Hungaricus

Előszó

Az 1918-as októberi forradalom zűrzavaros, de hittel és reménnyel teli napjaiban, a munkásosztály legforradalmibb szárnyának akaratát kifejezve alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. Harmincnyolc évvel később, egy másik októberi forradalom áradatában, a legöntudatosabb munkások gyűlöletétől és megvetésétől kísérve összeomlott, csúfosan széjjelhullt a KMP örököse és folytatója, a Magyar Dolgozók Pártja. Kinőtt belőle, mint hullából a köröm, az úgynevezett MSZMP, de csak azért, hogy igazolja Marx ironikus megjegyzését: a történelmi események kétszer kerülnek színre, egyszer mint szomorújáték, másszor mint bohózat. Ennek a mostani MSZMP-nek csak annyi köze van 30 év előtti névadójához, hogy mind a kettő a moszkvai kommunista párt magyarországi fedőszerveként jött létre, de amíg az első 1917 és 1919 örököseként tragikusan bukott el, addig ez a mostani karikatúra-párt a pincéből végre előmerészkedő hős aktíva vihar utáni hetvenkedésében, az MDP által hátrahagyott bársonyszékek körüli álnok marakodás komédiájában, a kuruc süvegben ágáló Kádárék labanckodásában mindazt összesűríti, ami ebben a kommunista mozgalomban már régóta aljas, hazug és ostoba volt.

Nehéz megjósolni, mi jöhet még Budapest szétveretése, Nagy Imréék elrablása, a Kádár-féle ellenforradalom újabb és újabb tettei után. De egy dolog már világos: 1956 októbere minden eddiginél hevesebben döbbentett rá a szovjet-kommunista világmozgalom teljes erkölcsi és eszmei csődjére. A magyar október végleg leleplezte, mivé züllött a 40 év előtti orosz október fél világot magával ragadó eszméje. Ezért lehet forradalmunknak történelmi jelentősége, – de csak akkor lesz, ha a szocializmus hívei mindenütt szembenéznek a magyar október igazi tanulságaival.

A sztálini terror-kommunizmussal és a szociáldemokrácia kapitalizmushoz dörgölőző irányzataival szemben új utak rajzolódnak ki a nemzetközi munkásmozgalomban. A magyar szocialisták ennek az új iránynak kiküzdésében olyan szerepet vállalhatnak, amelyet helyettük egyetlen más nép szocialistái sem tölthetnek be. Ehhez azonban – többek között – az szükséges, hogy saját maguk előtt is tisztázzák a történteket. Ez az első tennivaló.

A Rákosi-ellenes mozgalom, amely jórészt az MDP-n belüli ellenzékieket fogta össze, Rákosi bukása után teljesen szétesett. Jelenleg a Rákosi–Gerő–Kádár-rendszer elleni szocialisták között a legkülönbözőbb nézetek uralkodnak.

Egyesek a sztrájk folytatásán és gerillaharcszerű fegyveres akciókon gondolkodnak. Ezek a tervek – ne haragudjanak meg a nyílt beszédért – a helyzet meg nem értéséből és a tehetetlen dühből fakadnak. Eltekintve most attól, hogy a nép többsége ma még nemigen támogatna ilyen harci formákat, ezek nem is vezethetnek célra a kibontakozó ellenforradalom és az idegen megszállás könyörtelen nyomása alatt. A magyar munkásosztály világtörténelmileg is páratlan sztrájkja hatalmas kiállás volt a fegyveres felkelés eszméi mellett, megedzette a forradalom ma már egyetlen megmaradt harci szervezetét, a munkástanácsokat, de nem vihette győzelemre azt, amit az iszonyatos túlerő ellenében a fegyverek sem tudtak megvédeni.

Még új és új sztrájkok robbannak ki, a falakon új és új forradalmi jelszavak, időnként még a fegyverek is megszólalnak. De ez csak a felszín utógyűrűzése: a forradalom sorsa eldőlt akkor, amikor a szovjet tankok másodszor megindultak. Ma már a konszolidáció alapjait rakják le, s ez a konszolidáció sikerülni fog. Nem lesz végleges, nem lesz teljes, amolyan vegetatív konszolidáció lesz, de feltartani nem lehet és nincs is értelme. Ez az ideiglenes konszolidáció olyan biztos és kiszámítható, mint ismert mennyiségek kivonásakor a végösszeg.

Amilyen hiba volt tegnap, hogy a párton belüli ellenzék nem ismerte fel azonnal a fegyveres felkelés kezdetét és jellegét, ugyanolyan hiba volna ma észre nem venni, hogy a forradalom, legalábbis egy időre, véget ért, s át kell térni a harc új formáira.

A volt ellenzék egyes tagjai a Kádár-vezette MSZMP-vel kacérkodnak, itt keresik a harc „új formáit”. Az újra és újra meggyávuló s a mindig csak haszonleső elemekről most ne beszéljünk; örülünk annak, hogy a történelmi próba leválasztja őket a magyar szocializmus táboráról, őszintén hisznek, vagy legalábbis vívódva reménykednek abban, hogy az MSZMP „belső ellenzékeként” küzdhetnek a sztálinizmus ellen. Az elmúlt két-három év legfőbb tanulsága – legalábbis számomra – éppen az ilyen, pártszabályok szerint folyó belső harcok csődjének bebizonyosodása.

A népi demokráciák kommunista pártjain belül a vezetésnek sehol nem volt olyan erős ellenzéke, mint nálunk. (Lengyelországban más volt a helyzet: ott a vezetés egy része az újat akaró elemekhez tartozott.) A magyar ellenzék érdeme, hogy történelmi jelentősége bírálatot mondott a Rákosi-rendszer fölött, s ezzel akaratlanul is mintegy előkészítette az októberi nemzeti-demokratikus forradalmat, amikor is a felkelt nép fegyverekkel fejezte ki egyetértését az ellenzék kritikájával. A történelem igazolta, az ellenzéket, egyszersmind azonban ítélt is felette, mert nem volt hű saját igazához, nem szervezte önálló erővé magát. Miközben a megbélyegző határozatok szervezett pártellenes csoportosulásról beszéltek – s megint beszélnek –, az ellenzékiek még csak vitatkoztak arról, hogy valóban szervezkedjenek-e, nem kerestek utat a néphez, elsősorban a munkásosztályhoz, a különböző polgári demokratikus pártokhoz, még a forradalmat közvetlenül megelőző időkben is érdemileg csak a petíció-gyártásnál és a bátor, de pusztába kiáltó Kasszandra-jóslatok szavalgatásánál tartottak. Éppen ezért a kirobbanó forradalom ezt a csoportot nem a barikádokon, hanem a megbénult pártközpont folyosóin találta. Az ellenzék „készítette elő” a forradalmat, de – néhány tagját leszámítva – talán senkit sem ért olyan meglepetésként, mint éppen az ellenzéket. Október 23-án boldogan és diadalmasan vonultak az utcán, de este már csak ájult tehetetlenséggel szemlélték, hogy indul kiszámíthatatlan útjára a hirtelen nekirugaszkodó történelem. A nép függetlenítette magát ettől az ellenzéktől, mert ez az ellenzék lényegében mindig is független volt a néptől.

Nagy Imre csoportja, az író-újságírómozgalom, a Petőfi-kör tagjai közül kevesen voltak ott, ahol a kritika fegyvereit a fegyverek kritikája váltotta föl, sőt a mozgalom legfőbb tömegbázisából, az egyetemi ifjúságból is lényegesen kevesebb harcoló fegyveres került ki, mint azt az első napok közhite vélte. Néhány kórházi statisztika szerint, a sebesült felkelők 80–90%-át munkásfiatalok adták, az egyetemisták száma kb. 3–5% körül mozgott. Ezek a számok minden érvnél meggyőzőbben mutatják, hogy milyen felelősség terheli az ellenzékét az önálló és komoly szervezkedés elmulasztása miatt. Erő nélkül maradtak, amikor a legnagyobb erőre lett volna szükség. A váratlan robbanás felrepítette őket egy száguldó kocsira, amelyet sem vezetni nem tudtak, sem megállítani, mert igazából nem is ők indították el.

Az első lövések után magához térő ellenzék legöntudatosabb tagjai azután megteremtették a kapcsolatot Nagy Imre és a felkelők között, de a tempóveszteség már túl nagy volt, s ezért túl nagy (talán taktikailag elkapkodott) lépéseket kellett tenni ahhoz, hogy a népmozgalom és Nagy Imre csoportja egyesülhessen. Ilyen lépés volt a semlegesség kihirdetése: Nagy Imre akkor már a felkelt nép élén állt, mint Kossuth a márciusi forradalom után, de töredéknyi ideje sem volt, mint Kossuthnak márciustól szeptemberig – megindultak a szovjet tankok.

A hivatásos hazaáruló Rákosi–Gerő–Kádár klikkje és a szovjet agresszió mellett így vált a forradalom bukásának okává nem kis mértékben maga a forradalom.

S most vannak, akik mindezek után elölről akarják kezdeni a párton belüli, illetve csak párton belüli szélmalomharcot, amelyben még a szenvedélyesebb hangú szavalás is bűn. Hát még a frakciózás vétkének kritériumát kimerítő önálló szervezkedés.

Némelyek arra hivatkoznak, hogy Kádárék Rákosi és Gerő ellenfeleinek nevezik magukat. Rendben van, de mi ne a nyilatkozatokat nézzük, hanem a tetteket. Megemeszempésedett ellenzékieink erre felmutatják nekünk a begyűjtés eltörlését (amelyet Nagy Imre rendelt el), a munkástanácsokat (amelyeket a forradalom és a Kádár elleni harc teremtett meg), s azokat a kisebb-nagyobb engedményeket, melyek a Rákosi-rend külső formáihoz képest bizonyos liberalizálódást jelentenek: a színesebb újságokat, a nyugati filmek arányának növekedését és így tovább.

Ez a látszat-liberalizálódás azonban csak azokat téveszti meg, akik meg akarnak tévedni. Vannak ilyenek. Még szubjektívé becsületes emberekkel is megesik, hogy észrevétlenül és akaratlanul megagitálják magukat, nem is sejtve, hogy egy tűrhető állás iránti vágy érvel lelkükben. Itt is érdemes az öreg Marxra gondolni: a lét határozza meg a tudatot…

Egyébként nem nehéz megérteni, mi a célja annak, ha a pártlap lengén öltözött szépségkirálynők képét közli, és minden téren „színesedik”. Rákosi legalábbis sokszor elmondta „a sajtó munkásainak”, hogy az ilyesmi célja a tömegek figyelmének elterelése. Lehet, hogy Rákosinak kivételesen ebben igaza van? Mindenesetre sokat írnak majd a szenzációs X utcai gyilkosságról, hogy elfeledtessék a még szenzációsabb nemzetgyilkosságot, cikkeznek a kis rablókról, hogy ne gondoljunk a nagy rablókra, akik százezrek szocialista hitét orozták el, gyönyörű női meztelenségeket tálalnak majd fel, hogy a soha ilyen pőre hazugságok miatt és felett legyen mivel vigasztalódnunk. Megértik, hogy a nizzai szép gépírónő Népszabadság-beli képe hatásosabb konszolidációs manőver, mint Marosán válogatott beszédeinek és cikkeinek gyűjteménye, s ezért ilyen szórakozásokban bőven lesz részünk.

Nem hullt hiába a magyar vér…

A hiszékenyebbek arra is hivatkoznak, hogy Kádárék „sztálinista” listára rakták Rákosi híveit, s a szocializmus „magyar útját” keresik. De először is: Rákosi hívei raktak listára más Rákosi-híveket, az aprók és dögeik a háziakat és a szalaiakat. Másodszor: ezek az élő törpe Sztálin-karikatúrák a helyzet megszilárdulásával egy ütemben előszivárognak majd, s újra ott fognak buzgólkodni a nemzet-parázs felett gőzölgő húsos fazéknál, büszkén hangoztatva, hogy ők már akkor is sztálinisták voltak, amikor Kádár ezt még saját magának sem merte bevallani. S ezt az egész díszes társaságot Andropov követ és Lascsenkó városparancsnok telefonján át a Rákosi–Gerő duó által ihletett magas prezídium fogja dirigálni. Hát ez a szocializmus Kádár-féle sajátos magyar útja. Ha Kádár nyilatkozatainál pontosabban akarjuk tudni, miben áll ez, menjünk ki az Üllői útra és a Körútra, ezek jelképezik legjobban ezt a sajátos utat.

Ez az út a legjobb – hangsúlyozzuk: a legjobb – esetben is csak oda vezethet, hogy Magyarország lesz a szovjet tartományok között a legliberálisabb. A forradalom után ugyanis nagyon nehéz ott folytatni, ahol Gerőék abbahagyták. Ezt Kádár is sejti álmatlan éjszakáin. Ezért érdemes küzdeni is. De meg kell érteni, hogy ezt az utat a forradalom hőseinek holttestei szegélyezik, provinciumi út ez az imperiumban, mely elválaszthatatlanul Moszkvához köt, s ezen a nép önként és szabadon nem járhat, és nem az MDP 900 ezres, hanem az MSZMP százezres serege fog percek alatt széjjelfutni, mint a menekülő patkányok.

Akadnak olyanok is, akik a Rákost–Gerő–Kádár-féle szocializmus elől menekülve a polgári demokrácia ködképét rajzolják fel maguknak. Nem tudok egyetérteni velük. A szocializmusnak elkeresztelt nemzeti és társadalmi önkény, sőt a kapitalizmus kritikája néhány fétissé emelt tételének lelepleződése sem tette vonzóvá számomra a tőkés társadalmi rendszert. Igaz, hogy egy valamire való polgári demokrácia napjainkban összehasonlíthatatlanul több szabadságot és jólétet biztosít a népnek, mint a szovjet futószalagon gyártott szocialista köztársaságok. De a legfejlettebb polgári demokrácia sem változtatta meg a tőkés rendszer lényegét, amely most az angol konzervatívok és a francia szocialisták által szégyentelen cinizmussal kirobbantott háborúban olyan brutálisan nyilatkozik meg.^*

S már csak ezért sem tudok rokonszenvezni azokkal, akik a Rákosi-cég szolgálatában eltöltött buzgalmas éveiket most az Eden & Eisenhower Rt. kötelékében kívánják levezekelni…

Talán ennyi elég is annak illusztrálására, hogy mennyire szétváltak a volt pártellenzék útjai. De ez az ellenzék mindenképpen csak csekély része a népnek – még a különböző egyéb szocialista vagy szocialisztikus irányzatok képviselőivel együtt is. Már csak azért is: nem rajtuk múlik a dolog. Ha nem értik meg saját helyzetüket, előbb-utóbb kihullanak a történelemből.

A magyar nép most egy pillanatra kivált a népek sűrűjéből, s példát tudott adni hősiességre és szabadságszeretetre. Ez a nép nem fogja elviselni a hosszú szolgaságot, nem fog sokáig idegen sémák és parancsok útvesztőjében botorkálni. Minden magyar szocialistának, akár a volt ellenzékhez tartozott, akár nem, történelmi kötelessége, hogy a hős nép igazához igazodjék, s egyszersmind tudományosan meg is fogalmazza e nép felismeréseit és vágyait. Bármiféle szocialista mozgalomnak csak így lehet jogosultsága hazánkban, és csak egy ilyen valóban népi, valóban magyar szocializmus formálhat jogot a jövő alakításához akkor, ha majd a nép szabadon dönthet sorsának intézésében.

A magyar szabadság szocialista híveinek ezért el kell különülniök mindattól, amit ma Magyarországon szocializmus címen művelnek – önállósulniok kell. Csak ha önállósulnak, akkor olvadhatnak eggyé a népmozgalommal, akkor működhetnek együtt azokkal a becsületes polgári demokratikus elemekkel, akik megértik a magyar változásokat és valóban új országot akarnak.

Igen, de hogyan kezdjük? Mindenekelőtt: ne rohanjunk forrófejű meggondolatlanságokba, ne kövessük a „pártalapító” és „kormányokat” szervező, „harci csoportokat” alakító hűbelebalázsokat, akik szervezkednek anélkül, hogy tudnák miért, anélkül, hogy értelmes, tudományosan kidolgozott, a magyar valóságnak megfelelő programjuk és elméletük lenne.

Meg kell teremtenünk előbb a magyar szocializmus elméletét, felülvizsgálva minden eddig szentnek tartott tételt, szembesítve korunk valóságával. A szervezésnek ebben a szakaszban elsősorban az kell, hogy a fő feladata legyen, hogy az elméleti munka és a vita feltételeit biztosítsa. A tényleges szervezet megteremtésére csak akkor kerülhet sor, ha már tudjuk, mit akarunk, miben értünk egyet, mit és hogyan cselekedhetünk.

Elsősorban a forradalom történetét kellene megírnunk, nemcsak azért, hogy az egymást követő kádári értékelésekben egyre szemérmetlenebbül bemutatkozó moszkvai ítéletet leleplezzük, hanem mindenekelőtt a legfontosabb tanulságok tisztázása érdekében. Ez nemzetközi kötelességünk is, hiszen mi ismerjük legjobban a történteket. Meg kell szólalnunk abban a nemzetközi vitában, amely rólunk folyik, s amelyben sajnos barátainkat is sokszor tévútra viszi valóságunk nem ismerése.

Ez az oly szükséges történelmi munka jelenleg igen nehéz. Eltekintve attól, hogy a budapesti és főleg a vidéki események számos részletét még nem ismerjük, a jól ismert tények közül is sokat homályban kellene hagynunk, ha csak nem akarnánk Kádárék kezére játszani.

Ilyen körülmények között kinek-kinek csak arra lehet módja, hogy néhány adalékot nyújtson e közös erővel végzendő elméleti-politikai tisztázáshoz. Az alábbi cikksorozatnak is ez a célja.

Utoljára marad az íróban s olvasóban egyaránt felsajgó kérdés: érdemes-e?

Nem tudjuk… Napóleon s rá hivatkozva Lenin szerette azt mondani, hogy „kezdjük meg s azután meglátjuk”. Mégis jobb, ha már a kezdés előtt is látunk valamit, bízunk valamiben. Most mindenekelőtt abban bízhatunk, hogy sokkal jobban ismerjük a történelmet és hazánkat is, mint akár néhány hónappal korábban. Amikor e beteg rendszer zűrzavaros önjellemzéseiből és panaszaiból kellett kiindulnunk, még magunk sem ismertük fel pontosan a bajok okait. De közben alkalmunk volt egy kicsit közelebbről és belülről is megnézni a rendszer anatómiai szerkezetét. S ha az operáció nem is sikerült, most már legalább tudjuk, hol fészkel a baj. Másodszorra okosabban foghatunk a tennivalókhoz.

S ha mégsem sikerül? Ha Rákóczi és Kossuth, Ady és József Attila sorsa, a célhoznemérés végzete fog végigverni megint a magyarságon, ha újra „világok gyúlnak ki” harcunk parazsának minden fellobbanásakor, nem engedve „az igazsághoz igazunkat eljuttatni”? Akkor sem tehetünk másképpen. Nem menekülhetünk Jónásként felelősségünk elől, mert már megtanultuk, megértettük, elfogadtuk az igazságot: bűnösök közt cinkos, aki néma.

Egy szocialistának nevezett ország népe egy másik, szocialistának nevezett hatalom ellen szabadságharcot vív – olyan történelmi esemény ez, amely azelőtt szinte elképzelhetetlennek tűnt, olyan esemény, amely a szocializmus elveivel a lehető legmegdöbbentőbb ellentétben áll. Ezért a legelső kérdés: hogyan lehetséges ez?

A szovjet politikának Berlinen és Poznanon edzett válasza van az ilyesmire: „a belső elégedetlenséget kihasználták külső imperialista erők”. Ebben a válaszban a fő érdemi rész az imperialisták felelősségrevonása, a „belső elégedetlenség” okainak szovjet bírálata pedig aszerint heves, hogy a felkelők mennyit lőttek. Ha a felkelők olyan sokat lőttek, mint Magyarországon, akkor a Pravda odáig megy, hogy – horribile dictu – név szerint is megbírálja a leszerepelt helytartókat. A szovjet vezetők – legalábbis mind ez ideig – képtelenek többet megérteni (vagy elismerni) az ilyen események okaiból, mint annak idején hasonló helyzetben Metternichék és Paszkievicsék.

A fő kérdés tehát mindenképpen a Szovjetunió. Nemcsak azért, mert szovjet ágyúk lőtték szét Budapestet, s ezzel együtt hosszú időre a magyar szocializmus lehetőségét, hanem azért is, mert egész belső fejlődésünk tizenkét év óta a Szovjetunió függvénye.

A „szovjet rejtély” megfejtéséhez a legmegbízhatóbb kiindulópontot az a bírálat adja, amelyben a jugoszláv kommunisták részesítették a sztálini rendszert. A tőkés sajtó és a polgári tudomány sok igazat mondott és mond a Szovjetunióról. Jó lett volna, ha előítélet nélkül tanulmányoztuk volna ezeket az írásokat már korábban. De a polgári kritika nem tud objektív lenni, s ráadásul igen sokszor morális alapja sincs a bírálathoz. Mert például milyen alapon, milyen erkölcsi jogcímen szaval szovjet agresszióról az a francia sajtó, amely meghatva üdvözölte a védtelen egyiptomi városok fölött megjelenő vadászbombázókat?

Egyébként is: senki sem ismerheti olyan mélyen a szovjet kommunizmust, mint azok, akik több-kevesebb ideig őszintén hittek benne. Soha pogányok nem leplezték le olyan erővel és szenvedéllyel a római egyházat, mint a különböző eretnekek, Luther, Calvin és a többiek…

A szovjet kommunizmusnak, főleg Lenin halála óta, mindig voltak mozgalmon belüli ellenfelei. Az orosz ellenzékiek azonban pozitív módon sohasem bizonyíthatták igazukat, mert nem érvényesíthették elképzeléseiket, s különben is Sztálin „rövid úton” leszámolt velük. A külföldi ellenzéki kommunistáknak szintén nem volt módjuk arra, hogy Moszkvával folytatott vitájukat a gyakorlat érveivel támasszák alá. Sok ellenzéki kommunista – elkeseredésében és a sztálini rendszer elleni tehetetlen dühében – valóban polgári álláspontra vergődött. Sztálin ezekre és a belső konstruált perekre hivatkozva mondhatta: „aki velünk szembefordul, az a burzsoáziának adja magát”.

Sztálin ugyanezt próbálta a jugoszláv kommunistákkal is. Soha a történelemben nem agyaltak még ki olyan gigantikusan szörnyű politikai konstrukciót, mint a kommunisták vezette Jugoszlávia ellen. Jugoszláv barátaink katasztrofális helyzetbe kerültek, ennek ellenére nemcsak függetlenségüket őrizték meg, hanem szocialista eszményeiket is. S egy napon összeomlott a rágalomkolosszus. Sztálin utódai – később még elemeznünk kell, milyen okokból – tisztázták Jugoszláviát, nem a világ előtt, hiszen erre nem volt szükség, hanem a kommunista mozgalom előtt. Ez az önkritika sokkal több volt, mint egy irányzat rehabilitálása. A bocsánatkéréssel Hruscsovék az egyik sztálini alapelvet tagadták meg, kénytelen-kelletlen elismerve, hogy lehetséges szocialista építés Moszkva nélkül, sőt Moszkva ellenére. Saját maguk nyomták rá ezáltal a pecsétet mindarra a bírálatra, amelyben őket a jugoszláv kommunisták részesítették. Jugoszlávia tehát világtörténelmi jelentőségű eszmei és politikai harcban győzelmesen védelmezte meg saját önálló politikáját, s azt a jogát, hogy érdemben bírálja a szovjet kommunizmust. 1917 óta ez volt a nemzetközi munkásmozgalom legjelentősebb belső eseménye.

Miért éppen a jugoszlávok? Nehéz kérdés és részletes boncolgatása elterelne témánktól. De mindenesetre érdemes megállapítani, hogy három tényezőnek feltétlenül nagy szerepe van ebben: 1. A jugoszláv népben történelmi okoknál fogva rendkívül erős a nemzeti érzés és öntudat. Erre a népre szilárdan lehetett támaszkodni mindenfajta hódítóval szemben. 2. A jugoszláv burzsoázia és általában a hazai reakció túl gyenge volt ahhoz, hogy a szovjet–jugoszláv viszályt tőkés restaurációra tudja kihasználni. 3. A jugoszláv kommunista párt, ellentétben több közép-európai párttal, nem moszkvai importáru, hanem a nemzeti felszabadító harcban a néppel összeforrott, hazai szervezet, amelynek nem a szovjet tankoktól kölcsönzött, hanem valóságos, belső ereje volt és van. Vezetői minden jel szerint már a viszály előtt elég sokat felismertek a szovjet kommunizmus hibáiból, és a döntésre érett időben képesek voltak a tényleges szakításra.

A szovjetellenes jugoszláv kritika legérettebb megnyilvánulása a JuKP VI. kongresszusa. A kongresszuson elhangzott beszámolókban és felszólalásokban a legfelső vezetés színvonalán és olyan időpontban tárgyalták meg a jugoszláv–szovjet ellentétet, amikor már nem voltak illúzióik a szovjet rendszer iránt. Közvetlenül a szakításkor, 1948-ban, mint Milován Gyilasz mondotta a VI. kongresszuson, még mindig erős és mély volt „a Szovjetuniótól gépiesen átvett vagy félig-meddig átmásolt mindenféle elmélet” hatása. Napjainkban viszont új módon merülnek fel a régi problémák, a XX. kongresszus bizonyos fokig változtatott a kérdésfeltevésen. Ezért tehát nyugodtan kiindulhatunk az 1952-es kritikából; a sztálini rendszert ma is ugyanúgy ítélik meg a jugoszlávok, függetlenül attól, hogy Sztálin utódairól mi a véleményük.

Tito a kongresszuson többek között így jellemezte a szovjet rendszert: „Harmincöt évvel az októberi forradalom után és 24 évvel a falu kollektivizálása után a kolhozok állami igazgatókat kapnak, a kolhoztagok pedig szöknek a kolhozokból. Harmincöt évvel az októberi forradalom után a munkások rabszolgaként, a bürokrata igazgató önkényének alárendelten dolgoznak a gyárakban és vállalatokban. Hol vannak a nagy októberi forradalom vívmányai a munkások számára? Az igazgatóknak joguk van vétség miatt kényszermunkára ítélni a munkásokat. Nem rosszabb-e a munkásoknak ez a helyzete, mint a legelmaradottabb típusú kapitalista országban? A Szovjetunió vezetői már a kommunizmusra való áttérésről szószátyárkodnak, a gyárakban pedig bérmunkások dolgoznak, igazgatási jog nélkül, és olyan fizetéssel, amely nem elegendő a minimális – nemhogy a kulturált – életszínvonalhoz sem. Ők azt állítják, hogy a szocializmus már felépült és a kommunizmus felé haladnak, viszont a szovjet polgárok milliói haláltáborokban és kényszermunkatáborokban sínylődnek, a nem orosz nemzetek millióinak nincsenek jogaik, szibériai pusztaságokba telepítik ki és ott pusztítják el őket. A kommunizmusra való áttérésről beszélnek, viszont megannyi paraszt karókkal támasztja alá viskóját, nehogy összeomoljék, és gyékény-bocskorban jár.”

A szovjet külpolitikáról, különböző formákban ismételgetve, a következőket mondotta Tito: „A Szovjetunió még a háború előtt, a háború folyamán, de különösen Teherántól kezdve felhagyott nemcsak a kisállamok védelmének politikájával, hanem a kisállamok szuverenitásának tiszteletben tartásával is. Miért tette ezt? Azért tette, mert elárulta a szocialista elveket és elindult a régi cári Oroszország útján, a nagyorosz államérdek útján, s az ezeknek az érdekeknek megvalósítását szolgáló imperialista módszerek útján, igyekezvén ezt a nemzetközi proletariátus forradalmi érdekei mögé bújtatni.”

Még egy összefoglaló jellemzés Pijadétól:

„Pártunk leleplezte, hogy a szovjet bürokraták elárulták az októberi forradalom örökségét és általában a szocializmust, hogy a nagyorosz soviniszták centralisztikus-bürokratikus uralma lényegében kasztrendszerű, s hogy ezek a nagyorosz soviniszták a Szovjetunió munkásosztályát és parasztságát megfosztották a hatalomban való lehető legszerényebb részvételtől is, a teljes szuverenitásról és a hatósági szervek ellenőrzéséről nem is szólva, leleplezte továbbá, hogy a moszkvai külpolitika lényegében imperialista…”

Világos, hogy ez a kritika egyoldalú, helyesebben szólva, csak kritika, s nem az egész fejlődés jellemzése. Nem beszél arról, hogy a Szovjetunió óriási ipari haladást ért el, aminek része volt abban, hogy meg tudta védelmezni magát rendkívül erős hadseregek támadásaival szemben, világtörténelmi érdemeket szerezve a fasizmus leverésében. Mégsem csodálkozunk azon, hogy ezeket a szovjet érdemeket Titóék annak idején nem emelték ki lépten-nyomon. A harcnak megvan a maga logikája. Teljesen érthető, hogy a kolosszus nyomása alatt a jugoszlávok nemigen érzékeltek mást, mint ezt a nyomást, s figyelmen kívül hagyták a dolgok összefüggéseit. Csak becsülni lehet őket azért is, hogy olyan mértéktartóak voltak igazuk védelmében, amilyen elvakultak és őrültek voltak támadóik a hazugságok és rágalmak ontásában.

Ha két részre bontjuk a jugoszláv kritikát, egy leíró és egy elemző részre, el kell ismerni, hogy a szovjet rendszer leírásában, jellemzésében érdemileg igazuk volt. Hruscsov ismert Sztálin-ellenes beszéde a haláltáboroktól a konstruált perekig széles skálán mutatja meg az SZKP-ban és a Szovjetunióban dívó módszereket. S ha az új orosz vezetők nyíltan nem tagadták is meg korábbi külpolitikájukat, lényeges pontokon változtattak rajta, s csak a legutóbbi időben, főleg éppen a magyar események világánál mutatkozik meg, hogy ez a változás nem hatolt le a gyökerekig. A jugoszláv bírálat mind a bel-, mind a külpolitikában helyesen írta le a jelenségeket – ezt mi magyarok, szemtanúként igazolhatjuk, hiszen hazánkban ugyanúgy valósult meg a „szocializmus”, ahogyan Titóék leírása szerint, saját tapasztalataink és részben Hruscsovék beismerése szerint is a Szovjetunióban kialakult. (Erről a kérdésről még szó lesz.) De még mindig hátra van a legfontosabb kérdés: Hogyan történhetett meg mindez? Kezdetleges életszínvonal, haláltáborok, hazugságok, hódító külpolitika – hogyan fér mindez a szocializmus kereteibe?

Az új szovjet vezetők a XX. kongresszuson lehangolóan primitív választ adtak erre a kérdésre. A személyi kultuszt, az elfajulás kétségtelen tünetét, megtették az elfajulás okának, méghozzá legfőbb, szinte egyetlen okának. Már akkor, amikor még sokan tele voltunk reménnyel az új szovjet fejlődés iránt, világosan láttuk, hogy ez a magyarázat nemcsak tudományos képtelenség, de igen rossz következményei is lehetnek a gyakorlatban. Sajnos, a szovjet-kommunista mozgalomban bekövetkezett teljes szellemi végelgyengülés miatt csak egyetlen vezető akadt, aki nyilvánosan vitába szállt a hruscsovi magyarázattal: Togliatti. Az olasz kommunisták főteoretikusa ismert cikkében nem állta meg, hogy véleményt ne mondjon a szovjet vezetés szellemi színvonaláról, megjegyezve, hogy „a szovjet társadalom (párt, állam, gazdaság, kultúra stb.) vezető kádereinek nagy, része a sztálini kultusz következtében szellemileg eltompult, elvesztette vagy részben elvesztette kritikai és alkotókészségét a gondolkodásban és a cselekvésben”. Az érdemi kérdésről így írt: „…amíg lényegében nem tesznek mást, mint minden jelenség okaként Sztálin személyes hibáit jelölik meg, megmaradnak a »személyi kultusz« légkörében. Előbb minden jó egy ember emberfeletti tulajdonságainak volt tulajdonítható, most minden rosszat ugyanolyan rendkívüli, sőt elképesztő hibáinak tulajdonítanak. Mindkét esetben kívülesünk azon a gondolkodásmódon, amely a marxizmus sajátja. Kicsúsznak kezünk közöl az igazi problémák, az, hogy miként és miért érkezhetett el a szovjet társadalom bizonyos formákhoz, amelyek eltávolodást jelentettek a demokratikus élettől és a törvényességtől, sőt bizonyos elfajuláshoz vezettek.”^*

Később látni fogjuk, hogy Togliatti nemigen jutott tovább a helyes kritikai kérdésfeltevéstől, de el kell ismerni, hogy cikke kitűnő kiindulópont lehetett volna az érdemi vitához. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy a Kreml hirtelen ideges és teljesen szofista válasza („Az SZKP határozata a személyi kultuszról”) erélyesen beszüntette a vitát. Moszkva locuta… A kommunista pártokban csend lett.

A baljóslatú csendet a lengyel, majd a magyar vihar törte meg. Felszínre hozta a szovjet állam elfajulásának eddig rejtett részleteit is. Világossá vált, hogy az új szovjet vezetők még nem vágták el a köldökzsinórt, amely a reakcióssá vált régi rendhez köti őket. Ebben a helyzetben újra és most már visszavonhatatlanul napirendre került a kérdés: melyek az elfajulás okai?

A magyar eseményeket elemezve Tito így válaszolt a kérdésre: „A XX. kongresszuson elítélték Sztálin eljárásait és az eddigi politikát, de helytelenül úgy érveltek, hogy az egész dolog a személyi kultusz kérdése, nem pedig a rendszer kérdése. Márpedig a személyi kultusz tulajdonképpen egy rendszer terméke. Ők nem indítottak harcot a rendszer ellen, vagy ha harcoltak is ellene, inkább hallgatólag tették, mondva, hogy egészében véve minden jó volt, de Sztálin az utóbbi időben, mivel megöregedett, kicsit bolondozni kezdett és különféle hibákat követett el. Mi már kezdettől fogva azt mondtuk, hogy itt nem csupán a személyi kultuszról van szó, hanem a rendszerről; amely lehetővé tette a személyi kultusz kialakulását. Itt vannak a gyökerek. A bürokrata gépezetben, az irányítás módjában s az úgynevezett egyelvűségben, a dolgozó tömegek szerepének és törekvéseinek semmibevételében, az úgynevezett Enver Hodzsákban, Sehukban és az egyes nyugati és keleti pártok vezetőiben, akik szembeszegülnek a demokratizálással és a XX. kongresszus határozataival, és akik sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a sztálini rendszer ismét feléledjen, felébredjen és uralomra jusson. Itt vannak a gyökerek, és ezt a hibát ki kell javítani.”

Nem érdemes foglalkozni azzal a nevetséges módszerrel, amellyel a Pravda igyekezett elferdíteni Tito gondolatmenetét, rá akarva bizonyítani, hogy a szocializmust támadja, amikor a bürokráciát bírálja. Nincs értelme vitatkozni azokkal, akik ferdítés és rágalmazás nélkül két mondatot sem tudnak már kinyögni. Nézzük meg Tito okfejtését.

Mostani beszédében Tito finomabban, de teljes határozottsággal újra elmondta azt, amit a jugoszlávok már 1952-ben kifejtettek, s aminek lényegét fentebb ismertettem. Az első pillantásra is meglátszik, hogy ez az okfejtés sokkal mélyebben tárja fel a szovjet társadalom elfajulásának bonyolult magyarázatát, mint az az együgyű magyarázat, amely szerint a szovjet rendszer csupa erő és egészség, csupa demokratizmus, és a hibák a „személyi kultuszból” erednek. De hogy a személyi kultusz miből ered; arra már semmit se tudnak kiokoskodni, Sztálin rossz természetén kívül. A jugoszláv kritika a bürokrata rendszerben a személyi kultusz valóságos táptalaját tárja fel.

Sajnos azonban Tito beszéde sem ad magyarázatot arra, hogy mi hozza létre a bürokratikus gépezetet; a dolgozó tömegek semmibevételét, mi termi az Envereket és Sehukat. Sőt a fogalmazás kissé elhomályosítja magát a jugoszláv kritikát is, amikor ezekben az utóbbi figurákban és a rendszerben együtt jelöli meg a „gyökereket”. A szovjet rendszer felett gyakorolt jugoszláv bírálatnak ez a fogyatékossága még észrevehetőbb az idézett 1952-es beszédében. Akkor is szó volt a bürokrata kasztról, a tömegek semmibevételéről. S mit mondtak a jugoszlávok, mi az oka mindennek? Az, hogy „a szovjet bürokraták elárulták az októberi forradalom örökségét és általában a szocializmust” (Pijade), azt, hogy „elárulták a szocialista elveket” (Tito).

Megtanultuk – ha korábban nem, az októberi felkelés sodrában –, hogy a gazdasági alap döntő történelmi szerepét primitíven és vulgárisan magyarázó „társadalomtudomány” mennyire képtelen a valóságos történelmi folyamat megértésére. Megtanultuk fontosnak értékelni a személyiség történelmi szerepét (paradox módon a személyi kultusz elleni harc is erre intett minket), a forradalomban azt is láthattuk, milyen erővel törnek fel véletlen tényezők. Mégis, minden ilyen tapasztalat után is úgy tűnik, hogy jugoszláv barátaink magyarázata még nem jut el a legfőbb gyökerekig. A bürokrata rendszer kialakulására nem adni más magyarázatot, mint az árulást, vagyis személyek erkölcsi és politikai elzüllését – végső logikájában az ilyen elemzés ugyanoda vezet, mint a XX. kongresszus érvelése: Sztálinnak és követőinek személyes hibáztatásához, egy ellenkező előjelű személyi kultuszhoz.

De egy egész korszakot s országok sorának történetét éppúgy nem lehet megmagyarázni azzal, hogy bizonyos vezetők árulók lettek, mint azzal, hogy személyi kultuszt teremtettek maguk körül. Miért lesz áruló az a Sztálin, aki oly bátran küzdött a cári rendszer ellen, miért árulja el a szocializmust 16 évi börtön után Rákosi? Az egész munkásmozgalom csupa áruló és ügynök? A moszkvaiak szerint a szociáldemokraták, azok szerint és szerintünk a moszkvaiak – hova vezet ez? Vannak árulók és vannak ügynökök a munkásmozgalomban, mint mindenütt, de ha a különböző irányzatokat meg akarjuk érteni, akkor szakítanunk kell azzal a módszerrel, amely így vagy úgy, de a Berija-mese különböző változataival pótolja a történelem tényleges elemzését.

Mindez tehát nem elvont teoretikus akadékoskodás. Az elméleti következetlenségnek súlyos gyakorlati eredményei lehetnek ebben az esetben is.

Tények bizonyítják, hogy lettek is. Megszületett az illúzió: ha arról van szó, hogy áruló vezetők elrontották a dolgot, akkor becsületes vezetők könnyen helyrehozhatják. Tekintsünk most el attól, hogy ezek a „becsületes” vezetők ugyanazok, akik tegnap „árulók” voltak. Nézzük az illúzió gyakorlati következményeit. A jugoszlávok a kelleténél jobban hittek a XX. kongresszussal jelentkező szovjet vezetők nyilatkozatainak – akik hamarosan megmutatták, hogy nem tudnak szakítani a régivel. Ez a szakítás nem is egyszerűen rajtuk múlott, s végül, becsület ide, becsület oda, a magyar ügyekben még Sztálinra is rálicitáltak. Tito erkölcsi bizonyítványt állított ki Hruscsov magyarországi helytartójáról, Kádárról is, mondván, hogy „becsületes embernek” ismeri. Kádár egyebek között Nagy Imre elrablásában játszott szerepével nyilvánította ki háláját Tito iránt… íme egy elméleti következetlenség gyümölcse. Jugoszláv barátaink elkerülhették volna, hogy Hruscsovék az egész világ előtt kínos helyzetbe hozzák őket, ha következetesen végigviszik saját kritikájuk logikáját, s ennek megfelelően éberebbek az új arcot mutató szovjet (és magyar) vezetőkkel szemben. De legyünk igazságosak! Egyéb, most figyelmen kívül hagyható okok mellett arról is szó van itt, hogy a nagy viszály idején bizonyos tekintetben nem kedvezett a helyzet az objektív elemzésnek. A jugoszláv vezetők feltárták a szovjet társadalom negatív jelenségeit, s ez elég volt ahhoz, hogy a népben megerősödjék a helytálláshoz szükséges öntudat. A történelmi-gazdasági okok elemzése talán túl objektív feladatnak tűnt az élethalálharc idején. Később viszont a jugoszlávok Hruscsovék bocsánatkérésével óriási elégtételt kaptak, sok tényleges változás örvendetes fejlődéssel biztatott a Szovjetunióban. Az új helyzet viszont megint nem kedvezett, legalábbis a nyilvános kritikának, s ezért a szovjet rendszer felett gyakorolt jugoszláv bírálat továbbra sem mélyült el.

Nagyon találóan mondotta Gyilasz a VI. kongresszuson: „Csak egy újabb igazi szocializmus, egy újabb igazi forradalom leplezhette le teljesen azt, hogy a Szovjetunióban a szocializmust és a forradalmat revíziónak vetették alá. Ezt egymagában senki, még egy lángelméjű ember sem végezhette el, mert annak előbb a társadalom szocialista gyakorlatává kellett válnia, csak ezután jöhetett az elmélet.”

A jugoszláv forradalom ezért adhatta az első hatalmas gyakorlati kritikát a szovjet rendszerről. A mi októberi forradalmunk adja a második hatalmas bírálatot, a szocialista gyakorlat példájával bizonyító bírálatot a Szovjetunióról. Mi már valóban a gyökerekig áshatunk le. Ahogy az 1848-as forradalmak Marx szerint rést ütöttek az európai társadalmak kemény kérgén és bepillantást engedtek a mélységekbe, úgy a jugoszlávok elleni hazugsághadjárat és összeesküvés összeomlása óta a mi forradalmunk ütötte a legnagyobb rést a szovjet-kommunizmus rendszerén, megvillantva annak eddig csak kevesek által ismert mélységeit.

Haladjunk továbbra is vitapartnerek segítségével. Miután a különböző XX. kongresszusi felszólalások, majd az ezeket követő Pravda-cikkek nem alkalmasak a vitára, induljunk ki Togliatti már idézett cikkéből.

