Iván Ivánovics Groznüj

Ez a könyv a szeretet és a hála gyümölcse. Szerző tíz, eredményekben gazdag esztendőt töltött Magyarországon, ahol 1947-től 57-ig nem volt egyéb törekvése, mint szerény tapasztalataival tanácsadóként segíteni a népköztársaság belügyminisztériumának bizonyos osztályát. E munkám során, mintegy menetközben, megszerettem a derék és szorgalmas magyar népet, amely oly kiváló férfiakat adott az egyetemes haladásnak, mint Hunyadi és Rákóczi, Kossuth és Petőfi, Kálmán Imre és Rákosi. Tanítani jöttem, de elmondhatom, hogy magam is sokat tanultam a nagy Sztálin legjobb magyarországi tanítványaitól.

Felejthetetlen napokat töltöttem a kék Duna partján, nyíltan rá kell mutatnom erre, életem legszebb napjait, ha nem számítom azt a napot, amikor a kis piros tagkönyvet megkaptam; természetesen az volt a legeslegszebb pillanatom. Mert mi voltam én azelőtt? A belügyi elhárítás szerény ügynöke a kalugai körzetben, 160 versztányira Moszkvától. S mi lettem itt Budapesten? Óh, Tokaj arany bora, Balaton kék vize, ti rózsadombi éjszakák és Fő utcai hajnalok! Csak ti tudnátok méltó módon kihangsúlyozni szívem legbelsőbb érzelmeit! De csitt szív, fájdalom ne fokozódj – nem mutathatok rossz példát. Ebben a szép országban ne fokozódjék más, mint a munkaverseny lendülete s a tömegek bizalma szeretett pártjuk iránt! Szólít a kötelesség trombitája és én könnyek nélkül megyek új helyzet és új feladatok felé.

Megyek, de nem vihetem magammal az élenjáró tapasztalatoknak azt a kincsestárát, amelyet itt alapoztam meg. Ezért írtam ezt a könyvet. Azt akartam, hogy ne csak tetteimben éljen tovább emlékem az épülő magyar szocializmus egy szerény téglájaként, hanem írásaimban is.

Szerénytelenség nélkül kijelenthetem, hogy munkám úttörő a maga nemében. Mától kezdve a jó pártvezetőnek nem kell végig gyötörnie magát annyi nehezen emészthető könyvön – ebben az egyetlen füzetben sűrítve megtalálja mindazt, amit a marxizmus–leninizmusból tudni illik, sőt ajánlatos. E zsebenciklopédia mindenkit, akiben meg van a jószándék, felvértez a dogmatizmus mellékveszélye és a revizionizmus főveszélye ellen.

A klasszikus művek ma már oly bonyolultak és áttekinthetetlenek, hogy aki egyénileg akar eligazodni köztük, útvesztőbe, sőt az ellenséges ideológia mocsarába juthat. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a trockisták, buhariniánusok, titoisták és Nagy Imre-féle revizionisták egyaránt Marx és Lenin híveinek tüntetik fel magukat, s majdnem ugyanannyi Marx-idézetet tudnak felsorolni a maguk védelmére, mint amennyit az igazi eszme igaz hívei ellenük sorakoztatnak. A katolikus klérus megtehette, hogy megtiltja a Biblia olvasását, mint az eretnekség kútforrását. Nekünk más megoldást kell találni. Remélem, hogy illetékes szervek kellőképpen értékelik majd művemet, mint legjobb módszert az eretnekség leküzdésére: én ugyanis kimutatom, hogy mindaz, amit eddig ellenségeink, sőt sokszor jó magunk is a marxizmus–leninizmus megsértésének neveztünk, tulajdonképpen nem megsértése, hanem egyedül következetes megvalósítása a marxizmus–leninizmus tételeinek. Kiragadom Marxot és Lenint a revizionisták karmaiból s kimutatom, hogy nincs sztálinizmus és rákosizmus, bebizonyítom, hogy Sztálin és Rákosi elvtársak a legkövetkezetesebb leninisták voltak. Művem ily módon csatlakozik ahhoz a harchoz, amelyet N. Sz. Hruscsov elvtárs indított el, még 1957 első napjaiban, amikor az SzKP első titkára sajátkezűleg mért megsemmisítő csapást azokra, akik Sztálin elvtársat gyalázni merészelték.

