért…” Azt vontam le az ilyen – nem túl gyakori – jelenetekből, hogy ha a vádlottak így replikázhattak, akkor mégiscsak el kell fogadnom, hogy a vád lényege igaz, hiszen módjukban állhatott volna mindent visszautasítani.

Körülbelül 1952 táján történhetett mindez, s emlékeimben, némileg bizonytalanul, ugyanerre az időpontra helyezem egy másik „szovjet élményünket”. Az történt ugyanis, hogy egy este együtt megnéztük Pudovkinnak a háború alatt készült filmjét, a Szuvorovot. Homályos emlékem szerint csak néhányan ültünk a nézőtéren, tehát valamiféle meghívott közönség lehetett jelen, amolyan „elővetítésen”. Mintegy négy évtized távlatából a részleteket már nem tudom idézni, de arra ma is tisztán emlékszem, hogy megdöbbentett a film vad sovinizmusa. Számítottam arra, hogy „a nagy honvédő háború” idején készült filmből nagy honvédő pátosz fog áradni, de elképesztettek a lengyel függetlenségi harcot leverő Szuvorov dicsőítésének visszataszító képei, vagy az a jelenet, amelyben a különben jeles katona a francia trikolórt tapodja lábaival.

Észrevettem, hogy Gimes is egyre komorabb. A film megnézése után egy kocsmába indultunk, és sokáig egyikünk sem szólalt meg. Aztán kitört belőlünk: ami sok, az sok. A szovjetek jogos önvédelmi háborújában sem lehet egy ellenforradalmi tábornokot, a lengyel függetlenség eltipróját ilyen gátlástalanul dicsőíteni, semmiféle politikai cél nem igazolhatja a Lenin által ostorozott „nagyorosz sovinizmus” feltámasztását. Azon vettem észre magam, hogy már régen nem Szuvorovról beszélünk, hanem mindarról, amit a sztálini nagyhatalmi megszállottságról lelkünk mélyén már réges-rég megtárgyaltunk önmagunkkal…

Bár e felszabadító beszélgetés után, mintha csak megijedtünk volna a saját titkos énünk feltárulkozásától, egy ideig kerültük az ilyen dialógusokat, de azért mégiscsak az lett a „szuvorovi fordulat” következménye, hogy munka közbeni s kivált munka utáni bizalmas dumáink egyre gyakoribbakká váltak. S ezek során – Révait kivéve – nemigen maradt a pártvezetők közt olyan, akin ne próbáltuk volnia ki elkomorodó kritikánkat.

Igen, Révaival sokáig kivételt tettünk, lefegyverzett bennünket intellektusa, de munkamódszerének az a különös vonása is, hogy a különben diktatórikus hajlamú ideológus sajátos toleranciával viseltetett – legalábbis hívei esetében – a „különvélemény” iránt. Könyvben is elmeséltem már régen, hogy amikor egy De Sica film megbírálására szólított fel, s írásban is elküldte a „szempontjait” (a cetlit ma is őrzöm), minden további nélkül elfogadta, hogy nem írhatom meg az általa kívánt kritikát, mert nekem tetszett a film. Valami olyasmit mondott, hogy nem is tudnám kellően megbírálni a filmet, ha más a véleményem, s azt ajánlotta, hogy szerezzek olyan kritikust, aki hozzá hasonlóan vélekedik. S így is történt: akadt ilyen bíráló, kivált, amikor megtudta, hogy Révai is „épp úgy” gondolkodik a filmről, mint ő.

Ugyanilyen módon bonyolódott le a Fáklyaláng megbírálása. 1848-ról lévén szó, Révai először nekem ajánlotta a témát, aggasztották őt a darab „nacionalista felhangjai”. Amikor kellő tisztelettel, de határozottan jeleztem, hogy én elérzékenyültem Bessenyei és Bihari József nagy jelenetén, minden ingerültség nélkül hívatta Gimest a telefonhoz, megkérdezte, mi a véleménye a darabról. Tapintatból elhagytam szobámat, s mire visszamentem, Miklós már a jegyzeteit körmölgette. A nagy terjedelmű bírálat – emlékezetem szerint egy egész oldalt tett ki – nemsokára meg is jelent.

Beléptünk a később oly kritikussá vált 1953-as esztendőbe. A nyár közepére a Szabad Nép meghívást kapott a Pravdától, B. vezette a küldöttséget, melynek én is tagja lettem. Édesanyám feljegyzései szerint június 2-tól 27-ig tartózkodtunk Moszkvában. B. a sztálinizmus élő megtestesülése volt, hozzá képest még Rákosi is joviális-liberális szalonkommunistának tűnhet utólag. Egy éjszaka bejött a szállodai szobámba egy vodkás üveggel, ami meglepett, mert nem volt iszákos, s ömleni kezdett belőle a szó. Hamarosan megtudtam, hogy rendkívüli fejlemények várhatóak nálunk, itt járt, mármint Moszkvában a magyar pártküldöttség, s olyan idők jönnek, amikor az árulók leveszik az álarcukat. Ő azonban megtanulta a haláltáborban, hogyan kell elintézni az árulókat. Létrehoztak egy titkos táborbíróságot, s amelyik rabról bebizonyosodott, hogy trockista, buharinista stb., azt halálra ítélték, s ő, aki írnokként dolgozott körzetük irodájában, megszervezte a végrehajtást: a nácik ugyanis időről időre összeállítottak egy halálszállítmányt, ilyenkor a kivégzendők kartonját kivették a dobozokból, ő pedig a kellő pillanatban a trockisták (buharinisták stb.) kartonját kicserélte a németek által kivégezni szándékolt rabokéval: „Így azután nem egy jó elvtársat megmentettünk, az árulókat pedig kivégeztettük a németekkel.” Mint egy sematikus filmben, még el is vigyorodott az elbeszélés végére. Beleborzongtam.

Huszonhetedikén érkeztem haza, vagyis aznap, amikor már elkezdődött az MDP Központi Bizottságának sorsfordító ülése, melyen a szovjet vezetők szándékai szerint a magyar pártirányítást „átszervezték”, hogy néhány nappal később Nagy Imre miniszterelnökké emelését az országgyűléssel is jóváhagyassák. Erről már Gimes tájékoztatott, akivel azonnal összeültünk egy sörözés erejéig, majd a biztonság kedvéért hosszú sétára indultunk, s beszámoltam neki B. hajmeresztő szövegeiről. Minden világossá vált egyszerre: B.-t Moszkvában az oroszok, méghozzá feltehetően Hruscsov ellenségei (is) beavatták a leendő magyar változások titkába, s elhintették vagy megerősítették benne a rögeszmét, mely szerint eljött az ideje annak, hogy még odaadóbban tömörüljünk Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa köré, s az utolsó szálig irtsuk ki a még megmaradt „árulókat”…

Sajnáltuk Révai bukását, örültünk a felfuvalkodott Farkas kiiktatásának (nem sejtettük, hogy leváltása átmeneti). Tudtuk, hogy Nagynak igaza volt, amikor a téeszesítés túlpörgetett erőltetése ellen fellépett, de aggályokat is keltett bennünk hirtelen reaktiválása. El kellett tűnődnünk s szomorkodnunk azon is, hogy lám, a magyar függetlenség mégiscsak puszta díszlet: az történik Budapesten, méghozzá egyik napról a másikra, amit Moszkvában egy meglehetősen alacsony szellemi szintet képviselő prezídium elhatároz. S akkor a magyar KV, majd a 90 egynéhány százalékos bizonyossággal megválasztott országgyűlés „összeül és helybe hagyja”. És az ellenkezőjét is helyben hagyta volna, mert lassan kivesznek azok az emberek, akik még ki mernek állni a véleményükért.

Hamar kiderült az is, hogy a „hibák” sokat emlegetett, programmá szentesített „kijavítása” jelszó marad. Nem sokkal a júniusi fordulat után meghívtak a Politikai Bizottság egyik ülésére, itt a vezérkar fölöttébb nagy egységet mutatott egy ideig, majd amikor Nagy Imre tömören, de élesen sorolgatta, mi mindent kell kijavítani a mezőgazdaságtól a törvényesség helyreállításáig, Rákosi hirtelen felfortyant, s közbevágott: „Szóval most már ott tartunk, hogy minden rossz volt nálunk?” Nagy váratlanul zavarba jött, elhallgatott, s nehezen szólalt meg: „Azt nem állítottam, hogy minden rossz volt… de…” Dermesztő csend lett a teremben, majd Nagy befejezte hozzászólását, rekedt hangon csak ennyit téve hozzá: „Van mit javítani.”

Este ezt az intermezzót is megbeszéltük Miklóssal. Az önmagában jelentéktelen epizód számomra azért mondott sokat, mert rádöbbentett: a júniusi fordulattal szemben azért van bennem valami homályos berzenkedés, mert igenis sok mindent csináltunk rosszul, nem csupán Ők, a vezérek, hanem mi is, akik sokkal többször szegülhettünk volna szembe a hamis jelszavakkal, a szervilizmussal, ne szépítsük, az ordító hazugságokkal. Amolyan „köpj szembe, bátyuska” hangulat fogott el bennünket.

Különösen Miklós érezte magát egyre levertebben. „Elfogott a spleen…” – mondogatta, s ilyenkor el-elmentünk a Mátyás pincébe, ahol is egy-egy grandiózus vacsorán úgy-ahogy magához tért, évődött velünk. Kivált Illés Bélát szerette ugrasztani, akit különben kedvelt, s a Honfoglalás első kötetéért 1952 végén melegen meg is dicsérte a Szabad Népben (amiért Révai megdorgálta, ő ugyanis megvetette Illést). Valamikor 1954 elején a regény folytatását én is méltattam, ezt örökké restellni fogom. (Mentségemre csak annyit hozhatok fel, hogy később, 1956 decemberében, amikor Miklóst letartóztatták, elmentem Illéshez, kértem, hogy interveniáljon közös barátunk érdekében. Illés kivette szájából örökösen füstölgő pipáját, rám nézett, mint valami futóbolondra, de azonnal felhívta Münnichet, s egyebek közt ezt hajtogatta a maga raccsoló hangján: „Kéhlek, kezeskedem Gimeséht…” Mindez persze semmit sem használt, de hazug regényeinek rossz emlékét ezzel az egy gesztussal szinte feledtette velem.)

Még egy magánéleti epizód, szintén 1954 elejéről: elhatároztam, hogy megnősülök. Ennek persze, híre ment a szerkesztőségben, s mint utóbb kiderült, párttitkárunk, P. jónak látta kideríteni, hogy méltó-e a menyasszonyjelölt, Hary Márta egyetemi hallgató e megtiszteltetésre. Rövid úton kiderítette, sejthető, hogy kiknek a segítségével: Márta apját kizárták a pártból, mert nem írta be az életrajzába, hogy 18 (!) éves korában az úgynevezett székely-hadtest katonája volt. Mire éber titkárunk behívatta Mártát, s közölte vele, hogy „a Párt” ellenzi ezt a házasságot, mert a Fekete elvtárs munkáskáder, s a karrierjét veszélyeztetné egy ilyen após. Amikor Miklós megtudta tőlem a történteket, berohant a titkárhoz, üvöltve tiltakozott a módszer és a szemlélet ellen. Az esküvőt természetesen napokon belül megtartottuk, s az első tanú a párttitkárt megregulázó Miklós volt, a másik pedig Simon Pista, a költő, irodalmi rovatunk új munkatársa. Este szerény vacsorát rendeztünk a Gellért Szállóban. Miklós hatalmas csokorral állított be, mondván, hogy ez is kevés a hős arának, aki szembe mert szállni a párttitkárral. Pista csak egy ibolyacsokrot hozott, s azt a kellő mennyiségű rövid italok után fogadásból meg is ette. Hosszú-hosszú évekre szólóan ez volt az utolsó zavartalanul boldog esténk. Ekkor kezdtünk a lap parádi üdülőjébe is járni, előbb Miklósék mentek fel a Mátrába, majd értünk küldték a szerkesztőségi kocsit, egy napot együtt töltöttünk a hegyekben, aztán magunkra hagytak bennünket. Sajnos e találkozások megritkultak…

Miklós visszaesett spleenjébe, egyre kevesebbet írt, főleg név nélküli külpolitikai vezércikkeket. Még 1954 folyamán hosszabb nyugati kiküldetésre ment, tudósítóként, azután – a pontos dátumot most nem tudom rögzíteni – áthelyezték a Magyar Nemzethez. A Szabad Népnél pedig elkezdődött a párton belüli, egyre szenvedélyesebb csaták korszaka. Ekkor már új munkatársak kerültek hozzánk. Fehér Lajos szerk. biz. tag lett, nyilván Nagy Imre kívánságára, kinek korábban munkatársa volt; Novobáczky Sándor gazdasági szakemberként jött, később a „különös emberek” mítoszát szétzúzó kitűnő cikkével vált híressé, s hamarosan „börtöntöltelékké”. „Erősítésül” megkapta a lap Komor Imrét, a hajdani szovjet emigránst, ő szintén a vezetésbe került, s feledve kinti meghurcoltatásait (vagy talán nagyon is emlékezve rájuk), a legkonokabb sztálinizmust képviselte Betlen Oszkár mellett. Aki fölé pedig új főnököt állítottak Horváth Márton személyében. Komor és Betlen vezényelte a lap sztálinistáinak rohamosan gyérülő csapatát, Horváth viszont lavírozni próbált Nagy és Rákosi között. A szerkesztőbizottságban 1954 nyarától kezdve négyen, Méray, Fehér, Novobáczky és én rendszerint együtt léptünk fel a rákosisták ellenében.

Egyre hevesebb radikalizálódásomhoz ide kívántatik, ha csak röviden is, egy kommentár. A Rákosi-rend szörnyűségeinek s magának a Rákosi-jellemnek fokozatos megismerése természetszerűen vezetett Nagy Imre igazának elfogadásához. De semmiféle „hiba” meg „fogyatékosság” együttvéve sem számított annyit a mérlegen, mint a politikai perek iszonyatának feltárulkozása. Haraszti Sándort, Újhelyi Szilárdot a népi kollégiumok időszakában tanultam meg becsülni, Ádám Györgyöt szintúgy, s amikor 1954 folyamán egymás után szabadultak, szinte letaglóztak a vallatásaikról szóló beszámolóik, melyeket részben Gimes és Vásárhelyi Miklós közvetítésével ismertem meg, részben személyesen tőlük.

A legszörnyűbb, szinte személyemnek címezhető történet a Pődör Lászlóé volt, hajdani legkedvesebb gimnáziumi tanáromé. Az én révemen került be az ellenállási mozgalomba, így lett középiskolai oktatóból római ügyvivője az új rendszernek, s e minőségben szemelték ki az egyik tábornoki per konstruktőrei „a vád tanújává”: neki kellett bizonyítania, hogy az egyik tábornoknak ő volt a kémkapcsolata Itáliában. Addig kínozták, míg engedett, s amikor a tárgyalás előtti napon elkezdte aláírni a terjedelmes „vallomást”, jutalmul kapott egy doboz Chesterfieldet. A sűrű egymásutánban szívott cigarettáktól szinte elkábulva visszalapozott az első oldalra, s aláírása fölé oda-oda körmölte: „Ez nem az én vallomásom.” Másnap akkor tért magához, amikor csörögtek a láncok a folyosón, vádlott társait vitték a bíróság elé – az alvadt vérében eszméletlenül heverő Pődört nem lehetett felvonultatni. Így maradt életben. A történet elviselhetetlennek tűnő önvádat ébresztett bennem: ha kedves tanáromat nem vonjuk be az ellenállási mozgalomba, soha nem ismeri meg ezt az iszonyatot.

Természetesen minden ilyen történetet megbeszéltünk Miklóssal, aki közben hazajött külföldről s a Magyar Nemzetnél dolgozott. Vagy legalábbis fizetést kapott, mert ő ekkor már alig újságíróskodott, a nagyimrés ellenállást kellett szerveznie – lelkiismerete parancsára. A mi ellenállásunk egyébként csupán válasz volt a rákosisták makacs szabotázsára, mellyel az új szakasz politikáját akarták aláaknázni, kivált a rehabilitációkat megakadályozni.

Sajnos Darvas József vállalta azt a szerepet, hogy „a túllicitálók” bírálata címén cikket írjon a Szabad Népbe, azt bizonygatva, hogy némely írók és újságírók eltúlozzák „a múlt hibáit”. De mi már attól is idegrohamot kaptunk, ha bárki is hibáról beszél, miközben elképzelhetetlenül iszonyú bűnöket kellene minél hamarabb orvosolni, ha egyáltalán lehetséges – Benjámin László szép szavaival szólva – „jóvátenni a jóvátehetetlent”. Rávettük Horváthot, azonnal hívja össze a szerkesztőbizottságot, ahol is szavazást követeltünk a cikk közléséről. De jobb, ha átadom a szót a Tisztító vihar szerzőinek, Aczél Tamásnak és Méray Tibornak, ők – immár külföldön – így emlékeztek 1958-ban:

„A cikk közlése ellen szavazott: Fehér Lajos, Fekete Sándor, Novobáczky Sándor és Méray Tibor. A közlés mellett Horváth Márton és a moszkovita Komor Imre. (…) A szavazás arra ösztökélte Farkast és a többi rákosistát, hogy végre rendet teremtsenek a párt központi szervénél. Hetekig tartó előzetes gyötrés, fenyegetőzés után a Szabad Nép teljes szerkesztőbizottságát megidézték az »istenek tanácsa elé«. (…) A négy szerkesztőbizottsági tagot felszólították az önkritikára és korábbi kijelentései visszavonására. Egyikük sem volt erre hajlandó.”

1955 tavaszára Rákosiék ellentámadása egyre hevesebbé vált, majd az MDP KV áprilisi ülésén Nagyot le is váltják minden pártbeli posztjáról, s a szolgai országgyűlés néhány nappal később miniszterelnöki tisztéből is „fölmenti”. Ez volt az a pillanat, amikor cselekedni kellett volna. Gimes találkozóra hívott, s előadta, hogy május elsejére a fővárost „ki kell díszíteni röpcéduláinkkal”! Természetesen vállaltam az akciót. Miklós számított erre, s közölte, hogy Molnár Miklóssal a Móricz Zsigmond körtér környékén fogjuk a már készülő röplapokat elhelyezni, ha csak lehet, ki is ragasztani. Molnár Miklós később, önmagáról szerényen hallgatva, így írt erről: „Néhány ellenzéki kommunista 1955. május 1-jére ilyen röpcédulákat készített: Rákosi = nyomor, szolgaság, Nagy Imre = jólét, szabadság. A röpcédula osztogatására nem kerülhetett sor, mert Nagy Imre bármiféle illegális eszköz igénybe vétele ellen tiltakozott.”

1956-os forradalmunk kiváló történetírója, az angol Bill Lomax, aki már a hatvanas évek második felében Magyarországon is folytatott idevágó kutatásokat és több érintettel is konzultált, részletesebben is leírja a kútba esett tervet, de azt 1956 tavaszára helyezi: „…a huszadik szovjet pártkongresszus után Gimes Miklós – fiatalabb újságírók, így Fazekas György, Lőcsei Pál és Fekete Sándor támogatásával – egy illegális pártszervezet létrehozását javasolta (…) A csoport tagjai röplapokat és plakátokat készítettek Nagy Imre visszatérését követelő szöveggel…” Lomax értesülései szerint Nagy Imre „a kérdés puszta megvitatását is elutasította”.

1987-ben, első s minden valószínűség szerint utolsó angliai utam alkalmából (amikor is a BBC-ben a többpárt-rendszer mellett tettem hitet), találkozhattam Lomax kollégával. Megvitattuk e szervezkedési kísérlet dátumát is. Ő azzal érvelt, hogy az időpont túl korai számára, én azt hajtogattam, hogy a Nagy Imre cinikus leváltása által okozott trauma késztetett többünket az illegális nagyimrés párt s a május elsejei akció ötletére. S egy évvel később az illegális tevékenységnek nem is lett volna értelme szerintem: májusban Nagy Imre (60.) születésnapi vacsorája már legális tüntetésnek tekinthető, júniusban a Petőfi-köri sajtóvita több ezer ember jelenlétében még inkább. A földalatti harc eszméje a kétségbeejtően reménytelennek mutatkozó 1955-ös időszak terméke lehetett. Nem győztük meg egymást, s valószínűleg csak a Nagy-per teljes iratanyagának alapján lehet majd egyszer tisztázni az idevágó adatokat.

Egy adalékot azonban még megemlítenék. Néhány éve sikerült visszakapnom némely, a Legfelsőbb Bíróságon és a belügyi levéltárban heverő írásomat, s a rám vonatkozó bírósági akták egy részét. Ebben találtam rá Vida Ferenc Fő-fő Bíránk fejtegetésére, mely azt célozta, hogy konok elvetemültségemet ezzel is bizonyítsa.

E szerint amikor Gimes, Fazekas György, Lőcsei Pál és én négyesben tárgyaltunk Nagy Imrével 1956 júliusában, nekem már látnom kellett volna, hogy a leváltott miniszterelnök „államellenes összeesküvő”. Sajnos, azonban én nem voltam ilyen látnok, ellenkezőleg, azon álmélkodtam, hogy a szovjet által engedélyezett, sőt kívánt „új szakasz” politikájának cinikus felrúgása után is Nagy mennyire ellenez minden illegális tettet.

Tény viszont, hogy Nagy vonakodása nem szerelte le Gimest, aki 1955 nyarán már mindenképpen egy összehangolt titkos terv alapján szervezte a nagyimrés írói-újságírói mozgalmat. 1956. szeptember 8-án Komor Imre tájékoztatása alapján Andropov szovjet nagykövet (sajátos módon Gimest nem említve) ezt jelentette külügyminisztériumának: „…jelenleg az olyan emberek, mint Losonczy (író), Déry (író), Haraszti (újságíró), Lukács (filozófus), Donáth (a közgazdasági intézet igazgatóhelyettese), Fehér, Fekete, Novobáczky, Méray (újságírók) és mások nemcsak eszmei, hanem lehetséges, hogy szervezeti kapcsolatban vannak egymással, amit tevékenységük összehangoltsága és tervszerűsége is tanúsít.” Komor úgy tájékoztatta Andropovot, hogy „az országban lényegében egy második ideológiai központ alakult ki, mely másfél évvel ezelőtt kezdett aktívan tevékenykedni.” (Hiányzó lapok 1956 történetéből. 1993. 290–291.)

Ha Gimes valamiért kimaradt Komor beszámolójából, nem maradt ki a büntetésből, már 1955-ben kizárták a pártból.

Engem 1955 októberében csak megrovásban részesítettek s leváltottak a szerk. biz.-ból, visszaminősítve „gyakornoknak”, mert egy írószövetségi felszólalásomban a pártot a scsedrini hivatalnokhoz hasonlítottam, aki „be akarta zárni Amerikát” – „a párt is legszívesebben lecsukná az írók jó részét”. A valóságban ennél több volt a rovásomon. Azóta, 1994 elején megkaptam egy 1955 októberi hivatalos jelentés másolatát, mely jóval sokoldalúbban sorolja bűneimet…

Szervezkedésünk főleg a szóbeli propagandára szorítkozott, s gyér publicisztikai flottatüntetésekre. A legjelentősebb akció az 1955-ös tiltakozó Memorandum megszervezése volt. Ez egyébként név nélkül, de félreérthetetlen utalással tiltakozott leváltásom ellen is. Miklós elutasította aláírási buzgalmamat: „Saját ügyedben nem tiltakozhatsz” – magyarázta, én pedig meg voltam győződve, hogy ez csak ürügy, egyszerűen kímélni akart engem.

Bárhogy volt is, meglehetősen széles mozgalmunk nem terjedt ki a főleg kulturális kontesztálásnál fontosabb szervezkedésre. Így például arra, hogy adott pillanatban kinek mit kell tennie, hol kell jelentkeznie és így tovább. Egyáltalán: az esetleg adódó pillanatról szó sem esett köztünk.

Így azután készületlenül ért bennünket az októberi robbanás. Pedig minden idegszálunkkal éreztük, hogy morajlik a föld alattunk. Még 1955-ben egy felszólalásomban a teljes és azonnali rehabilitációkat követelve, arra figyelmeztettem, hogy elsodorhat bennünket a nép: „S a végén még én is itt fogok lógni a Szabad Nép valamelyik zászlórúdján… Csak azt sajnálom, hogy egy Betlen Oszkár társaságában kell lógnom…”

E lózungot később is ismételgettem, amint ezt Tatár Imre kollégám 1989-ben megismert naplója is rögzíti. Közben engem egyre módszeresebben külpolitikai munkára fogtak, hogy távolabb kerüljek a pártot leginkább idegesítő kulturális „szférától”. Így már 1956 májusában is hosszabb időre elküldtek Moszkvába, ahonnan Guy Mollet francia külügyér tárgyalásairól tudósítottam. Itt egy fiatal, de magas polcra jutott, új szellemű kádertől azt a „fülest” kaptam, hogy a szovjet vezetés a balti államokat ki fogja engedni a karanténból… Ez után Titó is megérkezett Moszkvába, s egy fogadáson tanúja lehettem annak, hogy a Titó előtt konzervatív szövegeivel ágáló Molotovot a kissé kapatos Hruscsov mellbe taszította, s visszalökte karosszékébe, „Tü pjannij…!” (Te részeg!) felkiáltással.

Nem csoda, hogy bizakodva tértem meg Pestre, véletlenül épp akkor, amikorra barátaim a híressé lett „sajtóvitát” rendezték meg a pesti Tiszti Házban – mintegy ötezer ember részvételével! Itt bátorkodtam, talán nem utolsóként, nyíltan kimondani, hogy Magyarország dolgai felől „nem Moszkvában, nem Belgrádban, hanem Budapesten kell dönteni”. Illik, nem illik, hadd rögzítsem: ott és akkor a helyszínen ezrek fogadták szavaimat tomboló lelkesedéssel. Későbbi ítéletem indoklásában Vida Ferenc bíró is nyugtázta, hogy F. S. „igyekezett elhitetni az emberekkel, hogy a jövő a revizionistáké. Kiemelkedő megnyilvánulása ebből a szempontból a Petőfi-kör sajtóvitáján elhangzott felszólalása.” Mindezt csak azért említem, mert amikor a nyolcvanas években időnként polémiába bocsátkoztam egyik-másik „szabad demokratával”, a hozzájuk húzó történészek siettek kitörölni a történelemből Petőfi-köri szereplésemet is… Legyen nekik könnyű a feladat, melyet oly buzgón vállaltak, mint amilyen lendületesen idomultak évtizedeken át a kádári rendhez.

Az 1956. október 23-a előtti időszakból még egy nyilvános szereplést kell említenem, mert természetesen később ezt is vád tárgyává tették. Október első felében, barátaim ösztökélésére, elvállaltam egy, a Kossuth-klubban rendezett költői est megnyitását. Az eseményt az különböztette meg több hasonló „rendezvénytől”, hogy megjelent s az első sorokban foglalt helyet Nagy Imre is. Így természetesen dübörgő tüntetéssé vált a korábban üldözött költők verseinek seregszemléje. Megnyitómban, mely pár nap múlva megjelent a Művelt Nép október 14-i számában, leszögeztem:

„A magyar közéletben – hosszú évek után elsőként – költőink állították helyre az értelemhez s ezzel együtt a kételkedéshez való jogot is. S most már soha többé nem mondhatunk le a kétkedésről. Az egyház erőltethette, a »credo, quia absurdum« valóban abszurd vakhitét. Mussolini megkövetelhette: Credere, obbedire, combattere, vagyis: hinni, engedelmeskedni, harcolni. Göbbels doktor deklarálhatta: »a mi számunkra legveszedelmesebb az a párttag, aki a saját fejével gondolkodik«. De mi nem ilyen pártokba szegődtünk. Mi nem hihetünk, ha nem kételkedhetünk. (…) A kétkedés joga – a hit és bizalom feltétele. Aki ezt a jogot megtagadja, az értelmet tagadja meg. Értelem nélkül is lehet élni, sőt lehet építeni is, például rendkívül tervszerűnek tűnő termeszbolyokat és – Maeterlinck hiteles tanúsága szerint – csodálatosan fegyelmezettnek látszó méhállamokat is. De szocializmust – nem.”

Amikor leléptem a szószékről, Nagy Imre magához hívott, kezét nyújtotta. Utoljára válthattam vele néhány szót, soha többé nem találkoztunk.

E korai elszakadásnak ismét egy újabb utazás volt az oka: Gerő, Kádár s mások meghívást kaptak Titótól egy sürgető tárgyalásra, s a politikusokat kísérő újságíró küldöttségnek ismét tagja lettem. Nem is bántam, abban az időben még illúziókat tápláltam a tekintetben, hogy Titó segítségünkre lehet egy nagyimrés alternatíva kibontakozásában.

A vonaton Kádár, aki szenvedélyes sakkozó volt, engem is meginvitált egy partira. Görcsösen figyeltem mind a két kezét, mert az a legenda terjedt el, hogy Rákosiék börtönében megnyomorították az ujjait. Nem volt annyi időm, hogy kifürkésszem a valót, Kádár egy úgynevezett susztermattal engem is móresra tanított. De nem engedett el azonnal, apámat kezdte dicsérni, aki lám, milyen értékes munkát végez, mint a Pest megyei tanács VB elnöke, s finoman célozgatni kezdett arra, hogy ismert forrófejűségemet megérti, de nem ártana, ha egy kicsi higgadtságot is tanulnék az „öregtől”, mármint Mihálytól. Feltűnt, hogy Nagyról tartózkodóan, szinte kedvetlenül ejtett el néhány szót. A következő napokon aztán, néhány formális mondaton kívül nem érintkeztünk. Noha Gerő szinte a földig hajolt Titó előtt, de a jugoszláv vezetőket főleg Kádár érdekelte, nyilván benne látták már akkor is a kibontakozás emberét.

Kádárék hamar visszautaztak, én maradhattam, „jutalomüdülésen”. De erről hadd beszéljen a feleségem:

„Október 22-én, hétfőn még bementem az egyetemre, kizárólag azért, hogy szemináriumvezetőmnek, Pozsár Istvánnak bejelentsem, másnap nem leszek jelen a polgazd.-szemináriumon. Ám kiderült, meg sem tartják, mert már szervezték a Gomulka melletti rokonszenvtüntetést, arra készült mindenki. Én mégis engedélyt kértem marxista–leninista tudományokban jártas szemináriumvezetőmtől, hogy másnapra „engedjen el”, mert kiutaznék férjemhez Belgrádba. Ő rossz néven vette távolmaradási szándékomat, azzal érvelt, hogy a keddi szimpátiatüntetésről én sem hiányozhatom, ott lenne a helyem. Nekem viszont már nagyon hiányzott a férjem, akit hónapok óta alig láttam…

Útlevelem megvolt, pénzem is, Mikit anyósomék gondjaira bízva, 1956. október 22-én, a legeslegutolsó menetrendszerű hazai vonattal, éjféltájt kiutaztam Magyarországról. Hogy ezek után hónapokig nem közlekedik ez a vonat? Eszembe sem jutott ilyesmi. Engem várt a férjem a belgrádi pályaudvar világvárosinak tűnő forgatagában, ott voltak vele a budapesti tudósító kollégák, Csató Pista a Magyar Ifjúságtól, Gömöri Bandi és mások. Bevetettük magunkat a belgrádi éjszakába, sétáltunk, a Lotosz bárból a Krisztál bárba mentünk – ott láttam életemben először, hogyan „züllik a Nyugat” –, táncoltunk, én vígan és felszabadultan, mint aki maga mögött hagyott minden gondot, háztartást, tanulást, a politika pedig, ugyebár, jó síneken halad!

Másnap folytatódott a program, azzal a különbséggel, hogy férjem elvitt bemutatni néhány jugoszláv lap szerkesztőségébe, megismerkedtem magyarul beszélő jugoszláviai újságírókkal és a Borba meg a Politika főnökeivel. Nem sejtettem, ezek a rövid udvariassági látogatások később hajmeresztő kihallgatások tárgyai lesznek. Mint újságíró-palántát, büszkén vitt körbe barátai, kollégái körében, nekem pedig imponált az ottani, viszonylag szabad életstílus, szókimondás, bátorság. Sok érdekes emberrel találkoztam, a magyarlakta területek rádiósaival, újságíróival.

Már éppen egy tengeri kiruccanást fontolgattunk, amikor hajnalban dörömböltek szállodai szobánk ajtaján, Csató Pista ébresztett a hírrel:

– Pesten lőnek!”

(Fekete Sándorné, Hary Márta: Rabság szabadlábon, 1990. 35–36. old.)

Megkértem Mártát, tiltakozása ellenére, maradjon Belgrádban, amíg ki nem derül, mi történik Pesten. Nehezen, de beleegyezett. Biztonságban hagyva őt, nekivágtam a hazavezető útnak. A határig jugoszláv barátaim fuvaroztak el, onnan vonatoztam egy kicsit, s hamarosan átléptem a határt. Később igen sokáig bizonytalan voltam hazatérésem dátuma körül, de nemrég, régi padláskacatok közt megleltem 56-os útlevelemet: e szerint 26-án már magyar földön álltam. Első dolgom volt Szegedről telefonvégre kapni Gimest. Beszélgetésünkről tíz évvel ezelőtt így nyilatkoztam Mester Ákos mikrofonjába: „Annyit kérdeztem csak tőle, hogy Miklós, ti vagytok a barikádokon? Azt mondta, nem. Akkor minden elveszett, feleltem.”

Gimes persze nyugtatgatott, kérte, hogy siessek Pestre, fent majd mindent megértek. Véletlenül találkoztam a szegedi utcán egykori kedves győrffysta társammal, Csontos Magdával, s férjével, Ökrös Lászlóval. (Sokkal később az Új Tükör oszlopai lettek.) Nekik is elmondtam aggályaimat: ha nem mi lövünk a barikádokon, Nagy Imre hívei, akkor olyan kézben is fegyver lehet, mely az 1945-ben elbukott úri osztályok revansát akarja biztosítani, s ez ürügyet ad majd egy orosz beavatkozásra.

Mindenesetre siettem Pestre, de útközben csak még szorongatóbb élményeket szerezhettem. Tanúja lettem a tiszakécskei eszelős sortűz telefonos elrendelésének… Rám is lőttek útközben, pontosabban a katonai autóra, mely hozott. Alig tettem be a lábam a szerkesztőségbe, Haraszti Sándor keresett telefonon: írjam alá a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának kiáltványát. Megtettem, két feltétellel: ne csak a sztálinista restaurációt utasítsuk el, hanem az ellenforradalmit is (ezt Sanyi bácsi azonnal elfogadta); 2. töröljék ki Révai nevét a sztálinista hazaárulók névsorából… „Romantikus marha vagy…” – mondta Haraszti, de Révai neve kimaradt. Másnap megjelent a Szabad Nép utolsó száma, benne a kiáltvány javított szövegével, a többi lap egy napi késéssel, október 30-án hozta.

Ugyanazon a napon látott napvilágot a Magyar Szabadság első száma Gimes Miklós és néhány nagyimrés barátja szerkesztésében. Az első oldalon Miklós aláíratlan cikke a lap jellegét magyarázta, ugyanitt Lőcsei Pál írt nyílt levelet Nagy Imréhez, K.P. (emlékeim szerint Kende Péter) a magyar külpolitikát fejtegette. Nem tudtam holtfáradtan megírni a vállalt beszámolót jugoszláviai élményeimről, helyette egy gépelt verset hoztam Miklósnak, közös kedvencünket: Magányban. Írta: Arany János. S versengve együtt mondtuk az annyiszor citált költemény befejezését:

 

Bízvást!… mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy: De szállva, ím elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

 

Még egy szám jelent meg a Magyar Szabadságból, üdvözölve a semlegesség kihirdetését. A megszűnt Szabad Népet a Haraszti Sándor nevével jelzett Népszabadság követte, de a Fehér Lajos által a Hungária-házba összehívott nagyimrések közül senkinek sem akaródzott odaszegődni! Néhányan deklarálták, hogy a szocializmusnak örökre vége, egyedül én mentem be az Árpád utcai redakcióba, s írtam is egy névtelen glosszát az utcai népítéletek, lincselések ellen. Csak mellékesen jegyzem meg: amikor Vida Ferenc ítélő csapata elé kerültem, s a „védő” ügyvéd hivatkozott ez utóbbi fellépésemre, meg hogy Dudás lapjából kivettem egy antiszemita cikket, s hogy az értelmiségi kiáltványba betettem az ellenforradalmi restauráció elítélését is, Vida jéghidegen intette le az amúgy is beijedt ügyvédet: „Ugyan kérem, Fekete mindezzel csak leplezni akarta az ellenforradalmi jelenségeket…”

A nemzeti felkelés nekem jutott összesen 8–9 napjából egyszer előfordultam a Kilián laktanyában, természetesen Gimessel (Kopácsi Sándor vitt mindkettőnket autóján), ahol tanúja lehettem Pongrátz Gergely és Maléter Pál heves összecsapásának. A Petőfi-kör újjáalakuló ülésén viszont mi civakodtunk egy kicsit, tréfálkozva, de nem él nélkül: Gimes azt mondta, hogy nem igazságos a javaslat, mely szerint ő a kör napilapját szerkessze, Fekete pedig a hetilapot. Legyen fordítva! A közben megérkezett Déry Tibor a szünetben leintett bennünket e soha el nem feledhető szavakkal: „Ne torzsalkodjatok, most hallottam a hírt, hogy a nyugatiak bombázták Egyiptomot. Minden elveszett…” Miklósnak nyilván eszébe jutott, hogy ez utóbbi lózunggal köszöntöttem őt Szegedről, s mindkettőnket lepesszimistázott, a maga kölykösen derűs mosolyával, de jobb mutatóujját komoly intelemre emelve.

Töredelmesen bevallom, hogy Déry pesszimizmusa közelebb állt hozzám, mint Miklós önbiztató derűje. Ennek egyik oka az volt, hogy Kopácsinál, egykori borsodi partizántársamnál tett egy másik látogatásom alkalmával, megismerkedtem Pongrátz Gergely testvérei közül eggyel (Ödönnel?). Szóba hoztam az utcai lincseléseket, mint amelyek kompromittálják a forradalmat, mire ő büszként hajtogatta, hogy papája annak idején kúriai bíró volt, s már akkor akasztatta a kommunistákat… Nem érzékelte, hogy nem én vagyok a legjobb vevő az ilyen dicsekvésre. Később egy kurta beszélgetésben megkérdezhettem csoportjuk egyik, viszonylag higgadt tagját, aki a kúriai bíróságot puszta mesének minősítette… Ezek után hajlottam arra, hogy ugyanebbe a műfajba soroljam (Ödön?) egy másik titkos közlését, mely szerint okt. 23-án hajnalban egy bérház folyosóján Mécs László eskette meg őket „a kommunizmus elleni örök és szent harcra”…

A főkapitánysági látogatás egyik haszna az volt, hogy kaptam egy mutatós revolvert, úgy emlékszem, 7,65-öset. S persze nemzetőri igazolványt is szereztem a fegyverhez. Mondanom sem kell, hogy a pisztolyhoz sosem kellett folyamodnom, inkább az éjszakai kiruccanások „biztosításához”, önmegnyugtatásul hordtam magammal.

Déry és Gimes Petőfi-köri vitájában, mint ismeretes, az írónak lett igaza… S november negyedikén hajnalban Milan Georgijevics, a jugoszláv követség diplomatája (akivel már korábban megismerkedtem, valószínűleg Gimes közvetítésével), ideges hangú telefonüzenetben értesített az általános szovjet támadás híréről. Igen határozott hangon közölte, hogy Nagy Imre s több barátja már menedékjogot kért Szoldatics nagykövettől. Egyértelműen üzenik, hogy menjünk be mi is a követségre, Imre bácsi vár bennünket. Rövid habozás után nemet kellett mondanunk Mártával – értelmetlennek látszott önként bezárnunk magunkat egy palotába. Ráadásul másfél éves fiunk, Miki – természetesen Gimestől kapta a Miklós nevet – épp a szüleimnél aludta az igazak álmát, messze tőlünk. Ma már tisztán látom, hogy ez lett ama időszakban a legértelmesebb döntésünk – ha beszállásolunk a jugoszláv követségre, sokkal hamarabb kell elkezdenem „börtönkorszakomat”. Igaz, kevesebb parazsat gyűjtök a fejemre, mint „szabadlábon”…

Nem volt könnyű határoznunk az új helyzetben – csak annyit vehettünk bizonyosra, hogy az oroszok török mintájú, galád orvtámadása után nem lehet többé közünk ahhoz a párthoz, amely akár cinkosként, akár gyáva szolgaként, de elfogadta November Negyedike szégyenét. Először Mihály határozott, nagyon hamar. Mivel első döntését némi huzavona követte, emlékezetemben úgy élt, hogy november 20-a táján szakított Kádárral. A 90-es években azonban kaptam egy xeroxot a Kádárhoz írt lemondó leveléről, s ennek dátuma: november tizenharmadika.

A néhány soros tájékoztatás nem nevezi Kádárt elvtársnak, s pusztán a tény közlésére szorítkozik: a kormány nem élvezi a nép bizalmát, ezért Fekete Mihály lemond a Pest megyei tanács VB elnöki posztjáról, s visszavonul a közélettől is. Sándor József, Kádár fő bizalmasa s támasza a vezetésben, azonnal hívatta apámat, s e szavakkal fogadta: „Falhoz kellene állítani téged, Mihály…” Apám persze kellően megfelelt, s keményen kitartott döntése mellett: közölte, hogy visszamegy marósnak valamelyik gyárba. A MOM-ban jelentkezett, fel is vették – egy csokor vörös szekfű várta első megjelenésekor. A háború idején, miként ellenállási memoárjában is megírta, a csendőrök Csabáról Szerencsre hurcolták, véresre verték, de hazaérve ugyanígy piros szekfűcsokorral fogadták munkatársai…

…Egy-két éve „56-os lexikont” közölt a Népszabadság, s egy kis címszó Mihálynak is jutott. Mire egy ifjú titán sietett gúnyolódni: vajon mi lehet Fekete Mihály 1956-os érdeme, hogy címszó lett belőle? Nos, az ilyen típusú véleményeknek nincs jelentőségük számomra, de egy valamit hadd rögzítsek: hatásosabb lett volna a gúnyolódás, ha az elmés kérdező családjában is akad egy valaki, aki a legnagyobb magyar megye politikai-közigazgatási vezető pozíciójából az orosz intervenció elleni tiltakozásul elment volna marósnak…

Nem akartam elmaradni apámtól, meg aztán tényleg lehetetlenné vált továbbra is szolgálni a párt központi lapjánál – bementem Fehérhez, s nagyjából ezt mondtam neki: „Lajos, én az októberi napokban vállaltam Nagy Imre lapját, noha, mint jól tudod, mások szétspricceltek. Most viszont vége, nincs tovább – ezt a békát már nem lehet lenyelni. Megpróbálkozom Petőfi kutatásával, s a politikai sajtót rátok hagyom…” Fehér igyekezett agitálni, de nem engedhettem.

Néha még bevittem egy-két jugoszláv kollégámat a laphoz, hadd szerezzenek némi infót, de nem ártottam magam az ügyeikbe.

November 18-án azután azzal hivatott Fehér, hogy rendkívüli híre van… Besétáltam hozzá, s ő lelkesen közölte: tagja lett az új pártvezetésnek, az Intéző Bizottságnak, s egy „bányászati probléma” (= sztrájk) megoldása után a mezőgazdaság lesz a területe, „folytatni lehet Imre bácsi programját”. A lap élére pedig engem jelölt, utódjául…! „Ne makacskodj, fog ez menni!” Természetesen makacskodtam, s ezzel de facto végleg szakítottunk. Úgy emlékszem, a vállalatnál is gyorsan felmondtam, s Fehérrel – noha egy időben jó barátok voltunk – többé nem is láttuk egymást.

Néhány hónapi tengődés után Pándi Pál és Sőtér István egymástól független (?) ajánlására, az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa lettem. Fizetésem töredéke volt a szerkesztőséginek, de nem haltunk éhen. S elkezdtem írni első filológiai könyvemet Petőfi, a segédszerkesztő címen.

November 7-e, 8-a körül Gimes újra jelentkezett, közölve, hogy ő sem vonult a jugoszlávok védőszárnyai alá. Javasolta, hogy lakásunkon tartsunk egy kis megbeszélést, mármint a kint maradtak. Utalva az új, kádári MSZMP november 11-i KV ülésére, Litván György találkozónkról ezt írta a Beszélő 1991. május 4-i számában: „Ugyanazon vagy talán az előző napon, mikor Kádár először rendezett bizalmas tanácskozást a Parlamentben az új pártvezetés (…) tagjaival, néhány lépésnyire onnét, Fekete Sándor Széchenyi rakparti lakására Gimes Miklós hívta össze a nagyimrések egyik megmaradt csoportját, hogy megbeszélje velük a kádári MSZMP és kormány ellen indítandó küzdelem megindítását és a harc formáit.”

Nem tudom már, hányan lehettünk, legfeljebb hatan-heten. Gimes és Litván mellett csak egy olyan fiatalemberre emlékszem, aki véletlenszerűen (?) került hozzánk, s aki ellen nem is indult eljárás később… Megegyeztünk abban, hogy Gimes elkezdi kidolgozni egy illegális szervezeti forma tervét, én pedig ideológiai összefoglalást készítek elgondolásainkról.

Hamar munkához is láttunk. Emlékeim szerint november 13-án délelőtt a MUOSZ-székházba összehívott értekezletre mentünk hárman, Miklós, Kende Péter meg én, megvitatni az újságírósztrájk lehetőségét. Kende igen élesen beszélt a „hazaáruló Kádárék” ellen, végül is a mintegy száz fős gyülekezet az én szelídebb formulámat fogadta el: „Sem tollal, sem szóval nem támogatjuk a Kádár-kormányt, Nagy Imrét helyezzék vissza funkciójába.” Este már a Várban beszéltünk egy nagy diákgyűlésen, Miklós is, én is, éjjel egy magánlakáson „megalapítottuk” a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom nevű szövetkezést, mely a megmaradt (?) legális keretek kihasználására s az illegális propagandára egyformán törekedett. Ádám György barátunk személye állt az előtérben, Miklós az illegalitásból szervezte a munkát.

Ez utóbbi főleg az Október Huszonharmadika című földalatti, stencilen előállított lap szervezéséből, írásából, szerkesztéséből és a terjesztésből állt. Be kell vallanom, hogy elég sok kezdetleges glosszaféleség került be a stencilesbe, de bizonyos hatást így is keltett.

E hónapban szinte naponta találkoztunk Miklóssal. A Moszkvai ukáz című hosszabb íráson kívül, mely peremben is szerepelt, néhány rövidebb glosszát követtem el az Október Huszonharmadikában, egy röpiratot is a Maléter Pál elleni per megindításáról terjedő hírek hatása alatt – ezt Litván György húzta meg, mert nem fért el egy lapoldalon. Gimes közben kivitte feleségét és kisfiát Ausztriába. Előzőleg könyörögtünk neki, hogy maradjon is kint, legalább egy időre. Természetesen visszajött. „Hogy tehettél ilyet!” – fakadtam ki, amikor november utolsó napjaiban vagy december legelején újra felbukkant „szerkesztőségünk” titkos helyén. Hiába zsörtölődtem, ijesztgetve, hogy börtönbe kerülhet évekre. „Évekre? – vágott vissza. – Hol lesznek ezek évek múlva? Nincs már nekik fél esztendejük sem, annyit pedig egy rozsdás kiblin is kibírok.” Tettetett hetykeség volt ez? Meggyőződéses bizakodás? Tudatalatti önáltatás? Nem tudom. December ötödikén letartóztatták. Több mint másfél évig tartották előzetes fogságban. Némely iratok s Vásárhelyi Miklós személyes tanúságtétele szerint is igyekezett védeni engem. Később belenézhettem a peranyagomba, s meggyőződhettem róla: csak olyasmit ismert el rólam, ami gyűléseken, százak előtt történt, vagy köztudott volt.