Togliatti, világosan látva, hogy valamennyire is gondolkodó emberek számára elfogadhatatlan a személyi kultusznak az a misztikus beállítása, melyet a XX. kongresszus teremtett meg, megengedhetőnek tartja, hogy „jó szándékú emberek” is kételkedjenek az egész szovjet fejlődés helyességében, logikusan jár el. „Mert ha nem fogadjuk el – és nem fogadhatjuk el – az olyan bizonyítás nélküli hittételeket, hogy 20 évvel ezelőtt egyszerre csak elkezdett működni a személyi kultusz, míg előtte minden rendben volt, sőt utána is minden helyes volt, csak éppen Sztálinnak voltak személyes hibái, ismétlem, ha ezt nem tartjuk kielégítőnek, ki kell nyitni a bírálat kapuit, s tekintettel arra, hogy Sztálin volt a kommunista politika főparancsnoka egy egész korszakon át, vajon nem kell-e ma kétségbevonni ennek a politikának minden fő mozzanatát… visszafelé egészen az októberi forradalom döntő tettéig.” A következetes kérdés után Togliatti egészen meglepő válasza következik: „azoknak, akik jóhiszeműen célozgatnak arra, hogy így értik a dolgokat, meg kell mondani, tévednek… Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy ez a felülvizsgálás… a szovjet kommunisták részéről egyértelmű azzal, hogy alapjában elvetik, illetve romboló módon megbírálják mindazt, amit több mint fél évszázadon át tettek.” Ezután Togliatti kijelenti, hogy a szocialista építés egész korszakát felül kell vizsgálni, de ezt a munkát a szovjet elvtársaknak kell elvégezniök, „mert ők jobban ismerik a dolgokat, mint mi”.

Nyilvánvaló Togliatti állásfoglalásának következetlensége. A „szovjet elvtársak” valóban jobban ismerik a történteket, mint mi. De az eddigi jelek szerint eszük ágában sincs tudományos komolysággal megbírálni a múltjukat. Újra és újra kijelentik, hogy az SZKP politikája mindvégig helyes volt, úgy tesznek, mint az egyház, amikor az elzüllött pápák bírálóinak így felel: lehet, hogy a villanypózna korhadt volt, de a drótokban az áram ment tovább. De hogyan is várja Togliatti a szovjet vezetőktől az egész szocialista építés felülvizsgálatát, amikor ő is úgy látja, hogy Hruscsovék sohasem fogják „rombolóan”; vagyis alapjaiban bírálni azt, amit tettek. Vagyis: vizsgálgassunk, de azzal az elhatározott szándékkal, hogy bebizonyítsuk: fő vonalaiban helyes volt az egész. Mit ér az ilyen vizsgálat? Hiszen akkor már következetesebbek Hruscsovék, akik eleve kijelentik, hogy a politika alapjaiban bölcs volt és ezért nincs mit felülvizsgálni. Ha már Togliatti a szovjet vezetőkre bízza saját bírálatukat, legalább ne tanácsolna el bennünket a kritikától. Csupa következetlenség, csupa bizonyítéka annak, hogy némely téren a legjobb koponya sem tud igazán értékeset alkotni addig, amíg fel nem szabadul az eleve elfogadott dogmák nyűge alól.

Ne fogadjuk tehát meg Togliatti tanácsát, hanem valóban előítélet nélkül tekintsük át a szovjet politika fő mozzanatait.

1917. Helyes volt-e a hatalom megragadása az októberi forradalom során? A kérdés nem olyan képtelen, mint a szemináriumokon nevelt hithű káderek gondolják. 1917-ben magában a bolsevik pártban is volt vita erről. Igaz, később Sztálin kivégeztette azokat a bolsevikokat, akik a fegyveres felkelést helytelenítették. De Lenin egészen másként bánt velük, a felkelés után a párt és a szovjet vezetésében őszintén együttműködött Kamenyevékkel, vagyis egyáltalán nem tekintette megbocsáthatatlan bűnnek, hogy egy bolsevik ellenezte az októberi forradalmat.

Mi volt a vita lényege? Az a vitathatatlan tény, hogy Oroszországban a polgári forradalom volt napirenden. Oroszország elmaradott, fejletlen ország volt, ahol nem voltak meg a feltételek a szocializmus építéséhez. Lenin több alkalommal magyarázta a bolsevikok igazát, akik a kedvezőtlen feltételek ellenére a forradalom mellett voltak. Legtisztábban „Forradalmunkról” című jegyzeteiben érveit, ahol ellenállhatatlan logikával bizonyította be a bolsevikok októberi döntésének helyességét: „Ha a szocializmus megteremtéséhez meghatározott kulturális színvonalra van szükség, akkor miért nem szabad nekünk azzal kezdeni, hogy először forradalmi úton kivívjuk a szükséges előfeltételeket e meghatározott színvonal számára, hogy azután már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rendszer alapján induljunk el utolérni a többi népet.”

Leninnek igaza volt. Forradalmár nem is gondolkodhatott másként, ha meg akarta ragadni a történelem által kínált kivételes lehetőséget. Még a legjobb szándékú mensevik is csak morfondírozó tudós volt Leninhez képest. A nagyszerű döntés helyességén mit sem változtat az a tény, hogy a bolsevikok a hatalom megragadásakor néhány tényezőt helytelenül ítéltek meg. Elsősorban két dologban tévedtek.

1. Arra számítottak, hogy az orosz Október a világforradalom bevezetője lesz, vagy legalábbis a nyugat-európai forradalmak élesztője. Ez nem következett be, noha a bolsevikok még évekkel 1917 után is naponta várták a megváltó segítséget. 2. Arra is számítottak, hogy az októberi forradalom polgári demokratikus feladatainak megoldása után hamarosan elkezdhetik a szocializmus építését. Mindkét kérdésben a bolsevikok ellenfeleinek volt igazuk, akik látták, hogy a világforradalom „nem jön” és Oroszország nem érett a szocializmusra. De Leninnek joga volt a tévedésre, mert cselekedett, ellentétben a szájukat tátó prédikátorokkal, akik az útszélről szemlélték az orosz forradalom vergődését, s joga volt azért, mert tévedését hamar felismerte. „Az élet megmutatta, hogy tévedtünk – mondta Lenin 1921-ben –, kiderült, hogy egész sor átmeneti fokra van szükség ahhoz, hogy előkészítsük, hosszú évek munkájával előkészítsük a kommunizmusra való átmenetet.” Ismételjük: hosszú évek előkészítő munkájára lett volna szükség, ezt tanácsolta Lenin. Ez volt az ő igazi végrendelete, nem személyi és egyéb javaslatai, melyek persze szintén ezzel a tanáccsal függtek össze. Lenin utolsó írásainak szinte állandó vezérmotívuma volt az, hogy az iszonyatos orosz elmaradottság közepette ezerszer meg kell fontolni minden lépést: „Nehéz munkával mindenekelőtt szilárd kis hidakat építsetek, amelyek egy kisparaszti országból elvezetnek az államkapitalizmuson keresztül a szocializmushoz…” Megmagyarázta, hogy az 1921-es válságra azért került sor, mert túl gyorsan akartak előrenyomulni. Lenin utolsó írásai: egy lángelme megrázó birkózása azzal az emberfeletti feladattal, hogyan lehet a világ egyik legelmaradottabb országában előkészíteni a leghaladóbb társadalmi rendszer építését.

Ismerjük Lenint. Ismerjük zsenijének azt a vonását, hogy ragyogóan feltalálta magát a valóság tekervényei között, meghallotta a nép véleményét, s a gyakorlat próbái után ki tudta igazítani az elmélet tételeit. Ha tovább él, talán le tudta volna vonni utolsó írásainak logikájából a végső következtetéseket is.

Halála után elméletileg is, gyakorlatilag is két lehetőség között kellett választani. Legyünk tárgyilagosak: mind a két lehetőség hirdetői Leninre hivatkoztak és nem jogtalanul. Lenin utolsó írásainak logikája az ellenzékhez, Trockijhoz vezetett, Sztálin viszont Lenin más írásaira hivatkozhatott. Ha elméletileg nézzük, a trockizmus is, a sztálinizmus is leninizmus volt, a lenini életmű tényleges ellentmondásának kiéleződése, a két véglet önállósulása.

Arra a kérdésre, hogy lehet-e felépíteni a szocializmust Oroszországban, Trockij nem-je és Sztálin igen-je volt a válasz, mindkettő igenis lenini válasz volt.

Mi, magyar szocialisták, akik végigéltük a szocializmus építésének sztálini gyakorlatát, egy rossz pótkiadásban, perdöntő tanúként szólhatunk bele ebbe a vitába. Úgy látjuk, hogy az ellenzék helyesen mérte fel egy parasztország szocializálásának dogmákkal el nem intézhető nehézségeit, joggal hivatkozott a „Kommunista Kiáltvány”-ra, amely leszögezte, hogy „a proletármozgalom a rengeteg többség önálló mozgalma a rengeteg többség érdekében”, s Marx és Engels útmutatásaira, amelyek szerint a szocializmust nem lehet erőszakolni, csak a nép többségének akaratából és a megérett gazdasági feltételek között fejlődhet ki.

Sztálinnak, majd követőinek lényegében hat fő érve volt Trockij ellen.

1. Sztálin előkaparta Leninnek egy háború alatti cikkét, mint fő bizonyítékot arra, hogy a szocializmus felépíthető egy országban. Az Európai Egyesült Államok jelszaváról írva, Lenin a következőket fejtette ki: „A gazdasági és politikai fejtődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből az következik, hogy lehetséges a szocializmus győzelme eleinte egynéhány, vagy akár egy egymagában álló kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat, és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi kapitalista részével; a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen.”

Ez volt a vita fő idézete, úgy hivatkoztak erre, mint egy isteni kinyilatkoztatásra. Csakhogy a szocializmus, ha tudomány akar lenni, nem ismerhet el kinyilatkoztatásokat. Marx tétele, hogy a szocializmus egyszerre győz, Leninnek az a véleménye, hogy győzhet egy elmaradott országban is – vélemények, jóslatok, melyeket érdemes tanulmányozni, de gyakorlati teendőinket mindig a valósághoz kell mérni, s nem különböző idézetekhez.

Különösen olyan idézetekhez nem, amelyek, mint a fenti, zseniális megsejtéseket egyesítenek szerencsétlen rögtönzésekkel. Zseniális megsejtés volt, hogy a forradalom nem feltétlenül a legfejlettebb országokban fog kezdődni – ezt igazolta a történelem. De a forradalom és a szocializmus győzelme két különböző dolog. Győzhet elmaradott országokban is proletárok vezette forradalom, sőt Lenin később elismerte, hogy sokkal könnyebben győzhet, mint fejlett országokban, – de ez a forradalom azért győzhet könnyen, mert már hosszú idő óta időszerű polgári demokratikus feladatokat (földosztás, köztársaság stb.) old meg. Mihelyt az építő munkára kerül a sor és felvetődik a perspektíva, egészen másképp áll a dolog, mint utolsó éveiben Lenin maga is észrevette: előbb igen hosszú ideig tartó munkával meg kell teremteni a szocializmus feltételeit. Mit szóljunk a „fő idézet” egyéb részeihez, amelyek elképesztő tennivalókat rónak a győztes proletariátusra csak úgy mellékmondatokban: felkelés szítását más országokban és fegyveres agressziót más országok ellen. Ismeretes, hogy Marx és Engels tiltakozott az ilyen őrültség ellen, és később Lenin is rendkívül élesen elítélt minden ilyen „eszmét”, megbélyegezte azokat, akik „szuronyok hegyén” akarták bevinni a szocializmust más országokba. Ennyiből is látszik, hogy ez a meggondolatlan cikk teljesen alkalmatlan volt arra a biblia-szerepre, amelyre Sztálin használta.

Megállapítva mindezt, tegyük hozzá, hogy Oroszország esetében nem is akármilyen „egy országról” volt szó, s nem is akármilyen elmaradott országról, hanem – lakosságának óriási többségét tekintve – parasztbirodalomról. Itt volt szükség Sztálin második érvére.

2. Vitathatatlan tény, hogy a szocializmust nem lehet építeni a lakosság többségének akarata ellenére. A paraszt tulajdonos, ahol pedig parasztok vannak többségben, ott a tulajdonosok vannak többségben. Az ebből adódó s frázisokkal el nem intézhető probléma felmerült Lenin és Kautsky vitájában is, nem sokkal az októberi forradalom győzelme után. Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című talán leggyengébb művében válaszolt a német szocializmus vezető teoretikusának, sajnos sokkal többször nevezte őt lakájnak, gyengeelméjűnek, tökfilkónak és kutyának, mint amennyiszer ténylegesen legyőzte őt érveivel. Lenin elismerte, hogy a lakosság többségének bizalma nélkül nem lehet népi hatalomról beszélni, de a választások adataira hivatkozott, arra, hogy a 66% bolsevik az V. szovjetkongresszuson a lakosság többségét képviselte. Csakhogy a lakosság többsége 1918-ban nem ugyanúgy foglalt állást, mint 1924-ben. Az 1918-as bolsevik program lényege még mindig a béke és a földosztás volt, 1924-ben pedig a szocializmusról folyt a vita. Amilyen könnyen meg lehet nyerni a parasztot a béke és a földosztás ügyének, olyan nehéz a szocializmusnak.

Sztálin azt írta „A leninizmus alapjai”-ban, hogy „aligha kell bizonygatni, hogy a parasztság óriási többsége szívesen fog majd a fejlődésnek (ti. a mezőgazdaság kollektivizálásának) új útjára lépni…”. Éppen arról van azonban szó, hogy ezt a tételt bizonyítani kellene, de nem lehet, mert a tények megcáfolják az ilyen elméleteket. Lehet ezer elméletet kisütni, de a tények tények maradnak: a szovjet kolhozok többségét erővel verték egybe, ahol a Szovjetunióban (és Magyarországon!) nem volt erőszak, ott a spontán kollektivizálás rendkívül lassú volt.

A paraszt tulajdonos akar maradni, és a tulajdonról csak akkor mond le, ha jobban él a közösben – sok paraszt még akkor se. 10–15 évvel a kollektivizálás után, a német megszállás idején, rengeteg kolhoz ment széjjel, úgyhogy a háború után még évekig a kolhozrendszer megszilárdítása volt a szovjet vezetők fő gondja. Hazánkban 1953-ban az első engedékeny szóra százával oszlottak fel a szövetkezetek, majdnem közelharcot kellett folytatni a teljes bomlás megakadályozásáért. Ez a bomlás most az októberi forradalom során is megkezdődött, pedig a nagyon életképtelen szövetkezetek már korábban széjjelmentek. Ezek a tények persze nem olyan hangzatosak, mint a különböző kiagyalt elméletek, de a valóság ezeknek felel meg, ezeket igazolja. De mindarról még szó lesz. Nézzük a harmadik érvet.

3. Sztálin kedvenc fordulata volt az ellenzékiekkel folytatott vitában, hogy „minek kellett” az októberi forradalom, ha nem építik a szocializmust? A fentiekből már látszik, hogy ez az érv pusztán szónoki trükk. Októbert meg kellett csinálni, bűn lett volna kihagyni egy történelmi alkalmat arra, hogy munkás-paraszt hatalmat alkossanak a szocializmus feltételeinek megteremtésére.

De a feltételek megteremtésére, nem pedig arra, hogy néhány év alatt „építsék fel” a szocializmust, az elmaradottság, a kulturálatlanság és a nyomor Oroszországában, a nép többségének akarata ellenére.

4. Sztálin a továbbiakban azt bizonygatta, hogy ha nem építik a szocializmust, akkor kapitalizmus lesz, restauráció. Kigúnyolta Zinovjevéket, hogy trágyázni akarják a kapitalizmust. Előszedte Lenin tételét arról, hogy a „kisárutermelés naponta szüli a kapitalizmust”.

Mindez szintén hamisítás és dogmatizmus. Mit akart az ellenzék? Azt, hogy hívják vissza a tőkéseket és a földesurakat? Ezt Sztálin sem merte állítani, amíg vitatkoztak. Az ellenzék így okoskodott: átmeneti társadalmat kell teremteni addig, amíg győz másutt is a forradalom, illetve addig, amíg itt benn megérlelődnek a szocializmus feltételei.

Térjünk el egy pillanatra az ellenzék és Sztálin vitájától. Ugyanezt lejátszottuk mi is. A jugoszláv–szovjet összeütközés egyik pontja például az volt, hogy a jugoszlávok a szövetkezetek elhanyagolásával „napról napra szülik a kapitalizmust”. A gyakorlat mutatta meg, hogy ez a szülő-elmélet butaság. Ha a munkás-paraszt kormány kezében van a hatalom, amely meghatározza a földbirtok felső határát és szabályozza a munkaerő-foglalkoztatást, akkor a kisárutermelésből semmiféle kapitalizmus nem fog születni, hanem egyszerűen erős lesz a kisparaszti mezőgazdaság. Mint ahogy a szövetkezetbe be nem lépő parasztok 12 év alatt nálunk sem szültek semmiféle kapitalizmust… Kiagyalt elméletek helyett itt is a józan ész és a gyakorlati tapasztalatok igazát kövessük.

Az ellenzék a jövőre vonatkozóan (úgy látszik, ez minden belső pártellenzék hibája) nem adott elég határozott programot. De attól függetlenül teljesen igaz és a gyakorlat által bizonyított tény, hogy lehet olyan átmeneti gazdaságot teremteni, amelyben a falut békén hagyják, nem erőltetik rá a szocializmust.

5. Sztálin a továbbiakban azt bizonygatta, hogy a Szovjetunió a világ munkásai előtt elveszti tekintélyét, ha csak építi, de nem felépíti a szocializmust. Azt hiszem, ez is szofisztika. Értelmes munkásoknak meg lehet magyarázni az igazságot. Ha az ellenzék győz, ezt mondhatta volna a világ munkásainak: kezünkben a szovjethatalom. Mindent megteszünk, hogy megteremtsük a szocializmus feltételeit, s ha lehet, a szocializmust. Fejlesztjük, ahogy erőnktől telik, az ipart, hagyjuk gazdálkodni a nép többségét kitevő parasztságot. Amilyen mértékben fejlődünk, gazdagodunk, olyan mértékben tudunk a parasztok számára vonzó szövetkezeteket teremteni, olyan mértékben tudjuk a falun is építeni a szocializmust. Segítsetek ti is!

Miért ijedtek volna meg ettől a világ munkásai? Tagadhatatlan, hogy az első ötéves terv, majd a háború utáni sikerek tetszettek a világproletariátus jelentős részének. De most, amikor napfényre került, milyen áron érték ezt el, nem fordul-e visszájára az egész? Most, amikor a szovjet rendszer önkényuralomként lepleződik le, nem csökken-e napról napra a „Szovjetunió tekintélye a világ munkásai előtt”?

6. A Szovjetunió másképpen nem védelmezhette meg magát, csak a falu kollektivizálása, vagyis az általános szocialista építés befejezése útján – ez a későbbiekben született sztálini érv. Ezt persze nehéz vitatni, mert minden – „mi lett volna, ha” – tudománytalan játék. De szögezzük le, hogy a szovjet hadsereg világtörténelmi jelentőségű győzelme nem a szovjet falu kollektivizálásának köszönhető, mert a kollektivizált mezőgazdaság még akkor is szégyenletesen alacsony színvonalú volt. Egyes ágakban még a háború után egy évtizeddel sem érte el a negyven év előtti színvonalat, amint azt maguk a szovjet vezetők elismerték! Mondjunk egy egészen meglepő dolgot: számtalan „szocializálatlan” mezőgazdaságra épített ország egészen jól elbírta a háborút… Bármilyen nehéz, itt is vegyük igénybe a józan észt!

Látnivaló tehát, hogy Sztálin elmélete gyengén volt felszerelve ebben a vitában, mégis győzött, vagyis semmiképpen sem lehet szó arról, hogy a fenti tételek „ellenállhatatlan igazsága” öltött testet a sztálini program győzelmében. Mielőtt mindennek okait és következményeit megvizsgálnánk, nézzük meg az utolsó nagy vitát, ahol az alapkérdés már sokkal kiélezettebb helyzetben merült fel: az ún. jobboldali elhajlás vitáját. Amikor már véresen gyakorlati kérdés volt, lehet-e, kell-e építeni a szocializmust, vagyis kell-e kollektivizálni (mert a gyárak körül sohasem volt vita!). A parasztság a felkelések sorozatával válaszolt az erőszakos szocializálásra – Sztálin az erőszak növelésével felelt a parasztfelkelésekre.

Itt Sztálin már sokkal kevesebbet hivatkozott Leninre, mint korábban. Az erőszak bűvöletében gondolkodott, teljesen figyelmen kívül kellett hagynia minden lenini intelmet. Emlékezzünk csak: amikor az 1921-es felkelések voltak, Lenin azonnal engedett a paraszti nyomásnak, bevezette a NEP-et, vagyis a viszonylagosan szabad paraszti gazdálkodást, minden adminisztratív és gazdasági erőszakot eltiltott. Lenin így magyarázta a parasztfelkeléseket: „Ez Szovjet-Oroszország történetében az első és remélem, utolsó eset volt, amikor a parasztság nagy tömegei ellenünk voltak… Az oka az volt, hogy gazdasági offenzívánk során túlságosan messzire nyomultunk előre…”

„Pusztulás fenyeget bennünket”, ha nem vonulunk vissza, hajtogatta Lenin. Ettől kezdve minden írása lassúságra, fokozatosságra int, arról beszél, hogy igen hosszú átmenetre kell felkészülni.

S mi történt? Néhány évvel Lenin halála után teljes erővel megindult a kollektivizálás. S mikor a parasztság tiltakozott az erőszak ellen, Sztálin a következő hajmeresztő elmélettel állt elő: „A kapitalista elemek érzik halálos veszedelmüket és fokozzák ellenállásukat. Nekünk is fokozni kell az osztályharcot.” Vagyis pontosan az ellenkező tanulságot vonta le, mint Lenin, négy évvel azután, hogy a bolsevikok bicskája majdnem beletört a paraszt „szocializálásába”.

Az ellenzék vezető teoretikusa, Buharin, igyekezett mérsékelni a dühöngő erőszakot, látva, hogy ez az erőszakkal megteremtett szocializmus minden lesz, csak szocializmus nem. Sztálin otrombán rohant rá Buharinra. Ebben a vitában a józan észnek már semmiféle szerepe sem volt. Sztálin visszaélve azzal, hogy kezében volt a pártapparátus és a GPU, gúnyolta, hamisította, ferdítette Buharin nézeteit, valamiféle „elméleti szadizmussal” dühöngött a párt kedvence, Buharin elvein. Kisütötte azt a tételt, hogy a kulákot likvidálni kell.

Később még látni fogjuk, mi szükség van erre. Most csak mint elméleti tételt vizsgáljuk meg a kuláklikvidáció törvényét. Sztálin, miközben ádázul gúnyolta Buharint, hogy „bele akarja növeszteni a kulákot a szocializmusba”, jellegzetes „vagy-vagy”-okban gondolkodó talmudista módján, általános tételként hirdette meg a kulákok likvidálását, mint a marxizmus tényszerű következményét:

„Vagy a marxista osztályharcelmélet, vagy a kapitalisták szocializmusba való belenövésének elmélete. Vagy az osztályérdekek kiengesztelhetetlen ellentéte, vagy az osztályérdekek harmóniájáról szóló elmélet. Egy a kettő közül.

Meg lehet érteni a Brentano és Sidney Webb »szocialistákat«, akik a szocializmusnak a kapitalizmusba és a kapitalizmusnak a szocializmusba való belenövését hirdetik, mert ezek a »szocialisták« a valóságban antiszocialisták, burzsoá-liberálisok. De nem lehet megérteni az olyan embert, aki marxista akar lenni és ugyanakkor azt az elméletet hirdeti, hogy »a kapitalisták belenőnek a szocializmusba«.”

Sztálin szózuhatagához két dolgot: 1. Elméletileg Marx és Engels lehetségesnek tartották a nagytőkések „belenövését” a szocializmusba; arról is beszéltek, hogy a legjobb lenne „megvásárolni az egész bandát”. Lenin pedig így írt konkrétan a kulákságról: „Még a gazdag parasztra sem mondjuk olyan határozottsággal, ahogy azt a burzsoáziára vonatkozóan mondjuk: a gazdag parasztság és a kulákság feltétlen kisajátítása… Beszélünk a gazdag parasztság ellenállásának megtöréséről, ellenforradalmi kísérleteinek elnyomásáról. Ez azonban nem jelent teljes kisajátítást!” Így beszélt Lenin a polgárháború idején, amikor a gyakorlatban még nem is kellett szembenézni a szocializmus építésének óriási nehézségeivel! 2. Gyakorlatilag: a kínai kommunisták a szövetkezetbe eresztett kulákkal, „népi-nemzeti” tőkéseikkel kiviccelték az egész sztálini elmélet e „sarkkövét”.

Itt is világos, hogy Sztálinnak nem volt igaza. Felfújt elméletei a legtökéletesebb zárt talmudista rendszer megnyilvánulásai voltak. Összefoglalva: a húszas évek Oroszországa nem volt érett a szocializmus megvalósítására. Ezt Lenin utolsó írásaiban már megsejtette, az ellenzék világosan ki is mondta. Az összefoglalóba hagytuk, utolsó bizonyítékként, helyesebben, mulatságos illusztrációként, hogy ez volt Sztálin véleménye is 1924-ben. Így írt, amit ő maga később „A leninizmus kérdései”-ben, Zinovjev leleplezéseinek nyomására kénytelen volt elismerni, a szocializmus egy országban, különösen parasztországban való építésének lehetőségéről:

„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének biztosítását. A szocializmus fő feladata – a szocialista termelés megszervezése – még hátra van. Meg lehet-e oldani ezt a feladatot, ki lehet-e vívni a szocializmus végleges győzelmét egy országban, néhány más vezető ország proletárjainak együttes erőfeszítése nélkül? Nem, nem lehet. A burzsoázia megdöntésére elég egy ország erőfeszítése is – erről beszél forradalmunk története. A szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egy ország erőfeszítése, különösen az olyan parasztországé, mint Oroszország, már nem elegendő, ahhoz több élenjáró ország proletárjainak erőfeszítése kell.”

Sztálin itt megfelelően szétválasztja a forradalom győzelmének lehetőségét és a szocializmus, a szocialista termelés megszervezésének lehetőségét, és szokott néptanítói modorában, de helyesen válaszol a kérdésre. Néhány hónap múlva az ellenkezőjét mondja, s véleményét – hogyan, miért, erre még visszatérünk – győzelemre is vitte. Mi lett volna, ha Trockij, illetve később Buharin álláspontja kerekedik felül? Nem tudjuk, a találgatás nem a mi kenyerünk. De azt tudjuk, hogy mi lett Sztálin felülkerekedésének következtében: nyomor, terror, hazugságáradat, mindaz (és még sokkal több), amit Hruscsov oly szenvedélyes dühvel ecsetelt a XX. kongresszuson.

Sztálin mindig is ortodox, sőt talmudista volt a marxista elméletben. Mintha a papi szemináriumon belénevelődött skolasztikát közvetlenül átvitte volna Marx és Engels tanításaiba… Mégis, nagy hiba lenne azt hinni, hogy Sztálin talmudizmusa lett az oka a személyi kultusznak, a rendszer hibáinak. Sztálin elméleti hibája, ugyanúgy, mint a személye körül élesztett kultusz, csupán velejárója, tükröződése annak, hogy a bolsevikok megkísérelték a lehetetlent, néhány év alatt fel akarták építeni a szocializmust Oroszországban. Az orosz elmaradottság, ha úgy tetszik, a gazdasági alap határozta meg a fejlődés fő vonalait, ez fordította visszájára a bolsevikok szándékait.

Azok, akik ma a sárga földig gyalázzák Sztálint, de az egekbe emelik a Sztálin által megfogalmazott szovjet politikát, mint a bölcsesség netovábbját, igazságtalanok nagy vezérük iránt. Nem lehet finnyáskodva elutasítani Sztálin módszereit, de közben védelmezni céljait. Itt az alapokat kell nyíltan feltárni. A gyakorlat még nem döntötte el a proletárdiktatúra elmélete feletti vitát. De egy dolgot feltétlenül eldöntött: olyan országban, ahol a lakosság többsége paraszt, a proletárdiktatúra, a szocializmus 6–8 év alatt történő felépítése nem lehet más, mint kezdetben a parasztság, majd az egész nép elleni kíméletlen önkényrendszer megvalósítása.

A nép tengerében a maroknyi kommunista csak két esetben tarthatja fenn magát: ha a nép céljait fejezi ki, vagy ha elnyomó apparátussal féken tartja a népet. Mivel a szocializmus azonnali megvalósítása nem fejezheti ki egy parasztnép szándékait, nem marad más hátra, mint az erőszak, az erőszakot megvalósító apparátus uralma, az erőszakrendszert leplező hazugságrendszer kiépítése. Ilyen helyzetben azután a bonyolult kölcsönhatások egész szövevénye fejlődik ki. Ahhoz, hogy Sztálin győzzön az ellenzék felett, az apparátus támogatása kellett.

De az apparátusnak is Sztálinra volt szüksége.

Az apparátus már önvédelemből is Sztálin mellé állt, mert az ellenzéktől csak kritikát kapott. Az ellenzéknek viszont támadnia kellett a már Lenin életében Sztálin által szervezett apparátust, mint a vita és a pártdemokrácia, az ellenzék érvényesülésének fő akadályát. Az ellenzék elfajulással vádolta az apparátust, az apparátus még hevesebben támogatta Sztálint.

De nem is tehetett mást. Íme, néhány kiválasztott idézet arról, hogyan látta Lenin a kommunista-hivatalnok sereget, élete utolsó éveiben: „Be kell ismernünk – mondotta 1922-ben –, hogy a felelős kommunisták közül 100 esetből 99 nem azt a helyet tölti be, amelyre most alkalmas…” „Az oroszországi proletárállam kezében teljesen elegendő gazdasági erőforrás van ahhoz, hogy a kommunizmusra való átmenetet biztosítsa. Mi az hát, ami elégtelen? Világos, hogy mi az, ami nem elégséges: annak a kommunista rétegnek, amely kormányoz, nincs elegendő kultúrája. Vegyük Moszkvát: 4700 felelős kommunistájával, s aztán vegyük szemügyre még ezt az óriási bürokratikus gépezetet, ezt a tömkeleget, a tömeget – ki kit vezet? Mondhatjuk-e azt, hogy ezt a tömeget a kommunisták vezetik? Erősen kételkedem benne. Az igazai megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik. Itt valami olyasféle történt, mint amire gyermekkorunkban a történelemben tanítottak. Azt tanultuk: megtörténik, hogy az egyik nép meghódítja a másikat; ilyenkor az a nép, amelyik hódított, az a hódító, s amelyiket meghódították, az a legyőzött… Ha az a nép, amelyik hódító, magasabb kultúrájú a meghódított népnél, akkor ráerőszakolja a maga kultúráját, ha azonban ellenkezőleg áll a dolog, akkor megtörténik, hogy a legyőzött erőszakolja rá a maga kultúráját a hódítóra. Nem történt-e valami ehhez hasonló az oroszországi Szocialista Föderatív Köztársaságban is, és nem az történt-e itt, hogy 4700 kommunista idegen kultúra befolyása alá került?”

Itt bizonyos értelemben tragikus esetről van szó. A Lenin által kellően jellemzett kommunista apparátus (kezdetben és többségében) csupa becsületes emberből állt, sőt hősökből, akik ragyogóan verekedtek a forradalom és a polgárháború idején. De más dolog verekedni és más építeni. A Trenyov-drámában kitűnően megmintázott Svangya-szerű forradalmárok hősök voltak a harcban, de műveletlenségük miatt tehetetlenek a gazdasági-szervező-kereskedő munkában. S megint az alapokba ütközünk: az orosz elmaradottság következtében a pártnak csak ahhoz volt ereje, hogy a tömegek élén megdöntse a cári, majd a burzsoá-demokratikus hatalmat, de nem volt képessége a lassú, szisztematikus, lépésről lépésre haladó gazdasági munkához. Ez a gárda tehát inkább vonzódott a parancsolgatáshoz, utasítgatáshoz, ahhoz, mint Lenin mondotta, hogy „verje a kereskedőket”, semminthogy tanuljon tőlük. Ezek az emberek ösztönszerűen is érezték, hogy nem alkalmasak arra a munkára, amely az ellenzék győzelme esetén várna rájuk. (Gondoljunk csak Magyarországra, amikor a XX. kongresszus után egy ideig napirenden volt az „új típusú gazdasági munka”, milyen vad felhorkanással fogadta az apparátus többsége a legjámborabb kritikát is – érezte, hogy létfeltételeiben támadták meg. Az egész funkcionárius vitának ez volt a kimondatlan, de igazi alapja.)

Az apparátus tehát Sztálint támogatta, mert Sztálin fejezte ki azt, amire ez az apparátus képes volt: a szocializmus erőszakos építését. Ugyanakkor ez az apparátus volt az egyetlen hatalmi erő a szétzilált Oroszországban, s a nép többsége ellen erre kellett támaszkodnia Sztálinnak vagy a hatalom bármilyen más képviselőjének. Itt van Sztálin győzelmének „titka”.

Mivel hiába mondta Lenin, hogy „ne a lelkesedésre építsenek, hanem az érdekre” (mert a szocializmus építése a lakosság többségéből sem lelkesedést nem tudott kiváltani, sem közvetlen érdekeinek nem felelt meg), Sztálin a központosított, a szovjet-látszattal szemben felülről lefelé kiépített államgépezettél, erőszakkal, adminisztratív rendszabályokkal „szocializált”. De minden erőszak tovább csökkentette a maradék lelkesedést, egyre növelte azoknak a számát, akiket csak erőszakkal lehetett féken tartani. Egyre jobban kellett erősíteni a mindent előíró, mindent szabályozó államot, ennek megfelelően csökkent a népi öntevékenység, ez újra az egyén központosítását növelte – és így tovább, egészen a mamut-államig. Ez a szörnyű körforgás vezetett az olyan üzemekhez, amelyekben minden más társadalomhoz képest megdöbbentően nagy a nem-termelők, a felügyelők száma, ez vezetett a minisztérium-monstrumokhoz, ez vezetett Sztálin meglepő elméleti újításaihoz: a proletárdiktatúra idején szüntelenül növekednie kell az osztályharcnak, ennek megfelelően növekszik az állam szerepe is.

Itt nagyon jól látszik, hogy a marxizmus elferdítése nem Sztálin mindig is meglévő talmudizmusának következménye, hanem a valóság, a fejlődés objektív menete fejlesztette ki Sztálin gigantikus, már-már zseniális talmudizmusát, az orosz fejlődés teremtette meg a különböző sztálini elméletek iránti szükségleteket. Sztálinnak minden Lenintől tiltott hibát el kellett követnie ahhoz, hogy megvalósítsa Lenin szándékát, a szocializmus felépítését Oroszországban. Ez a történelem bosszúja a történelmi törvények megerőszakolásáért.

Lenin azt tanította, hogy „erőszakolni a parasztot annyi, mint mindent tönkretenni” – Sztálin felállította az osztályharc szüntelen erősödésének törvényét, s erre hivatkozva könyörtelenül elnyomta a parasztot. Lenin azt várta, hogy a nyugati forradalmak majd „proletárbázist adnak a paraszti Oroszországnak”, Sztálin akarva-akaratlan elsorvasztotta a meglévő proletárbázist is a központi államgépezetre épített szocializmus minden népi aktivitást elsorvasztó fejlesztésével. És így tovább, minden téren bosszút állt a történelem.

Joggal jegyezte meg Ortega: „A legönellentmondóbb dolog, ami a marxizmussal történhetnék, hogy Oroszországban, ahol nincs ipar, diadalmaskodjék. De ez az ellentmondás nem következett be, mert nincs győzelem. Oroszország körülbelül úgy marxista, mint amennyire a germánok a római szent birodalomban rómaiak voltak…”

Togliatti, aki – cikke logikája szerint – nem értene egyet e fejtegetések kiindulópontjával, magának a bürokratizálódási folyamatnak a leírásában sok tanulságosat mond. „Amidőn a valóság – írja – érvényesítette jogait és a nehézségek a még meglévő kiegyensúlyozatlanság és ellentétek következményeként kiütköztek, az az irányzat ütötte fel a fejét és kerekedett lassanként minden más fölébe, hogy mindig és minden esetben a baj… az osztályellenség tevékenységének tulajdonítható… Nem tudták többé, hol a határ, amely elválasztja a barátot az ellenségtől, a tehetetlenséget vagy gyengeséget a tudatos ellenségességtől.” A határok ilyen elmosódása kétségtelenül lehetséges, különösen a félrevezetett alsó és középfunkcionáriusoknál, akiket megbolondítanak az éberség szüntelen követelményével. De az is teljesen vitathatatlan, hogy a törvénysértések (milyen finom szó! mondjuk csak magyarul: vadállati gyilkosságok) ihletőinek tudniok kellett, ki az ártatlan és ki a bűnös. Rákosi Mátyás pontosan tudta, hogy „álmatlan éjszakáin” hogyan sütötte ki a Rajk-pernek azokat a részleteit, amelyeket valamelyik NKVD-tiszt éppen neki utalt ki „kidolgozásra” a nagy munkamegosztás szerint.^*

A Sztálin- és Rákosi-féle embereknél nagyon nehéz elfogadni, hogy előttük is „elmosódtak a határok”.

Itt is vissza kell térni az alapkérdéshez. A kényszerrel épített rendszer évről évre az igazságtalanságok, gonoszságok sorozatát követte el. Itt már arról volt szó, hogy a bűn és a bűnt leplezendő hazugság olyan halmazzá nőtt, amelyben egyetlen bűn megpiszkálása az egész gonosz-szövevényt érintette. Ilyen helyzetben minden vita, minden tényleges, nem felülről kimért bírálat az alapszörnyűségekhez vezetett. El kell venni a kedvet attól, hogy bárkinek ilyen bírálgatásra legyen kedve – ez lett a fő elv. Hruscsov azt mondta a kongresszuson, hogy Sztálin még akkor is gyilkolt, amikor „már nem volt szükség rá” (ti. amikor az ellenzéket már megsemmisítették eszmeileg…). Csakhogy nem így állt a dolog. Éppen ellenkezőleg: az ellenzéket nem semmisítették meg. Sztálin uralma alatt senki nem tudott olyat mondani, ha ellenkezett Sztálinnal; ami így vagy úgy ne lett volna igaz. A kiagyalt elméletek már nem voltak elegendőek az állandó ellenzéki állásfoglalások letörésére, a kizárások nem használtak, nélkülözhetetlenné vált a permanens, egymással összeszőtt fizikai és lelki terror. Sztálin nem azért ölt, mert szadista volt (ámbár lehet, hogy közben ilyen kedvtelés is kifejlődött benne), Sztálin a rendszert védte, az egészet, a párturalom alapjait. A terrornak nem valami különös, csodálatos, a „rendszerrel ellenkező” oka volt, hanem ugyanaz a közönséges, mindennapi, egyszerű oka, amely minden olyan rendszerben terrorhoz vezet, amelyet a nép nem támogat, amelyet ráerőszakolnak a népre. Nem lehet szemérmetlenebb dolgot elképzelni, mint amikor Sztálin bűntársai kijelentik, hogy „nem kellett volna” kivégezni az ellenzéket, hiszen „eszmeileg” már megsemmisítették őket. Az eszmei bevezetések ahhoz kellettek, hogy meg lehessen indokolni a tömeges megsemmisítést. A terror volt a lényeg, az eszmei „vita” a 30-as évektől kezdve egyre inkább csak kísérőzene volt. Éppen akkor kellett gyilkolni, amikor látszatra már nem kellett volna.

Ez az oka annak, hogy a terror olyan emberekre is lesújtott, akik soha nem voltak ellenzékiek. A társadalmat állandóan abban az állapotban kellett tartani, hogy mindenki potenciális kém és áruló, minden önálló gondolat az ellenség befolyásának árulkodó bizonyítéka. Csak így lehet elvenni az emberek kedvét attól, hogy ezt vagy azt az intézkedést kifogásolják, bírálgassák ezt vagy azt a sztálini kinyilatkoztatást. A sánta érvek nem tudtak megállni az erőszak mankója nélkül.

Minálunk mindez már tragikomikus formákat öltött, bárki bármiben kifejezte nemtetszését, azonnal a külföldi rokonai és családfája után kezdtek szimatolni. Felállították a kádernyilvántartás óriási mechanizmusát, amely regényekre való anyagot gyűjtött össze még egy pártbizottsági portásról is. A káderek a rendi hierarchia minden fokán egy fenyegető hatalmas szem sugarában mozogtak. Aki csak megremegett e szem pillantásaitól, elveszett. Kitűnően ismerjük azt a tömeglélektani állapotot, amely ily módon kialakult. A Rajk-per után nálunk tízezrével bódítottak el egyéb dolgokban nem ostoba embereket, úgy, hogy ezek a szerencsétlen médiumok valóságos transzba estek és lázálmaikban még az apjukat is kémnek gyanították. (Egyszer majd meg kell írniok a társadalomtudósoknak és pszichológusoknak ezt a lélektani állapotot, amelyben megdöbbentően tükröződik az egész szovjet mintájú szocializmus szinte kétségbeejtő szörnyűsége.) Mindent egybevetve: a Szovjetunióban is, hazánkban is mindig kellett keresni és találni összeesküvőket, ha igaziak nem akadtak, kitalálni kellett ilyeneket, mert az állandó perek voltak a gyakorlati „bizonyítékai” annak, hogy az osztályharc éleződik, tehát csak a bürokrata kaszt csendet-rendet teremtő, önálló véleményt nem tűrő vezetése mentheti meg a népet és a szocializmust is.

Nincs ostobább dolog, mint azt állítani, hogy Rákosiék „gépiesen vették át” a szovjet tapasztalatokkal együtt a konstruált pereket.

Meg kell érteni, hogy a konstruált perekre minden népi demokráciában szükség volt, ugyanúgy, mint a Szovjetunióban, a nép bizalmát nem élvező rendszereket erőszakkal kellett alátámasztani, a fizikai és lelki terror indokolásához pedig nélkülözhetetlenek a konstruált perek, legalábbis a „szocializmus” körülményei között. Ez a könyörtelen igazság.

A Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban ezért kellett álnokul és kegyetlenül meggyilkolni a kommunisták tízezreit (összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit a világreakció együttesen megölt). Ezért kellett – nem pedig szadizmusból, nem tévedésből, és nem a szovjet vezetők közé furakodott imperialista ügynökök fondorlatos parancsára…

Kérdés, hogy minden gyilkos pártvezér nyíltan bevallotta-e magának a dolgokat. Ezt nehéz megmondani. Sokat segíthetnének a történetírásnak, ha nyilatkoznának ez ügyben, és nem a Berija-féle tárgyalások ellenőrizhetetlen és megfejthetetlen titkait adnák feleletül százmilliók kérdéseire. Megkönnyítjük a dolgukat azzal, hogy röviden ismertetjük itt azt a tudományt, amelyet Sztálin kellően bevert hívet fejébe, s amelynek „megértése” után a hívek egészen sajátosan látják a világot.