Művem első célja tehát Sztálin és Rákosi elvtársak igazi tanításának méltó megmutatása. Ezzel együtt – s ez a második célom – szétzúzok minden olyan revizionista kísérletet, amely mentegetni akarja az 1956. évi magyar ellenforradalmat. Kádár elvtárs szavaival szólva, én is a világ elé tárom, hogy „ha lehettek is hibák és fogyatékosságok, az MDP a magyar nép méltó vezetője volt”.

De szerzőnek még ennél is nagyobb becsvágya van. Ugyanis már hosszú ideje szomorúan látom, hogy vezető funkcionáriusainknak nem áll rendelkezésükre egy olyan mű, amely összefoglalná a politika kommunista tudományát, ahogyan a hírhedt Machiavelli cinikus könyve összefoglalja a burzsoá politika hazug és elvtelen praktikáit. Művem, tehát egy új „Anti-Machiavelli”, de a velejéig képmutató firenzeit nem a porosz útról bírálom, mint Nagy Frigyes, hanem a dialektikus materializmus napnál fényesebben világító fényszórójával.

Száraz minden elmélet, de zöld az élet aranyága, mutat rá igen helyesen J. W. Goethe, a nagy békeharcos német költő, akinek művei a Szovjetunióban már 127 kiadást értek meg. Szerzőnek is ez a véleménye. Éppen ezért bőven élek az idézetek, példák, tipikus történetek fegyverével; munkám mintegy dióhéj-antológiája a magyar kommunisták dicsőséges harcának az elmúlt tíz esztendőben. Természetesen az én fejem se káptalan, amint ezt a derék és szorgalmas magyar nép közmondása is igen helyesen kihangsúlyozza. Bárki könnyűszerrel felmutathat tízszer annyi (és sokkal meggyőzőbb!) idézetet, példát, epizódot, mint amennyit szerény munkám kiemel. Ha így lesz, annál jobb! Szerző boldog lesz, ha látja, hogy munkája nyomán felvirágzik a magyar kommunisták történetének minden dogmatizmustól és revizionizmustól mentes, részletekbe hatoló elemzése.

Ellenvéleményektől, bírálatoktól sem riadok vissza. Az ilyen irányú olvasói megjegyzéseket – pontos cím és név megjelölése mellett – kérem a belügyminisztérium Jászai Mari téri hivatalába címezni; elvbarátaim bizonyára elküldik nékem Moszkvába a megjegyzéseket, sőt ők maguk ott helyben válaszolnak is rá.

Még egy megjegyzés: Szerző is ember s nem sértheti meg a dialektika törvényeit. Márpedig a szüntelen változások során könnyen megeshet, hogy a Nagy Szovjet Enciklopédia (NSzE) sorsára jut művem: könyörgöm, ne kövessék azt a nem túl szerencsés gyakorlatot, melyet hazámban bevezettek, amikor azt ajánlották az NSzE olvasóinak, hogy vágják ki például Beriját óvatosan borotvapengével, s ragasszák helyébe a Bering-szoros képét. Egyszerűbb a várható változások esetén piros tintával a margóra írni: „pont fordítva!”. Később: „újra a régi érvényes…” s így tovább.

A gyakrabban idézett forrásmunkákat zsebenciklopédiámban rövidítem, tekintettel a papírhiányra. A következő főbb kiadásokat használom: I. V. Sztálin Művei. Szikra (Sz) – Filozófiai Lexikon. Szerk. Rozental és Jugyin. Szikra. Bp. 1953. (Fil. Lex) – Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Bp. 1952. Harmadik kiadás. (R. M.) – A szocializmus építésének útján. A magyar dolgozók pártja II. kongresszusának anyagából. Bp. Szikra, 1951. (II. K.) – Szabad Nép (Szn) – Népszabadság (N).