Letartóztatása hírére Kendével, Litvánnal egy-két számot még kiadtunk illegális lapunkból, hogy eltereljük a figyelmet Róla. A Független Szocialista Szövetség tervezett programját, melyet november negyedike után Miklós javaslatára írtam, egy barátomnál – kivételesen sikerrel – rejtettem el, öt flekk megmaradt belőle. S elkezdtem írni a Hungaricus néven jegyzett dolgozatomat, mely abból indult ki, hogy az illegális szervezkedésnek nincs többé értelme, a rendszer konszolidálódni fog.

Konszolidálódott is, de igen lassan. A terror csendesedése helyett 1957–58 fordulóján egyre vadabbul tombolt az erőszak. Engem is kihallgattak a Gyorskocsi utcában, egyelőre tanúi minőségben, a Dudás-perben, de fölöttébb fenyegető hangnemben. Az történt ugyanis, hogy amikor Dudás októberben megszállta a Szabad Nép székházának egy részét, s lapot kezdett kiadni, egy napon Bagi bácsi, a nyomda mesteri szervezője, lélekszakadva hozott be szobámba egy levonatot: Dudásék lapjában egy cikk a zsidókérdés „békés megoldását” fejtegette. Az akkori hangulatban egy ilyen cikk csak zsidóellenes atrocitásokhoz vezethetett volna. Fogtam a levonatot, s átmentem Dudás részlegébe. Mindjárt köréje gyülekezett egy védőgyűrűt alkotó brigád. Meglepődve, de nem nagy csodálkozással konstatáltam, hogy hívei közül akkor már ott buzgólkodott a Szabad Nép két korábbi lelkes mócsingja. Nem túl hosszas vita után Dudás hagyta magát meggyőzni, s befejezésül tartott egy kis előadást arról, hogy ő a kommunizmust is el tudja fogadni, de csak krisztusi alapon.

Béres őrnagy, aki a tárgyalás előtt kihallgatott, nem is titkolt indulattal fejtegette, hogy milyen súlyos hibát követtem el: ha az a cikk megjelenik, Dudás leleplezi önmagát. Vagyis beavatkozásommal én Dudást védtem. „Nem, őrnagy úr, én azokat az ártatlanokat oltalmaztam, akiket egy pogromra felheccelt tömeg megölhetett volna…” A tárgyaláson Dudás feltett nekem néhány kérdést, a pár perces kihallgatás jelenet nélkül ért véget. A két átálló exszabadnépes eddigre természetesen már újra a százezrek kenyerének sütögetői közé lépett vissza…

Dudást kivégezték. Jöttek a hírek más, ismeretlen felkelők meggyilkolásáról is. Hat író és újságíró ellen indítottak pert 57 januárjában, köztük Háy Gyula ellen, a brilliánsan megírt, minden mozzanatában feddhetetlenül igaz „kucserás” újságcikk miatt. Írásához annak idején azonnal hozzászóltam, helyeslően, így várhattam, hogy a nagy elszámolásnál még Háynak is „bűntársa” lehetek… A lefogottak között volt Lőcsei Pál kollégám, akivel Gimes Magyar Szabadságában is együttműködtünk – világossá vált, hogy a politikai rendőrségnek immár minden begyűjtő akciója engem is elsodorhat. Kezdett befészkelődni agyamba az emigrálás terve. Molnár Miklós barátomtól, aki már elment, kaptam néhány levelet, mely a jugoszláv „bánásmódról” nem festett vonzó képet, más irányban mégsem gondolkodhattunk – volt néhány barátunk Belgrádban: Djuka Julius, Gavro Altman, Karl Bela újságírók, őket, ha Pestre jöttek, mindig el tudtam kísérni információt ígérő redakciókba.

A döntőnek látszó fordulatot, anélkül, hogy akarta volna, a már említett jugoszláv attasénak köszönhettem. Néhány héttel a november negyediki szörnyű hajnal után Milan Georgijevics személyesen is megjelent lakásunkon.

Egy üveg slivovicát hozott s egy doboz dán sajtot, a csomagra volt ragasztva a később bűnjellé avanzsált névjegy. Georgijevicstől tudtam meg, hogy Nagy Imrééket, amikor elhagyták a követséget, a magyar kormány vezetője által adott mentelmi ígéret ellenére szovjet biztonságiak elragadták és ismeretlen helyre vitték. Beszélgetésünk során semmiféle államtitkot nem árulhattam el a művelt s rokonszenves kommunista diplomatának, mert ilyesmiről nem is tudtam. Sokkal inkább lehetne azt mondani, hogy tőle tudtam meg egyet s mást, olyasmit is, amit a magyar állam nem közölt velem hazug lapjai révén, holott kötelessége lett volna.

Ezután még egyszer találkoztam az attaséval, 57 februárjában. Titkos üzenetet kaptam Fehér Lajostól, hogy le fognak tartóztatni, meneküljek el. Nem akartam nyugatra menni (addigra már megírtam a Hungaricusban, hogy mi a véleményem egyik-másik tovatűnt társamról), azt gondoltam, hogy Jugoszláviában várom ki, amíg a megtorlás csitulni fog. Megkérdeztem Georgijevicset, tudnék-e munkát kapni náluk, azt felelte, hogy szerveznek az újvidéki egyetemre egy magyar tanszéket, elképzelhető, hogy ott taníthatnék irodalomtörténetet, de természetesen nem biztatott szökésre. Megszerveztem, hogy feleségem és kisfiam miként jöjjön utánam, ha Újvidéken állást kapok, s nekivágtam. Az Esti Hírlap egyik aktív szerkesztője adott riport készítésre szóló megbízást, ez nagyban megkönnyítette szabad mozgásomat a határvidéken. Abban az időben egy ilyen papír kiadásához bátorság kellett, hiszen tudnivaló lehetett, hogy mit akarok én a jugoszláv–magyar határ környékén. Álljon hát itt a merész szerkesztő neve: Polgár Dénes kedves kollégám adta ki kezéből e laisser-passer-t biztosító okmányt.

Elindulás előtt egy-két napot Gobbi Hilda lakásán töltöttem, ott, ahol Gimes is rejtőzött egy időben. Aztán egy reggel útnak indultunk Hilda aprócska kocsiján (Puch Steyr 500-as volt?). Baján érzékeny búcsút vettem pártfogómtól, akit 1945 óta tiszteltem művészetéért és emberbaráti tevékenységéért.

Nem kellett sokáig bolyonganom, akkoriban a disszidáltatási ipar szépen virágzott Baján és környékén. Találtam is egy fuvarost, akivel megegyeztünk, hogy közvetlenül alkonyodás előtt ennél meg ennél a szállodánál találkozunk. Hogy ne tegyem ki magam fölösleges igazoltatásoknak – hiszen hemzsegtek a különböző egyenruhások a városban – beültem a megjelölt szállodába. Természetesen ez a dal járta: „Itt hagyom a falutokat nemsokára…” Nevetnem kellett volna, ha valami szorongató érzés nem telepedett volna rám. Végre feltűnt emberem, kihívott a teremből.

A zötyögő kordén nekivágtunk a határnak.

Útközben kocsisom oly vadul szidta az új kormányt, hogy megkérdeztem tőle, miért nem lép meg ő is. „Mit gondol, kérem – fordult hozzám méltatlankodva – elvihetem a tanyámat is a csizmám szárában?”

Megütött e válasz, a barátai által szökésre biztatott Danton halhatatlan mondatát éreztem visszhangzani: „Hát elviheti az ember a hazáját a cipője talpán?” Elhallgattunk mind a ketten. Nemsokára a Ferenc csatornához értünk, kifizettem a fuvarost, s leugrottam a szekérről. A havas parthoz siettem, rugdosni kezdtem a jeget, elég erős volt, elindultam. Bakancsom kopogása juttatta-e eszembe Dantont, vagy ki se ment a fejemből, magam sem tudom, de hirtelen megálltam, felnőtt koromban akkor először szökött ki könny a szememből. Visszafordultam. Futni kezdtem a kocsi után, csendben, nem akartam kiabálni. Utolértem a szekeret, s felkapaszkodtam. A fuvaros csak ennyit mondott: „Láttam én magán, hogy nem komoly disszidáló”.

Az éjszakából még hátralevő néhány órát egy szállóban töltöttem, s reggel korán visszabuszoztam Pestre. Megbeszélésünk szerint Mártának egy meghatározott szöveggel kellett jeleznem, hogy nekivágtam a határnak, de idegességemben erről elfeledkeztem, s a táviratban arról tudósítottam, hogy az Engels téri buszpályaudvarra érkezem ekkor meg ekkor. S ezt az üzenetet is anyámnak írtam, hogy értesítse feleségemet. A helyzet bizonytalan volt számukra, Márta már el akart indulni az első megbeszélés szerint, de végül is megjelent az Engels téren, ahol döbbenetére épp a bajai buszról szálltam le. Végül is megagitáltam arra, hogy nem való nekünk az emigrálás, szép csendben dolgozunk, nyomorgunk, majd csak lesz valahogy itthon is…

Folytattam Petőfi-könyvem írását, a sajtót kerültem, csendben befejeztem a Hungaricus-dolgozat második részét is, s vártunk egy jobb jövőre. 1958. június 17-én kora reggel egy barátomtól telefonüzenetet kaptam, menjek ki az utcára, vegyek újságot. Népszabadságot vásároltam, harsogott a lapról a Nagy Imre-per ítéletének szövege. Azonnal a végét olvastam el… kibuggyant a könnyem.

Eszembe jutott az Arany-vers, melyet Miklóssal betettem a Magyar Szabadságba: „Támadni kell, mindig nagyobb körökben, / Életnek ott, hol a mártír-tetem / Magát kiforrja csendes földi rögben…” Gyönyörű. De kiforrja-e?

Miklós édesanyjától, Lili nénitől – aki különben öngyilkos lett nem sokkal e szörnyű hír után – hallottam, hogy barátunk Montaigne-t kért börtönébe. Hazatámolyogtam, előkerestem a nekem is kedves franciát, aki azt hirdette, hogy bölcselkedni annyi, mint készülődni a halálra. Szép, szép, de lehet-e készülődni a bitófára? S meg lehet-e tanulni „eltűrni azt, amit elkerülni nem lehet”? Aligha.

Egyébként három és fél évtized múltával semmi hiteleset nem közöltek velünk sem a perről, sem a kivégzésekről. Előbb azért volt államtitok e szégyenletes per, hogy semmi se zavarja a megöltek folyamatos meggyalázását. Jó ideje pedig azért titkolóznak, mert sokak érdekeltek abban, hogy egy demokratikus és magyar szocializmus hiteles eszméje ne forrhassa ki magát a mártírok teteméből.

Egyébként is mi szükség van itt híven ápolni olyan emberek emlékét, akik egy független, demokratikus, semleges, de szocialista Magyarországot akartak teremteni? Megölték őket, mert semlegességet akartak, s azóta már ott tartunk, hogy semlegesség helyett egy új, csak a Varsói Szerződéstől némileg eltérő katonai szövetségbe igyekszünk besorolni, lihegő nyelvcsapások közepette. De kár lamentálni, ez a történelem. Kivált a Kárpát-medencében.

A szörnyű per után egy pillanatnyi kétségem sem lehetett többé – végre én következem, néhány megmaradt barátommal. Először is megszabadultam egy éjszakai lánchídi séta alkalmából a főkapitányságon kapott fegyveremtől – erre már nem lesz szükségem többé. Hemingwayt parafrazáló tettemmel („Búcsú a fegyverektől”) talán az életemet mentettem meg: a bűnüldözők esetemben vadul kötélpárti többsége egy eldugott revolver meglelését is ki tudta volna használni végleges „felfüggesztésemre”. „Két kötéllel” – így emlegették a nemsokára elkövetkező kihallgatásokon.

Egy fémdarabtól könnyű megszabadulni, de rengeteg „bűnös” papíromtól már sokkal nehezebb. A Hungaricus első részét stencileztük, a Litván György vezényelte nyomtató brigád legalább félszáz példányt állított elő, ezek egy része baráti, részben csak annak hitt kezekbe került. A második rész, mely a „Két pogány közt” kurucos címét viselte, s a Rákosi-korszakról, valamint annak bukásáról szólt, legfeljebb három példányban készült – ennyi fért bele később elkobzott írógépembe. Egyet ebből is kijuttattam Fejtő Ferencnek, József Attila barátjának, akit 1955-ben ismertem meg Párizsban – Gimes küldött neki a költő verseinek új, bibliofil kiadásából. A Hungaricus első részéből több példány is elérkezett Fejtőhöz, aki azt néhány külföldi lapban ismertette. Sajnos az egyik példány átadásakor az AFP szerkesztőségében épp egy hivatalos magyar újságíró üldögélt Fejtőnél, s ennek később némi következményei támadtak…

Még cifrább eset történt meg a Két pogány közt című második résszel. Egyik, abszolút megbízhatónak vélt barátomat kértem meg, hogy – épp dél felé utazván – a belgrádi pályaudvaron adjon fel egy vaskosabb borítékot… Lelkesen vállalta a feladatot, hazatérve jelentette is, hogy továbbította a küldeményt. Csak azt felejtette el közölni, amit én is csupán három és fél évtizeddel később tudtam meg, hogy ti. valóban továbbította irományomat, de nem Fejtőnek, hanem Pesten az MSZMP egyik politikai bizottsági tagjának…

Hasonló, de számomra még inkább súlyos következménnyel járt egy harmadik irományom „elrejtése”.

1957 szilveszterére „revizionista” barátaimmal együtt mi is évbúcsúztatót rendeztünk, egy kiváló történész lakásán. A bejáratnál nagy transzparens hirdette: „Belépés csak be nem lépőknek” – vagyis csak azoknak, akik az új kormányzó pártba, az MSZMP-be nem hajlandók belépni. Akkori legközelebbi barátommal, Litván Györggyel előadtunk egy jelenetet, mely szerint mi már az egyik gulágban csücsülünk, s a Szovjetszkoje Kapo című lapot szerkesztjük. E műsor keretében felolvastam egy adagot „zsebenciklopédiámból”. A Hungaricus két részének befejezése után kezdtem írni, a terjesztés és publikálás minden reménye nélkül, pusztán adatként egy távoli jövőnek. A fikció szerint Iván Groznüj (Rettegett Iván), pesti szovjet tanácsadó az államvédelemnél, 1958-ban visszatér a nagy hazába, s hátrahagyja nekünk fölöttébb épületes tapasztalatait. Méghozzá ÁBC-rendben, mintegy zsebenciklopédiaként, elsősorban a magyar ÁVO, ha tetszik, ÁVH részére… Groznüj tovaris összes tétele az akkori és korábbi magyar sajtóból s oktató „marxista–leninista” könyvekből, s kivált a politikai vezetés embereinek beszédeiből került ki. Az államvédelem mellett főleg Kádár János személye képezte a fő célpontot… El kell ismernem, hogy a Hungaricus higgadt teoretizálás a „marxizmus–leninizmus zsebenciklopédiájához” képest.

Nos, ezt az utolsó illegális irományomat féltettem legjobban, mert tudtam, hogy a hatalom számára ez a legbőszítőbb lehet, s mert a címszavakban szereplő idézetek dátumából könnyen megállapítható: 1958 folyamán, szinte letartóztatásom napjáig napi kényszerességgel dolgoztam rajta… Egyedül ez a gyűjtemény kellő bizonyítékot szolgáltatott volna arra, hogy illegális tevékenységemet mindvégig folytattam, csak a letartóztatásom szakította meg.

Volt egy „nagy hívem” a Szabad Népnél, aki 1956 után szintén otthagyta a szerkesztőséget. P. vállalta, sőt magától felajánlotta, hogy ha szükséges, lakásán elrejti féltett irományaimat, csak szépen csomagoljam össze, ő hozzá sem fog érni. Nem kételkedtem buzgó jószándékában, s átnyújtottam neki a paksamétát. Bár ne tettem volna – lásd később.

Egyetlen manőverem sikerült – a kedves gyermekkori pajtásomnak átadott Hungaricus-példányok, s más iratok kibírták börtönéveimet: néhány nappal szabadulásom után a jó barát átadta a négy és fél éven át érintetlenül maradt paksamétát!

Amíg én lázasan működtem veszélyes nyomaim eltüntetésén, a párt vezetése rendőri feladatra adta a fejét, amint ezt évtizedekkel később akták alapján megállapíthattam. Soha nem volt egy pillanatnyi kételyem a tekintetben, hogy Nagy Imrét és társait 1958 júniusában az MSZMP vezetőinek tudtával és akaratából ítélte el a Legfelsőbb Bíróság dr. Vida Ferenc vezette Népbírói Tanácsa. (Legfeljebb azt nem tudom ma sem, hogy Hruscsov csak befolyásolta, vagy egyszerűen utasította Kádárt.) Azt azonban nem is sejtettem, hogy még az én letartóztatásomhoz is a Politikai Bizottság döntésére volt szükség. Az 1958. október 14-én de. 10 órakor kezdődő ülésnek egy zárt szakaszában hozták e határozatot, melyről külön jegyzőkönyv is készült, első pontja Szig. biz! így szólt:

 

 

A saját kezűleg aláírt jegyzőkönyv egyéb, szintén a megtorlás körébe tartozó határozatokat is rögzített, így például a PB ekkor járult hozzá Zelk Zoltán, Varga Domokos „volt írók” (!) büntetésének félbeszakításához.

Az ülésen jelen volt: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos (ezúttal nem üzent…), Fock Jenő, Kádár János, Kiss Károly, Komócsin Zoltán, Marosán György, Münnich Ferenc, Nemes Dezső, Rónai Sándor, Somogyi Miklós. A teljes agyközpont. Minderről ezúttal semmit sem tudtam, de készülődni kezdtem.

Az egyre gyakoribb kihallgatások egyre fenyegetőbb hangneméből felfoghattam, hogy közeledik az én órám… Maradt még annyi időm, hogy Litvánnal egyeztessük, mi legyen az a minimum, melyet a kíbereknek elismerünk, mert a politikai rendőrség erről már minden bizonnyal tájékozódott, főleg a besúgók jóvoltából. Szüleimet megnyugtattam, hogy legfeljebb kurta fogságra ítélnek. Kértem apámat, Mihályt, hogy igyekezzék higgadtan viselkedni, ha őt is kihallgatnák – neki most már két családra kell vigyáznia.

Október 16-án látogattam meg szüleimet – hosszú időre szólóan utoljára. Legfontosabb Petőfi-könyveimet vittem át hozzájuk Budára. Apám a kiürített bőrönddel együtt felszállt velem a villamosra, hogy hazakísérjen. Útközben észrevettük, hogy egy fekete autó előz meg bennünket, kiszállt belőle két fiatalember, s a XII. kerületi tanácsháza előtt felpattant a mi járművünkre. Kezet szorítottam Mihállyal s nála hagyva az üres koffert, a következő megállóban leugrottam. „Kísérőink” megállították a villamost s egyikük utánam eredt. Négyszázas gátfutó voltam ifi atléta koromban, játszva lehagytam üldözőmet. Csak később jutott eszembe, hogy 14 évvel korábban, 1944 októberében Miskolcon, ugyanígy szabadultam meg a nyilasoktól; egy éjszakai festési akció után elaludtam a villamoson, kidőlt lábamnál a míniumos edény, s néhány nyilasbarát utas megállíttatta a járművet. Egyenesen felfelé indultam az Avas lépcsőin, láttam az üldözők között zöldingeseket is, de úgy látszik, nem voltak gátfutók… A 44-es nyilasok tehát ezúttal sem tudtak elfogni, de 58-as pártszolgálatosaimról ezt sajna nem mondhatom el…

Másnap, 17-én délelőtt Mártával bementünk a Rókus kórházba. Három és fél éves fiamnak, Mikinek, aznap vették ki a manduláját, s édesanyám is befeküdt mellé, hasonló műtét végett. Az idősebb Pommersheim doktor, családunk odaadó barátja, immár sokadszor figyelmeztetett, hogy rakoncátlan epekövem eltávolítását nem szabad tovább halogatnom, de makacskodtam, nem hallgattam rá – pedig egy műtéttel talán nyertem volna egy-két hetet. S főleg sok kínlódást megtakaríthattam volna odabent, ha köveimtől még a fogság előtt megszabadultam volna.

Miki makacs könyörgésére vettünk egy kis madárkát a kórház előtt ácsorgó utcai árusoktól, a rút kalitkával együtt – ezt is megbántam később. Közben észlelni véltem egy-két gyanús alakot, akik a nyomunkban jártak, de az is lehet, hogy már mindenütt rémeket, vagyis kíbereket láttam…

Végül is simán hazaértünk, „átbeszélhettük” Mártával a stratégiát: ne tudjon semmiről, el ne szólja magát, hogy ő is részt vett egyszer a Hungaricus stencilezésén. Fontos, hogy az esetleges „részvétlátogatókat” (jöttek!) ne avassa be semmibe, telefonon ne tárgyaljon veszélyes ügyeket. Előkészítettem betétkönyvemet, 300 azaz háromszáz forintot tett ki az összes megtakarított „dugi” pénzem… Összekötöttem egy nagyobb borítékba szatirikus „zsebenciklopédiám” s a Hungaricus tervezett III. részének legfrissebben elkészült céduláit. (A folytatás természetesen az októberi felkelésről szólt volna.) A borítékot kis kamránk szellőzőablakába akasztottam egy szögre, kifelé lógatva. Olyan fáradt voltam, hogy azonnal el is aludtam…

…Csöngetésre ébredtem, melyet dörömbölés követett. Az ajtóhoz menet felriadt feleségem kezébe nyomtam a betétkönyvet, majd leakasztottam a szögről titkos papírjaimat s borítékostul bedobtam a lichthof mélyeibe. (Nem is találták meg soha – sajnos én sem, börtönéveim alatt a cédulák tönkrementek.) Már feszegetni kezdték az ajtót, amikor kinyitottam, s egy rajnyi civilruhás rendőr nyomult be. Nyolcan-kilencen lehettek. Egy idő múlva észrevettem, hogy a házmester is velük jött, továbbá két férfi lakos a házból, „mint tanúk”. (Egyikük hajdani pártfőiskolai társam volt.) A csapatot K. főhadnagy vezette, akit már ismertem a Gyorskocsi utcai kihallgatásokból.

– Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom… – valahogy így kezdte méltóságteljesen fontoskodó szövegét. – Letartóztatom a BTK I/1. paragrafusának alapján, a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének, valamint hűtlenség elkövetésének vádjával. Megértette?

Rákosi rendszere, mint népi és demokratikus rend? – kérdezhettem volna, de persze nem kérdeztem. Valami ilyesmit mondtam: „Megértettem, de szeretném látni a hivatalos papírt” – s igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. K. elém tartott egy pecsétes iratot. Akkor még kiváló szemem végigfutott a papíron, a főhadnagy úr szabatosan idézte. Az aláírást is szerettem volna kibetűzni, de arra már nem jutott időm, leendő fővizsgálóm eltette a letartóztatási parancsot. Méltóságteljes modorban folytatta a szertartást:

– Hungaricus vagy más ön által írt ellenforradalmi irat hol van?

Nem akartam hősködéssel ingerelni, de felemeltem a hangomat:

– Nem írtam semmiféle ellenforradalmi iratot.

– Ezt majd mi döntjük el… s persze a bíróság – vágott vissza büszkén. – Öltözzék. Ruháján kívül semmit sem vehet magához.

Amikor kinyitottam a ruhaszekrényt, hogy egy kopott öltönyt kiemeljek belőle, észrevettem három éve nem viselt fűzőmet, melyet 1955-ben hordtam néhány hétig, egy porckorongsérülés miatt. Az villant át az agyamon, hogy gumibotozás vagy egyéb verés esetén haszna lehet a különben kényelmetlen corset-nek. Meg az időt is húzni akartam, s ingerelt a nyegle parancs is, mely szerint csak a ruhát vehetem magamra. K. persze ellenkezni kezdett, de közöltem vele, hogy enélkül nem tudok járni… (Ami persze nem volt igaz.) Erre legyintett egyet, érzékelhető ingerültséggel.

Megöleltem feleségemet, s néhány perc múlva betuszkoltak a házunk előtt várakozó egyik kocsi hátsó ülésére. Átsuhantunk a Lánchídon, a presszónál jobbra fordultunk, világossá vált, hogy a Gyorskocsi utcába visznek. Szemem még elkapta a sarki villanyórát, háromnegyed tizenkettőt mutatott. Nem lehetett éjfél, amikor már meg is álltunk a hírhedt intézmény kapuja előtt. Két oldalról megragadtak, s vonszolni kezdtek, noha nem ellenkeztem. Hirtelen sötét lett, lefelé taszigáltak, húztak-vontak egy lépcsőn, majd előre-lefelé löktek, oly keményen, hogy valamiféle falnak ütköztem, s máris rámcsapták a vasajtót.

A vaksötétben előre nyújtottam mind a két kezem. Azonnal érzékeltem, hogy a betonvályú falait minden oldalról kitapinthatom, kezem teljes kinyújtása nélkül. Noha semmit sem láttam, a déja vue érzése fogott el… S már eszembe is jutott, hol álltam egy ugyanilyen minibunkerban…

Az ötvenes évek elején a Szabad Nép engem küldött ki egy lengyelországi nemzetközi újságíró találkozóra, s vendéglátóink elvittek megmutatni az auschwitzi haláltábort – itt szörnyűlködtem a Stehbunkernak nevezett álló betonkoporsóban, ahová az „új európai rend” lovagjai becsukták makacsabb foglyaikat. Most kipróbálhattam az építmény magyar változatát. Vajon az ÁVO helyezte ide e zártfalú betonketreceket? Vagy csak örökölte politikai rendőrségünk ezt az intézményt, mint haladó hagyományt, a hírhedett pestvidéki börtön horthysta, majd nyilas gazdáitól? Ha már a zöldingesek nem tudták rám tenni véres mancsukat, Kádár ÁVÓ-jának államvédői pótolják e történelmi mulasztást – sorsunk, úgy látszik, mégis meg van írva valahol, hogy e németes szerkezetet használjam, illően a nácikat idéző helyzethez…

Emlékszem, hogy eltűnődtem egy fura kérdésen: miért szeretik a bűnüldözők az éjszakai letartóztatásokat? Jézus példáját nem is említve, Dantonra, kedves Desmoulins-emre és rengeteg társukra gondoltam, Kazinczyra s persze Kossuthra is. Az amúgy is megfélemlítő letartóztatás éjfél felé hatásosabb, rémítőbb? Az alávaló bűnöst a sötétség emlékezteti arra, hogy az örök éj vár rá?

Nem tudom, mennyi időt tölthettem az egyszemélyes bunkerban, s főleg miért. Ez utóbbi kérdés nem is izgatott túlzottan, eddigre már tudtam annyit, hogy az államvédelem útjai, ama kegyetlenül jóságos úristen útjaihoz hasonlóan, aki egyebek között a javító-nevelő vízözönt is feltalálta, teljességgel kiismerhetetlenek. Sokkal inkább ingerelt, hogy vizelnem kellett… Szégyen ide, szégyen oda, elvégeztem magamban, hogy felszentelem az ÁVO vagy ÁVH e kegyhelyét, amikor végre rámnyitották a vasajtót. Felvezettek az eddig csak hírből ismert Szalma alezredeshez, az intézmény fő-fő parancsnokához. Elkezdődik hát vallatásom időszaka, méghozzá „legfelső szinten”.

A parancsnok bemutatkozott, a szokásos intelmek után figyelmeztetett az igazmondás kötelességére és hasznára:

– Ha egyáltalán van esélye a legsúlyosabb büntetés elkerülésére, csak az abszolút igazmondással mentheti meg az életét. Megértette?

Mit lehet erre mondani? Igennel feleltem. Az alezredes arcán mintha elégedett mosoly tűnt volna fel:

– Hát akkor kezdjük november tizenharmadikával…

Mint említettem már, ezen a napon az újságírósztrájk szervezésén túl különböző egyéb gyűléseket szerveztünk, főleg Budán, majd késő este egy magánlakáson a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom elnevezésű szervezetet is létrehoztuk. Szalma sietett kijavítani:

– Úgy érti, hogy az ilyen nevű ellenforradalmi szervezkedést?

Még naiv voltam, s megpróbáltam erősködni amellett, hogy semmiféle „ellenforradalmi szervezkedés”-re nem gondoltunk, mi nem voltunk ellenforradalmárok és így tovább.

Alezredesünk meglepően nyugodt maradt, s valami olyasmit mondott, hogy „mindannyian így kezdték s aztán megbánták.”

Nem ordított, végig higgadtan beszélt, ez meglepett. Csak később értettem meg, hogy ez munkamegosztás lehetett: a nagyfőnök emelkedett modorban int a jóviseletre, azután jönnek az üvöltő dervisek, minden második mondatukban a kötelet lengetve… Szalma nyugodtsága mindenesetre némi reménykedéssel töltött el – sancta simplicitas, vagyis szent együgyűség! –, ezért amikor a kurta jegyzőkönyvet felvette első őrizetesi kihallgatásomról, nem akartam aláírni a papírt azzal az indokkal, hogy nem 18-án vettek őrizetbe, engem már 17-én éjfél előtt letartóztattak.

Szalma nem rendült ki nyugalmából, s olyasmit mondott, hogy a végelszámolásnál teljesen mindegy: „ha a bíróság halálra ítéli, a bitófa alatt nem fog siránkozni egy félóra beszámításáért, ha szerencsésen megússza egy életfogyttal, akkor is mindegy, hogy hány órakor hozattuk be…

…Később is megpróbálkoztam elismertetni, hogy engem nem 18-án, hanem 17-én vettek őrizetbe, de egyetlen fórumon sem lett igazam – ez is jelezte számomra, hogy ebben az épületben a tények nem számítanak. Most pedig, felüdülésül, újra idézek egy részletet feleségem 1990-ben megjelent memoárjából. Amíg engem Szalma faggatott, lakásunkon működött az államvédelem…

„Hajnali négyig-ötig tartott a házkutatás.

Ennél alaposabb munkát elképzelni sem lehetett. Az illető belügyi tisztviselők fehér ingben, nyakkendőben érkeztek – éjfélkor. Reggelre ingük szürke lett a portól, mert a mintegy háromezer kötetnyi könyvet tartalmazó könyvtárunkat szinte egytől egyig átlapozták, szegényes ruhaneműnket kirázogatták, nincs-e beledugva valami.

A kicsi spájzban háziasszonyi szorgalmam bizonyítékai, a befőttek, lekvárok sorakoztak. Kiöntögették az üvegeket, vagy belekotortak a lekvárokba. Az MTI-bizalmasok, miket jó barátainktól szereztünk be, felkeltették a kutatók érdeklődését. Mint röpcédulákat szedték össze őket, majd belátva tévedésüket, olyan címen kobozták el, hogy nem vagyunk rá jogosultak…

Elvitték az öreg írógépet, mint bűnjelet, férjem óriási bőr aktatáskáját, amelyet külföldön vásárolt magának, rengeteg fényképet és névjegyeket, leveleket. (Például volt egy kórházban megismert, Kennedyné nevű barátnőm, aki Hollandiába disszidált. A grafomán hölgy sok levelet írt. Valamennyi holland ételreceptet, útleírást tartalmazó gyermekded levelét elkobozták…)

Arról a hangnemről, amellyel közben velem beszélgettek, jobb egy szót sem ejteni. Szemüvegemet is különleges kegyként adhatta oda a tanúként jelen levő házmester. Attól tartottam, hogy ha nem látom, hol kutatnak, becsempészhetnek valamit, dollárokat, fegyvert, amit aztán később, mint bűnjelet, a fejünkre olvashatnak. Efféle rémtörténetet nem egyet hallottam.

Négy-öt óra felé már világosodott, lassan végeztek munkájukkal. Felvették a jegyzőkönyvet, s elmentek.”

(Fekete Sándorné, Hary Márta: Rabság szabadlábon. 44–45. old.)

Míg a portalanító brigád házunkat kutatta, Szalma alezredes jegyzőkönyvbe vette 1956. november 13-i bűneimet, s elégedetten elvitetett a zárkámba. Egy morcos fegyveres kísért számomra követhetetlen utakon, míg a célhoz értünk: kinyittatott egy cellát s belökött.

Bent egy százas vagy sokkal nagyobb lámpával – mint később kiderült – éjjel és nappal megvilágított térben két ágyat lehetett látni. Az egyiken velem egykorúnak tűnő fiatalember hevert, gyanúsnak találtam, hogy alvásnak semmiféle nyomát nem jelezte sem arca, sem „ágya”. Kísérőm kioktatott, hogy lefekvés után mind a két kezemet ki kell tenni a pokrócra, s éjszaka nem beszélhetek a másik őrizetessel.

Amikor csend lett, s nem hallottuk az őrszem csizmájának kopogását, mégiscsak bemutatkoztunk egymásnak, kurta biográfiákkal. Megtudtam, hogy János katona, főhadnagyként keveredett „az eseményekbe”, én is rögtönöztem egy kis curriculum vitae-t. Noha börtönöket megjárt barátaim mindig arra oktattak, hogy a zárkatárs rendszerint beépített „tégla”, egy idő után összebarátkoztunk. Mivel epekövem nehezen tűrte új létkörülményeimet, amikor néha hús (vagy inkább valami zsíros cobák) is akadt tányérunkra, természetesen átadtam Jánosnak. Meghatódott, egyszer még néhány könnycsepp is legördült arcáról. Én meg örültem jelenlétének, a magány egy cellában kétszeres büntetés.

…Az ítélet után alkalmam nyílt kronológiai rendbe foglalnom Gyorskocsi utcai hányattatásaimat, s e részletes Krónika-félét ki is tudtam menteni. Ebből látom, hogy Jánossal – kivel november közepén össze is tegeződtünk – 48 napot töltöttünk együtt. 1959. december 6-án elment tőlem, érzékenyen búcsúztunk, azzal, hogy majd a póter (rabnyelven: szabadulás) után feltétlenül találkozunk, megadtam a címemet is.

Messze volt még a szabadulás, de egyszer elérkezett – különben nem is írhatnám meg e történetet –, ám János nem jelentkezett. Évtizedekkel később azonban Litván Györgytől megtudtam, hogy érzékeny Jánosom mint hű cellatársam napi jelentéseket írt rólam kihallgatóimnak, jó memorizáló készséggel foglalva össze ama szövegeimet, melyek érdekelhették a Hatóságot… Hiába, régi igazság – ki miben hisz, abban csalódik. Nem vagyok 56 hivatásos kutatója, de talán egyszer elolvashatnám én is Jánosom rólam írt beszámolóit, ám egyelőre még nem érzek magamban elég erőt e keserű lecke megkezdéséhez…

Mint említettem, Jánosom csak évtizedek múltán bukott le előttem. Sajnos nagyobb csapást jelentett számomra az, hogy egy másik árulás közvetlenül letartóztatásom után sújtott le rám, a zárkatárs meséinél sokkal vészesebb következményekkel.

Rövidre fogva: október 18-án hivatalos kommüniké jelent meg a lapokban (természetesen erről is csak sokkal később értesültem), mely szerint „államellenes bűncselekmény alapos gyanúja miatt a rendőrség őrizetbe vette Mérey (sic!) Ferenc és Fekete Sándor budapesti lakosokat”. Jó fél évtizeddel később, néhány hónappal szabadulásom után megtudtam, hogy ama október 17-én már 23 óra előtt ki volt szedve e kurta közlemény. Az informátort, cserében, tájékoztattam arról, hogy ez idő tájt én még az igazak álmát aludtam…

Persze, hogy mindjárt felködlött emlékeimből a világ drámairodalmának talán leghatalmasabb kis epizódistája, az írnok a III. Richárdból:

 

Itt a jó Hastings úr vádirata (…) tizenegy órán át másoltam én (…) Az eredetit se gyorsabban írták, de öt órája sincs, hogy Hastings élt még, vád és vizsgálat nélkül, szabadon.

 

Az, hogy jó cimborám 63-ban meséli el nekem bűnügyi kommünikém mókás előre szedését, de annak idején nem érdeklődött feleségemnél, miben segíthet, nem lepett meg. Olyan idők jártak akkor, épp négy hónappal a Nagy Imréék kivégzéséről, a gyűlölet és bosszú minden történelmi rekordunkat megdöntő tombolásáról fenyegetőn sziszegő hír után, hogy senki óvatosságán nem csodálkozhattam, megmondta a Költő is: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet…” A kései közlésnek is inkább örültem, egyszerre beleképzelhettem magam a történelem örök vonulatába: járunk-kelünk gyanútlanul, miként a jó Hastings úr, nem is sejtve, hogy sorsunkat már eldöntötték, ki is szedették a redakciókban – fizetnünk kell, mert bele mertünk avatkozni a hatalmasok dolgaiba.

…Elnézést, hogy így elcsatangoltam a III. Richárd s egy kommüniké, valamint oly óvatos hajdani barátom kapcsán. De más az óvatosság s más az árulás. Márpedig ez utóbbi műfajban legérzékenyebben az érintett, hogy ama szerkesztőségnek egy másik tagja is elolvasta kurta kommünikénket – a már említett P.-ről van szó, aki önként vállalta irataim elrejtését. Nem tudom, mennyi ideig gondolkodhatott, mindenesetre, amint ezt megint csak évtizedekkel később olvashattam, még aznap meglátogatta a megfelelő intézményt… Ott pedig azonnal jegyzőkönyvileg rögzítették a buzgó állampolgár történelmi érdemeit, például e passzusban:

„…Ön bejelentést tett a BM-nél arról, hogy Fekete Sándor újságíró a letartóztatását megelőzően iratot rejtett el Önnél, melyet, miután a sajtóból értesült Fekete Sándor letartóztatásáról, szükségesnek látott a BM tudomására hozni és egyben átadta az Önnél elrejtett anyagokat, mely az alábbiakból áll…”

Természetesen a Hungaricus egy-két példánya volt a paksamétában, meg a Chesterfield című elbeszélés, melyet Pődör László kedves tanárom rettenetes kálváriájáról írtam, s egy jó adag cédula a „zsebenciklopédiából”, továbbá „14 db vers”. Lírai termésem sosem került elő, de ezt elviselem, ám a zsebenciklopédia új, méghozzá államvédelmi szempontból vérforraló bűnnek számított… Hosszan tanulmányozták, s csak október utolsó napján rukkoltak elő vele – ekkor már ötpercenként hallgathattam vallatómtól, miközben két tenyerében emelgette a címszavak kartonjait: „Na, Fekete, ehhez már két kötél is kevés lesz…”

Lelkem mélyén beláttam, hogy K. főhadnagy okkal dühöng – az enciklopédia lapjain ugyanis sűrűn előfordultak az államvédelem hősei. Az 1954–55-ben kiszabadult rabok élménybeszámolói alapján a különböző címszavakban kellően lefestettem a bűnüldözés Rákosi-dirigálta módszereit, s a Gyorskocsi utcában sokan magukra ismerhettek. Amíg ők szörnyülködtek, én azért ostoroztam magamat, persze csak lelkem mélyén, hogy miként lehettem ilyen vak, hogyan fogadhattam el P. buzgólkodását. S nem tudtam megérteni a gyávaságnak ezt a fokát: ha már a vészes kommüniké megijesztette P.-t, miért nem dobta az egészet a Dunába vagy a kályhába?

Amikor aztán kiderült, hogy életben maradok, csökkent dühöm. Az elégetésnél mégiscsak jobb, hogy megmaradt kis munkám, s ha most az államvédelem archívumában pihen is, még előkerülhet onnan… S mit tesz a sors – előkerült! Évtizedekkel később Litván György kutatásai során megtalálta a cédulák jó részét, s én 1995-ben Egy bűnös szatíra címen megjelentettem, természetesen saját pénzemen (mert nem szeretek koldulni). Üzleti forgalomba azonban nem bocsátottam, csak szűk körben osztottam szét néhány kötetet. Előzőleg pedig Kaposy Miklós rendezett belőle rádiós játékot – egy jóindulatú kritika meg is jelent róla…

Álljon itt mutatóban néhány részlet a zsebenciklopédiából.

 

ANALÓGIA

Bizonyos tekintetben megnyilvánuló hasonlóság vagy hasonlítás különböző tárgyak, jelenségek, személyek között. Van helyes és helytelen A. Helyes A.: „Kádár elvtárs éppen olyan nagy fia a magyar népnek, mint Rákosi elvtárs.” Helytelen: minden olyan A., amely a revizionista-trockista-buhariniánus-titóista-kautskysta-bundista-nacionalista-ökonomista-nemzeti kommunista láncos kutyáktól ered.

 

KÍNZÁS

A vallatás egyik eszköze. Az emberi történelem tele van a legszörnyűbb K.-ok kegyetlen tetteivel. (Prokrusztesz ágya, inkvizíció, szemkiégetés stb.) A mai burzsoázia kétségbeesett haláltáncában, hogy a hatalmat megtartsa, szintén nem veti meg a K. alkalmazását. A burzsoá jellegű K.-tól, amely a hanyatló imperializmus törvényességi fügefalevelének látszata alól kikandikál, alapvetően meg kell különböztetni a szocialista-humanista K.-t, amely a szocialista törvényesség tartozéka. Egy időben szokás volt szemérmesen hallgatni a szocialista K. problematikájáról, sőt, egyes, magukat osztályharcos kommunistának nevező burzsoá lakájok kétségbe vonták a K. erkölcsi jogosságát, mondván, hogy Lenin is elítélte a K.-okat. Ez persze közönséges képmutatás. Lenin nem adhatott programot a szocialista-humanista K. felépítésére, módozataira, de világos útmutatást adott, amikor hangsúlyozta, hogy „a mi erkölcsünk a proletárosztályharc érdekeinek van teljesen alávetve”. Vagyis ha az osztályharc érdekei megkövetelik, a K. is lehet erkölcsös, sőt, a K. megtagadása a szocialista erkölcs megtagadása lehet. (Lásd még: ERKÖLCS)

A szocialista-humanista kínzásnak több főmódja van, amelyeket a szerző itt csak röviden érint, hiszen a legkiválóbb szovjet szakértők odaadó munkája nyomán, s az idevágó magyar tapasztalatokat is értékesítve, eme módokat már bármelyik vidéki rendőrkapitány elsőrangúan ismeri. Tehát van:

1. Pszichikai K. (népszerűen lelki gyötrés, egyének szerinti eljárással).

2. Pszichofizikai K. (Ha például a lelki gyötrést összekötjük azzal, hogy a delikvenst nem hagyjuk aludni, vagy villanyozzuk s közben megagitáljuk).

3. Közvetett K. (Lényegében a pszichikai K. egy fajtája, amikor például a delikvens feleségét vagy gyerekét kínozzuk a delikvens szeme láttára vagy – még sikeresebb! – füle hallatára.)

4. Közönséges K. (Úgymint fogkiverés, rugdosás, heretaposás, körömfeltépés, szőrégetés, nemi szervek villanyozása stb.)

5. Dialektikus K., vagy ahogyan a delikvensek a Rákosi-börtönökben cinikusan nevezték: luxuskúra. Ez kombinált K., amely tetszés szerint elegyíti a fenti módozatokat. Az olvasó nem veszi szerénytelenségnek vagy dicsekvésnek, ha szerző saját tapasztalataiból nyújt át egy példát: kezünkbe akadt egyszer egy volt partizán, aki semmiképpen nem akarta vállalni, hogy ő a Vatikán kémeként furakodott be az ellenállási mozgalomba. Az elvetemült fickó világosan elárulta, hogy fittyet hány a párt érdekeire, mert a párt kérésére sem volt hajlandó a kívánt vallomást tenni. Ekkor kénytelenek voltunk a dialektikus K. eszközéhez nyúlni. Napokig kellett állnia a fickónak a fal mellett, nem engedtük vizelni. Amikor összeesett vagy bevizelt, felrugdostuk s felnyalattuk vele saját vizeletét, majd a maradékot alsónadrágjával feltörölve, kiállítottuk a februári hidegbe. Ezután forró sóval etettük, s vizet nem adtunk neki. Felesége melleit néhányszor megsimogattuk egy acélmarokkal, miközben az ő bal heréjét csípőfogóval morzsolgattuk. A pártnak ezt az elvetemült ellenségét végül is azzal sikerült jobb belátásra bírni, hogy amikor összeesett, a K.-t vezető kollektíva a szeme közé vizelt. Ezen a példán is látszik, hogy sokszor egy eredeti ötlet többet ér, mint a kipróbált K.-ok egész légiója.

Néhány aranyszabály még:

a) A pszichikai K.-nál legtöbbet akkor érünk el, ha közeli hozzátartozó vagy barát segítségével végezzük. Ismeretes, hogy milyen eredményes volt például Kádár elvtárs közreműködése az áruló Rajk elvtárs megdolgozásában: Kádár baráti szavai nélkül talán sohasem tudtuk volna nyélbeütni a Rajk-pert.

b) Mindig találjuk meg a kellő határt, vagyis ha a delikvensre még szükségünk van, az utolsó előtti pillanatban tudjuk abbahagyni a K.-t. Ha ezt szem elől tévesztjük, könnyen előfordul, hogy a delikvens meghal vagy öngyilkos lesz, amint ez legutóbb Szigeti Attila esetében történt, aki nem bírta már a győri Kádár-rendőrök által eszközölt K.-t. Ez esetben bizony műhiba történt.

c) Nagyon bevált és ajánlatos, hogy a K. eszközlése előtt derítsük fel, hogy vajon milyen betegsége van a K. tárgyának. N. Sz. Hruscsov XX. kongresszusi referátuma említést tesz például egy öreg bolsevikról, akit beteg gerincoszlopán kínoztak, úgyhogy a vén trotyli végső elkeseredésében Sztálin elvtárshoz fordult levélben. Itt jó példáját látjuk a betegség kipuhatolásán alapuló K.-nak, hibának kell viszont tartanunk, hogy az öreg bolsi egyáltalán levéllel zaklathatta Sztálin elvtársat.

Végezetül két megjegyzés:

1. A K.-ok fajtái kimeríthetetlenek, mint maga az élet. Mindig engedjünk teret az egyéni kezdeményezésnek.

2. Mivel a széles tömegek jelenleg még nem értek fel a szocialista erkölcs teljes és következetes megértéséig, a K.-okról esetleg kiszivárgó híreket minősítsük rágalomnak. Ez hazugság, dehát kétségtelenül a proletárosztályharc érdekeit szolgálja, hiszen a K.-okról szóló hírek elterjedése nem használna a proletárhatalomnak. Olyan helyen, mint jelenleg Magyarországon is, ahol a XX. kongresszust követő anarchia idején túl sokat fecsegtek a „szocialista törvényesség megsértéséről” és a K.-okról, ajánlatos, hogy a híresebb emberek esetében lehetőleg a pszichikai K.-ra csökkentsük a vallatási módozatok eme legfőbbjét, s a fizikai K.-t egy időre inkább csak a közönséges munkások, parasztok s vidéki értelmiségiek körére korlátozzuk. Természetesen ezt a szabályt sem szabad mechanikusan felfogni.