A marxizmus–leninizmusról lesz szó. Józan eszű emberek, akik nem estek át a szovjet-kommunizmus betegségén, fel sem tudják fogni ezt az elméletet, olyan értetlenül olvassák majd soraimat, mint ahogyan felvilágosult emberek csak fejcsóválva fogadhatják a vallás számukra érthetetlen képtelenségeit.

A marxizmus–leninizmus olyan elméleti rendszer, amelynek valóságos objektív célja az önkény igazolása s egyúttal elhomályosítása.

Ideológiai kaloda, a társadalmi kalodarendszer mása. Ez nem azt jelenti, hogy Sztálin, amikor létrehozta a marxizmus–leninizmust mint rendszert, azzal a szándékkal ült le az asztalhoz, hogy „most azután igazolom az önkényt”. Szó sincs róla. A marxizmus–leninizmus objektív ideológiai tükröződése a valóságban szükségszerűen kialakult terrornak, a központi hatalom ijesztő megnövekedésének, az egész erőszakos boldogítás rendszerének. Ahogyan a feudalizmus, a rendi tagozódás átalakította a keresztény vallás egész rendszerét, ugyanúgy az erőszakos orosz szocializmus valósága a maga képére kellett, hogy gyúrja Marx és Engels elméletét.^*

Mivel az egész orosz gyakorlat ellentétben állott a tudományos szocializmus megalapítóinak legfőbb nézeteivel, fokozatosan át kellett épülnie az ideológiai rendszernek is. Sztálin szerette mondani, hogy „a felépítménynek az a feladata, hogy szolgálja az alapot”. Nos, Marxnak ez a torzzá egyszerűsített és ezzel teljesen meghamisított tétele a Szovjetunióban betű szerinti értelemben megvalósult.

A Sztálin alkotta marxizmus–leninizmus, amelynek a párttörténet és „A leninizmus kérdései” című könyvecske a bibliája, ha pusztán elméletileg nézzük, nem egyéb, mint eklektikus válogatása és rendszerezése Marx, Engels és Lenin tételeinek, olyan rendszer, amely végtelenül zárt, ugyanakkor tetszés szerint (persze, csak a kiválasztottak tetszése szerint) módosítható az éppen felmerülő szükségleteknek megfelelően. Helyet kapnak benne a Marx és Engels által felismert nagy társadalmi igazságok, Marx, Engels és Lenin idejüket múlt vagy keletkezésükkor is egyoldalú téves nézetei, Sztálin elméleti találmányai egyaránt. A lényeg: a rendszer kerek, minden a helyén van, Sztálin és követői mindig megtalálhatják a mindent eldöntő idézetet, és ha a dolog változik, megtalálják az előzővel ellenkező idézetet is.

A marxizmus–leninizmusnak olyan „megdönthetetlen” tételei vannak, amelyeket „napnál fényesebben” igazolt a gyakorlat: 1. A szocializmus építését egy párt vezetheti, a kommunista párt. Erre való alkalmasságát és privilégiumát természetesen saját maga állapítja meg magáról. 2. A kulákokat likvidálni kell (lásd Sztálin és Buharin már említett vitáját). 3. A nemzeteknek önrendelkezési joguk van. 4. De ha az előbbivel élni akarnak, az csak a földesúri-kapitalista fasiszta-imperialista reakció aknamunkájának eredménye. 5. A háború elkerülhetetlen. 6. A háború elkerülhető. 7. Nincs harmadik út, aki nem híve a Szovjetuniónak, az csak az imperializmussal tarthat. 8. Van harmadik út, de akkor már a békeövezet értékes részének nevezik (lásd India). 9. A szovjet proletárdiktatúra a demokrácia legfejlettebb formája (mert sehol sem végeznek ki annyi embert, mint az úgynevezett proletárdiktatúrában?). És így tovább.

Ahogy annak idején a zsinatok szavaztak arról, hogy a férfi lelke gömbölyű-e vagy szögletes, forog-e a föld vagy sem, úgy nyilatkoztatta ki Sztálin is különböző „vitákban” az igazságot, és a kádereknek nem volt más dolguk, mint „alkalmazni” a nagy tanító szavait.

A sztálini tanrendszernek rendkívüli szerepe volt abban, hogy jelentős tömegek sohasem ismerték fel helyzetüket, még saját vesztükbe is lelkesedve rohantak. A lelki terrornak ez a vallási-mitikus uralma volt az egyik oka annak, hogy a szovjet rendszer még a legszembetűnőbb hazugságok és a legdühöngőbb erőszak idején is támaszkodhatott bizonyos népi bázisra. A másik ok, amint arról még szó lesz, az, hogy az elnyomás és a nyomor ellenében vitathatatlanul óriási ipari haladás bontakozott ki a Szovjetunióban, amely büszkeséggel töltötte el az egyszerű orosz embert. Ez a hatalmas terheket vállaló és viselő nép sok nemzedék munkáját végezte el 30 év alatt. A gigászi munka feltétlenül kiváltott bizonyos pátoszt és hitet, főleg az első ötéves terv idején, egy kicsiny, de igen aktív tömegből. Az ötéves tervregények csak azért mesélhettek a nép lelkességéről, mert a nép egy része valóban lelkesedett. Ez a pátosz azután a későbbiek során csökkent, kihunyt, vagy semleges, nemtörődöm hangulatba ment át, a honvédő háború alatt pedig újra feléledt. A nép többsége vagy óriási tömege azonban mindvégig az erőnek engedett. Egyszerű bizonyítéka van ennek: ha nem így lett volna, nem lett volna szükség a permanens fizikai és lelki terrorra.

Visszatérve az egész elméleti szörnyűségre, amelyről majd még sokat kell írni, itt a sztálinizmusnak már csak egy vonását érdemes kiemelni, a logikai módszert, mert ennek van a legközelebbi kapcsolata az említett konstrukciós perekkel.

Sztálin remekül ki tudta mutatni, hogy valamilyen „tévedés” objektíve hogyan segíti a burzsoáziát. Amikor valakit rajtakaptak azon, hogy másképpen gondolkodik, elhajlónak bélyegezték, a perekkel „bebizonyították”, hogy az elhajlók kémek – úgyhogy végül mindenki, aki önmagát önálló gondolkodáson érte, megrettenhetett attól, hogy vajon akaratlanul is nem az ellenség ügynöke-e. Ha valaki nyomora miatt, elégedetlenségében rokonszenvezett valamelyik később leleplezett ellenzékivel, akkor Sztálintól megtudta, hogy „a sikerek elkapatták, szájtáti lett, ezért nem vette észre az ellenség kezét”. Mikor a trockistákat ezrével verték agyon a börtönökben és még tíz évvel Trockij száműzetése után is újra és újra jelentkeztek, Sztálin megmagyarázta, hogy a trockisták „már nem politikai áramlat, mint hét évvel ezelőtt, hanem kémek”. Ezt azzal bizonyította, hogy a szóban forgó ellenzékiek „nem merik megmutatni igazi arcúkat”, vagyis nem vallják be a munkásoknak, hogy ők kémek és diverzánsok, érted, ártatlan olvasó? Azzal bizonyította, hogy a trockisták kémek, hogy azok tagadják kémvoltukat. Tíz sorral lejjebb más trockisták beismeréseivel (most már tudjuk, milyen úton kikényszerített beismerésekkel) bizonyított. Ez a sztálini logika. (El lehet, olvasni magyarul is: „A pártmunka fogyatékosságairól és a trockista és egyéb kétkulacsosok felszámolását célzó rendszabályokról” című műben. Micsoda cím!).

Ilyen csodálatos és csak a vallásihoz hasonló logikával nevelték a káderek tízezreit a Szovjetunióban. Érthető, hogy a káderek fejében egészen sajátos hamis tudat alakult ki, amely szerint minden másképpen van, mint ahogy a valóságban látszik. A dialektika 4 tétele, a párt 6 jellemvonása, a materializmus 3 ismérve, a kétféle igazság – ez az egész babonagyűjtemény ködbe vonta a káderek agyát. Sokan nem értették az egészet, mások azt hitték, értik, de egyaránt alázatos tisztelettel tekintettek arra, aki mindezt megalkotta, rendszerezte. A pápai csalhatatlanság komolytalan játék ahhoz képest, milyen szigorúan szó szerint kellett venni „az emberiség legnagyobb gondolkodójának” minden mondatát.

Az így nevelt embereket nem lehet, nem szabad a közönséges halandók erkölcsi normájával mérni. Én legalábbis kész vagyok elhinni, hogy a legszörnyűbb bűnök kiagyalói között is seregestől voltak és vannak olyanok, akik ártatlannak tartják magukat, sőt gyilkosságaik után a jól végzett munka örömével feküdhettek le, mondván, hogy „egy komoly lépéssel megint közelebb hozták a szocializmust”. Olyan fanatizmusba ütközünk itt, amilyet az inkvizítorok óta nem látott a világ.

S itt hadd térjek ki Togliatti cikkének egy részletére. Az olasz kommunisták vezetője azok közé a kivételesen ritka felső káderek közé tartozik, akik intellektuális képességeiket a lehetőségekhez képest mégiscsak megőrizték a sztálini tébolyuralom alatt is. Hogyan írhatott le ez az ember ilyen mondatokat a trockista–buharinista nézetek elleni harcról: „Én nem tagadom, hogy ez a harc negatív eredményeket is maga után vonhatott… Végső fokon azonban pártunk politikai nevelése ment végbe ezekben a vitákban, amelyek ideológiánk és politikánk legfontosabb pontjait érintették. Mozgalmunk e vitákon keresztül érett meg.” Elszomorító ez a vélemény. Éppen az ellenzék letiprása, majd ezzel együtt a tökéletes ideológiai és fizikai terror tette a kommunistákat az önálló gondolkodástól eltiltott bábokká. A trockizmus rémével (s ezzel együtt a kiátkozással és agyonlövetéssel vagy „moszkvai” gyógykezeléssel) ijesztett pártvezetők engedelmes bárányokká lettek, nem megértek, hanem szellemileg és morálisan elrothadtak.

De hagyjuk a vitát, amely már úgyis más kérdésekhez vezet át!

Láttuk, hogy a bürokrata apparátus hogyan keletkezett – csak vele lehetett „építeni a szocializmust”. Azt is láttuk, hogy ez az apparátus a sztálini ideológiai és fizikai erőszakkal minden eddigi uralkodó osztálynál egységesebbé terrorizálta magát. Kialakult tehát a közégés felső párt- és állami vezetőknek egy nem túl széles rétege, amelynek a közvetlen termelőmunkához legtöbbször csak annyi köze volt, hogy szakértelem nélkül „általában” irányított. Kiválogatásuk „fő szempontja” nem is a szakértelem, hanem a „megbízhatóság” volt. Igen nagy részben ennek az apparátusnak a tevékenységétől függött, hogyan alakul a termelés (mivel nem biztosították a népi öntevékenység feltételeit, az anyagi érdekeltséget és a gazdasági demokráciát). A tőkés rendszerben, hogy úgy mondjam, maguktól, érdekből dolgoznak az emberek. A szovjet szocializmus találta ki azt a csodát, hogy állandóan kampányokat kellett szervezni a vetés „biztosítására” és minden egyébre. (Lehet-e fényesebb bizonyítéka annak, hogy a szovjet – és magyar! – parasztra ráerőszakolták a szocializmust, mint az, hogy kampányokkal, vezércikkek áradatával, instruktori és rendőri fenyegetésekkel kellett évről évre rávenni arra, amit ősidők óta egykedvű, nyugodt pontossággal végzett?!)

A kampányokat szervező, a termelés parancsnoki posztjain (milyen árulkodó kifejezés: parancsnoki poszt) szónokló apparátust meg kellett fizetni ahhoz, hogy minél lelkesebben dolgozzék, illetve dolgoztassa a népet. Így kezdett fokozatosan kibontakozni az apparátus osztállyá válásának folyamata, amely azután feltette a koronát a szovjet szocializmus művére. Az apparátus a termelésben elfoglalt helye, jövedelemszerzésének módja, a nemzeti jövedelemből ráeső rész szerint, általában minden lényeges szempontból tekintve, új osztállyá kezdett válni.^*

Dedijer Titóról szóló könyvében betekintést enged a szovjet vezetők életmódjába, így megállapíthatjuk azt, amit egyébként ki is találhatnánk bizonyítékok nélkül is, hogy tudniillik a magyar vezetők életmódja pontos mása volt a Kreml berkeiben kialakult életstílusnak.

A forradalom előtt a magyar közvélemény már széles körben foglalkozott a vezetők úri életmódjával. A munkások felháborodva beszéltek azokról, akik a munkabérek többszörösét tették zsebre, de közben külön magazinjaikból féláron vettek olyan csemegéket, amilyeneket a munkás még a kirakatokban sem láthatott. Beszéltek a kádervillákról, amelyek meglehetősen különböztek Lenin, filmekben is megörökített, vaságyas szobájától, a protokollfogadásokról, ahol a kiválasztottak részegre gyönyörködték magukat egymásban. A felháborodás olyan óriási volt, hogy még a sajtó is tükrözte. A népi demokráciákban csupán a magyar lapok merték megkérdőjelezni ezeket a kirívó jelenségeket, például az Irodalmi Újság cikkei. De ezek az írások nagyon is szőrmentén tárgyalták a gyalázatot, legfeljebb annyit állapítottak meg, hogy a Rákosi-teremtette nagyságos-elvtárs-rendszer kiáltó ellentétben van Marx és Lenin félreérthetetlen tanításaival. Azt a kérdést azonban már fel sem vetették ezek a cikkek, hogy vajon mi vezethetett a marxi–lenini eszmék ilyen elfajulásához. Nem mondták vagy nem mondhatták ki azt az igazságot, hogy a néptől idegen és a nép felett álló bürokrata kasztok nem valami történelmi véletlen eredményei, hanem a szovjet mintájú szocializmus „normális” velejárója.^*

Már most megállapíthatjuk, hogy az októberi forradalom kitörésében igen nagy szerepet játszott a bürokrata úri rendszer feletti elkeseredés, a nép rádöbbenése arra, hogy a munkásoktól elvett értéktöbbletből és a paraszt kiuzsorázásából nemcsak a ténylegesen óriási beruházásokat fedezték Rákosiék, hanem a régi urakéhoz hasonló vagy egy még fényezőbb életszínvonalat is ebből biztosítottak maguknak, miközben a feszített tervek alatt nyögő nép a Horthy-rendszer vége felé már elért életfeltételeit sem tudta kiharcolni magának. (Valamivel kedvezőbben alakult a helyzet a Szovjetunióban, mert a cári Oroszország rettenetes elmaradottságához képest a dolgozók életszínvonala fejlődött, még ha nem közelítette is meg egy valamirevaló tőkés ország létviszonyait. A vezető rétegek és a nép életmódja közti ellentét azonban a Szovjetunióban is brutális nyítsággal hirdette egy új uralkodó kaszt kialakulását.)

A szocialista kasztrendszer a szovjet-kommunizmus terméke, az erőszakos boldogítás szükségszerű következménye, méltó betetőzése annak, hogy 8–10 év alatt „felépítették” a szocializmust egy ázsiai, a középkorból éppen hogy előkecmergett országban.

Ha majd Kádárék a várható gazdasági csőd miatt és főleg a „megbízhatatlanok” kirostálása végett leépítik az apparátus egy részét, s esetleg a másik rész kiváltságait csökkentik, dörgedelmes cikkeket íratnak a bürokrácia veszedelmeiről és a Kádár-féle decentralizálás progresszív voltáról. De az apparátus egy idő után újra régi fényében fog ragyogni, mert a bürokrata-uralom a szovjet-kommunizmus országaiban nem ilyen vagy olyan vezetők szándékaitól függ, az apparátus-uralom az erőszakos boldogítás rendszerének lényegéhez tartozik. Ha itt egyáltalán függésről lehet beszélni, akkor csak abban az értelemben lehet, hogy a vezetők függenek a szocializmus uralkodó kasztjától.

(Folytatás következik)

Félbe kell szakítanom a szovjet fejlődés jellemzését, egy tehetséges félreértés eloszlatása végett. Nem szeretnék ugyanis olyan látszatba kerülni, mintha gúnyolódni akarnék Marx, Engels vagy Lenin munkásságán, amikor a „marxizmus–leninizmust” gúnyolom. Nem, e sorok írója őszinte tisztelője a fent említett nagy gondolkodóknak, sőt Sztálint sem tudná 4 óra hosszat úgy szidalmazni, mint Hruscsov, anélkül, hogy rá ne mutatna bizonyos történelmi nagyságára. Egyáltalán nem tartozom azok közé, akik, kigyógyulva a marxizmus–leninizmusból, azzal rekompenzálják ifjúkori tévedéseiket, hogy „elvetik” Marxot – valamilyen harmadrangú polgári filozófus vagy közgazdász kedvéért.

Ezek az emberek mindenesetre következetesebbek a XX. kongresszus szónokainál, akik egekbe emelték Sztálin rendszerét, de legyilkosozták Sztálint, térden állva emlegették Lenint, de folytatóját, Sztálint sárba taposták (de azért Lenin másik folytatóját, Trockijt ugyanúgy értékelték, mint Sztálin…). Az említett Marx-kritikusok joggal hangoztatják, hogy Sztálin végeredményben Lenin, Lenin pedig Marx művének alkalmazója, s a sztálinizmus elméletileg tekintve főképpen Marx (igaz, hogy néha elferdített és vulgarizált) nézeteinek rendszerbe foglalása, vagyis Sztálin nem ok nélkül nevezte elméletét marxizmus–leninizmusnak.

Ezért csak mosolyogni lehet azokon a teoretikusokon, akik szidják Sztálint, miközben valami, a Sztálinétól különböző marxizmus–leninizmus egyedül üdvözítő voltáról beszélnek, s a sztálinizmus ellenfeleinek hiszik magukat, de egyszersmind a marxizmus–leninizmus híveinek is. Ezek szerint valahol a ködben lebeg valamilyen tiszta és Sztálin-mentes marxizmus–leninizmus. Sajnos, senki nem tudja, miben áll ez a szűzi elmélet, hiszen akárhány igazi, hamisítatlan, tiszta Lenin-citátumot vetnek be Sztálin ellen, ugyanannyi tiszta, hamisítatlan Lenin-idézetet lehet felsorolni Sztálin mellett. Ezért a dolog már annyira össze van kuszálva, annyira tarthatatlan mind elméletileg, mind politikailag, hogy előbb-utóbb rendet kell teremteni a fogalomzavarban: a szovjet vezetőknek szép csendben ki kell jelenteniök, hogy nincs sztálinizmus; amit sztálinizmusként támadnak, az marxizmus–leninizmus – a komoly és gondolkodó ellenzéknek pedig be kell látnia, hogy félre kell dobnia az egész marxista–leninista halandzsát, ha meg akarja érteni korunkat és helyesen akar cselekedni.

A marxizmus–leninizmust kell félredobni, de nem Marx, Engels vagy Lenin életművét. S itt nincs igaza a fent említett ifjú kritikusoknak: Marx és Lenin életműve nem azonos a marxizmus–leninizmussal.

Azt akarom mondani ezzel, hogy Sztálin meghamisította Marxot és Lenint, vagyis a dolog magyarázata egy egyszerű elméleti hamiskártyázás? Nem ezt akarom mondani, mert noha Sztálin valóban sokat hamisította az elmélet klasszikusait, a probléma lényege máshol keresendő.

Mindenekelőtt: világnézetileg értelmetlen és történelmietlen minden olyan elemzés, amely Sztálin bűneiért Lenint, Lenin tévedéseiért Marxot teszi felelőssé, sőt Marx hibáinak okát is felfedezik Hegelben. Ez az elsőéves kispap logikája, aki az ideológiai fejlődést úgy képzeli, hogy kezdettől fogva adva van valahol a „nagy igazság” s a zsenialitás mértéke attól függ, ki mennyit fedez fel belőle: aki sokat hibázik, nem volt elég nagy zseni.

Min alapszik itt az idealizmus? Annak a nyilvánvaló ténynek a félreértésén, hogy minden gondolkodó készen kap valamilyen ideológiát és tudományt, abból indul ki, azt fejleszti tovább. Ezért az ideológiai fejlődés pusztán az eszmék harcának tűnik, iskolák és nézetek küzdelmének – s elsikkad a társadalmi fejlődés objektív hatása az ideológiára. Van persze ideológiai önmozgás is (Marx erre kevés figyelmet fordított), de az eszme által szült eszme csak akkor marad fenn, ha a társadalmi valóságnak valamilyen módon szüksége van rá, s ezért végeredményben az eszmei fejlődés döntő meghatározója, úgy, ahogyan Marx felismerte, nem az eszme, hanem a mindig új és új alakot öltő lét – amelyet persze maguk az eszmék is alakítanak.

Ezért amennyire Hegel nem felelős Marx néhány hegeli konstrukciós trükkjéért, Marx sem felelhet Lenin kísérletéért, aki egy parasztországban akarta megteremteni a proletárdiktatúrát, sőt még abban sem ludas, hogy egyes szerencsétlen pártvezérek még ma is belénk akarják beszélni a marxi abszolút elnyomorodás-elmélet érvényességét. Minden elméletet kora valóságához kell mérni.

Ha már itt vagyunk a történelmi szemlélet problémájánál, semmi értelme nincs annak, hogy megrójuk Marxot vagy Lenint olyan kérdésekben elkövetett tévedéseikért, amelyekben ma már egy iskolásgyermek sem hibázik. Az ilyen fölényes ítéletek mögött az a történelmietlen és értelmetlen elgondolás húzódik meg, hogy pusztán Marx és Lenin zsenijének erején múlt, vajon mindenben felismerték-e akár koruk, akár a késő jövő valóságát. Engels (akit a hozzá képest elemi iskolai színvonalon mozgó intellektuel széplelkek is rajtakaphatnak üres konstrukciókon) mintha csak leendő kritikusait látta volna lelki szemeivel, így írt a tudomány és az elmélet történetiségének problémájáról, kigúnyolva azokat, akik szerint „a valóságos ész és igazságosság” mind ez ideig csak azért nem uralkodott, mert „eddig nem ismerték fel őket helyesen”: „Éppen csak az a zseniális ember hiányzott, aki az igazságot felismeri, s ez most végre megjelent (az utópistákról van szó). S hogy éppen most lépett fel, az igazságot épp most ismerték fel, nem a történelmi fejlődés összefüggéseinek szükségszerű, elkerülhetetlen következménye, hanem csupán szerencsétlen véletlen. Ha az az ember 50 évvel előbb születik meg, az emberiség 50 év tévedéseit, harcait és szenvedéseit megtakaríthatta volna.”

Igen ám, vethetik közbe, de Marx olyan dolgokban is tévedett, amelyeket az ő korában is tisztán lehetett látni, s amelyeket már akkor is felrótt neki némely kritikusa. Valóban. De megkockáztatom azt a véleményemet, hogy az emberi szellem minden jelentős alkotójának abból a szempontból hasonló az életműve. A legeredményesebb életművet is jellemzi a nagy, új meglátások, felfedezések mellett több-kevesebb zavar, tévedés, félreértés, megnemismerés is. A lényeges újat adó zseninek ebben az értelemben akkor is van igaza, ha valamelyik részlethibájának jogos bírálójával veszekszik (aki semmit nem adott az emberiségnek, csak észrevette egy óriás bőrén a szemölcsöket).

Senkinek nem jut eszébe elvetni Keplert, mert „csak” a bolygók mozgásának törvényeit fedezte fel, de a mozgás okát keresve, megmaradt a vallásos mítosznál. Nyilvánvaló, hogy kora szükségszerűen nem tette lehetővé a teljes igazság megragadását. De amit magától értetődőnek tartunk Keplernél és minden nagy természettudósnál, tudniillik a felfedezések keveredését tévedésekkel, elavult nézetekkel, miért nem akarjuk megérteni Marxnál, a szociológia nagy felfedezőjénél?

Egyébként is, különösen a társadalomtudományok területén, majdnem minden jelentős alkotóban ott türelmetlenkedik és heveskedik bizonyos egyoldalúság is, ami abból ered, hogy a felfedezett új összefüggés kidolgozására fordítják minden figyelmüket, az tölti be gondolkozásukat és emiatt sokszor elhanyagolnak, sőt támadnak más összefüggéseket. Marx és Engels, saját munkáikat tekintve, tisztán felismerte ezt. Engels így ír a materialista történelemfelfogás tételeinek bizonyos egyoldalúságáról: „Részben Marx és én magam voltunk az okai annak, hogy az ifjabb gárda néha nagyobb fontosságot tulajdonít a gazdasági oldalnak, mint aminő azt megilleti. Nekünk az ellenfelekkel szemben az ezek által tagadott fő elvet kellett hangsúlyoznunk.”

Összefoglalva: ha történelmileg tekintjük Marx és Engels munkáját, a lényegre kell figyelnünk. A lényeg pedig két hatalmas tudományos tett: a materialista történelemfelfogás alapelveinek kidolgozása és annak bebizonyítása, hogy – mint Engels megfogalmazta – „a tőkés termelőmódnak és vele a munkás kizsákmányolásának alapformája a meg nem fizetett munka eltulajdonítása”. A részletekben, a jóslatokban sok a konstrukció, az egyoldalúság, a mesterkélt hipotézis, de ezt a két tudományos tettet senki nem hagyhatja többé figyelmen kívül, aki a társadalomtudományban alkotni akar. Marx és Engels még azokat is új meglátásokra ösztönözte, akik a két nagy szocialista ellenfeleiként akartak fellépni.

S ez a dolognak csak egyik oldala. Marx és Engels tudományos hozzájárulása az emberi gondolkodás fejlődéséhez egyúttal egy új társadalmi osztály jelentkezése a világnézetben, az ideológiában. Velük tört be a tudományba a modern kor döntő társadalmi osztálya, a proletariátus. Előre látták ennek az osztálynak hatalmas világtörténeti szerepét, akkor, amikor ez az osztály szinte még alig tudott magáról mint osztályról. Ebből a szempontból másodrendű, hogy hányszor tévedtek a proletariátus történelmi szerepének megvalósulási formája, eszközei tekintetében. Az elsőrendű, a döntő, a lángész igazi megnyilvánulása az, hogy hatalmasan átfogták a jövőt, előhírnökei és formálói lettek a történelem új korszaka kezdetének. A szó szoros értelmében megfogalmazták egy új osztály feltörésének legfőbb eszméit, ahogyan a nagy polgári felvilágosítók a maguk korában a burzsoázia történelmi elhivatottságát tükrözték. Ráncigálhatják, téphetik őket, minden olvasni tudó gyerek gyűjtögethet műveikben tévedéseket és elfogultságokat, de hatalmas történelmi alakjuk már mindörökre ott áll egy új történelmi korszak küszöbén. Alig van más hasonló példa a történelemben arra, hogy tudós és politikus egyetlen személyben úgy megtestesítsen egy kort, új eszmét, új osztályt, mint Marx.

Mindezek ellenére nem tartom magam marxistának, mint ahogy nem vagyok herakleitoszista, kopernikuszista vagy freudista. Az emberiség anyagi és szellemi fejlődése új és új, egymást folytató, de meg is haladó tudományos alkotásokat hoz létre. Minden tudományos újat meg kell tisztítani majdnem elkerülhetetlen túlzásaitól és egyoldalúságaitól, s érdemi igazát be kell illeszteni a tudományos közgondolkodásba. Ha valóban tudományos értékű újról van szó, előbb-utóbb meghódítja az egész tudományt, még akkor is, ha kezdetben osztályjellege vagy valamilyen uralkodó osztály érdeke ezt egy ideig akadályozza. (Lásd például Kopernikusz, Galilei, Darwin diadalmaskodását.)

A modern tudomány elképzelhetetlen Darwin, Marx és Freud nélkül. De a tudományos gondolkozás előbb-utóbb megszűnik, ha valamilyen új meglátással, új összefüggés meghódításával befejezettnek tekintjük a megismerést, ha a világot csak Darwin, csak Marx, csak Freud alapján akarjuk megmagyarázni. Így jöhetnek létre olyan, már karikaturisztikus „tudományos tételek”, mint amilyeneket a fent említett nagy gondolkodók egyes túlbuzgó „istái” kisütöttek: a háború a népek természetes kiválasztódásának törvénye, Shakespeare az angol burzsoázia „képviselője”, az országot vezetője csekély férfiúi képességének kompenzálása vitte a hódító háborúkba stb. A tudomány, úgy látszik, nem fejlődhet anélkül, hogy izmusokat ne hozna létre, de meg is áll a fejlődésben, ha az izmusokat és szükségképpen megmerevedő rendszereket a kellő időben nem haladja túl.

Márpedig, miként ismeretes, a marxizmus, majd pedig a sztálinizmus megfogalmazta „marxizmus–leninizmus” a tudományok tudománya lett, afféle tudományos jolly joker, amelyet minden probléma megfejtése helyett elő lehetett venni és fel lehetett mutatni, egyetlen idézettel elintézve a tényleges elemzést. Marx és Engels valóságos sokoldalúsága, amely abból állt, hogy a (még béklyóba nem szorított) materialista dialektika segítségével termékeny összefüggéseket tártak fel egy sor tudományágban, Sztálinnál és követőinél már nevetséges polihisztorkodássá fajult. Sztálin „megújított” minden tudományt, a nyelvészettől a citromtermesztésig, a filozófiától a hadtörténetig, anélkül, hogy bármelyiket a tudós alaposságával ismerte volna. Rákosi lett a „legnagyobb magyar történész” (egy nyilvánvalóan Révai segítségével készített, de ennek ellenére is primitív beszéd révén), a közgazdaságtudomány „magyar továbbfejlesztője”, sőt a szónoklattan és a stilisztika nagy mestere, noha nem ismerte a magyar gazdaságot, s úgy beszélt magyarul, mintha 30 évvel korábban tanulta volna nyelvünket – mondjuk Munkácson. Marx és Engels életműve – mely a társadalomtudományok hatalmas forradalmasítója volt –, marxizmussá, majd főleg marxizmus–leninizmussá süllyedve, fokozatosan egyre konzervatívabb és tudományellenes képződmény lett, a fejlődés fékje, a dogmatizmus szülője. (Jellemző, hogy olyan marxista tudós, mint Lukács és Mehring, sohasem részesült működésének megfelelő elismerésben a kommunista vezetők részéről – a tudomány hivatalos őrei megsejtették, hogy Mehring és Lukács működésében van valami gyanús eredetiség is, nemcsak a Párt-közhelyek halmaza.) Ahogyan a marxizmus–leninizmus szerint a szocializmus az emberi történet vége, illetve igazi történetének kezdete, ugyanúgy a szocializmus mint elmélet a régi tudomány vége, és valami mindent megoldó, mindent megmagyarázó monopoltudomány egyeduralmává fajult.

Marxnak még teljesen elavult műveiben is lépten-nyomon rábukkanhatunk zseniális felismerésekre, mai követői, elenyésző kivételtől eltekintve, a klasszikusok lapos idézgetésén kívül semmit nem alkotnak, a tudományban csak annyi a szerepük, mint a Galilei ellen acsarkodó bíbornokoknak. Marx azt remélhette, hogy életműve a közgazdaságtan, a történelem, a filozófia új zsenijeit fogja ihletni, ehelyett – ha csak a Szovjetuniót nézzük – nem látunk egyebet, mint a történetírás Pankratováit, a filozófia Konsztantyinovjait, a közgazdaságtudomány Sepilovjait, akik együttvéve egyetlen eredeti mondattal nem bántották meg a papirost, akiknek összegyűjtött műveiben sem találhatunk annyi szellemet, meglátást, gondolkodói bátorságot és stílust, mint mondjuk a „Kommunista Kiáltvány” egyetlen fejezetében. Zsdanov, ideológiai géppisztolya elé sorakoztatva a szovjet filozófusokat, megleckéztette őket, amiért működésük olyan terméketlen és sivár, mint a Góbi-sivatag. A szovjet tudománynak ez az első számú csinovnyikja a botcsinálta filozófusokban kereste a hibát, ahelyett, hogy elgondolkodott volna, vajon mi lehet a tartalmi oka e szörnyű tudománytalanságnak.

Valóban, mi az oka az elmélet elsivatagosodásának? Vajon csak arról van szó, hogy Marx lángész volt, Konsztantyinov pedig valami pályatévesztés folytán „a filozófiában utazik”? Ez mindenesetre igaz, de az igazságnak csak csekélyebb és mulatságosabb része. Akit érdekel a kérdés komolyabb oldala, olvassa el Engels kis remekművét Feuerbachról. Itt Engels briliánsan jellemzi azt a különös eszmei folyamatot, amelynek során a dialektika forradalmi módszerével alkotó Hegel egészen konzervatív rendszert teremtett, amely objektíve nem egyéb, mint a III. Frigyes által ígérgetett rendi monarchia eszmei igazolása. Annak ellenére, hogy Marx és Engels óva intett Hegei hibájának megismétlésétől, vagyis attól, hogy a marxizmus rideg rendszerré merevedjék, s kijelentse magáról, hogy eljutott az abszolút megismerésig, mindkét nagy gondolkodó, majd később Lenin is bele-beleesett a rendszerteremtés hibájába, a csalhatatlannak nyilvánított hipotézisek gyártásába, az elhamarkodott általánosítások általános igazságokká emelésének bajt okozó gyakorlatába. Sztálinnál pedig az egész elméleti tevékenységnek éppen az a lényege – ha pusztán elméletileg nézzük –, hogy a grandiózus rendszerezés, az úgynevezett marxizmus–leninizmus hittételekbe foglalása pótolta a valóság igazi elemzését.

A vallásos dogmarendszernek egyik legkedveltebb dogmája a dogmatizmus elleni harc. Az SZKP minden második határozata bősz harcot hirdet a dogmatizmus és a bürokrácia ellen, az „alkotó marxizmusért”. A határozatok szaporodnak, de a dogmák nem csökkennek. Sőt, ha Sztálin példájára, aki felettébb kedvelte a különböző alaptörvények kifundálását, meg akarnók alkotni a szocialista dogmatizmus „alaptörvényét”, az körülbelül így hangzana: a szocialista dogmatizmus nem más, mint az erőszakos boldogítás rendszerének ideológiai tükörképe és egyik fő építési eszköze, amelyben a rendszer dogmaszükségleteinek kielégítése egyenes arányban áll a dogmatizmus elleni harc egyre bőszebb hangoztatásával… Nem kell nagy lángelme annak megértéséhez, hogy valami szerkezeti hibának kell lennie ott, ahol hiábavaló minden ünnepélyes kirohanás a betűrágás ellen.

Pontosabban szólva: nem is hibáról, hanem objektív történelmi-ideológiai folyamatokról kell beszélni.

Az egyik ilyen folyamat: azzal, hogy az elmélet, a tudomány osztálytudattá vagy az osztály vezető részének tudatává vált, alávetették az osztály, a párt objektív történelmi fejlődésének, fő meghatározója az osztály- és párt-lét lett. Természetes dolog, hogy fejlődése során a körülmények akár a visszájára is fordíthatják az elmélet alapelveit. Ez történt például azzal a tétellel, amely a marxizmus egyik sarkköve, s amely szerint a szocializmusnak a legfejlettebb országokban kell győznie. Az orosz szocializmus a végtelen ázsiai elmaradottság s az ebből feszülő robbanáshelyzet hatására megfordította ezt a tételt. Ugyanakkor a legfejlettebb kapitalista országokban az úgynevezett békés fejlődés és a munkás-életszínvonal emelkedése leveszi napirendről a proletártorradalmat, a kialakuló revizionizmus más oldalról fordítja meg a marxizmust: a forradalom elméletét felváltja a belenövés elmélete.

Mindez normális folyamat. A bökkenő ott van, hogy a mozgalom tőrvényei következtében a különböző tételek a kizárólagos, egyetemes igazság, „a” tudomány rangját kapják. Pedig a tudomány szerint csak annyit lehet eldönteni, hogy valamilyen helyzetben mi a többé-kevésbé helyes tennivaló. A tudomány nem kötheti le magát mindörökre amellett, hogy „márpedig a szocializmust csak forradalom útján lehet elérni”, vagy: „márpedig a szocializmust csak reformok útján lehet megteremteni”. A tudománynak sokkal komolyabb feladata lehet annak vizsgálata – s e vizsgálatnál igencsak érdemes tanulni Marxtól –, hogy vajon milyen objektív valóságot vagy valóság-részt tükröz a leninizmus és mit a revizionizmus? Sajnos, a különböző marxisták elfelejtették a mestert, aki arra intette őket, hogy a lét határozza meg a tudatot – a bernsteinisták kalandoroknak titulálták a leninistákat, a leninisták árulóknak a bernsteinistákat.

Vagyis nem az a probléma, hogy a tételek és nézetek annyira alá vannak vetve az osztálypolitikának, az osztály, sőt az egész társadalom létének, a baj ott van, hogy minden lehetséges helyzetértékelésből általános „megdönthetetlen” alaptétel születik. Az állandóan fejlődő valóság új és új tételeket szül, amelyek szükségképpen egymásnak ellentmondanak, s amelyek együttvéve, rendszerbe foglalva olyan kusza halmazt alkotnak, ahol majdnem minden igaz, de mégis, semmi sem igaz.

Az elmélet mozgalmi ideológiává válásával együtt kibontakozik egy másik folyamat is: minél nagyobb tömegekre kell hatni, annál vulgárisabbá kell népszeresíteni, annál mitikusabbá kell dogmásítani a tételeket. Ha kommunista teoretikus kezébe kerül ez az írás, kivételesen legyen őszinte: legalább saját magának vallja be, hány munkással olvastatta el „A tőke” három kötelét, vagy az „Empíriokriticizmus”-t? A tömegmozgalom résztvevői mindebből csak lapos és vulgáris, agyonegyszerűsített agitációs kivonatot kaphatnak – mindaddig, amíg kulturális színvonaluk olyan, mint napjainkban.

A harmadik s mostani vitánk szemszögéből talán a legfontosabb az a folyamat, amely a pártalakulással, a pártstruktúrával, s főleg a hatalomra került pártok felépítésével függ össze. Senki sem tagadja, hogy a pártoknak fegyelemre van szükségük. Sztálin jogosan mondja, hogy a bolsevikok fegyelem nélkül széthullottak volna az illegalitás vagy a polgárháború éveiben. Csakhogy: a pártnak kell a fegyelem, a tudomány viszont nem viseli el a regulákat. A legforradalmibb tudomány is megáll fejlődésében, ha a KEB dönt vitáiban. Itt letagadhatatlan a tényleges ellentmondás: a párt nem párt fegyelem nélkül, a tudomány viszont csak az igazságtól vezéreltetheti magát, s nem a pártfegyelemtől – különben megszűnik tudomány lenni.

A szovjet filozófia brosúra-nagyságai szerint itt nincs ellentmondás, mert a párt is az igazságot fejezi ki. De hát ez olyan gyerekség, amelyet ők maguk sem hihetnek el, különösen napjainkban nem, amikor hivatalosan elismerik a tévedhetetlen párt cselekedeteiről és a párt tévedhetetlen vezéréről, hogy „hibák és fogyatékosságok történtek”. Ez egyszerű gyakorlati kérdés. Bármilyen közepes műveltségű általános iskolai tanár megállapíthatta volna az anyagok birtokában, hogy „A bolsevik párt története” című szupertudományos alkotás közönséges hazugságok sorozata. De ha mégis bárki egyetlen részletben tetten érte a nagy hamisítót, mint ismeretes, nem a tudományos szabadság elvei szerint jártak el vele… Bármelyik tudós állapított volna meg Sztálinról annyit, amennyi Hruscsov Sztálint bíráló beszédeinek egyetlen mondatában van – többé nem lett volna módjában a bölcs atya könyveiben gyönyörködni.

Vagyis van tényleges ellentmondás a pártszerűség diktálta fegyelem és a tudomány kívánta valóságkutató szenvedély között. Ez az ellentmondás a legdemokratikusabb pártokban, a legkulturáltabb vezetők irányítása alatt is állandó összeütközésekre vezetett és vezet, amint erről a tudomány és az irodalom alkotóit sújtó határozatok tanúskodnak. Hát még ha a történelem olyan pártokat hoz létre, mint a sztálini típusú kommunista pártok, amelyekben a Buharin–Rajk–Kosztov–Slansky perek „demokráciája” dühöng, s amelyekben a nép bölcseinek és tanítóinak neveznek ki olyan embereket, mint Rákosi, Dej és társai. Itt azután megszűnik minden olyan tudomány, amelynek valamilyen közvetlen köze van a politikához, s csak a termelés érdekeit szolgáló, főleg technikai tudományok erősödhetnek, sokszor ezek is csak félrevivő ideológiai nyomás alatt.

És valóban: hogyan lehessen „alkotó módon” alkalmazni az elméletet, ha minden alkotó gondolat „elhajlás”, s jutalma a kizárás vagy bezárás? Hogyan lehessen megírni a szovjet történelmet, ha nem szabad mást írni, csak összekötő szöveget a fegyelmi terhe alatt helyesnek ítélendő határozatok és bölcsnek ítélendő vezéri citátumok közé? Ki meri észrevenni, hogy van tudomány másutt is, ha az ilyesmi „hajbókolás és kozmopolitizmus”? A tudomány nem lehet meg vita nélkül. De ki olyan bátor vitatkozni, ha a két fél közül az egyik feltétlenül a burzsoá-trockista-nacionalista-kozmopolita tévelygő vagy áruló címét kapja, s előre lehet tudni, hogy az a fél jár így, aki valami újat mer mondani, s legtöbbször ráadásul még lejjebb is van a párt hierarchiájában, mint a másik fél? Sőt, minek egyáltalán vitatkozni és írni mondjuk a szovjet demokráciáról, ha az fővesztés terhe mellett úgyis „a legfejlettebb” a világon, minek vizsgálgatni mondjuk a mezőgazdaságot, ha az úgyis, mintegy rendeletileg „a világ élenjáró gazdasága”? Minek törődni a Nyugaton kibontakozó hatalmas technikai-ipari forradalommal, amikor Lenin megmondta, hogy az imperializmusban a technika már nem fog fejlődni, s Leninhez nem szabad nyúlni, legfeljebb csak Sztálinnak vagy Hruscsovnak. Ezekben a kérdésekben van a felelet arra, hogy miért nincs társadalomtudomány abban az országban, amely Csernisevszkijt, Belinszkijt, Herzent, Buharint, Kropotkint, Plehanovot és Lenint adta a világnak.