És most: davaj na rabotu! Szerző félreáll és átadja a szót a marxizmus–leninizmus fényszórójának.

Budapest, magyarországi tartózkodásom utolsó napján,

A marxizmus–leninizmus fényszóróként világító tanítása szerint a tőkés jövedelme gyorsabban nő, mint a munkabér (relatív elnyomorodás), s ami még fontosabb: a munkás a tőkés jövedelmének arányától függetlenül is egyre rosszabbul él, mint korábban (Abszolút elnyomorodás). A kapitalizmus revizionista-opportunista-szociáldemokrata-nemzeti kommunista lakájhada megpróbálja cáfolni ezt a nyilvánvaló igazságot (lásd: ABSZOLÚT IGAZSÁG). Így pl. azt a nevetséges dajkamesét akarják rásózni a népekre, hogy az amerikai munkás ma jobban él, mint a század elején s még jobban, mint a múlt században. Arra hivatkoznak, hogy 60 millió személykocsi van az Egyesült Államokban, hogy a munkásfizetésből kétszer annyi húst, két és félszer annyi textilt stb. lehet vásárolni, mint a századeleji munkás átlagfizetéséből. De a tények kemény diók, s ne nyúljon senki könnyelműen a tényekhez, mert azok csak a látszatot adják, amint azt a jeles görög dialektikus, Herakleitosz is megállapította. A látszat mögött pedig oly világos a lényeg, a nyomor, hogy kár is szót vesztegetni az opportunizmus papagájainak „érveire”.

Íme, mégis egy példa: legutóbb olvashattuk egy amerikai kommunista megrázó leleplezését egy amerikai vidéki városka lakóinak nyomoráról (Nemzetközi Szemle 1957. 3. szám). Eszerint a városka lakói inkább új házakat építenek, csakhogy megszabaduljanak a nyomasztó lakbérektől. Mivel telkek már csak a városon kívül vannak, autókat is kell venniük, hogy munkahelyükre mehessenek. Így azután fizetésük nagy részét a lakásépítésre, gépkocsivásárlásra, háztartási gépek üzemeltetésének fedezésére fordítják, s mint a cikkíró megjegyzi, ki vannak szolgáltatva a bankoknak, amelyek „behajtják az esedékes részleteket”. (!) Hát nem ökölbe szorul az ember keze, amikor ilyen eseteket olvas? Hiszen ez már nem is abszolút elnyomorodás, ez maga a hiperszuper nyomorúság!

Magától értetődő igazság, amely annyira nyilvánvaló, hogy bizonyítani sem szükséges. Pl.: kétszer kettő egyenlő négy. Hasonló találó példa az abszolút igazságra Trencsényi Waldapfel Imre akadémikus elnöki megnyitója az MSzBT országos ülésén: „A magyar-szovjet barátság ügye valóban a magyar nép ügye volt eddig is. Az ellenforradalmi események ezt azok előtt is bebizonyították, akik számára addig még nem volt nyilvánvaló”. (Népszabadság, 1957. június 16.) A jó vezető éljen az A.-ok fegyverével. Minden tétele, amelyet nem bizonyít, nyilvánvalóan A., hiszen ha nem volna az, bizonyítani kellene.