A fenti szatirikus töredék kapcsán kötelességem két tényt rögzíteni: 1. az említett kínzási példák valamennyijét a Rákosi-korszak megvallatott rabjainak elbeszélései nyomán iktattam be zsebenciklopédiámba; 2. engem a szó hagyományos értelmében nem vetettek alá kínvallatásnak. De azért még 56 után is előfordult, hogy a kihallgatásokon felhevült, netán felbőszült elvtársak az ötvenes évek elejére képzelték magukat, s eszerint jártak el… A november negyedike utáni első periódust a vad megfélemlítési hadjáratok jellemzik. Különösen a vidéki rendőrkapitányságokon bosszúszomjtól lihegve verik a foglyokat azok a funkcionáriusok, akik ama októberi napokban gyáván futottak át a szomszédokhoz, főleg Csehszlovákiába, de egyik-másik pesti körzetben is szabad teret kapnak a mackó-mancsú legények. Egy dél-magyarországi tanárembert, hivatása okos és jellemes képviselőjét rendszeresen verték a kihallgatók, majd véres fehérneműjét hazaküldték a feleségnek, hogy őt is kellően elrettentsék. De maradhatok Pesten is: a népi kollégiumok zseniális szervezőjét, Kardos Lászlót az első faggatáskor úgy ütötték meg, hogy arcán összetörték a szemüvegét. Azt merte ugyanis mondani, hogy ő egyetértett Kádár Jánossal, aki anno 56 „népfelkelésnek” nevezte a tömegek megmozdulását…

Én szerencsére nem a féktelen dühöngés periódusában kerültem az igazság bajnokainak kezére, hanem csaknem két esztendővel később, amikor némileg csökkent az egyéni kilengések lehetősége; a korlátok közötti megtorlás valamivel ellenőrzöttebb rezsimje kerekedett felül. Érzékelve a lassú javulást, időnként azzal magyaráztuk magunknak e fejleményt, hogy az MSZMP vezetői közül mégiscsak többen akadnak olyanok, akik megismerték Rákosi börtöneit, s talán törődnek azzal, hogy az ő „igazságszolgáltatásuk” ne hasonlítson túlságosan az előző korszakéhoz. Lehetett szerepe e tényezőnek is. Később azonban, amikor megismertem a külvilág ama történéseit, melyekről a fogságban nem szerezhettem érdemi tudomást, rá kellett jönnöm, hogy a rabtartás magyar szintje mindvégig a szovjet politika alakulásától is függött.

1957 nyarán Hruscsov leszámol Molotovék sztálinista támadásával, nálunk is megritkulnak az éjszakai portyák, karhatalmista kirándulások. Nyikita győzelme azonban phürroszinak bizonyul: a desztalinizálástól rettegő pártapparátus 59 őszén kikényszeríti a XXI. kongresszust, melyen Hruscsov lényeges pontokon a legyőzött Molotovék szellemében érvel, még Sztálint is védelmezi (saját korábbi, XX. kongresszusi referátumával szemben…). A változást azonnal érezni lehetett a Gyorskocsi utcában is, noha az okot akkor még nem is sejthettem.

Kezdődött azzal, hogy magánzárkára kerültem. Pontosan két hónapon át egyedül hallgathattam az épület fojtott zsongását, mint Mikes a tenger mormolását. Időnként felvezettek valamelyik kihallgatóhoz, külön izgulni lehetett, mikor melyik fog ordítozni velem. Leginkább V. százados szereplése emelte a cukorszintemet – az ő dühöngő rohamai után biztosra vehettem, hogy nem fogok tudni elaludni… S ha mégis, roppant hamar fel fognak ébreszteni.

És most következnek a laoszi elefántok. Több évvel ezelőtt, amikor még a Híradó után is bele-belenéztem egy-egy tévés alkotásba, egy fölöttébb izgalmas természet (?) filmet láthattam. Angol (?) dokumentaristák bemutatták az elefántok megszelídítését, s teljesen hajdani magunkra ismertem. Egy óriási őserdőben dolgoztak a favágók, modern fűrésszel vagdosva ki a magas fákat. Az elefántokat pedig arra kényszerítették, hogy ormányukkal megragadva, a kellő helyre szállítsák a zsákmányt. Az elefántok kedvetleneknek mutatkoztak, le-ledobták terhüket a földre, s aludni kezdtek. A dörzsölt munkafelügyelők hagyták elbóbiskolni az állatokat, majd egy idő után fölriasztották őket… S ez addig ismétlődött, míg a kialvatlan, szüntelenül újra meg újra felvert óriások beletörődtek az erősebb akaratába – megértették, hogy akkor lesz nyugodt alvás, ha engedelmesen cipelik a fákat.

Elnézést kérek a kezdetleges kivonatért, de a lényegben erről volt szó s főleg kép a filmen. Lehetetlen volt nem gondolnom arra, hogy magyar testvéreim a Gyorskocsi utcában egy korszakkal megelőzték a laoszi famunkásokat: rájöttek, hogy a magánzárkába csukott rabot minden elbóbiskolásakor újra fel kell riasztani, majd engedni, hogy ismét elaludjon – s így folytatni addig, míg az a mocskos ellenforradalmár el nem kezdi cipelni a saját „balhéját”. Kínzásról nincs szó, pusztán pszichológiai eljárásról…

Két hónapon át voltam egyedül, december 6-tól 1959. február 6-áig. Alkalmi kihallgatásaimon panaszt tettem arra, hogy, az „őrök nem hagynak aludni, s lehetetlen a folyosói W. C.-t úgy használni, hogy közben géppisztolyt szegeznek rám”. „Kap majd olyan zárkát, melyben belül van a W. C.” – nyugtatott meg fő kihallgatóm, s így lőn: még aznap átköltöztettek egy ilyen budoárba.

Bár ne kértem volna! Az új szállásban csakugyan találtatott egy mutatós kagyló, de sajna, egészen különös szokása volt: meghatározott időközben (6–8 percenként?) „lehúzta” önmagát, zuborgott, újra megtelt, megint kiürült. Nappal még csak hagyján, de éjszaka egyszerűen nem lehetett aludni tőle. S ha hajnal felé mégiscsak összerogytam, mihelyt az őr észrevette, hogy bóbiskolok, szöges vagy vasalt bakancsával addig rugdosta a cella vasajtaját, míg felriadtam.

Tudni kell az ilyen magánzárkákról – most függetlenül a csodálatos önmozgó csészétől –, hogy a magány egyébként is felőrli az embert. Nemcsak a rabot. Épp a 89-es esztendőben nem egyszer lehetett olvasni olyan vizsgálatokról, melyek az egyedüllétre ítélt ember reagálását mérték, s bebizonyosodott, hogy egy ifjú hölgy, aki kísérletképpen 130 napot töltött egy föld alatti üregben, elvesztette időérzékét, nem tudott rendesen aludni, lefogyott. Nem akarom magam a nőnem merész hőséhez hasonlítani, de 6–7 kilót én is leadtam magánzárkás koromban. (Orvosom, aki évtizedekkel később azt állította egy képeslapban, hogy ő az idő tájt már nem szolgált a Gyorskocsi utcában, nagy szerencsémre még ott működött, s jelenthette, hogy rossz bőrben vagyok, mert gyógyszereket kaptam, s az automata W. C. fenyegető uralma alól is kiszabadultam…)

E különös két hónap célja a megbánás kicsiholása volt – ez kiderült a fenyegetéseket s biztatásokat elegyítő kíberi szövegekből. Néha, amikor több vallomás is egybehangzóan erősítgette, amit tagadni próbáltam, el-elismergettem ezt meg azt. Csodálkozva észleltem magamon, hogy amikor egy-két órát sikerült aludnom, mégsem az üggyel foglalkozom álmaimban, hanem gyermekies lelkiismeret-furdalás azért gyötör, mert Mikinek az utolsó pillanatban madárkát vettem kalitkástul… még olyasmit is álmodtam, hogy én ülök kalitkában, s a madár, mely közben megnőtt s megfeketedett, csőrével a szememet akarja kiütni… A dunaharaszti hídnál télire eltett csalihalak is megnőttek a kannában (valójában persze elpusztultak), s mindenáron ki akartam szabadítani őket, mert egy rab ne tartson rabokat. Ez olyan mániám lett, hogy a fogoly madárka érdekében levelet írtam feleségemnek, s kértem K. főhadnagyot, hogy továbbítsa üzenetemet, mert nem tudok aludni, amíg a stiglic (= tengelic) rácsok közt szenved. Jó napot szereztem kihallgatómnak, harsány kacagásba kezdett, majd tüstént telefonált valamelyik főnökének, hogy ez a Fekete „már megint milyen ócska trükkel próbál üzengetni a haverjainak”.

Magánzárkás időszakom elején, vagyis akkor, amikor még higgadtan latolgattam esélyeimet, s egyáltalán nem voltam még olyan elnyúzott állapotban, mint madárkás-kishalas rémálmaim, szorongásaim közepette, rövid megfontolás után úgy határoztam, hogy vallomást teszek a Hungaricus szerzőségéről. Racionális okaim voltak e döntésre. Először is az, hogy K. főhadnagy már a letartóztatásom pillanatában a Hungaricus szerzőjeként említett. Fontosabb volt, amit menet közben tudtam meg, hogy ti. szervezkedésünk egy általam ekkor nem is ismert tagja ez ügyben még lecsukásom előtt rám nézve terhelő vallomást tett. Szegény rá is fizetett.

Az történt ugyanis, hogy csekély súlyú ügyben jóval előttem lefogták, mert bevamzolták, mint a Mérei által szervezett „fehér segély” egyik szervezőjét. Elég sokan vettek részt ilyen akciókban, s a kihallgatások során leendő sorstársam nem tett olyan benyomást a Cégre, hogy őt is feltétlenül sittre kell vágni. Állítólag épp K. főhadnagy hívatta magához az előzetes vizsgálati foglyot, s odadobta neki a cipőfűzőt (melyet általában elvesznek a letartóztatottaktól), s kezdte kiállítani az elbocsátó papírt. Közben automatikusan feltett egy-két rutinkérdést, például azt is, hogy mit tud a Hungaricusról, ki írta? A tapasztalatlan ifjú, a szabadulás előtti eufóriában gondolkodás nélkül kivágta a választ: „Azt mondják, Fekete Sándor a szerző.”

– No, akkor szépen adjuk vissza azt a fűzőt – mondta K., s újra őrizetbe vetette majdnem elengedett foglyát.

Általában elmondható, hogy a kihallgatások során lassan, de biztosan megszólaltak még néhányan azok közül, akik Hungaricus kilétét ismerték vagy gyanították. Évtizedekkel később örömmel olvastam egy aktában, hogy Kosáry Domokos elismerte: állást akart szerezni a munkanélküli Fekete Sándornak, a Hungaricust más tilos iratokkal páncélszekrényében őrizte, de hangsúlyozta, hogy „nem tudja, ki írta”. Ő volt a kivétel.

Az egyik oldalról gyarapodtak a titkot ismerő s megszólaló tanúk, a tagadás egyre nehezebb lett. A másik oldalról viszont én gyötörtem magam azzal, hogy lerobbant állapotomban bármikor feldobhatom a talpam, s úgy tűnök el, hogy „az utókor” azt sem fogja tudni, valójában ki volt a két részes opus szerzője. Papírt kértem hát K.-tól, s 1958. december 7-én és 8-án „Önvallomás”-t írtam. Így kezdődött: „Meg akarok szabadulni az utolsó hazugságtól. Beismerem: Hungaricus én vagyok.” Az „utolsó”, mint jelző, némi túlzást tartalmaz, ezt elfogadom. A szerzőség bevallása azonban olyan hatást tett K.-ra, hogy az első sorok elolvasása után kirohant az irodájából, nyitva hagyva az ajtót, őrizet nélkül ott felejtve a nyomozói titkok tárházában. Néhány perc múlva aztán besétált egy mutatós menyecske, s zord gyűlöletet erőltetve csinos arcára, államvédelmi szigorral ügyelte minden mozdulatomat.

Azt hittem, hogy megnyugodhatok, de rosszul ismertem a Céget. Még csaknem négy hónap választott el a tárgyalástól. Legfeljebb annyi történt – nyilván kiszámított taktikából –, hogy B. őrnagy, akit eddig csak elvétve láttam, magához rendelt, s január 19-én (?), így biztatott: „Bekerült a történelembe, mint Kautsky… de még van lehetősége…” A december 19-én kapott „olvasási engedélyt” már régen elvették, de most B. újra kegyeskedett visszaengedni az olvasó előzetesek közé. Vesztemre… Az első könyv, melyet kaptam, egy Tolsztoj-kötet, mindjárt az elején akasztási jelenettel indult… Szándékosan választották ki? Vagy már a vak véletlen is engem froclizott?

Azt hittem, hogy a Hungaricus-vallomással túlestem a nehezén, s most már jöhet a bíró. Ez persze laikus elképzelés volt részemről, a Gyorkocsi utcában igen akkurátus apparátus működött. Csak néhány éve, hogy kezembe jutott az Intézkedési terv, melyet még letartóztatásom előtt alkottak meg, s úgy látszik, pontról-pontra teljesíteni akarták. Elnézést kérve a T. Olvasótól, most bemutatom e tervet, nem csupán az őrizetesi időszak mélyebb megértése végett, hanem a belügyes fogalmazás és nyomozási-vizsgálati módszertan megismertetése céljából is. Ez okból sehol sem javítom a különleges belügyi ortográfiát, a vallomást tevők nevét viszont három ponttal jelölve mellőzöm.

 

Itt ér véget az Intézkedési terv. (…) főhadnagy gépelt aláírása fölött kézírásban is olvasható neve. Láttamozta az iratot egy százados is, ha jól betűzöm – de ez nem biztos. Az első oldalon jól megkülönböztethető harmadik kézírás a számomra ismeretlen felettes üzenetét rögzíti: „K. (…) e XI. 4. utáni dolgokkal foglalkozzanak időrendben.” Ugyancsak az első oldalon a margóra írt valaki – ez a negyedik kézjegy – két észrevételt. Ezt azonban később leragaszthatták.

 

 

A vamzer, ha már vállalta a „feladatot”, teljesíteni akar, ha talál egy gombot, télikabátot fog varrni hozzá… Ezt az 1957 eleji sajtóbonyodalmak is jelezték számomra, épp az említett jugoszláv újságírók kapcsán. Mint már szó volt róla, összesen két-három belgrádi kollégával ismerkedtem meg, amikor a Titóhoz elcanosszázott párt- és állami küldöttséggel a jugoszláv fővárosban jártam. Képzett, rokonszenves emberek voltak, államtitkokat nem tudtam velük közölni, ők azonban felvilágosítottak néhány olyan magyar ügyben, melyről kevés sejtelmem volt. A felkelés idején csak futólag találkoztunk. November negyedike után nem vállaltam munkát a Népszabadságnál, de néha bejártam a szerkesztőségbe, s egyszer magammal vittem Gavro Altmant, a Borba tudósítóját. Ő több kollégával beszélgetett is. Mivel a lapnál november negyedik hetében egy napra sztrájk is kitört, besúgói jelentések alapján mind a rendőrség, mind a párt vezetősége meg volt győződve arról, hogy én szerveztem meg a leállást. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a KB ülésén is emlegettek e tárgyban.

1957. február 26-án a Központi Bizottságban Münnich azzal dicsekedett, hogy az ellenforradalmi szervezetek jó részével „már egészséges kapcsolatokat” építettek ki (ti. azokba is beépültek), mások hangoztatták, hogy még több embert kell megsemmisíteni, Kádár is a megtorlás fokozását erőltette: „Ijesztő lehet e megállapítás, de az a rendőrség a normális, amelyik mindenkit le akar tartóztatni…” Ilyen szövegkörnyezetben egy kissé nyugtalanítóan hangozhatott volna számomra az a két mondat, melyet akkor szerencsére nem ismertem: „Én kijelentem még egyszer, hogy aktív beavatkozás volt jugoszláv részről a mi belső ügyünkbe. Erre példa a Népszabadság-ügy, ahol Fekete Sándor tevékenykedett ebben a dologban.”

Nos, ma már dicsekedhetném is vele, de nem tevékenykedtem. A lap akkori vezetői közül a harcos rákosisták oly vadul gyűlöltek, hogy még a lélegzetvételemben is találtak volna ellenforradalmi szándékot. Ami egyedül érdekes ebben az egész ügyben, az a hálózat működése. Az értelmiségi munkahelyeket, különösen a szerkesztőségeket, ellepték a hivatásos és alkalmi besúgók. A párt és állam vezetői, s kivált a főbb rendőrök maguk is elhitték, hogy a „hibák ellenére” mégiscsak szocializmust építő Rákosi-rendet az írók-újságírók aknázták alá, s ezért könyörtelen ellenőrzés alá vonták az egész területet.

Justus Pál akkori halhatatlan mondása szerint egy ilyen korban az embernek békés egymás mellett élésre kell törekednie a besúgóival is. Igyekeztem megfogadni a bölcs tanácsot – végtére is jobb egy békés spicli, mint egy megsértett, felbőszített Júdás. Kedélyes, sőt vidám alkat lévén, talán némi népszerűségre is szert tettem azokban a baráti vagy éppen „illegális” társaságokban, ahol előfordultam, s ahol – akkor is sejtettem, később erről meg is győződtem – a meleg kézfogások és ölelgetések nem egyszer sötét szándékok leplezésére szolgáltak. Talán épp joviális kinézetem késztette három vagy négy barátomat, hogy tanácsokat kérjenek tőlem, miként utasítsák el a velük rendőrileg folytatott beszervezési kísérleteket. Ilyenkor elkedvetlenedtem – egymás mellett békésen élni, jó, ez talán még elképzelhető, de együtt is működni besúgóimmal?

A tanácskérőket elhárítottam magamtól, egy eset kivételével – joggal. Az az egy nyilván megtagadhatta a hálózat hívó szavát, mert őt is lecsukták. Akik pedig velem együtt vagy jóváhagyásommal akarták írni rólam a jelentéseiket, elutasító reagálásomra válaszul a legsötétebb véleményeket táplálták be a rendőri agyakba, vagy később egyéb módon igyekeztek bosszút állni. Csak mellékesen említem meg: az ’56 után új magaslatokra emelt hálózat hősei közül néhányan még ma is, jóval túl a nyugdíjkoron, a tömegkommunikáció elég fontos posztjain tündökölnek, s jelenleg éppen buzgón korholják a Kádár-rendszert.

Összegezve az Intézkedési tervet: hét pontja közül három épült hálózati és „más operatív úton nyert anyagokra”, vagyis besúgásra, kémkedésre, telefonom és postám ellenőrzésére. Ez utóbbiról egyébként igen egyszerű módon győződött meg feleségem: egy olyan levelet adott fel nekem, melynek borítékján három, csak nagyítóval kivehető jelet helyezett el – kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy küldeményünket a kézbesítés előtt felbontották. De mindezt fölösleges is bizonygatnom: Biszku Béla belügyminiszter az MSZMP 1959-es kongresszusán eldicsekedett azzal, hogy csoportunkat mindvégig „ellenőrzés alatt” tartották.

Az államférfiak és státushölgyek gyakran hajlamosak önértékelési zavarokra, sikereik feltupírozására. Mégis készséggel elhiszem a megtorlás miniszterének, hogy ellenőriztek bennünket, de ki kell ábrándítanom őt: idevágó buzgalmuk „hatékonysága” csekélynek bizonyult. A számomra legfontosabb ügyben, saját illegális írásaim szerzőségét illetően semmi bizonyosat nem tudtak, így például jó ideig csak egyetlen vallomásban szerepeltem a Hungaricus írójaként, több más „földalatti” munkámról sejtelmük sem volt.

Sajnos, később „behozták a lemaradást”. Utólag gyakran eszembe jutott Benjáminnak egy anekdotikus közlése: egyszer huszonnégy órán át tartották s jórészt vallatták a Gyorskocsi utcában, s amikor másnap délelőtt elengedték, a kapuban találkozott egy ifjú népi költővel, akit csak egy órán át faggattak. „Hogy úsztad meg ennyivel?” – kérdezte Benjámin morózusan. „Megjátszottam nekik a kis hülyét” – mosolygott az akkor még huszonéves poéta. Az első hetekben én is azt hittem magamról, hogy milyen ügyesen játszom a kis hülyét, pedig nem kellett játszanom, mert az voltam: ha több az eszem, feltűnhetett volna, hogy a kihallgatók milyen készségesen, alig vitatkozva rögzítik könnyű meséimet – ők már tudták, hogy amennyivel többet blöffölök, annyival nagyobbat fogok a végén bukni. Vagy ahogy egyik faggatóm szerette mondani: pofára esni.

Ez következett be akkor, amikor K. főhadnagy elém lökött, mintha csak egy pakli kártyát öntene elém, negyven-ötven cédulát a „zsebenciklopédiából”. Ettől kezdve egyebet sem hallottam tőle, mint hogy mindennek elszámolásához „két kötél is kevés lesz”… Mivel kislexikonom témája összehasonlíthatatlanul élesebben és gyakrabban támadja az államvédelmet, mint a Hungaricus, nem volt nehéz elhinnem, hogy rémítgetőm ezúttal közelebb jár az igazsághoz, mint máskor…

Egy kedvelt versikém szerint „Azt mondta a bölcs Mao, minden rosszban van valami jao…” Minienciklopédiámnak köszönhettem Gyorskocsi utcai telelésem néhány majdnem kellemes napját. Hála ugyanis a hejőcsabai állami elemi népiskolának, rondán írtam, olyannyira, hogy néha már másnap én magam sem tudtam elolvasni firkálmányaimat. Ez lett most a szerencsém. K. ő főhadnagysága közölte: „Mivel nem tanult meg írni, segédkezni fog egy Terike nevű hölgynek, aki gépre teszi át a maga ocsmányságait…” Vagyis diktálhatok Terikének. „De vigyázzon, ha egy szót is meg mer hamisítani, vége a duettnek, s a hatóság félrevezetéséért külön büntetést kap…”

Felkészültem arra, hogy Terike valami harapós boszorkány lehet, esetleg egy Ilse Koch – szerencsére tévedtem: másnap, amikor „munkához” láttunk, egy mutatós menyecske várt rám a „leíróban”. A kísérő őr átadott neki, majd elment, kettesben maradtunk. A hölgy erősen bagózott, így – orvul szippantgatva nagyokat – én is részesültem némi élvezetben. Tudtam, hogy nem érdemes csalnom, úgyis egybevetik kéziratomat s a diktált szöveget, ezért igyekeztem tartani magam a parancshoz. Nagy örömömre Terike olykor elkaccantotta magát, ami egy színházi vastapssal ért fel az adott körülmények között. Ilyenkor gyorsan komor képet vágott – egészen a következő somolygásig.

A sikerélmény elkapatott, s rávettem a hölgyet arra, hogy logikai rend szerint diktálhassak, s adjon egyszerre több cédulát, s én rendbe rakom őket… Gondolkodott egy darabig, aztán beleegyezett. S most lépett be sorsomba a még nagyobb szerencse, maga Terike kotyogta el, hogy nagyon megfázott… Ezen a címen aztán diszkréten félre vonult, többször is. Coute que coute… Kerül, amibe kerül, minden feltűnés nélkül megrágtam s lenyeltem néhányat a vadítóbb cetlik közül. Egyik legveszedelmesebb cédulám arról szólt, hogy Kádár miként vette rá Rajkot a hazug és halálos szerep vállalására, ezt Terézke második pisilése közben megettem, noha épp kemény papíron díszlett a szöveg… Másnap meglepődtem, amikor – egy újabb változatban, de ugyanez a téma virult, ezúttal puha cédulán. Az aprócska stikliket végül is megúsztam, hála Terike elhanyagolt veséjének. Azt hiszem, egészen jól szórakoztam volna e héten át, ha időnként nem borzadtam volna el a saját szövegeim feltehető következményeitől…

Legendásan szeretjük a vendégeket: török pasák, osztrák főhercegek, náci nagyságok, olasz méltóságok és szovjet-orosz vezetők mindig szívesen látogattak hozzánk, meg lehettek elégedve a hajbókolás mértékével. Előzékenységünk oly magas fokú, hogy napjainkban a magyar parlament helyett egy nálunk vendégeskedő amerikai főnök jelentheti be azt is, ha az USÁ-ban eldöntötték: ők bezzeg a balkáni béke biztosítása után is itt maradnak nálunk. Másnap aztán korrigálva magát, mindenkit megnyugtat: erről még korai beszélni…

Mindez csak azért jutott eszembe, mert még a mi szerény perünk előkészületei közben is szerencsénk volt magas vendégekhez. Így például egy napon beült kihallgatásomra egy hajdani pártiskolai kollégám, ki közben tábornok vagy éppen altábornagy lett. Főhadnagyom példát akarhatott mutatni a kulturált kihallgatásra, mert fölöttébb emelkedett méltósággal fojtotta vissza indulatait. Még meglepőbb vendéghez is volt szerencsém – egy másik kihallgatás alkalmából egy szovjet generális toppant be hozzánk, váll-lapjain egy-egy akkora csillaggal, amilyet uniformison még nem láttam. Időnként helyeslően bólogatott vizsgálóm kérdéseire, mint aki magyarul is tud, de ez nem bizonyosodott be, hiszen meg sem szólalt. Máig sem tudom, mit akarhattak e színjátékkal, én mindenesetre meggyőződhettem arról, hogy a szovjet belügyesek otthon érzik magukat a Gyorskocsi utcában.

Máskor, ha nem is személyesen jött el, de királyi vendéget is kaptam… a híres III. Richárdot. K. ugyanis az előző este moziban volt, s látta Shakespeare politológiai remekének filmváltozatát. „Hallott már maga a Harmadik Richárdról?” – kérdezte gyanakvóan. Nem árultam el neki, hogy 55-ben hosszabb dolgozatot közöltem e tárgyban a Színház című folyóirat hasábjain, mert abban is tudott volna állambiztonsági szempontból kivetni valót találni. Másrészt reméltem, hogy elmeséli nekem a filmet, s addig sem fog nyaggatni.

Szerencsém volt… „Tudja, ez a Richárd egy angol király volt… A Lavrance Olivér játszotta. Ahogy megláttam, hogy biceg, meg hogy púpos is, mindjárt biztosra vettem, hogy bűncselekményeket fog elkövetni. Fogadni mertem volna rá… És így is lett… Tudja, már kitanulhatta e szobában, hogy engem nem lehet átverni…” Finoman érdeklődtem, hogy „Lavrance” jól alakította-e ezt a gonosz királyt, K. megelégedését fejezte ki…

Ez volt szobájában az egyetlen negyedóra, melyben szinte már jól éreztem magamat.

Leromlott idegállapotomat feltehetően érzékelték a kihallgatók, s ez lehetett az oka, hogy két havi magánzárka után újra kaptam cellatársat. Iván három hétig sem maradt mellettem, de örültem jelenlétének: nem kívánt elmélyülni ügyemben, a maga dolgairól is csak mérsékelten nyilatkozott, viszont megtanított különböző angol dalokra. Ma is szoktam dúdolgatni a Clementine-t, meg az It’s a long way to Tipperary-t… A cég kiismerhetetlen szándékai okán mégis el kellett válnunk, megkaptam Joe-t, február utolsó hetében. Tőle aztán távol állt mindenféle orrlógatás, be nem állt a szája, hetekig tömte agyamba színesebbnél színesebb sztorijait. Anglomán-, sőt Amerika-imádó volt, ezért használtam én is a történet helyett az előkelőbb angol kifejezést.

Nem tudtam soha megállapítani, mi lehet igaz elképesztő kalandjaiból, melyek súrolták a köztörvényes bűncselekmények határait. Fő vétke, ha igaz, mégis politikai lett – engedett a honi beszervezési kísérleteknek, de az egyik nyugati ország valamelyik diplomatája által is szerette volna biztosítani magát, s ezen bukott el – állítólag végül is 13, azaz tizenhárom évet szedett össze.

Egy adott pillanatban aztán megromlott köztünk a derűs viszony. Joe egy napon, félre vonva a vasajtó közeléből, heves agitációba kezdett. Színes szavait mellőzve, csak a lényeget rögzítem: arra akart rábeszélni, hogy írjunk „közösen” egy könyvet – én adom a szöveget, ő pedig a rajzokat… Ő a Köztársaság téri s egyéb lincseléseket fogja felidézni, én pedig írjam meg, hogy megbántam a Hungaricust s egyéb nagyimrés írásaimat, melyek a vérengzéshez is hozzájárulhattak… és így tovább.

Nagyon nehéz volt elhinnem, hogy ez az ostoba és szégyenletes ötlet Joe agyából pattant volna ki, mint Pallas Athene az ő Zeus atyjának fejéből. Megmagyaráztam neki, hogy illegális opusaimat az 56-os lincselések után írtam, e vérengzést mindig elítéltem, s a Hungaricust ama októberben egyetlen hasfelmetsző sem olvashatta. A kioktatás végén egy kicsit meg is ráztam, hogy észhez térjen, s aznap többet nem is szóltam hozzá. Másnap vagy harmadnap el is vitték tőlem. (Később azért Vácott még találkozni fogunk.)

…Ez a kis epizód is jelezte számomra, hogy a végkifejlet felé haladunk. Február 7-én végre találkozhattam Mártával, persze őrnagyi felügyelet mellett. 15-én elkészült a zárójegyzőkönyv. 17-én apám is meglátogathatott, közben Hollós ezredes (vagy alezredes) is bekukkantott hozzánk. Este anyagtanulmányozásra került sor, másnap Litvánnal együtt olvashattuk a ránk vonatkozó szövegeket, de nem szólhattunk egymáshoz. Március elején kihallgatott az ügyész, 10. körül megkaptam a vádiratot, majd a kijelölt védőügyvéddel is tárgyalhattam. Szemügyre vett Vida Ferenc is, ebből megértettem, hogy ő lesz a vezetőbíró. Az az ember, aki legközelebbi barátaimat halálra ítélte…

E sűrített program valamelyik fordulóján tudtam meg, hogy Méreinek egy másik vállalkozását is összeesküvéssé dagasztották fel.

Elkezdték firtatni kihallgatóim, hogy miként kerültem én Mérei külön konspirációs csoportjába, amikor korábban nem is találkoztunk. Nem volt mit tagadnom, ennek ellenére teljesen belezavarodtak kettőnk viszonyának értelmezésébe, miként később Vida főbíró is.

Rövidre fogva: én a Győrffy-kollégiumban ismertem meg Méreit, 1946. körül, amikor is gyakran járt közénk, s rendkívül vonzó előadásaival, pszichológiai fejtegetéseivel tűnt ki. Emlékezetem szerint egy tanulmányt is írt a velem folytatott kísérletekről, de persze ez is elveszett mázsányi papírommal együtt. A NÉKOSZ kivégzése után azonban sokáig nem találkoztunk. Ő végtére is, ha jól számítom, 18 évvel volt idősebb, huszonévesen ezt nehéz áthidalni. Valamikor 57 vége felé találkozhattunk újra. A mindent tudó vagy legalábbis e pózban nyilatkozó Vida szerint egy természetesen összeesküvési célzattal lebonyolított találkozás után Litván „III. rendű vádlott” az utcán csatlakozott Mérei „I. r. vádlotthoz”, és stencilt, szívópapírt kért. Néhány nap múlva kapott is. „III. r. vádlott” ekkor beszélt rólam, s felvetette, hogy Mérei „dolgozzon” Feketével együtt. Litván ez után beszámolt nekem, s Vida szerint én kifogásoltam, hogy „a Hungaricus-t” és engem Litván „dekonspirált” Mérei előtt, de beleegyeztem abba, hogy tevékenységünkbe bevonjuk őt. E szerint a II. rendű „vonta be” az I. rendűt…

Természetesen semmiféle bizalmatlanság nem munkált bennem Méreivel szemben, egyszerűen arról volt szó, hogy akkoriban még nem is egy kerületben nem kettő, nem három, jóval több „titkos társaság” tartott alkalmi vagy rendszeres tanácskozásokat. Egyik-másik csoport már akkori véleményem szerint is meg volt rakva „állami figyelőkkel”, s közel állt ahhoz a pillanathoz, hogy egyikük így szóljon a többihez: „Uraim, most már nyugodtan abbahagyhatjuk, mindannyian a rendőrség emberei vagyunk…”

E folyamat sodrában juttatja el a Hungaricust Méreihez Litván, az én beleegyezésemmel. Hamarosan befejezem a II. részt, azt is megkapja. Eddigre Mérei szűkebb csoportja még szűkebb lett – a bíróság által afféle vezetői testületnek ábrázolt csoport akkor már, 58 tavaszán, csak három vendégből állt: Ádám lecsukása után maradt Justus Pál, Széll Jenő és e sorok írója. Azon túl, hogy megtárgyaltuk a Hungaricusnak mind a két részét, s a második stencilezést, tehát terjesztését a t. társaság már túl veszélyesnek tartotta (elfogadtam véleményüket), semmi érdemlegeset nem tettünk.

Nem szívesen, de kimondom: vitáink igen gyakran igen ezoterikus régiókban zajlottak. Még Justus volt köztünk a legmarkánsabb politikus, alkalomadtán a leghevesebb is. Dolgozatommal szemben például felvetette, hogy a Trockij-féle „államkapitalista” elméletre kellene alapozni a rendszer kritikáját. Nyilván azért nem csukták le őt is, mert a Rajk-per után egy második meghurcolása nemzetközileg is botrányt kavart volna.

Nem élnek már a Mérei-vitaestek résztvevői, nem illene csaknem négy évtized távolából, kósza emlékek alapján idézgetnie a holt szavakat annak, aki e pillanatban még létezik. Amit szívesen nyugtázok, az megint csak a tett: Ferenc barátom 1958-ban is, talán őrizetbe vételéig folytatta a lecsukottak hozzátartozóinak segélyezését, a gyűjtés és elosztás nem könnyű s veszélyes munkáját. Lehet, hogy tapintatból nem szólt nekem, de valószínű, hogy az időnként postán érkezett százasok az ő kezén is átmentek, mielőtt címemre megérkeztek.

Ha máshonnan nem tudtuk volna, a koszt és a bánásmód javulása jelezte, hogy a nagy nap közeledik. Közölték, hogy egy hozzátartozó jelen lehet az eseményen, én természetesen Mártát kértem meghívatni. Ötünknek 5 munkahelyünk lévén, egy-egy nézőt (alapos válogatás után!) szintén meginvitáltak, mondjuk inkább, kivezényeltek, ebben persze már nem kérték ki a véleményünket. Mániájuk lehetett az ötös szám, mert a bíróságnak is annyi tagja volt, a hivatalos Vida mellett a többi is hivatalból gyűlölte a vádlottakat.

Nem tudom, készült-e hivatalos és hiteles jegyzőkönyv a perről, mely emlékezetem szerint március 24-én vette kezdetét. Az öt családtag s öt munkahelyi meghívott mellett civil s egyenruhás államvédelmisek éberen ügyelték a rendet. Bevallom, nemigen zavartuk meg a ránk parancsolt – nyugodtan mondhatom: fővesztés terhe mellett előírt – „törvényi fegyelmet”. Egyikünkből sem törtek ki dimitrovi allűrök, nem akartuk a szerepeket megcserélve, a bíróságot vádolni… Danton halhatatlan színjátékát nyaktilóval honorálták, ez a példa sem vonzott. Némely pillanattól eltekintve a bíróság vesztette el nyugalmát, kivált persze Vida. Chesterfield című elbeszélésemből, mint minden bűnös írásomból, az első és utolsó bekezdést valami rituálé keretében felolvasták, s nekem el kellett ismernem, hogy én követtem el. A Chesterfield, bőven ecsetelve hajdani tanárom tortúráját, sajna úgy kezdődött, hogy a kínvallató rászólt a vonakodó vádlottra: „No, tanár úr, tolja le szépen a gatyáját…” Mire persze nevetés hallatszott, még a vádlottak sorából is. Ugyanez ismétlődött a zsebenciklopédia néhány címszavának elrettentésül előadott szövege elhangzásakor, Vida gyorsan véget is vetett az illetlen viselkedésnek.

Még a tárgyalás előtt tájékoztatott a védőügyvéd, hogy egy tanút megjelölhetek, aki valami „pozitívat” tud mondani rólam. Mivel az egyik – különösen rosszindulatú – vallomás szerint én az Irodalomtudományi Intézetben az illegális szervezet megbízásából szólaltam fel, javasoltam, kérdezze meg Sőtér István igazgatónkat, hajlandó-e megszólalni e tárgyban. Sőtér megjelent, s dr. Vida orcájának az ő egyre pirulóbb színe előtt olyasmi mert mondani, hogy F. S. az intézet vitáiban „marxista szellemű” felszólalásaival tűnt ki. Mint a kígyó, amelyik szöges csizmatalp nyomását érzékeli, Vida felszisszent, s fenyegető hangon kioktatta Sőtért, természetesen megszakítva tanúvallomása közepén: „Minket nem az érdekel, hogy Fekete Sándor nappal miket mondogatott, hanem az, hogy éjszakánként milyen ellenforradalmi förmedvényeket írt…” Sőtér nemcsak akadémikus volt, a társadalomtudományokban egyike ama keveseknek, akik e címet meg is érdemelték, hanem „régivágású” úriember is: leszegte a fejét és elhallgatott. Gyorsan el is vezették…

Az egész per nagy élményét Bibó István nyújtotta. Hoffmann tanárnő lakásán találkoztunk, természetesen még „szabadon”, én Litvánnal mentem a megbeszélésre, Bibó Göncz Árpáddal érkezett. Véleményt mondtak a Hungaricusról, beszélgettünk arról, hogy a nagyimrés maradék és a nemzeti parasztpártiak, fiatal kisgazdák között szorosabb együttműködésre volna szükség és így tovább. Amikor a tárgyaláson másodszor láttam őt, felszisszentem, nem egyedül a teremben: ekkor láttam először a szumán nevezetű szörnyű téli rabruhát… Bibó ezt is úgy viselte, mintha frakkot hordana, szálfa termetével amúgy is kimagaslott. Vida persze megpróbálta, hogy valami terhelő szöveget facsarjon ki Bibóból, de ez nem sikerült, s ekkor nekiszegezte a kérdést: mi a véleménye a Hungaricus nevezetű ellenforradalmi írásról? Mire Bibó egy pillanatnyi töprengés után, szemmelláthatóan a vádlottakat akarván bátorítani, s a bírót bőszíteni, hideg nyugalommal kibökte elismerő véleményét – szavait nekem nem illik idézni, ha már mások elfelejtették.

Azt hittem infarktust kap, mármint Vida. Dühödt szavak kíséretében elvezettette a tanút, akit ezek után börtönében tíznapi sötétzárkára ítéltek. Bibó Heinével kérdezhette magában: „No de ez csak mégsem válasz?” Valóban nem az. Pusztán annak bizonyítéka, hogy a terrorkorszakban végzetesen elvetemült emberek már a tisztesség minimumát sem ismerték.

Akadt még egy-két tanú, aki tartását megőrizte Vida vagy az ügyész provokációi ellenében is, de a többség persze engedelmesen statisztált az első számú dirigens vezényletére. Évtizedekkel később a Legfelsőbb Bíróság iratai közt találkoztam egy vallomással, mely e többséget is jellemzi. Emlékezetem meggyengülése miatt képtelen vagyok felidézni, hogy a nyilatkozatot személyesen adta-e elő az illető buzgó ifjú, vagy felolvasták szövegét, de akár így, akár úgy, érdemes idézni szebb részeit. A Hungaricusról például így csattant a megvető verdikt: „Rágalmazza a Nagy Októberi Forradalmat, a Szovjetuniót. A marxizmus–leninizmust a tömegek félrevezetése eszközének tekinti. Véleménye szerint a magyar népi demokrácia a szovjet szuronyokra támaszkodik. Végső cél az látszik belőle, hogy megdöntse az emberek bizalmát a szocialista államrend, s a marxizmus–leninizmusban.” Mert hogy az emberekben, mint Október Huszonharmadika is megmutatta, oly nagy volt a bizalom Rákosiék államrendje iránt…

Időnként elvesztettem magamra erőltetett nyugalmamat, egy esetben, jórészt igaztalanul. Egy tanúként megidézett hajdani barátomtól ugyanis azt kérdezte Vida, hogy hány példány készült a Hungaricusból. Mire ő, mármint a tanú, kapásból azt felelte, hogy legalább száz. Mivel én szüntelenül 40–50 példányról beszéltem, Vida rám mutatott, mit szólok a tanú állításához. Hirtelen indulattal valami olyasmit feleltem, hogy „a tanú már a Szabad Népnél is híres volt arról, hogy nem tud számolni…”

Nem volt igazam, az illető remekül tájékozódott a matematika magasabb régióiban is. Mentségemre csak azt hozhatom fel, hogy a példányszámokkal a kihallgatók rengeteget nyaggattak a tárgyalás előtt. Számukra ugyanis a 40–50-nél magasabb másolási szám arra adott alkalmat, hogy újabb olyan bűnösöket idézhessenek be, akik kaptak a röpiratból. S persze addig gyötörhessék őket, amíg valami kis adatocskát ki nem préselnek belőlük „szörnyű összeesküvésünk” rendszerdöngető céljairól…

Akárhogy erőltetem az emlékezetemet, az ügyész, Szalai József tevékenysége nem hagyott mély nyomokat lelkemben. Beszélt ezt-azt, de úgy látszik, nem tudta felvenni a versenyt Vidával, s ezt belátva, vádló létére átadta a főszerepet a bíróság vezetőjének. A céltudatosan kiválasztott „népbírák” közt akadt olyan, akiről tudni lehetett, hogy elfogult lévén, nem lett volna szabad a feladatot elvállalnia, de Vida árnyékában a civil ítélkezők sem tündököltek igazán.

Az ügyész egyébként, a később is hajthatatlan Vidától eltérően, a nyolcvanas évek vége felé, felkereste Kopácsi Sándort, s egy idevágó interjú szerint Krisztusra hivatkozva bocsánatot kért egykori majdnem áldozatától. A feloldozást, ha jól olvastam, meg is kapta. Anyám jutott eszembe, akit utolsó perceiben, a rákhalál szörnyű fájdalmai közepette egy látogatója arra agitált, hogy forduljon Jézushoz, ő segíteni fog… Anyám leintette: „Hagyj békén a Krisztusoddal…” Ennyit a kései ügyészi megtérésekről.

1959. április elsején, ama napon, melyen sületlen tréfákkal szokták ugratni egymást az emberek, nem minden izgatottság nélkül álltunk a Legfelsőbb Bíróság színe előtt, ítéletünkre várva. A fogságban összezavarodtak fejemben a dátumok, így csak utólag tudtam meg, milyen vicces napon ítéltek el bennünket. Mindenesetre – ha csak rövid időre is – megkönnyebbült sóhajomat igyekeztem titkolni, derűs, sőt vidám hangulatomat leplezve elfojtani, nehogy meggondolják magukat Vidáék… Magát az ítéletet másnap közölték az újságok. Íme az indoklás:

„Mérey (!) Ferenc és Fekete Sándor az ellenforradalom fegyveres leverése után Nagy Imre híveiből államellenes szervezkedést hozott létre. Fekete Sándor »Hungaricus« néven összefoglalta közös, a rendszer megdöntésére irányuló nézeteiket, melyeket megvitattak, majd sokszorosítottak és titokban terjesztettek.”

Sajnos mindjárt ennél az első tételnél meg kell állnunk. Ha szerencsém lesz olyan T. Olvasóhoz, aki figyelmesen követte az eddigieket, minden bizonnyal saját magától is észrevette a megdöbbentő hazugságot. Az „ellenforradalom” leverése után „államellenes” szervezkedést sem Nagy Imre híveiből, sem másokból nem hoztam létre Méreivel – az adott időpontban Gimes Miklóssal, Ádám György barátom részvételével is – ideológiai ellenállást fejtettünk ki a Kádár-rendszer ellen, Nagy Imre kormányának visszaállítása érdekében. Ehhez azonban Méreinek nem lehetett köze, majd csak 1957 decemberének végén, vagy 58-nak elején találkozom vele sok évi szünet után újra. Az 1956 decemberében lezárt Hungaricusban, majd az 1957 februári II. részben nem foglalhattam össze Méreivel közös nézeteinket, mert az ő felfogását csak 1957 utolsó napjaiban vagy 58 elején ismerhettem meg…!

A tudatos ferdítés nem kevésbé súlyos esetét merítette ki Vida, amikor azt állította a tárgyaláson s betétette az ítéletbe is, hogy közös nézeteinket „a rendszer megdöntésére irányuló” szándék határozta meg. A Hungaricus-szöveg azonban már első részének első fejezetében, tehát 1956 decemberében arra figyelmeztet, hogy a szovjet beavatkozással a harc hosszú időre dőlt el: „…Még új és új sztrájkok robbannak ki, a falakon új és új forradalmi jelszavak, időnként még a fegyverek is megszólalnak. De ez csak a felszín utógyűrűzése: a forradalom sorsa eldőlt akkor, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak. Ma már a konszolidáció alapjait rakják le, s ez a konszolidáció sikerülni fog. Nem lesz végleges, nem lesz teljes, amolyan vegetatív konszolidáció lesz, de feltartani nem lehet és nincs is értelme.” Hogyan lehet egy ilyen tételt úgy értermezni, hogy ez a rendszer erőszakos megdöntésének programját fogalmazza meg? Amikor épp az ellenkezője: vitairat azoknak az elvbarátaimnak a meggyőzésére, akik nem tudtak beletörődni abba, hogy a küzdelem hosszú időre eldőlt. Ha valaki fő-fő bíró, akkor már gátlástalanul szabad nyakára hágni az elemi tényeknek?

Elnézést kérek a T. Olvasótól: nem illik költői kérdéseket feltenni politikai rendőrnek, ügyésznek, bírónak. Maradjunk a tényeknél, adatoknál. Adós vagyok az ítélettel. Így tehát:

Mérei Ferenc: I. r. vádlott a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében bűnös, 10 (tíz) évi börtönre ítélték, jogainak gyakorlásától 10 évre tiltották el, a teljes vagyonelkobzást is kimondták, de a 3000 forintot meghaladó részt a kiskorú gyermekek javára mentesítették.

Fekete Sándor: a népi dem. államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése stb., stb. – 9 évi börtön, 10 esztendei eltiltás jogainak gyakorlásától, teljes vagyonelkobzás (kiskorú gyermek javára mentesítést nem állapítottak meg kis értékben sem).

Litván György: 6 évi börtön szervezkedésben való tevékeny részvételért, 5 év jogi eltiltás, teljes vagyonelkobzás, kiskorú gyermek érdekében mentesítést nem adtak.

Hegedűs András: IV. r. vádlott – szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntette, 2 évi börtön, 3 évi eltiltás, 1000 Ft vagyonelkobzás.

Széll Jenő: V. r., tevékeny részvétel, 5 évi börtön, 5 évi eltiltás, 1000 Ft vagyonelkobzás. (Itt tudtuk meg, hogy a korábban külön perbe sorolt kollégánkat végül is jónak látták hozzánk kapcsolni.) Minden jel szerint azért is le akartak számolni vele, mert a forradalom idején ő vezette a rádiót.

Utólag tudtuk meg, hogy ítéletünkkel okkal siettek: tavaszra egy kis amnesztiával is meg akarták ajándékozni a magyar népet, s elítélésünkkel jelezni kívánták, hogy a törvény létezik, az államvédelem s bíróság dolgozik, senki se merészkedjék ellenforradalmi cselszövésre, aknamunkára stb.

Az ítélet indoklásában Vida jónak látta személyemre külön is kitérni: „Kétségtelen, hogy ha a vádlottak bűncselekményének csupán tárgyi súlyát vizsgáljuk, Fekete Sándor II. r. vádlott cselekménye a többieké közül magasan kiemelkedik. A népbírósági tanács személyi társadalomveszélyességét értékelve azonban megállapította, hogy e viszonylag fiatalabb korú vádlottat becsvágyánál, hiúságánál fogva tudták »elvbarátai« (Gimes Miklós, Kende Péter stb.) államellenes szervezkedésükbe 1955-ben (tehát viszonylag elég későn) bevonni és származásánál fogva cégérül felhasználni.”

Amint a korábbiakban erről már szóltam, Gimeshez fűződő barátságom és közös „eszmei orientációnk” szorosan összefüggött. Arra viszont nem emlékszem, hogy a Szabad Népnél bárki mással ilyen jellegű viszonyba kerültem volna, de ez mellékes. Vida megtisztelő értékelésében az árulkodó mozzanat mond sokat, az ugyanis, hogy engem bizonyos elemek származásomnál fogva tudtak „cégérül felhasználni”. De kik és mik ezek a sötét „elvbarátok”? Nem kell magyaráznom – a zsidók. Akiknek a származása nem volt olyan megnyerő, mint a diósgyőri vasmunkás keresztény fiáé, lévén, hogy jobbára „polgárnak” születtek.