Hiába akart volna Sztálin egy Marx nagyvonalúságával, „de omnibus dubitandum” elvet valló mindenben kétkedésével, a valóság iránti vonzalmával, a polgári tudomány jelentős alakjai tiszteletével gondolkodni és szabad tudományos életet teremteni. Az orosz apparátus-szocializmusnak nem erre volt szüksége, hanem a nagy sematizálásokra, a gigantikus rendszerezésekre, a vakhitek dogmáira. Sztálin kielégítette ezt a szükségletet, s ha szabad ilyet mondani, ő lett a dogmatizmus zsenije. Nem gúnyból mondom: letagadhatatlan a nagyság egy formája mindebben. Akik álmukban is vigyázzba álltak, ha Sztálin ködlött fel előttük, most kioktathatják a Vezért, miközben semmiben sem tudják (a tudományos elvet és módszert tekintve) meghaladni. Sztálini módon küzdenek Sztálin ellen. Van ebben valami jelképes: minden időknek ezt az egyik legnagyobb vallásalapítóját még halála után is az általa teremtett mítosz szabályai szerint támadják.

De ez lehetetlen és elméletileg sikertelen! Nem Sztálin személyét kell fel-alá méricskélni, hol istennek, hol gyilkosnak titulálni, hanem a viszonyokat, a rendszert kell megérteni, amelyek Sztálint mint Sztálint nagyra növelték. Az új orosz vezetők, Sztálin primitív értékelésébe belegabalyodva, ma már csak két irányban szabadulhatnak: vagy megbírálják magát a rendszert, és akkor látniok kell, hogy igaztalanság egy emberen elverni a port, aki e rendszernek szinte a kifejezője volt – vagy végleg kitartanak a sztálini jegy alatt született rendszer tökéletességének hirdetése mellett, s akkor abba kell hagyniok a Sztálin-szidalmazást. Ez a dolog könyörtelen logikája.

Egy rövid kitérő zárómegjegyzésül: nem akarok üres absztrakciókba tévedni, de van valami elgondolkoztató abban, hogy minden nagy szellemi áramlat, amely megtermékenyítette az emberiséget, végzetes egyoldalúsággal megvert (vagy megáldott) szellemi diktátorok uralmában győzött. Krisztus diadalát olyan kegyetlen papok biztosították, akik a szeretet vallását az inkvizícióban valósították meg. Voltaire és társainak minden fanatizmust gyűlölő, megejtő racionalizmusa a Grève-piaci nyaktilók meglehetősen fanatikus uralmához vezetett, Marxtól pedig Sztálinhoz vezetett az út. Ha Engels, Kautsky és Lenin után a kereszténység és a szocializmus összehasonlítását követném, azt mondhatnám, Sztálin lett a leghatalmasabb pápája annak a vallásnak, amelynek Krisztusa Marx volt.

E kétes értékű párhuzamokat inkább csak azért említettem meg, hogy a világtörténelem néhány elgondolkoztató párhuzamával is „megborzasszam” azokat, akik még 1956-ban is hajlamosak egy ember rossz modorával, kegyetlenségével és durvaságával magyarázni a modern történelem legfontosabb tényét. S még inkább azért vállalkoztam az amatőr filozófus könnyű, de hálátlan szerepére, hogy Marxnak és követőinek egy vázlatos cikkben elkerülhetetlenül felületes jellemzésével a filozófia és tudománytörténet hivatott szakembereinek címére én is feladjak egy társadalmi szükségletet bejelentő rendelést.

A magyar marxista történészek előszeretettel bírálgatták II. Józsefet, aki Magyarország polgári átalakítására törekedett, de figyelmen kívül hagyva nemzeti függetlenségünket, az egységes osztrák birodalom alkotórészének tekintette hazánkat. Marxista történészeink gyönyörűen kifejtették, hogy II. József kísérletének meg kellett buknia, mert nem lehet a társadalmi fejlődést a nemzeti függetlenség eltiprása árán erőszakolni.

Ez kétségtelenül helyes kritika (még ha túlbuzgóink, akik Marxnál is marxistábbak, néha már igazságtalanok is II. József, a felvilágosult és humanista uralkodó iránt). De felvetődik a kérdés: ami bűn II. Józsefnél, miért erény Joszif Sztálinnál? Amit kikérünk az osztrákoktól, miért engedjük meg az oroszoknak?

Amikor Marx, Engels és Lenin a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség problémájával foglalkozott, dühösen elítélte a népek erőszakos boldogítását. („Az Európai Egyesült Államok jelszaváról” című cikk néhány mondatát leszámítva, amelyet később Lenin megtagadott.)

Idézetek következnek, nem bizonyítékként, csupán a citátumokkal megszédített káderek számára, akik semmiféle véleményt nem fogadnak el, ha nincs rajta a klasszikusok pecsétje. Számunkra a fenti tétel vitathatatlan igazság volna akkor is, ha Marx, Engels vagy Lenin az ellenkezőjét mondaná, mert 12 év tényleges történelmi tapasztalata meggyőzött minket. De örülni lehet annak, hogy a szocializmus elméletének e legjelentősebb alkotói már akkor is tisztán látták ezt a problémát, amikor még a gyakorlat nem dönthette el, amikor még csak elvont teoretikus vitatéma volt.

Sokan ismerik Marx klasszikusan megfogalmazott alaptételét: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom.” (A magyar egyetemisták a forradalom során ki is írták cirill betlikkel a tankokon remegő katonáknak ezt a jelmondatot, de azok nem vették figyelembe Marxot, lévén, hogy Hruscsovtól kapják a parancsot és a zsoldot is.) Engels teljesen Marx szellemében megmagyarázta Kautskynak 1882-ben, hogy a gyarmattartó országok győztes proletariátusa el kell hogy juttassa majd a gyarmatokat az önállóságig, vagy ha azok forradalomban vívják ki szabadságukat, hagyni kell, hadd „csináljanak, amit akarnak”, még akkor is, ha ez pusztítással jár, „hiszen az ilyesmi minden forradalommal együtt jár”. Egyébként, mondja Engels, nem tudni, hogyan fog ez a folyamat lejátszódni, „csak annyi bizonyos: a győztes proletariátus egyetlen idegen népet sem boldogíthat kényszer útján anélkül, hogy ezzel saját győzelmét alá ne ássa”.

Lenin ebben a szellemben biztosította, hogy a finnek és a lengyelek ténylegesen élhessenek az önrendelkezési joggal, elszakadjanak Oroszországtól. Végrendeletében, amelyet Sztálin 30 éven át eltitkolt s amely csak most jelent meg a Szovjetunióban, élesen bírálja Sztálin, Ordzsonikidze és a többiek kegyetlen terrorját, a grúz nacionalisták elleni szörnyű hajszát. Ez a megrázó és valóban zseniális írás, amelyet teljes egészében közölni kellene itt, részletesen megmondja, hogyan nem szabad bánni a nemzetiségekkel – betűről betűre az valósult meg, amitől Lenin óvott.

A VIII. kongresszuson, Buharinnal vitatkozva, aki ebben az esetben türelmetlen és éretlen módon lépve fel, erőszakkal akarta az elmaradott nemzetiségeket „fejleszteni”, Lenin ezt mondta: „Nekünk úgy kell megfognunk a dolgot, hogy a német szociálárulók ne mondhassák, hogy a bolsevikok ráerőszakolják másokra a maguk egyetemes rendszerét – mintha bizony lehetne ezt a vöröskatonák szuronya hegyén Berlinbe vinni.” S nehogy azt higgyék, mindezt csak taktikai kérdésként kezeli, nyomatékosan rámutat a gazdasági-társadalmi alapra is: „Mit tehetünk az olyan népek esetében, amelyek mind ez ideig mulláik befolyása alatt állnak, mint a kirgizek, üzbégek?… Odamehetünk-e ezekhez az üzbégekhez, mondván: mi megdöntjük a kizsákmányolóitokat? Ezt nem tehetjük meg… itt be kell várnunk a szóban forgó nemzet fejlődését, a proletariátus elkülönülését a burzsoá elemektől.” Vagyis sem Berlinbe, sem a kalmükökhöz, sem Budapestre nem lehet a szuronyok hegyén vinni a szocializmust, nem azért, mert akkor a szocdemek megszólják az embert, hanem azért, mert erőszakkal nem lehet szocializmust teremteni ott, ahol erre a feltételek még nem értek meg, ahol a nép nem akarja a szocializmust. Ez olyan akadály, amelyen sem Walter Ulbricht, sem Rákosi Mátyás nem tudott átvergődni.

Józan ésszel mindezt nem lehet vitatni. Ennek ellenére nem az önrendelkezés, nem a függetlenség tiszteletben tartása, nem a szocializmus érvényesült a szovjet állam nemzetiségi és külpolitikájában, hanem valami egészen más.

Sztálin kidolgozta a „vezető nemzet” elméletét, igazolásául a nemzetiségek elleni irtóhadjáratnak. „Magától értetődik – magyarázta Tito VI. kongresszusi beszédében –, a nem orosz nemzetek ellenállást tanúsítottak az ilyen elmélettel és ilyen gyakorlattal szemben és ellenállnak még ma is. Egyeseket, amelyek számbelileg kisebbek, emiatt teljesen széttelepítettek a szibériai tajgákba, vagy megsemmisítettek, mint például: a Volgai Német Köztársaságot, a Krími Tatár Köztársaságot, a kalmüköket, csecseneket, az Északoszetini Köztársaságot, Tanu-Tova Köztársaságot, továbbá Észtország, Litvánia és Lettország népeit, akik 1939-ben, a szovjet hódítás során elvesztették függetlenségüket s akiket ma is tízezerszámra hurcolnak el Szibériába és ily módon számolják fel létezésüket, mint nemzeteket is és mint államot.”

Hruscsov Sztálint támadó beszédében szintén elmondott néhányat e szörnyűségek közöl, de okairól hallgatott. Az előadó, aki Ukrajnában „tisztogatta” a nacionalistákat, mélyen hallgatott erről, ugyanúgy, mint az előadót elmélyülten hallgató Szerov hadseregtábornok, a balti deportálások szervezője.

Miért hallgatnak az okokról? Csak nem akarják elhitetni, hogy Sztálin személyes bogara volt a nemzetiségek irtása?

Nem, itt nem személyes érzésekről van szó, nem arról, hogy Sztálin nem szívelte a tatárokat, mert gyerekkorában sokszor félt tőlük.

Ugyanazokról az okokról van szó, amelyek a Szovjetunió külpolitikáját is megszabták, s amelyek a kis népek feletti teheráni és jaltai osztozkodásig, Lengyelország „odébbtolásáig”, a népi demokratikus országok permanens megszállásáig, a Jugoszlávia elleni nemzetközi összeesküvésig, a koreai háború kirobbantásáig, s végül a magyar októberi forradalom elleni utóhadjáratig vezettek.

Azok után, hogy Oroszországban erőszakkal, a parasztlakosság többségének akarata ellenére néhány év alatt „felépítették a szocializmust”, megteremtve egy kolosszális államgépezetet, amely a nép bizalmát van hivatva pótolni, kialakítva egy bürokrata kasztot, amely rátelepszik a népre – Oroszország nem folytathatott se szocialista nemzetiségi politikát, sem szocialista külpolitikát. Minden ország külpolitikáját – Sztálin ezt sokszor elismételte – belső társadalmi rendszere határozza meg. Az erőszakra épített rendszer más országokhoz és pártokhoz való viszonyában is csak a szocializmus és a proletár nemzetköziség zászlaja alatt művelt hódító erőszak politikáját követhette. Közelebbről, három fontosabb ok játszik itt közre.

1. Politikai-katonai okok. A szovjet vezetők belátták, hogy a világforradalom várása naiv dolog, abba is hagyták a világforradalom állandó emlegetését. (Mellesleg megjegyezve, a világforradalom elmaradásában a döntő gazdasági ok mellett arról is szó van, hogy a szovjet szocializmus és a szovjet típusú kommunista pártok függősége rendkívüli mértékben rombolta a szocializmus forradalmi erőit és politikailag a burzsoázia célját szolgálta.) Az orosz állam, hogy védje magát, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi szocializmus érdekeit, gátlástalanul megszállta minden megszállható szomszédját, így biztosította a maga körüli ütköző övezeteket.

2. Gazdasági okok. Az óriási terheket viselő szovjet gazdaság, amíg csak lehetett, a különböző „vegyes vállalatok” és „szerződések” segítségével is igyekezett segíteni magán.

3. Ideológiai okok. A szovjet párt kritizálhatatlan nemzetközi vezető szerepének külső elismertetése is kellett ahhoz, hogy Sztálin és az SZKP belül szabad kezet kapjon. Az SZKP-nak a maga képére kellett gyúrnia a kommunista világmozgalmat, mert a külföld pártjainak legcsekélyebb eltérése Moszkvától hatványozottan gyengítette a párt belső uralmát. Ráadásul, mivel Sztálinnak sikerült erőszakkal „szocializálnia” Oroszországot, szubjektíve teljes őszinteséggel el is hihette, hogy másutt is így kell csinálni. Ezért, amikor a népi demokratikus fiók-pártokat a megszálló erők segítségével a szovjet út másolására kényszerítette – már akit kényszeríteni kellett –, a legőszintébben meg lehetett győződve igazságáról.

A lényeg az, hogy egy bonyolult ideológiai-gazdasági-katonai folyamat eredményeként Moszkva egyre inkább Vatikánja és Rómája lett a világkommunizmusnak: a Vatikán lelki terrorját és a provinciumokat Róma képére formáló caesarizmust egyszerre, együtt testesítette meg.

Meg kell érteni, hogy például a népi demokratikus országok brutális elnyomása, sőt még a nemzetiségek irtása is, az elnyomók tudatában és szándékában nem feltétlenül ilyen világos és tudatos. Itt a tudatunktól és szándékainktól független tényekről van szó, amelyeket objektív okok határoznak meg, s amelyek az érintettek fejében az ideológiai ködösítés következtében hamisan tükröződnek. Nemcsak az elnyomók, egy ideig akár az elnyomottak fejében is! Mindez nem olyan bonyolult dolog. Ismerjük például az angol gyarmatosítást. Azt hisszük, hogy a gyarmatosítás ideológusainak fejében ez feltétlenül úgy jelenik meg, mint kegyetlen elnyomás, rablás, gonosz erőszak? Nem feltétlenül. Olvassunk el néhány Kipling-könyvet, s megértjük, hogy mindezt a fejlett népek kultúrát teremtő kötelességeként is lehet értelmezni – méghozzá kétségbevonhatatlan őszinteséggel!

A sztálini szovjet állam ténylegesen hódító külpolitikájának is volt – mindig az alkalomhoz mért, de nagyjában egyformán fogalmazott – eszmei indokolása. Nézzük meg például a Baltikum népeinek bekebelezését és a finn háborút. „A Szovjetunió története” címe kőnyv (szerkesztette Pankratova) a hivatalos szovjet álláspontot kifejezve (mi mást is fejezhetne ki egy Pankratova?), így ír: „A második világháború fellángolása a szovjet kormányra azt a feladatot rótta, hogy gondoskodjék a Szovjetunió határainak biztonságáról… A szovjet kormány azt javasolta a finn kormánynak, hogy kössenek mindkét állam számára előnyös szerződést, amely biztosítaná a Szovjetunió észak-nyugati határainak, különösen pedig Leningrádnak a biztonságát. A finn kormány azonban a Szovjetunióval folytatott tárgyalások alkalmával hajthatatlan, ellenséges álláspontot foglalt el… A szovjet hadsereg parancsot kapott, hogy vessen véget a finn militarista klikk mindenféle üzelmeinek… A fehér finn hadsereget szétverték. Halottakban és sebesültekben személyi állományának több mint felét elvesztette. (Óriási hadi dicsőség, Pankratova elvtársnő, a 200 millió legyőzte a 2 milliót!) A finn kormány kénytelen volt békét kérni. 1940. március 12-én írták alá a békét Finnországgal. A Szovjetunió és Finnország között új államhatárt állapítottak meg…”.

Világos beszéd: a finnek nem akartak önként átadni finn területeket a Szovjetuniónak, ezért a „szovjet biztonság” érdekében agresszív háborút indítottak, „új határt állapítottak meg”, vagyis finn területeket raboltak el. Ha az elmúlt száz év történetére visszagondolunk, számtalan példát találhatunk hasonló csatákra. Így például 1870-ben Vilmos német király felszólította csapatait a francia Elzász-Lotaringia bekebelezésére, azzal az indokolással, hogy Németországnak legyen „anyagi biztosítéka” egy esetleges támadással szemben. Akkor egy német politikus katonailag is megcáfolva a hazug érvet, ezt írta Vilmos király agressziós indokolásáról: „De őszintén szólva, nem képtelenség és nem anakronizmus-e egyáltalán, ha a katonai szempontokat tesszük meg azzá az elvvé, amely szerint a nemzeti határokat meg kell állapítani? Ha ezt a szabályt akarnánk követni, akkor Ausztria még mindig igényt tarthat Velencére.”

Az illető német politikus Marx volt… Teljesen igaza volt. Ha az erősebb államok „biztonságuk érdekében” szabadon foglalhatnak el más országoktól területeket, akkor a szabad rablás elvét szentesítjük a diplomáciai és nemzetközi viszonyokban. Amit elítélünk Vilmos királynál, nem dicsőíthetjük Sztálinnál sem. Annál kevésbé, mert Vilmos a hódító német burzsoázia nyíltságával lépett fel, Sztálin viszont, nem elégedve meg az idegen területek elrablásával, álnok módon „szocializálta” is új rabjait.

A már idézett Pankratova arra a szinte hihetetlen és történetírásban páratlan képmutatásra vetemedik, hogy a finn háborút hozza fel mintának „a Szovjetunió és a kis államok közötti eszményi viszonyra”. Nem lehet undor nélkül olvasni ezt a farizeus aljasságot: „A Szovjetunió és Finnország között létrejött békeszerződés újra megmutatta, milyen politikát folytat a Szovjetunió a kis államokkal szemben. A Szovjetunió, amely szétverte a finn hadsereget, nagylelkűséget tanúsított Finnország iránt. Meg lett volna a teljes lehetősége, hogy elfoglalja egész Finnországot és háborús kiadásaiért kárpótlásul hadisarcot követeljen.” De a Szovjetunió ezt nem tette. Nem foglalta el Finnországot. Nem követelt kárpótlást az általa indított háborúban elszenvedett veszteségekért. Hát valóban, lehet-e ennél gyönyörűbb „nagylelkűséget” elképzelni?

Lehet. „A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa – idézzük megint a szovjet történetírás hivatalos hamisítójának könyvét –, úgy határozott, hogy a bekebelezett területeket a Karél Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolja… A testvéri szövetségi köztársaságok családja egy új szövetségi köztársasággal gyarapodott.” Ez az, amire Vilmos király sem lett volna képes soha. Rabolni, hódítani, rendben van. De felcicomázni a rabot, mintha önként hajtaná járomba a fejét – ezt még Vilmos se és még a véreskezű I. Miklós sem csinálta. Képzeljük el, milyen érzésekkel vonult be „a testvéri köztársaságok családjába” az a nép, amelynek hadseregét előzőleg, Pankratova szerint, ötven százalékában megölték vagy megsebesítették…^*

Ugyanez játszódott le, a még alávalóbb cinizmus és álnokság politikájának díszkiséretében, a balti államokkal. Lettország kormánya „intrikákat tervezett” a szovjet kormány ellen, s ezért a Szovjetunió kormánya „a lett kormány személyi összetételének megváltoztatását javasolta és azt követelte, hogy engedjenek szabad bevonulást a szovjet hadsereg alakulatainak Lettországba”. Ezután a szovjet hadsereg letiporta Lettországot, választási cirkuszt rendeztetett, amelynek során a szovjet tankok és szuronyok kellő ellenőrzésében szervezett „szabad lett nemzetgyűlési választások a Lettország Dolgozó Népe blokk jelöltjeinek teljes győzelmével végződtek. A nemzetgyűlés Lettországot egyhangúlag szovjet köztársasággá kiáltotta ki.” A nemzetgyűlés küldöttsége természetesen sietett jelentkezni Moszkvában és ott sikerült kiverekedniök, hogy felvegyék Lettországot a Szovjetunió kötelékébe…

Az észtekkel hasonlóan történt. „Az észt kormányklikk háborúra készülődött a Szovjetunió ellen. A szovjet kormány ébersége azonban meghiúsította ezeket a provokációkat.” (Képzeljük el egy pillanatra a rettenetes helyzetet. Az állig felfegyverzett rabló Észtország mind a másfélmilió lakosával, a csecsszopókat is egyenruhába öltöztetve, ádázul fenekedett a védtelen 200 milliós szovjet állam ellen!) Hát lehetett-e mást tenni, mint jogos önvédelemből „meghiúsítani az észt provokációkat”? Amikor a szovjet hadsereg bevonult Észtországba, az ottani „szabad választások” természetesen a lettekéhez hasonló eredménnyel jártak. Mégis a litvánok vitték el a pálmát: a szovjet hadsereg némi segítségével az egész világtörténelemben páratlan szavazási eredményt ért el a szovjethez való csatlakozást követelő párt: 99%-ot…

Világos, hogy – a pankratovákat leszámítva – egyetlen hat éven felüli ember sem állíthatja, hogy a lett, a litván, az észt nép önként adta fel függetlenségét. Világos, hogy a Baltikum „szocializálása” komédia. Olyan komédia, amelynek lefolyását még most is titkolja Moszkva: külföldieket általában sohasem engednek a balti államok területére, noha már több mint százezer embert deportáltak onnan s joggal hihetik, hogy megtörték a balti népek ellenállását.

De hátha nem lehetett mást tenni? A Szovjetuniónak mint antifasiszta nagyhatalomnak hátha joga volt ahhoz, hogy az egész emberiség érdekében megerősítse magát a fenyegető fasiszta támadással szemben? Nem volt joga, több oknál fogva sem lehetett.

1. A Szovjetunió mint antifasiszta nagyhatalom a fasiszta Németországgal megállapodva rohanta le a balti államokat. Hódítását a szovjet–német szerződés tette lehetővé. Ha a szovjet kormány valóban a béke érdekében kötött szerződést a fasisztákkal, akkor azzal is meg kellett volna különböztetnie magát a náciktól, hogy nem követi őket idegen területek elfoglalásában. A Szovjetunió nem így járt el. A német–szovjet megnemtámadási szerződést felhasználva „kiigazította” határait. Ezek a területfoglalások óriási erkölcsi és politikai kárt okoztak az antifasizmus ügyének, megnehezítették a németellenes népi felkelések kibontakozását. Magyarországon például a rokon finn nép elleni agresszió szolgáltatta a reakciónak az egyik leghatékonyabb propagandaérvet. Ezek a hódítások feltétlenül hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar nép – félve attól, hogy a szovjet megdönti függetlenségét – nem vette ki kellő részét a Hitler elleni harcból. Népünk következtetése (melynek kialakulásában persze döntő szerepet játszott a fasizmus hazug propagandája és a kommunista párt szektásságának hatása is) helytelen volt, mert ott lett volna a helyünk a népek antifasiszta szabadságfrontjában – de félelmünk a szovjettől sajnos nem volt alaptalan.

2. Ha elfogadnánk azt az elfogadhatatlan felfogást, hogy a fasizmus elleni katonai stratégiai erő növelésének érdekében hasznos és ezért jogos volt a szovjet állam erőszakos „határkiigazítása”, akkor is a területfoglalások katonailag semmit sem használtak a szovjet védelmi képességnek. A németek a háború első időszakában úgy vonultak fel, ahogyan akartak, a szovjet katonák a balti államokban ugyanúgy nem tudták megállítani őket, mintha 50 kilométerrel arrébb, Pszkovnál vették volna fel velük a harcot. A balti államok elfoglalása helyett jobb lett volna már korábban komoly védővonalat építeni az eredeti szovjet határ mögött, de Sztálin ezt elmulasztotta. Sztálin legalábbis, ha hihetünk Hruscsov kongresszusi beszédének, nem készült a háborúra, nem hitt a német támadás lehetőségében. De így még inkább tarthatatlan a Baltikum meghódításának indoklására feltalált egész ideológiai halandzsa!

3. Az előző két pontban hallgatólagosan tudomásul vettük azt az elvet, hogy a nemzeti kérdést alá kell rendelni az osztályharcnak. De ezt az elvet ebben a formában nem lehet elfogadni. A szocializmusnak tudomásul kell venni, hogy vannak nemzetek, van nemzeti érdek és öntudat, s ha egy nemzet százszor is elnyomókra és elnyomottakra oszlik, a függetlenség dolgában egységes lehet. Ha a fenti elvet az elnyomás ideologizálására használják fel, akkor nekünk, magyar szocialistáknak, akiknek bőven elegük van a szolgaságból, nem kell ez az elv, kihajítjuk ezt az ideológiai lomtárba a többi „marxista–leninista” ócskaság mellé!

Minden értelmes szocialista megértené, hagy ereje teljével segíteni kell az első szocialista államot. De szolgaságával segítse? Ezzel végeredményben árt neki, azt segíti elő, amit Engels fent idézett jóslata mondott, „a győztes proletariátus hatalmának aláásását”. Ha a Szovjetuniónak mint a szocializmus „első bástyájának” szabad hódítani, rabolni, dirigálni más népek felett, a „világszocializmus” érdekében, akkor ennek előbb-utóbb az első bástya és a szocializmus ügye látja majd kárát. Ha megértik, megértik, ha nem, akkor nem követhetjük őket a szocializmus öngyilkossága felé vezető úton.

Most már elegendő tapasztalatunk van arról, hogy mindenfajta megszállás – megszállás, idegen uralom, függetlenül a hódítók nyilatkozataitól, sőt esetleges jó szándékú elképzeléseitől. Éppen ezért, minket a hazánkban masírozgató szovjet katonák gondolatai és szándékai ugyanúgy csak másodsorban érdekelnek, ahogyan megbízóik eszméi és szándékai. Az a szovjet hadsereg, amely 1945-ben az erőszakos boldogítást nemcsak a politikában, de egyéb téren is művelte, elhitette magáról, hogy a civilizációt, a kultúrát, a szocializmust hozza szuronyai hegyé. Sőt, egy ideig még mi is elhittük ezt. De minket a történelemben és a politikában mindenekelőtt a tényleges valóság és nem annak ideológiai tükörképe vonz. Különben is: a legnemesebb eszmék is elvesztik fényüket, ha közben idegen szuronyok csillogása vakítja szemünket. Hát még ha a legnemesebb eszmék zászlaja alatt becsapnak, félrevezetnek, zsákutcába visznek minket!

Mostanában sokszor jut eszembe Tyutcsev misztikus, de mély és költői jellemzése a cári Oroszországról. Magyarul valahogyan így hangzik: „Ésszel Oroszországot meg nem érted, méterrel, singgel meg nem mérheted, külön utakon jár ott az élet. Oroszországban csak hinni lehet.” Meg-megfog ez a vers, mert bizonyos tekintetben még a titokzatos cári Oroszországnál, Dosztojevszkij misztikus világánál is ismeretlenebb és érthetetlenebb a szovjetek Oroszországa, féltve őrzött kabinet titkaival, Berija-meséivel, a világon először produkált tömegpereivel, amelyekben a vádlottak a saját maguk vádlói, szörnyű kegyetlenségeivel és a nép végtelen türelmével. De el-elgondolkoztat ez a vers azért is, mert ugyanaz a kívánság fejelődik ki benne, amely később Sztálinnál a kommunista világmozgalom első számú parancsaként fogalmazódott meg: Oroszországban hinni kell, vakon követni kell, jót-rosszat alázatos hódolattal kell fogadnod… A gondolkodó ember számára érthetetlen mítosz ez.

Lehet, hogy önkényes leszek, amikor úgy vélem, hogy ebben az új, sztálini fogalmazású mítoszban mégis, mindennek ellenére egy történelmileg progresszív követelés fejeződik ki – úgy körülbelül a második világháború idejéig.

Láttuk, hogy az októberi forradalom megnyitotta a kaput az orosz haladás és civilizáció előtt, világtörténelmi példán bizonyította be a proletariátus és egy proletárpárt óriási jelentőségét. A haladó emberek joggal voltak szolidárisak a hatalmas népforradalom iránt.

Később, a forradalom után, Oroszország számára két út nyílhatott. Az ortodox marxizmus és Lenin utolsó írásainak logikája szerint olyan népi hatalom megteremtése, amely nagyon lassan, fokozatosan kiépíti a szocializmus feltételeit. Sztálin szerint: a szocializmus gyors felépítése. Láttuk, mi történt, megvalósult az erőszakos boldogítás rendszere, amely kíméletlen önkényből, szellemi szolgaságból és a nép rettenetes áldozataiból született. Oroszország barátai megoszlottak. Azok, akik eleve az ellenzékkel tartottak vagy akik a terror láttán az ellenzék véleményéhez jutottak közel, aggódva szemlélték, hová fog vezetni a sztálini uralom, mivé fajul a szocializmus eszméje. Mások feltétel nélkül követték Sztálint és az SZKP-t. A kegyetlen igazság az, hogy mindkét álláspontnak volt jogosultsága, haladó és becsületes ember lehetett, legalábbis egy ideig, akár egyik, akár másik álláspont hívei között. Miért?

Ha arról van szó, hogy mi milyen úton akarunk járni, a leghatározottabban elvetjük a szovjet utat, annak mindenfajta változatával, a sztálinizmus bármilyen látszatkritikájával legyen is reklámozva. De ha pusztán azt vizsgáljuk, hogyan értékelhető a szovjet fejlődés csaknem negyven esztendeje, akkor azt egy döntő szempontból progresszívnek kell ítélnünk. S itt nem tudok egyetérteni azokkal, akik elvakultságukban már az alapvető történelemszemléleti elveket is elfelejtik. A négy évtizedes szovjet fejlődésnek olyan eredményei vannak, amelyeket ennyi idő alatt Oroszország más módon sohasem ért volna el: a gazdaságon kívüli kényszerre alapozott szovjet ipar számos téren utolérte a legfejlettebb tőkés országokat, a szovjet technikai-tudományos fejlődés ennek következtében a világon elsőnek jutott el az atomenergia békés felhasználásához, a szovjet ipar modern gépeket gyárt, köztük olyanokat is, amelyek segítségével egy idő múlva a szovjet mezőgazdaság valóban élenjáró gazdaság lehet. A legendák szétfoszlottak. Groteszk és elszomorító, amikor a szovjet vezetők a felépített szocializmusról és a kommunizmus építéséről szavalgatnak. De mindez nem homályosítja el előttünk azt a döntő tényt, hogy a 40 évvel ezelőtt ázsiai színvonalú Oroszország ma már elérte vagy majdnem elérte azt a fokot, amikor a szocializmus gazdasági alapjainak lerakásáról lehet beszélni. Ez a hatalmas történelmi tett a modern történelem talán legfontosabb jelensége.

Az olvasó észreveszi, hogy az eddigi fejezetek és e megállapítás között van bizonyos ellentmondás. De ez az ellentmondás magában a valóságban van. A történelmi folyamatot ugyanis nincs értelme „bírálni”, mi értelme volna a tengert megvesszőzni? Az előbbi fejezetek a történelmi folyamat hazug indoklását, az önkézzel felrakott glóriát, a ködösítést s a példakövetést követelő kényszert támadták, a gúny és a gyűlölet, a hazugság és a hazugság imádását parancsoló önkény ellen heveskedett, nem a történelem ellen, amelyet szidalmaim úgysem zavarnak. Amikor a történelem véres útjának összegzését nézzük, meg kell látnunk a lényeges progresszív eredményt is, nemcsak az elriasztó utat.

Mindezért – nem kritika nélkül kellett volna tenni és főleg nem alázatosan hajlongva – de indokolt volt azok álláspontja, akik támogattak egy alapvető szempontból feltétlenül haladó átalakulást. A történelemben általában nem csak jó vagy csak rossz van, hanem együtt járnak, mint a fény és az árnyék. Csupán néha nagyon kevés örömet ad a fény és túl sok bánatot hoz az árnyék…

Ha – persze mindig sántikáló – analógiát keresünk Sztálin uralmára, ebből a szempontból Napóleonra hivatkozhatunk, akinek uralma alatt 1793 eszméi eltorzultak ugyan, de az 1793-as harc történelmileg megvalósítható tartalma mégiscsak győzedelmeskedett. Nagy Péterre hivatkozhatunk, aki leverte a lázadó parasztokat, de tűzzel-vassal a civilizáció kezdeteit is beleverte az orosz elmaradottságba.

A második világháború alatt azonban, s főleg utána, egyre erősebben kezdtek hatni ennek a fejlődésnek tragikusan rossz velejárói. A háborús győzelem megszabadította ugyan az emberiséget a fasizmustól, de sajnos egyszersmind korlátlanná tette a sztálini diktatúrát, a szellemi szolgaságot Oroszországon belül, kifelé pedig brutálisan feltörtek a korábban is meglévő párt- és állami imperialista tendenciák.

De egészen más a helyzet addig, amíg az elnyomás csak befelé érvényesül, s ugyanakkor gazdasági haladással jár, s egészen más akkor, amikor kiterjed független népekre, megakadályozza azok önálló fejlődését s a hódítással együtt belül is még kegyetlenebb lesz. (Érdemes itt is Napóleonra gondolni…) Az imperialista tendenciák egyébként szükségszerű kibontakozása egyre inkább rontotta magának a progresszív folyamatnak a progresszivitását is, hosszú időre elrontotta a szocializmus lehetőségét a megszállt országokban, s egyre súlyosabban kompromittálta az egész nemzetközi szocializmust.

Ilyen helyzetben a kommunista mozgalomban egyedül a jugoszláv párt tanúsított helyes, forradalmi magatartást: megvédte önállóságát, s ezzel nemcsak saját népének, hanem az egész nemzetközi szocializmusnak történelmi szolgálatot tett. A jugoszlávok nemcsak megtagadtak egy elvet, hanem a munkástanácsok és a decentralizált, piaci alapokon nyugvó gazdaság rendszerének megteremtésével rendkívüli fontosságú eszmei és gyakorlati újat is adtak a szocializmus számára. Bármi történjék is a jövőben, övék az érdem, hogy elsőnek bírálták konstruktív módon a nemzetközi szocializmus fejlődését egyre inkább gátló szovjet rendszert. A külső tényezők közül a jugoszlávok állhatatossága volt az egyik legfontosabb serkentője annak, hogy Sztálin halála után bizonyos változások kezdődtek meg a Szovjetunióban. Ez is igazolja a jugoszláv állásport igazát.

Napjainkban még nem dőlt el, hova vezetnek ezek a változások. De már elég sok mindent láthatunk ahhoz, hogy legyen okunk az aggódásra. A XX. kongresszus, amelyről még később lesz szó, elég szemléltetően megmutatta e változás felemásságát, s legfőképpen azt, hogy e változásoknak nincs komoly tudományos elemzése, programja. A kongresszus óta eltelt események, az 1956 nyarán kirobbanó új, de ezúttal egy ideig „titkos” jugoszláv–szovjet vita, a népi demokratikus Sztálin fiókák erőszakos védelmezése még több rosszat sejttettek, majd a lengyelek elleni katonai provokáció, s legfőképpen a magyar forradalom vérbefojtása megmutatta, hogy igazi szakításra még nem került sor, a rendszer konzervatív erői még döntő szerepet játszanak.^*

A XX. kongresszus felemássága, amely legtisztábban Sztálin primitív értékelésének belső ellentmondásaiban mutatkozik meg, kétféleképpen szűnhet meg, két lehetőség van: vissza, némi álcázással, a sztálini rendszer megerősítéséhez, vagy pedig gyökeres szakítás. Ez utóbbi nem követel okvetlenül azonnali döntő változást, de mindenesetre nyilvános, komoly elemzéssel, az őszinte elhatározás gyakorlati bizonyításával és hosszú távlatú, megvitatható reformprogram kidolgozásával kell hozzálátni a bizalom visszaállításához. Pillanatnyilag sajnos úgy látszik, hogy Titónak nem volt elegendő alapja ahhoz, hogy megnyugtasson minket a szovjet vezetők fejében állítólag kigyulladó világosság felől. Ortega szellemes megjegyzése szerint Caesar érdeme az volt, hogy „felismerte: a korábbi római hódítások következményeinek orvoslására nincs más mód, mint e hódítások folytatása és ezzel a súlyos sors vállalása és betöltése” A jelek azzal fenyegetnek, hogy a Kreml kollektív cézárai is ilyen felismerésekhez jutottak az impérium mesterséges összetartásának módjait keresve. Ez a politika csak ott hibádzik, hogy manapság a történelem már lökhajtásos gépeken száguld, s nem lovakon és elefántokon, mint Caesar korában.

Vagyis, a jövő nem egy-két vezetőn múlik. Oroszországban megértek az objektív feltételek arra, hogy ez a nagy nemzet tovább haladjon. Kialakultak az apparátusuralom megszüntetésének, a centralisztikus gazdaság demokratizálásának objektív alapjai. A szubjektív erők is növekedni fognak, ha az újat akaró elemek ki tudják harcolni a politikai demokrácia alapjainak lerakását. Csak ezután kerülhet sor arra, hogy a Szovjetunión belül és kívül valóban egyenrangú nemzeti kapcsolatok alakuljanak ki.

Ezért, ha azt kérdezik tőlünk, milyen „a viszonyunk” a Szovjetunióhoz, azt feleljük: ez a Szovjetuniótól függ.

Egyes, számomra nem rokonszenves emberek, köztük exkommunisták is, a szovjet rendszer felrobbantását áhítják, valamiféle polgári demokrácia kialakulásában reménykednek. Nem tudom meg sem érteni, hogyan juthatnak ilyen következtetésekhez. Eltekintve most attól, hogy Európa és Ázsia összes bordélyházaiban és kocsmáiban nem lehetne annyi emigráns-ivadékot összekotorni, amennyi egy tűrhető polgári demokráciához kellene, de hát vajon azért áldozott a szovjet nép negyven évig, hogy néhány tízezer ember kedvéért most a polgári demokrácia gyönyörűségei után vesse magát?

Nem, én nem ilyesmiben reménykedem, a Szovjetunió belső megújhodását szeretném megélni…

Addig is, javasolom, fordítsuk meg Sztálin tételét: a proletár internacionalizmus próbaköve ma az legyen, ki milyen következetesen harcol a sztálini rendszer most már mindenképpen reakciós továbbélése ellen, a nemzetközi szocializmust kompromittáló hazugságideológiák és parancsolgatások ellen, a szovjet rendszer demokratizálásáért. Ez az egyetlen, amit a magunk és a szovjet nép érdekében tehetünk.

A magyar szocializmus tiszta erői remélhetőleg nem fognak kapitulálni a reakcióssá vált ideológiák előtt. Minden okuk megvan erre – amint ezt a következő fejezetekben igyekszem majd kifejteni.

Csak hinni – többé nem akarunk és nem is fogunk. Felnőttünk.

(Folytatása következik)^*

Másfél hónapig vártam cikksorozatom folytatásával, ellenőrizni akartam az események sodrában alakuló nézeteinket. Babeuf elgondolkodtató tévedése jutott újra és újra az eszembe: a zsarnokság feletti diadalnak vélte Thermidor 9-ét, s csak hónapokkal később döbbent rá arra, hogy Robespierre fejének hullása az ellenforradalom kezdetét jelezte. Ha ez a századokra előretekintő zseni ekkorát tévedhetett – s hány hasonló példát lehetne idézni –, akkor nekünk, akik még csak most kezdünk igazán gondolkodni korunk valósága felett, sokszorosan óvatosnak kell lennünk.^*

A másfél hónapos önellenőrzés hasznos volt. Nemcsak cikksorozatom írás közben is érzett felületességeit érzem ma már kirívóbbnak, több olyan fogalmazást is változtatandónak találtam, amelyek túlságosan is az indulatosságból születtek. (Főleg a Marxtól Sztálinig vezető elméleti változások jellemzésében.) Idekinn, az „átkos” burzsoá sajtószabadság viszonyai közt lehetőségem nyílt arra is, hogy megismerjek több eddig hozzáférhetetlen művet a szovjet kommunizmusról.^* Így láttam meg, hogy a felfedező buzgalmával jártam ott is, ahol előttem már útjelző táblákat raktak le, csak ezeket én nem ismerhettem. A cikkek végső formájának kidolgozásánál mindezt figyelembe fogom venni, ugyanúgy, mint barátaim különböző helyes kritikai megjegyzéseit.

Az elmúlt időszak ugyanakkor meggyőzött arról is, hogy cikksorozatom érdemi kérdésekben helyesen közelíti meg az igazságot. A bizonyítékot a gyakorlat szolgáltatta: a Magyarországról érkező hírek a rákosista listák félredobásáról, az álcázásra felvett kurucsüveg nyílt elhajításáról, a Rákosi-ellenes mozgalom bírói felszámolásáról, a moszkvai hír Sztálin „rehabilitálásáról” a vártnál is gyorsabban igazolta cikkeim fő következtetéseit. E szomorú elégtétellel kezdtem a folytatáshoz.

* * *

Az előzőekben felvázolt szovjet társadalmi fejlődés nem maradhatott hatás nélkül a kommunizmus eszméjére, magára a kommunista világmozgalomra. A társadalmi-anyagi változások a kommunizmus eltorzulásához, mindig is meglevő „progresszív egyoldalúságainak” reakcióssá válásához vezettek.

A bolsevizmus a szociáldemokrácia elleni harcban alakult ki – ez a harc történelmileg elkerülhetetlen volt. Lenin a lángész következetességével támadt az orosz elmaradottságra, s forradalmi bátorsággal dobta félre a nyugati típusú szocializmus módszereit, amelyek egyszerűen használhatatlanok voltak egy forradalmat érlelő országban. S Lenin igazát 1917 igazolta, a világtörténelemnek 1789 óta legnagyobb forradalma. Igaza volt abban is, hogy nekikezdett az orosz szocializmus feltételeinek megteremtéséhez. Nem láthatta előre (bár élete végén megsejtette), hogy Oroszország egyedül marad a proletárforradalomban s ez felmérhetetlen nehézségekhez vezet majd – sőt ennél is többhöz, olyan társadalmi rendszer kialakulásához, amely egy bürokrata kaszt uralmában valósítja meg a termelőeszközök szükséges fejlesztésének feltételeit.

Lenint igazolta a történelem akkor is, amikor a misztikus „egység” jelszónak elébe helyezte egy valóságos internacionalizmus érdekeit; határozottan szakított azokkal a szociáldemokratákkal, akik az első világháború során egy nagyhatalmi-soviniszta bűvöletbe zuhantak. Mindezekért Lenint joggal említjük Marx és Engels mellett mint a nemzetközi munkásmozgalom lángeszű reformátorát, aki az orosz népforradalom szervezőjeként egy új szocialista irányzat, a kommunizmus alapjait fektette le. Voltak nagy tévedései, amelyek – az objektív körülményeken kívül – abból a tulajdonságából (erényéből!) fakadtak, legalábbis jórészt, hogy ízig-vérig orosz volt. Hazája forradalmának látomásától vezetve, akaratlanul is nem annyira az objektív elemzés igényével vizsgálta a modern kapitalizmust, hanem inkább azért, hogy az orosz forradalmi taktika számára szerezzen bizonyítékot. Így mondta ki az ítéletét, hogy beköszöntött a proletárforradalmak korszaka, az imperialista kapitalizmus már a vég kezdete, ütött a világforradalom órája stb.