Amikor valakivel nem teketóriáznak, hanem vita és agitáció nélkül, rövid úton elintézik (leváltás, kizárás, bezárás, kitelepítés, agyonlövetés stb. útján). Hogy miért nevezik a kirúgást adminisztratív eszközök igénybevételének? Azért, mert így finomabban hangzik, s az akusztikai szempontot nem szabad elhanyagolni. Ha például azt mondjuk, hogy X. faluban éjszaka összeszedték a makacskodó középparasztokat, véresre verték őket, leseperték a padlásaikat, elhajtották az állataikat, akkor ennek nem jó az akusztikája, az ilyesminek van valamilyen nehezen megmagyarázható, inkább csak érezhető, nyugtalanító zöngéje. De ha azt mondjuk, hogy X. faluban „a begyűjtési fegyelem megszilárdítása érdekében bizonyos adminisztratív lépéseket tettünk”, akkor ez már sokkal demokratikusabban hangzik. Ugyanilyen akusztikai szempontból ügyeljünk arra is, hogy valahányszor kénytelenek vagyunk adminisztratív eszközökhöz nyúlni, mindig hangsúlyozzuk, hogy ezt csak szükségből, csekély mértékben tesszük, s hogy a meggyőzés sikerében az A.-nak csak alárendelt jelentősége van, sikerünk titka a meggyőző eszmeiség. A dialektikus akusztika elvét mesterien alkalmazta például Mesterházi elvtárs, amikor a Népszabadság 1957. december 15-i számában így magyarázta meg „a magyar írók közvéleményének a kormány javára történt súlypontváltozását”: „Adminisztratív lépéseket is tettünk. De bárki, még a velünk szemben elfogult szemlélő is kénytelen elismerni, hogy az adott helyzethez mérten az adminisztratív eszközök csekély szerepet játszottak az eszmeiekhez képest”.

S valóban: ki tagadhatná, hogy mondjuk Dobi elvtárs mélyértelmű megnyilatkozása az 1957-es Arany-ünnepélyen fontosabb szerepet játszott az írók megtérésében, mint az, hogy néhány tucatot lecsuktak közülük, más részüket rendszeres lelki gyúrásnak vetették alá a Gyorskocsi utcában, Déry Tibort 9 évre ítélték stb., stb.?! Ki tagadhatná, hogy a sorozatos letartóztatások okozta lelki hatás valóban csekély ahhoz az eszmei megrázkódtatáshoz képest, amelyet mondjuk Marosán elvtárs nevezetes József Attila-cikke okozott?! Ellenvethetik, hogy Dobi, Marosán stb. elvtársak eszmei segítsége addig nem játszott szerepet az irodalmi front meglágyításában, amíg sorra nem kerültek a letartóztatások, írószövetségi, újságírószövetségi feloszlatások, 9 évek és hasonlók, míg viszont ez utóbbi „adminisztratív lépések megtétele után” mindjárt kibontakozott íróink meleg hajlandósága a kormány iránt. Feleljük erre ezt: a látszat csal, ne tévesszük össze az időbeli egymásutániságot az okozatisággal. Ha valaki e feleletünk után se látná be, hogy az írók megtérítésében az A. csekély szerepet játszott, úgy az illető ellen tegyünk folyamatba bizonyos adminisztratív lépéseket.

Ígéret, vállalt kötelesség, fogadalom, amelyet meg kell tartani. A kommunisták, amint ezt Hruscsov elvtárs oly nyomatékosan kifejezte az amerikai Hearsttel folytatott beszélgetésében, „magasra értékelik az adott szó becsületét”. (N. 1957. nov. 29.) Rákosi elvtárs is azt mondta, hogy „pártunk szavára építeni lehet, mint a kősziklára”.

A marxizmus–leninizmus e nagy tanítóinak állásfoglalását természetesen nem szabad kiragadni az extenzív totalitás összefüggéseiből. A jó vezető az A. problémakörében is szem előtt tartja Sztálin elvtárs figyelmeztetését, mely szerint „minden (tehát az A. is – I. G.) az időtől, tértől és a körülményektől függ”, továbbá Lenin elvtárs útmutatását a szoc. erkölcsről, amely nem lebeg légüres térben, hanem „az osztály érdekeinek rendeli alá magát”. (Lásd még: ERKÖLCS) E szerint tehát meg kell különböztetnünk az A. metafizikus megtartását és dialektikus kezelését.