Vida képtelen volt felfogni, hogy Rajkék szörnyű kálváriája, legkedvesebb tanárom iszonyú megkínzása, általában az őrült perek pokoli sorozata egy tisztességes szocialistát csak kiábrándulásra, sőt felháborodásra késztethet, akkor is, ha történetesen egyetlen zsidó értelmiségi sem bujtogatná… Ami pedig a „bujtogatást” illeti, némelyek szeretik felróni – például Gimesnek is –, hogy korábban milyen ádáz „sztálinista” volt, meg Révai jobbkeze és így tovább. A tény többé-kevésbé igaz, de váddá formálva igaztalan. Ezek az „üldözöttek”, akik idézőjel nélkül is azok voltak, a nyilas őrület és a náci pokol túlélő megalázottjai, teljes joggal érezhették úgy, hogy Sztálin hadserege mentette meg az életüket. Hálásak akartak lenni, s nem ritkán túlzásba vitték a szolgálatot. De amikor a Rajk-per s a hasonló szörnyűségek szériában követték egymást, amikor meg lehetett ismerni a sztálini megtorlás eszelős tombolásának méreteit, a hála helyét kiszorította a szégyen, a lelkiismeretfurdalás, a szembeszegülés dühe. Aki ezt nem tudja felfogni, annak nem kellene orrát a történelembe ütnie. „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet…” – írta Benjámin a Haraszti Sándornak ajánlott megrázó versében. A költő ítélhetett így magáról, a kibic hallgasson. Főleg az, aki minden lelkifurdalás nélkül, könnyed gátlástalansággal szolgálta végig félszázad minden hatalmát.

De térjünk vissza Méreihez, vagy ahogy a bíróság és más intézmények emberei szerették írni, Méreyhez. E könyvecskéből kilógna a manőver teljes dokumentációja, ezért csak nyersen summázom a fentiek tanulságát: az államvédelem és egyik-másik bíróság, főleg a vidásított népbíróság, előszeretettel érzékeltette, hogy a bűnös ellenforradalmárok főleg osztályidegenek, ráadásul nem is igazán magyarok… S olyan galádok, hogy megrontottak számos ifjút az osztályharcos munkásság ivadékai közül. Különösnek találom, hogy a félszázad alatt írt számos „ellenforradalom-történet”-nek, majd „dicsőséges forradalmunk” históriáinak szerzői e sajátos tendencia érzékelését általában elmulasztották…

Nem szívesen mondok jót Vida Ferencről, aki Déryék perében, a „Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése” című igazságszolgáltatási mutatványban, s a mi ügyünkben is imponáló szilárdsággal alkalmazta a bűnüldözés sztálini-visinszkiji módszertanát, de elárulhatom, hogy egy alkalommal mégiscsak némi ingadozás, mondhatnám megbocsáthatatlan voltaireiánus kétkedés fogta el. Az ítélet indoklásának kifejtése közben váratlanul elismerte, hogy a vádlottak valójában nem tekinthetők ellenforradalmároknak, igazában itt nem lehet szó „a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséről”. Azt a bírói magyarázatot húzta elő elméje zugaiból, hogy bűntettünk voltaképpen „ideológiai kártevés”, de ez egyelőre nem szerepel a BHÖ-ben, ám készül „az új BTK, abban erre is lesz paragrafus…” S addig is, mintegy ideiglenesen, a BHÖ I/I., vagyis szervezkedés vezetése címen vonnak bennünket felelősségre, mármint Méreit és engem…

…Bár a magyar jog és igazságszolgáltatás azokban az években egyik történelmi mélypontjára zuhant, az „ideológiai kártevés”, mint „bűntett”, mégsem került be az új BTK-ba, noha feltehető, hogy Vida elvtárs mindent megtett e fényes kiigazítás érdekében. Bárhogy volt is, az a jogi különösség esett meg velünk, hogy egy még nem létező, csak tervezett paragrafusra hivatkozva ítéltek el bennünket 10, illetve 9 évre. „Megvalósítottunk” egy olyan bűntettet, amelyről csak a később megszületendő BTK fog intézkedni – e paragrafus azonban valahogy elfelejtett világra jönni… Akárhogy nézzük, unikális jogesettel állunk szemben, s én ennek máig örülök. A meglehetősen hosszú börtönévek alatt gyakran csak ez az egy vigaszom maradt: előbb-utóbb megírják majd a szocialistának nevezett igazságszolgáltatás történetét, s egy igazi jogtudor művében legalább egy lábjegyzet erejéig szerepelni fog ügyem s nevem mint ideológiai kártevőé. Ritkán esik meg az emberrel, hogy neve túléli őt, nekem erre immár van esélyem. Nem éltem hiába.

Vida persze nemcsak magyarázkodni akart, hanem fenyegetni is – ne ficánkoljunk túlságosan, mert bármikor átminősíthetnek bennünket „ideológiai kártevőkké”, s akkor megnézhetjük magunkat. Búcsúzóul még egy ijesztgetésre felrendeltek K. főhadnagyhoz, aki már letartóztatásomkor emlegette a „hűtlenséget”, és sokáig kitartott amellett, hogy mint jugoszláv kém megkapom méltó büntetésemet. Most is elővette a „jugoszláv dossziét”, méregette a tenyerén, ilyen kedélyes búcsúmondatokat vágva a képembe: „Ezt most megúszta. De legyen nyugodt, visszahozzuk még, a jugoszláv követséggel haverkodó barátai társaságában, s jó esetben a nyolcadrendű fog kegyelmet kapni. De maga az első három között lesz majd. A viszontlátásra.” Ha visszahoztok, gondoltam magamban, úgyis mindegy, ezért megengedtem magamnak, hogy a lecke meghallgatása után köszönés nélkül távozzam.

…Az életben maradásom feletti örömömet tetézte, hogy lecsukásom óta először hívhattam anyámat, s egy immár második beszélőn, síró feleségemtől is elköszönhettem. Nem tudtam őket igazán megvigasztalni, ők persze az őrök jelenlétében is bizonygatták, hogy nem tart ez annyi ideig. Mármint kilenc esztendeig.

Kevés idő telhetett el, összetereltek ötünket, s beraktak egy rabóba, vagyis rabomobilba, melyből nemsokára egy ismeretlen épület előtt szállhattunk ki. Én Méreivel és Litvánnal kerültem közös zárkába, legközelebbi „bulitársaimmal”. Később tudtuk meg, hogy ez a Gyűjtő „kisfogháznak” nevezett részlege. Szerencsére jó ideig nem is sejtettük, hogy itt töltik utolsó napjaikat a halálra ítéltek… E tájékozatlanság talán részleges mentőkörülménynek tekinthető, s erre szükségünk is lehet… Az történt ugyanis, hogy először is az ablakhoz tolakodtunk, s kinéztünk. A Gyorskocsi utcában az ablakrács mögött valamiféle bádoglemezből szerkesztett fedő takarta el a kilátást, épp csak annyira engedték le, hogy a 15–20 centis felső résen át némi fény és levegő osonhasson be a cellába. Magyarán szólva csaknem fél éven át legfeljebb egy fél órára sütött be a nap sugara, ha éppen sütni volt kedve. Itt viszont a rács mellé nem tettek fémlemezt.

Érthető hát, hogy nem tudtunk betelni a fény varázsával, az örökké büdös zárkák után a tiszta levegő csodájával. Azonnal-e vagy csak egy idő után, mindenesetre feltűnt a derékszögben hajló épület velünk párhuzamos szárnyán, az épp szemben levő ablakban egy síró – mit síró? üvöltő! – fiatalember. Rázta a rácsokat, s újra meg újra felkiáltott: „Juliska! Drága Juliskám!” Mi bajod van? – kérdeztük tőle, szintén ordítva. Végre kibökte: Most ítélték el másfél évre! Ekkor tört ki mind a hármunkból egyszerre, mintha távvezérlő kapcsolón belénk programozta volna egy ismeretlen hatalom, a fékezhetetlen kacagógörcs. Röhögtünk, mint valami börleszken, a térdünket vertük vígságunkban, rekeszizmaim rángatózásától kicsordult a szememből a könny: Halljátok? Ez a fiú zokog a másfél év miatt, miközben mi azon vigadunk órák óta, hogy megúsztuk hat-kilenc-tíz esztendővel…!

Az idézőjeleket nem tettem ki. Minél több börtönmemoárt olvasok ugyanis, annál inkább meglep nem egy sorstársam fantasztikus emlékezőtehetsége: tíz-húsz soros, egész oldalas monológokat, dialógusokat adnak elő idézőjelben, mintha valami titkos magnóra felvehették volna hajdani nyilatkozataikat, a kihallgatók és bírák szemébe vágott merész replikáikat, és így tovább. Az én memóriám romlik a múló idővel, s ráadásul Petőfi-kutató lévén, ugyanannak a jelenetnek sokféle tanú által rögzített utólagos leírásait olvasva, megingott a hitem az emberi agy bio-kompjúterének objektivitásában. Maradjunk hát annyiban most – és ez legyen érvényes a következő emlékek felidézésére is –, hogy feltehetően nem szó szerint, de azt igyekszem majd előadni, amit valóban hallottam és láttam.

Egy darabig inkább csak az auditív élmények halmozásáról lehetett szó: véget nem érő dumákban újra meg újra az „előzetesi” időszak eseményeit vitattuk meg. Ennek számomra hasznos következménye lett: amikor egy-két (?) hét elteltével papírt és írószereket kaphattunk, első dolgom az volt, hogy megpróbáljam napról napra rögzíteni a letartóztatásunktól az ítéletig eltelt 166 nap krónikáját. A bulitársak emlékeit is megvitatva, hasznosítva, egy három gépelt oldalnyi – akkor még csak kézzel írt – kronológiát hoztam össze, mely azóta is megvan nekem (lásd lentebb).

A legfőbb haszon persze abból származott, hogy az előzetesi periódusban szinte minden csoportos ügy résztvevői között hasonlóan kiütköző feszültségeket nyílt szóval feloldhattuk. Általában nemcsak spontán, hogy úgy mondjam természetes ellentétekről, az emlékek különböző feldolgozásából eredő különbségekről lehetne beszélni, hanem mindenekelőtt a vallatók szándékos mesterkedéseiről: „a nyomozás érdekében” arra törekedtek, hogy egymás ellen uszítsák a leendő vádlott-társakat, s az így gerjesztett nehezteléseket lehetőleg a gyűlöletig hevítsék, s magukat egymás rovására mentő, magányos védekezőkre bontsák szét a korábban egységes csoportokat.

Esetünkben a vallatók nem remélt előnyös helyzetbe kerültek azzal, hogy a már említett „zsebenciklopédia” teljes anyagát az „elrejtő” azonnal beszolgáltatta. Két teljes héten át csendben hallgatták és jegyzőkönyvbe vették, hogy én semmiféle zsebenciklopédiáról nem tudok, társaimnak viszont felmutatták vaskos köteget kitevő céduláimat, azzal, hogy én „már mindent” bevallottam. S mivel az említett, elég nagy létszámú szilveszteri összejövetelen néhány részt felolvastam kisded szatírámból, akadtak tanúk is erre, majd az idevágó vallomások után dörzsölt vallatóim 1958. október 31-én újra faggatni kezdtek az enciklopédiáról: én persze továbbra is tagadtam, s ekkor egyik-másik barátom vallomását is felmutatva tovább erősködtek, én pedig változatlanul hazudtam, s akkor elém lökték a részben legépelt, részben saját kezű céduláim tömegét. Saját írásomra nem mondhattam azt, hogy nem tőlem származik, a beismerést aláíratták, ezután erre hivatkoztak társaimnál – és így tovább.

Nemhiába volt a lélektan tudósa, s rangidős, valamint korelnök köztünk, Mérei Ferenc buzgólkodott leghatásosabban a korábbi ressentiment-ok (neheztelések) feloldásáért. Barátságunk megerősödött e lelki szeánszokon, s kidolgoztunk magunknak egyfajta munkaprogramot. Voltaire Candide-jából vettük a jelszót: „…il faut cultiver notre jardin”. Művelnünk kell kertünket. Ha Martin azt mondja ugyanitt, hogy „Dolgozzunk anélkül, hogy elmélkednénk (…) ez az egyetlen eszköz arra, hogy az életet elviselhetővé tegyük”, mi egy kicsit javítottunk ezen a bölcseleten: dolgozzunk és elmélkedjünk! Ez az egyetlen eszköz arra, hogy a börtönt elviselhetővé tegyük, hogy túléljük e gyalázatot és kijátsszuk a lassú elpusztulásunkra kiadott inkvizíciós parancsot.

Feri segített – korábban eléggé szűkös – francia tudományom fejlesztésében, fejből tudott Baudelaire-verseket, amelyeket én Tóth Árpád, Babits, Szabó Lőrinc tolmácsolásában élveztem, most az eredetit is megtanulhattam, például az Une charogne (Egy dög) strófáit. Máig őrzöm a Les fleurs du mal egy francia kiadását, benne a Tasse en Prison (Tasso a börtönben) című vers Mérei segítségével fabrikált nyers fordítását. E verset már 17 évesen, 1944-ben Anci nénémtől kapott kötetemből, A romlás virágaiból ismertem Szabó Lőrinc tolmácsolásában, most a francia eredeti bűvölhetett el. Talán ez adta az ötletet, hogy én is szonetteket írjak kedvenc „politikai üldözötteimről”. Haza is tudtam hozni egyebek közt az André Chénier, Táncsics, Rab István, Lovassy, Jézus, Dante, Ragyiscsev sorsát idéző verseket. Gőzerővel fordítottam Heinét is, s egy-két Schillert. E verseket Mérei és Litván ítélőszéke elé bocsátottam, s baráti észrevételeik nyomán gondosan javítgattam őket.

Saját költeményeimmel nemigen hozakodtam elő (bár kamaszkoromban, még 1945 elején megjelent két kis verses füzetem). „Fejben” minden vasárnapra írtam néhány strófát, még a Gyorskocsi utcában, így számoltam az időt, s ezen kívül is gyártottain a verseket. Most papírra is vetettem azokat, amelyekből „hipis” (zárkakutatás) alkalmából sem lehet nagyobb baj. Nem mint műalkotást, hanem mint a börtönhangulatok egyik lenyomatát, hadd másoljam ide az 1959. március 15-ére költött kurta rímes naplót, mely egyszersmind két börtönbetegségemet is rögzíti: a kezdődő fogínysorvadást, s az ’57-től egyre növekvő epekövem rakoncátlankodásait is.

 

A foghúsomból piros vér szivárog, az arcom, mint a cellafal, fehér, görcsben rángó epémtől zöldet hányok, de a szívem még kamaszmód remél. A rácson át benéz a nap. Sugára itt ragyog mellemen. Mint egy kokárda.

 

Az előzetesi időszak rímes termékei közt persze bőven akadtak olyanok is, amelyeket a kisfogházi csaknem hat hét alatt sem mertem leírni, még barátaimnak elmondani sem. (Ki tudja, hátha füle van a falnak?) Az egyik szelíd helyzetértékelés a tájszólásban ordítozó, csizmájuk vasalt sarkával a zárka vasajtaját éjjelente hevesen rugdosó őrök emlékét őrzi:

 

Minden munkást, aki börtönben ül, Paraszt-őr vigyáz rendületlenül. Így valósul meg eme vonalon A „munkás-paraszt hatalom”.

A fordítgatások, korábban fejben „írt” rímelvények másolgatását természetesen pusztán szórakozásnak tekintettem. Komolyan „dolgoztam” viszont egy irodalomtörténeti tanulmányon, melyről nem akartam szólni zárkatársaimnak sem, a lehallgatástól való félelem miatt.

A téma megértéséhez egy kicsit vissza kell lépnem az időben. Egyetemista korom óta áhítattal csüggtem a márciusi ifjak, s kivált Petőfi históriáján, majd a letartóztatásom előtti esztendőben, az MTA Irodalomtörténeti Intézetében működhettem tudományos munkatársként. El lehet hát képzelni, hogy elégszer olvasgattam a költő műveit. Amikor aztán az előzetes rabság vége felé, közeledvén a tárgyalás napja, vallatóim jónak látták egy kissé rendbehozatni az én leromlott testemet és elkínzott lelkemet is, e program keretében végre könyveket kérhettem egy lista alapján. Elsőnek egy Petőfi-kötetet kaptam. „Ezt már úgyis ismeri, legalább nem kavarja fel” – mondta szelíden vallatóm. (Méreivel szemben viszont ő volt az ordítós, míg a Ferivel viszonylag nyugodtan tárgyaló másik kíber velem üvöltözött – ez lehetett a munkamegosztás.)

Szívesebben olvastam volna valami új könyvet, de más nem lévén, elkezdtem olvasgatni a jórészt kívülről tudott verseket. Mindjárt az első oldalak átlapozgatása után szíven ütött egy régóta ismert, de most szinte megrendítően ható strófa:

 

Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is felkötnének.

 

De hisz ez a vers minden szavával hozzám, rólam szól! Engem is fel akarnak madzagolni, s ha teljesen rám ismernek, ezt meg is fogják tenni… Ekkorra már egyfajta bitófa-komplexus alakult ki bennem, a kötél, akasztás puszta szavára is felgyorsult a szívverésem, így hát gyorsan tovább lapoztam. S ekkor döbbentem rá arra, amit addig nem vettem észre: legkedvesebb költőmnél elképesztő gyakran fordulnak elő a megtorlás fogalmai, a börtön, a bitófa, a kötél, az akasztás és társai. Később nemcsak a verseket, hanem a teljes életművet figyelembe véve megszámoltam: az akaszt, akasztanivaló, akasztat(ik), akasztófa, akasztófáravaló legalább nyolcvanszor bukkan elő, s vegyük még ehhez a börtönt, bitófát, kötelet, a származékszavaival 91-szer (!) előforduló hóhért – el lehet képzelni hányszor okozott pulzuszavart költőm ilyen „specifikus” körülmények között vállalt újra olvasása.

Nem részletezem e témát. Ismét végiggondolva a költő életét és életművét, rá kellett jönnöm, hogy ez az olykor szimpla nyárspolgárnak ábrázolt, vagy egysíkú, örökké lelkes forradalmárnak kikiáltott ifjú lázadóban mennyi szorongás, félelem, reáliákból táplálkozó üldöztetési komplexus feszült, s mennyi eszmei kétely halmozódott fel benne, s hogy a „beteges” válságkorszaknak minősített Felhők-periódus egyáltalán nem kivételes mozzanat fejlődésében, ő így vergődött ciklikus szabályossággal a forradalmi hit és a kétségbeesés végletei között – egy minden ízében új Petőfit fedeztem fel magamnak néhány nap alatt.

A kisfogházban el is kezdtem rögzíteni felismeréseimet, „Az A.-komplexus Petőfi életművében” címmel, majd Vácott folytattam vizsgálódásaimat, immár némi irodalmat is szerezve hozzá. 1963-as szabadulásom után sokáig nem kísérleteztem a dolgozat megjelentetésével, örültem, ha néhanapján fordítást kaphattam vagy ha nyúlfarknyi, álnéven, netán már monogrammal jelzett recenziókat elsüthettem egyik-másik folyóiratban. 65-ben végre odáig merészkedtem, hogy néhány szerkesztőnek szóltam e cikkről, s végül 68-ban – tíz esztendővel az első felvillanás után – Simon István jóvoltából, megjelentethettem A vívódó Petőfiről szóló tanulmányt. 1972-ben, immár több mint félszáz könyvoldalra növelve, Mezítláb a szentegyházban című könyvemben is közzétehettem.

Nem panaszkodhatom, s dicsekedni sem akarok, legyen elég annyi, hogy a dolgozat sikerével elégedett lehettem. Megjelent franciául is. Később bolgárul. Idézgették, méltatták. Pándi Pál, aki korábban a Felhőket kivételes, egyetlen periódusnak láttatta a költő életében, egy személyes önbírálatot is tartalmazó tanulmányban igazolta vissza fejtegetésemet. Senkinek sem jutott azonban eszébe az, hogy ezt az új Petőfi-képet kapcsolatba hozza a szerző biográfiai kalandjával. Senkinek, Méreit kivéve. Néhány héttel közös szabadulásunk tizedik évfordulója előtt, egy 1973 januárjában küldött hosszabb levélben elemezte három akkori könyvemet, s ebben így írt „A vívódó költő”-ről:

„Megragadott a kötetben a szorongásos, kényszergondolatokban szenvedő Petőfi-kép. Ez is olyan dolog, amit csak olyan irodalommagyarázó írhatott meg, aki már maga is félt a kötéltől, megélte azt, hogy minden világos pillanatban átcikázik az ember tudatában az akasztástól való halálfélelemnek a gondolata, és aki tudja, hogy ilyenkor az ember jó pillanataiban is legfeljebb a kötél alatt kimondható utolsó mondatát fogalmazgatja. Ez a tanulmány teljesen meggyőz arról, hogy Petőfi nem romantikus sablont vesz át, hanem a halál keresésének, és a haláltól való félelemnek a reális élményét dolgozza fel (elaborálja, meg szublimálja); valószínűleg ugyanezt tette Byron is.”

…Már régóta tudom, hogy „hiába ültem” – a magyar és demokratikus szocializmus eszméjének, melyről a Hungaricusban ábrándoztam, az én életemben már nem lesz esélye a megvalósulásra. Sőt, az is lehet, hogy sohasem lesz. Akik nemzedéktársaim közül magukat még szocialistának tartják vagy legalábbis nevezik, általában a másik, a kádári táborban vitézkedtek 1956 táján, s még sokáig. S ezért – noha Hungaricusom 30 évvel bírói elítélésem után megjelenhetett annak a pártnak a kiadójánál, mely pártnak szolgaian kezes bírái korábban megbüntették e könyvet – igazában nem tudtak mit kezdeni sem a bűnös művel, sem a lázadó szocialistával: egy hajdani sztálinista csak akkor lényegüljön át szocialistává, sőt akár szociáldemokratává is, amikor ezt pártja vezetői jónak látják, s ne negyven évvel korábban, mert az ilyesmi „zsenánt”…

Azoknál pedig eleve nem számíthattam megértésre, akiknek az egész „nagyimrésség” csak addig kellett, amíg a gyűlölt kommunizmussal szemben annak egy elviselhetőbb változatát ígérte nemzeti szellemű és reformer szándékaival. De épp e reformszándék miatt ma egyszersmind gyűlöletesebbek is az ilyen szocialisták, mert a végleg lejáratódott, s ezért veszélytelen sztálinizmus helyett egy emberszabású változatot hirdetve, útjában állnak a tőkés restaurációnak. Elmondhatom hát, hogy az értelmetlenné, céljavesztetté vált 1624 napi megaláztatás és szenvedés egyetlen haszna számomra – Petőfi (reményeim szerint) igazabb megértése. Legkedvesebb rabtársam fent idézett levele, most hogy újra elolvastam, e szerény vigasz jogosságában erősített meg.

De ne lírizáljunk, maradjunk a tényeknél. Amelyek persze időnként nem is olyan bizonyosak. 1986 őszén, épp az „ellenforradalom” körül csapott évfordulós-csinnadrattás hazugságáradat tombolásakor, elhívtak az Eötvös egyetem Fábry-körébe. Igen jószándékú és nyílt fiatalok közt kellett beszélnem a Hungaricusról. Meglepetésemre Csirpák Géza ifjú kollégám tudósítást adott le a találkozóról. Itt olvasható nyilatkozatom: „A Hungaricusban a sztálinizmus természetrajzáról írt bírálat mind a mai napig tanulságos lehet.” Kádár még in floribus, e kis kiállást nem kell szégyellnem. De ezt is nyilatkoztam, a tudósítás szerint, Méreiről: „…lehet, hogy nem is olvasta a Hungaricust.” Bizonnyal mondhattam ilyesmit a teljesen kötetlen beszélgetés sodrában. Ennek az az oka, hogy a kisfogházi eszmecserék idején, amikor újra meg újra meghánytuk-vetettük közös ügyeinket, s a vita hevében bűnös opusom egyik-másik kitételére hivatkoztam, olyan benyomásom keletkezett, Feri nem is olvasta, vagy csak átfutotta. Egyszer meg is esett, hogy így replikáztam neki: „Olyasmiért ülsz, amit nem is olvastál el… rendesen.” Feri nevetett, nyilván érezte, hogy ez a szerzői önérzet gyakorta oly komikus kitörése volt részemről. De később is támadt olyan gyanúm, hogy barátom, aki megkapta Litvántól a stencilezett első részt, s bizonnyal olvasgatta, talán „tanulmányozta” is, némely dolgokról, például a Marx–Freud–Darwin-párhuzamról (ti. hogy mindhárman eltúloztak egy lényeges, de mindent magyarázó szerepre nem alkalmas elméleti felfedezést) ő, mint hűséges Freud-rajongó, másképpen vélekedett. Bárhogy volt is, sajnálom, hogy a Fábry-körös csevegésben egyáltalán kitértem erre az „ügyre”, amely nem Ferire vet rossz fényt, inkább az én, időnként túlzott érzékenységemre.

Hadd nyugtázzam ebben az alfejezetben: noha már a népi kollégiumi mozgalom idején megismertem Méreit, s persze becsültem, szervezkedésünk idején nem kerültem igazán közel hozzá. A kisfogházi együttlét, majd a váci „fordítói műhelyben”, utána a pesti Országos Börtön tanodájában eltöltött közös évek alatt szerettem meg. Hamar rájöttünk arra, hogy mindketten elsősorban elkötelezett voltaireiánusok vagyunk, a többi erre az alapra épül. Rávett arra is egy időben, hogy jegyezzem fel álmaimat azonnal a felébredéskor, s nappal beszéljük meg együtt a tanulságokat. Én sok hasznot nem nyertem álmaim elemezgetésével, ha magam vállalkoztam erre, de elámultam, amikor ő kezdte illusztrálni rajtam a freudi Traumdeutungot, az álomfejtést.

De a legfontosabb mégis az volt számomra, hogy áradt belőle a ráció derűje. Nem tagadom, hajlamos vagyok rezignációs hangulataim pátyolgatására – ha nincs értelme semminek, a munkát sem kell erőltetni… Ő a lazsálást, a fényűzést nem engedte meg magának, s pusztán a példájával arra ösztökélt, hogy minden erre elcsenhető órában írjak, írjak. S én is rengetet papírt firkáltam tele, ma már alig olvasható ceruzavonásokkal. Ha a börtönben jobban megismertem magam, azt jórészben neki is köszönhetem.

…Legkedvesebb sorstársam a nemzeti felkelés 30. évfordulójának évében halt meg, abban az esztendőben, melyben Donáth Ferenc és Benjámin László is eltávozott. Hadd citáljak itt néhány passzust nekrológomból, mely az Új Tükörben jelent meg:

„Életemnek két, ellentétes szakaszában kerültünk közel egymáshoz: a fényes szelek reményeket nevelő korában ifjú kollégistaként hallgathattam Mérei Ferencet, a pszichológust, Az együttes élmény szerzőjét, 1949-ben Kossuth-díjassá lett nevelőnket; másodszor 1956 után, az illúziók eltakarításának idején, néhány éven át együtt merenghettünk a történelem leckéin. Mindig közösségben találkoztunk hát, s így tanúsíthatom, hogy ez az olykor polgári individualistának bélyegzett ember sok népfinél közösségibb lény volt: életszeretete, örömfilozófiája, voltaireiánus derűje, megtörhetetlen munkakedve a magyar értelmiségiek ezreinek kínált biztató példát. Az antifasiszta győztesek katonai egyenruhájában jött haza a frontról, de valóságos anti-katona volt, tudósként mindig azt kutatta, hogy az uniformizáltak rendje és az anarchia végletei közt miként lehet demokratikus közösséget teremteni magunknak. (…) Mestere volt a karbantartó és önvédelmi gondolkodásnak, betegen is, fogságban is, bármilyen helyzetben egy szál ceruzával, mindenféle hányt-vetett papírra eredeti szellemű tanulmányokat tudott írni. (…) A kezemnél levő új Magyar Lexikon és a Ki kicsoda? nem ad róla felvilágosítást, ez utóbbi kézikönyv a magyar közélet 3500 kiválasztott személyisége között nem talált helyet neki. Nem baj. Lesznek még lexikonok, s más könyvek is, amelyek számot adnak örömök-küzdelmek közt megalkotott életéről és művéről. Addig is őrzi emlékét sok közeli barátja és tanítványa, seregnyi tisztelője.”

…Elnézést kérve a kitérőért, visszatérek börtönéveim kezdeteihez.

Egy idő után tájékozódni próbáltunk az Országos Börtön viszonyairól is. Az őröktől ekkor még nem sokat tudtunk meríteni, de szerencsénkre bő információforráshoz jutottunk egy régi jóbarát, Fazekas György és egy leendő sorstárs, Földvári Rudolf jóvoltából. Utóbbi az MDP egykori, 1953-ban egészen ifjan politikai bizottsági taggá előléptetett funkcionáriusa volt. Később nem túl épületes dolgokat hallhattunk tőle az 1953-as moszkvai pártrandevúról, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésének megalázó körülményeiről és saját kárpátaljai kalandjairól – november negyedike után ugyanis az oroszok egyszerűen áthurcolták sokadmagával együtt – egy kinti börtönbe…

Fazekas így emlékezett vissza első „sittes” találkozásunkra: „…1959 tavaszán a mellettünk levő zárkába egy társaság érkezett. Ott már majdnem át volt fúrva a fal a fűtőtest mellett. Nem értették a morzét, hiába kopogtattunk át, úgyhogy kibővítettük egy kicsit a lyukat és átkiabáltunk: Kik vagytok? Mire Litván Gyuri megszólalt: Mérei elvtárs és bandája. Hát ők érkeztek be. Így beszélgettünk a lyukon keresztül Litvánnal, Fekete Sanyival és Méreivel.” (Fazekas György: Forró ősz Budapesten. Lejegyezte: Hegedűs B. András. 1989. 204. l.)

Körülbelül valóban ilyen módon vettük fel a „kapcsolatot” Fazekas Gyurival, a humor kiapadhatatlan forrásával, a sitt titkainak nagy tudójával. Az eszmecserék és áhítatos írogatások mellé harmadik szórakozásul felzárkózott a csövezés, ami esetünkben nem azt jelenti, hogy csőben laktunk volna, hanem azt, hogy egy fémcső mellett vájt téglacsövön át csevegtünk: egyikünk a cirkli (a nézőke) mellett kuksolt, nem közeledik-e valamelyik őr, a másik a lyukba beszélt, s szükség esetén tolmácsolt a harmadiknak, aki általában Mérei volt – több infarktus után már kímélnünk kellett a guggolva sugdosás fárasztó munkájától.

Fazekas „előnyben” volt velünk szemben, mert már kilencedik kisfogházi hónapját kezdte, s így sok felvilágosítással szolgálhatott új lakhelyünkről, a rabéletről, társainkról. Nem sokat tudhatott viszont a „kinti” világról, mert elítélése előtt a snagovi kirándulás részeseként, korábban a pesti jugoszláv követség önkéntes foglyaként közvetlenül november negyedike után kikerült a magyar ügyek forgatagából. Ámulva hallgatta csövön átsuttogott híreinket arról, hogy 57–58-ban a Kádárral szembeni ellenállás fokozatosan megszűnt, mi voltunk utolsó mohikánjai, s hogy például a Magyar Írók (feloszlatott) Szövetségének tagjai, kevés kivételtől eltekintve, aláírták a nemzeti felkelést elllenforradalomnak bélyegző, a Kádár-kormányt elismerő, s az ENSZ ötös bizottságának közgyűlési jelentése ellen tiltakozó – minek is nevezzem? megpróbálok tárgyilagos lenni – sajnálatos szöveget. (Én a kivételek közé soroltam be. Mesterházi, majd Dobozy sürgetett az aláírásra, de kitértem előlük, mindkettőt régről ismerve, nem kellett moderálnom sem a modoromat.)

Fazekas és Földvári eléggé lelombozódhatott a magyar írók óriási többségének egy szellemi Világossal felérő kapitulációjától, s főleg annak részleteiről értesülve. Én viszont akkor szontyolodtam el, amikor megtudtam, hogy a kisfogház valamelyik udvarán zajlanak a kivégzések, s kora reggelenként, amikor egy gumirádlis jármű hangjait hallom, ezen a kocsin szállítják az akasztottak fűzfakosárba gyömöszölt, megdermedt testét. Újra kezdődtek azok az álmatlan vergődések, melyek miatt a Gyorskocsi utcában szinte a végső idegkimerülés határához kerültem. Egy-egy hajnali felriadáskor a bitófát láttam – legyek szabatosabb: képzeltem magam elé –, s elment a kedvem a fordítgatástól, petőfizéstől. Az élettől is.

Ekkor következett be a fordulat – kitelepítettek bennünket, az összes nagyimrést a kisfogházból. Egy hézagpótló kronológiai mű szerint 1959. május 9-én történt mindez: „A Budapesti Országos Börtön Kisfogházában megszüntették a politikai elítéltek mintegy negyven főnyi, a törzskönyvi számuk alapján 476-osnak nevezett csoportjának elkülönített őrzését. A csoport zömét Vácra szállítják, néhány osztályidegen származásút Márianosztrára visznek.” (1956. A forradalom kronológiája és bibliográfiája. Szerk. Varga László. Bp. 1990. 106. l.)

Nincs okom kételkedni a tudós adatrögzítők állításában, de abban sem, hogy már említett kisfogházi magán krónikámat így zártam: Május 12. A „nyakkendős nap”. (Vagyis elszállításunk napja.) Az ellentmondás valószínűleg azzal oldható fel – amint ez Fazekas emlékezéseiből is kiderül –, hogy az akciót több részletben, napokon át bonyolították le, s ránk a vége felé, május 12-én kerülhetett sor.

E felejthetetlen, mert szorongásos nap azzal kezdődött, hogy egy főtörzsőrmester kinyitotta a zárkánkat, s felszólított bennünket, hogy az ajtó elé rakott „cuccot” vigyük be, s öltözzünk át civilruhába. Kilógott a bírósági tárgyalásra kötelezően viselt nyakkendőm csücske a csomagból, s rákérdeztem a főtörzsre: „A nyakkendőt is vegyük fel?” „Ha akarja” – hangzott a válasz, egy meglehetősen álnok mosoly kíséretében.

Világéletemben utáltam ezt a ruhadarabot, de kivált ama április elsejei reggel óta, amikor az ítéletkihirdetésre a lazán fityegő rongyot egy főrendőr összébbhúzta a nyakamon, egy gúnyos mondat kíséretében. E perctől kezdve máig is gyakran a nyakdíszről ama hurok jut eszembe, amely előzetesi éjszakáimat tönkretette. Május 12 -én is azonnal a bitóra gondoltam, mivel a főtörzs nem volt hajlandó egy szót sem szólni a rejtélyes öltözködés indokáról.

Személyes okom is volt a gyanakvásra. Nem felejtettem el, hogy az ítélet kihirdetése után az egyik morcos kihallgatóm megnyugtatott: készül a „jugoszláv kémek” pere, nemsokára visszakerülök a kezükbe, s ne reménykedjem, az első három között leszek, akit felmadzagolnak. A váratlan öltöztetési parancsra persze, hogy ez a baljós emlék tolakodott elő agyamban. Vagy mégis szabadulnánk? Most jön a sokat emlegetett „pótér”? (Rabnyelven így hívják a szabadulást.) Erre is gondoltam, de csak mint valami elképzelhetetlenül szép álomra. S eszembe jutott Madách nevezetes sora a londoni színből, ahol a cigányasszony így jósol Ádámnak: „Nem látom tisztán, éhség vagy kötél.” Amíg öltözködtünk, a hajdani sorstárs – mivelhogy Madách is ült – sírontúli engedélyében bízva átfogalmaztam szövegét: „Nem látom tisztán: póter vagy kötél?” Társaim is izgatottak voltak, nem tudtuk még, hogy a többiek is jelmezt cserélnek…

Fazekas is említi ezt az epizódot már idézett visszaemlékezésében: „Mindnyájan civilbe öltöztünk. Rettenetesen gyűrött volt a civilruhánk, nem is borotváltak minket. Fekete Sanyi átszólt: Szabadulunk? – Mondtam: Nem. – Honnan tudod? – Te őrült, hát nézd meg a ruhádat! Meg a képedet. Hát így nem engednek ki! – Akkor mit csinálnak velünk? – Nem tudom, engem ilyenkor föl szoktak rakni egy repülőgépre, és Romániába visznek. Hogy most mi lesz, nem tudom, valami járműre fölraknak és elvisznek valahova.”

Biztosan elhangzott köztünk valami hasonló párbeszéd, de nem úgy, hogy átszóltam (a csövön) az ő zárkájukba, hanem már kint a folyosón, amikor néhány percen át több tucat rab nyüzsöghetett, s először beszélhetett egymással, az őrök feltűnően engedékeny közönyén csodálkozva. Csak itt szemlézhette meg Gyuri az én cellafehérségű képemet, s nem túl szalonias öltözékemet is. Viharos örömmel ölelkeztünk (1944 vége óta ismertük egymást), s Madáchot kiforgató költői kérdésemre felelhette, hogy „engem ilyenkor fel szoktak rakni egy repülőgépre”. Az akasztófahumortól szikrázó mondat később legendássá lett a börtön(ök)ben.

A mi csoportunk még azon a nyakkendős napon, tehát – akkori feljegyzéseim szerint – 1959. május 12-én érkezett meg Vácra. Én csak akkor tudtam meg, hogy hol vagyunk, amikor az utca felől ablaktalan, komor épületen belülre kerültünk. Egy hosszú, kietlen folyosón újra találkozhattunk nem kevés időre, majd egy közös fürdő alkalmából végre lubickolhattunk a zuhanyok kellemes vizében és a viszontlátás váratlan örömében.

A korábban érkezettekkel együtt mintegy negyvenen lehettünk. Itt láttam újra Bibó Istvánt is. Emlékezéseiből tudható, hogy ez a kivételes memóriájú tudós még a Kisfogházban összeállította az úgynevezett „476-osok listáját”, ábécé rendben, saját kifejezésével mintegy emlékezetcsiszoló játékként. (Lásd Huszár Tibor: Bibó című dokumentumkönyvét. Bp. 1989. 168. l.) E jegyzéken 49 név szerepel, néhány közülük nem volt „igazi” 476-os. Talán ezért is hagyta ki nevüket az 1956 című, már idézett munka, melynek Bibó jegyzékére alapozott listáját az alábbiakban átveszem, zárójelben utalva arra, hogy a felsoroltak közül kiknek volt valami köze a mi perünkhöz – előre elárulhatom, hogy meglepően soknak. Íme a névsor:

Ádám György (szoros kapcsolatban álltam vele az 1956. november 4-e utáni illegális „munkában”), Bibó István (1957 elején találkoztunk, Litván György közvetítésével, szintén „illegálisan”), Bohó Róbert (az ő lakásán tartottuk egyik, bűnösnek ítélt összejövetelünket; a névsor első három szereplője tanú is volt perünkben), Déry Tibor, Donáth Ferenc, Erdélyi Sándor, Fazekas György, Fekete Sándor, Földváry Rudolf, Göncz Árpád (Bibóval együtt jelent meg fentebb említett találkozónkon, őt szintén megidézték perünkben), Haraszti Sándor, Havasi Gyula, Hámori Zoltán, Háy Gyula (a letartóztatásomhoz adott rendőri utasítás indoklásában szerepelt az író híressé lett „Kucsera-cikk”-éhez írt támogató hozzászólásom), Hegedűs B. András, Herpai Sándor (a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága körül együtt tevékenykedtünk, ügyemben kihallgatták), Józsa Péter, Kardos László, Kemény István, Kéri József, Kopácsi Sándor (a letartóztatási indoklásomban szerepelt, hogy felkerestem őt az „ellenforradalmi” központtá lett rendőrkapitányságon), Kosáry Domokos (a nagy történész gyűjtötte az 56-os dokumentumokat, így a Hungaricust is őrizte), Kovács István, Litván György, Lőcsei Pál (terhemre rótták azt is, hogy az általa is szerkesztett Magyar Szabadság című forradalmi lapnál közreműködtem), Marián István, Márkus István, Márton András, Mérei Ferenc, Molnár Zoltán, Pozsár István (ő is tanú lett ügyemben), Radó György, Regéczy-Nagy László, Solymosi Lajos, Schurecz József, B. Szabó István, Szabó Pál – természetesen nem az író –, Széll Jenő, Tánczos Gábor (őt is nyaggatták Petőfi-köri tevékenységem firtatása kapcsán), Tildy Zoltán, Újhegyi Gyula, Váradi Gyula, Varga Domokos, Vásárhelyi Miklós, Zelk Zoltán, Zólomy László, később nagyon kedves zárkatársam, magas rangú katonatiszt.

Vegyük még hozzájuk második csoportunk nyolc tagját, akiket mi utánunk egy hónappal ítéltek el. Köztük Zsámboki Zoltán kapta a legtöbbet, nyolc évet, ő is Vácra került. E csapatból korábban csak a költő Kiss Károlyt ismertem (őt a Hungaricus egyik példányának külföldre juttatásáért ítélték el), és Hoffman Gertrúd tanárnőt, aki a stencilezésben segédkezett bátor buzgósággal (a feleségemmel együtt).

Maga Bibó nemcsak a névsort állította össze és őrizte meg emlékezetében, hanem jellemzést is adott a 476-osokról, s csoportnevük eredetéről: „Ez azt jelentette, hogy a rabnyilvántartó számuk 476-tal kezdődött. Ezek mind valami módon vezérkarnak minősített társaság volt, aki csak ismert név volt, és néhány más, valahol szereplő 56-os, az mind ebben az együttesben volt. Ez az együttes kb. 70%-ában kommunistákból állott.” (i. m. 168. l.) Bibó hangsúlyozta azt is, hogy ő „az ötvenhatos együttesről egészen jó” benyomást szerzett: „annak proletár jellegét természetesen nem kifogásoltam, sőt igazolásomnak véltem”. Tudniillik ez is erősítette Bibónak azt a véleményét, hogy 56 emberei zömükben nem ellenforradalmárok voltak. A régi, 56 előtti rabok között találkozott „elképesztő” ostobaságokban gondolkodó vagy éppen a „kilencszáztizenkilences atrocitásokban” résztvevő „orgoványiakkal”. (u. o. 175 l.)

Ma, amikor egyre módszeresebben újítják fel a hajdani nagyimrések elleni támadásokat (Kádáréknak „árulók” voltunk, némely mai hősöknek viszont „nem igazi” forradalmárok), talán nem árt emlékeztetni arra is, hogy Bibó milyen empátiával, s tisztelettel emlegette a 476-os – az ő tudósilag szabatos fogalmazásában – „revizionista kommunistákat”. Sőt, mint legilletékesebb, mert etikai példájával mindannyiunk közül kimagaslott, még erkölcsi bizonyítványt is kiállított a gárdáról, amikor így emlékezett kisfogházi és váci együttes „üléseinkre”: „…hogy valaki ottan akár besúgónak, akár köpőnek számított volna, ilyen komolyan szavahihető vagy megközelíthetőleg kontrollálható hírt nemigen hallottam. Főleg a 476-os együttes vonatkozásában. Mert egyébként a rabok között számos ilyen történet volt, és a sétákon néha voltak kiabálós incidensek azokkal kapcsolatban, akiket valami ilyennel gyanúsítottak, de a 476-os együttesben ilyenről nem tudok.” (i. m. 175. l.) Magam már akkor is szkeptikusabb, vagy rezignáltabb ember lévén, nem vagyok biztos abban, hogy egy-két rabtársunkat nem őrölték-e fel akár a vamzeri szolgálatok vállalásáig is, de az „együttes” zömére minden bizonnyal érvényes Bibó megtisztelő vélekedése.

Életem egyik felemelő élménye, hogy hallhattam Bibó perünkben tett „vallomását”. Az 1960-as váci éhségsztrájk után őt Márianosztrára vitték büntetésből, majd ott meg is verték – lásd lentebb –, majd a pesti kíberek faggatták a szokottnál is agresszívabb modorban. E hányattatások ismertetése után említi perünket, így: „A vizsgálatom alatt, és még utána is (…) különböző perekbe elvittek tanúként. Többek között a Fekete–Litván–Mérei^* perben is, mert ezzel a társasággal egyszer összejöttem. E tényt az ügyész annak bizonyítására akarta felhasználni, hogy akkor tulajdonképpen a parasztpárt, a revizionista kommunisták és – mivel Göncz Árpád is ott volt – a kisgazdapárt kötött titkos ellenakciót. Én igyekeztem a valóságnak megfelelően a maga jelentőségére leszállítani az ügyet.” (Lásd Huszár Tibor idézett kötetét.)

Bibó ezúttal is túl szerény, ennél sokkal többet tett: nem is annyira az ügyész, mint inkább a Legfelsőbb Bíróság vezető bírója igyekezett letorkollni a tanút, aki nyugodtan megvárta, míg a főbíró lélegzetet vesz, s folytatta cáfoló fejtegetését. Csendes elégedettséggel gondolok arra, hogy még élt Vida Ferenc és Kádár is, amikor az Új Tükör 1988-as karácsonyi számában felidézhettem Bibó bátor tettét: „…olyan erkölcsi fölénnyel verte vissza Vida Ferenc vádját, hogy még fő-fő bíránk, a revizionisták ostora is zavarba jött, persze csak egy kicsikét, mert végül is sikerült győznie – elvezettette Bibót…”

Érthető, hogy megörültem, amikor néhány nappal Vácra érkezésünk után kirendeltek bennünket az egyik udvarra, s ott megpillantottam a társai közül kimagasló Bibót. Na végre, legalább megköszönhetem perünkbéli kiállását. Mi már fedetlen fővel álltunk, mert a parádét vezénylő főtörzsőrmester sapkát le! vezényszóval kezdte a csíkos tömeg nevelését. Bibó azonban nem vette le a különben szintén csíkos fejfödőt. Torma erre csípőre tette a kezét, zivataros káromkodásba kezdett. Bibó végrehajtotta a „parancsot”, de a főtörzset ez nem befolyásolta, a fenyegetésekről áttért a történeti leckéztetésre, melyet e később igencsak elhíresült dicsekvéssel zárt le: „…vegyék tudomásul, hogy engem nem hatnak meg azzal, hogy maguk olyan kommunistafélék… Ha tudni akarják, őriztem én már itt igazi kommunistákat is… Horthy alatt. Hátra arc, irány a zárkák!”

Sokan azt gondolták, hogy Bibó tüntető szándékkal szegte meg e föveglevételi parancsot, hisz perünkben is, lám, milyen karakánul szégyenítette meg Vidát. De ő maga később tagadta ezt, s ahogy jobban megismertük, hittünk is neki: nagyon el tudott merülni önmagában, s csendes szórakozottságában szinte nem is érzékelte a külvilágot, s így a főtörzsi eligazítás nem is érdekelhette egy ilyen pillanatában. Épp harminc évvel később, posztumusz visszaemlékezéseiből még inkább megérteni véltem viselkedését. Elutasítva az öncélú renitenskedést, így jellemezte önmagát: „…egyáltalán nem vagyok affércsináló ember (…) az egész atmoszféráját utáltam az ilyenfajta gyerekesen öntetszelgő összeütközéseknek”. (i. m. 179.)