Lenin olyan zseni volt, aki szüntelenül korrigálta önmagát. Az általa teremtett kommunista világmozgalom nélküle is átléphetett volna a lenini tévedéseken – ha a szovjet fejlődés ezt meg nem akadályozza. De – mint az előző fejezetekben láttuk – az orosz forradalom (nem Sztálin hibái, hanem objektív történelmi folyamatok következtében) az erőszakos boldogítás bürokratikus rendszerét hozta létre, amelyben a szocializmus elmélete egy önkényuralom önigazolásává süllyedt, törvényszerűen a kiválasztottak által kezelt dogmagyűjteménnyé merevedett. Az eltorzuló társadalmi fejlődés a maga képére formálta Marx és Lenin eszméit.

Az eszmei bénulásnál is súlyosabb következmény (a morális elfajulásról nem is beszélve) annak az uralkodó kasztnak a kialakulása, amely ma többségében érdekeinél fogva ellenáll a fejlődésnek. Itt van a tragikus ellentmondás lényege: talán 100 évbe is beletelt volna, amíg egy „normális” fejlődés létrehozza azokat az anyagi eszközöket, amelyeket a szovjet kommunizmus sztálini rendszere 30–35 év alatt megteremtett, de mindezért azt az árat kellett fizetni, hogy létrejött egy minden új iránt érzéketlen, szellemileg és erkölcsileg eltompult vezetőkaszt. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy e kaszt ellenállása mennyit fog elpazarolni abból az időmegtakarításból, amelyet a szovjet korszak gyűjtött…

A szovjet kommunizmus haladó bírálói abban reménykednek, hogy a XX. kongresszus által elindított változások átmeneti megmerevedés után újra kibontakoznak. Ez jogos feltevés hiszen – amint az előző fejezetekben igyekeztem bizonyítani – megértek az objektív feltételei annak, hogy Oroszország a szocializmushoz vezető utak (brutális és barbár) lerakása után most már valóban meg is teremtse a szocializmust, amely nem egyszerűen állami gyár- és kolhozrendszer, hanem mindenekelőtt jólét és szabadság.

Mindezek ellenére igen valószínű, hogy bonyolult és talán sokáig tartó folyamatról lesz szó. Amennyire világos, hogy egy objektíve megért változás előbb-utóbb utat tör magának, olyan tapasztalati tény az is, hogy a szubjektív társadalmi erők fejletlensége vagy ellenállása igen hosszú ideig feltartóztathatja a szükséges változást. Az orosz népi erők állapotáról keveset tudunk, de a látszat különben is itt a legfélrevezetőbb: a magyar események megmutatták, hogyan robbanhat a népi energia látszólag teljesen letargikus, elfojtott helyzetből – mindent elsöprő erővel.

Amit viszont tudunk a vezetés állapotáról, nemigen biztat sok jóval.

A szovjet vezetőség, legalábbis döntéseket hozó többségében, szellemileg és morálisan alkalmatlan arra, hogy kritikusan felülvizsgálja a kommunizmust. Ezért, amikor a külső-belső nyomás hatására új irányba indul, s objektíve jót akar, még akkor sem tud tudományos és következetes programot adni. Egy negyven éve a marxizmust hajtogató vezetőgárda hogyan fogadhatott el például egy olyan referátumot Sztálinról, amelynek nemcsak hogy nincs köze Marxhoz, de módszerét tekintve a reakciós történelemszemlélet mintája lehetne! Vagy vessük egybe azt, amit a kínaiak, Togliatti, Dutt, Forster és más nyugati kommunisták elmondtak a magyar forradalomról és azt, amit Sepilov, Szuszlov beszédei tartalmaztak. Nem mintha a nyugatiak, illetve a kínaiak nem ferdítenék, nem hamisítanák a valóságot, de legalább igyekeznek elemezni, bizonyítani, érvelni, példaképeik viszont a szellemi sivatagosodásuknál egyebet nem tudnak nekünk bebizonyítani. Ugyanezt mutatta, kicsiben, Poznan elemzése. Gomulkának nyilvánosan vissza kellett utasítania azt a tudománytalan, egyetlen árva bizonyítékot sem tartalmazó szovjet kinyilatkoztatást, amely az imperialisták manőverének bélyegezte Poznant. Mint a régi egyházatyák, akiknek sejtelmük sem volt a természet, a test törvényeiről és még a szerelemben is a sátán szőrös mancsainak kísértését látták… Itt is idézni kell Togliattit, aki egy intellektusos ember kesernyés fölényével mondta ki, hogy „a szovjet társadalom (párt, állam, gazdaság, kultúra) vezető kádereinek nagy része a sztálini kultusz következtében szellemileg eltompult, elvesztette vagy részben elvesztette kritikai és alkotókészségét a gondolkodásban és a cselekvésben…”.

S az eltompulás csak az egyik tényező. A másik a kontraszelekció, amelynek következtében olyan emberek kerülnek vezető posztokra, akiknek nemigen van eltompulnivaló a fejükben, az önálló gondolkodók pedig a vesztőhelyre kerülnek. Az a szovjet kommunizmus, – amelynek megteremtője a történelem egyik legnagyobb polemikusa, egyébként már régóta nem érvel – nem tud vitázni. Voznyeszenszkijt a golyó érvével győzték meg (csak a háború utáni listát említem), Beriját, akit különben politikailag nem akarok védeni, egy 30 soros, bizonyíték nélküli halálos ítélettel térítették meg a prezídium vonalához, a jugoszláv vezetők, akiket a Gestapo-ügynököknek járó büntetésben részesítettek, de csak in effigie, mert távol estek az NKVD kezeitől, érvelő cikkeikre érvül az „imperializmus szőrös fülét” és a Rákosi „álmatlan éjszakáin” összehordott Rajk-per „bizonyítékait” kapták feleletül. Nagy Imrével való nézeteltéréseiket a deportálás síkjára terelték, a nemzeti kommunizmust meg azzal „intézték el”, hogy ez is az imperializmus találmánya, mint Hitler nemzeti szocializmusa… Nem véletlen, hogy a nyugati kommunista pártok vezetői színvonalasabb, műveltebb és okosabb emberek. Nekik még vitázni kell, nincsenek olyan kiváló módszereik ellenfeleik elhallgattatására, mint a szovjet és népi demokratikus pártok vezetőinek.

S ez csupán teoretikus és morális síkja a dolognak. Az egész alapja a bürokrata kaszt hatalmi érdeke, képtelensége az új követelmények kielégítésére, hiszen azok megvalósulása az eltompult bürokráciát is feleslegessé teszi. Ez a lehangoló igazság.

Tragikus válságba jutott a nyugati kommunista mozgalom is. A Lenin teremtette kommunista pártok a kapitalizmussal békülgető és a háború előtt kapituláló szociáldemokráciával szemben a szocializmus korszerű, új útjait jelezték, hamarosan népi erővé váltak egy sor országban, éppen ezért a II. világháború alatt fontos nemzeti szerepet is játszhattak. De válságuk már akkor elkezdődött, amikor megszűntek önálló pártok lenni. Természetes, hogy támogatniok kellett a proletárdiktatúra első hatalmas kísérletét – ez nemzetközi érdek volt. De közben fokozatosan a szovjet párt, sőt a szovjet állam puszta eszközeivé váltak, amelyeket az állandóan változó szovjet politika mindenkori utánzására köteleztek. Az elméleti terror, a kötelező talmudizmus, ennek biztosítására a pártdemokrácia elfojtása, a helyi kis Sztálinok törvénybe iktatott kultusza már csak következménye volt a szolgai függőségnek. Ismételgették ezek a pártok a világforradalom, a közelítő proletárdiktatúra jelszavait, s közben nem ébredtek rá, hogy körülöttük megváltozott a világ, vagy ha ráébredtek is, nem volt szabad kitörniök a Sztálin által dirigált III. Internacionálé megszabta keretekből. A „döglődő” kapitalizmus oly erős lett, hogy a II. világháború után megközelítőleg sem szenvedett el Nyugaton olyan megrázkódtatásokat, mint az első háború után. A rothadó imperializmus, amelyben valami misztikus törvény miatt nem volna szabad fejlödniök a termelőerőknek, minden idők legnagyobb ipari forradalmát éli. Az abszolút elnyomorodás „törvényéről” sem óhajt tudomást venni a modern kapitalizmus, amely eddig elképzelhetetlen jólétet biztosít többszáz millió dolgozónak. Hát nem kellene végre felébredni az álmokból és kinézni a paplan alól, mi történt a kommunizmus Csipkerózsikájának több évtizedes szunyókálása alatt?

A nyugati kommunista vezetők elűzik a revizionizmus kísértetét, nem akarják revideálni annak a Leninnek a tételeit, akinek éppen az ad forradalmi jelentőséget, hogy merte revideálni Marxot, amikor Európa legelmaradottabb zugában proletárforradalomra vett irányt. A vezetők „szilárdan” kitartanak az elavult tételek mellett, csak a pártok nem tartanak ki a vezetők mellett: 40 évvei a világkommunizmus elindulása után a legfejlettebb országokban gyakorlatilag nincs kommunista munkáspárt, Amerikában, Angliában, Svájcban munkások nélküli szűk intellektuel pártok, a skandináv államokban, Belgiumban, Hollandiában, Nyugat-Németországban, Ausztriában a munkások abszolút kisebbségére támaszkodó pártocskák működnek. Ezekben az országokban, Amerikát kivéve, mindenütt a szociáldemokrácia vezeti a munkások döntő többségét. A kommunista párt – a marxizmus nagyobb dicsőségére – a legelmaradottabb országokba szorult. A tőkés Európában csak két erős kommunista párt van: Franciaországban, amely gyarmatai leválása miatt állandó belpolitikai válságban van, s ilyen helyzetben az ellenállásban becsületet kivívott és tömegeket szerzett kommunista párt egyre csökkenő mértékben ugyan, de fontos szerepet játszik; és Olaszországban, amely feudális maradványokkal terhes, és népe a fejlett kapitalista országokéhoz képest nyomorban él.

Az érelmeszesedett struccok módjára politizáló ortodoxok mindezt az imperializmus gonosz intrikáival magyarázzák, s a jóléttel, amely „nem engedi meg a forradalmi helyzetet. De bezzeg, ha majd válság lesz!” Szégyene a szocializmusnak, hogy ilyen emberek is akadnak vezetői között: a nyomorra bazíroznak, az éhségre, ahelyett, hogy a társadalmi fejlődés objektív folyamataira akarnák politikájukat építeni.

Az ilyen emberek, ha ismert álnokságukban, erkölcsi gátlástalanságukban nem lennének olyan visszataszítóak, az utópistákra emlékeztethetnének minket. Az ő tartós uralmuk mindenesetre teljesen visszavetné a kommunista pártokat a csodaváró, ködfelhőkben élő, Marx előtti szocializmushoz. Mások a tömegeket hibáztatják, amelyek „a reakció befolyása miatt” nem akarják követni a munkások „egyedül hivatott vezetőit”, a kommunistákat. De az a munkáspárt, amely legális viszonyok között nem tud annyi hatást gyakorolni a munkásokra, mint a tőkések pártja, vagy vizsgálja felül saját maga reakciósságát, azaz elmaradottságát, vagy ha erre képtelen, vonuljon félre aggkori elgyengülésének kezelésére. Az ilyen, minden új iránt érzéketlen, állandóan néhány Marx vagy Lenin idézetet mormogó maradiak nem sok jogot formálhatnak arra, hogy a Lenin által is „bűzlő hullának” nevezett szociáldemokrata konzervatívok akkori mozgalmával szemben történelmi haladásnak tartsák motyogásukat – hát még ha ez a szellemi végelgyengülés álnoksággal és gyilkossággal párosul!

Mindez nem volna olyan tragikus, ha a kommunista pártok helyett mindenütt jó kezekben lenne a szocializmus ügye a szociáldemokratáknál. Elvégre a haladásnak nem feltétlenül egy bizonyos nevű pártra van szüksége, hanem a munkásosztály tömegeit a szocializmus megvalósítására tanító, lelkesítő és szervező pártokra. Tagadhatatlan, hogy egyes szociáldemokrata pártok (főleg Északon) elismerésre méltó sikereket értek el a tömegek jólétének biztosításában, és semleges politikájukkal a háborús nyomást is csökkentik. Mindebből természetesen több hasznuk van a munkásoknak, mint az álforradalmi frázisokból.

De a nemzetközi szociáldemokrácia jelenleg (sokszor egy párton belül is) testvéri egységbe fogja össze a szocializmus őszinte híveit a kapitalizmus iránt békülékeny, sőt a tőkés érdekeket is kiszolgáló Mollet-kkal. A szociáldemokrácia a III. Internacionálé megalakulása utáni zavarodottságot hamar felszámolta, sok helyen nagy tömegeket hódított meg magának (köztük olyanokat is, amelyek kiábrándultak a szuperforradalmiságuk miatt a munkásoknak kedvező reformokat lenéző kommunista-intellektuel szektákból). De ezeket a nagy társadalmi erőket kevesebbszer használta jóra, mint tehette volna, és többször rosszra, mint amennyi még a tévedések megengedhető kategóriáiba sorolható. Jó néhány szociáldemokrata addig küzdött a valóságtól elszakadt kommunisták ellen, oly hevesen „ragaszkodott a valósághoz”, amíg bele is ragadt – a leghétköznapibb opportunizmusba. A szocializmus forradalmi eszményeit mint párt lényegében csak Nenni pártja őrizte, más pártok kizárólag a hasznos reformok pártjaivá, vagy ami sokkal rosszabb, szocialista mázzal bevont polgári demokrata egyesülésekké alakultak, amelyekben többé-kevésbé erős ellenzékként vehetnek csak részt a valóságos szocialista elemek.

Azok a szociáldemokrata pártok, amelyek fennen hangoztatják megvetésüket a pártdemokráciát elfojtó kommunistákkal szemben, hatalomra kerülésük esetén előszeretettel korlátozzák ezt a demokráciát, sőt néha a párton belüli önkény szomorú példáit mutatják. Nagyon tanulságos ebből a szempontból André Philippe veterán szocialista egyik legutóbbi drámai beszéde, amelyben olyan állapotokat rajzolt a francia szocialista pártban „dúló” demokráciáról, hogy mi sem tudnánk mással kiegészíteni egy, mondjuk az MDP-ről készített hasonló freskót, csak a gyilkosságok szervezeti szabályzatszerű alkalmazásának lefestésével.

Szinte jelképes, hogy a szociáldemokrácia burzsoáziához dörgölődző pártja és a sztálini kommunizmus pártja nemrégiben egyszerre, mintha csak adott jelre, éppen két, szabadságáért küzdő nép ellen kirobbantott háborúban mutatta meg elfajulását. A magyarországi szovjet intervenció és a francia szocialista kormány szégyenletes orvtámadása Egyiptom ellen döbbenetes erővel kell, hogy megrázzon minket: ezt tovább nem lehet nézni csendes merengéssel itt már nem egyszerűen ilyen vagy olyan hibákról van szó – a nemzetközi szocializmus 100 év alatt felhalmozott erkölcsi értékeit, jövőjét tesszük kockára, ha nem cselekszünk. A munkásmozgalom olyan döntő szakaszába érkezett, mint az első világháború idején.

Egy új szocialista orientáció van hivatva arra, hogy meghaladja a „szociáldemokrácia vagy kommunizmus” idejétmúlt dilemmáját, visszaállítsa a szocializmus erkölcsi hitelét, visszaadja szellemi frisseségét, s ezáltal megsokszorozva erejét, új hódításra tegye képessé a szocializmust.

Ez az új szocialista kibontakozás már megkezdődött. Az erkölcsi-eszmei-politikai csőd felé vánszorgó sztálini kommunizmusnak egy radikális szakítás drámájában először a jugoszláv párt kiáltott „megállj!”-t. Bizonyos frissítő mozgást bevitt a világkommunizmusba a kínai párt is, amely egy javított, ésszerűbb sztálinizmussal, egy hősi függetlenségi harc és népforradalom szervezőjeként, a népi demokratikus pártok közt talán egyedül tudott, bürokratikus torzulásai ellenére is népi párt maradni. A jugoszláv példa óta a kommunizmus legjelentősebb belső eseménye Gomulka rehabilitálása volt, amelyet a lengyel nép forradalmi tüntetése kényszerített ki, s amely jelenleg egyedülálló kísérletet indított el a szovjet rendszeren belüli nagyobb önállóság és demokrácia megteremtésére. Nyugaton új párt alakításában (Hervé nemzeti demokratikus kommunista pártja), ellenzéki csoportosulások formájában (legerősebben az olasz pártban) jelentkezik a kommunizmus megreformálására irányuló s egyre erősödő törekvés. Több szociáldemokrata párt is mozgásba jött, olyan ellenzékek alakultak ki, amelyek a Nenni mintájú szocializmus nemzetközi befolyásának növekedésével biztatnak.

Ebbe az objektív folyamatok által történelmileg szükségszerűvé tett és megállíthatatlan kibontakozásba, az új szocialista orientáció harcába illik bele a magyar szocialisták forradalomig vezető, s azután sem szünetelő hősi küzdelme. Forradalmunk, amely egyáltalán nem okozója a kommunizmus válságának, hanem éppen e régóta növekvő válság kirobbanása volt, azt hisszük, a legjelentősebb lökést adta a nemzetközi szocializmus új irányzatának. Még akkor is, ha forradalmunk átmenetileg a kommunizmus reakciós erőinek megerősödéséhez vezetett.

A magyar forradalom óta sokkal tisztábbak a szocializmus problémái, mint bármikor azelőtt. Akik nem akarják megérteni a forradalom igazi tanulságait, bármily becsületesek legyenek is szándékaik, a szocializmus akadályozóivá válnak. Legyenek bármily esetleges érdemeik, a legjobb esetben sem ítéltetnek meg kedvezőbben, mint az első világháború után megbukott szocialisták. Akármilyen fájdalmas is lesz ez a harc, akármilyen tragédiákon vezet is át – csak ebben a küzdelemben újulhat meg a szocializmus.

Nem akarunk beleszólni más pártok ügyeibe. Sajnos mind ez ideig meg is fosztottak minket attól a jogunktól, hogy objektív források és adatok alapján tanulmányozhassuk a nemzetközi szocializmust. Nyilvánvaló azonban, hogy a szocializmus megújulása a legkülönfélébb formákban, különböző ütemben, esetleges visszaesésekkel fog végbemenni, s nem is vezet feltétlenül szakadásokhoz. Főleg Nyugaton nincs kizárva annak a lehetősége, hogy egyes kommunista pártok belülről megújulnak. Magyarországon azonban ez a szakadás elkerülhetetlenné vált, éppen azért, mert a magyar forradalom tárta fel legmélyebben a szovjet kommunizmus válságát. Döntenünk kellett: vagy népünk és a szocializmus elárulása, függőségünk tartósítása, vagy a függetlenség, demokrácia és szocializmus együttes védelme. Vagy az első világháború soviniszta szocialistáihoz lesüllyedő szovjet kommunisták bábjai, hódításuk és parancsolgatásaik, és ráadásul káros parancsolgatásaik eszközei leszünk, vagy pedig a soviniszta szocializmus kiszolgálói helyett nemzeti függetlenségünk és a nemzetközi szocializmus igazi érdekeinek védelmezői – így tette fel a kérdést a történelem. A harc kiéleződését nem mi akartuk, az október 23-i szovjet agresszió vitte át nézeteltéréseinket a nyílt harc frontjára, övék a felelősség a szakadásért.

Az alábbiakban majd azokat a viszonyokat igyekszem jellemezni, amelyek a forradalomhoz és a szakadáshoz vezettek.

Néhány száz év óta minden bukott forradalom után ugyanaz a magyarázat következik: a nyeregbe visszakecmergő uralkodó kaszt egy „maroknyi felforgató”-ban (főleg külföldi hatalmak ügynökeiben) jelöli meg a forradalom okát. Ahogyan az Október Huszonharmadika című illegális lap emlékezetünkbe idézte, ezt akarták elhitetni a magyar néppel az 1848-as szabadságharcot leverő osztrák tábornokok is, akik természetesen a szabadság és béke bajnokainak, hazánk megszabadítóinak nevezték magukat. Az idegen ügynökök legendáját adta elő a francia nemzetgyűlés előtt a kis Thiers is, aki az Internacionálé ördögi művének tulajdonította az 1871-es párizsi kommünt. A spanyol fasiszták pedig „Sztálin sátáni kezét” fedezték fel az 1936-os népforradalom mögött.

A szovjet vezetők és magyarországi megbízottaik tehát nem törekednek újszerűségre, amikor nemzeti-demokratikus felkelésünket a fasiszta felforgatók cselszövésével magyarázzák. Nem lepődünk meg ezen. Még azt is hidegvérrel végigolvastuk, hogy Sepilov külügyminiszteri hattyúdalában az „imperialisták átgondolt akciójával” téveszt össze egy elemi erejű népmozgalmat. Így van ez rendjén. Egyetlen uralkodó kaszt vagy réteg vagy ország sem ismerheti el, hogy olyan csapnivalóan uralkodott, úgy maga ellen haragította a népet, hogy a nép már nem láthatott más kiutat, csak a lázadást. Mi azonban, akik nem azért tanultunk Marxtól, hogy egy bűnös politika igazolására időnként idézeteket citáljunk tőle, nem Sepilov módszerével, hanem a történelem kutatásának tudományos módszerével magyarázzuk meg októberi forradalmunkat.^*

A szovjet stílusú magyarázatokra csak azért tértem ki, mert a „külső erők cselszövésének” meséje s e mese bírósági eszközökkel történő erőltetése nem sok jóval biztat. Edvard Kardelj joggal mondta: „Ilyen felfogással nem oldjuk meg a dolgokat, hanem csak kiélezzük őket és halmozzuk a magyar tragédiához vezető okokat…”

Némelyek bosszantására meg kell említeni, hogy az idegen felforgatókra épített magyarázat oly képtelen, annyira ellenkezik a józan ésszel és a történelem marxista felfogásával, hogy egyes nyugati kommunista vezetők egyszerűen nem merik tagjaik elé tálalni. Miközben elismerésre méltó csűrés-csavarások közepette mindent megtesznek, hogy igazolják az imperialista cselszövésre alapozott szovjet agressziót, az agresszió magyarázatában megfordítják a szovjet tételt, és a magyar párt hibáira helyezik a fő súlyt. Palme Dutt például, az angol kommunisták tekintélyes teoretikusa kénytelen volt megállapítani, hogy az idegen felforgatók szerepe sem teszi érthetővé azt a tényt, hogy miért kellett idegen hatalomnak beavatkozni, miért nem tudta a rendszer saját magát megvédeni. Minek kellenek külső felforgatók egy olyan rend megdöntésére, amely nem támaszkodik belső erőkre? A hazug érvelés tehát visszájára fordul: a külső hatalom nem a felforgatáshoz, hanem „a felforgatás” leverésére kellett.

Vagyis, ha elfogadhatnánk az elfogadhatatlant, hogy Októbert a Wall Street szervezte, még akkor is beleütköznénk a legfőbb kérdésbe: miért követte a magyar nép 12 évi szocialista fejlődés után éppen az amerikai imperializmus ügynökeit? Ennyiből is látszik, hogy a magyar forradalom szovjet magyarázata elejétől végéig hazug, tudománytalan, az elemi logikát nélkülöző, a materialista történelemfelfogással szemben álló kitalálás. A magyar valóságból kell kiindulni annak, aki valóban elemezni és nem eleve igazolni akar.

A kommunista pártok közül csak egyetlenegy akadt, amely valóban elemezni akart. Tito és Kardelj ismert beszédei sokoldalúan megvilágították a Rákosi–Gerő-rendszer szörnyű bürokratizmusát, idegenségét a néptől, a magyar kommunisták pártjának elszomorító elfajulását. Mindazt, amit a rendszer jellemzésére mondtak, igaz. Tito és Kardelj beszéde azonban, érthető okokból, csak futólagosan érinti a rendszer legfőbb vonását. Mivel mi, független magyar szocialisták, jelenleg nem vagyunk kölcsönös diplomáciai viszonyban a Szovjetunióval (legfeljebb csak meglehetősen egyoldalú deportálási viszonyban), kendőzés és finomkodás nélkül elmondhatjuk a teljes igazságot.

Az 1956 őszén napok alatt összeomlott rendszer 12 évvel ezelőtt 1917-hez képest egy óriási hátránnyal indult útjára: Magyarországra a proletárhatalom lehetőségét egy megszálló hadsereg hozta, s ráadásul az orosz hadsereg. A több mint százéves oroszgyűlölet ugyan a háború előtt már csökkent, nem lebecsülhető tömegek kezdték rokonszenvező érdeklődéssel figyelni a szovjet építést. De a finn és balti hódítások, majd főleg a szovjet hadsereg 1945-ös bemutatkozása, az erőszakoskodások, rablások, a tömeges deportálások újra felizzították a nép többségének szovjetellenes érzelmeit. A népi tömegek szovjetellenessége volt az egyik fő oka annak, hogy az 1945-ös választáson az MKP, amely valóban a földosztás és az újjáépítés pártja volt, igazi, népi céljai ellenére is csak 17%-ot ért el, minden más, szovjet megszállás alá került ország pártjánál gyengébbnek bizonyult. Két évvel később, amikor magyar kommunisták már az infláció leküzdésének főszereplőiként léphettek fel, némi csalással is csak a szavazatok egyötödét szerezték meg. Ennek ellenére néhány hónap múlva Gerő felállt a parlamentben s bejelentette, hogy „átléptük a Rubicont”, rendeleti úton népi demokrácia, majd, ahogyan később közölték velünk, proletárdiktatúra lettünk. Hol lehet itt még csak szó is a népi tömegek többségének megnyeréséről? Dutt az egyetlen külföldi kommunista, aki – már idézett cikkében – félénken megpendíti, hogy „talán hiba volt oly gyorsan áttérni az egypártrendszerre, amikor a kommunisták 1945-ben nem a szavazatok egynegyedét, hanem kevesebb mint egyötödét szerezték meg”. Másodszor: amikor az 1947-es 20% alávetette magának a 80%-ot, akkor ez nem csak talán hiba, ez egészen biztosan önkényuralom.

Az egész átalakulás a megszállók parancsára ment végbe, felülről, kényszer és hihetetlenül álnok hazugságok segítségével. (Jellemző példa: az ország legnagyobb pártjának vezetőjét, a nemzetgyűlés mentelmi jogot élvező tagját az oroszok elrabolták s 9 évvel később engedték haza egy rabtáborból. Hogy Kovács Béla mennyire ártatlan volt, azt eléggé mutatja az az udvarlás, amelyet most Kádárék részéről élvezhet, akik vele szeretnék feldíszíteni és nemzetiszín pántlikával felcicomázni meztelenül idegen kormányukat.) Magyarországon a szocializmust nem egyszerűen erőszak és bürokrata apparátus segítségével kezdték építeni, hanem jórészt idegen erőszakkal, idegen mintára szervezett apparátussal, a hiányzó belső erőket kezdettől fogva külső erőkkel pótolva. Itt van minden dolgok gyökere.

Nézzük meg közelebbről az 1945–46 közti átalakulásokat. Az a tény, hogy a Szovjetunió nem vívott ki népünk előtt olyan megbecsülést, mint amilyet hazánk felszabadítójaként objektíve megérdemelt, önmagában nem lett volna döntő. Egy független, demokratikus úton haladó Magyarország népének egyre növekvő többsége előbb-utóbb őszinte barátságra lett volna hajlandó a Szovjetunió iránt – ha független marad. A nép kellően értékelte volna 1945 jelentőségét, ha 1945 bizonyos következményei ezt nem akadályozták volna meg.

A felszabadulás így is korszakos jelentőségű történelmi állomás. A háborúhoz vezető, csődbe jutott feudálkapitalista rend bukása időszerű volt, megfelelt a nép érdekének. 1945 külső segítséggel megvalósított forradalom volt, de népi célokat valósított meg. A nép többségének nem kellett a kommunista párt, de kellett a földreform, a fináncoligarchia megdöntése, amelyért legkövetkezetesebben a kommunista párt küzdött. Vagyis megvolt a lehetősége annak, hogy a magyar kommunisták okos, demokratikus és független politikával megtörjék a rájuk nehezedő bizalmatlanságot. A párt kicsi volt, de a népi-forradalmi erők jelentékeny és legharciasabb része a kommunistáknál kereste az előrehaladás pártját. 1945-ben s utána is egy-két évig, még sok ellensége is tisztelte a kommunista pártot aktivitásáért, forradalmi szenvedélyéért, eszmei erejéért. Volt út előre.

S egyszerre csak megtörték a normális fejlődést. A nép akarata ellenére parancsszóra szocializálták, vagyis, ami ilyen körülmények közön csak ugyanazt jelenthette, szovjetizálták a közép-európai népeket. Az, amit hazánkban és szomszédainknál véghezvittek, még az erőltetett orosz szocializáláshoz képest is gyors és erőszakos volt. Sztálin 10–12 (!) évvel az októberi forradalom után kezdte a komolyabb kollektivizálást, hazánkban 1948 nyarán már nekiláttak a parasztok kisajátításának. Négy évvel a felszabadulás után a népi demokráciákban egy ütemre elkezdődtek azok a hamis perek, amelyek mint a szocialista építés szovjet módszerének főtartozékai, csak másfél évtizeddel október után kezdtek meghonosodni Oroszországban.

Nincsenek illúzióink a szovjet-kommunista pártok iránt. A parasztországokra kényszerített proletárdiktatúra, ez a keleti barbárszocializmus mindenképpen súlyos tragédiákhoz vezetett volna. De így, sűrítve és gyorsítva, csak teljes csődhöz vezethetett.

Egyes kommunista vezetők, akik saját tagjaik (és talán saját lelkiismeretük) megnyugtatására elterelik a figyelmet a lényegről, Rákosiék „személyes hibáinak” ostorozására adták magukat. Rákosit ütik, hogy a szovjetet (és illúzióikat) mentsék. „A magyar vezetők – írja Franz Marek osztrák kommunista – megfeledkeztek arról, hogy a tömegeket napról napra újra meg kell nyerni.” De hát ez értelmetlen magyarázat. Marek még kisfiú volt, amikor Rákosi már 5 nyelven fújta az ilyen megnyerési idézeteket. S ki hihet olyat, hogy Rákosi, Gottwald, Bierut, Dej, Cservenkov, Hodzsa és a többiek véletlenül, egyszerre, szinte ugyanazon a napon ugyanazt felejtik el? Nem, az önáltatásból fel kell ébredni, nem véletlen memória-kihagyásokról, hanem a szovjet párt ukázairól van szó, amelyekkel egyszerre, egy ütemre kezdték léptetni a csatlós pártokat. 1948-ban ugyanarra a parancsra véget vetettek a szó igazi értelmében még többé-kevésbé népi demokratikus fejlődésnek, s lényegében egy év alatt „megteremtették” az úgynevezett proletárdiktatúrát.

Azóta megtudtuk, hogy a Szovjetunió akkor egész közelinek vélte a világháború kitörését. Egy 1948-as legfelső katonai aktíván ismertették azt a szovjet határozatot, amely szigorúan titkosan a közeli háború perspektíváját mutatta meg. (1950-ben valóban megkezdődött a koreai háború…) De az ilyen indokok számunkra nem meggyőzőek. Először is azért, mert megszoktuk már, hogy a nemzetközi helyzet misztikus „enyhülése” vagy „feszültsége” nem mindig független a szovjet szándékoktól. Másodszor: a közép-európai országok szovjetizálása tovább élezte a nemzetközi helyzetet, s új konfliktusok alapja lett. Harmadszor: a szovjetizálás megint csak nem erősítette sem a szovjetet, sem csatlósait. Egy háború során az oroszok semmire se mentek volna a magyarhoz hasonló, csak díszmenetekre való hadseregekkel. A szovjetizálás ártott a Szovjetunió politikai tekintélyének, szembeállította vele a csatlós népeket, egyszóval még egy közeli háború veszélye esetén is mást kellett volna csinálni. Negyedszer: bármilyen háború fenyegette volna a szovjetet, előbb-utóbb meg kell értenie, hogy a népek nem az ő védelmére rendeltetett bábok, hanem önálló életre jogosultak. Lenin akkor engedte meg a finn, balti és lengyel nép önrendelkezési jogának érvényesülését, amikor a Szovjetunió még fejletlen, védtelen ország volt, s nem hatalmas katonai birodalom. Hogy gondolják az oroszok, mihelyt megerősödnek, az önrendelkezés többé nem érvényes, csak a franciák ellen küzdő algériaiak biztatására való jelszó marad?

Egyszóval minket nem érdekel, mivel indokolták maguknak Sztálinék a közép-európai népek szovjetizálását, mindez a tényeken nem változtat. A tények pedig azt bizonyítják, hogy 1948–1949-ben szovjet parancsra megszüntették a történelmet, eltörölték a nemzeti, fejlődésbeli különbségeket Közép-Európa megszállott országaiban. Lengyelország a fasizmus áldozata volt, Bulgária és Románia már harcolt is a fasizmus ellen, Magyarország végig kitartott Hitler mellett? Mindegy. Egyik országnak korábban volt a polgári forradalma, a másiknak későbben, a harmadiknak nem is volt? Mindegy. Egyszerre, egy jelre, a történelmi materializmus nagyobb dicsőségére, „proletárdiktatúrák” lettek. Noha 1945-ig mindegyik ország máshol tartott a fejlődésben, Csehszlovákia a fejlett iparnál, Albánia a kecskepásztorkodásnál, 1949-ben mindegyik megcsinálta azt a bizonyos 98%-os „szocialista szavazást”, amelynek valóságos értékét 1956 októberében a magyar nép igazi 98%-a oly klasszikusan kimutatta. Akárcsak az orosz kaszárnyákban: mindegy, mi voltál azelőtt, barna vagy fekete, sima hajú vagy göndör – kopasz leszel. Egyszerre, egy napon, kivétel nélkül: kopasz.

A magyar kommunisták bőrhajú vezére mindent megtett, hogy hazánk megkopasztásában érdemeket szerezzen. Egyetlen kommunista párt vezetői sem mutattak olyan nemzetietlenséget és szolgalelkűséget a szovjet utasítások végrehajtásában, mint Rákosiék. Kíméletlenül felszámolták az MKP hazai kádereit, Rajktól Kádárig és Losoncziig kivégeztek vagy börtönbe csuktak mindenkit, aki az itthoni vagy nyugati kommunista mozgalomban vezetővé nőtt. Az első Nagy Imre elleni hajszában (1948–49) leszámoltak azzal a nézettel, hogy a mezőgazdaságban csökkenteni kell a szovjetizálás ütemét. A Lukács elleni terrorhadjáratban azokat intézték el, akik az ideológia és kultúra területén védték egy normális fejlődés elvét (1950). S 1951-ben már kongresszusi határozatba hozták, hogy az ötéves terv során „lerakjuk a szocializmus alapjait”, azaz egyebek közt a szántóterületek többségét kollektivizáljuk. (Ismeretes, hogy mi lett a szocializmus alapjainak „lerakásából”: már a második ötéves tervet nyögi a nép, de a szövetkezetek még mindig abszolút kisebbségben vannak, sőt a forradalom idején mintegy 40%-kal csökkentek…)^*

1953-ban rehabilitálták Nagyot, 1955-ben Rajkot, 1956-ban bocsánatot kértek Kovács Bélától és Lukács Györgytől, ezzel saját maguk ismerték el éppen a fő „nyomási” időszakban elkövetett főbűneiket – de e „fogyatékosságokká” szelídült esztelenségek segítségével teremtették meg azt, amit a nép 1956 októberében megtámadott: a terrorrendszert, a félgyarmati státust.

Sztálin és Rákosi valószínűleg úgy gondolta, hogy mivel Magyarországon kell a népnek legkevésbé ez a rendszer, itt kell a leghevesebben erőltetni. Így is lett. Hamarosan felzárkóztunk a szovjet protokoll-listán, sőt a Rajk-per után Rákosi már a népi demokráciák közötti „elsőségünkkel” kezdett kérkedni bizalmas körökben. Nagy Imre az 1954 októberi KV ülésén idézte az iparosítás adatait: minden más országot lehagyva teljesítettük a szovjet normákat!

Ebben játszott bizonyos szerepet egy előnyünk is az 1917-es Oroszországhoz képest. Magyarország jóval fejlettebb volt, mint a forradalom Oroszországa, kedvezőbbek voltak az iparosítás feltételei, mint Lenn hazájában, vagy akár mint az 1945-ös Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában. Rákosiék lakáj-politikája azonban megsemmisítette ezt az előnyünket, s akkor álltunk a leghátrább, amikor Rákosi leginkább kérkedett „elsőségünkkel”.

De menjünk tovább! Noha a nép többségét sohasem nyerte és győzte meg az MDP, egy ideig támaszkodhatott egy aktív kisebbségre, s az 1948–49-es életszínvonal-emelkedés idején talán már a többség belenyugvását, lojális semlegességét is biztosította. Az erőltetett szovjetizálással azonban, amely főleg a Jugoszlávia elleni összeesküvéssel bontakozott ki, lépésről lépésre szétverték a forradalom népi bázisát. A népi tömegek fogyó bizalmát vagy lojalitását a párt- és az államapparátus rohamos növelése „pótolta”. 1955-ben a hivatalos statisztikák szerint az államigazgatás 280 000 embert alkalmazott. Egy kilencmilliós országban! A kétszáznyolcvanezer „államigazgatóhoz” számítsuk hozzá a 250–300 ezer főnyi hadsereget, a rendőrséget, az ÁVH-t, a pártapparátust, az ipari és mezőgazdasági adminisztrációt, és akkor fogalmat alkothatunk a magyar proletárdiktatúráról, amely karikatúránál is torzabb formában valósította meg a Marx óhajtotta kommünt, „az olcsó államot”. Majdnem egymillió felnőtt és 90%-ban hasznos munkára alkalmas ember iktatta, figyelte, őrizte, elszámoltatta és behajtotta, agitálta és káderezte, ide-oda tologatta, időnként megtizedelte azt a három és félmilliót – amelyik épített.

Ez az antiszocialistává torzuló szocializmus, ez az egyre ellenforradalmibb forradalom, ez a népellenes népi demokrácia a bürokrata, agyonkoncentrált „tervgazdaság” alapjain nyugodott. Rossz volt a gazdasági rendszer, de irányítói még a rendszernél is rosszabbak voltak. Kardelj idézett beszédében gúnyosan jegyzi meg, hogy ebben a rendszerben „sokkal többet tudnak a tyúkokról és a krumplifajtákról, mint az emberekről”. A gúny jogos, de hozzá kell tenni, hogy a krumplihoz is keveset értettek. Az éberségi hisztéria, amely lényegéből fakadt, megtizedelte a gondolkodó embereket, s a karrieristákat húzta előtérbe, akik részben ostobaságból, részben tudatos szabotázsból táplálták a nagyzási hóbortba eső szuperiparosítási mániákusok öntetszelgését.

A bürokrata kasztrendszer és az importált ideológia uralma fokozatosan megbénította a pártot, tapsoló és ünnepélyeket rendezgető gépezetté változtatta. Az önálló vélemény megvallása, sőt egyszerűen a gondolkodás elárulása már életveszélyes volt. Teljes szellemi csőd felé rohant a párt. A népnek egyre kevésbé állt módjában, hogy a párton belül érvényesítse kritikáját. A munkásosztály teljes apátiába kezdett zuhanni. Fokozatosan kibontakozott az esztelen gazdasági hajsza gyakorlati következménye: a 49-ben elért életszínvonal 4 év múlva már 17%-ot hanyatlott, a munkások tömegei lopással egészítették ki fizetésüket, egy millió hold tartalék, vagyis parlagon hagyott föld vádolta a mezőgazdaság erőszakos szocializálásának népellenes politikáját. 1953-ban, a májusi „választások” előtt, a hivatalos pártinformáció szerint gyakorlatilag alig volt olyan magyar család, amelyben vagy amelynek rokonságában ne lett volna politikai vagy gazdasági vétségért, főleg lopásért büntetett dolgozó. Rákosiék mindezt az erőszak növelésével akarták orvosolni, hajcsárrá tették a pártfunkcionáriusok többségét, tömeggyilkossá az államvédelmi hatóság kádereit.

A nép látta, hogy mindez szovjet utasításra történik. Megszokta, hogy egy Pravda-vezércikknek nagyobb a szava a magyar ügyekben, mint az egész országgyűlésnek lehetne, ha valami csoda folytán ez az országgyűlés mást akarna mondani, mint a Pravda. Mindenütt ott látták a szovjet tanácsadókat, akik a gyarmati tisztek fensőbbrendűségének hitével jártak-keltek a bennszülöttek között, vezették az orosz ruhába öltöztetett honvédséget és rendőrséget, irányították a szovjet mintára szervezett konstrukciós pereket – s mellesleg töviről hegyire végigkémkedték az egész országot.

Alig lehet megérteni, hogy ilyen körülmények között mi szükség volt a szovjetimádat és a nemzetietlen hajbókolás külsőséges ceremóniáit is megrendezni. Nem tudom felfogni, hogy egy olyan ravasz, minden hájjal megkent politikus, mint Rákosi, miért nem törekedett legalább a látszatot megmenteni, miért nem igyekezett egy kis Patyomkin-önállóságot mutatni? Tény, hogy a függetlenség megszüntetésével, értelmetlen módon, még külön hivalkodtak is. A nemzeti hagyományokat felrúgva, „eltörölték” március 15-ét, legnagyobb nemzeti ünnepünket. A Bach-korszak óta csupán a Rákosi-rend alatt fordult elő, hogy március 15-ét, Arany János szavaival, „titkon” kellett megsóhajtania a „hű kebelnek”. Az a Révai József, aki 1848 és Kossuth elemzésével egy ideig letagadhatatlan hatást tett a magyar értelmiségre, a forradalomban ledöntött Sztálin-szobor felavatásakor nem átallotta kijelenteni, hogy a magyar történelem legnagyobb alakja – Sztálin. Amikor 1955 őszén az SZKP Magyarországra küldte Pegovot, hogy az egyre gyakrabban szükségeltetett „támogatást” megadja Rákosinak, a Sportcsarnokba csődített aktíva előtt Pegov, ez a jelentéktelen bürokrata „elismerését fejezte ki” Budapest munkásságának. Kovács István, ez a Pegovnál is jelentéktelenebb pártbonc ekkor úgy megsértette a magyar főváros népét, mint történelme során soha senki. Kovács ezt mondta: „Budapest dolgozó népe úgy vegye ki részét a termelésből, hogy továbbra is méltók lehessünk Pegov (így: Pegov!) elvtárs dicséretére.” Ez elhangzott és kinyomattatott Magyarországon 1955-ben. Ennél mélyebbre nem lehet süllyedni.