A magyar történelemben sajnos sok példát találunk az A.-ba való metafizikus beleragadásra. Egyes arisztokraták, így például Teleki László és Pál, inkább főbelőtték magukat, csakhogy ne kelljen adott szavukat megszegni. Így azonban nem lehet politizálni, legfeljebb csak meghalni. Ha mi is így politizálnánk, már régen nem élnénk. De élünk és példát mutatunk az A. dialektikus megtartására. Ismeretes például, hogy annak idején, 1956 novemberében magyar pártvezetők szavukat adták a jugoszlávoknak, hogy Nagy Imréék békésen eltávozhatnak a jugoszláv követségről és otthonukba térhetnek. Ennek ellenére rövid úton Romániába, majd onnan némi kerülővel az államvédelem pesti rezidenciájába kerültek. Ez persze tény, de vizsgáljuk meg a körülményeket is.

Íme a logikus kiindulás: ami az egyik helyzetben helyes, a másik helyzetben káros lehet. Helyes volt szavunkat adni a jugoszlávoknak, mert hiszen Nagyot és társait csak így lehetett kimozdítani a követségről. Ez sikerült is, elhagyták menedékhelyüket. Még megátalkodott ellenségeink sem állíthatják, hogy ezek után ugyanaz maradt a helyzet, mint amikor még a követségen üldögéltek. Márpedig, amint ezt is Sztálin elvtárs tanítja, „új helyzet – új feladatok”! Az új helyzetben az vált feladattá, hogy Nagy Imrééket kivonjuk a politikai forgalomból. Ez is sikerült. Belátható, hogy szavunkat nem szegtük meg, csupán a körülmények követelményeihez igazítottuk, de ez elkerülhetetlen volt. Azt pedig még Nagy Imrének is tudnia kellett volna, hogy az elmélet tisztasága számunkra mindennél szentebb, új helyzetekben nem követhetjük a korábbi helyzetben adott szavunkat. Tudhatták, hogy holmi revizionista árulók kedvéért nem fogjuk felrúgni a dialektika törvényeit, amelyek különben is „rajtunk kívül álló objektív törvényszerűségek”!

A közvetlen napi politikai feladatok megoldására irányuló pártmunka felvilágosító és mozgósító célokat szolgáló részének megjelölése. A jó vezető jó agitátor. A jó A. konkrét és személyhez szóló, színes és eleven, precíz és tárgyilagos, meggyőző és magávalragadó, olyan, mint a Szabad Nép volt. Az A. szervei: sajtó, rádió, irodalom, film, színház, képzőművészet, dekoráció, reklám stb. Az A. eszközei: érvek, példák, adatok és tények (természetesen csak a dialektikus tények!) stb. Az A. központi alakjai: pártvezetők, népnevelők, írók, művészek, külföldi sikereket elérő sportolók. Egyszóval mindent fel lehet és fel kell használni A. céljára, a lényeg az, hogy mozgósító erővel tegyük.

Szerző szerény műve minden részében agitálni igyekszik – nem is tarthatna igényt a tudományos pártosság és objektivitás rangjára, ha nem így tenné –, ezért itt csupán néhány kérdést ragad ki az A. probléma-komplexumából.

1. Szokás az A.-t szembeállítani az adminisztratív eszközökre épített pártmunkával. Ez helyes lehet, de egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy az A. és adminisztrálás ellentéte is dialektikus, vagyis kölcsönösen áthatják egymást, átfolynak egymásba, tagadják s mégis feltételezik egymást stb. (lásd. DIALEKTIKA). Így pl. bizonyos makacs írók  adminisztratív  eszközökkel történő kiiktatása a „minden madár énekeljen” mozgalomból s magából az irodalomból, igen  agitatív  módon hatott a szabadlábon levőkre. Vagy fordítva: amikor a népnevelők végigjárják a konok középparasztokat,  agitáció  közben értékes adatokat szerezhetnek arra vonatkozólag, hogy illetékes szervek kiket  adminisztráljanak  ki a faluból a tsz.  agitáció  sikeresebbé tétele érdekében. Itt a dialektikus egymásbafolyás egész szépen látszik. Summa summarum: Ha A.-nk akadozik, vagy érvekben szűkölködik, jusson eszünkbe a némiképpen módosítandó, de eszes mondás: Ha rövid az érved, toldd meg egy adminisztratív lépéssel. Vagy még messzebbre nyúlva az időben: Minden Demoszthenesznél szebben beszél a gumibot.