S mégis, ez a hol akart, hol akaratlan, krisztusi szelíd ellenszegülés irritálta leginkább az erőszak amúgy is dühödten ingerlékeny apparátusát. Említettem már – mi itt az udvari jelenet után tudtuk meg –, hogy a tárgyalásunkon tanúsított engedetlen tanúságtételért tíznapi sötétzárkát kapott… S ami még döbbenetesebb (ez jóval később történt), amikor a rettegett Márianosztrára vitték egy éhségsztrájk szervezésének nemcsak alaptalan, hanem ostoba gyanújával, ott – leírni is rossz érzés – megverték! „…az alsó vesetájékra kaptuk az ütést – emlékezett vissza őrei szégyenére –, és én reflexszerűen minden ütés után fölugrottam egyenesbe. Erre, hogy legyek szíves lehajolni, kaptam a fölső hátamra egy másik ütést, olyannyira, hogy megveretésemnek a nyomai két egészen külön csíkban voltak láthatók, mihelyt abbahagyták az ütést, egy lent, egy fent. Csupa kék, lila, fekete ütésnyomok voltak, nem véreztek.”

…Örkény egyik híres egypercesében dr. K. H. G. (Havas Géza munkaszolgálatos), „miközben a lódögnek a gödröt ásta” megkérdezte a német őrt: Hölderlin ist Ihnen unbekannt? Hölderlint nem ismeri? Az őr kérdésére dr. K. H. G. megmagyarázza, hogy Hölderlin a német romantika legnagyabb alakja, ő írta a Hyperiont… Az őr nyilván ugyanannyit tud a Hyperionról, mint Hölderlinről, s amikor Heine, Schiller és Rilke nevét is nekiszegezi dr. K. H. G. – lelövi őt.

Bibó vallatói, bírái, őrzői között szép számmal akadhattak olyanok, akik ugyanannyit tudtak róla, mint az egyperces novella primitív német őrei Hölderlinről. De akik döntettek az ő sorsáról, tudták, hogy kicsoda Bibó István. Épp ezért akarták elpusztítani.

Az előzetesi idő letöltésével, melyet kegyeskedtek „beszámítani”, hat és fél hónapot már abszolváltam a 108 hónapból, vagyis 1967. október 18-án szabadulok, s még csak negyven és fél esztendős leszek. Potomság! Kibírom. Turgenyev is ezt üzente nekem (is), személyesen, amikor egy házimunkás beadta a tátikán át az Egy vadász feljegyzéseit a borsófőzelékkel, s két deka lóhússal együtt. Ismertem már a könyvet, de persze tüstént nekiláttam, s feltűnt, hogy valamelyik elődöm az egyik vadász nevét mindenütt aláhúzta körömmel. A vadásznak ugyanis ilyen beszédesen szép neve volt: Birjuk.

Ha a kisfogházi negyven napot az ítélet után hármasban Méreivel és Litvánnal, „bulitársaimmal” szinte nem várt idillnek éreztem, a váci nyitány baljós jelekkel ráébresztett a kopár valóra. voltaireiánus triászunkat szétverték, engem egy négyes cellába vezettek, ahol a földre tett szalmazsák képezte a fekvőhelyet, egy lépésre a küblitől, melyet még pokróccal sem választottak el tőlünk. Elképesztően undorító volt az egész… a XX. század közepén embereket, mégha bűnözőket is, ilyen – hajdan magánzárkának szánt – lyukakban tartani, négyet egy helyén, s micsoda helyen, karnyújtásnyira a „büdös küblitől…”

E részleget egyébként lordok házának nevezték a rabok, mert csak „nagyidősöket”, általában legalább tíz évre ítélteket raktak ide. Én tehát külön megtiszteltetésnek tekinthettem, hogy ilyen magas rabméltóságok közé kerültem a vacak kilenc esztendőmmel. Első váci zárkatársaim biztattak, ezt is meg lehet szokni, de nem hittem nekik.

Közülük egyébként már csak egy egri rendőrtisztre emlékszem. Tompának hívták, de éles eszű, komoly ember volt. Méreit egy darabig nem láttam, Litvánról később tudtam meg, hogy osztályidegenként a hírhedt márianosztrai műintézetbe vitték. Merthogy a BV komolyan vette az „osztályharcot”. (Aki nem tudná, a BV a Büntetés-végrehajtás Fő-fő hatóságot jelöli.)

Közbevetőleg: talán nem árt egy kis kitérő az igazságszolgáltatás felépítéséről, négy és fél esztendei személyes és kollektív tapasztalataim alapján. Eme szolgáltatás természetesen abszolút független volt, legalábbis papíron. A valóságban… dehát ezt fölösleges is felhánytorgatni, körülbelül annyira lehetett független, mint Rákosi Sztálintól. Az apparátus lényegében ugyanazokból az emberekből állt, mint „népünk atyja” idején, csak a legkompromittáltabb perkonstruálók közül csuktak le néhányat. Másokat vészbírákból szelíd „védő” ügyvédekké fokoztak le, őket lehetett „listáról” választani.

Az én időmben a belügyeket az MSZMP PB egyik tagja irányította, októberi nagy hős hírében állt, kis híján szétzúzta volna az „ellenforradalmat”, mint XIII. kerületi párttitkár, de Nagy Imre álnokul megakadályozta ebben. Igazmondási készségei csalhatatlanul lemérhetők abból a beszédéből, melyet a „Mérei–Fekete-összeesküvésről” az MSZMP IX. kongresszusán elharsogott. Alkalmam volt három évtizeddel később beletekinteni a párt intézőbizottsági, majd politikai bizottsági üléseinek jegyzőkönyvébe, s megállapíthattam, hogy a megtorlás fokozásának sürgetésében Biszku Béla belügyér és helyettese, Földes László tűnt ki.

A nyomozóhatóság agytrösztje a Gyorskocsi utcában működött, 1958 őszétől már Korom Mihály parancsnoksága alatt. E nem túl jelentős tényt csak azért rögzítem, mert a majdani igazságügyminiszter később egy rádiónyilatkozatában – Havas Henriknek perünket firtató kérdésére – azt állította, hogy a mi időnkben ő még nem működött a Gyorskocsi utcában, csak a nagy perek után került oda. Sajnos működött, osztályvezetőként, amint ezt például egy birtokomban levő, nevében küldött irat is tanúsítja: személyi igazolványomat adták át a kerületi tanácsnak megőrzésre, mivel ők az ítélet előtt 38 nappal már tudták, hogy sokáig nem lesz szükség erre az okmányra… Ráadásul az ő irodájában vagy legalábbis jelenlétében vett szemügyre engem Hollós ezredes, amikor a tárgyalást készítették elő.

A kihallgatók között akadtak eszes emberek, ha e fogalom értelmezésében nem ragaszkodunk túlzott intellektuális követelményekhez. A bűnüldöző csapat nyomozói, értékelői részlege szerencsére már kevesebb képességet mutatott: elég arra utalnom, hogy az 1956 decemberében stencilezett Hungaricus-röpirat szerzőjét 22 hónapi bravúros nyomozás után derítették fel …egy rabjelölt „elszólása” révén.

Maga az igazságügyminiszter, Nezvál Ferenc, örökölte a bírói testületet, főnök és gárda illett egymáshoz. A bírák között a néhány eszmeileg és indulatilag egyaránt felvértezett ítélkezőgép mellett nem kevesen akadtak gyáva buzgólkodók is – attól rettegve, hogy a hatalom elégedetlen lesz velük –, a Vidák példáját követve szórták a halálos ítéleteket.

És most tessék elképzelni, kik állhattak a sor végén, vagyis a büntetés-végrehajtás alantas régióiban. Egy-két tiszt részéről lehetett némi emberségi hajlamot tapasztalni, bár jobbára csak 1961–62 körül, amikor az apparátust felülről elkezdték megtisztítani a dühöngő sztálinistáktól (a purifikációt természetesen szintén sztálinisták bonyolították le, csak ők dörzsöltebben viselkedtek, s átmentették magukat). A legveszélyesebbek azok voltak, akiknek semmiféle közük nem volt az ügyhöz, s ezért kétszeresen mímelniük kellett a buzgóságot, nehogy smasszerkodás helyett, mondjuk illemhelyet kelljen pucolniuk. Egyszer rajta kaptam egy váci őrt, amint délben lopva keresztet vetett harangszóra, ilyesmit még a falumban sem láttam, ennek ellenére a szeretetvallás vagy a könyörület igéinek hatását egy csöppet sem lehetett érzékelni az átlagosnál is durvább parancsolgatásait hallgatva.

Buzgó katolikus volt a gimnáziumban az az őrnagy is, aki a váci börtön kórházának teljhatalmú uraként regnált 59-ben. Diák korában maga volt a megtestesült alázat és meghunyászkodás, a lelkigyakorlatok legserényebbje. Év végén nem szedték fett betűkkel a nevét az iskolai évkönyvekben, mert nem tartozott az osztály három „tiszta kitűnője” közé, de mindjárt utánuk következett a jelesek sorában. Mindezt onnan tudom, hogy én is ugyanabba az osztályba jártam vele együtt a Fráter Györgyről elnevezett miskolci királyi katolikus gimnáziumba. (Az utolsó király ugyan – hadd legyek szabatosabb: a pillanatnyilag utolsó – még születésem előtt hat évvel dicstelenül eltűnt az országból sikertelen puccskísérletei után, de ettől még gimnáziumunk büszkén nevezte magát királyinak, mint ahogy tengerünk sem volt már, de egy admirális kormányozta hazánkat.) Akkoriban én, mivel apámat kétszer is elvitték vallató kezelésre a csendőrök, egy „cucilista” kölykének számítottam a gimnáziumban, jeles kollégám viszont mintaleventének, ám ez nem zavarta viszonyunkat.

Mit tesz Isten, vagy mondjuk inkább, a csalafinta magyar történelem, másfél évtizeddel később újra találkoztam Horthy Miklós legszebb vagy legalábbis egyik legbuzgóbb leventéjével, de most fordított felállásban: én csíkos ruhás revizionista árulóként állok a Büntetés-végrehajtás orvos őrnagya előtt, aki most is a legserényebb, de ezúttal Kádár János BV-jének tisztjeként. Mostani szigorát azonban nemcsak az a már nyilván kamaszkorában magáévá tett filozófia hevítette, mely szerint mindig az éppen soros hatalmat kell szolgálni.

Mint később megtudtam a rablegendárium csíkos őrzőitől (akik körülbelül ugyanolyan szintjét képviselték a múlt magyarázatának, mint a falakon kívül nem egy kandidátusa és nagydoktora a történettudománynak, csak épp az ellenkező előjellel), szóval öregebb sorstársaimtól kaptam a fülest, mely szerint az őrnagyot ama sajnálatos októberi események idején kérdőre akarták vonni a kiszabadult foglyok, s ő menekülés közben egy ablakon át kiugorva, eltörte a lábát. Egykori osztálytársam e valóban sajnálatos eseményt természetesen az én rovásomra is írta. Hiszen nyilvánvaló, hogy Petőfi-köri felszólalásommal, melyben jeleztem, hogy „nem Moszkvában és Belgrádban, hanem Budapesten” kellene dönteni a magyar ügyekről, én lettem egyik okozója leendő őrnagyom balesetének is.

Nem csoda hát, hogy panaszaimat ridegen hallgatta, pusztán néhányszor szólt közbe, a hatalom diktálta gúnyos modorban. Az történt ugyanis, hogy a Gyorskocsi utcában felszedtem egy – mint később kiderült – meglehetősen makacs veseúti fertőzést, s ez persze a lordok házában azonnal kiújult: akár azért, mert a szalmazsák közvetlenül a betonon nyújtózott el, akár pedig azért, mert a fagyosszentek és a tél sereghajtója, Orbán közt járván, az amúgy is fűtetlen zárkák lehűltek. Őrnagyom felvilágosított, hogy a börtön nem menhely, s megtagadta egy pótpokróc kiutalását.

– Kaphatnék erről papírt? – kérdeztem illedelmes hangon.

– Papírt?! Még mit nem!! – egészségem őre elvesztette türelmét. – De ha kell, írásba adom! Hadd legyen mivel takaróznia…

Szavait nem jegyeztem fel, hangulatos kifejezéseit az idő elmosta, költeni nem akarok. Annyi még kivonatosan elmondható, hogy discopathiámra is hivatkoztam, mely miatt a hideg különösen ártalmas számomra, s ezért is nappal, évek óta fűzőt hordok. Ez nem fedte tökéletesen az abszolút igazságot, de ez utóbbiról ugyanaz volt a véleményem, mint Herr Engelsnek, aki ezt Herr Dühring ellenében fejtette ki. Egyébként is stratégiámhoz tartozott, hogy politikai zsarunak, bírónak, ügyésznek, smasszernek igazat mondani annyi, mint gyöngyöt szórni a malacoknak. Megbévésedett osztálytársammal sem tehettem kivételt, ezért fűztem őt a fűzőmesével. A valóságban 55 telén a hévízi kórházban jártam utoljára corsetban, 4-es és 5-ös derékcsigolyám rosszalkodása miatt. 58. október 17-én azonban, éjfél előtt, amikor 9, azaz kilenc harsány férfiú letartóztatási célzattal rámtört, valami különös ötlettől vezéreltetve, feleségem néma csodálkozása közepette magamra öltöttem a fémbordás fűzőt. Arra gondoltam, egy ilyen minipáncél jó, ha van, legalábbis nem árthat.

– És hová lett az a fűző? – kérdezte őrnagyom megvetően, aki utólag arra a kényszeres munkalázban szenvedő őrnagyra emlékeztet engem, akit Örkény akkor még meg sem írt.

Elkezdtem gombolni a csíkos öltöny felső részét, osztálytársam arca viszont vörösödni kezdett a dühtől. A pótpokrócot továbbra sem engedélyezte, adatott ellenben vestintablettát, amelynek zárkatársaim fölöttébb örültek – üdítő látványt nyújtottam a kübli mellett, amint a szó szoros értelmében színjátékot produkáltam. A vestin ugyanis igen erős színű drazsékból állt, s az általa serkentett folyadék is színőrzőként viselkedett. Eltérően mondjuk azoktól a honfitársaimtól, akik 45-ben zöldből pirosra váltottak, s azoktól is, akik napjainkban ultravörösből lettek harsány nemzetiszínűek.

Egy hétig tengődtünk a zárkákban? Több hétig? Nem tudnám megmondani. Egy nap aztán az egyik házimunkás megsúgta, hogy holnap végre bennünket is munkára eresztenek. S mi lesz az, kérdeztük. Varroda, cipészműhely, gombüzem? Netán az asztalosokhoz kerülünk? (Később tudtam meg, hogy egy időben igen olcsón – magyarán: ingyen – csináltattak itt bútorokat maguknak a sajtóirányítás némely fejesei is.)

– Ne találgassatok – felelte a házi, arcán némi kaján mosollyal. – Kőművesmunkára mentek.

Menjen, aki akar, gondoltam magamban. Amikor reggeli után megnyitotta a zárkaajtót az őr, s elordította magát, hogy Munkára sorakozó!, jelentettem neki, hogy nem tudok dolgozni, kinyiffantak a csigolyáim. A biztonság kedvéért megmutattam neki is a fűzőt. Az őr legyintett, a többiek kivonultak. A nyitott ajtón át egy kis csapatban Déryt véltem felismerni az iszonyú szumán öltözékben, köszöntem neki, fáradtan intett a kezével. Aztán rámcsapták a vasalt ajtót.

Egy jehovás zárkatárs angol nyelvű minievangéliumot őrzött a szalmazsákjában, még ébresztőkor elkértem tőle. Elégedetten nyúltam végig a nappalira megágyazott fekvőhelyemen – ennél rosszabb dolgom ne legyen. Megszámoltam, hogy több mint 1500 szót ismertem fel a latin, német, olasz és francia alapján, meg regényemlékeim nyomán, noha angolul sosem tanultam. A nap kellemesen telt el.

Késő délután azzal állítottak be zárkatársaim, hogy a munka mocskos volt – bontott tégláról kellett ácskapcsokkal leverni a maltert. Déry zúgolódott, hogy ő ezt nem bírja, s újra meg újra emlegette, hogy a 30 éves Fekete pihen a zárkában, ő pedig, kétszer annyi, szívhatja a malterport.

Nahát, ha ennyire hiányzom, nekem is ki kell vonulnom. Másnap reggel hallva, hogy „munka hadának a lépte dobog”, szalmazsákomon hagytam a fűzőt, mert nem lehetett benne rendesen hajolni, s én is beálltam a sorba. Az őrt előzőleg tájékoztattam egészségi állapotom örvendetes javulásáról és olthatatlan munkavágyamról. Kegyesen beengedett a brigádba. Útközben sejtettem, hogy nem az a feladat vár rám, melyről Engels A munka szerepe a majom emberré válásában című dolgozatát írta. Valószínűbb, hogy olyasmit találtak ki, amit az ember állattá visszaidomításának kategóriájába lehetne sorolni. Sejtésem nem csalt.

A téglapucolási terepen először láttam olyan őröket, akik nem vállon hordták, hanem kézben tartották géppisztolyukat. Hát igen, közel a Duna, egy merész csapat akár a szökést is megpróbálhatná. De ilyesmiről egész váci üdülésem során hallani sem lehetett. (A rabok egyetlen érdemi tiltakozása 56 és 63 között egy részleges éhségsztrájk volt, büntető deportálásokkal járt ez is: a hírhedt sátoraljaújhelyi börtönbe zsuppoltak át többeket.)

A rabok három csoportban dolgoztak – egy csapat valami falat bontott, a másik hordta a téglát a pucolóbrigádnak. Ez utóbbiba soroltak be engem is, mint beteget. Hamar felismertem Déryt, egy kupac tetején beszélgetett Fazekas Gyurival, jobbján egy ismeretlen ült, szintén egy vasdarabbal kapirgálta a maltert a bontott tégláról. Később tudtam meg, Fazekastól persze, mert ő egyszemélyes, de egyetemes hírforrásnak számított, hogy Déry ismeretlen beszélgetőpartnere Dövényi Nagy Lajos volt, a Tarnopolból indult el című, jobb körökben igen rossz hírű regény szerzője. Már a háború után elítélték mint háborús bűnöst, de 56 után jónak látták visszavinni a börtönbe, mert a propagandában hasznosan lehetett hivatkozni arra, hogy lám az 56-os ellenforradalmárok egy követ fújtak a nyilasokkal…

Néztem Déryt, úgy ült a téglahalmon, mint Marius Karthágó romjain. Vagy inkább, mivel semmi katonás nem volt benne, maga is romként festett a téglák között, elesetten, 65 événél jóval öregebbnek lehetett volna hinni.

Közelebb lopakodtam hozzá, üdvözöltem, mint „a váci Parnasszosz leghíresebb lakóját”. Szomorkásan mosolygott, fázósan húzta össze magát darócruhájában:

– Leghíresebb? Mondd inkább, hogy leghírhedtebb.

Lassan eleredt a májusi eső, mely köztudomásúan aranyat ér a földes gazdának, de a robotra hajszolt rabnak az érne aranyat, ha nem ázna bűzös ronggyá amúgy is kutyaszagú öltözéke. Végre az őrök is megunták a kéretlen fürdőzést, baktathattunk vissza zárkáinkba, a lordok házába. Egy-kettő, bal-jobb, mennek a lordok… De sokszor emlegettük, hogy fognak még itt ülni AZOK is, akik bennünket ide süllyesztettek! Ez a rabok természetes jövőképe, a szabadulás mellett talán mindjárt a második leghőbb vágy. De ha komolyabbra fordult egy zárkaszimpózium e tárgyban, s én ad hominem érveléssel rákérdeztem a legharcosabb bosszúhirdetőre, képes volna bárkit is ilyen körülmények közt tartani, általában sikerült egyetértenünk abban, hogy mi nem alacsonyodhatnánk ilyen gazságszolgáltatási szintre…

Május vége felé megejtettük az első váci beszélőt. A Gyorskocsi utcában még volt némi emberi jellege az ilyen szertartásnak – ott ült egy tiszt mellettünk, de mi is az asztalnál telepedhettünk le, Márta és én. Érdemleges ügyeket érinteni sem lehetett, de nem is ez volt a fontos. Vácott viszont egy drótkerítés két oldalán álltunk, meg sem foghattuk egymás kezét, az őr percenként ránk förmedt, ha számára gyanús mondatot kiabált valamelyikünk – kiáltozni azért kellett, mert a hosszú teremben süketítő volt a hangzavar. Május utolsó napján írhattam első váci levelemet, igyekeztem a beszélő emlékét, zavaró dermedtségemet elfeledni. Íme a ceruzás üzenet néhány sora:

 

 

Feleségemet ítéletem után természetesen egyre lejjebb taszították a különböző hivatalok – lásd később –, de igyekezett erőt mutatni, még arról is dicsekedve szólt, hogy tiszta kitűnő egyetemi diplomájával transzformátortekercseket szigetel egy gyárban. Válaszának néhány részlete talán jelzi, mennyire próbált lelket önteni belém:

 

 

Kettőnk közül ő volt a betegebb – gyomorfekély gyötörte –, mely később be is vérzett. Molnár Miklós egykori nagyimrés társam küldött neki Svájcból egy új gyógyszert, mely egy idő után – műtét nélkül is – eltüntette a fekélyt.

Az esős téglapucolás után alig bírtam felkelni, a négyes-ötös csigolyák újra becsípték az ideget, de rettentően. Még a fűzőt sem tudtam felhúzni segítség nélkül, megmozdult az epekövem, szívem újra össze-vissza dobogott. Nem szívesen, de jelentkeztem kórházi vizsgálatra. Előre láttam osztálytársam gúnyos vigyorát, ismételgettem magamban útközben, hogy nem fogok ugrani semmiféle provokációjára. Engem egy ilyen… nem, nem ismétlem meg akkori jelzőimet. Nevetséges volna akkor magamba fojtott szavaimat elősisteregnem. Azóta egyébként is olvastam egyfelől Kopácsi Sándor memoárját, szerinte a váci rabok „Dr. Mengele” néven emlegették a kórházparancsnokot, aki (állítólag) személyes utasítást adott Déry rendszeres veretésére. Fazekas György viszont, szintén jó cimborám, a „hivatásos börtönorvos” dicséretére elmondja egy interjúkötet számára, hogy a váci doktor késő este Pestre szaladt gyógyszerért az influenzás rabok kedvéért! Maradjunk tehát a tényeknél, ez esetben annál, hogy kórházparancsnokunk – legyen itt a jele dr. S. – megvizsgált és novokain-blokádot rendelt.

Hadd áruljam el egy gyengeségemet – a sok közül –, nem szeretem az injekciót. Gyermekkoromban egy italos orvos úgy oltott be, hogy elfertőződött jobbomat le akarták vágni, anyám mentett ki a műtőből, ez az emlék csillapíthatatlan ellenszenvet váltott ki belőlem mindenféle injekcióstű iránt. Több raborvos is dolgozott beosztottként a kórházban, egyikük felfektetett egy magas asztalra, s elkezdte a szurkálást. Arra emlékszem, hogy kinéztem az ablakon, s láttam vagy látni véltem a Duna-partot, s egyszerre elvesztettem az eszméletemet.

Amikor felébredtem, épp dr. S. fogta a pulzusomat, körötte a raborvosok csíkosban. Nem színezgetem a történetet: az történt, hogy novokainérzékeny lévén, bekómáltam. Sőt, a rabdoktorok szerint a klinikai halál állapotába kerültem, de dr. Hösz azonnal felkapott egy koffeinos ampullát, s életre injekciózott…

Így volt-e, nem tudom. De tisztán, sőt elfeledhetetlenül emlékezem arra, hogy „holtomban” a Duna-partot láttam, s gyönyörű lányok karát épp oly állásban, mint Botticelli híres képe, a Vénus születése ábrázolja. S noha álmában az ember állítólag csak fekete-fehér képeket lát, ez a megelevenedett festmény szinte lángolt a színektől. Szeretném rögzíteni, hogy sem akkor, sem később soha semmiféle transzcendenciákra nem voltam hajlamos, de megmagyarázni sem tudom, hogy ez a csak albumból ismert kép miként kelt életre számomra, de attól kezdve meg tudtam érteni a „látókat”, akik kivételes pillanataikban magasztos látomásokat élnek át. A különbség csak annyi köztünk, hogy nekem Botticellin kívül eszembe sem jutott bármiféle földöntúli összefüggésekbe ragadtatnom magamat, gyönyörködtem holtomban egy képben és elraktároztam a pillanatot az élet ritka ajándékai közé. De utána azért sok éven át injekció nélkül kezeltettem, húzattam a fogaimat – a börtönkoszttól szerzett fogínysorvadás következtében szép ütemben hagytak magamra –, míg ki nem derült, hogy a lidocainra nem vagyok allergiás, csak a novokainra…

Az első ilyen középkori foghúzásra hamar sor került. Egy idő után Kopácsi Sándor, régi barátom még az 1944-es ellenállás idejéből, valamiféle ruharaktárosi rangban az ispotályban kapott beosztást. Nyomon tudta követni, hogy a parancsnok mikor távozik el, s körülbelül tartós lesz-e a távolléte, ilyenkor üzent nekem, s nyilván más haverjainak is. Igazolt epeköves és fűzős rokkant lévén, elég gyakran átkértem, tudtam vezettetni magam a kórházba. Az egyik alkalommal a mosott ruhák között annyira elmerültünk a mi kis külön magyar történelmünkben, mely a németek elleni harccal kezdődött és az oroszok elleni kiállással a jelek szerint véget is ért, hogy nem vettük észre dr. S. váratlan feltűnését. Szerencsére az egyik raborvos, erős hitem szerint megint csak Hösz doktor (elnézést kérek emlékétől, ha a nevét rosszul jegyeztem meg), berontott a ruharaktárba, kiragadott Kopácsi mellől, s beültetett egy röntgengépbe: találomra állítva be a masinát a bal alsó részre.

Mire dr. S. betoppant, már el is készült a felvétel, Hösz ránézett, s a parancsnok kezébe nyomta.

– Miért nem jelentkezett hamarabb? – csóválta a fejét Doktor Parancsnok. – Ez már tiszta genny az egész.

Kopácsi – utólag vallotta be – alig tudta halkra fogni megkönnyebbült sóhaját. Nem buktunk le. És én ritka szerencsével megúsztam azt, hogy a genny rossz helyre szivárogjon. Ez később gyakran eszembe jutott, amikor szabadulásom után egy hajdani munkatársam, akkor épp szerkesztőm, egy elgennyesedett fog miatt halt meg.

A beszélők és a levelek óvatosan elrejtett célzásaiból fel lehetett fognom, hogy a politikai rendőrség nem feledkezett el feleségem megbüntetéséről sem. Teljes mélységben mégiscsak szabadulásom után döbbentem rá, miket kellett elviselnie. Íme, néhány – az akkori törvények értelmében is – jórészt jogtalan procedúra és szekatúra, nagyjából időrendben.

A Mártát sújtó büntetések sorában első helyen a vagyonelkobzást említhetem. Ezt a Legfelső Bíróság mondta ki, a 9 évi börtön, s az állampolgári jogok megvonása mellett. Az ítélet teljes vagyonelkobzásról szólt, de tekintettel családos voltomra, némi könyörületet tanúsítottak. Így például könyvtáram ama részét, melyről feleségem tanúsította, hogy saját vagy szülői szerzemény, meghagyták. Más műveket, melyeket Márta számomra fontosnak ítélt, például a Petőfi-kiadásokat, apám éjszakánként áthordta a saját lakására. Így a végrehajtó csak 1500 könyvre tette rá állami kezét, darabonként 2, azaz két forint alapon.

Bár korábban még a két forint is pénznek számított, vérlázító arcátlanságnak tekinthető, hogy mondjuk Domanovszky Magyar művelődéstörténetének öt kötetét ugyanúgy 5x2, azaz tíz forintra értékelték (mostani antikváriumi áruk utoljára 7000 forint volt), mint mondjuk egy csip-csup regénykét. 1993-ban még a reprintet is 5250 forintért árulták… Ne is szóljak egy XVII. századi első kiadású Szenczi Molnár Albertről vagy Virág Benedek XVIII. századvégi köteteiről, egy ugyanabból a korból származó, 1793-as Bibliáról és így tovább. Lefoglalták és elkobozták drága Remington írógépemet, világvevő rádiónkat is stb.

Mostanában az érvényes törvények szerint kártérítésért folyamodhatnék, de bárhogy számítanák is 1500x2 forintot érő könyvtáram mai pénzbeli értékét, még az ügyvédi költség sem térülne meg belőle, mert senki sem hinné el, hogy a hajdani két forintra értékelt könyvek közül ki lehetne választani néhány tucat olyan kötetet, melyet ma tízezerért sem lehetne megvásárolni az antikváriumokban. A Jolánka, Etelkének leánya című kétkötetes Dugonics-mű 1803-as kiadását például sokáig látni lehetett a nagytétényi Kastélymúzeum egyik vitrinjében, belső címoldalán e háromszögű pecsét feliratával: „Fekete Sándor könyvtára”. Egy barátom a fővárosi tanácsból a nyolcvanas évek elején megpróbálta visszaszármaztatni nekem e könyveket, de azt a választ kapta, hogy nemzeti kincsekről van szó, egyébként is jogerős ítélet alapján kobozták el…

A legszebb mégis az volt ebben az elkobzási színjátékban, hogy a Budapesti Bírósági Végrehajtói Iroda 1959. szeptember 15-i keltezésű Szállítási értesítésében közölte feleségemmel, hogy az „elszállítással kapcsolatban felmerülő költségeket az adós köteles megfizetni!” S amennyiben nem tartózkodik otthon a jelölt időpontban, lakását is az ő „költségére” fogják „felnyittatni”.

Az csak természetes, hogy azonnal elvették a nevemen szereplő telefont is. Feleségem fellebbezésére, melyben kérte, hogy az ő nevére írják át a készüléket, T. címet értesítette a buzgó távbeszélő igazgatóság, hogy közfontosságú várakozók miatt a kérelem nem teljesíthető. Amikor Márta a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium illetékes főosztályához fordult, onnan azt a választ kapta, hogy „a területen levő jelenlegi műszaki helyzet” nem teszi lehetővé az állomás visszakapcsolását… Végül a Teréz Távbeszélő Üzemnek volt képe ahhoz, hogy reklamáljon: visszakövetelte a „névsorkönyvet”, mert annak „bevonása a távbeszélő leszerelésekor nem történt meg”. (Az ő hibájukból!) Mivel feleségem a készülék elvétele után többé már nem számított előfizetőnek, 30 forint helyett 40 forintra emelkedett utólag a telefonkönyv ára, s levelezőlapon követelték vissza a tíz forintos díjkülömbséget (sic!). Így packázott egy hivatalvezető, aki a magyar nyelvtant sem ismerte, egy kitűnően végzett tanárnővel.

A tanárnő természetesen nem taníthatott egy percig sem. Egy olyan tudós, mellesleg exkisgazda férfiú, aki 1956 nyarán a Lenin–Sztálin-mauzóleumban könnyek között ölelgetett engem, hajtogatva, hogy „Nektek volt igazatok, mondd meg Imre bácsinak, hogy tisztelettel köszöntöm”, 56 november negyedike után sietett elfelejteni élete nagyimrés epizódját, s mint egyetemi rektor elutasította feleségemet. Aki végül is egy elektromossági üzem munkaügyi osztályán tisztviselősködött rövid ideig, hogy mint politikailag megbízhatatlant onnan is áthelyezzék a transzformátortekercsek szigetelésén buzgólkodó üzemrészlegbe.

Az államilag ellopott könyvtárról szóltam, hadd említsek meg külön egy opust, mely szintén a semmibe hullott. A letartóztatásom előtti napon jelent meg Petőfi, a segédszerkesztő című könyvecském, az első szigorúan filológiai munkám a költőről. Néhány tiszteletpéldányt megkaptam, de a többi, „köteles” szerzői adagért már nem tudtam elmenni. Pándi Pálnak és Dienes Andrásnak küldtem, s talán Kiss Józsefnek is egy-egy kötetet, mondjuk inkább füzetnek, mert csak 97 oldalt tett ki. Viszont tartalmazott néhány korábban ismeretlen Petőfi-írást, melyet a költő segédszerkesztői tevékenységének kutatása közben azonosítottam. Az első váci beszélőn tudtam meg, hogy a könyvecskét elkobozták, a boltokba eljutott példányokat bevonták. S persze még egy ötsoros recenzió sem jelent meg róla… Magyarországon.

Mondanom sem kell, hogy 1956-ra még csak egy halvány utalást sem lehet találni a kis műben, pusztán a szerző személye miatt Petőfit is „büntetni” kellett. Csak sokkal később tudtam meg, hogy egy példány eljutott Erdélybe, Kántor Lajosig, aki a Korunkban méltatta munkámat. (1959. 5. szám) S 1961-ben Pándi Pál azzal tisztelt meg, bátorságáról és baráti szolidaritásáról téve bizonyságot, hogy nagy monográfiájában többször is hivatkozott könyvemre. Soha így nem örültem kollégiális gesztusnak – Pándi utalásai mintegy üzenetként biztattak, létezik egy Fekete Sándor nevű Petőfi-kutató…

S megtette azt is, hogy Mártának, aki akkor már nyomorgott, pénzt adott, azon a címen, hogy füzetem anyagát felhasználták a Petőfi-kiadás VII. kötetének főszövegében s jegyzetapparátusában is. S ez nemcsak feleségemen segített, hanem rajtam is – biztatást adott arra, hogy odakint azért maradt még morál és barátság, s talán még én is megtérhetek újra a Petőfi-filológiához…

…Pándi gesztusáról egy Petőfi-könyvecske ürügyén még csak lehetett néhány rejtjeles utalást megkockáztatni a beszélőn, de arról semmiképpen sem szólhatott Márta, hogy egy baráti csoporttól is kapott némi pénzt. Miklós fiam ugyanis tüdőbeszűrődés miatt egy évig nem járhatott az óvodába, s mivel feleségem dolgozott, anyám vállalta a gyerek gondozását. A baráti körben híre ment ennek, s a magát ironikusan „fehér segélynek” nevező néhány kolléga, magyarán újságíró, jó néhány hónapon át havi 600 forintot juttatott el Mártának, aki a pénzt anyámnak továbbította. Mindezt persze csak a szabadulásom után tudhattam meg, mert e tárgyban a legkisebb fecsegés rendőri eljáráshoz vezetett volna.

A 600 forint akkor még pénz volt, mert még nem lendült fel kis hazánk gazdasága ama magasságba, ahol maholnap az ezer forint is aprópénznek fog számítani. De ez csak Miklós fiam tartásának és gyógyításának esélyét könnyítette meg, feleségemen nem segített. A néhány hónap alatt sebes egymásutánban végrehajtott csapások nyomása alatt Márta 1959. augusztus 25-én levelet írt Kádárnak, s előadva a letartóztatásom óta eltűrt – ez az ő szava – sérelmeit, így folytatta:

„Most azonban, közel egy évvel férjem letartóztatása után az V. kerületi tanács közölte, hogy elveszik lakásomat is. (…) Nem kegyelmet, nem protekciót kérek Öntől, csak azt, hogy nyugodtan élhessek végre egy zaklatott év után…” Hivatkozott arra, hogy még az „annyit szidott Rákosi-rendszer alatt sem fordult elő” ilyesmi, ti. az, hogy egy hajdani partizán feleségétől elveszik a lakását, de ez persze bőven megesett akkor is. A rendőrség és a BV – erre már utaltam – lényegében ugyanazokból az emberekből állt, mint korábban, s ugyanazokat a módszereket szerette volna alkalmazni. (Ezek közül egyedül a kínvallatás általános gyakorlatát kellett mellőzniük – papíron. De számos, főleg vidéki kapitányságon a véres verések felértek a hajdani tortúrákkal is.)

Ha megkérdez Márta, megpróbálom lebeszélni a levélről. Ő viszont emlékezett arra, hogy szabadulása után Kádár abban a Pest megyében lett párttitkár, ahol apám a tanács vb elnökeként működött, s nem voltak rossz viszonyban. Én viszont hiteles forrásból tudtam, mennyire fájt Kádárnak, amikor apám a második szovjet intervenció teremtette (báb)kormány ellen írásban tiltakozott, lemondott, s e levelét a megyei tanács ülésén felolvasta, majd elment gyári munkásnak a MOM-ba. Nincs is nyoma annak, hogy Kádár tett volna valamit. Vagy akár Sándor József, a kádári titkárság vezetője, akit Márta többször is felhívott válaszért, figyelmeztetve őt, hogy ha elveszik otthonunkat, tiltakozó táblával fog kiállni az amerikai követség elé.

Végül is az történt, hogy Mártának kijelöltek egy fürdőszoba, sőt W. C. nélküli lyukat a Kresz Géza utcában, lakásunkat pedig kiutalták egy tekintélyes elvtárs sofőrjének. Ez utóbbi azonban, helyszíni szemlét tartva, s megtudván, hogy a havi lakbér 400 forint, plusz fűtési díj, elszörnyülködött – ő 80 forintért lakott valahol.

A sofőr vonakodása mégsem lehetett egyetlen oka lakásunk meghagyásának, mert hisz akadt volna arra bőven épp elég igénylő. E szerint az amerikai követség előtti tüntetés emlegetése, esetleg mégiscsak Kádár viszolygása egy ennyire ad hominem megcélzott bosszútól szerepet játszhatott abban, hogy annyi csapás után Márta végre a lakásban maradhatott? Nem tudom. Hogy e hercehurcák miként hatottak rá, az viszont kitetszik 1959. november 10. leveléből, melyben az én második üzenetemre válaszolt. Előbb néhány sort magamtól idézek (itt jegyzem meg, hogy a legtöbb levelet végig nagy, nyomtatott betűkkel kellett írnom, mert az ellenőrzők nem boldogultak, elismerem, valóban egyénien kusza írásommal):

 

Márta gyorsan válaszolt:

 

 

Mivel szigorú figyelmeztetést kaptunk, hogy a levél legfeljebb 32 sorból állhat, Márta faltól falig kihasználta a géppapírt, megszámozta a sorokat… A kép pedig a szöveghez illő szomorú üzenetet tartalmazta: a lámpa mögött látszott, hogy hajdan egy egész falat lefoglaló polcaimon könyvek helyett üresség tátong, melyet a néhány olcsó dísztárgy csak kirívóbbá tesz: az elkobzott könyveket már elszállították…

A 32 soron néha szüleimmel is osztoznia kellett Mártának, majd egyre gyakrabban fiammal is: Miki 59 végére négyéves és tízhónapos lett, már körmölgette a betűket. Sok gondom volt apámmal is. Lemondása után virágcsokorral fogadták a MOM munkásai, ahol hamar visszatanult a marós szakmába. De egyre kínosabban mutatkozott meg, hogy az adott viszonyok közt az a munkabér kevés. Biztattam egy beszélőn, hogy szerezzen valami alsóbb szintű gazdasági posztot, például a főváros körüli mezőgazdasági övezetben – még tanácselnök korában kitüntetéssel végezte el az agráregyetemet esti szakon. Találkozót kért Sándor Józseftől, a Kádár-titkárság már említett vezetőjétől, aki hamar fogadta, nyilván örült, hogy a büszke „lemondó” megalázkodik.

„Szervusz, Mihály! – nyújtotta a kezét S. J., zord modorban tréfálkozva – falhoz kellett volna állítani téged 56-ban és agyonlőni!” Sándor József elvtárs-úr ezt a bon-mot-t egyszer már elsütötte, közvetlenül Mihály november negyedike utáni lemondásakor…

Apám, mint később sokszor mesélte, nem takarékoskodott a válasszal, a randevú újabb dühödt szakítással ért véget. Akkor nem ismertem a részleteket, csak a lényeget, de beszélőn és levelekben is agitáltam Mihályt, ne duzzogjon, a családnak élnie kell. Sándort valakik megdorgálhatták otromba viselkedéséért, mert egy napon telefonált apámnak, jelentkezzék Fehér Lajosnál.

Fehér 1956 novemberéig közeli barátom volt, a Szabtad Népnél néhány kollégánkkal együtt, mi is szerveztük a nagyimrés tömörülést, mely az 1954 októberi „lázadással” mutatta meg magát először. Mindkettőnket leváltottak később, ő egy állami gazdaság vezetője lett a Balatonnál, majd 56 november negyedike után a legfelső pártirányítás, az Intéző Bizottság tagja. E minőségben hívott engem a már említett kínos randevúra, közölve, hogy vegyem át a Népszabadság vezetését, mert ő más munkára kíván állni. Nem vállalhattam a meggyőződésemmel, s mellesleg illegális tevékenységemmel is ellenkező feladatot. Ezt Fehér sértődve vette tudomásul. Harmincegynéhány évvel később, az IB-ülések jegyzőkönyveit tanulmányozva, csodálkozás nélkül, de szomorúan láttam, hogy a Népszabadság egynapos sztrájkját is a nyakamba igyekezett varrni, s egyébként is a jugoszlávok emberének nevezett. A régi barátság emléke mégiscsak élhetett benne, és segíteni akart apámon, akit tisztelt. S akinek „megtérésére” szükségük is volt, még ha ez csak egy alacsonyrendű funkció betöltésében fejeződik is ki.

Fehér másképpen fogadta apámat, mint Sándor József. Nyílt zsarolás nélkül, de tapintatosan jelezte, hogy Mihály munkába állása az én ügyem kezelését is segítené és így tovább. Magyarázgatta a politikai helyzetet is, nem titkolva, hogy azok közé tartozik, akik az egykori rákosisták térhódítását ellenzik, s hogy bízik egy demokratikus kibontakozásban. Apám elmondta, hogy a pártba nem kíván visszatérni, de el tudna látni egy szerény gazdasági posztot. Pár hét (hónap?) múlva ki is nevezték valami vegyesipari javító vállalat igazgatójának. Ott hamar megfúrták az éberek, diszpécserként ment nyugdíjba, azon a napon, amikor 60. életévét betöltötte. S amikor én már szabad voltam, vagyis szabadlábon tengődtem. De nem Fehér jóvoltából kerültem ki a sittről. Ha csak azt nem számítom, hogy minden bizonnyal ő is azok közé tartozott, akik az 1963-as általános amnesztiát keresztülvitték a belügy berzenkedése ellenére.

Egy kicsit előreszaladtam Márta és Mihály ügyeinek összefoglalása közben. Ez idő alatt, valamikor 1959 júniusának vége felé, vagy július táján én is bekerültem a fordítóirodára. Ezután néhány hétig újra az MZ-n üdültem Litván Györggyel, akinek sikerült Vácra menekülnie a nosztrai pokol bugyrából. Valamikor ősszel már megint a magyar fordításirodalmat gazdagítottam Litvánnal együtt, majd kórházi időszak következett, ezúttal számos nyavalyám miatt eléggé megviselt állapotban. 1960. január 8-i levelemben még biztattam Mihályt, hogy próbáljon valami szerény posztot szerezni magának, akár az én kisiklásom megtagadása árán is, s ezután újra a kórház következett.

Levelek és korabeli kicsempészett feljegyzések alapján nehezen állítottam össze ezt az időrendet. Mégis szükség volt rá, ugyanis fordítói tevékenységem meg-megszakadása okozta, hogy idevágó emlékeim fölöttébb hézagosak.

Magát az irodát már május táján kezdték szervezni, Fazekas Gyuri protezsálgatott engem is minden lehető alkalommal, végül bevettek. Illusztris társaság működött ott: Bibó István, Mérei Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Kovács István és Váradi Gyula tábornokok, Földvári Rudolf, Ádám György, Józsa Péter és mások. Néhány abszolút civil is, amin azt értem, hogy sem az idegen nyelvek, sem a fogalmazás elemi szabályai nem gyakoroltak rájuk maradandó hatást. Egyik-másik nyilvánvalóan nevelőtiszti vagy éppen operás segítséggel jutott be az áhított paradicsomba. (Operásoknak az operatív – vagyis elhárító – tiszteket neveztük, ők tartották kézben a vamzeri, tehát besúgói hálózatot is.) Amivel nem akarom azt mondani, hogy a nevesebb rabok mind be voltak oltva az elhárítási trükkökkel, s nyomással szemben, s minden nehezen fogalmazó fordító feltétlenül énekelt a váci operában.

Az iroda egyébként pénz- és információtermelő intézmény volt a BV számára. Valakinek eszébe jutott, hogy meglehetősen kvalifikált, általában több nyelven értő emberekkel téglát pucoltatni nem túl jövedelmező üzlet, s elhatározták a szellemi energiák hasznosítását. (Gaszpagyin Szolzsenyicintől tudjuk, hogy náluk még akadémikusi szintű természettudósokkal is dolgoztattak hasonló intézményekben.) Nálunk általában kétféle könyv került fordítói kezünkbe: technikai, műszaki ismereteket, új technológiákat magyarázó szakkönyvek, továbbá legálisan ki nem adható politikatudományi művek, melyek a nyugati világ jobb megértését voltak hivatottak elősegíteni az érdeklődő (bár számunkra ismeretlen) politikusi olvasók számára.

Szerencsémben olyan peches voltam, hogy az első fordítandó könyvemnek már a címe is elborzasztott: Fotomontage. Kiskoromban egy-két évig fotózgattam, mert keresztanyámtól kaptam egy masinát, s a falusi fényképész elmagyarázta a használatát – képeimen általában fel lehetett ismerni a lekapott személyeket… De ezen kívül semmit sem értettem még a fotózáshoz sem, hát még a montázs bűvös tudományához. Vissza is akartam adni a feladatot azzal, hogy nem értek hozzá, de barátaim, akik már ismerték a dörgést, megóvtak e könnyelmű lelkiismereti rohamtól, mondván, majd segítenek. S elmesélték a legendás D. históriáját, aki egy német könyv fordítása közben nekikeseredve kért tanácsot az értelmiségiektől, ugyanis folyton előfordult a műben a di-e (így tagolta) szó, amellyel nem tudott boldogulni. „Én már mindent értek németül – magyarázgatta –, csak az a di-e, azt nem értem az istennek sem.”

Ezek után D. lett a társaság kedvence, mindenki fordított neki egy kicsit, s így végül abszolválta a nehéz munkát. Az igazság az, hogy D. ismerte a der-die-das-t, mint névelőket, az a szó, melyet nem értett, a vonatkozó névmás die-je volt, az zavarta meg, hogy itt nem állt mögötte főnév… Hogy példát is mondjak, amikor Faust megkérdezi Mephistophelest, hogy végre is ki ő, az ördög így felel: „Ein Teil von jener Kraft, Die stets das Böse will und stets das Gute schaft.” (Egy rész vagyok abból az erőből, mely mindig a gonoszat akarja és mindig jót teremt.) Szegény D. hiába magyarázkodott később, egy szállóigét alkotott panaszával, s ettől kezdve bármily homályos problémába ütköztünk, csak ezt hajtogattuk: na ezt az egészet jól értem, csak az a di-e… csak azt tudnám feledni.

Ilyen előzmények után az ember nem szívesen kér tanácsot, de kénytelen voltam rá – a német fotószakkifejezéseket a szótárban jórészt megleltem ugyan, de magyarul sem értettem, fogalmam sem volt, hogy a magyar fogalom mit jelöl. Vigasztalt, hogy az általam gyakran fordított Heine is nehezen boldogult volna e technikai definíciókkal, lévén ő is járatlan a fotómontázsban. A nem túl vaskos művet a végén mégis tisztába tettem, főleg Vásárhelyi Miklós segítségével, aki angolban, németben, franciában és a félig-meddig gyermekként elsajátított olaszban egyaránt jártas volt. Másoktól fotós eligazításokat kaptam. Általában mindenki igyekezett segíteni mindenkin, ez az együttes valódi testvéri kollektíva volt.