Megszüntették a magyar történelmet. Mintha a középkorból kitörő Apáczaitól a kommunista Földesig nem lett volna elég haladó pedagógusunk, ránk kényszerítették az orosz iskolát. Illyés Gyulát, Benjámint, Déryt, Németh Lászlót skandálni tanuló kisdiákként akarták beiratkoztatni a szovjet irodalom magasiskolájába, jórészt olyan írókhoz, akik életükben igaz művet nem alkottak. Lukács Györgyöt belső emigrációba kényszerítették, helyette viszont a félművelt irodalmi zsandárt, Zsdanovot kaptuk vezérül. Csak karikatúraként említem a szellem megbéklyózása mellett, hogy még azt is el akarták hitetni az oroszokkal, hogy Puskásék tőlük tanultak futballozni.

A pártvezetés teljes elnemzetietlenedését döbbenetesen tárja fel az alábbi tény. Amikor Nagy Imrét 1955 áprilisában újra meghurcolták és leváltották, Rákosi fűt-fát összehordott beszédeiben, hogy a szó igazi értelmében hihetetlenül hazug döntést elfogadtassa. Így vette elő azt az érvet, hogy Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését Berija erőszakolta ki a szovjet prezídiumtól. Ez a beszéd az áprilisi KV-ülésen hangzott el és 6000 példányban az aktíva részére ki is nyomtatták… Rákosi, ez az eszelős vénember, mániákus gyűlöletében nem is gondolt arra, hogy az aktíva esetleg nemcsak azon ütközik meg, hogy Berija nevezte ki Nagyot, hanem talán azon is felháborodik, hogy a magyar miniszterelnököt Rákosi szerint is Moszkvában jelölik ki! Berija szerepe egyébként nem pontosan így festett, Rákosi szokás szerint hazudott. A valóságban az történt, hogy a csőd előtt álló gazdasági és politikai helyzet megvizsgálására Moszkvába rendelt küldöttséget (Rákosi, Nagy, Dobi) az egész prezídium fogadta, s Nagy Imre kihívása már azt jelezte, hogy a szovjet vezetők rá akarják bízni a kormányzást a magyar tartományban. Berijának annyi köze volt az ügyhöz, hogy ő volt a nemzetiségi ügyek felelőse a prezídiumban, tehát a magyar ügyeket is ő referálta az elnökségben, mint mondjuk a tadzsik teaszedők adózási problémáit. A prezídium teljes egyetértésben döntött Nagy mellett. Rákosi azért haragudott Berijára, mert a grúz Sztálin-fióka a szovjet vezetők egymás közt szokásos cinizmusával így gúnyolta Rákosit: „Na hallja, Magyarországon már sokféle király volt, de zsidó király még nem…”

De a részletek mellékesek, a lényeg pedig az, hogy a magyar pártvezetésben magától értetődő dolognak tartották azt, hogy az ország vezetőit a Kreml jelöli ki.

Ebben a sivár nemzetietlenségben mindenesetre magukra maradtak. A nép és igazi szellemi vezetője, az értelmiség nem engedett. A szovjet kultúra iránti kezdeti érdeklődés megmerevedett, formálissá vált. Pedig az orosz kultúra az emberiség művelődési kincseinek legértékesebb részéhez tartozik. S még a sztálini terror sem tudta megakadályozni egy Solohov, egy Ehrenburg, egy Eizenstein kibontakozását. De Rákosiék szolgalelke kultúrpolitikája annyira visszájára fordította az értelmiség természetes érdeklődését, hogy ma az egyetemek ifjúsága bojkottálja (haszontalan butasággá torzult nemes elvhűségből) az orosz nyelv tanulását… A magyar kultúra mindig szívesen tanult, de sohasem másolt. A szolgai másolás még akkor is kín, ha jót és szépet kell másolni, hát még ha a pankratovák, malcevek képviselik az egyetlen, utolérhetetlen, legtökéletesebb leg-leg-leg példát!

A népi tömegeket is vérig sértette a megszállóknak járó s törvénybe iktatott hódolás. Úgy érezték, mint a megkötözött, akit szemenköpnek: a fogságnál is fájóbban a megaláztatást. Ez vezetett azután a forradalom napjaiban az egész országon végigsüvöltő „Kossuth-címert!” követelésig s annak a gyűlölt címernek elpusztításáig, amelyben a tömegek tizenhetedik szovjet köztársasággá való degradálásunk jelképét látták. A fenti tényekből következik, hogy az októberi forradalom mindenekelőtt nemzeti megmozdulás volt. A nép mindenekelőtt függetlenséget akart, mert minden bajának az önállóság elvesztésében látta forrását.

Sokan úgy magyarázzák forradalmunk nemzeti jellegét, mint valami elvont misztikumot, mintha „a megsértett nemzeti önérzetnek” semmi más tartalma nem volna, csak a szent nemzeteszme. Ezért érdemes külön beszélni a nemzeti sértettség egyik nagyon durvának tűnő, de egyáltalán nem olyan jelentéktelen összetevőjéről: a nép életkörülményeiről. Nagy Ferenc volt miniszterelnök egyik – különben nagyon érdekes és lojális-forradalom alatti nyilatkozatában büszkén emeli ki, hogy a magyar felkelés igazi nemzeti mozgalom volt s nem „valamiféle éhséglázadás”. Másfelől Kádárék bizonygatják, hogy „a hibák és fogyatékosságok” ellenére a nép jobban élt, mint a múltban.

Nos, az októberi felkelés valóban nem éhséglázadás volt, de ha csak ennyit mondunk, figyelmen kívül hagyva, hogy nagy népi tömegek milyen tűrhetetlen viszonyok között éltek, akkor becsapjuk magunkat. A sebesült felkelőket gyógyító orvosoktól hallottam, hogy számtalan olyan fiatalember volt a harcosok között, akik semmit sem tudtak vagy éppen csak hallottak a Petőfi-körről, Gomulka nevét nem is ismerték, s arra a kérdésre, hogy miért mentek a halálba, ilyesmiket feleltek: „Hát érdemes élni havi 600 forintból?”.

De nézzük a számokat! A hivatalos pártvélemény szerint 1955-ben 1100 forint körül mozgott a munkások és alkalmazottak átlagbére. Ez nagyon kevés, hiszen 1100 forintért még egy jobb öltönyt sem lehet venni. Hát még akik az átlag alatt kerestek: a statisztikai zsebkönyv szerint a mezőgazdasági és kereskedelmi munkások keresete jóval az átlag alatt maradt. Egy állami gazdasági munkás havi átlagjövedelme 1954-ben 875 forint volt – egy napi munkájából a „szocialista mezőgazdaság mintaüzemének” dolgozója nem vásárolhatott egy kilogramm húst…

Ezek a nagyközönségnek való számok, egy olyan statisztika adatai, amelyeket a Rákosi teremtette „közmorál” tetszés szerint engedett módosítani. (Rákosi egyébként 1948–56 között nem is engedte meg a statisztikai tájékoztatók, zsebkönyvek stb. kiadását.) Mindezért hivatkoznom kell egy mindmáig kiadatlan munkára, a SZOT különbizottsága által végzett „létminimum-vizsgálatokra”. Az 1956-ban bizalmasan közreadott füzet adatai – Gáspár Sándor cáfoljon, ha tud – mondják el az igazságot a magyar nép életviszonyairól, a „szüntelenül növekvő életszínvonalról”.

A létminimumot ezek a vizsgálatok olyan alacsonyan szabták meg, amilyen alacsonyan csak lehet. (Egy főre egy öltöny három évi kihordásra, 1 pár cipő két évi kihordásra, l lepedő, l ing stb.) Egy háromtagú család ellátására ilyen számítás szerint havi 1400 forint szükséges: így számolva, a háromtagú családoknak mintegy 15%-a él a létminimum felett, 30%-a létminimumon, körülbelül 55%-a a létminimum alatt tengődik. A munkáscsaládok mintegy 15%-áben nem jut minden főre lepedő, a munkások 20%-ánek nincs télikabátja!

Gombó Pál a minap nagy hévvel fejtegette a Népszabadságban, hogy a Horthy-rendszer alatt milyen mamutjövedelmet vágott zsebre Nagykovácsi Milenkó háztulajdonos. Készséggel elhisszük a Népszabadságnak, hogy ezúttal igazat írt. De az ilyen adatok reklámozásából egyes-egyedül Gombó Pálnak van haszna (havi 4000–5000), a didergő munkást télikabáttalanságában nem vigasztalja Nagykovácsi úr esetleges hanyatlása. Az ilyen kabáttalanok számára, akik az első sorokban harcoltak az orosz tankok ellen, Október éhséglázadás is volt. Ők voltak ennek a forradalomnak ha nem is sansculotte-jai, de – bocsánat a keserű szójátékért – sansmanteaud’hiverjei.

A nyomor nem lett volna olyan felháborító, ha a nép nem látta volna, hogyan puffasztja urait a szocialista jólét: az olcsó titkos-magazinok, a luxusvillák kucseráinak életstílusa még kirívóbbá tette a kabáttalanok és lakástalanok sorsát. Hol volt itt már a párizsi kommün Marx és Lenin megkövetelte vezetői puritanizmusa, amikor Jourde pénzügyi népbiztos felesége maga mosta fehérneműjét a Szajnában! A magyar munkás persze nem követelte volna, hogy Rákosiné vagy Gerőné a Dunában mossa szennyesét, de a különbség túl nagy volt a filmekről is ismert Lenin-szoba és a Rákosi-villa között. A nép ezt látta – nem lehet büntetlenül Marx és Lenin eszméire tanítani egy országot és Rákosi rendjét adni hozzá gyakorlati példának.

De igaza volt-e a nyomorgó kalauznőnek, a kabáttalan ifjúmunkásnak, amikor az orosz tankoktól kérte számon a hiányzó ruhadarabját? Azt hiszem, lényegében igaza volt. S itt nem adok helyt a szovjet kizsákmányolásról az egész nép közt elterjedt híreknek. Ezeket nem tudom sem cáfolni, sem bizonyítani. Csupán annyit lehet ezzel kapcsolatban megállapítani, hogy a nép tények alapján vonta le következtetéseit, olyan tények alapján, amelyek akkor is igazak, ha a következtetések tévesek vagy túlzottak.^* Így például tény, hogy a magyar urán lelőhelyét már orosz katonák őrizték akkor is, amikor a magyar atomerő-bizottság elnöke még nem is tudott a magyar uránról. Tény, hogy a megszüntetett vegyesvállalatok az oroszok számára voltak előnyösek, amint ezt a jugoszlávok szovjet–jugoszláv viszonylatban adatokkal bizonyították be. Tény, hogy a rubel–forint árfolyam meg sem közelítette a tényleges valutáris arányt, s a különbség megint csak a szovjet javára kedvezett. És így tovább. Kádárék sajtója azt állítja, hogy az uránt „rendkívül előnyös” szerződésért adtuk oda, a „valuta-problémákat megoldják” stb. Igen, de a nép az egyik oldalon tényeket lát, a másik oldalon pedig csupán egy olyan sajtó nyilatkozatait, amely igazmondásával nem kényeztetett el minket. Így hát a nép joggal hiheti, hogy a hét lakat alatt őrzött szerződések keretében az oroszok ugyanazt művelik, mint a háború során a csaszi és egyéb ügyletekkel – csupán szervezettebben. S akár igaz ez, akár nem, ez a hit objektíve létezik, s ha szabad így mondanom, politikailag hat, hatott a forradalomban is.

De nem a feltevések a döntőek, legalábbis az objektív szemlélő számára. A lényeg, a bizonyított tény az, hogy az esztelen és erőszakos kollektivizálás, az erőltetett iparosítás, a deficites Sztálin Vasmű, a semmibe tűnt földalatti beruházásai, a gigantikus államapparátus, a felduzzasztott hadsereg megette a pénzt, s megette volna akkor is, ha az oroszok csupa előnyös szerződést kötnek velünk. A Rákosi–Gerő-féle szocializmus okozta, hogy az elmúlt években nagy népi tömegek rosszabbul éltek, mint a Horthy-rendszerben. Márpedig ezt a politikát a Szovjetunió erőltette ránk: a kollektivizálást sürgető 1948-as Kominform-határozattól az ismételt nehéziparosítási utasításokig minden lényeges magyar ügyben az SZKP vezetői döntöttek, s ráadásul rosszul döntöttek. Ezért teljes joggal fordult a szovjet megszállók ellen nemcsak a sértett nemzeti önérzet, hanem a hasonlóképpen megsértett népi létérdek is. Ez az igazság.

Sepilov legutóbb megrótt minket, a magyar tartomány 9 millióját, amiért „nacionalista csökevényeket” ápoltunk magunkban, s mesterségesen felnagyítottuk azokat „a fogyatékosságokat, amelyek időnként adódnak a szocializmus nagy családjában”. Elismerjük a „csökevényt”, ha Sepilov megnevez egyetlen kívülálló, tárgyilagos és józaneszű embert, aki hajlandó családi fogyatékosságnak tekinteni azt az állapotot, amelyben egy nép miniszterelnökeit másutt nevezik ki, politikáját másutt és bűnösen rosszul szabják meg. A magyar nép mindenesetre nem tudott olyan nagyvonalú lenni ebben a családi ügyben, mint Sepilov.

Joggal beszélhetünk így, mi volt pártellenzékiek, többéves szellemi harcban tettük jóvá korábbi tévedéseinket. Joggal beszélhetnek így a volt koalíciós pártok tagjai, akik, amíg szólhattak, igyekeztek visszatartani az országot a szovjetizálás útján. De ha az elmúlt 12 évet bíráljuk, egyszersmind hallgatásra intjük az 1945-ben megbukott uralkodó osztályok mai hangadóit. Nem, nem igazolta őket a történelem. Akik tévedtek, járatlan úton tévedtek el, de akik bűnös politikájukhoz ragaszkodva új és új szörnyűségekbe ránegálták az országot, szintén a magyar elmaradottság ellen akartak küzdeni. Azok, akik megtestesítették ezt az elmaradottságot, akik örökre konzerválni akarták elavult uralmukét, akik Mohácstól Trianonig mindig csak a saját érdekeiket nézték és sohasem a hazáét, ne tanítsanak minket hazafiságra és még a bűnösöket se leckéztessék! Egy halott Magyarország kísértetei ők, nincs joguk az élők vitájába avatkozni.

De hát végül is, mit mondjunk az elmúlt 12 esztendőről? Itt is elmondhatjuk, mint a szovjet fejlődés jellemzésekor, hogy a szörnyűségek ellenére alapjában progresszív folyamat ment végbe? Kevesebb joggal, de elmondhatjuk. Ami az anyagi fejlődést illeti, elsősorban a nép áldozatai révén, sokat tettünk a szocializmus alapjainak lerakása érdekében. A tőkés rend visszavonhatatlanul a múlté. De a nemzetietlen politika ugyanakkor súlyos akadályokat hárított a nép elé, nem engedve meg, hogy e 12 év vívmányait a maga hasznára, hazája érdekében hasznosítsa. A Rákosi–Gerő-párt megbukott a történelmi vizsgán, a szocializmus építésének barbár módszereivel aláásták mindazt, amit az ő vezetésük alatt alkotott a nép. A sztálini építés legalább megadta az orosz népnek a nemzeti nagyság újjáéledésének érzetét, némi vigaszul a mérhetetlen áldozatokért s az oly lassan közeledő, boldognak festett jövő késéséért. Rákosiék viszont a nemzeti süllyedés politikáját folytatták még akkor is, amikor a nemzet anyagiakban, javakban gazdagodott, emelkedett.

Ez a szocialista építés oly vészes ellentmondással volt terhes kezdettől fogva, hogy előbb-utóbb meg kellett hogy szülje a katasztrófát. Rákosiék külső erőkre támaszkodtak, s ezzel belső erejüket is elvesztették. Nehézipart akartak, hogy erősek legyenek, mamut-államapparátust csináltak, hogy féken tartsák a népet, a hadseregre költötték a pénzt, hogy legyen támaszuk a néppel szemben, amelytől elvonták, s az államra, iparra, katonaságra fordították az emberi megélhetéshez szükséges javakat. S a történelem bosszút állt. Amikor a nép megindult, a hadsereg szétfutott vagy a nép mellé állt, a mamut-apparátus lyukba búvó patkánnyá zsugorodott, a hadiipari büszke „létesítményeink” gyártotta fegyverek a nép kezébe kerültek. Ez a lehető legkegyetlenebb ítélet, amelyben egy ország vezetői részesülhettek.

Nemigen lehet mentséget találni számukra. Ők ellenforradalmi banditáknak neveznek bennünket s el akarnak pusztítani, mi csak meg akarjuk érteni őket. Nem vitatjuk el, hogy indulásukkor (!) többségükben jót akartak. Maga Rákosi bátran és állhatatosan állt a Horthy-rend vérbírái előtt, s vezetési képességei is sokkal inkább voltak, mint ennek a mostani garnitúrának. Keserű érzés lehet látnia, hogyan szidják őt azok, akik ma pontosan az ő politikájának logikáját viszik végig, csak éppen primitívebben, aljasabbul és ostobábban.

Ha Rákosiék először (!) tévedtek volna, enyhébben lehetne ítélni felettük. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar kommunisták egyszer már hatalmas figyelmeztetést kaptak a történelemtől: 1919 mementóját. Akkor egy egészen kivételes történelmi alkalom hatalomra juttatta a pártot. Minden tárgyilagos forrás elismeri, hogy a nép lelkes bizalma fogadta őket a kormányrúdnál. 1919-ben megkapták egy pillanatra azt, amit azóta többé sohasem: a nép többségének rokonszenvét. S alig néhány hónappal a hatalomátvétel, a népi örömujjongás után összeomlott a proletárdiktatúra: nagy paraszti tömegek részvéttelenül nézték a munkáshatalom bukását, a márciusban nemzeti felhevülésében tapsoló kispolgárság kiábrándultan állt félre, még a munkásság sem követte szilárdan saját hatalmát.

A túlerő nem magyarázza a bukást, mert az ellenségnek nem lett volna szabad túlerőbe kerülnie. Miért akarják elfelejtetni velünk, hogy 1848-ban valóban sokszoros túlerő ellen egy teljes esztendőn át küzdött a magyarság? 1919-ben a ránk uszított cseh–román csapatokat, amelyek szedett-vedett, kedvetlen katonailag értéktelen háborús maradékból álltak össze, egy 48-as szellemű, néptől támogatott hadsereg a Fekete-tengerbe fojtotta volna. De ezt a szellemet nem tudta kicsiholni a proletárdiktatúra: a földosztás elmulasztása, a borbélyüzletek államosításáig nevetségesülő szocializmus, a neofita túlbuzgóság és idegenség megriasztotta és eltávolította a népet. Ha nem így történik, 1919 népe is verekedett volna úgy, mint 1848 vagy 1703 népe. Az első tévedést még el lehet felejteni, ha őszinte önvizsgálat és helyes tettek felejtetik el. Nem ez következett. A Rákosi-uralomhoz képest 1919 „mélymagyar” forradalom volt…

Pedig mennyi figyelmeztetést és tanácsot kaptak a magyar valóságra figyelő irodalomtól! Az első proletárdiktatúra után Szabó Dezső műveiben, a második proletárdiktatúra születése előtt Németh László szárszói jóslatában, s közben az egész magyar értelmiség felelős alkotóinak magatartásában a haladó nemzet intése öltött élő alakot: a magyar valóságból induljatok ki, gondolkozzatok magyarul!

Rákosiék 1945-ben úgy jöttek haza, mint akik megértették és elfogadták a kritikai tanácsot. Ravaszság volt ez részükről vagy az események során elsorvadó, de eleinte őszinte elhatározás – végül is az eredmény szempontjából mindegy. Idézni kell Németh László szárszói jóslatát, amelyet a kommunisták és szövetségeseik oly hevesen cáfoltak szavaikkal, mint amilyen eredményesen megvalósítottak tetteikkel. „Képzeljenek el egy szocialista államot, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelték, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyeletben áll… Ugyebár ez a szocialista állam aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál, még ha formailag tiszteletben tartja is a szocializmus alapelveit?”

Németh szárszói vitapartnerei pesszimizmussal vádolták a nagy gondolkodót, akiben egy nemzet önféltése öltött testet. Frázisokkal verték vissza, azt jósolgatva, hogy a magyar–szovjet viszony az egyenjogúságon és a „be nem avatkozáson” épül és így tovább. A vitázók – bizonyos népi írókra gondolok – nyilván őszintén hitték, amit mondtak, nem is az akkori tévedést rójuk fel nekik, hanem a későbbi következetes hűtlenséget saját jóslataikhoz. S ha már nem volt erejük arra, hogy vigyázzanak arra a bizonyos benemavatkozásra, s bátorságuk arra, hogy szemük kinyíltával harcba lépjenek, legalább álltak volna félre, ne ministráltak volna tovább az idegen dogmák oltáránál. De végigbuzgólkodták a 12 esztendőt, s ha a társadalmi helyzetüket mondjuk a Némethével összehasonlítjuk, még azt sem mondhatjuk, csupa önzetlenségből és elvi meggyőződésből tették. S amikor bekövetkezett a tragédia, mit kaptunk tőlük? Talán egy sajnálkozó szót is? Nem. Az egyiktől egy lehangolóan hazug kollektív levelet Bukarestből, a másiktól a Szabad Föld vasárnapi leveleit az anyaszív rejtelmeiről. Kevés, nagyon kevés.

Németh Szárszón keserű-bízó hangon beszélt arról, hogy „támad majd új értelmiség”, amely folytatja az ő harcukat még akkor is, ha mind egy szálig kiirtanák őket. És valóban született is új, jórészt népi értelmiség, amely nem felváltani, hanem a fiatalos meggondolatlanság évei után megtérni jött Németh Lászlóhoz és barátaihoz, hogy kalandozási tapasztalatát a tőlük kapott örökséggel egyesítve betöltse értelmiségi hivatását. Németh László nem gondolta volna, hogy ez az új tábora a magyar progressziónak éppen a kommunista párton belül fogja első nagy ütközetét megvívni.^*

Sokan, még a magyar felkelés igazán mély megértői és elemzői között is, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a forradalom reakciós erőinek. (Még Sartre briliáns cikke sem kivétel.) Otthoni barátaink között pedig olyanok is akadnak, akik egyszerűen legyintenek, ha a reakcióról hallanak. Ez utóbbiak esetében nemigen lehet szó az információ hiányosságairól, hézagairól. Makacsságuknak az az oka, hogy még mindig a ködben élnek, sőt lebegnek valóságunk felett, megint másoknál az ilyen magatartás annak a gyalázatos rágalomháborúnak ellenhatásaként alakult ki, amellyel Kádárék ellenforradalma nemzeti demokratikus felkelésünket igyekszik ellenforradalomnak hazudni.

A Kádár-sajtó és külföldi kórustársai oly nevetséges hazugságokkal operálnak, hogy teljesen komolytalanná teszik magát a problémát is. A francia kommunisták főteoretikusa, például Garaudy, Erdei Ferenc „horthysta politikust” hozza fel bizonyítékként az ellenforradalom tombolására, mint akinek kormányba lépése már leplezetlenül mutatta a reakció céljait. Azt a csekélységet, hogy Erdei részt vett az ellenállásban s utána – sajnos – mind a 12 éven át miniszter volt, francia (kommunista) eleganciával figyelmen kívül hagyja. A Népszabadságban legutóbb Pesti G. László (aki nem meri saját, nyilván nem a Rákosi elleni harcban kitűnt nevét cikkei alá biggyeszteni) ellenforradalmárnak gyalázza Bibó Istvánt – miközben Lajosnak kereszteli át a kiváló tudóst és haladó politikust, ezzel is tanújelét adva, milyen mély és közeli ismeretekre alapozta a Bibó elleni rágalmat. De ezek a módszerek szupermorális akciók Kende István eljárásához képest. Ez a magyar művészek közös erőfeszítésével miniszteri székéből kiutált pártbonc, aki most a Népszabadságnál akarja visszabuzgólkodni magát legalább egy 56 mintájú Chevrolet-ba, legutóbb ennek érdekében Kéthly Annáról írt nagy leleplezést. Fő bizonyítékai azok az „önvallomások” voltak – amelyeket az ÁVH-pribékek 6 esztendő alatt a szó szoros értelmében kivertek az ősz asszonyból. És így tovább. Ezeket olvasva, minden becsületes haladó magyar csak arra gondolhat, hogy legyen nekünk minél több olyan ellenforradalmárunk, mint Bibó és Kéthly, s akkor elboldogulunk valahogy.

Vannak olyan barátaink is, akik többé-kevésbé tisztán látják a reakció szerepét, de az a véleményük, nem kell arról beszélni, mert csak Kádárék alá adjuk a lovat. Csúnya tévedésnek tartom az ilyen véleményt. Nekünk nem árthat az igazság, mi nem oszthatjuk fel a valóságot kellemes s ezért igaznak elismert, s nem tetsző, vagyis tagadásba vett részre. Abban a pillanatban, amikor először hazudnánk a világnak vagy magunknak, rálépnénk arra az útra, amely végeredményben a Kádár-típusú erkölcsi-politikai hullákhoz vezet.

Ha nem a vágyainkból, hanem a valóságból indulunk ki, fel kell mérnünk azt a tényt is, hogy Magyarországon jelentékeny reakciós erők voltak és vannak. Mielőtt továbbmennénk, szeretném leszögezni, hogy reakciónak nevezem a szó társadalmi és politikai értelmében azokat az erőket, amelyek Magyarországon a nagybirtok és finánctőke uralmát akarják visszaállítani. Megkülönböztettem a par excellence ősreakciót és a rezsim által teremtett reakciót. Ez utóbbi nem feltétlenül tudatos elhatározásból, de a Rákosi-rend bűnei következtében megzavart tudattal adott esetben a par excellence reakció bázisa lehet.

Lényegüknél fogva reakciós erők a kisajátított nagybirtokosok, tőkések és a legitimista, félfasiszta egyházurak. Ezek között is lehetnek semleges, sőt haladó gondolkodású egyének, de a társadalmi csoport par excellence reakciós volt és az is maradt, gyűlöli a rendszert, amely megfosztotta kiváltságaitól és gyűlölne minden, akármennyire is független és demokratikus rendszert, amely ugyanezt tenné vele. Mindenfajta népi uralom szembetalálná magát ezzel a szent szövetséggel, a nagybirtok, a tőke és az egyház soha nem szűnő destrukciójával. Meg lehet állapítani, hogy Rákosiék rosszul csinálták ezek kisajátítását is. Meg sem kísérelték az osztály ellen hozott intézkedésekben a szükséges egyéni elbírálást, nem méregettek, s ott is a terrorral dolgoztak, ahol fölösleges vagy káros volt. Legutóbb a Népszabadság beszámolt arról, hogy egy kiváló kínai szakember igazgatója lett annak a gyárnak, amelynek azelőtt – tulajdonosa volt. A kínai példa is mutatja, hogy minálunk is lehetett és hasznos lett volna kísérletezni legalább a tőkések egy szűk csoportjának megszelídítésével, ahogyan ezt a kínaiak sikerrel csinálják tömegméretekben.

De a volt uralkodó osztályok felszámolása körül elkövetett hibák a rendszer stabilitása szempontjából nem olyan döntőek (különben is többségükben megérdemelték sorsukat), hiszen közvetlen bérenceikkel, szolgahadukkal, államapparátusuk felső és középső kádereivel együtt csupán néhány tízezer aktív ellenségünk lett belőlük, ezek nagy része el is hagyta az országot. Ennyi ellenséget egy népuralom kibírna.

A szörnyű s talán helyrehozhatatlan hibákat a kistőkések és kispolgárok ellen követték el. Marx valamikor azt hitte, hogy a társadalom végül is két egymással szembenéző osztállyá bomlik (a burzsoázia és a proletariátus tiszta antagonizmusa azonban eddig sehol nem valósult meg). Marx ezért társadalmi-gazdasági értelemben hanyatló, reakciós osztálynak nevezte a kispolgárságot. Ugyanakkor mindig figyelmeztetett arra, hogy nem szabad erőszakot alkalmazni ellenük ott, ahol a proletárhatalom szembetalálja magát velük. Marx és Engels, később Lenin is megkülönböztetett óvatosságra intett elsősorban a parasztság, a legfőbb harmadik társadalmi réteg irányában. Rákosiék azonban itt is pontosan utánozták a szovjet mintát, figyelmen kívül hagyva, hogy Oroszországban a szocializmus az egész nép elleni erőszakos boldogítás rendszereként valósult meg. Rákosiék Marxtól csak annyit vettek át, hogy a kispolgár reakciós – s ennek megfelelően mindent meg is tettek annak érdekében, hogy reakcióssá tegyék…

Íme néhány adat a már idézett statisztikai zsebkönyvből. 1948-ban 180 ezer kisiparos dolgozott hazánkban. A családtagokkal együtt legalább félmillió ember élt a kisiparból. 1953-ra maradt 46 ezer kisiparos! A 134 ezer kisiparos egzisztencia felszámolásának semmi köze sincs egy értelmes szocialista fejlődéshez, csak az idegen dogmákba mániákusodott brosúra-forradalmárok művelhetnek ilyesmit. A magyar kisiparosság még igen hosszú időn át nemcsak hasznos, hanem a szocialista építésben is nélkülözhetetlen elemként megmaradhatott volna. Évtizedek múlva azután csökkent volna számuk, részben a régiek „kihalása” révén, részben azért, mert a szocialista szövetkezetek (tehát jól szervezett, jövedelmező szövetkezetek) békésen magukba olvasztották volna őket. De egy bizonyos számú önálló műhelyre még a kommunizmus sokadik fokán is szüksége lesz a társadalomnak – sajátos, csak önállóan végezhető munkákra –, sőt az sincs kizárva, hogy egy kollektivista társadalomban új formában éled majd fel az önálló iparos alakja. Le kell végre számolni azzal az őrültséggel, amely a szocialista társadalmat egyetlen gépesített futószalagként képzeli el, amely csak abban különbözik a kapitalizmustól, hogy ott jobban élnék az emberek, többet esznek és „nincs osztályellentét közöttük”.

De megmaradva a Rákosi-rend vizsgálatánál, ahol az emberek ráadásul rosszul is éltek, folytassuk a fenti számok vizsgálatát. Az adat kocsmárosfi és a sok ügyvédből és tőkéscsemetéből lett szuperforradalmár szocialistaellenessé tette a 134 ezer, adóval, fenyegetéssel, sokszor nyílt terrorral likvidált kisiparos családot. Ez a dolog egyik oldala. A másik: megfosztottak minket attól a lehetőségtől, hogy rendesen, pontosan és olcsón javíttathassuk cipőnket, rádiónkat, vízcsapunkat stb. Az önálló kisiparos helyett egy anarchikusan szervezett, méregdrága, korrupcióval átszőlt „szocialista kisipart” kaptunk, a bekényszerített emberek kedvetlen munkáját. A hiba oly brutális volt, hogy javítani kellett: 1954-re már 106 ezer kisiparos működését engedélyezték. 55-ben, Nagy Imre bukása után újra „visszaszorították” őket, s most a Szabad Föld egyik vezércikke már újra azon panaszkodik, hogy „a falusi kisipar hanyatlása (óh, milyen finom szó: hanyatlásnak nevezik az erőszakos tönkretevést) nemcsak a kisiparosokat sújtotta, hanem a parasztokat is”. Ez az ide-oda terelés, mintha nem is emberekről, hanem barmokról volna szó, ilyen példákat mutathat fel az egyes foglalkozási ágazatokon belül: 1951-ben több mint 3 ezer pék birkózott még a „szocializmussal”, 1953-ra 3, azaz három maradt. Ötvennégyben már újra 537 maszek péket gyúrnak az adóztatók. És így tovább: a pártharcok hullámzása szerint.

Hasonló a helyzet a kiskereskedelemmel, amely tagadhatatlanul kevésbé pozitív nemzetgazdasági elem, de amelynek felszámolása szintén embertelenül gyors és káros volt: 1950-ben 41 ezer kiskereskedő szatócskodott, két év múlva 2700 marad… Később megint önkritika: „fogyatékosság” volt a gyors likvidálás, kiderül, hogy az állami hálózat elégtelen, 7000 kiskereskedőt újjáélesztenek. De ez a fogyatékosság újabb 40 ezer családnak adott nagyon csúnya gyakorlati példát arról a szocializmusról, amelyet a szemináriumokon az ésszerűség, a tervszerűség megteremtőjének, az anarchia megszüntetőjének, az igazi humanizmus és még sok kellemesen hangzó izmus diadalának tüntetnek fel.

Nem akarom hosszan fejtegetni, de szerintem elhamarkodott és káros volt a 10–20 embert foglalkoztató kisüzemek felszámolása is, vagyis a kisiparos fölött lévő kistőkés likvidálása. Kellő ellenőrzéssel biztosítani lehetett volna, hogy alkalmazottjaiknak ne legyen rosszabb soruk, mint az állami munkásoknak (ez nem lett volna megoldhatatlan…), s az értéktöbbletet úgy lehetett volna megosztani, hogy maradt volna a kistőkésnek és az államnak is. Sokkal fontosabb a kulákkérdés, mert a kulák, a falu kistőkése, ezer szállal van kötve a dolgozó faluhoz, sőt, az esetek nagy részében, maga is dolgozó. A szovjet fejlődés jellemzésénél idéztem Lenint, aki nem tartotta feltétlenül szükségesnek a kulák likvidálását, s hivatkoztam a kínaiakra és a jugoszlávokra, akik szintén másképp csinálják a kulákpolitikát, mint Sztálin. Világos, hogy az, amit Sztálin a marxizmus megdönthetetlen törvényének tartott, a kulák barbár likvidálása, pusztán Sztálin agyréme, amelyet a már vázolt orosz fejlődés fejlesztett ki agyában. De most ezen se vitatkozzunk: nézzük meg, hogyan tartották meg saját, esztelen elveiket! A sztálini biblia tételei szerint minálunk mind a mai napig a kulák „korlátozása” van napirenden. Elvileg. A gyakorlatban az történt, hogy 1949-ben még 47 ezer 25 holdon felüli birtok volt hazánkban, hat év múlva pedig hétezer maradt. 40 ezer birtokot (és családot) addig „korlátoztak”, amíg végül is likvidáltak. Íme megint egy „fogyatékosság”, s íme megint 40 ezer semlegesíthető, sőt részben megnyerhető család helyett 40 ezer valóban aktív és dühödt ellensége nemcsak Rákosinak, de mindenfajta szocializmusnak. Hát még ha számba vesszük a rokonokat, a rokonszenvező ismerősöket, s sok helyen az egész falut, amely nem látta erkölcsileg indokoltnak ezt az irtóhadjáratot…

Mindent összevetve: ha csak a családtagokat számítjuk, figyelmen kívül hagyva a felháborodó együttérzőket, Rákosiék felsorakoztattak a szocializmus ellen 1 millió olyan ellenséget, amely értelmes szocialista fejlődés során jó részben lojális semlegességre, nem kis részben őszinte együttműködésre lett volna kapható. Ez csupán a kispolgárság és a kistőkések elleni hajsza eredménye. Mivel olyan társadalmi rétegekről van szó, amelyeknek tulajdonuk van, ellenvethetik, hogy a tulajdonos osztályhelyzeténél fogva úgyis reakciós. De ez nem igaz. A kispolgárság helyzeténél fogva hajlamos a reakcióra, de ha engedik élni, ha „megtalálja a számítását”, őszintén beleilleszkedhet egy szocialista rendbe. Azt is mondhatják, hogy ez az egymillió meghajszolt tulajdonos nem lett reakciós, csak a Rákosi-rend ellensége. Ez sem nyílt beszéd. Reméljük, hogy egyszer s mindenkorra nem lettek a reakció hívei vagy akaratlanul is bázisai, de teljesen érthető, ha a szocializmus nevében folytatott irtóhadjárat nem csupán Rákosit, hanem magát a szocialista eszmét is gyűlöltté vagy legalábbis ellenszenvessé tette többségük előtt. Felvilágosult egyének lehetnek köztük, akik túllépek saját tragédiájukon, de a tömeg (ha a társadalmi lét meghatározó szerepét csak egy kicsit is komolyan vesszük, el kell ismernünk) éppen elegendő tapasztalaton ment át ahhoz, hogy elforduljon mindenfajta szocializmustól.

Eddig az értelmetlenül és fölöslegesen a reakcióhoz vagy befolyása alá sodort tulajdonosi rétegekről volt szó. De az előző fejezetekben láttuk, hogy Rákosiék nemzetietlen politikája hogyan gyötörte a parasztot, a munkást, az értelmiségit, azokat a társadalmi osztályokat is, amelyek egy népi uralom fő bázisai kell hogy legyenek. Nyilvánvaló, ha azt még brutális számokban sem tudjuk kifejezni, hogy a tulajdon nélküli dolgozó tömegek között is erős antiszocialista hangulatnak kellett kialakulnia. Csupán példának és minden rendszerezés nélkül hadd említsek még néhány társadalmi csoportot, amely különböző időszakban, de a legszörnyűbb hajszának volt kitéve – csupa „fogyatékosságból”. 1. Kulákosított középparasztok. 2. Az éberségi hajszában elhullott szakemberek. 3. A jugoszlávellenes kampány során a határ mellől kitelepített dolgozó parasztok. 4. A volt koalíciós pártok főleg helyi vezetői, az ezerszám internált évtizedes szociáldemokraták, paraszti demokraták stb. 5. A Rajk-per során és után kivégzett, börtönbe csukott vagy leváltott és üldözött kommunisták, többségükben az illegalitás és a spanyol front hősei. 6. A különböző „elhajlások” elleni harcban meghajszolt egyszerű párttagok. 7. A békekölcsön-kampányokban, a normák feszítésében „akadályt képező” munkások, értsd: bátor és gondolkodó proletárok, akiket büntetésből rossz munkára helyeztek vagy egyszerűen minden munkahelyről kirugdostak, mint összeférhetetleneket.

Ezeket teljesen ártatlanul hurcolták meg. Számítsuk hozzájuk azokat, akiket látszólag vagy részben jogosan büntettek, de akiket a rendszer vitt a bűnbe: a normalazítók, a cipőtalpnak való bőrdarabok tolvajai, a már említett 870 Ft-ot kereső állami gazdasági munkások, akik kénytelenek voltak „kiegészíteni” fizetésüket, az adócsalásért büntetett kisiparosok és kiskereskedők, az adót megtagadó parasztok, a begyűjtés elől egérutakat kutató volt zsellérek – a rendszer gazdaságpolitikájának ilyen vagy olyan módon, de büntetett, pénzbírsággal, internálással sújtott áldozatai. Akkor ezekhez is számítsuk hozzá azokat, akik valamilyen módon kifejezték jogos politikai elégedetlenségüket, nemtetszésük megvallásával vagy akár csak véletlen elárulásával magukra vonták az ÁLLAM legmagasabb csúcsairól lesújtó haragot: a kocsmai véleménynyilvánítóktól a kevés kapupénz miatt dühöngő házmester által feljelentett jámbor lakókig, s az ünnepnapját népnevelői közreműködés nélkül eltölteni merészkedő „ellenforradalmárokig”. A 12 év során százezrek kerültek közeli kapcsolatba a rendőrséggel, vagy ami rosszabb volt, az ÁVH-val.

Mostanában az „ellenforradalom banditái” ellen hozott ítéletekben sokszor olvashatjuk, hogy a vádlott „büntetett előéletű” volt. Némelyek azt hiszik, ez a bíróságok csalása. Nem valószínű. Nincs szükség a csalásra. Ebben az országban alighanem kisebbségben vannak vagy legalábbis előbb-utóbb kisebbségbe kerülnek a büntetlen előéletű felnőttek. Ez is a rendszer lényegéhez tartozik.

Ilyen körülmények között elkerülhetetlenül újjá kellett éledniök a legkülönbözőbb antiszocialista, sőt szélsőségesen reakciós eszmeáramlatoknak. A Rákosi-rend valósága egyfelől, a másik oldalról a valóságot leplező sajtó, rádió, propaganda egyre szembetűnőbb lelepleződése, elerőtlenedése, a kommunista eszme teljes kompromittálódása a hazugságforgatókban – mindez „napról napra szülte a kapitalizmust”, egyelőre csak a fejekben. Mert a kapitalizmust nem akkor szüli a paraszt, amikor szigorúan megszabott birtokhatárok között a szocialista állam segítségével gazdálkodik, hanem akkor, amikor gyötrik, hajszolják, kényszerítik a szocializmus nevében. A szocializmus által szabályozott és ellenőrzött kisárutermelés a szocializmust erősíti, a barbár likvidálás pedig a kapitalizmust. Ez 12 év gyakorlatának egyik legfőbb tanulsága, igazabb tanulság mindenfajta halott dogma „igazságánál”.

A Rákosi-uralom így restaurálta a saját maga által megdöntött kapitalizmust – az eszmék területén. A legszélsőségesebb és már egy évszázaddal ezelőtt is elavult ideológiai ócskaságok sorra kifényesedtek az elmúlt évek alatt. Én csak egyről akarok beszélni, a bigott vallásosság újjáéledéséről.

Magyarország, majdnem úgy, mint Lengyelország, mindig is jó területe volt a középkorból reánk maradt klérusnak. Nem is igen modernizálódott ez az egyház (elsősorban a katolikusokról beszélek a továbbiakban), nem tűrte a demokráciával, sőt a szocializmussal kacérkodó neokatolicizmust. Olyan szellemet árasztott, mint a birtokai: a földesúri konzervativizmus áporodott szellemét. Mindszenty nem valamiféle véletlen figura ennek a klérusnak az élén, hanem a maga keresztesvitézi vagy inkább inkvizítori eszmevilágával a magyar kereszténység reakciós fővonalának jellegzetes képviselője.

A népi demokráciában anyagilag súlyosan megrendült klérus Rákosiékban talált nem várt szövetségesre abbéli igyekezetében, hogy a lelkek feletti hódítás növelésével megőrizzen magának, amit csak lehet. Rákosiék mindig a „klerikális reakció kezét” keresték, amikor a vallásosság növekedését tapasztalták, holott a valóságban egymás kezeit markolászták: politikájukkal és a kommunista eszme fokozatos elzüllesztésével az ő kezük nyitotta meg a klérus befolyásának növekedése előtt a tömegekhez vezető kapukat. A bigottságnak, amelynek a marxizmus szerint csökkennie kellene attól kezdve, hogy társadalmi gyökereit kitépik, új erősödése következett be Rákosiék alatt – nem elsősorban a papi agitáció, hanem a vallás társadalmi gyökereinek megerősödése, illetve új gyökerek növése következtében.