2. Második A.-s aranyszabály, hogy ellenségei hibájából tanul a bölcs ember. A kommunista pártnak A.-s szempontból nem lehet nagyobb öröme annál, hogy Amerikában válság tört ki, vagy Angliában leszakadt egy bánya, vagy Párizsban legalább két munkanélküli a híd alá feküdt aludni stb. Minden tűzvész, minden árvíz, minden járvány, amely a kapitalista országok népét sújtja, egy-egy ellenállhatatlan érv a szocializmus igazsága mellett, különösen, ha a saját árvizeinket, földrengéseinket, hiánycikkeinket stb. nem verjük nagydobra, hanem kellő szerénységgel palástoljuk. (Lásd még: HÍRZÁRLAT, SAJTÓ stb.) A jó agitátor azt is megérteti a dolgozókkal, hogy Magyarhonban a Duna makacskodása okoz hol árvizet, hol vízhiányt (lásd még: FÜRDÉSI TILALOM), míg mondjuk Olaszországban a hasonló bajok oka a velejéig rothadt kapitalista rendszerben keresendő, amelynek urai bűnösen elhanyagolják az árvízvédelmet, gátépítést stb.

Tanuljuk meg hasznosítani ellenségeink hibáit másképpen is. Ha Magyarországon némi nézeteltérés keletkezik a szovjet hadsereg s néhány megtévesztett suhanc között, tárjuk a világ elé az ománi imám történelmi jelentőségű szabadságküzdelmét az imperializmus ellen. Ha kiderül, hogy a szoc. törvényesség fogyatékosságai miatt néhány száz kommunistát ellenséges ügynökként kivégeztek a sorainkba furakodott igazi ellenséges uszítók, ne restelljünk naponta rámutatni arra, hogy Olaszországban rútul megöltek egy Montesi nevű örömleányt, s Nyugaton még a telefonokat is lehallgatják. Tanulhatunk is az imperialista hibákból. Nemcsak úgy, hogy a telefonlehallgató gépet tőlük vásároljuk, hanem úgy is, hogy leleplezett hibáikat leplezve átvesszük, persze szocialista módon felhasználva. (Lásd: MEGSZÜNTETVE MEGŐRZÉS)

Ismert dolog például, hogy a nyugati rádió- és televízióállomások sokszor még a zenei műsorokat is félbeszakítják egy-egy üzleti reklám kedvéért. A jó A. két irányban is tanul ebből. 1. A reklámhajhászás e visszataszító jelenségeit ostorozva kimutatja a kapitalista világ teljes elembertelenedését és züllését; 2. A szocialista rádiókban meghonosította az „Egy falu, egy nóta”, „Jó munkáért szép muzsikát” stb. fajtájú műsorokat, amelyekben egy-egy zeneszámot nem sivár reklámok, hanem patetikusan szárnyaló termelési hírek, felajánlások stb. választanak el.