Második munkám szintén szakjellegű volt, a tömegkommunikáció új tudományát tárgyalta The public opinion (A közvélemény) címen. Angolul csak a börtönben kezdtem tanulni, de elég jól haladtam a vaskos kötetben, mely sok izgalmas információval szolgált. Emlékszem, barátaimat is felizgatta az a közlés, mely szerint Eisenhower egyszer jelezte Hruscsovnak a kínaiak szovjetellenes machinációit, mire Nyikita ezt mondta volna: „Egy okkal több, hogy az oroszok és amerikaiak újra összefogjanak.” Így értesültünk Vácott arról, hogy érlelődik a szovjet–kínai szakítás…

Ha a kölcsönös segítési szándék hatotta át az egész fordítóirodát, nem csoda, hogy ez a szellem a zárkákban is megszült egyfajta kollektivizmust a fogyasztásban. Legalábbis ezt olvasom Bibó István magnóra mondott emlékezéseiben (kiadta Huszár Tibor 1989-ben). Bibó szerint ő „speciálisan” egy „színkommunista cellába” került Donáth Ferenc, Vásárhelyi, Földvári Rudolf, Kovács István és Váradi Gyula tábornok közé: „És ebben a cellában kolhoz volt. A reggelit összecsapta a társaság és Kovács István – aki a legfőbb szervező volt – beosztotta; máma lekvárt fogunk reggelizni, a másik napon sajtot és a harmadik napon szalonnát – ott elég jó volt a koszt. (…) Egy ember nem volt benne a kolhozban, Zólomi ezredes, aki ugyan kommunista volt, de ez neki nem kellett.” Bibó elmondja, hogy a kolhoz „részaspektusába” lépett be, de továbbra sem óhajtotta, hogy a reggelijét más ossza ki…

Bibó az én nevemet nem említi, s joggal. Én ugyanis valóban nem voltam e „miniszteri” cellakolhoz lakója. Noha emlékezetem az idő nyomása alatt romlik, de azt nem felejtettem volna el, ha ilyen kolhozvitákba keveredem. Bibóval a fordítói irodán voltam együtt – nappal. Alkalmam nyílt mindig segítőkész, rendkívül művelt és humánus lelkületét megismerni, de éjszakánként nem voltunk együtt.

Ami azért érdekes, mert akkori barátaim közül ezt a cellát Vásárhelyi Miklós is leírta, már olaszul megjelent első memoárjában is, de Zólomi László nélkül, viszont engem is említve, így:

„Ez volt az úgynevezett miniszteri cella: kilenc foglyot zsúfoltak ebbe a zárkába, három, emeletes ágyra. Volt köztünk három tiszt: Kovács István tábornok, aki a forradalom alatt a vezérkar főnöke volt, Várady Gyula tábornok, a páncélos erők felügyelője, valamint Márton András ezredes, a Zrínyi Katonai Akadémia, vagyis a vezérkari tisztképző intézet parancsnoka. Továbbá ott volt Donáth Ferenc, az 1956. november 1-jén létrehozott MSZMP egyik alapítója és vezetőségének tagja, Haraszti Sándor, a Népszabadság alapítója és főszerkesztője, Fekete Sándor, a Hungaricus-írások szerzője, Földvári Rudolf, a Borsod megyei első titkár és egykori politikai bizottsági tag és én. Nyolc kommunista között egyetlenegy nem kommunista volt, Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere, a Nemzeti Parasztpárt képviselője.”

A fenti két lista némi eltérése feltehetően abból fakad, hogy nemcsak én mozogtam fél év alatt többször, mások is vándorolgattak a zárkák labirintusában. Lehet, hogy Bibó akkor jött a nevezetes cellába, amikor én épp mentem. De elég hosszú időn át lehettem ott, mert legtartalmasabb élményem Vácott ehhez a társasághoz köt.

Mivel Vásárhelyi e sorok írásakor már nem elnöke a TIB-nek, s én Sorostól sem kértem magamnak pártfogást soha, talán nem kerülök olyan látszatba, mintha egy híres politikushoz akarnék dörgölőzni. Ezért elárulhatom: különösen örültem annak, hogy épp az ő ágya fölött aludtam (amikor tudtam). Kései délutánokon, meg vasárnaponként sokszor üldögéltem az ágyán, kettesben smuzolva közös témáinkról, barátainkról és ellenségeinkről, kortársi történelmünkről, melyhez képest „a mongolok titkos története” valóságos nyitott könyvnek tekinthető. Ő tudott többet mondani, de azzal, hogy lecsukása után másfél évet még vegetáltam kint, néhány információval én is szolgálhattam neki, mondjuk a magyar írók Kádár-párti kiáltványáról, melyet csak kevesen nem írtunk alá. Néha még lámpaoltás után is sugdolóztunk egy kicsit, mint a rosszcsont nebulók az iskolapadban. Nyilván voltak gyötrelmes órái, napjai Vásárhelyinek is, de imponáló erővel fegyelmezte magát, s ezzel mintát kínált: áradt belőle a másokat is biztató bizakodás. Mint aki közveszélynek tekinti a csüggeteg orrlógatást, elszánt tudatossággal igyekezett tartani a lelket rabtársaiban.

Az előzetesi időszakban, amikor is tetten érhető besúgókkal kellett egy zárkában ülni, három egymást követő társam közül kettő bevallotta, hogy jelentenie kell celladumáinkat. A börtönben még inkább sokáig kellett kóstolgatni a másikat, míg az ember többé-kevésbé nyíltan mert beszélni vele. Esetünkben ilyen próbaidőre nem volt szükség: Mérei és Litván után időrendben Vásárhelyi volt a harmadik zárkatárs, akivel végre fesztelenül kiönthettük egymásnak némileg megviselt lelkünket.

Kedvenc beszédtémánk az volt, hogy mi lesz majd utána… Irigyelve Miklóst olaszországi élményeiért (is), gyakran sóhajtoztam a Goethe által annyiszor megénekelt Itália után, keserűen nyugtázva, hogy én már sosem látom meg azt az országot, „wo die Zitronen blühn”. Örökoptimista társam megnyugtatott, sőt fogadott velem, hogy negyvenedik születésnapomat már Veneziában fogom ünnepelni… 32 éves voltam akkor, 1959-ben, 67. október 18-án lett volna esedékes a szabadulás, nem látszott hát valószínűnek, hogy ama születésnapot februárban már olasz földön ünneplem meg. Hálából mégis vigasztaltam egyszer, amikor rossz órájában – mert azért neki is voltak ilyen időszakai – azt bizonygatta, hogy sosem fogja beleártani magát a politikába. Fogadtam vele, hogy ő lesz majd az új, a demokratikus Magyarország külügyminisztere.

Mit mondjak, egyikünk sem bizonyult tősgyökeres Cassandrának. De teljesen kótyagos ábrándlovagnak sem: ha nem is 67-ben, mert akkor még állampolgári jogaim sem voltak, de a nyolcvanas évek elején eljutottam Itáliába. S Vásárhelyi, ha nem is lett külügyminiszter, de a szabad demokraták e tárgyban többször is megnyilatkozó tekintélyeként, fontos külpolitikai felelősséget hordoz a vállán ma is.

Végül is nem rossz a megvalósulási százalék. Voltak ennél rosszabb jóslatok is a világ- és magyar történelemben. És még lesznek is.

Ha egy rabot szüntelenül megaláznak, gyötörnek, a kezelésnek többféle következménye is támadhat: van, aki valóban megtörik, eszközzé silányul az elnyomók kezében, van, aki megőrzi önbecsülését, méltóságérzetét, de nem keresi a tüntető ellenszegülés alkalmait, s akad olyan is, akinek lelkében a megtorlók gőgje egyfajta ellengőgöt fejleszt, s mintegy önvédelemül egyre inkább kiváltságos hősnek kezdi érezni magát. Már a börtönben sejteni lehetett, hogy a mindig remélt (s csak nagyon későn beteljesedett) változás esetén kiből törnek majd ki fékezhetetlen vezéri allűrök, melyek a tragikus hőst már-már önparódiát játszó figurává lényegítik át. Talán elhiszi nekem a t. olvasó, hogy ez utóbbi betegség rajtam nem hatalmasodott el, bent sem, s azóta sem.

Mindezt azért kell elöljáróban rögzítenem, mert nagy, sőt óriási „elődöket” fogok emlegetni bizonyos párhuzamok végett, s szeretném, ha senki sem hinné azt, hogy hozzájuk hasonlítom magamat, én egyszerűen csak azt szeretném jelezni, mennyire különböztek az 1956 utáni börtönviszonyok több korábbi korszak emberségesebb megtorlásától.

Diderot, a Vincennes-i erődbörtönben, Voltaire a Bastille-ban lényegében folytathatta filozófusi munkáját, mindketten bőségesen kaphattak könyvet, írószert, látogatókat – nemcsak rokonokat! – fogadhattak, eszmetársakat is… Kazinczy a saját pénzén kosztolhatott, alkalomadtán tokaji bort is vehetett, sétái során nem ritkán civilekkel is beszélhetett. A Zuchthaus felé szállíttatván, mivel még nem látta Brünnt, kérésére a profosz kinyittatta a város kapuit, s arra vitette foglyát. De szálljunk le a magasból. Rákosihoz kommunista irodalom is bejutott a szegedi börtönbe, s amikor azt elkobozták, bíróság előtt fellebbezhetett a végzés ellen, s azt követelte, hogy ha nem kaphatja vissza a könyveket, legalább küldhesse ki Moszkvába az elvtársainak… Vas Zoltán írja, hogy perükben a védőügyvéd „visszautasította” azt a hangot, „amelyet az ügyész a vádlottakkal szemben használt” – pereinkben viszont a védők (csekély kivételtől eltekintve) a politikai rendőrség készséges ügynökeiként viselkedtek.

Egy külön dolgozatot lehetne írni arról, hogy a Rákosi-rendben, majd 1956 után a bíráskodás és büntetés-végrehajtás milyen mélyre süllyedt még a Horthy-korszakhoz képest is. A politikai foglyokat addig gyötörték „előzetes” letartóztatásban, ha kellett, gyakran egy, másfél esztendőn át is, míg legtöbbjük be nem látta, hogy élete megmentéséhez engedményeket kell tennie. Aki túlélte a vérbírákat, végre megnyugodhatott, egy időre. A BV azután (a Büntetés-végrehajtás Országos parancsnoksága) gondoskodott arról, hogy az átmeneti megkönnyebbülés után a sivár koszt és a megalázó bánásmód, a rideg börtönélet elvégezze a maga „javító-nevelő munkáját” a rabok hatalmas tömegén.

A tárgyilagosság kedvéért el kell ismerni, hogy az 56 utáni első hónapok vad terrorja később enyhült, az egyéni parancsnoki kilengések lehetősége némileg csökkent, „népünk atyjának” dühöngő, kiszámíthatatlan, korlátok közé nem szorított „börtönpolitikáját” valamivel ellenőrzöttebb, szabályozottabb, elviselhetőbb rezsim váltotta fel a büntetőintézményeknél.

A börtönök csíkosruhás (télen szumánba, vagyis darócba öltöztetett) lakói, ha munkát végezhettek, „fizetést” is kaptak. Ez akkoriban napi 4 Ft azaz négy forint volt a fordítói irodán. Ebből spajzolhattunk, vagyis cigarettát vásárolhattunk, később könyveket is, s elemi élelmiszereket.

Mivel az ítélet után sokáig nem tudtam pénzt termelni, Pesten, a Gyűjtőben megengedték kegyesen, hogy feleségemtől 70 azaz hetven forintot kérhessek. A cigarettázásról egyszer már leszoktam a Gyorskocsi utcai korszakban, amikor kihallgatóim a dohányzási szenvedélyemet is ki akarták használni meggyőzésem céljából, s többször emlegették, hogy „ha lesz vallomás, lesz spangli is” (vagyis cigi). De amikor két-három terhelő vallomás után kénytelen voltam bevallani, illetve elismerni valamelyik „bűncselekményemet”, s jutalmul K. főhadnagy elém lökött egy doboz spanglit, közöltem vele, hogy már leszoktam… Tudniillik abban a pillanatban határoztam el, hogy ilyen pitiáner zsarolásnak nem engedem kitenni magamat.

Vácott persze, ahol már az önérzet sérelme nélkül mérgezhettem magam a nikotinnal, újra elkezdtem bagózni. Amikor azonban egy-két hónapon belül megtudtam, hogy feleségem milyen körülmények között tengődik egy transzformátorokat tekercselő műhelyben a kitűnő diplomájával, elszégyelltem magam, s immár csakugyan végérvényesen leszoktam tüdőm s ereim rongálásáról. Így hát a spajzolás lehetősége a továbbiakban csak annyiban izgatott, hogy javíthassak kalóriaszegény, íztelen kosztomon, s később, amikor már lehetett, könyveket vásárolhassak.

Ez az aranyidő valamikor 59 nyarán következett be, amikor – erről már szó volt – az úgynevezett fordítói irodára kerültem. Immár nem kértem, hanem én küldtem haza némi pénzt, száz vagy kétszáz forintot is. Feleségem természetesen arra fordította az összeget, hogy az engedélyezett időpontban – félévente – táperős csomagot állíthasson össze nekem. Talán nem érdektelen dokumentálni, hogy őrzőink a váci strázsán, nemcsak a „szocializmust” oltalmazták ellenünkben, hanem egészségünket is, mert szigorúan megszabták, hogy csak „egyszerű” élelmiszert kaphatunk, nehogy mértéktelenül élvezkedhessünk. Mivel a feleségemnek küldött Értesítés nehezen olvasható, már akkor is az volt, ide másolom szövegét, méghozzá betűhíven:

 

 

 

Ahol ilyen bölcs, írástudó és szigorú a Hatóság, ott csak a hitvesi lelemény segíthet. Márta, noha még csak épp betöltötte 24. életévét, ki is talált mindenféle trükköt, így például a püspökkenyérnek keresztelt süteménybe csokoládét sütött az ő középébe, s így ilyen kulináris élvezetekben is részesedhettem. Amikor azonban libamájat is tett a csomagba, az éber és dörzsölt hatóság félrerakta a pakkot, megvárta, míg a májat penész lepi be, s akkor – kellő dörgedelmek közepette – elém rakták a küldeményt… A vaj is megavasodott olykor, de ez már nem okozott szomorúságot, mert kedves barátom, sőt bulitársam, Gyuri, valami különös módon épp az avas vajat kultiválta.^*

Még több baj akadt a levelekkel. Elvben két- vagy háromhavonta írhattunk-kaphattunk levelet, de csak egy kiválasztott hozzátartozótól. De mit tegyen a rab, ha felesége van, aki ráadásul irodalmár is (épp versei révén ismerkedtünk meg 1952-ben), van apja és anyja, akiknek hálával és számadással tartozik, s már ismerkedik a betűvel négy és fél esztendős fia is, ki erőszakosan követeli, hogy a levélre írhassa, mindegyik levélre: APU GYERE CSOKOL MIKI. Így, nyomtatott betűkkel és ékezet s vessző nélkül.^*

Ami kisfiamat illeti, egy darabig bevált nála az az általam erőltetett mese, hogy Afrikában járok, vadászom, halászom, de már közeleg az időm, amikor hajóm kiköt a Duna rakpartján, megtelve kincses zsákmányommal. Miki egy ideig kedvtelve hallgatta az afrikai történetek anyai és nagyszülői változatait, míg egy napon a vele nagyjából egyidős Litván Karcsi, Gyuri fia, aki apámék szomszédságában lakott, fel nem világosította a zord valóról. Miki sajnálta az afrikai legenda kimúlását, de nem látszott megrendülni, viszont ezek után makacsul követelte, hogy ő is jönni akar a beszélőkre…

Ezt viszont Mártáék titkolták előttem egy darabig, mert én annyira belejöttem az „afrikázásba”, hogy kis könyvecskét gyártottam versben írt kalandjaimról, s nem akarták elrontani örömömet, melyet akkor éreztem, amikor sikerült egyet-egyet titkos úton kijuttatni. A végén mégiscsak be kellett avatnunk Mikit, sőt beszélőre is behívtam. Azt gondoltam, ha világnézeti fejlődésemnek nem ártott meg kora gyermekségemben a padlásunkon feltűzött szuronnyal tiltott könyvekre vadászó csendőrök látványa, hadd edződjék fiam is a magyar történelem elviselésére…

Így is lőn. Az első váci beszélőn, ötéves lehetett akkor, némán bújt anyjához a drótháló túloldalán, alig mert megszólalni a zsibvásári hangzavarban, a zord fegyőrök rá-rá förmedtek a kiáltozó rabokra és látogatókra. Aztán mégis átdugta a jobb kisujját a rácson, s hősiességétől megnyugodva, végre elmosolyodott.

Ezek után a levelezést úgy kellett tervezni, hogy időnként a szülők is sorra kerüljenek, meg Miki is, de persze Mártának ment a legtöbb levél, s tőle kaptam én is postám túlnyomó részét. Noha eleinte csak fenyegetések közepette adták át leveleimet, lassan-lassan beletörődtek a nevelőtisztek s egyéb illetékesek, hogy hol Márta írt Mihályék sorai alá néhány passzust, hol fordítva, s az én üzeneteimnek is csak névlegesen volt egy címzettje, de általában külön-külön megszólítottam a család többi tagját is.

Az ellenőrzés az első hónapokban volt a leghevesebb, valamint az amnesztiát megelőző időkben, ilyenkor azt is kifogásolták, ha nem csupán a családtagok írták alá az üdvözleteket. Egy ízben apám egyik régi barátja az Avas környéki ellenállás idejéből, szinte olvashatatlan alakban apám után a maga nevét odakörmölte, mire a levél hátlapján figyelmeztetés díszlett: máskor ilyen esetben nem kapom meg a levelet. Meg-meg esett az is, hogy Márta leveléből teljes passzusokat kihúztak, egészen a kibetűzhetetlenségig, még ma sem tudjuk megfejteni, mi izgatta fel ennyire postánk cenzorát.

Az egész szisztéma egyébként kiismerhetetlen volt, és egy szakadt hálóhoz hasonlított. Egy alkalommal hiába vártam Márta levelét, csak nem akart megérkezni a szokásos időben, majd amikor kézhez kaptam sorait, megtudhattam – feleségem nyílt szavakkal írta meg –, hogy egy hónapi késéssel jutott el hozzá levelem. Vagyis az egyik éber 30 napig kotlott írásomon, de a másik azonnal továbbította feleségem válaszát, melyből a cenzor különös lustaságára vagy inkább óvatosságára derült fény.

Elárulhatom azt is, hogy a rabok közül jónéhányan megkockáztatták a „fekete levelezés” műfaját is, tehát – rabnyelven szólva – „szíjjat” küldtünk hozzátartozóinknak. Ez rendkívül kockázatos volt, mert lebukás esetén magán vagy inkább sötétzárka, levelezés-megvonás, látogatási tilalom lett a kihívás büntetése. Szíjjat lehetett küldeni szabaduló rabbal, ha az ember feltétlenül megbízott benne, egy rövid időszakban némi ellenérték fejében smasszerek is vállalkoztak ilyen feladatra (megint csak később lesz erről szó). A legbiztosabb azonban mégis egy technikai trükk volt, amelyet ritkán, de szabadulásom pillanatáig többször is kipróbáltam. A technikát nem ismertetem, valószínűleg mások is alkalmazták, ha csak kevesen is, az ördög nem alszik, ki tudja még, mikor kinek lesz jó ez a titkolandó módszer.

…Hát igen, volt még egy jogunk: ha megszedtük magunkat napi négy forintos keresetünkből, könyveket is vehettünk. Négy forint és a könyvvásárlás – ez ma bizonyára komikusan hangzik, amikor már mondjuk egy 80 oldalas Vasvári kötet is 616 forintba kerül, noha nem is könyv, csak füzet… Ne feledjük azonban, hogy hajdan az Olcsó Könyvtár sorozatban 3 azaz három forintért egy kötet Stendhalt, Balzacot, Tolsztojt lehetett venni… S a többi könyvet is általában megfizethető áron kínálták. Én mindenesetre jövedelmem csinos hányadát áldoztam könyvre, s ha nem mindent, annak két oka volt: 1. a rabok számára tiltott olvasmányoknak számítottak az ideológiai, filozófiai, történeti művek, vagyis épp azok, melyek legjobban érdekeltek volna, s ezeket nem csupán a vásárlási kínálatból zárták ki, hanem a hazulról kért könyvek listájára sem volt szabad felvenni őket; 2. maradt a szépirodalom és útirajz, de eleinte jobbára csak a magyar termésből. Mit mondjak? 1956 utáni irodalmunk első néhány évét nem fogják a história aranykönyvébe feljegyezni…

A történelmi könyvek eltiltásában egyébként volt némi logika. Amióta históriát írnak és nyomtatnak ki, és a politika bűnöseit sittre vágják, még a viszonylag türelmesebb rezsimekben is elzárták a történelemkönyveket a raboktól. Kazinczy írja fogsága naplójában, hogy amikor elkoboztak tőle egy nyolckötetes államjogi munkát, az éber kíber (ezt én mondom) az író tiltakozására azzal vágott vissza, hogy már Plutarkhoszt is el akarják zárni a rabok elől, ő viszont gúnyosan rálicitált a rabtartó magyarázatra: „Legjobb volna a Görög és Római Classicusokat, s minden históriákat a mai időkig, elégetni.”

Szellemi állapotunk ellenőrei részéről mindenesetre feltűnő következetlenséget tapasztalhattunk akkor, amikor megakadályozták az „ellenforradalom történeti irodalmának” tanulmányozását, megengedték viszont, hogy olvassuk, sőt megvásárolhassuk ama könyveket melyek e tárgy szépírói feldolgozására vállalkoztak… Berkesi András, az elsők között, egymás után két regénnyel rukkolt elő, s mindkettőt – el kell ismernem – nagy érdeklődéssel forgatták a rabok, főleg persze azok, akiknek korábban igazi irodalomhoz nem volt szerencséjük. (Októberi vihar, 1958; Vihar után, 1959.) A magam részéről be kell vallanom, nekem egyik alkotást sem sikerült végigolvasnom, a szépírói műveltség és fogalmazási készség minimumát sem tudtam meglelni bennük.

Buzgóbban olvastam Mesterházi Lajos és Dobozy Imre szintén e tárgyban elkövetett opusait. Ha nem is baráti, de bizonyos kollégiális viszonyban voltunk korábban, 1957-ben mindketten agitáltak, egymástól függetlenül, s persze hiába, hogy én is írjam alá a magyar írók ama nevezetes kiállását az „ellenforradalmat” megfékező Kádár-rendszer mellett. E buzgólkodás legfeljebb Mesterházi esetében lepett meg egy kissé, mert ama októberi napokban tanúja voltam annak, hogy miként házalt a Művelt Nép visszaszerzéséért, mivelhogy – mondta volt – „a magyar nép dicsőséges forradalma” őt igazolta. Könyveit olvasva (Pár lépés a határ, Pokoljárás) mégsem csodálkoztam: a magyar irodalom és sajtó klasszikus alaptípusa volt, aki alkatánál fogva sosem tudott önként félreállni, mindig a színen kellett maradnia. Dobozy esetében ehhez még a Mesterházi-típusnál kívánatos néhány napi látványos vívódásra sem volt szükség.

A népiesekhez sorolt, majd Rákosiék alatt elnémított Barsi Dénes nem sietett, gondolkodott egy darabig, ha nem is túl sokáig, de ő is megírta a maga regényét az „ellenforradalomról”. (Lázgörbe, 1961.) Barsi egyik nevelője, Szabó Pál, aki 53-ban még lelkendezett „népünk atyjáért”, s aki ama októberben ugyanezt a rendszert a hajdani török világhoz hasonlította, az akasztási periódusban kitartott az Elnöki Tanácsban vállalt tagsági szerepe mellett, s cinkostársává lett több kegyelmi kérvény elutasításában, 62-re szintén előállt a maga prózai allegóriájával (Ahogy lehet). Ezúttal regényben idézte a török világot, nem vezércikkben, s az ellenkező tanulsággal: ne lázadjunk, használjuk ki a lehetőséget arra, hogy az újkori török által ránk kényszenített rendszert, ahogy lehet, fordítsuk a magyarság javára. Ami nem is lett volna feltétlenül haragra gerjesztő tanács, ha nem előzi meg a három esztendei statisztálás a Dobi úr vezette elnöki-kegyelmi tanácsban, az akasztások legvadabb évadján.

…Sorolhatnám még a többi „56-os regényt”, de nincs értelme. Egyszer majd tudományos higgadtsággal fel kell mérni ezt az irodalmi szintjében lehangolóan alacsony értékű könyváradatot, de ez a feladat engem ma már nem vonz, noha annak idején egy füzetre valót írtam e művekről. Számomra akkor két érdekessége volt e szemlének: egy történeti és egy társadalmi. El lehetett tűnődni azon, hogy 1849 után senki valamirevaló író nem akadt, aki mondjuk Urbán Ernő Két hordó rumjának modorában regélt volna a szabadságharcról. Arany írt ugyan – egy akkor még értetlenül fogadott – remekművet, egy félelmetes szatírát a forradalomról, de abban nem dicsőítette a szabadságharc leverőit, ellenkezőleg: A nagyidai cigányok az osztrákokat is kigúnyolta, nemcsak Csóri vajda ábrándozásait. Az igazi nemzeti önismeretre serkentő, egész irodalmunkban máig páratlan remeklés keserűen, fájdalommal ostorozta azt, amit egy dicsőséges harcban is bírálni lehet, sőt kell, de nem állt le az ellenség saruját csókdosni.

Egy nemzet értelmisége természetesen nem marasztalható el azért, mert százévenként nem szül Arany Jánosokat. De ha százhét évvel 1849 után tömegesen tolakodnak írók és újságírók egy nemzeti felkelés (vagy forradalom? szabadságharc? lehet választani) sárbatiprási vetélkedőjére, akkor az ember kénytelen eltűnődni: nem minősíthető-e erkölcsi hanyatlásnak az, amit az írástudók túl nagy számban produkáltak 1956 és mondjuk 1963 között, a megtorlás bősz időszakában…

E ponyva-prózát mint írtam, társadalmi jelzésnek tekintettem. Azokból a regényekből, amelyek 56 után egy primitíven vezényelt propaganda szellemében csepülték az „ellenforradalmat”, a realizmus egyfajta diadalának jegyében mégiscsak kitűnt két elemi tény: az, hogy a felkelés idején a proletariátusnak igenis jelentékeny szerepe volt, míg a bukás után a konszolidációban, eléggé meglepő módon, a régi középosztályból sokan jeleskedtek! (Főleg Barsi és Mesterházi regényein üt át ez a tendencia, de más könyvekben is érzékelhető.) Ezek az üzenetek nem voltak számomra meghökkentőek, mert kései letartóztatott lévén 1958 októberéig elég sok alkalmam nyílt e folyamatot testközelből észrevételezni, tudatomban rögzíteni. A már említett 1957-es írói felsorakozást az ENSZ-határozat ellen, jelet adó kollektív flottatüntetésnek lehetett minősíteni. Az első gesztust azonban természetesen Németh László tette, aki 57 márciusában hajlandónak mutatkozott a Kossuth-díj átvételére azok kezéből, akik ekkor már sorozatban működtették a tömeges kivégzések szörnyű apparátusát.

Érthető, hogy a közben sittre került s jobbára ifjabb írótársak odabent döbbenten értesültek az ilyen fejleményekről. Én bizonyos fokig rezignáltan, néha némi iróniával, de dühödt szenvedélyek nélkül nyugtáztam e tényeket. Hungaricusomban, melynek első részét még 56 decemberében írtam, bátorkodtam – több akkori barátom bosszúságára – megjósolni, hogy Kádárék konszolidációja sikeres lesz, nem végleges, de tartós, ennélfogva illegális harcunk, ellenállásunk hiábavaló… Ha Nagy Imre elkötelezett híveként így érveltem, nem csodálkozhattam azon, hogy a szovjet intervenciót meghunyászkodva tűrő nyugati hatalmak láttán a magyar értelmiség, elsősorban a középosztálybeli intelligencia kezdett áthangolódni az alkalmazkodás stratégiájához. Ha egyszer veszni hagytak bennünket, ha ezek úgyis győztek, mi értelme van tovább egy Deák nélküli passzív rezisztenciának?

Más persze valaminek az elháríthatatlanságát belátni, s más egy nemzeti szabadságküzdelmet gyalázni, ráadásul primitíven, szellemtelenül, színvonaltalanul. Ezért ama korszak hazai „56-os irodalma” teljes egészében halottnak tekinthető (a kinti pedig jórészt mítosznak). Márpedig Diogenes Laertius megmondta, hogy „De mortuis nil nisi bene.” A halottakról semmit, ha nem jót. Jót nem mondhatunk, hát inkább hallgassunk.

Annak idején persze olykor végképpen nem lehetett hallgatni. Legkivált Németh László Pohárköszöntőjének elolvasásakor. Ő ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy elsőként csatlakozott – mármint a valódi írók közül – Kádárékhoz, hanem jónak látta írótársait, akik közül néhányan még ültek, rab mivoltukban megtagadni, megsérteni.

…A BV egy híradóval is megáldott bennünket, számos jogaink közé tartozott, hogy olvashattuk a magyar sajtótörténet alighanem legsilányabb termékét. A rabok csak Szputnyik-nak becézték, tudniillik szüntelenül a szovjet űrhajózás fantasztikus teljesítményeiről zengedezett. (Talán fölösleges említenem, hogy rabtársaim nem kis része meg volt győződve arról, hogy az oroszok képtelenek felrepülni az űrbe, az egészet csak azért mesélik nekünk, hogy még jobban elkeseredjünk zárkáinkban…) A lap többi része volt a szórakoztatóbb: maguk a rabok írták meg, milyen jó érzés meglelni az igazi utat, milyen hálásak a nevelőtiszteknek a jó bánásmódért és így tovább. Egy alkalommal egy buzgó köztörvényes odáig ragadtatta magát, hogy még a Felsőbbséget is meg merte bírálni: hevesen kifogásolta, hogy neki, a népből származó egyszerű betörőnek a mocskos, hazaáruló ellenforradalmárokkal kell egy levegőt szívnia…

Nos, számunkra ebben a lapban jelent meg a Pohárköszöntő, noha a Szputnyik nem szokott irodalmat közölni, kivéve olykor a nép egyszerű, megtévedt rablógyilkosainak bűnbánó verseit. Az eredetileg 1959 október huszonharmadikára időzített írást híradónk sietve közölte, még ugyanabban az évben olvashattuk, azon melegében. A politikaiak egy része épp úgy reagált Németh vallomására, mint a Gagarin-hírekre: megesküdtek volna rá, hogy vagy az egész koholmány, vagy egy semleges szövegbe beírtak az „ávósok” utólagos toldásokat.

Például a legbőszítőbbet: „Akkor nem vettem észre: mások állapították meg utólag, hogy a forró napok alatti cikkeim voltak az egyedüliek, melyek a polgári demokrácia visszaállítása ellen küzdtek…” Vagyis az összes többi magyar író, köztük elsősorban a csíkos öltöny viselői, megérdemlik sorsukat… Nem akarok neveket említeni, de főleg a hajdani parasztpárti és kisgazda múltú rabok rendültek meg, egyikük szeméből a könny is kigördült.

Én sem voltam vidám, itt már többről volt szó, mint egy díj átvételéről. Ráadásul, merő véletlen, én voltam az a naiv s ábrándos ifjú, aki a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának kiáltványát, mely Németh cikkei előtt jelent meg a lapokban, azzal a feltétellel írtam alá, ha a sztálinista restauráció veszélyére utaló mondatba az ellenforradalmi restauráció elleni tiltakozás is bekerül… Be is került, s tárgyalásomon Pozsár István tanú, ő már rabruhában, e tényt megerősítette. Ami persze csak ingerelte a T. Bírákat, mert ebből is azt vonhatták le, hogy milyen galád módon igyekeztem álcázni ellenforradalmi énemet, de ők persze így is átlátnak rajtam.

Kétszeres személyes érintettségem mégsem tett elfogulttá. A fordítóiroda helyiségeiben és a zárkavitákban elismertem, hogy a nagy író szövege ízléstelen, de azt is bizonygattam, hogy használ nekünk: az írói lefekvések megnyugtatják a hatalmat, csitítják a bosszúvágyat, enyhül majd a börtönélet, s mi hamarabb vergődünk ki a szögesdrótok s vasrácsok mögül.

– Ezzel a logikával azt is állíthatnád, hogy minél készségesebben szolgálnak a smasszerek, annál biztosabbnak érzi helyzetét a hatalom, s ez is meggyorsítja szabadulásunkat – vetették ellenem sorstársaim kórusban, s most elnézést kérek tőlük, hogy bonyolult érveiket egymondatos kivonatban összegeztem.

A komplikáltat nem illik szimplifikálni, a tények mégis azt mutatják, hogy a Pohárköszöntő után három és fél évvel szabadultunk, de ha Németh történetesen össznemzeti ellenállásra buzdítja híveit – ez persze abszurd feltevés –, 1963 tavaszán aligha kerül sor nagy amnesztiára. Talán mégis az lett volna a legjobb, ha egy ideig hallgat…

A szabadulás természetesen nemcsak politikai vitáinknak volt fő tárgya, hanem magányos révedezéseinknek, sőt álmainknak is. Amikor elolvastam Kleistnek egy novelláját, melyben egy földrengés menti meg a rabot (Das Erdbeben in Chile), én is ábrándoztam börtönöm összedőléséről, de persze tudtam, hogy egy igazi földindulás esetén a romok engem is maguk alá temetnének, nem is beszélve az ártatlan „szabadok” ezreiről, így hát a szabadulás e reményét elvetettem. Szívesen szöktem volna A pármai kolostor hősének, Fabrice del Dongónak mintájára is, vagy modern helikopteren, de hát ilyesmire sem nyílt semmi esélyem. S ha mégis el tudnék menekülni a zárkából, az aknamezőkkel körülzárt országból hová mehetnék? Egy kitörés, hasonló ama legendás sátoraljaújhelyihez? Nekik sem sikerült.

Álmaimban mégis gyakran túljutottam a kőfalon, a szögesdróton, de mindig elfogtak, mint Csehov megrendítő Szahalinjának hőseit, akik a még kegyetlenebb büntetés kockázatát is vállalják néhány napi „szabadság” reményében, de utána kezükhöz láncolt talicskákkal kell folytatniuk rabéletüket. Legszívesebben persze a táncsicsi mintáról révedeztem – nincs a világtörténelemben ennél szebb jelenet. Ez nem a Bastille véres elfoglalása, melynek eredményeként hét köztörvényes, illetve elmebeteg kijuthat a levegőre a zord börtönerődből, hanem egy békés örömünnep, a csoda napja, históriánk legszebb jelenete, legalábbis számomra.

Tudtam persze, hogy Márciusra én nem számíthatok. Még a Gyorskocsi utcában történt, 59 január elsején, hogy kora hajnalban vad rikoltozásra ébredtem. Félálomban is érzékeltem, hogy a hangzavar, lövöldözésre emlékeztető zaj az utcáról tör fel zárkámig – egy pillanatig harci lármának véltem, s persze nem az volt. Ekkor rögtönöztem Újév hajnalán című verses naplójegyzetemet, íme az első strófa:

 

Felriadok, szemem megdörzsölöm. Mi volt ez? Messzi kürtszó? Börtönöm Ostromló tömeg? Vagy csak álom? Egyik sem. A szilveszteri öröm Trombitálgat a végighányt utcákon…

 

…Maradt tehát az amnesztia vagy/és az egyéni kegyelem esélye. 59 április elsején, ezen a tréfás napon ítéltek el, hirtelen felgyorsítva az előzetesi faggatások más esetben kellően elnyújtott folyamatát. Vácott értettem meg a kapkodó sietség okát: a hatalom elhatározta, hogy egy kisebb amnesztiácskával jelzi a konszolidáció sikerét, s a mi perünk szervezésében azért kapcsoltak maximális sebességre, hogy az április negyedikére tervezett kegyelmi aktusok mellé megadják a kellő figyelmeztetést is: az „ellenforradalom bűnöseire” a továbbiakban is lesújt a szocialista igazságszolgáltatás vasökle…

Ez az 1959-es példa egyszersmind biztatást kínált a többi, sitten maradt rabnak is, hogy amennyiben jól viselkednek, és szépen kérik, egy következő Április Negyedike őket is felrepíti álmaik magasába. Rákosi Gergely, egykori kedves rabtársam festi le Mákos tészta című emlékezetes elbeszélésében (Körkép 91), hogyan járták a smasszerek a zárkákat, előzékenyen papírt, tintát ajánlgatva kegyelmi kérvény írására… Művéből kiderül, hogy a magunkfajta raboknak mi volt a véleményük a kegyelemkérési agitációról:

„Sok jó börtönbarátom volt, csak néhány név, akiket álmomban is el tudnék sorolni: Vén Pista, Fekete Sándor, Gép Győző, Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc, Tóth Lajos, Eörsi István, Szente László, Fazekas György, Mérei Ferenc…

Egyikük sem írt kegyelmi kérvényt soha.”

Hadd tegyem hozzá, hogy nekem eszembe sem juthatott a szabadulásnak ez a válfaja. Már eleve azért sem, mert – mint említettem – a nagy begyűjtések után kerültem sorra: legtöbb váci társam már egy-másfél évet nyomott le, amikor közéjük érkeztem, nem is beszélve azokról, akiket 56 után vittek vissza a korábbi büntetés folytatására. Nem illett volna egy év után kegyelemért tolakodnom. De elveim sem engedték meg ezt a próbálkozást, mely ráadásul teljesen értelmetlen lett volna. Az elképesztő megtorlás idejéből csaknem két évet töltve szabadlábon, kellő ismereteket szerezhettem a kegyelmi tanács működéséről.

Talán elég lesz egyetlen példát idéznem – Földes Gáborét, akivel még népi kollégista koromban barátkoztam össze. Nem sokkal letartóztatásom előtt többször is találkoztam a költő Nagy Lászlóval, szintén népi kollégista társammal. Ő mesélte el, hogy szemrehányást tett annak az idősebb írónak, aki az Elnöki (egyszersmind kegyelmi) Tanács tagjaként a többiekkel együtt elutasította a halálraítélt Földes kegyelemkérését. Mire nagy úrrá előlépett írónk vállát vonogatva így intette le: „Mit lamentálsz… Egy zsidóval kevesebb és kész.” Én ugyan kereszténynek születtem, de egy ilyen grémiumhoz eleve nem fordulhattam kegyelemért.

Egyébként gyakran eszembe jutott, a „kegyelmi viták” idején, hogy milyen daccal daloltuk népi kollégista korunkban: „Vagyunk az ifjú gárda, kegyelmet nem adunk…” Én ugyan senkit sem ítéltem halálra, de egynapi börtönre sem, sőt ifjúságom társai közül is csak kevesen választottak olyan foglalkozást, mely a megtorló gépezet cinkosává tehette őket, de 56 után eleget restelkedtem az ártatlanokból is bűnöseket gyártó esztelen „eszme” miatt. Az elfajult ideológia nevelte a hivatásos könyörteleneket, élükön a mi perünkben is vitézkedő Vida Ferenccel: az ő halálos ítéletét Horthy bírósága – legalábbis egy lexikon szerint – kegyelemből megváltoztatta, de ennek emléke nem befolyásolta, gátlástalanul osztogatta az érvényes halált.

Talán érthető ezek után, hogy a kegyetlenek kegyelmét nem kérhettem. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy apám, anyám, feleségem kérvényekkel ostromolja a bíróságokat, s nem is akartam: a válaszra várva, mely természetesen mindig elutasító volt, néhány hétre, hónapra azzal áltathatták magukat, hogy na most végre, talán sikerülni fog…

Jórészt csak szabadulásom után értesültem ezekről az akciókról, s noha eleve tudhattam, hogy reménytelen vállalkozásba kezdenek hozzátartozóim, mégis megdöbbentett utólag, amikor az idevágó dokumentumokat olvashattam. Így például, 1961 júliusában e választ kapta feleségem: „Kérelmet visszaküldöm azzal, hogy azt az első fokon eljárt bíróságra kell beadni 60 frt-os okmánybélyeggel ellátva. A Legfelsőbb Bírósághoz nem tartozik.” (Olvashatatlan aláírás) Nos, ha valahol, akkor épp a Legfelsőbb Bíróságon kellett tudni, hogy az én peremben nem volt „első fokon eljárt” bíróság, mindjárt a Legfelsőbb „járt el” – vagyis a válasz csak a dezorientálást, s újabb 60 forintos okmánybélyegek megvásároltatását célozhatta…

Elkövetkezett 1960 tavasza, s vele az április 4-re remélt amnesztia, barátaim közül többen is szabadultak: Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc és mások is. Déryt azért említem külön, mert nem mondhatom, hogy közeli kapcsolatban álltunk, talán neheztelt is rám, amiért első váci találkozásunk alkalmából elmondtam neki, hogy az 1959-es irodalmi Nobel-díj jelöltjei közt említik a nyugati sajtóban, de hamar kiderült, hogy a díjat a nálunk akkor még csak kevéssé ismert Quasimodo kapta…

Egy ijesztő kirándulás miatt nem tartózkodtam az amnesztia idején Vácott – felzsuppoltak újra a Gyorskocsi utcai perszervező központba. Itt most nem térek ki ezekre a hetekre, amikor egy újabb ítélettel fenyegettek, mint „jugoszláv ügynököt”. Később szerzett ismereteim alapján lehetségesnek tartom, hogy a vád komoly volt, de a nemzetközi fejlemények s a rendőrségen is elkezdődő tisztogatások miatt a vádlók kiengedtek karmaikból. Akkor még nem tudhattam, hogy elítélésem után a brüsszeli Nagy Imre Intézet angolul és franciául megjelentette Hungaricusom első részét, e tény ismeretében később feltételezhettem azt is, hogy ez volt újabb „letartóztatásom” indoka. Elítélésemben ugyanis a Hungaricusnak csak a megírása és külföldre juttatása játszott szerepet, de a megjelentetése nem. A politikai rendőrség tehát ez utóbbit is szerette volna megtorolni, vagy legalábbis megtudni, hogy mi volt az én részem a két kiadásban. Végül mégis visszaengedtek Vácra – sosem hittem volna, hogy egy ilyen helyre még vágyakozni is lehet néhány heti Gyorskocsi utcai intermezzó után.

Az egész ijesztő közjátéknak egyetlen haszna volt – nem kellett végigélnem az amnesztia váci napjait. Ezek két szempontból is kínosak lettek volna. Noha eszemmel tudtam, hogy semmi esélyem sem lehet ilyen korai szabadulásra, az ember mégis reményeket fantáziáló állat, s idegroncsoló érzés a lezárt cellából hallgatni a többi zárkaajtó csapkodását, a szabadulók búcsúkiáltásait. (61-ben és 62-ben kellő adagot kaptam ebből az élményből.)

Kínos konfliktusba keveredtem volna ráadásul, mert az amnesztiát azonnali éhségsztrájk követte – ismereteim szerint az egyetlen tömeges rabmegmozdulás az 56 utáni időkben. Társaim amiatt tiltakoztak, hogy az amnesztiát túlzottan is kisméretűnek ítélték, úgy tapasztalták, hogy jobbára a „nagyimrések” mehettek póterra. S mivel ez utóbbiak között zsidó származású értelmiségiek is akadtak, a sztrájk – többek szerint – antiszemita tüntetéssel fonódott egybe.

Nem állíthatom, hogy minden eddig megjelent memoárt elolvashattam. Az ismertek közül Bibóé hallgat erről a mozzanatról. Szerinte a szervezetlen mozgalmat az váltotta ki, hogy a „váci börtönegyüttes” aspektusából nézve a híresebb rabok szabadulását így lehetett értelmezni: „a nagy író szabadul, a diák bennmarad”, „a tábornok szabadul, a kiskatona bennmarad”… Fazekas György emlékezése szerint viszont az egész sztrájk a „Vesszen Déry, vesszenek a zsidók!” jelszó ütemes kiáltozásával kezdődött, „kifejezetten antiszemita jellegű üvöltözés” volt.

Post festa érkezvén Vácra, egy ideig munkára sem engedtek, majd amikor visszakerültem a fordítókhoz, ott természetesen nem akadt két egyforma tanúságtevő. (Ezt nagyban már átéltem, amikor Jugoszláviából térve haza, a frissen lezajlott parlamenti vérengzés túlélőit faggattam – akkor is mindenki másképp adta elő a történteket.) Nem tudtam tehát eligazodni abban, hogy mennyire volt antiszemita jellege vagy stichje az éhségsztrájknak. Bibó maga elismerte, hogy csak a sztrájk utolsó napján értesült a megmozdulásról, ez is oka lehetett annak, hogy nem szólt annak ellenszenves kísérő jelenségéről. Fazekas viszont személyesen is érintett lévén, eltúlozhatta élményeit. De ha a sztrájkot nem éltem is át, azt még tapasztalhattam, kedvetlenül, hogy a zsidózás tovább kísértett.

Lehet, hogy a hatvanas szabadulók közt az arányokat tekintve több volt a zsidó, mint a keresztény. De ha az összzsidóságot a magyar lakosság keresztény többségéhez mérjük, akkor már a letartóztatások kezdetétől fogva megmutatkozott az aránytalanság abban, hogy a maroknyi zsidó (származású) tömegből viszonylag sokkal többet ítéltek el, mint a keresztények közül. De akkor senki sem tiltakozott az ilyen „aránytalanság” ellen… Mindenesetre az egész viszály kedvetlenné tett, utólag nézve egyik előjele volt annak a szakadásnak, mely annak idején a TIB-nél (Társadalmi Igazságtétel Bizottsága) hamar kiütközött.

Legközelebbi társaim közül tehát többen is a vácinál jóval tágasabb fogságba kerültek az amnesztia révén. Az éhségsztrájkolók hangadóit viszont súlyos kedvezménymegvonással sújtották, egyeseket Nosztrára telepítettek át, mint Bibót, másokat Sátoraljaújhelyre vittek, szintén szigorú őrizetbe. Bennünket, ott maradtakat is éberebben vigyáztak.

S éppen ebben az időszakban mégis részem lett néhány kiváltságos hétben. Feltűnt Vácott Joe, aki harmadik társam lett az előzetesi periódusban. Meglehetősen szabadon mozgott, noha 13 évre ítélték, s egyre meghökkentőbb kedvezményekben részesített, mint amolyan házimunkásféle. Népszabadságot csempészett be a zárkámba, olykor egy-egy korty jóféle italt is, ingyen cigarettával kínált (de már nem akartam újra rászokni a bagóra). Egy beszédesebb pillanatában azt is kibökte, hogy néhány őr „a markában van” – még mutatta is… Az akkor már híres, később nagy művésszé érett színésznő állt a megvesztegetési akció hátterében, aki nemcsak Joe-t, de barátait is támogatni kívánta.

Máig sem tudom, miféle kapcsolat teremtődött egy másik házimunkás, Nagy Lajos és Joe között, de az volt a benyomásom, hogy Nagy is tagja a veszélyes hálózatnak. Ő különben szintén megvesztegetően dumás férfiú volt, aki még Népünk atyja alatt kezdte börtönéletét valami politikai „buli”-ból kifolyólag, de azóta bizonyos időközönként már csíkosruhásként újabb s újabb éveket szerzett az első adaghoz. Gyaníthattam, hogy az ilyen fokú szabad mozgást élvező házimunkások és az őrség egyik-másik részlege között kell lennie valamiféle együttműködésnek, de ez engem nem zavart – a két dörzsölt rabtárs jóindulatát mindvégig őszintének éreztem. Tőlem úgysem tudhattak meg semmit, én annál inkább rá voltam utalva híreikre, melyek nem a börtönökben szokásos öngerjesztő csacskaságok kategóriájába tartoztak. Ez utóbbi műfaj egyik legszebb változatát egy kórházi sétán hallottam, amikor az előttem baktató magyar SS-öregfiú hátrafelé súgta: „Jó hírem van pajtás! Négymillió nyugatnémet ifjú fegyverben. Az általános támadás napok kérdése.”) Nagyék viszont magyar, sőt külföldi adók nyomán súgták füleseiket, s bár nem született még olyan rádió, melynek minden szavát készpénznek vettem volna, a BBC-nek mégis jobban hittem, mint mondjuk a négymillió nyugatnémet ifjút váró rabtársamnak.

Mindenesetre ekkor merészkedtem először a fekete levelek műfajára, természetesen Lajosék segítségével. És nem buktam le, ami megerősítette beléjük vetett bizalmamat.