Képzeljük el, hogy az a sok százezres kispolgári tömeg, amelynek helyzetét fentebb vázoltam, hogyan gondolkodhatott erről a szocializmusról: számára teljesen érthetetlen és kiszámíthatatlan hatalmak hol likvidálják, hol újjáélesztik, felfoghatatlan jelszavak jegyében tömegesen internálják, büntetik, vagy legalábbis zaklatják, szüntelenül figyelik, őrzik, „káderezik” őket. Egyszer ilyen elhajlás, másszor olyan elhajlás, egyszer ez igaz, másszor az ellenkezője, azután megint az előbbi: az ősembernek nem lehetett nagyobb rejtély a természet, mint ezeknek az embereknek a társadalom…

Egy orvos barátom mesélte: bevittek hozzá egy öreg parasztot, gégerák gyanújával. A röntgenfelvétel megerősítette a feltevést, de az orvosnak „valami nem tetszett”. Hosszasan faggatta az öreget, míg végül fény derült a betegség okára. Az öreg birtoka „a kuláksági határ” körül mozgott, s ezért hol kulákosították, hol levették a listáról. A nagy kulákirtás idején, 1951-ben, minden este az eloltott lámpa mellett üldögélt feleségével együtt. Figyelték, mikor, kihez jön az ÁVH. S egyszer azután megállt a dzsip az ő háza előtt. Az ávósok ugyan a szemközti házba mentek, de az éppen csendesen kosztoló öregnek a rátörő rettegéstől görcsbe meredt a gégéje… Ezt vélte azután ráknak a falusi orvos.

Nos, azok a százezrek, akik különböző fokon, helyzetekben, de hasonló élményeket szenvedtek végig, szinte zuhantak a vallásba. Sok olyan paraszt, cipész, takarítónő vagy szatócs, aki azelőtt legfeljebb kétszer ment a templomba, éjféli misére meg feltámadásra, a számára istentelenül nehéz szocializmus elől dühöngően aktív vallásosságba menekült. A Rákosi-rend fertőzésétől így kezdtek újra élni az esetleg már régen betokosodott ideológiai bacilusok. Rákosiék nem néztek magukba, hanem a „felbujtókat” keresték: konstruált perekkel, papi internálásokkal akarták csökkenteni a körmenetek résztvevőinek számát – és természetesen csak növelték. Mert, amint Engels szerette mondani, a mártíromság csak hasznára válik a kereszténységnek, amelynek fő szimbóluma éppen a szenvedő istenfia…

A kispolgárságból indultam ki, mert itt a legkönnyebb a folyamat ábrázolása, de a vallásosság aktivizálódása, természetesen különböző mértékben, minden osztályban végbement. S csak a kereszténységről beszéltem, de egy sor más elavult eszme is reaktivizálódott a haza bölcs tanítójának népfelvilágosító uralma alatt.

Olyan helyzetben, amikor a rendszer napról napra növeli ellenségei számát, amikor a népet és a nép volt urait egyformán az üldözöttek sorsára juttatják, amikor a papnak többen hisznek, mint a párttitkárnak, elkerülhetetlenül be kell következnie annak, hogy az egyszer már megvert igazi reakció a rendszer által reakcióssá vagy csak kiábrándulttá, fásulttá tett tömegben megtalálja a maga hátvédjét, védő közegét. Nem tudhatjuk, hogy ez a folyamat pontosan mennyire haladt előre, de tény, hogy kibontakozott. Minden újabb hazugság, minden újabb önkény erősítette a régi rend vagy még inkább a nyugati kapitalizmus híveit. Vagyis Rákosiék, akik oly fennen tudták mondani, hogy „földet-gyárat vissza nem adunk”, visszaadták a legnagyobbat, a körülmények közt legértékesebbet a reakciónak: önérzetét. A megvert és anyagi bázisától megfosztott nyílt reakció kezdte azt tapasztalni, hogy nem mondhat olyat Rákosiék hazafiatlanságáról, hazugságairól, ami előbb-utóbb ne igazolódna be. Az egészséges forradalmak elszigetelik a leváltott rend képviselőit: a francia forradalomban sokáig népi örömmámorban cipelgették az utcákon a levágott arisztokrata fejeket. Nálunk, egy bizonyos kezdeti elszigetelődés után, a még élő arisztokrata fejek többször találkoztak egyetértéssel vagy részvéttel, mint gyűlölettel.

A koblenzi reakció is azt hitte magáról, hogy Franciaország nagyságáért küzd (miközben a kiváltságaiért küzdött), hogyne lett volna a magyar reakciónak még önigazolóbb hamis tudata nemzeti küldetéséről, amikor azt látta, hogy ellenfelei olyan nemzetietlen galádságokat csinálnak, amelyek valóban ártanak az országnak! A földesúri reakció 1945-ben azzal uszította a kommunisták által (szovjet és magyar kommunisták által) kiverekedett földön gazdálkodó parasztot az MKP ellep, hogy Rákosiék eladják az országot az orosznak. Képzeljük el, mit érzett a paraszt, aki bizalmatlan volt az úr iránt, de azt kellett tapasztalnia, hogy az közel járt az igazsághoz – de képzeljük el a volt urat is, aki két-három évtizeden átfolytatott bűnös uralmáért is igazolva látja magát a Rákosi-rend népi kritikájának növekedésében.

A revansra vágyó ősreakciót nemcsak az bátorította, hogy Rákosiék melléreakciósítottak néhány százezernyi népi környezetet, növelte önbizalmát a megosztott világ imperialista urainak nyílt és sokszor kifejezett rokonszenve. A tengerentúli üdvözletek a népnek szóltak, de a reakció postája kézbesítette, mert a feladó őt bízta meg ezzel…

A Szabad Európának és az Amerika Hangjának, a reakciónak nyújtott támogatás fő szerveinek nem volt nehéz dolguk. A Szabad Nép és a rádió, mintha csupa amerikai ügynök szerkesztette volna, a cinikus hazugságok olyan gyengén megépített várait rakta fel, hogy a Szabad Európa félkézzel lerombolta azokat. Nem volt nagy kunszt lejáratni azt a sajtót, amely naponta hétszázezer példányban járatta le magát. A Szabad Európa Rádió befolyása főleg akkor növekedett, amikor álnok módon abbahagyta szíve szerint szándékait tükröző adásait, s ugyanazok a cikkírók, akik előbb az államosítás ellen, a szövetkezetek ellen hadakoztak, elkezdték magukat népi demokratikus pózban illegetni, követelve az „igazi” szövetkezeteket, az „igazi” népi gyárakat stb. Ettől kezdve a Szabad Európa kétségtelenül hatalmi tényezővé vált Magyarországon. A Le Monde egyik cikke beszámolt arról, hogyan ellenőrizték az amerikaiak „sikeres kísérletekkel” rádiójuk hatóerejét: így például egész pánikot keltett Budapesten a Szabad Európa, amikor egy nap (persze kísérleti célból) bejelentette, hogy „megkezdik a 100 forintos bankjegyek lebélyegzését”. Tanúsíthatjuk, hogy a kísérlet eredményes volt: a fél főváros bedőlt a Szabad Európa hazugság-hatáskutató trükkjének.

Nincs adatunk arról, hogy milyen egyéb eszközökkel támogatták a nyugati tőkések hazai barátaikat. De nyilvánvaló – annak ellenére, hogy „A nagy összeesküvés” című szennyirat szerzői is ezt „bizonyítják” –, hogy az amerikaiak kémeket és felforgató csoportokat is küldtek Magyarországra. Ugyanúgy, ahogyan az oroszok is küldenek kémeket Amerikába. Ez a világ rendje… De nehéz elképzelni tudománytalanabb téveszmét annál a felfogásnál, hogy ilyen kémcsoportok nagy népi tömegekre tudnak hatni. A magyar reakció ereje nem az ilyen kémekben volt és van (amelyek közül egyébként az ÁVH még egy jelentékeny igazi kémet sem fogott el, mert el volt foglalva a kommunisták és demokraták üldözésével) – hanem a fentebb vázolt társadalmi-politikai eszmei tényezőkben.

És még valamiben: mozgalmi zsargonnal élve, tömeg kapcsolataiban. A volt horthysta katonatisztek, a likvidálásig korlátozott kulákok, az úri családok deklasszált gyerekei, a velük együtt meghajszolt kispolgársággal együtt, az üzemekbe, szövetkezetekbe, állami gazdaságokba kerültek. Sokukról nem is tudták, kik, mifélék, de a személyzetiseken kívül ez mást nem is igen érdekelt. Ezek a munkássá lett urak a tényleges munkássorsot élték, barátokra vagy legalábbis sok jó ismerősre tettek szert. A magába zárkózó munkás egyre kevésbé beszélt nyíltan a spiclivé és hajcsárrá züllesztett pártfunkcionárius előtt, de megbeszélte gondját-baját munkatársával… A legtöbb esetben műveltebb, politikai rafinériákban járatos deklasszált érveivel és a Rákosiék által táplált „igazával” szemben a kevésbé öntudatos munkásnak nem volt egyebe, mint osztályösztöne. Végeredményben olyan helyzet alakult ki, hogy hangadóvá válhatott egy-egy üzemben olyan ember is, akit nem a szocializmus féltése vezetett, hanem a szocializmustól való féltében igyekezett szövetségeseket találni magának. 1955–56-ban a reakciónak már jelentékenyebb népi kapcsolatai voltak, mint a néptől teljesen elidegenedett pártvezetésnek, amely a hamis jelentések és megrendezett üzemlátogatások hamis légkörében nem alkotott magának helyes fogalmat a munkás tényleges gondolkodásáról. Itt az egyik oka annak, hogy Gerőéket bizonyos fokig meglepte a néproham októberben. S itt van az egyik fő oka annak is, hogy a reakció, amint ezt majd igyekszem bizonyítani, igenis rendelkezett népi erőkkel a forradalom során.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a tudatos és politikát csináló ősreakció kicsiny tábor volt, s különösen szűk volt aktív csoportja, de egyre jobban növelte befolyásukat az az uralom, amelyik futószalagon gyártotta a rendszer ellenségeit. Ha mi is úgy gondolkodnánk, mint Rákosiék, akik mindenütt „az imperializmus szőrös mancsát” keresik, ügynökeit kutatják, akkor az imperializmus első számú magyarországi ügynökeinek őket kellene titulálnunk.

A másik, amit itt csak megjegyezni és később bizonyítani szeretnék, hogy mi nem fogadhatjuk el azt a társadalmi képet, amelyet Rákosiék rajzoltak fel nekünk. Meg kell majd kísérelnünk semlegesíteni, sőt tömegeiben megnyerni és őszintén együttműködni mindazokkal, akikkel csak lehet a Rákosi által termelt reakciósok közül. Egy nagy nemzeti kibékülésen kell majd munkálkodnunk, egy valóságos összefogáson, amelyen csak a lényegüknél fogva reakciós erők, továbbá a különböző nagy hatalmak nem magyar érdekeket képviselő elemei maradnak kívül. Ma a magyarság már-már végzetesnek tűnő, hagyományos történelmi szorításban vergődik. Egyfelől a történelmileg már elítélt, népellenes reakció, hátuk mögött külföldi szövetségeseivel. Másfelől egy hatalmi klikk, amely idegen dogmák járszalagjára vonja és egy másik országnak rendeli alá nemzeti érdekeinket. E „két pogány” közt kell megállnunk, s ezt ha akarnánk, se tehetnénk másképpen, csak a nemzet minden haladó vagy a haladás érdekében meggyőzhető erejének összefogásával.^*

Több-kevesebb tudatossággal erre törekedett a pártellenzék már, október előtt, s még inkább a forradalom során. Az ellenzék, Nagy Imre és a pártvezetés vitája mögött kimondatlanul, de ez a probléma is ott húzódott, ez lepleződött a népfront körüli vitákban stb. Rákosiék minden operaházi ünnepélyen telekiabálták a világot soha nem látott „népi-nemzeti egységünkkel”, „békefrontos bástyaságunk” hazug frázisaival. De egymás között beismertek valamit abból, hogy művük eredményeképpen növekednek a reakció erői. Ezért hajtogatta Rákosi 1956-ban a leváltását követelőknek: „Utánam csak az ellenforradalom jöhet.” Tudta, mit beszél, hiszen ő adott okot a restauráció feléledésére. Megoldásul a még vadabb terrort és a hazug látszatjavításokat javasolta. Az ellenzék is érezte a társadalom mélyén feszülő, pontosan fel nem mérhető változásokat, s a helyes megoldást kereste: egy magyar, demokratikus fejlődés során kiengesztelni, a nemzet alkotó egységébe bekapcsolni az értelmetlenül meggyötört, s nagy részében reakcióssá tett, főleg kispolgári tömegeket.

Kádárék most azt hajtogatják, hogy a Rákosi-rend „a hibák és fogyatékosságok ellenére”, „alapjában” eredményes volt, csak a pártellenzék felbomlasztotta ezt a szilárd rendet. Nem vállaljuk a bomlasztás dicsőségét, nem a mi érdemünk. Mi csak arra kezdtünk felfigyelni, hogy már bomlik, oszlik, roskadozik a rend, mi eleinte csak a vészjeleket akartuk adni. Ha tudni akarják Kádárék, mi volt a Rákosi-rend egyik fő eredménye, akkor megmondhatjuk, hogy az, hogy „a fogyatékosságok” özönével maguk ellen sorakoztatták az egész népet, a nép egy részét pedig a szocializmus ellen is. Ez az ő eredményük. A mi eredményünk és büszkeségünk pedig az, hogy az elkeseredett és meggyötört népnek kiutat mutattunk az ő „eredményeikből”: a szovjetizálás és a tőkés restauráció szomorú alternatívájából.

A Rákosi-klikk és az ellenzék pártharcának jellemzésére különböző terminológiákat használnak, de általában egyik sem fejezi ki a lényeget. Rákosiék szerint például a magyar pártharcok értelme a szilárd, következetes lenini vonal és a kispolgári-opportunista ingadozás küzdelme. Természetesen ők a szilárdság képviselői. Olyan ez a magyarázat, mint amilyet a támolygó részeg alkothat magának az „ingatag” világról. Könnyű ellenőrizni, hogy az ellenzék 1953-tól 56-ig valóban szilárdan és ingadozás nélkül hirdette ugyanazt a politikát, nem törte meg sem a márciusi határozat, sem a Petőfi-köri hajszahatározat. Ugyanezen idő alatt Rákosi és Gerő előbb a „júniusi út” hirdetői, azután 1954 nyarán az októberben hivatalosan is elítélt „ellenállás” szervezői, októberben megint Nagy Imre oldalán látjuk őket (Rákosi: „Mindenben egyetértek Nagy Imre elvtárssal, még abban a kiélezett formában is, ahogyan felszólalása elhangzott.” Bizalmas jegyzőkönyv), 55 márciusában Nagy nyílt ellenségei, 56 őszén Nagyot visszaveszik a pártba, októberben Gerő miniszterelnöknek hívja, ma megint azt mondják… de nem is érdemes folytatni. Az ingatag Nagy Imre szilárdan áll, s körülötte a szovjet pártharcok logikája és a magyar politikai helyzet nyomása szerint Rákosiék szédítő körtáncot járnak, amelynek során eltáncolnak minden létezhető figurát: ezt nevezik a következetesek és ingadozók küzdelmének…

Nincs sok értelme a „baloldaliak” és „jobboldaliak” megjelölésnek sem. Ha nem a sztálini zsargont követjük, hanem a történelem iránya által meghatározott, hagyományos szóhasználatot, akkor a baloldal az új, a progresszív, a jobboldal a régi, az elavult, a reakciós. Eszerint a Rákosi-klikk volna a jobboldal, az ellenzék a baloldal. De akár így, akár úgy nézzük, a „bal” és „jobb” feletti viták csak meddő szócsatákat eredményezhetnek, a lényeg megközelítéséhez nem vezetnek.

Találóbban fejezzük ki magunkat, ha a szektások és antiszektások ellentétéről beszélünk, hiszen a Rákosi-klikk valóban bűnösen szektás politikát követett, amely elűzte a tömegeket a párt mellől. Nagy Imre viszont egy népi politikát testesített meg. De ez a terminológia sem elég felfedni a Rákosi-féle vezetés szektásságának okait, másrészt az ellenzéknek is voltak bizonyos szektás vonásai, amelyeket egy ilyen szembeállítás homályban hagyna, megszépítene. Azt hiszem, akkor fejezzük ki magunkat legpontosabban, ha a két frakció harcát a szovjet és magyar irányzat küzdelmének nevezzük. Ami Rákosi és a szovjet politika kapcsolatát illeti, arról az előzőekben eleget írtam, hadd idézzem itt örököseit, akik, amikor még taktikából szidalmazhatták volt főnöküket, ilyeneket írtak: „A Rákosi–Gerő-klikk egyik legsúlyosabb bűne az volt, hogy alárendelte hazánk érdekeit idegen érdekeknek. Szocialista, új típusú kapcsolatokról beszélt s közben feladta önállóságunkat.” (Népszabadság, 1956. november 18-i vezércikk.)

Az önállóság feladása, a magyar érdek alárendelése idegen érdekeknek […] világos beszéd, erről van szó. Ezzel a politikával szemben Nagy Imre a párton belül és a párton kívül a magyar nép érdekeit, a magyar társadalmi valóságot vizsgáló, figyelembe vevő politikát követett. Itt van az ellentét.^*

Nagy jelentősége volna a magyar és nemzetközi munkásmozgalom […] iránt egy olyan történelmi elemzésnek, amely teljes mélységgel feltárná az ellenzék kialakulásának folyamatát. Most azonban, amikor ez az ellenzék deportálva, börtönökbe hurcolva vagy önkéntes száműzetésben […] puszta létéért küzd, amikor Kádár „bíróilag” oldja meg […]

Rákosinak nem sikerült a magyar szocializmus élcsapatának felszámolása, ma ugyanakkor legálisan megjelent cikkekért hurcolnak a törvényszék elé írókat és újságírókat. Ezért a történetírónak meg kell rostálnia anyagát, hacsak nem akar adatokat szállítani valamelyik terror-per minden gaztettre képes szervezőinek.

Ezért csupán néhány kérdésről beszélhetek.

Először is röviden Nagy Imréről, aki ugyan inkább zászlaja, mint központi szervezője volt az ellenzéknek, de nélküle, az ő politikai és erkölcsi helytállása nélkül ez a mozgalom ilyen sikerrel nem bontakozhatott volna ki. A vulgáris-misztikus történetfelfogás, amely csak a gazdaság meghatározó szerepét kutatja, Nagy Imre alakjában élő bizonyítékot kaphat arra, milyen fontos történelmi mozgató erő lehet az elvhűség, az erkölcsiség, a történelmi szereplő jelleme.^*

Amikor az orosz vezetők 1953-ban, fellélegezve és feltápászkodva a kolosszus nyomása alól, s a nemzetközi és belső szorítás és nyomás hatása alatt hozzáláttak a csődtömeg felméréséhez, a gazdasági és politikai válság valamilyen megoldásához, Magyarországot választották ki az új politika kísérleti telepéül, mint olyan tartományt, amely legközelebb állt a teljes csődhöz. (Magyarországnak ezt a kísérleti alany szerepét a későbbiek folyamán is kitűnően meg lehet figyelni!) Az „új szakasz” elindításában, sőt Nagy Imre kiválasztásában a szovjet vezetők kétségtelenül progresszíven léptek közbe, Magyarországon ekkor még semmiféle komoly ellenzék nem volt, amely éppen Nagy Imre kinevezésére kényszeríthette volna őket.

Nagy miniszterelnöki megbízatása nem volt véletlen. Az orosz vezetők tudták azt, amit egyébként minálunk gondosan eltitkoltak a nép elölt, hogy Rákosiék és Nagy Imre között 1948–49-ben már lezajlott egy vita. Nagy ekkor a mezőgazdaság dolgában a következőket fejtette ki: „…a szövetkezeti kérdésben az a nézet alakult ki, hogy néhány év leforgása alatt kollektivizáljuk a magyar mezőgazdaságot. Ezzel nem értek egyet, a mi viszonyaink között irreálisnak, helytelennek, túlzásnak tartom, ami elkerülhetetlenül oda vezet, hogy átugorjuk a fejlődés egész közbeeső átmeneti szakaszát, elszigetelődünk a parasztság döntő tömegeitől, amivel alapjaiban megrendítjük a munkás-paraszt szövetséget… megszegjük… az önkéntességet;… a kulákság korlátozása helyett… a kulákság felszámolásának politikájára csúszunk át”.

Nagy Imrét akkor Révai s a többi nagy parasztszakértő buhariniánus elhajlónak bélyegezte, ahogyan ez már szokás, a pártban háttérbe szorították – de négy évvel a vita után, amikor a fenti jóslat betű szerint megvalósult, egy totális gazdasági-politikai válság hirdette a maga módján Nagy Imre igazát. Amikor a szovjet vezetők neki adták a kormánypálcát, ezt az igazságot ismerték el. Biztosak voltak abban, hogy Nagy feltétlen engedelmességgel fogja követni őkat, a Rákosi-klikket megdorgálták – s azt hitték, a magyar ügyek el vannak intézve.

A nép valóban örömujjongással fogadta a „kormányprogramot”, de az új szakasz politikája nem ment könnyen előre. Mindenekelőtt azért nem – amint ezt később láthattuk –, mert az orosz vezetők nem értettek egyet a desztalinizálás mértékében, formáiban, ütemében. A belső szovjet villongásokat kihasználva, Rákosiék bosszúra szervezkedhettek Nagy ellen. Revansvágyuk teljesen érthető: 1. Igazságtalannak tartották az oroszok eljárását, akik őket róják meg az orosz utasítások pontos végrehajtásáért. 2. Rákosi alighanem sejtette, hogy egy felemás „demokratikus” politika csak gátszakadáshoz vezet, mert utat enged a felgyülemlett elégedetlenségnek. Azt pedig, hogy egy valóban a rendszer lényegét érintő reformra kerüljön sor, Rákosi, joggal, nem tartotta valószínűnek. Ha mindezt ilyen határozottan nem is gondolta végig, mindenesetre bízott abban, hogy az oroszok előbb-utóbb megtérnek az erős kéz politikájához. 3. Lángolt a düh benne, ha arra gondolt, hogy június egyetlen nap alatt lefokozta őt népünk atyjának, a haza bölcsének, Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványának rangjáról egy csődpolitika nyilvánosan megbírált vigécévé.

El kell ismerni, hogy Rákosi, aki az egész Sztálin-garnitúrában a legravaszabb politikus volt, rendkívül ügyesen manőverezett Nagy Imre ellen. Színleg ő volt a leghangosabb „újszakaszos”, még a fogalom is tőle származik, később ő is tiltotta el a használatát, a háttérben viszont lépten-nyomon akadályozta, kompromittálta az új politikát. Nem riadt vissza semmilyen eszköztől. Így például közvetlenül Berija bukása után „lábrakapott” az az „értesülés”, amelyet később Rákosi nyíltan, beszédben ad elő, hogy június Berija műve volt… A Rákosi–Gerő teremtette apparátus, amely részben nem tudta, részben nem is akarta vállalni az új politikát, biztatásokat kapott, hogy „ne engedje becsmérelni a fogyatékosságok ellenére is dicsőséges munkáját”. Nagy Imre, aki ráadásul teljesen képtelen volt a Rákosi által oly kedvelt jágói fondorlatokra, egyedül állt a vezetésben.

Noha közvetlenül június után az irodalomban is erjedő változások nagy erővel bontakoztak ki, s támogatást nyújtottak az új politikának, sokan Nagy Imre későbbi hívei közül egy ideig még bizalmatlanul tekintettek a kormányelnökre, akit – paradox módon – pusztán egy új s nem világos szovjet vonal képviselőjének tekintettek. Nem értették meg Nagy Imre helyzetét, de a magyar valóságot sem. Kezdték felismerni a lelepleződő eszmei zűrzavart, kétszínűséget, de egy ideig éppen a hibás irányból kezdtek a „javításhoz”: védték a „párt” tekintélyét, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy védték a válság okozóit.

Rákosiék intrikái, az apparátus makacs ellenállása s a párt sok becsületes, későbbi ellenzékijének csak lassú kiigazodása azt eredményezte, hogy az új politika nagyon akadozva ment előre. Emiatt 1954 nyarán elemi erejű feszültség halmozódott fel a magyar politikai életben, amely azután létrehozta az októberi határozatot. Ahogyan Június még jórészt az oroszok műve volt, Október már a kibontakozó belső ellenzéki erők s halmozódó válság természetes kirobbanása lett. A frontok már tisztábbak voltak, mint júniusban, Rákosiék kétszínűsége szembetűnőbb lett, a nép dermedtsége engedett – ezúttal belülről lehetett már megkondítani a lélekharangot Rákosiék bukott politikája felett. Ebből a szempontból Október még Júniusnál is fontosabb állomása a magyar szocializmus kibontakozásának.^*

De mindez már túl sok volt a prezídiumnak. Nem azért bízták meg Nagy Imrét a magyar miniszterelnökség vezetésével, hogy magyar politikát folytasson. Nagy októberben még győzhetett, Rákosi önkritikázott, de utána egyenesen Moszkvába ment. Ott kivárta, amíg a belső harcok megpecsételik a Malenkov-irányzat sorsát, s úgy jött haza, mint aki végre leszámolhat ellenfelével. Az oroszok eleinte szerették volna békésen megoldani az ügyeket: Nagy is verje meg a mellét, mint Malenkov, s maradjon a vezetésben.

S ekkor történt a döntő, valóban történelmi fontosságú elhatározás: rettenetes vívódások és gyötrődések után Nagy Imre kijelentette, hogy nem hajlandó feladni elveit, s nem dolgozik együtt az ország tönkretevéséért felelős és gyűlölt Rákosival. Ma már persze Kádárék is elismerik, hogy Rákosit 1953-ban kellett volna leváltani. Lásd például Apró Antal beszédét a február 12-i Népszabadságban. De 1954–55-ben azt követelni, amikor az apróantalok alkotta KV térden állva fogadta a szovjet utasítást a bölcs atya megerősítéséről, olyan merészség volt Nagy Imre részéről, amely nem végződhetett mással, csak a minden szavában álnok márciusi határozattal s Nagy kizárásával.

Nagy másodszor is elbukott.

De ez másfajta bukás volt, mint az első, az 1949-es. Nagyot legyőzték, mint egy ésszerűbb szovjet irányzat képviselőjét, de ez a vereség edzette meg egy új, magyar irányzat vezetőjévé. Ez a győzelemmel felérő vereség lett az ellenzék kibontakozásának egyik legfőbb serkentője.

Nagy Imre elvhűsége és kiállása a magyar érdek mellett s vele szemben ellenfeleinek megdöbbentő álnoksága, hitványsága, morális és politikai rothadtsága lelkiismereti próba elé állított mindenkit, akiben felelősségérzet élt hazája és a szocializmus iránt. A párt egészséges elemei látták, hogyan hullanak vissza Rákosira a Nagy Imre ellen gyűjtött vádak. A márciusi határozat idején az ellenzék igazi magva, legharcosabb tábora már lényegében együtt volt; Nagy Imre lett a hűség és a szocialista becsület példájával a fő szervezőjük, anélkül, hogy ebben az időben még különösebb kapcsolatok álltak volna fenn az ellenzék és Nagy Imre között.

Az a tény, hogy 1955-ben nem ismétlődött meg az 1949-es megadás, az a kommunista pártokban törvényesen üldözendő merészség, hogy védje igazát, nemcsak Nagy Imre növekvő tisztánlátásáról, e régi harcos népi vezetővé való éréséről tanúskodott – az ő nagyszerű visszavágásában az is tükröződött, hogy ezúttal már nem volt egyedül, biztatta a nép rokonszenve és az ellenzék növekvő ereje. Nagy Imre üldözése Rákosi ellen teremtett tábort, s ez a tábor Nagy Imrének is biztatást adott, hogy ne engedjen. Kezdetben még szinte egymástól függetlenül, de azután egymásra találva, így forrt össze Nagy Imre személyes elvi harca és a Rákosi-politika ellen felsorakozó ellenzék küzdelme. A pártaktíva egészséges elemeinek rádöbbenése a valóságra lassú és bonyolult folyamat volt, mert az élettől elszakadt, a hamis jelentések bűvkörében élő és a sztálini ideológiai téboly által szellemileg eltompított emberek átmenetileg elvesztették a valóság érzékeléséhez szükséges képességeiket. Egészen különös, de tény, hogy nagyon sok későbbi ellenzékit egy pártünnepély csődje rázott meg először. Az 1953. május 1-jén az utcákra hajszolt és hallgatag munkástömegek gyászmenetszerű vonulása egyetlen dermesztő képbe sűrítette mindazt, amit a párt becsületes tagjai oly nehezen akartak meglátni: a nép teljes kiábrándulását.^*

A nagy megrázkódtatást azután 1953 júniusa adta. Ettől kezdve nagyjából öt fázisban ment végbe az ellenzék kialakulása. Az elsőhöz Nagy Imre első rehabilitálása adta meg a lökést, „az új szakasz” politikája. A második fázis a Rákosi–Gerő vezette ellenállás látszólagos legyőzésétől, a KV októberi ülésétől az új szakasz politikájának nyílt vereségéig, 1955 márciusáig tart. Farkas Mihály, aki néhány hónapja még Nagy Imre körül settenkedett, bűneit jóváteendő, a legvadabb főteoretikusa „a jobboldal” elleni harcnak, de még harc folyik, nyílt, párton belüli vita. A harmadik fázis a sztolipini időszak: Nagy Imre kizárása, a Szabad Nép teljes szerkesztői garnitúrájának leváltása, megbüntetése, a tökéletes ideológiai terror helyreállítása, a nehéziparosítás és a kollektivizálás erőszakos folytatása, a népfront szétzüllesztése (már amit még lehetett zülleszteni), s betetőzésképpen az 1955-ös terror-határozat az irodalomról. Ez a mélypont. A negyedik fázis a XX. kongresszussal kezdődik és Rákosi bukásához vezet, az ötödik a Gerő-uralom rövid időszaka.

Micsoda tanulmányt lehetne és kellene írni minderről! Milyen önemésztő vívódásban kellett az igazság minden porcikáját szinte külön-külön meghódítani. A kívülálló ezt alig értheti meg, ahogyan a pogány nem tudja átérezni az eretnekséghez közeledő keresztény kétségeit. Elég ha arra gondolunk, hogy 1953-ban a későbbi ellenzék nagy többsége még nem tudta, hogy a Rajk-per koholmány, s hogy Jugoszláviát igazságtalanul vádolták meg. De így is két évvel korábban tudták meg, mint ahogyan hivatalosan elismerték. Micsoda két év volt ez, egy pártban lenni a gyilkosokkal! Hány kétséget kellett megismerni, hány tévutat legyőzni. Milyen nehéz volt a sztálini pártmítosztól odáig eljutni, hogy a pártegység ezekkel – a szocializmus elárulása! S hányszor szerettük volna abbahagyni a harcot, mert undorodtunk egy levegőt szívni velük, mert féltünk, mert nem látszott remény sem. Akik ma ítélkeznek ennek az ellenzéknek bizonyos gyengeségei felett, ne feledkezzenek meg erről!

Nem írom le itt a folyamat különböző részleteit, nem értékelek írásokat és kiállásokat. Csupán néhány jellemvonást foglalok össze:

a) Az ellenzék jórészt értelmiségiekből állt. Ennek az az oka, hogy a bürokrata pártkaszt többsége teljesen korrumpálódott, megkucserásodott, erkölcsileg elrohadt vagy szellemileg megbénult, vagy rendszerint mind a keltő megesett vele. A szabad foglalkozású értelmiségiek, főleg írók, újságírók, diákok körében, akiket nem vagy nem annyira kötött a „funkció”, kellett megindulni az erjedésnek. Velük tartott a munkásság szűk, műveltebb elitje, általában nem a hivatásos vezetők, üzemi titkárok és igazgatók, mert azok maguk is a bürokrata kaszt alsó tagozataihoz tartoztak. Ezekben az utóbbi szférákban a népnyomás és a belső pártcsőd hatására 1956 nyarán bontakozott ki a lázadás, de november 4-e után többségükben újra vállalták az engedelmességet, a hűséget havi 2–5 ezerért (már ki mennyiért).

Elég hamar megindult a forrongás a hadseregben is, amelynek állománya uniformisba öltöztetve is többségében paraszt maradt, vagy proletár, a kegyetlenül meghajszolt falu, a feszített normák alatt nyögő üzemek hangulatát terjesztve maga körül.

A haladó magyar értelmiség, elsősorban az írók és újságírók kötelességüket teljesítették, amikor vállalták ennek a sokágú ellenzéki tömörülésnek eszmei erjesztését. Eleinte csak az értelmiségi alkotómunka akadályai ellen harcoltak, majd ezekben az akadályokban felismerték az egész népet szorító rendszer lényegi eszközeit, s rádöbbentek arra, hogy mindezt kívülről importálták Rákosiék – ez volt a fejek tisztulásának menetrendje. A párton belüli író-újságíró ellenzék körül az egész haladó értelmiség tömörült, az általuk képviselt magyar szocializmus olyan igazi nemzeti összefogás felé haladt, amelyet ez az ország a „koalíciós egypártrendszer” alatt soha nem valósíthatott és nem valósíthat meg. Az ellenzéki-kommunista értelmiség ebben az időszakban a legfőbb támogatást, együttérzést a paraszt-szocialista értelmiségtől, az úgynevezett népiesektől kapta. A hallgatásában is hódító Németh László s a többi, Nagy Imre kormányzása idején újra megszólalható író, együtt az önálló erővé fejlődő kommunista ellenzékkel, félretéve sok régi nézeteltérést és ellentétet, megvalósította, csak másképpen, ahogyan Révaiék sürgették, a magyar irodalom egységét. Az irodalom megint „nemzeti öndokumentáció” lett, ahogyan Bibó István jellemezte régi irodalmunkat, védelmezője és hirdetője a magyar létnek, egy a magyar valóságon alapuló politikának. Irodalmunk történelmi érdeme, hogy ebben a lényegénél fogva nemzeti harcban nem esett vissza valamiféle búsmagyar konzervativizmusba, hanem a kor követelményeinek színvonalán, egy modern, újszerű és magyar szocializmus mellett tett hitet.

Anélkül, hogy ennek akár többségükben tudatában lettek volna, lényegében a kor új szocialista orientációjának úttörői lettek.

b) A fejlődés különböző fokozatokban és ritmusban ment végbe. A legöntudatosabbak 1953 végén, 1954 elején már a jugoszláv példát tanulmányozták, mivel másképpen nem lehetett, illegálisan – amikor mások, későbbi ellenzékiek még borzadva gondoltak a „Tito-uralom alatt nyögő jugoszláv nép sorsára”. S amikor viszont már az egész ellenzék megértette a jugoszláv párt kezdeményezésének hatalmas történelmi jelentőségét, az ellenzék eleje már azt is látta, hogy nekünk tovább kell mennünk a „nemzeti kommunizmus” határainál… Ez az ütemkülönbség, természetesen nemcsak a jugoszláv út értékelésében, később is megmaradt, ha csökkent is. Sokan még csak Rákosi hazugságain háborogtak, amikor a csapat éle a bürokratikus rendszer falába ütközve személyes hibák helyett már a történelmi-társadalmi valóság menetét kutatta a szovjet és magyar életben.

c) Az ütemkülönbséget gyorsabban lehetett volna csökkenteni, ha az ellenzék nemcsak szerveződik, hanem szervezi is magát. Erre komoly formában nem került sor. Az ellenzék hosszú ideig csak a belső pártvita útjait kereste, s csak ennek teljes értelmetlenségét és haszontalanságát látva, körülbelül 1955 végén kezdett a néphez is fordulni, de csak a sajtó útján. A különböző Rákosi-ellenes haladó erőket érdemben nem fogta össze, a már fellépő, spontán alakult centrumok között nem teremtett egységet. S nem jutott el a legfőbb feladathoz: a munkásosztály felrázásához és megszervezéséhez, a csőd esetén kirobbanó változás előkészítéséhez.

Itt volt a hiba, s nem az az ostoba vád az igaz, hogy a kritikát kivittük „az utcára”. A sajtó és a Petőfi-kör teremtette nyilvánosságot nem lehet sokallni, ellenkezőleg, kevesellni kell. Az igazi utcára csak 1956 októberében mentünk ki, holott már régóta világossá vált, hogy a belső pártkritika nemcsak lepereg Rákosiékról, hanem éppen a bírálókat teszi harcképtelenné…

Azok, akik tegnap még azzal akartak egy kis tartást adni perc-emberi mivoltuknak, hogy a népfelkelés romjain szidalmazták Rákosit, és elmondták mindazt, amit annak idején a Petőfi-körösök elmondtak, miért ilyen későn szólaltak meg? Miért gazsuláltak Rákosi előtt és miért üldözték Rákosi ellenfeleit? Ha Rákosit már 1953-ban le kellett volna váltani, miért Rákosi leváltásának követelőit váltották le? De hát ezek felesleges kérdések. Erkölcsi érzéket tételeznek fel a kérdezetteknél… Mi mindenesetre nem azt bánjuk, hogy az utcához, vagyis a néphez fordultunk, azért hibáztatjuk magunkat, hogy nem fordultunk hamarabb és szervezettebben a néphez.

Itt kell néhány szót szólni arról, hogy voltak az ellenzéknek olyan tagjai, akik, nevezzük őket az ellenzék radikálisainak, már 1955 tavaszán javasolták egy egységes, szervezeti irányítás megteremtését. Teljes joggal állapították meg, hogy a párton belüli harcnak önmagában nincs értelme, a bürokrata kaszt saját magától semmiféle bírálat hatására nem fog lemondani kiváltságairól s esztelen politikájáról. Ezek a radikálisok jól látták azt is, hogy a biztató szovjet változások nem egyértelműek, a jó mindig rosszal együtt jön. Felismerték, hogy Magyarország pusztán küzdőtér a szovjet vezetésben verekedő csoportok számára; hol az egyik, hol a másik kerekedik felül, de Magyarországon mindkét irányzat csak dirigál, egyik számára sem létezik Magyarország mint önálló nemzet, amelynek joga van saját politikáját folytatni.

Az események igazolták az ellenzék radikálisait. Még azok a szovjet vezetők is támogatták a Rákosi vezette reakciós irányt, akik a szovjeten belül változtatni akartak. Javítani akartak a sztálinizmuson, de úgy, hogy a csatlósok ne önállósulhassanak. Abban a pillanatban, amikor ez a veszély fenyegetett, az újat akaró szovjet vezetők a régit kezdték támogatni Magyarországon, pusztán azért, mert az a régi irány – a szovjet irány volt. Ez történelmi tény, a desztalinizálást kezdő orosz vezetők igazi szándékainak hű mutatója. Senki nem fogadja el azokat az utólagos mentegetődzéseket, amelyeket a Pravdában és egyebütt címünkre küldözgetnek.

A forradalom leverése utáni első nagy mentegetődzésben például ezt írta a Pravda: „Rákosiék mechanikusan másolták a szovjet iparosítást… az MDP vezetőinek nemegyszer elvtársilag tanácsoltuk, ne tegyék ezt.” De az az igazság, hogy nem „nemegyszer”, hanem egyszer tanácsoltak ilyesmit, amikor jóváhagyták a júniusi programot. De éppen a jóváhagyók restaurálták Rákosi politikáját. Amikor a szinte kiismerhetetlen kremli viszálykodás során Hruscsov lépett elő, az a Hruscsov, s Malenkov, Mikoján és Bulganyin is Nagy ellen foglalt állást, amelyik fél évvel ezelőtt még támogatta a nehéziparcsökkentési programot. S amikor Nagy Imrét másodszor is kiűzték a politikai életből, Moszkvában Sepilov előállt a „gyászmarxisták” elleni dobveréssel, Budapestre pedig elküldték Vorosilovot, aki az operaházi szeánszon elmotyogta az újabb nehéziparosítási parancsot. Rákosi mindettől szárnyakat kapott, mint később megtudtuk, már egy „Nagy Imre és magyar irodalom” kombinált per ötleteit szövögette magában. Még attól sem riadt vissza, hogy 1955 decemberében nyilas ügynöknek bélyegeztesse egy szélesebb nyilvánosságnak szánt határozatban azt a Rajkot, kit egy titkos határozatban már 1955 júniusában teljesen rehabilitáltak! Ezeket a szárnyakat Hruscsovék aggatták Rákosira.

Rákosi és a Hruscsov-kör együttműködését a XX. kongresszus sem szakította meg.

A kongresszus különben váratlanul érte az ellenzéket, még legtájékozottabb tagjait is, hiszen úgy tudták, hogy az előtte lévő nyáron a szovjet vezetők még azon vitatkoztak Titóékkal, hogy Sztálin „mégiscsak” nagy marxista. A meglepetéssel járó bizalmatlansággal és a kongresszus felemássága feletti tépelődéssel együtt is Hruscsov beszámolója óriási örömöt váltott ki. Az ellenzék a XX. kongresszus előtt már-már a halálra ítéltek elszántságával harcolt, nem számítottak közeli változásra. 1956 márciusa szabadította meg őket az elkeseredettségtől s talán mástól is, például Rákosi 1955 decemberi terveinek megvalósulásától… Az ellenzék többsége azt remélte, hogy a párt megújul, megtisztul, a dolgok rendbe jönnek.

A kongresszus valóban tisztító viharként hatott, csak éppen az uralkodó klikknek és bürokrata szolgahadának második természetté vált elveit és módszereit nem változtatta, nem is változtathatta meg. Igazolva az ellenzék radikálisainak véleményét, a XX. kongresszus után is tovább folytatódott az összjáték Rákosi, vagyis Sztálin legjobb magyar tanítványa és Hruscsovék, vagyis Sztálin legkeményebb orosz ostorozói között. A szovjet vezetők nyíltan védték Rákosit a párttagság többségének és a népnek megújuló rohamával szemben. Ezzel olyan otromba hibát követtek el a maguk szempontjából is, amelyet csak októberben tudtak azután túllicitálni. A XX. kongresszus ugyanis alkalmas lett volna arra, hogy a magyar népben normalizálja a Szovjetunióval való viszonyt, sőt nagy tömegekben rokonszenvet is kelthetett volna a szovjet politika iránt. Tény, hogy 1956 tavaszán meg is indult ilyen változás, de hamar kihunyt, amikor világossá vált, hogy – a XX. kongresszus „ránk nem érvényes”. Ahogyan a pestiek viccesen mondták, minden rosszat „mechanikusan másoltunk”, csak éppen a XX. kongresszus után jutott Rákosi eszébe, hogy „nem szabad mechanikusan átvennünk a szovjet tapasztalatokat”. Az orosz vezetők a XX. kongresszus ilyen felemásságával a II. világháború utáni legnagyobb alkalmat hagyták ki arra, hogy Közép-Európa népeivel megjavítsák kapcsolataikat. Ráadásul, és ez az ostoba mentőakció látványos szégyene is, mégiscsak ejteni kellett Rákosit. Az ismételt támogatások úgy használtak Rákosinak, mint Joszif Visszárionovics kedvelt hasonlata mondja, „az akasztott embernek a kötél”. A nép látta, hogy az oroszok védik Rákosit, s annál hevesebben támadta a gyűlölt helytartót, akit végül nem lehetett védelmezni.