3. Az A. akkor jó, ha a megagitálandó minden lépésénél úgy érzi, hogy óriás szemek és nyelvek követik, amelyek szakadatlanul a kívánt cél irányában szuggerálják őt. Amikor pl. Rákosi elvtárs elsőtitkárkodása idején (óh, micsoda idők voltak azok) az A. fénykorát ülte, imigyen festett a szocializmus építésén fáradozó egyszerű dolgozó egy napja: reggel a Szabad Néppel kelt, amelyre önként fizetett elő családja minden egyes tagja, s amelyből megtudhatta, mi történt előző nap, illetve mi az, amit néki ebből tudnia kell, továbbá, melyek a párt soronlevő feladatai Rákosi elvtárs útmutatása szerint. Ezután megborotválkozott egy „Ötéves terv” vagy „Élmunkás” pengével, „Munkás” cigarettáját meggyújtotta egy gyufával, amely csak tizedik kísérletre lobbant lángra, viszont dobozáról kövér disznó röfögte felé, hogy „Kössön hizlalási szerződést” avagy, hogy „Népünk nem rés, hanem szilárd bástya a béke frontján”. Közben áradt felé a rádióból „a szórakoztató zene a munkába induló dolgozóknak”, amelyet csak időnként szakítottak félbe a lélegzetelállítóan izgalmas termelési szenzációk; a rádióból azt is megtudta, hogy hányadika van, s hány éve annak, hogy X. orosz tudós elsőnek a világon felfedezte az Y-t, de a mostoha cári viszonyok meggátolták felfedezése elterjesztésében. Megitta üres teáját – a tej aznap éppen hiánycikk volt, mint a Szabad Nép írta, a kulák mesterkedések következtében –, azután kilépett lakásából, amely természetesen egy Béke-ház része volt, a múlttal ellentétben, amikoris „a dolgozók barlangban laktak”, s nem állt volna módjukban a bérházat „szocialista megőrzésre átvenni az államtól.” Az utcán elolvashatta, milyen új jelszavakat pingáltak a falára az éjjel, úgymint „Éljen a békevilágtanács”, „Éljenek a világ asszonyai”, „Szeretettel köszöntjük az albán pártküldöttséget” és természetesen az állandó jelszó: „Éljen nemzeti függetlenségünk őre, a hatalmas Szovjetunió, éljen a magyar nép bölcs fia, Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványa, Rákosi elvtárs!” Felszállt a villamos lépcsőjére, s egy munkába siető dolgozótársába kapaszkodva, gyönyörködött a 6-osra akasztott transzparensekben: „HÉV-vel a szocializmus felé!” „Halál a Rajk-bandára”, „Az ötéves tervben megépítjük a föld alatti vasutat”, „Pártunk szavára építeni lehet, mint a kősziklára”. Az üzem kapujában elszánt lelkesedést váltott ki belőle a háromméteres betűkkel rikoltó biztatás, amely szerint a munka aznap is, továbbra is, változatlanul „becsület és dicsőség dolga”, továbbá, hogy „termelj többet, jobban élsz.” Munka előtt a szokásos Szabad Nép-félóra keretében még egyszer átbeszélték vele a párt soronlevő feladatait, hogy amikor munka közben ugyanezen célból felkeresik a népnevelők, ne érjék váratlanul a párt soronlevő feladatainak szempontjai. Amikor elfáradt, megpihentette a szemét a műhelyt belengő plakátokon: „A jobboldali szociáldemokrata bércsaló ellenséged!”, „Teremtsünk olyan légkört stb.” „Leplezd le az amerikai baktériumgyilkosok normalazító ügynökeit!” Tízórai helyett társadalmi munkában új transzparenst készített gépe fölé Rákosi elvtárs örökbecsű szavaiból: „Ne együk meg az arany tojást, amelyből holnapra aranytyúk kel ki.” „Termelj többet, jobban élsz.” Ebédszünetben rendszerint röpgyűlés volt, amelyen egyhangú lelkesedéssel üdvözölték a békekölcsönök bevezetését, vagy a stockholmi békefelhívást, vagy egyhangú felháborodással tiltakoztak az ellen a példátlan gaztett ellen, hogy az elemi szabadságjogok felrúgásával betiltották a tüntető francia pékek felvonulását, vagy ármányos bírói eljárással igazságtalanul börtönbe csukták Populapapilosz ismert görög békeharcost, mert bírálta a kormányt. Az ebédszünetek után kis vagy nagy dolgára ment, de csak sietve, kapkodva, mert a helyiség felett vérvörös betűk hirdették: „Harcolj a másodpercekért!” Délután újra felkeresték a népnevelők, megmagyarázva, hogy a maga hasznára teszi, ha felemeli jegyzését, majd jöttek a tagdíjbeszedők a Szab. harcosoktól, a Magyar–Szovjet Barátsági Társaságtól, a szakszervezettől stb. Munka után termelési értekezleten, taggyűlésen vagy szakszervezeti csoportmegbeszélésen vitatták meg az önköltség és a selejt problémáit és a párt soronlevő feladatait, majd hazahozta az óvodából gyermekét, akitől útközben megtudta, milyen új érvekkel fegyverezték fel az óvodásokat az imperializmus elleni harcban, továbbá, hogy Amerikában hogyan akasztják fel lábuknál fogva a négereket. Estefelé népnevelni sietett, vagy népnevelőket fogadott, vagy a színházban, moziban kovácsoltatta magát új emberré, esetleg meccsre szaladt, hogy meggyőződjék a szocialista sport fölényéről a kapitalista sport felett, ha pedig a kultúrfelelős agitációjának nem tudott ellenállni, irodalmi estre ment, hogy a szerzőtől magától hallhassa a „Hűség és a hála énekét”, vagy ama Mitrát, akinek a hasából kirugdossák a gyereket az UDB hóhérok. Hazafelé mégegyszer megfürdött a villanyújság, a plakátözön, a transzparens és képagitáció bizsergető tavában, mélázva hallgatta a rendőri hangszórós kocsiból rikoltó harcos humanizmust: „Vigyázva közlekedjünk, mert minden balesettel csökken a szocializmus építőinek munkahadserege!” „Ne tartsuk fel balesetekkel a szocialista közlekedést!” S odahaza? Lefekvéskor eszébe jutott, nem kellene-e viszonyulnia nejéhez, de azután felrémlett előtte a Ratkó-törvény s különben is oly fáradt volt már…, hogy alig maradt ideje neje másnapi külpolitikai beszámolóját elkészíteni az MNDSz aktívára. S már az ágyban, az egésznapi eszmei felvilágosítás, meggyőzés, mozgósítás és lelkesítés után, áldozatkészen kinyitotta a rádiót, hogy mielőtt álomra hajtaná fejét, még egy adag optimizmust szippantson „Az épülő kommunizmus nagy országából”.