Egy nap aztán elmaradt a Népszabadság, „igazi” kávét sem kaptam reggel a csajkámba s eltűntek jótevő cimboráim is. Sőt néhány kezesebb őr hiánya is kezdett tartósnak bizonyulni. Bizonyosra vettem, hogy a „hálózat” lebukott. Később aztán hírek terjedtek, hogy a művésznő egyik készséges (bévés) emberét már látták csíkos-ban, s aztán egyre színesebb sztorik keltek lábra a rablegendárium törvényei szerint. Majd ha szabadulunk, gondoltam magamban, kifaggatom a két fő szervezőt, addig jobb távol tartanom magamat a témának még puszta megdumálásától is.

1963 márciusában, amikor a kegyelemkérést elutasító rabok közül is sokan szabadultak, köztük én is, a rendelet értelmében Joe és Lajos nem kapott amnesztiát: ez utóbbi sokszoros „visszaeső” lévén, eleve nem jöhetett szóba, Joe pedig, úgy látszik, tartósan persona non grata lett a BV embereinek szemében, amikor kiismerték kettős manővereit. A hatvanas évek folyamán fel-felkeresett egy-egy régi rabtársam, aki csak jóval az általános (?) közkegyelem után szabadult, de a két dörzsölt csendháborító nem volt köztük. Joe-ról később sem hallottam semmi bizonyosat, csak annyit tudok, hogy még sokáig ült, Lajos azonban – néhány hét híján húsz esztendővel az 1963-as amnesztia után! – váratlanul jelentkezett, segítséget kért.

Nagy ívben kerültem a BM és BV embereivel még a véletlen találkozás lehetőségét is, így hát nem fordulhattam hozzájuk.

Aczél Györgyöt kértem meg, járjon közbe rabtársam érdekében a belügyi illetékeseknél. 1983. március 3-i keltezésű levelemben egyebek közt ezt írtam:

„Kísért a múlt, mint Ibsen szerzőtárs darabjaiban: levelet kaptam egy hajdani rabtársamtól, aki 15 plusz 16 évi, összesen 31 esztendei fogság után most szabadult. Kitiltották Pestről, egy tanyára, nem jut orvoshoz, olyan állapotokról panaszkodik, melyekhez képest a börtönt kulturált intézménynek nevezi.” Magyaráztam Aczélnak, miért nem hagyhatom válasz nélkül hajdani társam levelét: „Ő segített rajtam Vácott, amikor a börtönőrök és házimunkások zöme különös gyűlölettel üldözte a nagyimréseket”.

Utalva arra, hogy némely ellenzékiek „szabadon grasszálhatnak Párizs és Pest között”, így vontam le a tanulságot: „Én örülök, hogy az utóbbiak ilyen szabadságot élveznek, de akkor egy műveletlen, tanulatlan emberrel szemben, aki még kamaszfejjel került valamikor a bíróság elé, miért e megkülönböztetett szigor?” Legfőbb érvnek azt vetettem be, hogy nemzetközi üggyé válhat Nagy sorsa: „jól biztosított kontesztálóink nem nyugosznak addig, míg a világ elé nem tárják, hogy nálunk 31 évig tarthat egy politikai fogoly büntetése. Jó volna ezt a kampányt idejében elhárítani.” Hadd rögzítsem: „legfőbb” érvemről hamar kiderült, hogy nem eléggé hatásos – zajos nyugati visszhang dördült el, ha Pesten elkoboztak egy sokszorosító gépet, de érdemleges kampányhoz nem volt elég 31 évi fogság után egy koszos tanyán kényszerlakhelyen tengődni…

Aczél egy ideig nem válaszolt, a politikai rendőrség feltehetően berzenkedett, 19 nappal később írásban újra emlékeztettem őt Nagy Lajos ügyére. Nemsokára azután enyhültebb hírek érkeztek Kutastanyáról, Lajost a BV-sek után végre igazi gyógyászok is kezelésbe vették. Mivel első levelemben épp azt kértem, hogy „minden politikától függetlenül, orvos azért felkereshetné azt az embert, aki bent napi 21 gyógyszert szedett az utolsó időkben”, az új hírek egy kis javulást ígértek.

Lajos természetesen a Kutastanyán is szervezni kezdte környezetét, levelei erről is beszámoltak, némileg konspirációs csomagolásban. Újabb s újabb kívánságokkal állt elő, köztük a legfurább az volt, hogy szeretne az életéről beszélni Moldovának: „küldd le hozzám”. Moldova az Új Tükörben minisztert is buktatott, de azt nem remélhettem, hogy ilyen kirándulásra vállalkozna… Lajos ismerte jobban T. Barátomat, aki meglepetésemre elutazott Komádi-Kutastanyára. Sőt, hajdani rabtársam túl kalandos életéből néhány epizódot meg is örökített az Új Tükör hasábjain…

A rabság persze akkor is rabság, ha a sétálóudvar Komádi környékén tágasabb volt, mint Vácott. Lajos, eléggé érthetően, egyre türelmetlenebb lett, szeretett volna a kényszerlakhelyről, magyarán a kitelepítésből Pestre visszakerülni. Én újra Aczélhoz fordultam, előbb személyesen agitálva őt, majd levélben is, melyet 1985. február 27-i dátummal írtam s küldtem el: „Engedje meg, hogy szóbeli jelzésem után írásban is kérjem, legyen szíves interveniálni Nagy Lajos egykori elítélt ügyében.” Újra hivatkoztam az eset várható nemzetközi hatására, Nagy idegállapotának nyugtalanító romlására. Ismertettem a közben hatvanévessé lett exrab és aktív kitelepített nekem is megírt óhaját, mely szerintem is „jogilag indokolható”: miután kitöltötte minden büntetését, lehessen szabad végre, kényszerlakhely nélkül. „Én remélem – írtam mintegy közvetett kötelezettséget is vállalva –, hogy élete befejező szakaszába érve Nagynak lenne annyi józansága, hogy csendes visszavonultságban éljen.

Nagy L. címe jelenleg Berettyóújfalu, kórház, idegosztály.”

Ma újra olvasva a fenti levelet, borzongás fog el az „élete befejező szakába érve” kifejezéstől: Aczél ugyanis erélyesen interveniált a BM-BV hatalmasságoknál, s a hatóságok törölték a kényszerlakhelyre szóló végzést, régi sorstársam végre szabadult – majd néhány nappal (héttel?) később meghalt… Elhagyva a kórházat, Kutastanyán elkezdte szervezni Pestre utazását, elrendezte helybéli ügyeit, s egy este, baráti búcsú után hazafelé kerékpározva, leesett a gépéről, fején olyan súlyosan sérült meg, hogy a helyszínen meghalt. Esetleg szívroham miatt zuhant le a bicikliről… Vagy éppen – ezt az ottani barátjának hozzám írt levele sugallta – „ellenségei ütötték le…” Az ellenség körülírása nem hagyott kétséget afelől, hogy informátorom szerint a korábbi fogvatartók valamilyen módon részesek voltak Nagy halálában.

Sajnálom, de ki kell mondanom: mindannak alapján, amit a világ politikai rendőrségeinek üzelmeiről egy hosszú élet során megtudhattam, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerekről legyen szó, nem tarthatom elképzelhetetlennek a fenti sugallatot. De bizonyítottnak sem. Harmincegy évi rabság után, melyet két évi de facto internálás követett, maga az évtizedeken át várva várt szabadulási hír is megölhet egy rabot, kivált akkor, ha már előzőleg hosszú időn át gyógyszerek tartották működésben szívét.

A rab című versében Petőfi, akit – nem ok nélkül – rendkívüli mértékben foglalkoztattak a börtönhistóriák, épp egy ilyen szabadulást ír le (mellesleg említve; koltói nászútján született a költemény). „Lenn az élők nagy koporsójában, a börtönben”, csak azért nem ölte még meg magát a „régi, régi rab”, mert „egyetlen társa, a reménység” éltette, hogy egyszer még szabad lesz:

 

Múljék itt bár életének fele, Hátralevő megmaradt felét az Édes szabadságban tölti le.

 

S egy napon jött végre a várva várt hír, hogy „utószor van ma ott alatt”, föld alatti zárkájában:

 

Nyílik, nyílik ím a börtönajtó… Leveszik kezéről a vasat… Fölsikolt és összerogy… örökre… Örömében szíve meghasadt.

 

Nagy Lajos nem életének felét, hanem több mint felét töltötte fogságban, s ez az egész kálvária egy aprócska izgatási üggyel kezdődött, nem súlyos ítélettel. A többit a börtönben gyűjtötte össze, makacs „visszaesőként” újabb s újabb paragrafusokat sértve meg. Formailag bizonyára meg lehetett indokolni minden egyes verdiktet, de nincs olyan értelmes és tisztességes jogász, aki hajlandó volna e 33 évi összbüntetést igazságosnak vagy akárcsak ésszerűnek minősíteni. Még akkor sem, ha egyik tárgyalásán Nagy, túlságosan is bősz haragra gerjedvén, egy írógépet vágott a bíróhoz (vagy esetleg csak próbálkozott ilyesmivel). Ezt az incidenst egyébként az illető Igazságügyi Fő Személy könnyen elkerülhette volna, amennyiben nem vállalkozik arra a szennyes szerepre, mely a Rákosi, majd Kádár elrendelte politikai perekben várt minden egyes hatósági közreműködőre.

A francia burzsoázia elfogultsága és rettegése tükröződött abban, hogy Louis-Auguste Blanquit összesen három és fél évtizeden át tartotta börtönben. De Blanqui – akár tetszik ez némelyeknek, akár nem – világtörténelmi szereplő, az ébredező munkásmozgalom klasszikus alakja, 1870 októberének egyik vezére, teorikus munkák alkotója – a polgári Franciaország okkal félt tőle. Miként a cárok a legendás Luganskytól, akit egyfolytában 46 éven át szörnyű börtönökben őriztek, mert az ismétlődő lengyel felkelések miatt nem merték megkockáztatni egy rettenthetetlen forradalmár elengedését. De a tanulatlan ifjúként sittre vágott Nagy Lajos miféle veszélyt jelenthetett a Kádár-rendszernek? Börtönbéli csínytevésekért illik egy embert évtizedeken át fogva tartani?

Kérdéseim, tudom, szónokiak. Kádár aligha tudott arról a rabról, akit soha fent politikailag egyáltalán nem jegyezhettek, legfeljebb akkor hallhatott róla, ha az utolsó felvonásban Aczél hozzá is fordult ez ügyben. De már Saint-Just megmondta: senki sem uralkodhat ártatlanul. Aki hatalmában „mindenható”, mindenért felelős, azért is, amiről nem tudott. S kétszeresen felelős, ha – mint Rákosi és Kádár is – kijárta a maga börtöniskoláját.

Régen is tudtam, hogy az antik orvosi felfogás szerint a test nedveinek aránya és keveredése, a humor sokban meghatározza az ember jellemét, természetét. Igazából a sitten értettem meg, hogy a humor ennél is fontosabb, a szó szoros értelmében életben tartó funkciója van. A sápkórosok, a szüntelen lamentálók, az egerek itatói gyorsabban gyengülnek le a börtönben, mint a tréfamesterek, vagy legalábbis viccbefogadási készséggel megáldott rabok.

Nem akarom azt állítani, hogy én sosem sírtam. Minden erőmet összeszedtem, hogy Vida Ferenc őlegfelsőbb bírói személye előtt el ne érzékenyüljek, az ítélet után egy ideig éppenséggel madarat lehetett volna fogatni velem, hogy megúszom kilenc évvel (amint erről már részletesen írtam), de később többször is akadtak letört perceim, óráim. Nem egyszer szemlélgettem a börtön belsejét, honnan lehetne egy ügyes ugrással véget vetni az egész reménytelen kínlódásnak – mint szegény Szigethy Attila tette. (Ha igaz, s nem mások repítették le az emeletről…) Különös módon csak álmomban sírtam – például a csalitartó kannában letartóztatásom előtt télre kihelyezett kishalak miatt, akiket szerettem volna kiszabadítani. Gyötrő vergődésekben teltek el a „beszélő” utáni éjszakák is, vagy ha egy-egy rabtársam haláláról kaptam „fülest”.

Alkatomban mégis örökké derűs édesanyám génjei voltak az erősebbek. Ha jó cellatársakat fogtam ki, nem fáradtunk el a viccek, pletykák, anekdoták mesélésében, egymás megtréfálásában. A belső elhárítás szüntelenül cserélgette a zárkák lakóit, nyilván a vamzerek, vagyis a besúgók hatékonyabb felhasználása érdekében is. Ilyenkor azon szurkoltunk, kit, kiket kapunk új lakótársul, egy méla Jacques-ot vagy valami mókás fickót – egy idegbeteg, netán melankóliás valóságos sorscsapásnak számított.

Mivel a BV – akár üzleti érdekből, akár „humanitárius” megfontolásból, vagy mindkét célzattal – dolgoztatta a rabokat, a munkahelyeken új ismeretségek, vagy éppen barátságok szövődtek, s ennek a minitársadalomnak legendáriuma is támadt: részletes infókat kaphattam olyan rabtársaimról is, akikkel személyesen sosem találkoztam, de bekerültek valamiért a közfigyelembe. Mint például az a köztörvényes, aki szintén nem politikai ügyekben lecsukott atyja után jött Vácra, s időnként módszeresen kanalat nyelt. Minden csekélységért, például ha nem mehetett moziba. Ez utóbbi szórakozás a jó munka jutalmának számított. (Én csak egyetlen magyar filmet láttam bent, a Két emelet boldogság című, habkönnyű tákolmányt, de mások többször is részesültek ilyen kiváltságos műélvezetben.) Kanálnyelésre pitiáner ügyekben is hajlamos sorstársunk az udvar tisztogatásában működött közre, s már kilenc alkalommal varrták vissza a gyomrát, ha igaz, de jókedvű hírhozóként, pletykahordozóként működött köztünk.

Az értelmiségiek között Fazekas György volt a tréfamester. Már 1944 végén, vagy 45 elején megismerkedtünk Miskolcon, ahová ő szovjet katonaruhában érkezett vissza, miután előzőleg munkaszolgálatosként temetgette az elesett honvédeket, majd átállt az oroszokhoz. Később a sajtóban együtt működtünk a „nagyimrés” ellenzékben, sőt egy alkalommal „ellenséges” összejövetelen is találkoztunk Nagy Imrénél, amint ezt Vida Ferenc még ítéletem indoklásában is jónak látta hangsúlyozni. A Nagy-csoport elrablásáról, a jugoszlávok kétkulacsos magatartásáról, a romániai deportálás viszonyairól Fazekastól és Vásárhelyi Miklóstól szereztem először érdemi ismereteket.

Ez az elrablás és deportálás teljesen török mintájú aljasság (v. ö. Török Bálint históriájával), a menedékjognak példátlanul szennyes megsértése, és a román kommunista párt történetének is egyik örök szégyenfoltja – ebben persze teljes volt az egyetértés Gyurival. Ő azonban nem elégedett meg a szörnyű história újabb részletezésével, hanem teljesen beleélte magát abba, hogy büntetésének tíz esztendejét „igazság szerint” nem 1957. márciusi, Snagovban megrendezett letartóztatásától kellene számolni, hanem már 1956. november 23-ától, vagyis a jugoszláv követség elhagyásakor bekövetkezett elrablásuktól. Amikor én – teljes együttérzésem hangsúlyozása mellett – azzal érveltem, hogy Snagovban mégiscsak jobban éltek, mint mi Vácott, s ő különben sem fogja letölteni a tíz esztendőt, Gyuri behergelte magát, hogy igenis nem engedi veszni hagyni azt a négy hónapot sem, mert a jobb étkezések plusz italok ellenére Snagov is csak börtön volt és így tovább.

– Kérned kellene a belügytől, hogy számítsák be nektek a snagovi kalandot is – uszítottam álnokul, mire ő felhevülve hajtogatta, hogy igenis kérvényt ír ez ügyben. Amit persze tudtommal sosem írt meg, de én pótoltam mulasztását, s az ötvenes évek első felének csasztuska-stílusában alkottam egy „Fazekas-kérvényt”. Egy „szerző” ne dicsekedjék, legyen szerény, mint a harmatos ibolya, de annyit elárulok, hogy Gyuri lelkesen nevetett, amikor a fordítóknál felolvastam alkotásomat… A többi rabról nem is beszélve.

Aztán elfeledkeztem az egészről. Én lepődtem meg a legjobban: 1991 júniusában rég halott barátom özvegye elküldte a csasztuska egyik kéziratát, melyet egy korábban szabadult barátom készített, s adott át a még hamarabb póterra került Fazekasnak. Nem mint verset, hanem mint a börtönévődések, tréfálkozások egy dokumentumát, idegépelem a szöveget.

 

Alulírott, Fazekas György, tisztelettel kérem: a snagovi intermezzót számítsák be nékem. Ama helyen szenvedésim Olyan fokot értek, Aminőt még nem éltek át Soha elítéltek. Először is: az a villa, Amelyben tanyáztam, Szecessziós stílusú volt, Mit mindig utáltam. Az ebédlő – ízléstelen, A társalgó – hagyján, De nem esett jól a fekvés Zord zárkám pamlagján. Mert áthallék a szomszédból A sok gyerekbőgés, Aztán meg, ha elcsitult az, A nagy nászi hörgés. Hát a mozit minden este Ki bírja ki, kérem? A snagovi intermezzót Számítsák be nékem. Nem mondom, az italszekrényt Nem zárták be kulcsra, De mit ér az, hogyha mindig Büdös volt a cujka? Az ebédet – nem szőrözök – Ki lehetett bírni, De megkérdem: az ezüsttált Mikor érte smirgli? Látható, hogy nem is volna Méltányos csak szimplán – A snagovi intermezzót Számítsák be duplán!

 

Egy kedves rabtársam ismerősnek tűnő kézírásában maradt fenn a „kérelem”, alatta zárójelben ez a szöveg olvasható: „Fekete Sándor verse, Gyűjtő, 1960.”

Valójában a másolat készült a Gyűjtőben, hiszen Fazekas Gyurit csak Vácott szórakoztathattam snagovi kalandjainak persziflázsával, ő onnan szabadult 1960 tavaszán. A váci viszonyok közepette le sem mertem volna írni a szöveget – a fordítói munkán kívül eső papírkoptatást ugyanis ott és akkor épp nem nézték jó szemmel… A korábban már említett éhségsztrájk mértéktelenül felbőszítette az őrséget.

„Lelkemre rovom e dal sorait” – írta Illyés a harmincas évek második felében, amikor őrizetben volt néhány napig, s elvettek tőle „ceruzát, papírt”. Tőlünk nem vették el az írószerszámokat, mert már elítéltek bennünket, s dolgoznunk kellett, történetesen éppen fordítói munkát végeztünk, melyet mégsem lehet eredményesen csinálni papír, írószerszám, sőt írógép nélkül. De a papírral el kellett számolni, hipiskor elszedték a magáncélú irományokat (ha meglelték…). Így hát az illyési mintát legalább ebben követve, én is „lelkemre” róttam bökverseimet, melyek iránt némi társadalmi igény mutatkozott a Fazekas számlájára elkövetett rímes évődés után. „Írtam” egyik-másik őrről, tisztről, sivár életünk néhány jellegzetesen ostoba szabályáról, s aztán meghittebb munkahelyi vagy zárka mulatságokon, melyek igazi célja az idő múlatása volt, elő is adtam rímelvényeimet, mint akit „a siker elkapatott”.

Sajnos, nem mindenki tudja elviselni, ha nevetnek rajta, s így esett meg, hogy szatirikus hajlamaim miatt tartós haragba kerültem egy régi barátommal. A sértett – nyugodtan mondhatom – hivatásának rendkívül talentumos megszállottja volt, művelt s környezetét művelő kivételes lény, de a börtönt a szokásosnál is nehezebben viselte, fölöttébb törékeny fizikuma s még sérülékenyebb lelke és idegrendszere miatt. Boldog voltam, amikor egy zárkába kerültünk, de néhány hét után lelki betege lettem annak, hogy barátom milyen elviselhetetlen szokásokra rögzítette be magát. Hárman voltunk együtt, s ketten szenvedtünk azért, hogy neki, a harmadiknak ennyire irányíthatatlanná vált a szervezete, idegrendszere. Bánatomban róla is alkottam egy kis szatirikus színpadi jelenetet, kivételesen le is írtam, s munkahelyi csoportunkban előadtam a három hangra alkotott rádió nélküli „hangjátékot”.

„Egy éjszaka az 55-ösben” – ez volt a mű címe, nem ismertetem a részleteket. Később oldalanként kicsempésztettem az öt kéziratpapírt kitevő opust, de csak egy lap jutott el feleségemig, a többit nem adták át neki a szabadulók, vagy mert elvették tőlük, vagy mert jobbnak látták maguktól beszolgáltatni a „szíjjat”, vagyis a fekete levelet az illetékes operásnak. Valahányszor ez az egy oldal a kezembe került később, mindig lelkiismeretfurdalás szállt meg szatirikus irományom miatt, mert ennek a csacskaságnak következtében évekig nem beszéltünk egymással. Már kamaszkoromban megtanultam József Attilától, hogy „örökre összeveszhet egy semmiségen két örök barát”, de én aztán csakugyan nem hittem volna, hogy „vélem is megeshet, ami a halálnál ostobább”.^(*)

De mindez már csakugyan a Gyűjtőben esett meg, ahová a BV-től megszokott hirtelenséggel 1960 nyarán a 476-osokat átzsuppolták. Pontosabban: több más kategóriába sorolt rabbal együtt telepítettek bennünket vissza az „anya-börtönbe”, de én főleg az enyéim sorsát figyeltem. Az ilyen mozgatás mindig pánikot kelt vagy reménykedést – a pesszimisták és rezignáltak (ez utóbbiak közé sorolhattam magam), felkészülnek a rosszabbra, az, optimisták tömeges szabadulásban reménykednek…

Ezúttal kivételesen a derűlátóknak lett igazuk: a Gyűjtőben lassú, de érzékelhető javulás állt be elkomorult életünkben. Akkor persze nem tudtuk – legyek szerényebb: én nem tudtam – mire vélni az őrség szelídülését, némely tisztek már majdnem emberi hangvételét, később éppenséggel szinte cinkosan elnéző viselkedését egyik-másiknak. Freud mester bölcs észrevétele szerint mindig csak az idők múltával értjük meg mi és miért történik velünk úgy, ahogy történt. Én is csak sokkal később győződhettem meg arról, hogy kis hazánkban a börtönviszonyok is a legfelsőbb irányítástól függtek, sőt olykor a világtörténet alakulásától.

Minderről persze semmit sem sejthettem akkor, 1959-ben, de még 60-ban sem, amikor újra visszafuvaroztak bennünket a Gyűjtőbe. Ahol egy ideig épp úgy bántak velünk, mint korábban… A megnyugtató csak az volt, hogy továbbra is fordíthattunk, ami az egyéb munkákhoz képest üdülésnek számított, s a napi 4 azaz négy forintos „bér” megszerzését is lehetővé tette. Egy feleségemnek írt levélből még azt is meg tudom állapítani, hogy 1960. július 17-én már Pesten voltunk. S azután őszig semmi sem történt velünk, amiről érdemes volna szólni. Legfeljebb hangulatom jelzéséül idézhetek egy passzust levelemből.

Édes!

26 éves vagy és én nem lehetek Veled! Sokat tanultam az elmúlt 21 hónap alatt, olyat is, amit kint talán csak sokára értettem volna meg, de mindez a szellemi-eszmei gyarapodás kárpótol-e egyetlen elveszített tekintetedért, egyetlen közös pillanatunkért? Rettenetes árat fizetek a hiúságért, az „én majd megmutatom” értelmiségi gőgjéért: elveszítettelek, hosszú időre – talán annál is hosszabbra – Téged s talán a fiamat is, mindent, ami ér valamit az életben. De ne búsuljunk! Van még erőd egy és néhány születésnapig? Úgy érzem, nekem lesz. Szaporodó fizikai nyavalyáim és szinte kamaszkori hévvel fel-feltörő pesszimizmusom megfékezésére általános testi-lelki újjászervezésbe kezdtem: nem akarok és nem fogok a börtönben kimúlni, el akarok érkezni Hozzád, hozzátok, nem akarom, hogy miattam veszítse el értelmét a mi nagy találkozásunk…

Ha sikerült testi-lelki „újjászervezésem”, abban nem kis része volt annak, hogy lassan-lassan enyhébb szelek kezdtek fújdogálni északkelet felől, s a hazai klíma is javult, azt ígérve, hogy túl lehet lépni a szovjet olvadás újabb szakának korlátain. A fentebb már citálgatott MSZMP PB-jegyzőkönyvek utólagos ismeretében ma már világosan kirajzolódik előttem e börtöneinkre is kiható folyamat. Épp 1960-ban kezdődött az első kinti vizsgálat Rákosi ügyeiben, Kádárék Aczél Györgyöt és Nógrádi Sándort küldték ki a Szovjetunióba, népünk bukott atyjának megvallatására. Idehaza is folytatódott a hazug perek revíziója. S minél több szörnyűségre derült fényt, annál inkább elszánta magát a pártvezetés Rákosi-ellenes magja a tanulságok levonására.

Kádár már 59 tavaszán egy KB-ülésen nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy a belügyesek túl sokat engednek meg maguknak. Zárszavában elmondta, hogy egy év alatt 13 ezer (!) fegyelmi ügyet tárgyaltak, minden második BM-es fegyelmi elé került, részegség, fegyelmezetlen nőügyek, garázdálkodás miatt: ez rettenetesem sok fegyelmi. Az okokról nem beszélt, pedig azok nyilvánvalóak. Ismeretes, hogy a sírásók körében mennyire gyakori az alkoholizmus – egy nehezen elviselhető munkának elég szükségszerű következménye ez. Az akkori belügyi munka bizonyos tekintetben még riasztóbb lehetett az ártatlanok tízezrei ellen szervezett hajtóvadászat, s kivált főleg a vidéki kapitányságokon tomboló erőszak miatt – nem csoda, hogy a rend, „a szocializmus” éber őrei közül sokan folyamodtak a lélekerősítők folyékony változatához. (A zárszót a KB 1959. március 6-i ülésének szig. biz. jegyzőkönyve alapján ismertettem.)

Hiteles forrásból tudom, hogy a kádári figyelmeztetés csak növelte a pártfőtitkárral szembeni BM-es, BV-s ellenszenvet. Az apparátus jelentékeny része Rákosihoz húzott, érthetően gyűlölte saját bűneinek hánytorgatását, s amikor 1960-tól kezdve Kádárék elszántabban kezdték firtatni az 50-es évek első felében elkövetett atrocitásokat, a „bűnüldözők” jórészének indulatai olyan fokot értek el, hogy Kádár, az egykori belügyér, hajdani minisztériumába már a lábát sem kívánta betenni.

Gerő igyekezett „pártszerűen” mosakodni (a szennyest tagadni vagy másokra kenni a piszkot), de Rákosi konokul tagadott, makacs ellentámadásokat engedett meg magának, s időnként feljelentgette Kádárékat a moszkvai vezetőknél – nem sok sikerrel. Kádár végül is, immár önvédelemből is, kénytelen volt elszánni magát a BM apparátusának megtisztítására, s Rákosiék más híveinek is megfegyelmezésére. Az évek során apránként végrehajtott leváltások, elmozdítások halmazát 1962. június 15-én tekintette át a PB, egy különleges KB-bizottság által készített névsor alapján – ekkor a BM szorgosai közül már többen megjárták a börtönöket, vagy régóta civil foglalkozást folytattak…

Amikor 1991-ben alkalmam nyílt a lista feletti kurta merengésre, feltűnt, hogy az adott időpontban 44 hajdani fontos ember a BM-ből már más területen fejtette ki bizonyára nemzeti érdekű képességeit: az egyik a sajtóba került, a másik éppenséggel sajtóosztály-vezető lett egy fontos intézménynél; tekintettel a kibontakozó tévézés fontosságára, többeket a televízióba irányítottak szerkesztőnek, riporternek, vagy egyszerűen „dolgozónak”. Általában a kultúra birodalma gazdagodott leginkább a káderátcsoportosítás révén… A hajdani harcos ügyészek közül öt még a helyén maradt, de hatan már nem dolgoztak az igazságügyben, bírók maradtak tízen, de nyolcat „jó állásba”, ám nem bíróiba vezényeltek.

A listából tudtam meg, hogy a BM vizsgálati osztályának egyik kulcsembere, aki az én vallatásom idején még őrnagyként buzgólkodott (velem viszonylag tűrhetően viselkedett, más kollégáitól eltérően), igazgatóhelyettes lett közben egy fontos zenei intézménynél, a perünkben közreműködő egyik védőt pedig, ki korábban maga is bíró volt, átvezényelték a „listás” vagyis hivatalból választható ügyvédek csapatába. Ahogy az anyag nem vész el, csak átalakul, az ávós rendszerű igazságszolgáltatás is maradt, csak enyhült némileg, mert a szereplők egy részét „átcsoportosították”. Ez a manőverezés később is folytatódott, az 56 utáni fő perszervezők lassan mind elkerültek a cégtől, az egyikből egyetemi tanár lett, a másikból moszkvai nagykövet, a harmadik nosztalgiázó nyugdíjas és így tovább.

Én olyan ember vagyok, hogy amikor Vida Ferenc halálhírét meghallottam – hallani kellett, mert a tömegkommunikáció nem verte nagydobra a hírt, talán mert gyászolni nem látszott ajánlatosnak, holtában belerúgni pedig nem lett volna túl ízléses – szóval olyan lágy lélek vagyok, hogy még örülni sem tudtam távozásának. Egy régi sláger jutott eszembe a szerelem elmúlásáról, s azt parafrazáltam szigorúan zárt családi körben: „Úgy múlt el ez a (…), hogy semmi örömöt nem érzek…” De amikor néhány évvel ezelőtt a fenti listát olvastam, némi, nagyon csekély elégtételt éreztem: ennyit megérdemeltek az urak, ilyen picinyke megaláztatást, mert nem tanulták meg a történelem leckéjét. Azt ugyanis, amit Haynau hallhatott, amikor rémuralma után leváltották: „A borotvát használat után tokba teszik.”

Ha Rákosi majd Kádár véres perszervezői csak „középiskolás fokon” ismerik a történelmet, tudhatták volna, hogy a francia forradalom idejének rettegett közvádlóját, Fouquier-Tinville-t a thermidori fordulat után az elsők között végezték ki, rajongva tisztelt Robespierre-je után. Hogy még Horthy is kénytelen volt – a kellő gyilkolási téboly tomboltatása után – megfékezni különítményes martalócait. Hogy Sztálin szisztematikusan gyérítette politikai rendőrségének vezérkarát, egymás után a föld alá vezényelve a főnököket. Amikor mindezt nem gondolták végig, s mégis jelentkeztek a véres szolgálatra, Rákosi és Kádár terroristái saját bukásukon is munkálkodtak – legtöbbjének szerencséje volt, hogy túlélőként jövedelmező posztokon nosztalgiázhatott a hajdani szép időkről.

Mindezt pedig nem csupán azért iktattam ide, mert talán nem közismertek a fenti tények, hanem főleg azért, mert a belügy és igazságügy lassú rendezgetése drámai hatást tehetett az apparátusra. Minél inkább előre haladt a káderek átcsoportosítása, annál nyilvánvalóbbá válhatott a bévések tisztjei és beosztottjai számára, hogy a verésig fajuló szigor napjai elmúltak, hogy bizonyos fokig… talán… esetleg… a rab is embernek tekinthető, hogy már nem érvényes a régi jelszó („Ne csak őrizd, gyűlöld is!”), hanem esetleg gondolni érdemes arra, hogy egyszer talán számot kell adni kinek-kinek a rájuk bízott emberekről… Azok a smasszerek, akik alkatuknál fogva nem tartoztak a dühöngők közé, érzékelhetően megértőbbek lettek, de még a vadabbak viselkedésében is tapasztalni lehetett némi visszafogottságot.

Feltételezhető, sőt valószínű, hogy új emberek is kerültek a büntetés-végrehajtás gépezetébe, vagy valamilyen felsőbb utasítás is születhetett arra, hogy humanizálni kell a „bánásmódot”. Erre pillanatnyilag nincsenek adataim, legfeljebb egy emlékemet idézhetem fel. 1960–61 táján történhetett, hogy általános rendcsinálási, „körzet tisztítási” parancsra rendbe kellett tenni a börtönt, a zárkától az udvarig, minden egyes „csillagban”. Megbízható fülest kaptunk arról, hogy bizottság fogja meglátogatni a börtönt, a viszonyok megvizsgálása céljából. Egy szép napon aztán kivezényeltek bennünket a zárkákból, s a folyosón sorba kellett állnunk, vigyázzállásban, az előírás szerint levett sipkánkat hátratett kezünkben tartva. Ez a sipkalevevési ceremónia mindvégig mániájuk volt a börtön tisztjeinek, őreinek, sőt polgári alkalmazottainak is.

Így strázsáltunk, nem tudom már mennyi ideig, amikor vasajtók, rácsok csapódása hallatszott, s belépett egy talán tízfőnyi csapat, hogy méltóságteljesen elvonuljon előttünk. Már messziről megakadt a szemem hajdani népi kollégista társamon, aki előkelően komor képpel díszlett a közeledő csapat élén. Annak idején is jogásznak készült (bocsássa meg nekem minden érintett, de ezt a szakmát, netán tudományt, kora gyermekségem óta idegenkedve szemléltem), ennek ellenére nem voltunk rossz viszonyban. Egymásra néztünk, tudtam, hogy felismert, ezért tüntetően nem hajtottam fejet, ő egy pillanatra lassított (vagy csak én éreztem úgy), s többé nem láttam. Azóta sem, csak a tévében. Híres, ma is fontos posztot betöltő jogász lett belőle, míg nekem szabadulásom után de jure tíz, a nyugatra utazás konok tilalmát tekintve de facto tizennégy évig állampolgári jogaim sem voltak, a börtönidőkről nem is beszélve. Ha az a bizottság akkor mégis szerepet játszott a megtorlás enyhítésében, ami lehetséges, azt kár volt mind a mai napig eltitkolni.

Egyébként persze nincs túl nagy jelentősége az ügynek. A népi kollégisták egysége ugyanolyan mítosz volt, mint az összes többi e századi kitaláció, mint például az „ötvenhatosok szent egysége”, mely ama forró napokban sem létezett mondjuk Nagy Imre és Dudás között, Maléter és a Pongrátzok között. A vereség után, főleg a börtönben, érzékelni lehetett a nagyimrések és a többiek közti szolidaritás erősödését, de ma már ez is csak puszta emlék. De térjünk vissza újra a múltba, a 60-as évek elejére.

Máig sem tudom, hogy kinek, kiknek juthatott eszébe a börtöniskola, csak azt tudom rögzíteni, hogy a szervezés 1960 novemberében kezdődhetett. Valahol úgy döntöttek, hogy a szocialista börtönügynek a kapitalistáétól különböznie kell abban is, hogy a büntetés-végrehajtás az alacsony képzettségű, vagy éppen analfabéta rabok iskoláztatását is biztosítja. A Sibrik Miklós utcai általános iskolát kérték fel (bízták meg?) a Gyűjtőben felállítandó általános iskola megszervezésére, mégpedig egy olyan elképzelés szerint, hogy az irányító tanerőket a Sibrik utcai tanárok biztosítják, de a csíkosruhás bentieket is foglalkoztatni kell. Úgy emlékszem, közülünk először Mérei Ferenccel beszéltek, aki azonnal javasolt engem is.

Bárhogy volt is, egy napon beállított nevelőtisztünk a fordítói irodára, s többünket maga elé rendelve, megkérdezett bennünket, igaz-e, hogy tanárok vagyunk, illetve voltunk annak idején. Én is igent mondtam, de hamar kiderült, hogy esetem némileg komplikált, ugyanis nincs tanári diplomám… Németh főhadnagy, aki határozott jóindulatot mutatott irántunk, elképedve kérdezte:

– Ha nincs diplomája, hogyan taníthatott? És hol?

– Csak főiskolákon – válaszoltam szerénységet mímelő öntudattal. – Mert az egyetemet nem végeztem el.

Nem részletezem a dialógust. A főhadnagy annyira csodálkozott különös pedagógusi pályámon, hogy engedélyt adott soron kívüli levélírásra, szerezzem be a szükséges igazolásokat.

…Megesik az emberrel, hogy életében a legkönnyelműbb vagy éppen ostoba lépései válnak egyszer hasznára. Velem mindenesetre ez történt. 1945-ben vettek fel a Pázmány-egyetem magyar–olasz szakára, s négy tanévet több-kevesebb szorgalommal el is töltöttem ott. Tanáraim közül igazából csak Horváth Jánost respektáltam, egyszersmind azonban eszmei ellenfelemnek is tekintettem őt – nem tudtam megemészteni a gúnyt, amellyel nagy Petőfi-monográfiájában Az apostolt csepülte. Ráadásul olthatatlan vágyat kezdtem érezni a színpad iránt, nem színészként persze, hanem szerzőként és rendezőként, s így 1948 őszén otthagytam a Pázmányt, s beiratkoztam a Színművészeti Főiskolára, rendezői szakra.

Alig töltöttem ott egy-két hetet, amikor váratlanul behívtak katonának az orosházi XII. honvéd gyalogezredhez. Talán azért, mert a Pázmány jelentette, hogy nem iratkoztam be az ötödik tanévre, s így katonai szolgálati mentességem már nem érvényes, esetleg azért, mert a NÉKOSZ-válság idején szerzett ortodox ellenségeim bosszút akartak állni rajtam. Még aznap elpanaszoltam bajomat Szőnyi Tibornak, az MKP akkori főkáderesének, aki a népi kollégistákhoz húzott, szemben a DISZ vezéreivel. Aznap délután már a Petőfiről elnevezett tiszti akadémia történelemtanára voltam, hadnagyi rangban…

Nem szaporítom a szót – ugyanebben a tanévben még két főiskolán bíztak meg oktatói feladattal, a Gyógypedagógián szociológiát tanítottam (ez a marxizmus fedőneve volt akkor), a Pedagógiai Főiskolán pedig világtörténetet, ami természetesen a francia forradalom történetének magyarázatát jelentette. Mindenről s még egyebekről (például arról is, hogy a Pázmányból Eötvös-egyetemmé lett intézmény újságíró szakán előadásokat tartottam az 1952–53-as [?] tanévben), kértem az igazolásokat a feleségemnek, Mártának írt rendkívüli levélben. Ismertem annyira az intézményeket, hogy sok illúzióm ne legyen, ezért külön felhívtam a figyelmét a legvalószínűbb megoldásra, s azt is tudtam már, hogy a letartóztatásomat követő házkutatás során mennyi papíromat zabrálták el a politikai rendőrség tisztjei, ezért ezt írtam Mártának okmányaimról:

„A kéznél levőket azonnal kérem címemre elküldeni. Ha nincsenek kéznél, a legkönnyebb a Gy. Ped. Főiskoláról Méreiné tanárnő révén igazolást szerezni főiskolai előadói munkámról, de meg kell lenniük az eredeti minisztériumi papíroknak is.”

Levelemet november 16-i keltezéssel írtam. Mártát természetesen hol áltató-kitérő szavakkal utasították el, hol nem is válaszoltak, de Méreiné, Feri felesége azonnal szerzett igazolást: november 19-i dátummal a derék Bárczi Gusztáv főiskolai igazgató saját aláírásával hitelesítette, hogy az 1948–49-es tanévben a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán „mint meghívott előadó a Szociológia tantárgyat” oktattam. Márta a papírt azonnal bevitte a Kozma utcába, a Gyűjtőbe, három nap múlva szüleimnek levélben az egész börtönéletemet enyhítő új munkahelyről számolhattam be.

Kedveseim!

Kapkodva írok, a munkahelyi változásommal kapcsolatos izgalmak közepette. Most kezdődő pedagógusi munkámmal kevesebbet keresek ugyan, de remélhetőleg több időm lesz a tanulásra. Ami nagyon rám férne, mert az utóbbi időben döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok még éppen saját, történelmi területemen. Édesanyám, jól vagy-e? Vigyázz nagyon az egészségedre, meg a Mihályéra is. (…)

Most van 16 éve, hogy nekivágtunk a Bükknek.^* Megbántad, Mihálykám? „Megérte-e vagy meg nem érte, késő van már, mit bágyasszunk érte…”^* Akárhogy is van, nem tehettünk másként. S ha már ott vagyunk, ahol 16 évvel ezelőtt, vagy rosszabb helyzetben, ez sem ok a búsulásra.

Tolsztojnak egy meséjében van két testvér, az egyik otthon marad, a másik világgá megy, mindenféle kalandon esik át, hőstetteket hajt végre, királya lesz egy távoli népnek, de azok elűzik, s végül nyomorban megy haza, ahhoz, aki gyáván otthon kuksolt, s most így szól hozzá: látod, összemászkáltad a világot, s a végén még rosszabb neked, mint nekem. Mire a vándor: lehet, de én közben éltem, te meg csak vegetáltál… Így vagyunk mi is, s végül is ez az emberhez méltó élet, Írd az emlékeidet! Pihenjetek, s vigyázzatok nagyon arra, hogy a családi „örökös” ne elkényeztetett puhány legyen, mert minden jel szerint nagyon kemény életre kell felkészíteni őt. Egy börtöntöltelék fiát spártai módon kell nevelni, hogy megállhassa a helyét. (…)

Kicsi fiam! Egyszervoltholnemvolt, volt egyszer egy kisfiú, akinek az apja messzi idegenben raboskodott. Egyszer eljött hozzá a Mikulás s azt mondta: akarod-e kisfiú, hogy neked is legyen édesapád, mint a többi gyereknek, aki elvisz kirándulni, horgászni, csinál neked bodzapuskát, parittyát, sárkányt? Akarod-e, hogy édesapád rabsága hamarabb érjen véget? Ha akarod, akkor légy szófogadó és engedelmes, szorgalmas, s akkor a Fő-Főhivatalban azt fogják mondani: ez a jó kisfiú megérdemli, hogy legyen apja, s el is engedik rab apját. Tudod-e kisfiam, kikről szól ez a kis mese? Ha tudod, akkor hallgass a mese tanulságára. Én már építem azt a kis motoroshajót („Miki” nevezetű horgászcirkálót, atommotorral és üveghorgászbottal, csodaorsóval és csokoládékészítő géppel), amelyen majd bejárjuk a nagy vizeket. Szeretettel csókol s szeretne már kirándulgatni – apád.

A fenti levél tartalma s hangvétele talán jelzi az ily ügyekben tapasztalatlan t. Olvasónak is, hogy nem ment át az ellenőrök kezén, „szíj” volt ez is… S talán az is kiérződik belőle, hogy milyen erős – túl korai – remények éltek bennem akkor az érzékelhető enyhülés távlatait illetően…

De térjünk vissza a börtöniskolához: kikből is állt végül a tantestület? Két fő részlegből: a „szabadokból”, vagyis a Sibrik utcai iskola rendes tanáraiból, s belőlünk, csíkos ruhásokból. A kintiek nevét nem ismerem, csak igen ritkán kerültünk olyan helyzetbe, hogy egyáltalán köszönhettünk nekik – főleg a hölgyeknek. Szegények, ők is elég ijedten néztek ránk véletlen találkozásaink alkalmából. Annál többször láthattuk a raboktatás főirányítóját, az egész ügylet szervezőjét – csak a vezetéknevére emlékszem, Pálnak hívták, a rangját elfelejtettem.

Engem nem tüntetett ki érdeklődésével, ezt nem is bántam. Velem kimérten viselkedett, olykor hidegen, de a legtöbb bévéstől eltérően a rabokkal szembeni gyűlöletet nem igyekezett tüntetően a képünkbe sugározni, talán nem is lobogtak benne ilyen indulatok. Halvány emlékem szerint kandidátusa volt a neveléstudománynak (vagy csak később vált azzá?), de ez nekem nem sokat mondott: az ötvenes-hatvanas évek kandidátusai, nagydoktorai és akadémikusai közt oly sok tudatlan, pusztán a politikai csúszás-mászás-törleszkedés mesterségében jártas karrierista akadt, hogy számomra e címek önmagukban semmit sem jelentettek. Ha egy országban egy Nemes Dezső akadémikus lehet, akkor e címnek többé nincs értelme.

Pál egyébként jó képességű embernek tűnt a szememben, s kivált az tetszett benne, hogy nem igyekezett pedagógiai vagy egyéb intelmek zuhatagával elkábítani bennünket egy végül is emberfelettinek aligha minősíthető munka ürügyén. Úgy emlékszem, hogy elsősorban Mérei Ferenc imponált neki, ezt természetesnek tartottam. A tantestület zebraruhás felének választás vagy kijelölés nélkül is, mintegy magától értetődően Mérei volt a szaktekintélye – munkásságáról Pálnak is tudnia kellett egyet s mást.

Testületünk másik pedagógiai kiválósága Kardos László volt, a népi kollégiumok legendás főszervezője, az első Kossuth-díjasok egyike. E díj később, ez természetes, némileg devalválódott, de Kardos ezt a kitüntetést Déry, Illyés, Füst Milán, Lukács, Nagy Lajos társaságában, s már halott klasszikusokkal együtt kapta. (A következő évben Mérei is Kossuth-díjas lett.) Akkor még ifjú tanár volt Litván György, de már országosan ismert: 1956 májusában egy nagygyűlésen, szemtől szembe Rákosival, követelte „atyánk” lemondását. S mellékesen, Méreivel együtt mi hárman közös perben szerepeltünk. Talán fölösleges megemlítenem, hogy Litván már jó ideje neves történész, s fő területe épp az 56-os forradalom…

Ügyünknek szoros köze volt Ádám Györgyhöz, aki – már említettem – életfogytot kapott az 56 utáni Kádár-ellenes értelmiségi mozgalomban vállalt vezető szerepért – Gyuri is a tantestülethez került. Korábban a Közgazdasági Egyetemen volt előadó… Lőcsei Pál tudtommal nem tanított, de a Szabad Nép elméleti rovatának vezetőjeként ő is dagasztotta „százezrek kenyerének” elkeresztelt lapunkat, jóvátételül harcos tagja lett a Rákosi-, majd Kádár-ellenes illegális mozgalomnak, s egyik szerkesztője a forradalom alatt megjelent Magyar Szabadságnak. Ha a két életfogytot s a szerényebb büntetéseket összeadjuk, a hat „nagyimrés” együtt 63 börtönévvel képviseltette magát tantestületünkben. Talán nem esem túlzásba, ha azt állítom, hogy korábbi tudományos munkánkat s politikai vállalásainkat tekintve az egész országban nem sok tantestület foglalkoztatott ilyen gárdát.

Illik még, sőt némileg ajánlatos elárulnom, hogy mit tanítottam eme intézményben. Nos, egyedül matematikát. Én szerettem volna magyart és történelmet oktatni, de e két tantárgy közelébe egyikünket sem engedték, ezeket ugyanis, „ideológiai” diszciplínák lévén, nem lehetett „ellenforradalmárokra” bízni. Mivel a középiskolában kitűnőre érettségiztem matematikából és fizikából, a nemszeretem földrajz és biológia helyett a matematikát választottam. Ezt azért is kell hangsúlyoznom, mert szabadulásom után néhány héttel annyira kilátástalannak tűnt az elhelyezkedés, hogy egy Pest környéki általános iskolában szerettem volna munkát kapni, s e végből igazolást kértem a börtönparancsnoktól benti oktató tevékenységemről. Meglepő hamar kaptam meg az igazolást, mely arról szólt, hogy az Országos Börtönben F. S. „1960 első felében fordítói munkát végzett, majd az 1961/62. és 1962/63. tanévben az általános iskola felső tagozatában magyart, földrajzot, biológiát és számtant tanított”. Nos, mint láttuk, ebből csak az utolsó tantárgyat okítottam.