Ezek az ismert tények. Az egész világ szeme előtt játszódtak le. Éppen ezért, noha jó ideje már, hogy elvesztettünk bizonyos illúziókat, csak keserű szájízzel olvashatjuk azokat a Pravda-cikkeket, amelyekben a szovjet párt megrója Rákosit, aki „a pártaktíva többségének véleménye ellenére” ragaszkodott régi hibáihoz. Valóban, nem gúnyból, mert nincs kedvünk efelett már gúnyolódni sem, hadd kérdezzük meg: Hruscsov, a Pravda ilyen cikkeinek ihletője, a november 23-i bizonyítvány-magyarázás jóváhagyója elfelejtette már azt a Hruscsovot, aki 10 hónappal ezelőtt dísztáviratban támogatta meg Rákosit „a pártaktíva többségének véleménye ellenére”? A novemberi Szuszlov nem emlékszik már a májusi Szuszlovra, aki végigagitálta az MDP vezetőit Rákosi megmentése érdekében, szintén „a pártaktíva többségének véleménye ellenére”? Vagy azt hiszik, hogy a Budapesten kiontott vérben, mint valami modern Léthe sodrában, mi felejtettük el a prezídium és a Rákosi közti viszony intimebb részleteit?

Mindenesetre a dísztáviratos támogatások ellenére, s a kongresszus elméleti zűrzavarának lelepleződése ellenére, az ellenzék nem lépett ki a párton belüli harc kereteiből. Elálltak ettől a tervtől a radikálisok is, látva, hogy általános, legális, törvényes harc bontakozott ki Rákosi ellen. A harc az alkotmány és a pártszabályok szerint folyt, a földalatti szervezkedésről kiagyalt híresztelések – hazugságok.

Sajnos, hogy hazugságok. Megismétlem azt a véleményemet, hogy egységes központot kellett volna teremteni és összehangolt terv szerint kellett volna agitálni a munkások között, kapcsolatba lépve az összes haladó párton kívüli erőkkel, felkészülni arra, hogy mi vezethessük a népet, ha vége szakad a türelemnek, s ne a reakció.

Nem így történt, s a szervezkedésre elsősorban Nagy Imre és az őt ebben a kérdésben is támogató néhány vezető ellenzéki tiltakozása miatt nem került sor. Nagy Imre, akit gyalázatos hazugságokkal rágalmazva kizártak a pártból, az egyetlen kommunista vezető volt, aki mindvégig a párt szabályaihoz tartotta magát. Rákosiék még a PB-n belül is külön frakciót alkottak, felrúgták a kongresszusi és KV-határozatokat, a szervezeti szabályzat semmibevevésével üldözték a pártszerű bírálatot – de Nagy Imre még velük szemben is érvényesnek tartotta az őáltala elfogadott Szervezeti Szabályzatot. Rákosiék hálából a perrendtartás területére akarták átvinni a pártvitát: megint elővették a régi tervüket az ellenzék bírói felszámolására.

Az ellenzéki rohamra válaszul Rákosi kiverekedte (itt már némi ellenállás is volt a népnyomástól befolyásolt KV-tagok részéről) az úgynevezett Petőfi-köri határozatot, amely már a Nagy Imre körül szervezett „ellenforradalmi” csoportokról beszélt. De Rákosi, aki már régen nem volt az a nyugodt és ravasz politikus, mint amilyennek megismertük, hisztérikus üldözési rohamában elszámította magát. Az idegesen rikácsoló határozatot nem a szokásos megdermedés fogadta, hanem legyintés, gúny, sőt nyílt ellenállás. A pártszervezetek egész sora szavazott a határozat ellen; a megrendelt táviratok sem tudták elfedni azt a tényt, hogy Rákosi vereséget szenvedett. A diktátor, akitől nem rettegnek többé, már csak volt diktátor.^* Mikoján gyorsan Pestre utazott, a vezércsere lebonyolítására. Az ellenzék megint megmenekült, de ezúttal győzött is.

Az ellenzék az 1953 júniusától 1956 nyaráig eltelt időben tehát olyan erő lett, amely a nép elemi erejű támogatásával a háta mögött, már életében megadta Rákosinak azt, amit Sztálin csak a halála után kapott meg. Ez azonban csak egyik eredménye a hároméves pártharcnak. A másik az, hogy kikovácsolódott, eszmeileg megedződött egy olyan szocialista vezetőgárda, amely kibír már minden üldöztetést és ott lesz a nemzet jövőjének formálásánál akkor is, amikor ezeket a maiakat rég elsodorta a történelem.

Az ellenzék már forradalom előtti tevékenységével is őszinte megbecsülést vívott ki a szocializmus előremutató irányzatai előtt. A Petőfi-kör mintájára szervezkedő német fiatalok, akik most kerülnek Ulbrichték terror-bíróságai elé, a magyar költők előtt tisztelgő haladó francia költők, a szolidaritásukról biztosító lengyel írók és újságírók, az ellenzék nagy jelentőségét elismerő jugoszláv teoretikusok rokonszenve is azt tanúsítja, hogy helyes irányban indultunk el.

Itt kell néhány megjegyzést tenni Edvard Kardelj ismert beszédére. A jugoszláv kommunisták legjelentékenyebb teoretikusa a Rákosi-rend és a forradalom problémájának mély elemzése közben bírálja az ellenzéki értelmiség tevékenységét. Bírálatának azzal a mondanivalójával, amely a forradalom előtti hatásosabb tettek elmulasztását rója fel nekünk, egyet kell érteni. Már e cikksorozat első fejezetében, amely még decemberben keletkezett, önkritikusan írtam minderről. Kardelj azonban tesz olyan megjegyzéseket is – most a forradalom előtti tevékenységet vizsgálva –, amelyek részben informálatlanságból tévesek, részben a tények megítélésébe Kardelj beleviszi politikai ellenszenvét bizonyos, a jugoszláv úttól eltérő szocialista jelenségek elemzésekor. Minderre még később is vissza kell térnem, de néhány ilyen tévedést itt kell megemlíteni. Teljesen méltánytalan például az a megállapítás, hogy az ellenzéki mozgalom „eszmeileg üres volt”, „nem volt programja” stb. Az ellenzéknek volt programja: az 1953. júniusi kormányprogram megvalósítását követelte, kiegészítve azt az (ellenzéki írók és újságírók által népszerűsített!) munkásönkormányzat jelszavával, a bürokratikus pártapparátus megtisztításának követetésével, az őrállóság nagyobb hangsúlyozásával. Hogy ez mennyire reális program, azt eléggé mutatja két tény: 1. Októberben a tömegek ezzel a programmal mentek ki az utcára, s nem a tömegeken múlt, hogy a program elfogadása helyett Gerő válaszbeszédét kapták feleletül. 2. Lényegében hasonló programmal került a hatalomra Gomulka, s jelenleg ennek végrehajtásán dolgozik.^*

De ennél is fontosabb, hogy az eredeti júniusi program végrehajtásáért vívott harc közben az ellenzék legöntudatosabb tagjai már túl is léptek ezen a programon s megközelítették egy valóban demokratikus és független szocializmus magyar viszonyoknak megfelelő elveit. Ezeket az elveket pedig, ahogyan később még szó lesz erről, elemezni kell, nem lehet egyszerűen „XIX. századi liberalizmusként” a sarokba hajítani.

Nemigen értem, mit támad Kardelj, amikor az értelmiség nacionalizmusáról beszél. Ha végigolvassuk az összes ellenzéki beszédeket, cikkeket, megközelítőleg sem találunk olyan határozott és nyíltan kifejezett függetlenségi programot, mint amilyen például a jugoszlávok harcban megvédelmezett önállósági törekvése. A forradalom előtti időkben, Kardalj is arról beszél, egyetlen szovjetellenes írás nem jelent meg, nem is jelenhetett meg, a legtöbb az egyenjogúság burkolt követetése volt. Ez a jugoszlávok esetében jog, a mi esetünkben nacionalizmus? S mit szóljunk ahhoz, hogy a Petőfi-körben „nyíltan reakciós elemek is felléptek”? Ha voltak a Petőfi-kör szónokai között reakciósok, mint ahogy nem voltak, akkor is, mikor lehetett a Rákosi-rendszerben „nyíltan reakciós nézeteket hangoztatni”? Edvard Kardelj a Petőfi-kör egyetlen szónokának reakciósságát sem tudná bebizonyítani tényekkel.

Mindenkinek jobban esik a dicséret, mint a bírálat. Természetes, hogy nekünk is jobban esik, ha Pietro Nenni „tiszteletét, sőt csodálatát” fejezi ki ellenzéki mozgalmunk iránt, mint ha Edvard Kardelj, akit mi Nenninél nem kevésbé tisztelünk, tévesen értékeli a magyar értelmiség Rákosi-ellenes fellépésének több mozzanatát. De higgyék el jugoszláv barátaink, hogy ebben az esetben nem a megbíráltak szokásos érzékenységéről van szó, hanem annak a jogunknak a védelmezéséről, hogy a szovjet típusú kommunizmus ellen küzdve a magunk útján haladjunk, még akkor is, ha az egyben-másban eltér (a történelmi jelentőségű!) jugoszláv példától. Szerintünk a jugoszlávok kiállása a sztálinizmus ellen éppen azért volt jelentős, mert minden nemzetnek a saját fejlődéséhez való jogát védelmezte meg. Ebben tanultunk mi jugoszláv barátainktól, akkor is, ha a szocializmus demokratikus építésének elveit illetően más megoldásokat is keresünk, mint amelyeket ők dolgoztak ki.

De van a dolognak másik oldala is. Amikor a Petőfi-kör titkára és néhány szónoka, szervezője Sinaiába deportálva szenved elvhűségéért, s más tagjai Kardelj beszédének elhangzásakor útban voltak Kádár börtönei felé, kétszer meg kell gondolni, amíg egy felelős államférfi „reakciósokat” fedez fel az üldözöttek között. Ha bizonyítékai vannak, akkor természetesen nem lehet tekintettel semmire, csak az igazságra, de ha felelőtlen információkon kívül egyébre nem támaszkodhat, jobb hallgatni a kérdésben. Azt hisszük, ebben az esetben a hallgatás lett volna igazságosabb.^*

Kádárék persze, ha hivatkoznak is Kardelj bírálatára (legutóbb a Népszabadságban a szerencsétlen Kalmár György igyekezett Kardelj mögé bújva szennyet fröcskölni a magyar értelmiségre), nem azért üldözik a Petőfi-kört és az ellenzéki írók legharcosabbjait, mert a jugoszlávok bátorítják őket erre. Nem, ez az üldözési hadjárat politikájuk lényegéhez tartozik. Azt vethetik ellen, hogy Kádár egy időben a Petőfi-kör lelkes hívének nevezte magát, az MSZMP megalakulását bejelentő beszédében pártja elődjének nevezte a Petőfi-kört, sőt még november 4-e után is azt hajtogatta, hogy 1956 nyaráig „együtt ment Nagy Imrével”. De ezek a nyilatkozatok nem felelnek meg a tényeknek, a tényekkel a Petőfi-kör mostani üldözése van összhangban. Kötelességemnek tartom, hogy tisztázzam Kádárt az ellenzéki múlt vádja alól. Íme Kádár ártatlanságának bizonyítékai: 1. Nagy Imre kizárása után megszakította kapcsolatait a volt miniszterelnökkel, akinek pedig volt némi köze az ő kiszabadulásához. Ettől kezdve, 1955 nyarától 1956 októberéig „nem ment együtt” Nagy Imrével, sőt Nagyot az 1956. tavaszi Pest megyei aktíván „a kulákok miniszterelnökének” gyalázta. A Nagy Imre tiszteletére 1956 tavaszán rendezett vacsorán, amely az ellenzék demonstratív akciója volt, külön meghívás ellenére sem jelent meg. 2. 1956 tavaszán Szuszlov kérésére agitációt fejtett ki a pártvezetők között Rákosi érdekében. 3. Amikor Rákosi mégis elbukott, a KV-ülésen felszólalt Farkas Mihály megmentésére, azt javasolva, hogy Farkast ne állítsák bíróság elé, hanem csupán a pártból zárják ki. 4. Rákosi bukása után többször kirohant Nagy Imre ellen, és még október 23-án délelőtt is azt hangoztatta a Rádió munkatársai előtt, hogy Nagy Imrének nyilvános önkritikát kell gyakorolnia. 5. Ártatlan a Petőfi-kör dolgában is. Vagy nem ő jelentette ki egy újságíróaktíván, hogy az író-újságíró mozgalomnak annyi szerepe van Rákosi megbuktatásában, mint a kocsirúdon ülő légynek, amely azt hiszi, hogy ő húzza a kocsit?

Mivel mi, akik valóban „együtt mentünk” Nagy Imrével és valóban Rákosi ellen harcoltunk és nem Farkas Mihály megmentéséért, pontosan tudtuk, mennyit érnek a november 4-e utáni, rövid ideig tartó Rákosi-ellenes kirohanások, a Nagy Imrével való „együtt menés” bizonygatásai. Tudtuk, mi lesz a Rákosi-ellenes mozgalom megítélése, ha majd a forradalom utáni csillapodás megengedi, hogy igazi véleményüket mondják el Kádárék. S azt is tudtuk, hogy ez a vélemény bírói úton fog kimondatni mindazokra, akik kitartanak elveik mellett. Íme, az Október Huszonharmadika című illegális lap egyik november végi cikke a Pravda már idézett „mentegetődzéseiről”: „…A legnagyobb igaztalanságot akkor követi el a Pravda, amikor az éberség hiányát veti Rákosiék szemére. Miután novemberben elmondja Rákosiról azt, amit mi már évekkel ezelőtt elmondtunk, váratlan fordulattal negatívnak nevezi a mi bírálatunkat, s a magyar írók és diákok mozgalmának pravdásított értékelése után így ír: »A Rákosi–Gerő-vezetés egyáltalán nem szállt szembe ezzel a negatív hangulattal… az éberség hiányáról tettek tanúságot.« De elvtársak, a nagy Sztálin szerelmére, hiszen Rákosi és Gerő egyebet sem tett, mint éberkedett, minden idejük arra ment el, hogy szembeszálltak »a negatív hangulattal«, amely persze minden szembeszállásuk után egyre negatívabb lett. Vagy talán a Petőfi-köri határozat nem volt elég alávaló a Pravdának? A letartóztatandók és leváltandók 400-as listája, amelynek végrehajtását csak Rákosi bukása odázta el, nem tett éppen elegendő »éberségről« tanúságot?… Úgy látszik, nem. Sőt, több is látszik mindebből. Amikor a Pravda felrója Rákosinak, hogy nem számolt le az értelmiségi ellenzéki mozgalommal, akkor egyszersmind parancsot is ad Kádáréknak arra, hogy Rákosiék félbeszakadt tervét most már késlekedés nélkül hajtsák végre…”^*

Szomorú elégtétel, hogy az ellenzéki mozgalom által nevelt ifjú értelmiségiek már ilyen pontosan tudnak eligazodni a szovjet kommunizmus rejtelmeiben, s előre látják, mit fognak csinálni Kádárék akkor, amikor még az ellenkezőjét beszélik, s talán maguk sem tudják, mit fognak cselekedni. Azt a mozgalmat, amely így megtanította résztvevőit arra, hogy eligazodjanak a politikában, nem lehet perekkel megszüntetni. Kádárék a történelemmel perelnek, amikor velünk kötözködnek. Mert a Rákosi-ellenes mozgalom ma már a történelemé, annak nem dicstelen lapjaié, ahonnan „gyorsított eljárással” sem lehet levakarni a magyar pártellenzék küzdelmének krónikáját.

Rákosi bukása az ellenzék fényes győzelme volt – de nem oldott meg semmit a magyar élet felhalmozott problémáiból. Nem is oldhatott meg semmit, mert Rákosit Gerő követte, vagyis a fővezéri székbe egy talán még Rákosinál is konokabb ember került, akiben Robespierre puritán fanatizmusa testesült meg Robespierre esze és erkölcsi idealizmusa nélkül. Csodálatos érzéke volt ahhoz, hogy papíron kiszámítható mechanizmusnak tekintsen mindent, ami él és mozog, a valóságot még akkor sem akarta tudomásul venni, amikor azután a nyakába szakadt. Sztálin annyira hitt igazában, hogy tudott kedélyesen és derűs mosollyal öletni, Gerő már méltatlannak érezte a mosolyt az ő forradalmi küldetéséhez: az ő képére formálódtak a pártban a hüllőtekintetű kisgerők. Rákosiban minden idegensége ellenére volt valami magyarországi, Gerő olyan kozmopolita volt, aki a világ minden táján elkelt volna vezérnek.

Mindehhez számítsuk hozzá, hogy végtelenül hiú, akinek gyötrelmeket okozott a hol második, hol harmadik szerep Rákosi mellett, s aki 56 júliusában azzal a dühvel vette át a kormányt, mint amilyet a szerelemre képtelenné vált férfi érezhet, amikor ifjúsága álmainak asszonyát késve szerzi meg. Érezte, hogy valami már nagyon elromlott, nehezen kezelhető a baj, s ezért alig titkolt hisztérikus marcangolások törtek át „a korszerű demokratizmusból” kierőlködött mosolyain.

S körötte a méltó segítőtársak: Hegedüs, aki már évekkel azelőtt kicseréltette a gerincét gumicsőre; Szalai, akiből valóságos politikai vezetőt akartak nevelni Moszkvában, de képességéből csak egy közepes MVD megbízotti funkció betöltésére tellett; Bata, az Operetthadsereg főparancsnoka, aki egy rajt se tudna elvezetni, de mégis ő volt az egyetlen, akinek képességeihez szabták a funkciót, hiszen az ő feladata az április 4-i hurráztatásban merült ki, s ezt kitűnően csinálta, a hadsereget pedig úgyis olyan tábornokok vezették, akik a németek elleni győzelemmel már bebizonyították, hogy jó katonák;^* Kovács, az elsőtitkári poszt állandó önjelöltje; Végh Béla, akinek szellemi képességeit kitűnően mutatja, hogy milyen szellemesen és találóan magyarosította meg a nevét; Apró, Ács, Piros, s a többiek, akiket nem lehet jellemezni, mert a semmit nem lehet meghatározni; az „új” nevek között szintén két jellemezhetetlen: Kiss Károly, akinek körülbelül annyi hatásköre és önállósága volt a Központi Ellenőrző Bizottságban, mint a gépírónőjének, s aki úgy zárta ki-be a tagokat a pártból, oly megfontoltan, mint ahogyan az ajtót zárják ki-be; s Marosán, akit azért vettek be a PB-be, hogy a civakodás és a gondok súlya alatt szomorkodva, mindig legyen kéznél bohóc, hiszen egy PB-tag úgysem mehet el a cirkuszba, mert ott sok a nem PB-tag…

És két másik „rehabilitált”: Révai és Kádár. Csupán ez a két ember jelentett valamit a pártapparátusnak, sőt Kádár iránt akkor még bizonyos proletártömegekben is volt bizalom, a munkásvezetőt és Rákosi áldozatát látták Kádárban. Az apparátusnak mindkét irányzata szívesen fogadta Révait, az egyik csoport Révai tavaszi Rákosi-ellenes felszólalásaira emlékezett, a másik, a többség, tudta, hagy Révaiban Rákosi okos folytatója került a vezetésbe.

De a nép nagy tömegeit az egész változásból csak Rákosi bukása és a békekölcsönjegyzés eltörlése érdekelte, egyébként teljes bizalmatlansággal szemlélte a fenti névsort, amely semmi jóval nem biztatott.

Mégis, Rákosi bukása új helyzetet teremtett. Noha a bukott bölcset Hegedüs részvétkönnyei búcsúztatták, aki telekiabálta a világot, hogy Rákosi „elsősorban” betegsége miatt távozott, a nép tudta, hogy mi volt Rákosi igazi betegsége. S azt is tudta, hogy az ellenzék harca nélkül Rákosi átkozmetikázhatta volna magát ezúttal „a tiszta lap” bajnokának. A nép megértette, hogy lehet változtatni. Teljes erővel felfakadt a politizáló kedv, rohamosan csökkent a letargia, bebizonyosodott, hogy a terror nem örök. Az ellenzék maga mögött érezhette az egy évvel ezelőtt még tompán és dermedten hallgató nép elemi megmozdulását.

Gerőék hallották a földindulás még tompa, de egyre közelítőbb dörejeit. Három megoldás kínálkozott számukra. Az első, amely komolyan nyilván szóba se került vitáikon, azonnal engedni a népnek, őszinte demokratizálás, Nagy Imrét és az ellenzéket bevonni a vezetésbe, a kompromittált elemeket, elsősorban Gerőt, eltávolítani. Egyszóval az a megoldás, amelyet késve, egy népfelkelés nyomására, október 25-én választottak. Ez és csakis ez mentette volna meg az országot a tragédiától. De ehhez legalább annyira magyaroknak kellett volna lenniök, mint amennyire Ochabék lengyelek, s a nemzet érdekeit előbbre kellett volna helyezniök néhány tucat megrohadt ember érdekeinél.

Mondani sem kell, hogy a párt „kollektív bölcsességét” megtestesítő vezetés nem rendelkezett ezzel az önzetlenségi és hazafisági minimummal. Két tényező felelősségét külön ki kell emelni: Gerőék azért kísérelhették meg a népi követelés elutasítását, mert 1. Kádár–Kiss–Marosán, a „rehabilitáltak” és „Rákosi-ellenesek” feltétel nélkül gazsuláltak Gerőnek; 2. A szovjet vezetőknek eszük ágában sem volt Magyarországon őszinte demokratizálást végrehajtani. Nyilvánvaló, hogy ebbéli makacsságukhoz az is hozzájárult, hogy Gerőék, hatalmi tébolyukban, kígyót-békát szórtak az ellenzékre, csak hogy kiváltságaikat védjék.

Ha a népi követelés teljesítése az egyik út, a másik a népmozgalom és az ellenzék határozott letörése. Szívük szerint erre indultak volna, de ez a megoldás akkor nem volt keresztülvihető. A XX. kongresszus utáni demokratizálási és enyhülési szakaszt ilyen brutálisan egyszerűen nem lehetett megtörni.

Maradt a harmadik megoldás, amely felé az első hetekben talán csak ösztönösen, de később egyre tudatosabban haladtak: megőrizni a bürokrata kaszt uralmát, megtartani az országot a függőségben, de közben beszélni a demokráciáról, néhány, nem sokba kerülő intézkedéssel „javítani” a helyzeten, bizonyos életszínvonal-emelkedést teremteni, „betömni a proli száját”, megbontani az ellenzék egységét, visszaállítani a pártapparátus fegyelmét – s azután szétverni az ellenzék közt.

Az ellenzék sejtette, mi készül, teljesen bizalmatlan volt Gerő iránt, de nem volt biztos abban, amit azóta már a tények igazának, hogy Gerőék a „tiszta lapot” elsősorban az ellenállástól akarják megtisztítani. Megkezdődött a „kötélhúzás”.

Gerő első beszédében fegyverszünetet akart kötni az írókkal.

Noha nem ismerte el igazukat, nem is kötözködött velük, semlegesíteni akarta őket a leszámolás kezdetéig. Meghirdette a Rákosi elleni harcban leváltott és megbüntetett szerkesztők rehabilitálását is, de ez a rehabilitálás július 18-tól éppen október 23-ig húzódott – szavakon kívül, ígéreteken kívül semmire sem került sor. Gerő az időhúzáson kívül csupán annyit akart elérni, hogy az ellenzéki újságírók közül néhánnyal felsallangozhassa az általános utálatnak örvendő Szabad Népet, de a Rákosi elleni harcban túl veszélyesnek mutatkozó egész újságíró-ellenzéket esze ágyában sem volt szóhoz engedni. Elhangoztak a felhívások Nagy Imre irányában is: kellő önkritika esetén visszaveszik a pártba. Ez a játék is hónapokon át folyt, amíg a Rajk-temetés izzó légkörében engedniök nem kellett. A huzavona stratégiai célján kívül az is vezette őket a Nagy Imréhez címzett, de egyre enyhébb felszólítások küldözgetésében, hogy visszavonulásuk szégyenét elfedjék, s rábírják Nagyot legalább annyi kis önbírálatra, ami a vezető kaszt teljesen lejáratott tekintélyét némiképpen emeli, Nagy Imrét viszont a tömegek szemében egy nevezőre hozná velük. Tehát vagy megnyerni és ezzel a tömegek számára értéktelenné tenni Nagyot, vagy időhúzással elkészíteni ellene is a csapást.

Közben Gerőék állandóan utazgattak, majd látjuk, hogy nem cél nélkül, s az itthon maradt Ács–Szalai színvonalú törpék teljesen képtelenné váltak a „rend” megóvására. Mivel érvelni nem tudtak, büntetni nem volt szabad, tehetetlenül ágáltak, bohóckodtak, könyörögtek, de az ellenzék már tudomást sem vett róluk. A csaknem négy hónapos huzavona azonban végképp szétforgácsolta a pártot. Miközben a nép egyre elégedetlenebb és hangosabb lett, a néphangulatot tükröző sajtó egyre keményebb és fenyegetőbb, miközben Zala és Győr megyében már kisebb parasztzendülésekre került sor, amelyeket Ácsék persze gondosan eltitkoltak, megingott az apparátus is, Gerőék egyetlen támasza. Az állami-katonai-párt apparátus egy része az ellenállhatatlan igazság, a vezetés teljes csődje láttán valóban őszintén megrendült, de másik, nagyobb része pusztán gyávaságból, karrierizmusból törleszkedett azokhoz, akiket minden jel szerint igazolni fog talán már a másnap. Divatba jöttek az ellenzékiek, az apparátus büszkén emlegette az ellenálló írókat, újságírókat, boldogok voltak, ha köszönhettek nekik, az elvakultságukban is tiszteletet érdemlő elvhű szektások egészen egyedül maradtak ebben a buzgó ajánlkozásban. De ez utóbbiak is meg-meg verték a mellüket: világos volt, hogy nem lehet tovább tartani a fent még szédülten a kormánykerékhez kapaszkodó ijedt klikket, világos volt, hogy már nem is kormányozni akarnak azzal a kerékkel, csak fogódzkodni ebben a nagy forgatagban. A biszkuk, pongráczok, jóborúk, akik ma Kádár körül buzgólkodnak, olyan „nagyimrések” voltak, mintha már egyenesen annak születtek volna; buzgón keresték fel az Orsó utcát, vagy ha oda nem volt bejárásuk, legalább azt, aki onnan jött, hogy legalább ilyen közvetett módon „kezet szoríthassanak Nagy Imre elvtársunkkal”. Egyszóval, az apparátus zömében már „áttájékozódott”, s a pártvezetés nem tarthatta magát mással, mint látványos, de valójában semmit sem változtató engedményekkel.

Így dobták a börtönbe Farkas Mihályt, gyilkostársukat, akinek megígérték két hónappal azelőtt, hogy nem kerül bíróság elé; így engedték meg Rajknak és társainak ünnepélyes újra-eltemettetését. De akkor már minden ilyen manőver az ellenkezőjére fordult. Farkas odadobása koncul még világosabbá és általuk is elismertté tette, hogy bűnös politika ellen lázadt az ellenzék – ezt a bűnös politikát nem lehetett megmenteni egy elvtelen, sőt becstelen manőverrel, amelynek során a maguk mentése érdekében egyik társukat dobják oda a nép dühének. A Farkas-ügy a vezetés alávalóságát mutatta csak, de senkit se nyugtatott meg, sőt elgondolkoztatott afelől, hogy mi történhet még ebben az országban, ha ilyen elaljasodott klikk marad hatalmon. A Rajk-temetés, amelyet szintén azért engedélyeztek, hogy „a múlttal való szakítás” tanúbizonyságát adják, szintén az ellenkező hatást váltotta ki: megerősítette a népnek azt a véleményét, hogy a múlttal nem lehet másképpen szakítani, csak akkor, ha a hatalomhoz ragaszkodó gyűlölt, nyomorult hatalmi bűnszövetkezettel is szakítanak.

A temetés megrázó élmény volt. Ez a gyászszertartás egyetlen döbbenetes jelképbe sűrítette a Rákosi-uralom álnokságának, zsarnokiságának minden tettét. Sokan a négy mártír sírjánál döbbentek rá igazán, milyen hazugságban és öncsalásban éltek. A gyilkosok hazugul kongó szavai, az alamuszi megbánás, az utált frázisok nem hogy tompították volna, élesztették a komor és hallgatag tömeg dühét, gyűlöletét. Lehetetlen volt megszabadulni attól az érzéstől, hogy azok, akik ott díszsorfalat állnak a halottak fejénél, maguk is hullák már, s csak valami véletlen folytán még élők módjára ágálhatnak. A hideg szél sivítása, a nyitott sírok, a könnytelen árvák és özvegyek, a néma tömeg látványa, a csapkodó, menekülni akaró vörös-fekete zászlók, a gyászzene egyszerre, együtt ható képe és hangja szinte a szuggesztió erejével kényszerítette az embereket, hogy megértsék: a halottakkal együtt el kell temetni ezt az egész halott, gyalázatos rendszert is, az intézményesített rémuralom retusálóinak hatalmát. A tömeg érezte, hogy egyetlen sodrással áldozataik mellé lehetne lökni a gyilkosokat, de csak a másodszereplők álltak előttük, a tervezők és végzést hozók hiányoztak. A nép hazavonult, soraiban az eljövendő forradalom vezetőivel, csendben, látszólag nyugodtan – de ez a hazavonuló tömeg már más volt, mint néhány órával előtte.^*

Most azonnal kellett volna engedni a népnek, ez volt az utolsó alkalom és lehetőség arra, hogy népmozdulás nélkül megnyugvást és rendezést érjen el az ország: azonnal át kellett volna adni a hatalmat az összes párton kívüli haladó erők valóságos szövetségére támaszkodó Nagy-kormánynak.

De Moszkva ekkor már egészen határozottan mást akart. A szovjet lapokban egy sor sem jelent meg a temetésről, ehelyett Hruscsov–Gerő–Tito közös mosolygásain merenghettek a politika rejtelmeibe vesző egyszerű oroszok. Látszott, hogy valami különös készül.

S nem sokkal Gerő újabb elutazása előtt, ezúttal Belgrádba ment, a Központi Vezetőség egyik régi tagja felkereste Nagy Imrét, s előadta neki, hogy Gerő provokációra készül. Az a terve, hogy megegyezik a jugoszlávokkal, ezzel megnöveli erejét, kirobbant valamilyen helyi provokációt, ennek leverésére behívja a szovjet csapatokat, s végleg elintézi az ellenzéket… Nagy Imre kételkedve fogadta a hírt, de nem tartotta lehetetlennek, hogy Gerőék végül is ilyesmire vetemednek. Éppen ezért később, amikor megtudta, hogy az írószövetség zászlaja alatt tüntetésre készül a diákság, ellenezte a tüntetést. Ismeretes, hogy október 23-án reggel az írószövetség a Szabad Nép első oldalán tiltakozott a tüntetés ellen…

A fenti hír lehet egy ember túlzása, félreértése vagy hazugsága.^* Ezért ne erre alapozzuk a szovjet és magyar sztálinisták terveinek jellemzését, hanem az ismert tényekre.

Poznanból kell kiindulnunk. 1956 júniusáig a desztalinizálás a Szovjetunión belül elég eredményesen haladt előre, elsősorban a gazdasági vezetés megjavításában. A nyári szovjet–jugoszláv nyilatkozat a testvérpártok teljes önállóságát és cselekvési szabadságát hirdette meg. Soron kellett volna következnie a népi demokratikus országok rendbehozásának is. Nincs értelme azon tűnődni, hogy az orosz vezetők meddig mentek volna el csatlósaik „függetlenítésében”, tény, hogy Poznan után megállj!-t vezényeltek annak a kevés előrehaladásnak is, ami történt. Íme a durvább jelei a fékezésnek. 1. Poznant ostoba sztálini hazugsággal „imperialista orvtámadásnak” bélyegezték, holott oly nyilvánvalóan jogos népmegmozdulásról volt szó, hogy Gomulkának első dolga volt a poznani munkások becsületének rehabilitása, az oroszok nyílt megcáfolása. 2. Bulganyin elment Varsóba, s ott durván megtámadta a lengyel sajtó „demagógiáját”, világosan tudtunkra adva, hogy az oroszok nem kívánják megengedni egy népi nyomás, népi kritika kifejeződését országainkban. 3. Rákosi bukásába csak akkor egyeztek bele, amikor már minden recsegett-ropogott, de vigyáztak arra, hogy egy nem kevésbé gyűlölt sztálinista üljön helyére. Gerő kinevezése és Rákosi bukásának melodramatikus megrendezése szintén azt jelezte, hogy önálló politikára, a múlt nyílt megtagadására nem számíthatunk. 4. Poznan után minden kommunista párt bizalmas levelet kapott, amelyben a prezídium nyíltan dezavuálta Hruscsovot és Bulganyint a Titónak adott „igazi marxista–leninista” jelzőért. A levéllel egy időben megindult a jugoszlávok elleni, egyelőre csak titkos ideológiai támadás. 5. Togliatti, a legjelentősebb nyugati kommunista vezető az egész világ nyilvánossága előtt kapott kioktatást azért, amiért szemérmesen szóvá merte tenni a Hruscsov-beszámoló ijesztő logikátlanságát s a szovjet vezetés szellemi eltompulását. Világossá vált, hogy az oroszok megbánták a titkos beszámolót, s eszük ágában sincs saját nézeteik következményeit érdemben levonni.

Mi bizonyítja, hogy Gerő valóban leszámolni és nem engedni akart?

A fentebb már említett több hónapos huzavona, az érdemi javítások, intézkedések helyett ál-engedmények odadobása mellett a provokáció legszembetűnőbb bizonyítéka a belgrádi utazás. A probléma megoldása nélkül azt a látszatot mutatni, mintha minden rendben lenne – ez volt a jugoszláv–magyar tárgyalás Gerő-féle előkészítésének taktikája. A cél pedig – Tito barátjaként, a jugoszlávok hallgatólagos beleegyezésével konszolidálni a Gerő-rezsimet.

Tiszteletünkön és a történelmi érdemeikért járó elismerésünkön nem változtat ez a tény, de nem is hallgathatjuk el – jugoszláv elvtársainkat… becsapták. Mentségükre szolgáljon, hogy a Farkas-ügy, a Rajk-temetés számukra is rendeztetett, Gerőék nem véletlenül engedtek éppen ebben a vonatkozásban: az volt a céljuk, hogy a látszatintézkedésekkel elhintsék maguk iránt a bizalom magvait a jugoszláv vezetőkben.

Mostanában Kádárék sajtója ártatlan naivitással felrója Gerőnek, hogy „utazgatott”, amikor az ország nehéz helyzetben volt. Most már tudjuk, hogy utazgatása éppen azt a célt szolgálta, hogy támaszt szerezzen a nehéz helyzet Gerő-féle megoldásához.

A tárgyalásoknak végül is nem lett érdemleges szerepük az eseményekben, mert közbejöttek a lengyel nép forradalmi megmozdulásai, amelyek végérvényesen kiélezték a magyar válságot. Gerő tervének ismerete mégis rendkívül fontos, mert néhány döntő tanulságot vonhatunk le belőle.

1. A XX. kongresszus hatalmas belső ellentmondása volt, hogy a demokratizálásért folyó olyan óriási népmozgalmat váltott ki, amelyet csak terrorral, vagyis a XX. kongresszus teljes dezavuálásával lehetett letömi.

2. A Rákosi–Gerő-klikk a szovjet utasítások kiszolgálásában a legocsmányabb hazaárulásig süllyedt, eszelős konoksággal ellenszegült a népkövetelésnek, addig védelmezte hatalmi-klikk érdekeit, amíg végül a nép összpontosított gyűlöletének céltáblája lett, s ezzel aláásta saját uralmát.

3. Nem igaz az, amit a Poznant gyalázó szovjet vezetőktől tanulva, a magyar forradalom előzményeiről hazudoznak Kádárék, nem igaz az, hogy „október előtt már komolyan előrehaladt a hibák kijavítása”.

Ellenkezőleg: a hibák kijavítása, vagyis a gyökeres változtatások helyett álnok huzavona folyt, amely egy adott pillanatban a népmozgalommal való leszámolás aljas tervébe csapott át. Annyira nyilvánvalóvá vált, hogy bűnösen ragaszkodik uralmához egy népellenes klikk, hogy a nép nem tehetett mást, a forradalmi tüntetés fegyveréhez kellett nyúlni. Az 1953-tól 56-ig tartó állandó huzavona és hazugságváltozások, a Rákosi bukásától októberig tartó sűrített ellenállás meggyőzte a népet: el kell söpörni a kibontakozás elé álló maroknyi vezető hazaáruló csoportját.

4. Bekövetkezett az az időszak, amelyben a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, s a vezetők nem tudnak a régi módon kormányozni. A robbanás elkerülhetetlenné vált.

Folytatása következik^*

1958. október 18-án adta hírül a Népszabadság, hogy államellenes bűncselekmény alapos gyanúja miatt a rendőrség őrizetbe vette Mérey (sic!) Ferenc és Fekete Sándor budapesti lakosokat. Jó fél évtizeddel később, néhány hónappal szabadulásom után, a lapnál dolgozó egyik jó cimborámtól megtudtam, hogy ama október 17-én már 23 óra előtt ki volt szedve e kurta közlemény – cserében tájékoztattam őt arról, hogy ez idő tájt én még az igazak álmát aludtam…

Persze, hogy mindjárt felködlött emlékeimből a világ drámairodalmának leghatalmasabb kis epizodistája, az írnok a III. Richárdból:

Az, hogy jó cimborám 63-ban meséli el nekem első bűnügyi kommünikém mókás sietését, de annak idején, 58-bar nem hívta fel feleségemet, megkérdezni, nem segíthet-e valamiben, nem is lepett meg. Olyan idők jártak akkor, épp négy hónappal a Nagy Imréék kivégzéséről, a gyűlölet és bosszú minden történelmi rekordunkat megdöntő tombolásáról fenyegetőn sziszegő hír után, hogy senki óvatosságán nem csodálkozhattam, megmondta a Költő is: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet…” A cimborásan bizalmas közlésnek inkább örültem, egyszerre beleképzelhettem magam a történelem talán örök vonulatába: járunk-kelünk gyanútlanul, miként a jó Hastings úr, nem is sejtve, hogy halálos ítéletünket már megfogalmazták, talán le is írták, már ki is szedték – meg kell fizetnünk, mert bele mertünk avatkozni a hatalmasok dolgaiba…

Mindjárt korrigáltam is révedezéseimet, nekem ugyanis volt egy pici előnyöm Mister Hastingshez képest: én már 57 elején kaptam titkos értesítést arról, hogy le fognak tartóztatni (akkor azt megúsztam, lásd az Utószó egy későbbi részét), majd 58 nyarán immár bizonyosra vehettem sorsomat: a Nagy Imre-perben bejelentett négy kivégzés egyik áldozata legjobb barátom volt, fiam keresztapja, Gimes Miklós. Attól kezdve, amikor első filológiai könyvem korrektúráival szaladgáltam az Irodalomtörténeti Intézet és a nyomda között, gyakran idéztem magamnak másik kedves költőmet: „Járkálj csak, halálraítélt…” Jó esetben: hosszú börtönre ítélt.

A Hungaricus I.-ben és II.-ben szereplő idézetek (Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Tito, Kardelj stb. műveiből) a számomra akkor hozzáférhető korabeli forrásokból származnak. Az idézett szövegrészek természetszerűleg nem egyeznek a ma forgalomban levő modernebb fordításokéval.

Kiadások

1. Hungaricus: Cikksorozat a magyar nemzeti-demokratikus forradalom néhány tanulságáról. (Stenciles, illegálisan terjesztett gépirat, 1956. A röpirat I. része.)

2. Hungaricus: Quelques enseignements de la révolution nationale et démocratique hongroise. Bruxelles, 1959.

3. On a Few Lessons of the Hungarian National Democratic Revolution. Documents 1. Imre Nagy institute for Political Research, Brusseles, 1959.

4. Hungaricus: Kilka nauk z demokratycznej i narodowej rewolucji wegierskiej. (Fordította: Czeaław Miłosz.) In: Dokumenty. Wegry, Paryż, 1960.

5. Hungaricus: 1956. (Bevezetőkkel, jegyzetekkel és kronológiával, kétnyelvű, olasz–magyar kiadás. Ford.: Adriana Argentieri és Vanna Lanini.) Megjelent az olasz Közoktatási Minisztérium és a leccei Tudományegyetem támogatásával, a Sapere 2000 kiadó gondozásában. 1986.

6. Hungaricus 1956. Budapest (?) 1988. A fenti kiadás magyar szövegének alapján, D. M. (?) kiadásában.

Kommentárok

Fejtő, François: La première autocritique d’un »communiste national« hongrois. France Observateur, 1957, január 31.

Fejtő (ismertetés a Hungaricus II.-ről, Gazetta de Lausnane, 1957. 26–27. sz. A pontosabb adatokat nem ismerem.)

Molnár Miklós: Budapest 1956. A History of the Hungarian Revolution. London, 1971. 279–281. old.

Lomax, Bill: Magyarország 1956-ban. Ford.: Krassó György. Magyar Füzetek, Párizs. 1982. (Az 1976-os eredeti angol szöveg bővített kiadása. A Hungaricus-röpirat értékelése: 186–196. old.)

Fekete Sándor: Elszámolás. Új Tükör, 1982. május 16. A cikk részletesebb változata: Elszámolás avagy utóhang egy szamizdathoz. In: A kamasz álma. Bp. 1984. 202–205. old.

Argentieri, Federico: Il ’56 ungherese e il „Documento Hungaricus”. (A magyar 56 és a Hungaricus-dokumentum.) In: Fondazione Feltrinelli, Quaderni/31. 1986. Milano, 137–147. old.

Moscato, Antonio: Hungaricus, Trent’anni dopo. (Hungaricus, harminc évvel később) – az id. olasz kiadásban: 13–42. old. és Molnár Miklós: Előszó a magyar olvasóhoz. (Uo. 207–210.)

Parola di Hungaricus (Hungaricus szava). L’Unità, 1986. dec. 10.

Geréb Sándor–Hajdú Pál: Az ellenforradalom utóvédharca. Bp. 1986.

Guerra, Adriano: Il ritorno di Hungaricus (Hungaricus visszatérése). Rinascita, 1987. ápr. 4.

Mester Ákos: Ki ül a székbe? (Az 1986. áprilisi rádiófelvétel szövege.) Bp. 1987. 78–81. old.

Kende Péter: A Hungaricus-brosúra magyarul és olaszul. Irodalmi Újság, Párizs, 1987. 2. sz.

Fekete S.: A Hungaricus-história. Tekintet, 1989/3. sz. (E memoár jó részét mostani kötetem Utószavában felhasználtam.)