A tévedésnek az lehetett az oka, hogy olyan írta az igazolást, aki nem ismerte a tényleges viszonyokat, esetleg Németh főhadnagy látta jónak minél több tantárgy felsorolását, mert jóindulatú volt irántam, de az is lehetséges, hogy iskolán kívüli irodalmi előadásaim emléke – lásd később – befolyásolta az igazolás fogalmazóját.

Még néhány szót a nebulókról. Növendékeink zöme csakugyan félanalfabéta köztörvényesekből verbuválódott, olyanokból, akik egy-két elemi iskolai osztály után felhagytak a tudományokkal. Később azonban, amikor híre ment a zárkákban, hogy milyen kellemes szórakozás a napi munka után a tanodában társadalmi életet élni, óvatosan jelentkeztek olyanok is, akik befejezték elemi, illetve általános iskolai stúdiumukat, sőt középiskolába is jártak, netán érettségiztek. Mint például az a csendőr, aki kiváló eredménnyel tette le az érettségit (hasznomra és javamra – lásd lentebb).

A tantestület csíkosruhás fele egyetértett abban, hogy smasszernak, BM-esnek igazat mondani legfeljebb a végső szükség kényszerhelyzetében szabad. Tanultabb jelöltjeinket kioktattuk tehát arról, hogy iskoláik abbahagyását felpanaszolva jelentkezzenek tanodánkba. Így azután egyre több olyan diákunk lett, akik némely tantárgyban meg tudtak volna mérkőzni velünk, sőt.

Ez lett a szerencsém. Én ugyanis az érettségi után makacsul kerültem minden alkalmat, mely a mathézisben megerősített volna, s a 62/63-as tanév kezdetén már egyre többször jöttem zavarba, mint megátalkodott anti-Bólyai, egy-egy bonyolultabb egyenlet kibogozása során. Tudván, hogy géhás csendőrünk remek matematikus, valahányszor attól tartottam, hogy egyik-másik levezetés zavarba hozhat, kirendeltem a táblához a leggyengébb matekost, s amikor nem boldogult, a csendőrt szólítottam ki: „Mutasd meg a haverodnak, aki már megint nem készült, hogyan kell megoldani ezt a példát…”

Ennek ellenére már kezdtem megbánni, hogy épp a matematikát választottam, amikor 1963-ban kitört az általános(nak mondott) amnesztia, s én is szabadultam. Egy különben jó humorú író annak idején azt írta, hogy számára 1956. november negyedike a második felszabadulás napja… Nyomában elmondhatom, hogy a 63-as amnesztia nekem kétszeres szabadulást hozott: először kiragadott a börtönből, másodszor kimentett egy fenyegető csődből, mely éles fénybe vonta volna matematikai tudásom korlátait. Ez az az eset, amikor a szerencse csőstül zúdul az emberre.

Annyit még, hogy ebben az utolsó tanévben már kellően fellazítottuk a börtönt. Szabadidőben röplabda meccseket vívtak a tanárok a mérnökök ellen (ők külön osztályban dolgoztak), működött már egy színjátszócsoport is, benne a később fiatalon elhunyt Kassánszky Zsombor egy Csehov-egyfelvonásosban oly gyönyörű menyasszonyt alakított, hogy több rabtól is kapott szerelmes leveleket…

Egyszer aztán, ha már a női nemre került sor, ne feledjem ezt sem, valamelyik főnevelőnek eszébe jutott, hogy a börtön fiatalkorú részlegének leányait is tovább kellene művelni. Ezek – a többségükben ÜTK-ás vagyis „üzletszerű titkos kéjelgésért” elítélt serdülők – azonban mind becsülettel elvégezték az általános iskolát, tehát már ezért sem lehetett visszaíratni őket az általánosba… Így arra az üdvös gondolatra jutottak Okos Illetékesek, hogy időnként irodalmi előadásokat lehetne tartani nekik.

Én voltam az egyik előadó. „A magyar irodalom története Bessenyeitől Petőfiig” címen (azóta is ez a kedvenc korszakom) több részletben fejtegettem literatúránk e fényes korszakát. A lányok türelmesen hallgattak, néha sugdolóztak. Egyszer aztán a második vagy harmadik alkalommal arra a többször ismételgetett kérdésemre, hogy „Lányok, figyelnek?”, a teremben ülő nyolcvankilenc nőnemű nebuló mintegy adott jelre felhúzta a szoknyáját. Erre az alkalomra láthatóan nem öltöttek alsóneműt. Elakadt a szavam, éreztem, hogy ég a fülem, itt-ott kuncogás hallatszott, de a többség komoly, sőt ájtatos képet vágott – alig tudtam folytatni szövegemet. A közönyösen körbe baktató őr észrevett valamit, s rám szólt:

– Mi van elítélt? Nem tudja a sódert?

Erre már nevetni mertek a lányok, s így az őrmester figyelme rájuk terelődött, csendet parancsolt. A teremre derűs béke szállt.

Több kísértésnek már nem lettem kitéve, néhány hét múlva kiléphettem a Gyűjtő kapuján. Dühödt éjszakai kihallgatással kezdődött fogságom, egy feledhetetlen szoknyaparádé jelezte a közelítő véget, végül is kibírtam. Annyit azért hadd áruljak el, hogy legvadabb ellenségeimnek sem kívánok hasonló kalandokat.

1963. március 20-a körül – a pontos napot már nem tudnám megmondani – éjfél után arra riadtam fel zárkánkban, hogy nem messze tőlünk rugdossák a vasajtókat, csörömpölnek a csajkákkal, majd kiáltások hallatszottak az ablakok felől: „Amnesztia! Általános amnesztia! Most mondták be a rádióban!” Nem emlékszem már, hogy a Gyűjtő hányas „csillagjában” tanyáztunk, de az egyre erősödő, mámoros hangzavar feledhetetlenül megmaradt a fülemben, az agyamban, szinte a sejtjeimben is – még ma is át tudom élni az örömöt, amelyet még én is, az örök kételkedő, éreztem akkor.

Nem sokáig persze. Tudtam, hogy több rabtársam fabrikált magának rádiót, az őrség egyik-másik, 1962 után megértőbbé szelídült tagjától szerzett germanium diódák, drótok s cipőpasztadobozok segítségével. Az is hihető volt, hogy hat és fél esztendővel 1956 után végre komolyabb eleresztéseket enged meg magának a győztes rendszer. De mint későn begyűjtött s csak 1959-ben elítélt fogoly, nem vehettem biztosra, érvényes lesz-e rám is az amnesztia. Friss elevenséggel parázslott bennem az egy évvel korábbi április negyedike emléke: akkor határozott üzenetet kaptam Fehér Lajostól, hogy el fognak engedni engem. Hónapokkal április negyedike előtt járták is a börtönt az „operások” (az operatív osztály nevéből képződött a rabszótárnak ez az ékes szava, melyet gyakorlatilag minden civil vagyis politikai rendőrre, belügyesre alkalmaztak a Gyűjtőben, megkülönböztetésül a büntetés-végrehajtás embereitől, akik a smasszer nevet viselhették, beosztásra való tekintet nélkül.) Szóval jártak-keltek az operások, hívogatták kihallgatásra az embereket, vagyis a foglyokat. Én is sorra kerültem, de mit mondjak? – a tárgyalás nem látszott jövedelmezőnek: én tartottam magam ahhoz, hogy továbbra is a szocializmus híve vagyok stb., de ők ennek olyan bizonyítékát szerették volna kicsikarni, amihez nem éreztem magamban képességet, az erkölcsi érzék makacs ellenszegüléséről nem is beszélve. Fölöttébb elbizonytalanodtam tehát Fehér ígéretének megvalósulási esélyeit illetően…

A rossz sejtések gyakrabban igazolódnak, mint a jók. Miközben ama ígéretes nap előtt sorra vágódtak ki a zárkaajtók, s kitörő búcsúkiáltások jelezték a szabadulók ujjongását, én maradtam. Ha előzőleg nem kapom a biztató fülest, nem ráz meg a csalódás, de így néhány kemény éjszaka zúdult rám. Érthető hát, hogy egy évvel később, 63 márciusában, az „operások” hasonló eredménnyel végződő körbejárása után nem akartam újra illúziókba kergetni magam, vagy hogy akkori szótárunkhoz közelebb álló kifejezést használjak, nem szerettem volna ismét pofára esni.

S ahogy múltak a napok, úgy kókadozott lefelé a reményem. Március 28-án egy ajtónyitáskor olyan társamat véltem látni, Fónay Jenőt, aki halálos ítélet után nyert kegyelmet, s belém döbbent – lám, százak mentek már el, már az életfogytosok is sorra kerültek, s Fónay a névsor ÁBC-jében is utánam következik, ez az amnesztia úgy látszik, mégsem „általános”, nekem mégiscsak le kell húznom a kilenc évet… Ami ugyebár – tüstént kiszámítottam – kilencszer 365 vagyis 3285, azaz, Gergely pápa eléggé el nem ítélhető, mert szökőéveket beiktató naptárreformja miatt 3287 napot fog kitenni. Mivel eddig letöltöttem 1623-szor huszonnégy órát, már csak potom 1655 napot kellene kibírnom, s ez esetben messze lehagyom Kazinczyt a sokat emlegetett 2387 napjával… Ha ma… nem ma… mert abbamaradt az eresztés…, ha holnap mégis elengednének, csak 1624-szer 1440 percet nyomtam le, s így Kazinczyé marad a pálma, de ketten együtt sem ültünk annyit, mint a rettenthetetlen Blanqui… Így füstölögtem magamban, vergődve a félálom és a keserű ébrenlét között.

Másnap délelőtt aztán beszólt az őr: „Készülődjön, hazamegy.” 1963. március 29-ét írt a naptára annak, aki ilyen kinccsel rendelkezett, péntek volt. Összepakoltam a cuccot, néhány kedves könyvemet (a többit a maradókra hagytam a spejzolt javak resztijével együtt), átestem az adminisztráción, s megkaptam az eligazítást, mely szerint szabadulásom ideiglenes hatályú, emlékeztettek, hogy az ítélet szerint 10 évig nem lesznek állampolgári jogaim, s újabb „bűncselekmény” elkövetése esetén le kell töltenem az elengedett négy és fél esztendőt is stb., stb. Felhúztam a civil ruhát, mely persze lötyögött rajtam, s délután, valamikor két és három óra között kiléphettem a Kozma utcai börtön addig sosem látott kapuján. (Mivelhogy befelé mindig zárt rabomobilon szállítottak.) Hátam mögött a Gyorskocsi utcában, a Gyűjtőben, Vácott majd újra a Gyűjtőben lenyomott négy és fél esztendővel, előttem az állampolgárságtalanság távlataival, szándékosan lassan, kimérten ballagtam a téren várakozó hozzátartozni tömeg felé. Amikor megpillantottam Mártát, aki egy megtermett bévés (büntetés-végrehajtási) altiszttel társalgott, ő is észrevett, s rohant hozzám. Taxit szerzett – jó napjaik voltak akkoriban a taxisoknak – s elindultunk hazafelé.

– Egy hét óta mindennap itt vártam rád a börtön előtt – mondta a feleségem, könnyek közt simogatva a kezemet. – Ma végre elárulta az az őr, akivel most beszélgetni láttál, hogy hamarosan te következel. Csupa méz-máz ember, rendesen viselkedett.

– Veled – bólogattam. – De meg kellene kérdezni azokat, akiknek akasztás után ő tekerte ki a nyakukat. Mivelhogy ő az egyik hóhérsegéd.

Márta majdnem rosszul lett… S ezen, szabadulásom hosszú percei után először, nevetnem kellett. Bizonyos helyzetekben, lám, még a hóhér is fakaszthat derűt.

Amilyen nehezen jött el szabadulásom várva várt napja, oly keservesen és sokáig küzdöttem az illeszkedés zavaraival. Felkavart mindaz, amiről korábban a ritka levelek és beszélők révén nem értesülhettem, kivált megráztak feleségem hányattatásai, hiszen én okoztam azokat. A transzformátorok tekercseinek szigetelésétől ugyan megszabadult, és sikerült nyomdai korrektorrá avanzsálnia, majd egyre többször meg is jelenhetett a sajtóban is, álnéven, monogrammal, olykor aláírással is. Tekintettel arra, hogy részt vett a Hungaricus stencilezésében, voltaképpen szinte „megúszta” az ügyet. Rákosiék alatt őt is lecsukták volna. De belegondolva abba is, hogy egy időben a magyar sajtó milyen ádázul ostorozta Nyugat-Németországot, ahol a kommunista tanárokat nem engedik tanítani, a rendszer morális tudathasadását némileg megvilágítja oly veszélyesnek ítélt feleségem sorsa is. Aki persze semmiféle veszélyt nem képezett: szabad idejében letartóztatásom után szerzett s időnként vérző gyomorfekélyét kellett gyógyítania, s éjszakai gépeléssel kiegészítenie szerény jövedelmét.

Három és fél esztendős volt Miklós fiam, amikor elhagytam, nyolcéves, amikor újra átölelhettem. Édesanyja és apámék erőfeszítései ellenére, akik fiam számára valóságos személyi kultuszt igyekeztek körém építeni, a gyerek félénken, idegenkedve fogadott. A börtönből egy ideig utazási meséket írtam neki csodás afrikai kalandjaimról, de amikor iskolás lett, jobbnak láttam beavattatni sorsomba, sorsunkba – ha én négyévesen átélhettem a csendőrök éjszakai megjelenéseit zsúptetős vályogházunkban, ő se maradjon érintetlen a magyar történelemtől. Végül is, hála gyermekkori szórakozásom, a gombázás és horgászat felújításának, újra összemelegedtünk fiammal. Egyszer a Velencei-tavon, nagy titokban elmesélte, hogy amikor elsős volt, s megkérdezték az osztályt, ki az ország vezetője, senki sem tudta, rajta kívül, de ő makacsul hallgatott. Amikor anyja faggatta, miért nem jelentkezett, dacosan felelte: „Azért, mert ő csukta le az apámat.” Ami persze némileg egyszerűsített felfogása a történteknek, de jelezheti, miként éli át egy kisfiú a nagyok politikai viszályait.

Apró érdekesség, de talán jelképnek beszédes: elvették apámtól az úgynevezett partizán-telket, amelyet 1945-ben kapott, miként az ellenállás más harcosai is. Azt, hogy az én ugyanilyen telkemet is magához ragadta a miskolci tanács, nem csodálom, engem egyébként is vagyonelkobzásra ítéltek, tehát annak keretében is államosítani azaz tanácsosítani lehetett volna miskolci 200 négyszögölömet. Az első miskolci párttitkár esetében e döntéshez már kellett némi arcátlanság. Főleg azok részéről, akik csak 56 után voltak ilyen bátrak, s a felkelés idején nyuszikként bújtak meg, 44-ben pedig nem lehetett találkozni velük az ellenállók között.

Mivel a nyugdíjból nem lehetett megélni, apám egy-két évig éjjeliőrként működött valami vásár területén. Amikor társadalmi helyzetem némileg konszolidálódni kezdett, kimentettem a magyar államot e szégyenből, s magam pótolgattam apám nyugdíját. Az anyámét nem tudtam. Ő ugyanis házi bedolgozóként kerékpárküllőket szerelgetett egy szövetkezetnek, de néhány hónappal azelőtt, hogy elérte volna a nyugdíjhoz szükséges tíz esztendei „munkaviszonyt”, a szövetkezet elbocsátotta soraiból, így hát nem lévén anyámnak nyugdíja, nem volt mit kiegészítenem…

Ha családom vigasztalan képet mutatott is szabadulásomkor, a társadalmi összbenyomásom kedvezőbb volt. Természetesen már a letartóztatásom előtt is érzékelhettem a változás némely biztató jeleit, 63 tavaszán mégis úgy éreztem, egy másik világba kerültem, mint amit elhagytam. Budapest tüzérségi szelídítésének döbbenetes emlékű nyomai eltűntek, a város fényben pompázott, az új vagy kicsicsásított mulatóhelyeken nyugati mintára kiöltözött nők libegtek, tupírozott frizurájukkal egy egészen más emberfaj benyomását keltették bennem. Mint történelemben élő ember, kedvtelve mormolgattam a hajdani költő sorait: „Táncoljatok, lányok, táncoljatok!” Eszembe jutottak a lenyakazottak báljai is, amelyeket thermidor után rendezgettek Párizsban, de nálunk nem emlegették az akasztottakat, ennyiben a szórakozás derűsebben, komor élményektől mentesen fejlődhetett. Csupa gyönyör és derűs kaland öntötte el a mozikat is, a megszaporodott nyugati filmek jóvoltából, a társaságokban mesés turista kirándulásokról hivalkodó tapasztalatcserék zajlottak.

Felpezsdült az élet az irodalomban és a művészetben is. Amikor az állam rám tette oltalmazó-büntető kezét, még jobbára csak az ortodoxia emberei és az érvényes hatalomhoz mindig sietve csatlakozó okosok lepték el a folyóiratokat, most már olyan írók is publikáltak, akik pusztán félelemből, helyezkedési szándékból nem szólaltak volna meg: konszolidációs részvételük az új pártvezetőség kísérleteit igazolta vissza. Németh László volt az új vezércsillag, senki sem emlegette többé a hígmagyar-mélymagyar elméletet, s a magyar nép előtt azóta is eltitkolt, még a tudomány által is agyonhallgatott 1941 júliusi cikket, mely sebes hévvel nyugtázta az Európa „rohadt” részeit kivagdosó németek „győzelmét”, elfelejtődött „Shylock kése” is, legfeljebb a moszkvai Pohárköszöntő miatt duzzogtak némely hívek, „a romok alá temetkezést” pedig senki sem kérte számon.

Lecsukásom előtt az Irodalomtörténeti Intézetben azt is feladatul kaptam, hogy nézzem át kritikailag Hatvany Lajos Így élt Petőfijét. Az akkor ötkötetes munka rendkívüli teljesítmény volt az idős írótól, de sok apró elvétés, emlékezethiba okozta baki is akadt benne, néhány vitatható elvi probléma mellett. Hatvany valahogy megtudta a dolgot, s érthető nyugtalansággal kezdett érdeklődni irántam. 1957-ben, már nem tudom, pontosan mikor, Litván György vitt el Hatvanyék lakására. Laci bácsi – Lajos létére így kellett szólítani – kedvesen fogadott felesége, Lollika társaságában, s rendszeres vendéggé váltam náluk Mártával együtt. A Petőfi-könyv korrigálását már csak tapintatból is egyre elszántabban szabotáltam, s inkább hallgattam végtelen „dumáit” (ez kedvenc szava volt) Adyról, József Attiláról, általában a két háború közti irodalmi életről. Viszonzásul persze igyekeztem beavatni az 56 körüli párttitkokba…

Mivel Laci bácsi – ekkor már 77 éves volt – régen írt egy kedves könyvet Gyulai Pál estéi címen, megegyeztem vele, hogy smúzolásaink alapján megírom az Ő estéit. El is kezdtem egy füzetet e tárgyban, néha fel-felolvastam egy-egy részt, talán nem illik mondanom, de elégedett volt. Mire kijöttem a nevelő intézetből, Laci bácsi már nem élt… Lollika üzent nekem, hogy férje rám hagyta a hat kötetes Havast, vagyis az első igazi kritikai Petőfi-kiadást a múlt század végéről. Mindig áhítattal nézegettem az aranyozott gyönyörű könyvet, gondolni sem mertem, hogy egyszer nekem adja Laci bácsi. S milyen jó, hogy szabadulásom után kaptam meg, rossz rá gondolni, hogyha 57-ben vagy 58-ban jut el hozzám, a könyveimet elkobzó különítmény ezt is „államosítja”. Üzenetnek tekintettem ezt az utolsó gesztusát. Ama véleménye megismétlésének, melyet korábban mondogatott is: hagyd a „közéletet”, halhatatlan Sándorunk leggyengébb verse is többet ér e politikai bolhacirkusznál…

Örülve az ajándéknak, a gesztusnak, az „üzenetnek”, maradék papírjaimnak estem, megvan-e a Hatvany Lajos estéi-nek félbemaradt kézirata. Természetesen ezt is elvitték, egyéb füzeteimmel együtt, még a házkutatáskor. Kivárva az évtizedek múlását, valamikor a 90-es évek elején a Belügyminisztériumhoz fordultam, adják vissza elkobzott irataimat. Egy államtitkár válaszolt, jóindulatot mutatva elküldött egy rakományt a bírósági s belügyi „nyomozati” anyagból, de egyszersmind arról tájékoztatott, hogy saját írásaimat az ítélet alapján „megsemmisítették”. Így hát a Hatvany-töredék is semmivé vált…

Nekem persze nehéz elhinnem egy államvédelemre szervezett intézményről, hogy az ítélet után elégetik, vagy bedarálják a hitvány ellenforradalmár irományait, hiszen azok „bizonyítékok”. De hát a Jóisten s a Hivatal útjai kiszámíthatatlanok. Ezúton tisztelettel kérem a nagyrabecsült Utókort, ha a XXI. században mégis előkerülne a Hatvany estéit rögzítő füzetem, egy ifjú filoszhoz juttassák el, s ha megérdemli, adják ki egy addigra már csak száz példányban megjelenő – mert hogy a kultúra csupán fölös luxus a virágzó piacgazdaságban – vidéki folyóiratban.

De térjünk vissza a szabadulásom utáni lazított fogság időszakába.

E szabadulás nemcsak „ideiglenes” volt, mint azt elengedéskor is hangsúlyozták, sőt „feltételes”, hanem részleges is. Amikor Kazinczyt elengedték hosszú fogságából, a porkoláb azzal búcsúztatta, hogy most olyan börtönbe kerül, melynek tágasabb lesz az udvara… Ahogy a magánzárkán gyötört rab arca felragyog, ha sétálni mehet, mi is örültünk a börtön elhagyásakor, de hamar tapasztalhattuk, hogy csak az udvar lett nagyobb, színesebb, érdekesebb, de kötelékeink, ha láthatatlanul is, még mindig elég szorosan tartanak bennünket.

Hamarosan jelentkeztek is a kötelék másik végéről. Egy hónap sem telt el szabadulásom óta, s telefonon „beszélgetésre” hívott a BM egyik tisztje, megtárgyalandó munkába állásomat. Ismertem már őt, fiatal, jóarcú, feltűnően értelmes ember volt (már elfelejtettem, hogy századosi vagy őrnagyi rangot viselt-e). Eléggé sejthettem, mi a feltétele a szívem szerinti munka megszerzésének, de azt is tudtam, hogy tisztességes sorstársaim közül is kaptak néhányan megfelelő állást, még a szerkesztőségekben is feltűntek közülük ketten-hárman, nyilván azért, mert az illetékesek bíztak abban, hogy ők „nem folytatják bűnös tevékenységüket”. Für alle Fälle, kétoldalas levelet írtam a tisztnek, nyugtázva az örvendetes társadalmi változások feletti elégedettségemet, hangsúlyozva szocialista meggyőződésemet, s kifejezve azt a hitemet is, hogy „egyszer majd eljön az idő, amely lemossa rólam az »ellenség« és »ellenforradalmár« bélyeget” s én „eszmék embereként” folytathatom életemet. Ám azt is rögzítettem, mire számíthatnak, ha státusért cserébe számomra elfogadhatatlan szolgálatokat követelnének.

Másnap, 1963. április 26-án a tiszt néhány, helyzetem iránt formálisan érdeklődő mondat után (jobban ismerték ők a helyzetemet, mint én) elmondta, hogy nagymértékben tőlük függ, visszakaphatom-e munkatársi beosztásomat az MTA Irodalomtörténeti Intézetében, s célzásokat kezdett tenni a feltételekre. Ekkor elővettem a levelet, s átnyújtottam, benne e mondattal: „Ha olyan áron tudnék többé-kevésbé értelmes munkához jutni, hogy meg kellene tagadnom erkölcsi felfogásomat, akkor inkább végeznék magammal.” A tiszt meglepően nyugodt maradt, nem agitált tovább, végezetül közölte, hogy a „kiemelt”, főleg nagyimrés szabadultak elhelyezését egy Méhes Lajos vezette bizottság intézi, forduljak hozzá.

Megkerestem Sőtér Istvánt, aki támogatásáról biztosított, de jelezte, hogy státusom visszaállítása az övénél magasabb hatalmaktól függ. Akcióba lépett Pándi Pál is. Levélben fordultam Óvári Miklóshoz, akivel 1949-ben a kétéves Pártfőiskolán ismerkedtem össze. Április 28-án írtam Méhes Lajosnak is, kérve intézeti státusom helyreállítását. Hamarosan megkaptam az MSZMP Budapesti Bizottsága egyik munkatársának május 2-i keltezéssel írt válaszát:

 

 

Akkoriban csóváltam a fejem; a levél aláírója, aki hallgatótársam volt az említett pártfőiskolán, íme, önöz engem. Most újra olvasva üzenetét, észreveszem, hogy ő volt az egyetlen, aki megszólított írásában, ti. sokáig csupa olyan hivatalos papírt kaptam, amelyben a nevem csak a borítékon vagy a felzetben szerepelt. Nem is csoda: elvtársnak nem szólíthattak, az „úr” nevetséges lett volna, a „Tisztelt F. S.”-t pedig azért nem használhatták, mert egy ellenforradalmár, revizionista árulót nem tisztelni, hanem hivatalból gyűlölni illik… Nemcsak a nevem elvesztése prolongálódott (a börtönben csupán szám voltam, a 476115-ös), a BM-hez szoros szálakkal kötődő Partizánszövetség múltam egy részét is sietett elkobozni. A szövetség titkára egy, természetesen szintén megszólítás nélküli, levélben így tájékoztatott erről:

 

 

Rögtön válaszoltam. Noha nekem sosem okozott problémát, ha olyan embert kellett elvtársnak neveznem, akinek elveire csak viszolyogva tudtam gondolni, egy olyan országban, ahol az elvtárs éppúgy bevett megszólítás (bocsánat, csak volt), mint hajdan az úr, nevetségesnek ítéltem volna minden akadékoskodást egy rutinjellegű címzés vagy megszólítás esetében. Most mégis, túlzott ifjonti hévvel, viszonzásul mellőztem a vocativust levelemből, s így az „elvtársat” sem kellett leírni. Közöltem, hogy a visszakért partizán emlékérmet s okiratot megküldeni nem tudom, elvesztek. Továbbá felvilágosítottam, hogy „tetteimet a történelemből és tudatomból nem lehet olyan egyszerűen törölni, mint a nevemet a tagok névsorából”. Jeleztem, hogy „a magyar szabadság és a kommunizmus ügyét” csak együtt tudom elképzelni. (1963-ban ennek a vallomásnak természetesen más volt az akusztikája, mint napjainkban volna…)

A partizánok között maradt egy-két elvbarátomtól megtudtam később, hogy „a magyar szabadság” és a „kommunizmus” együttes említése dühöt váltott ki a szövetség akkori vezetőiből, s ez az egyoldalú harag részükről még sokáig fennmaradt. Hat évvel amnesztiáztatásom után, a „felszabadulás” negyedszázados évfordulójára készítendő filmhez engem is mozgósított Urbán Ernő, a forgatókönyv írója és Szűcs László rendező. Tájékoztattam őket, hogy engem a Szövetség törölt soraiból, de csak nevettek: „Ma már 69-ben élünk, nem 63-ban!” Leerőszakoltak Miskolcra, eljátszadoztam ott egy egész napot velük, majd természetesen kimaradtam a filmből. Ami nem zavart volna engem, de miattam keresztanyám, Barla Anna, az egész magyar ellenállás egyik legbátrabb hőse is kihullott, mert a kamera előtt mindig ketten szerepeltünk. Az csak természetes, hogy sem a film bemutatása előtt, sem utána egyetlen szó magyarázatot nem kaptunk: sem én, sem Anna. Az elnézéskérésről nem is beszélve.

Öt évvel később, 1974-ben, a harmincadik évfordulón a rádió nyaggatott. Immár nemcsak a partizánok szövetsége és köztem kialakult liaison történetét adtam elő, hanem a 69-es miskolci kalandot is, mire az Ifjúsági Rádió egyik vezetője megnyugtatott, hogy őt nem érdekli sem a szövetség, sem más hivatal, csak a történeti igazság, s különben is nem élünk már 69-ben, 1974-et írunk. Mondanom sem kell, hogy minden úgy történt, mint öt évvel korábban – egyórányi szövegem eltűnt a nagy magyar süllyesztőben, s az illetékes rovatvezető is elfelejtett magyarázkodni. Amit szívesen elnézek neki, mert azóta a magyar glasznoszty jeles személyiségévé nőtte ki magát. Egyébként is, később, körülbelül húsz évvel szabadulásom után Bokor Péter mégis felléptetett a tévé ellenállási archívumában, betegeskedő apám helyett, a Fekete-család képviseletében, s már korábban a rádióban is megszólalhattam e tárgyban, Tomkai Csilla jóvoltából – immár csak utólagos, bár heves tiltakozását váltva ki a történelem átszabására áhítozó partizánoknak.

Kordokumentumnak szántam a fenti példákat, nem sérelmi panaszoknak. Az utókezelés most következő tartományába tartozó esetek pedig olykor éppenséggel szinte szórakoztattak – valahol a rendőrségen ugyanis nyilván azt hihették, hogy engem nagyon fog bántani, ha nem utazhatok, s ezért sokáig igyekeztek a hazai röghöz kötni. Amikor például Petőfi halálának 120. évfordulójára az Írószövetség küldöttséget készült meneszteni Romániába, s Darvas engem is delegált maga mellé, az V. kerületi rendőrkapitányság közölte, hogy F. S. „úttokmány iránti kérelme nem teljesíthető”. 1969. július 19-i keltezéssel adták fel az értesítést, én könnyedén bele is nyugodtam, Segesvárott nem fogok 31-én koszorúzni, ám Darvas presztízskérdést csinált az ügyből. Végül csak nem kaptam meg az útlevelet, de az utolsó pillanatban beraktak egy turista betétlapot a személyi igazolványomba, s én úgy értem ki a pályaudvarra, hogy már pöfögött a vonat. Ez a betétlap természetesen megkergített minden román határőrt, fogadóbizottsági tagot, szállodaportást, nem tudták megérteni, milyen hivatalos delegáció az, melynek egyik tagja betétlapos turista.

Ezután sokáig kíméltem a kapitányságot, de feleségem ösztökélésére újból próbálkoztam 4–5 évvel később – a jugoszláv tengerre vágytunk. 73 márciusában lejárt az ominózus tíz év, elvben visszanyertem állampolgári jogaimat (előtte, mint „nem magyar állampolgár”, egy József Attila-díjat is kaptam), így felbátorodva folyamodtam útiokmányért – természetesen megint elutasítottak. A borítékon címemben ez a bájos utcanév díszlett: Széchenyi rabpart. (Becses ereklyém azóta is.) Feleségemben hét Marco Polo veszett el, ezért kénytelen voltam fellebbezni, mire nehezen, de megjött az útlevél. A következő jugoszláv utazásnál ugyanezt a forgatókönyvet követtük: kérés, elutasítás, fellebbezés, győzelem – de csak a „szocialista” országok „vonatkozásában”.

Nyugat felé továbbra sem utazhattam. Amikor a Hungarian Cultural Foundation egy embere az 1973-as Petőfi-évforduló alkalmából egyhónapos amerikai körútra hívott, a Kult. Int. megkért, hárítsam el a tolakodó amerikait, mert „odakint provokálni fognak”. Én a Kult. Int. kérését hárítottam el, mire ők saját erőből hiúsították meg amerikai utamat. Közben munkáim sem hagyhatták el a határt, még kelet felé sem. 1971-ben Liviu Ciulei, a világhírű román – azóta amerikai – rendező a Tháliában megnézte az Őserdei szünpoziont, melyet könyv alakban is kiadtak, Az emberevő komédiája címen. Ciuleinek tetszett a szöveg és a játék, elkérte a kéziratot s átadta egy román írónak, vigye haza Bukarestbe. A határon vámosaink elkobozták a magyar főváros egyik színházában már bemutatott darab szövegkönyvét… Egy vagy két év múlva, most nem tudom ellenőrizni, egy chicagói rendező is jelentkezett, ő rockosítva szerette volna bemutatni a darabot. A Szerzői Jogvédő bősz ellenállásába ütközött az ötlet, s a végén – kifizethetetlenül magas kauciót követelve – elvették a rendező kedvét. Amikor kedélyesen elárultam a Jogvédő egyik tisztviselőjének, hogy a Vadvédelmi területre emlékeztetnek engem, ahol a védelem a vadak teljes lelövöldözéséből áll, ők pedig a szerzőket lövik ki, egy kicsit megsértődhettek, legalábbis hamarosan elszabotálták egy szabadkai színház kezdeményezését is – az ottani magyar Népszínház egy Lúdas Matyi átdolgozásomat kívánta volna színre vinni.

Egyfelől a J. A.-díj, másfelől a szüntelenül ismétlődő hatósági-intézményi macerák – e kettősség azt a gyanút erősítette bennem, hogy a pártban legalább két külön párt működik. Gyanúmban megbizonyosodtam, amikor a Lilla villa titka című szatirikus vígjátékom bemutatóját, mely már „ki volt plakátozva” 1974 tavaszán, néhány nappal Aczél György KB titkár leváltása után, s néhány nappal a bemutató előtt „technikai okokból elhalasztották”. Csekély tíz évre. Mivelhogy bántom „román barátainkat”, s kigúnyolom a szocialista tábort… Ugyanekkor vagy egy kicsit korábban, már nem emlékszem, egy halott teoretikus fia, különben művelt ifjú, velőtrázó lektori jelentésben követelte Távvezérlő kalauz című könyvemnek (a Folyosói szümpozion folytatásának) elutasítását, mivelhogy gyaláztam (= egy kissé bíráltam) neves édesapját és a Szovjetuniót (= a sztálini rendszert), méghozzá a kettőt egy füst alatt. Kardos György kénytelen volt tekintetbe venni a vádiratot… A jelentést egy kiadói barátom révén tanulmányozhattam, s élvezhettem: mintha a papa hangját hallottam volna, haló poraiból. Ha lúd, legyen kövér, egy másik darabomat is leállították, mert a negatív, vagyis szektás főhőst nem akartam pozitívra áthangolni, s ekkoriban vették ki már említett, egyórás ellenállási emlékezésemet is a rádióból.

Újra rámszegeződött tehát némely hivatalok, intézmények megtisztelően éber figyelme, a 74-es esztendő kezdett túl terhessé válni számomra. A darabok nem érdekeltek, de a Távvezérlő sorsa bántott. Egy korábban nem túlságosan tárgyalt témakört, a nemzeti–nemzetiségi problémákat vettem szemügyre benne, polemizálva számos jeles íróval, tudóssal, politikussal. A Magvetőben végül is három éven át pihent a kézirat. Én nem kérdezősködtem, hisz ismertem az okot, Kardos sem jelentkezett, csak a harmadik év végén. Nem említve a sajátos lektori véleményt, de elnézést kért s írásban is közölte, hogy néhány húzással hajlandó kiadni a könyvet. A húzásokat, egy kis illendő ellenkezés után, általában tolerálni szoktam, most is kész lettem volna megrövidíteni magamat, de kéziratom pihenő ideje alatt sokan feszegették e témát, s mivel egy vitairatból nem maradhat ki három esztendő megannyi disputája, fel kellett volna frissítenem az egészet. Ehhez azonban már sem kedvem, sem időm nem volt, más tervek foglalkoztattak.

De már nagyon előreszaladtam hetvennégyes bonyodalmaim ecsetelésével. Sajnos kénytelenségből tettem, mert egy csokorba akartam szedni a szabadulás utáni, állampolgárság nélküli élet néhány összefüggő adatát, s nem tehetek róla, hogy ezek az adatok még a hetvenes évek közepéről is gyűjthetők.

Most már csak Ovidiust szeretném megcáfolni. A Tristia két halhatatlan sorát (Donec eris felix etc.) kamaszkorom óta mindig együttérzéssel olvastam: igen, amíg szerencsés leszel, sok barátot számolhatsz, de ha felhősre fordul az idő, egyedül fogsz maradni… Az én hatvanas éveim is meggyőztek arról, hogy általában ez az igazság, de vannak kivételek, s az én példám a kivételek közé sorolható: sok barát tartott ki mellettem, s ha a két évtizedes nyomás – ha tetszik: elnyomás – ellenében talpon maradtam, nekik is köszönhetem. Ki tudja, mi vár még ránk, ezért csak a halottakat idézem, senki élőt nem szeretnék kompromittálni azzal, hogy „fehér segélyt” adott „egy ellenforradalmárnak”. Visszatérek tehát 63-hoz… Mivel korábbi munkatársi státusomat nem kaptam vissza, sőt beltag sem lehettem az Irodalomtörténeti Intézetben, havi ezer forinttal javadalmazott külső bedolgozóként mégiscsak megvethettem ott a lábam – elsősorban Pándi Pál szorgalmazta ezt. Noha a Szabad Nép régi gárdájából mellém álló emberek közül vele korábban nem voltam meghitt viszonyban, sőt az 58 októberében megjelent s letartóztatásom után azonnal bevont könyvecském, a Petőfi, a segédszerkesztő lapjain vitatkoztam is néhány nézetével, Pándi harcosan verekedett értem. Azt is megtette, mint említettem, hogy amikor még a sitten ültem, Petőfi-könyvében méltatólag idézte bevont füzetemet, s a Petőfi-kritikai kiadást segítő korábbi közreműködésemért pénzt utalt ki a feleségemnek. Fölöttébb kivételes példa volt ez egy olyan korban, amikor például egy világirodalmi kivonatokat tartalmazó gyűjtemény számára 58-ban írt három dolgozatomat távollétem idején némi retusálással más neve alatt jelentették meg s persze egy fillért sem küldtek Mártának…

Mivel azonban az intézeti ezer forint még akkor sem volt elég a megélhetéshez, amikor ez a pénznem elég szilárdnak számított, egyéb feladatokért is kilincselnem kellett. Elsőnek kaptam egy fordítani valót, egy elképesztően bonyolult Heidegger-szöveget az Országos Fordítói Irodától, ahol volt rabok is működtek, de persze egykori elítélőik ellenőrzése alatt. Heideggerrel megbirkóztam, de a jelentéktelen honoráriumot s a számomra nem vonzó politikai ellenőrzést tapasztalva, az irodától több munkát nem kértem. Egy hajdani Szabad Nép-es barátom, Remete Ibolya segítségével névtelen, majd monogramos kis munkákhoz (találós kérdések, rejtvények készítése stb.) jutottam az Érdekes Kalendáriumban, melyet a Kossuth Kiadó jelentetett meg. Itt Pollák Ibolya titkárnő és Koós Vera támogatott, s francia–német–olasz–angol cikkek fordításával kereshettem egy kis pénzt, majd előbb névtelenül, néhány évvel később már névvel fordíthattam könyveket is. A hatvanas években mintegy tíz könyv jelent meg az én tolmácsolásomban (két és fél kötet más neve alatt), ezek jórésze a Kossuth-nál látott napvilágot.

Beépülhettem más kiadók segédszemélyzetébe is. Főleg a Corvinánál, ahol Pődör László volt a patrónusom: felejthetetlen tanárom, a francia kultúra kiváló szakembere, családunk régi barátja, akit az én közvetítésemmel vont be apám az ellenállásba. 45 után így lett római ügyvivő. E minőségében kellett ő a Rajk-per utójátékaihoz. Azért maradt életben, mert az utolsó pillanatban megtagadta kínzásokkal kikényszerített vallomását, s a félig agyonvert embert már nem lehetett a bíróság elé vonszolni. (Korábban már emlegettem, hogy e szörnyű históriát novellisztikus formában megörökítő s egy példányban a lakásomon lefoglalt kéziratom szerepelt a vádpontok közt 1959-es tárgyalásomon. Maguk az államvédelmisek egy pillanatra sem próbálták cáfolni, hogy a történet igaz, pusztán elismertették velem a szerzőséget, s ezzel az írás bűnténnyé vált.) 55-ben, kiszabadulása után apám is, én is, szót emeltünk Pődör mellett, írásban is, s ő nem felejtett: még raboskodtam, amikor munkákkal segítette feleségemet, s 63-tól nekem is adott-adatott megbízásokat: lektori jelentéseket írtam külföldi könyvekről stb. Másutt, például a Népművelésnél, Kövendi Judit jóvoltából, már kis recenziókat is írhattam 64 után. Egy kicsit később, Vásárhelyi Miklós baráti segítségével a Filmkultúra berkeiben is otthonos lehettem – az én fordításomban közölték az eizensteini Rettegett Iván II. részének forgatókönyvét, Godard-tól a La Chinoise-t, írtam egy Fellini-portrét stb.

Írni… Saját név alatt… Erre 63-ban csak egyszer tettem kísérletet, az És-nél. Nem sikerült. 1966-ban újra próbálkoztam egy Gergely Sándornak József Attilát illető ferdítésein tűnődő írással, de egy lendületes És-kolléganő e szavakkal adta vissza: „Máskor rentabilis írásokat hozzon.” (Később megjelentettem az Új Tükörben.)

Két hajdani munkatársam, a Szabad Nép-nél velem dolgozó Diószegi András és Simon István segítőkész bátorsága mégis lehetővé tette, hogy írjak is. Náluk is álneves cikkekkel kezdtem, de a Kritiká-ban 64-től, a Kortársban 68-tól gyakran felléphettem terjedelmes opuszokkal is, melyek közül többet újra kiadtam később gyűjteményes köteteimben is.

A falakba persze újra meg újra beleütközhettem, az egyik ilyen koccanásért hálás is lehetek: 1966-ban, a Gramsciról elkövetett Kritika-beli tanulmányom miatt a KB Kulturális osztályának utasítására egy esztendei szilenciumot mértek ki rám. Úgy értékeltem e fejleményt, hogy ha nekem csak az érvényes pártvonal szellemében szabad ideológiai kérdéseket érinteni, e tárgykört a jövőben mellőzni fogom – ekkor feküdtem bele igazán a Petőfi-kutatásokba. Publikációim ettől kezdve e téma köré csoportosultak. Hogy mit érnek ezek az írások egy idő múlva, nem az én dolgom eldönteni, de akkor e munkának volt főszerepe abban, hogy nagyjából fél évtized alatt szerzőként is elfogadtattam magam a kiadóknál. (Kivétel a Móra, amely már 65-ben feladatot bízott rám, s később is sokáig fő támaszom lett – de hát Magyarországon a gyermek- és ifjúsági irodalmat a kritika, néhány kivételes esettől eltekintve, semmibe sem veszi.) Szóval, ha Petőfi ludas volt a sorsom alakulásában, mert 44-ben, 48-ban, 55-ben és 56-ban a Ha férfi vagy erkölcsi parancsa késztetett némi áldozatvállalásra, most ő húzott ki a slamasztikából: 69 és 73 között megjelent hat Petőfi-könyvem révén kezdett tolerálni társadalom és irodalom, hatóság és hatalom egyaránt.

Nem feltétlenül persze. Amikor 70-ben Simon leadta Petőfi és Kossuth – ma című dolgozatomat, melyben a Népszabadság egy cikkének link állítását némileg gúnyolva megállapítottam, hogy Petőfi álmait nem valósítottuk meg, így például a sajtószabadságot sem, botrány tört ki. A XI. kerületi pártbizottság vezetői ki akartak zárni a pártból, s ebben csak az akadályozta meg őket, hogy az MSZMP-nek én sosem voltam tagja… Némely akadémiai vezetők is fegyelmit követeltek. Szerencsére élő irodalmunk akkori legnagyobb alakja, Petőfi legjobb írószakértője egy tévényilatkozatába beleszőtte, hogy egyetért velem. Nem sokkal később az MSZMP főtitkára is kijelentette egy beszédében, melyet a Népszabadságban olvashattunk: a párt sosem állította, hogy már megvalósítottuk a márciusiak minden álmát… Ezzel a botrány elcsendesedett, a bosszúért lihegők megnyugodtak.

Hadd emeljem ki: az említett szilencium, a különböző be- és letiltások évadján Illyés volt az egyetlen vezető író, aki megszólalt mellettem. A majdani másként gondolkodók egyike sokkal később, az 1986-os közgyűlésen deklarálta, hogy „az igazi haszonélvezők egyetlen rendszerben sem voltak merész újítók”. A kategorikus tételt cáfolja a XVIII. század ragyogó második fele, amikoris haszonélvező arisztokraták szalonjában szőtték a reformterveket. S természetesen nemcsak haszonélvezőkből áll egy irodalom, meg üldözöttekből. Mégis van igazságmagva a tételnek. Szerintem épp ez magyarázza, hogy 1963 és 1974 között némely későbbi másként gondolkodók miért tekintettek részvétlenül számos konfliktusomra, viszályomra, melyekbe a politikai korlátok elleni fellépéseim miatt kerültem.

Végre 1976-ban bekövetkezett a fordulat. Benjámin László és Csanádi Imre hívását elfogadva, csatlakoztam hozzájuk az Új Tükör megalapításában, mint kiszemelt szerk. biz. tag. E címhez azonban erkölcsi bizonyítványt kellett volna kérni. Én erre 73–74-ben sem voltam hajlandó, amikor kandidátusságomnak az volt a feltétele, most sem erőltettem magam. Csanádi erélyesen interveniált, írásban rögzítette, hogy nélkülem nem kezdik el a lapot. Ekkor Aczél György kezdte intézni, hogy mentesítsenek engem „a büntetett előélettel járó hátrányok alól”, s így erkölcsi bizonyítványt is kaphassak. Teltek a hetek. Egyszer aztán, épp születésnapomon, behívtak a Legfelsőbb Bíróságra, ahol egy szigorú tekintetű bíró várt, véletlenül őt is Vágónak hívták, mint az említett partizánszövetségi titkárt. Felvette az adataimat, majd közölte, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntést hozott ügyemben. Hatásosnak szánt szünetet tartott s közölte:

– E döntés ellen 15 napon belül fellebbezéssel élhet.

Gondolkodás nélkül válaszoltam:

– Köszönöm. Ha annak idején az ítélet ellen nem lehetett fellebbeznem, most sem szándékozom ezt tenni.

A bíró arca egy kissé megrándult, s jegesen folytatta:

– Nem is lesz rá szükség, mert a döntés pozitív.

Elém tett egy papírt elolvasásra s aláírásra. Nem olvastam figyelmesen, mert egy kissé felhúztam magam, s különben is azt hittem, én álmodozó, hogy megkapom a másolatot. Nem kaptam meg, miként 59-ben az ítéletről sem, s az egészből csak azt vettem ki, hogy jogos büntetésem jogi következményei alól mentesítenek. Miután 3 évvel korábban már – elvben – visszanyertem állampolgári jogaimat…

Néhány hónap múlva Csanádit másodszor kellett operálni Hamburgban. A nehéz szívműtéttől főszerkesztőnk vonakodott, s rábeszélésére Benjámint küldték ki az NSZK-ba. Ő nélkülem nem akart menni, így 1976 nyarán, 1955 óta először, két napot eltölthettem egy nyugati városban. Az Északi-tenger partján döbbentem rá: 20 azaz húsz évvel 1956 után ismét állampolgár vagyok. Úgy is mondhatnám, hogy 76-ban az én hosszúra nyúlt ötvenes éveim zárultak le.

Ha nem is teljesen. Mert még érvényben volt az ítélet, mely egy teoretikus fejtegetés megírását és terjesztését összeesküvés vezetésévé tupírozta föl. Három évtizeddel elítélésem után végül e verdiktet is érvénytelenítették. De ez akkor már engem nem érdekelt. Kirajzolódtak „a reform”, majd „a kapitalizmus szocialisták általi felépítésének” körvonalai. A sínekre űzött Költő nem tiltakozhat, harsogjon hát az új jelszó: Építsd a Tőkét, ne siránkozz…! Építsétek, politikusok és bankárok, de ebből az egyből én már kimaradok.