Hát igen, így lehetett élni és alkotni. Sokat kell még dolgoznia az MSzMP-nek, amíg olyan magaslatokra tudja emelni az A.-t, amint ezt a mi Rákosi elvtársunk tette!

A legmagasabb tudományos cím viselője. Az A.-i cím elnyerésének feltételei dialektikusak. Jelenleg, 1958-ban Magyarországon A. lehet

a) minden 70 éven felüli tudós, ha világhírnevet vívott ki magának, ha nem lép fel nyíltan a munkás-paraszt forradalmi kormány ellen, ha részt vesz az Akadémia közös demonstrációiban;

b) minden 60 éven felüli jeles tudós, ha időnként nyilatkozatba foglalja a munkás-paraszt kormány iránti odaadó érzelmeit, illetőleg, ha az éppen soron levő kampányok némelyikében aláír;

c) minden 40 éven felüli tudós, ha a marxizmus–leninizmus harcos hívének vallja magát;

d) minden pártfunkcionárius, ha nyomtatásban is megjelennek a párt mindenkori határozatait népszerűsítő művei (pl. Nemes Dezső: A Tito-banda álarc nélkül; Az áruló Nagy Imre; Réti László: A jobb és baloldali szociáldemokrácia aknamunkája; Rákosi elvtárs, 1919 vezető forradalmára; és így tovább.

e) minden olyan antimarxista-reakciós polgári politikus, aki fiatal korában tudósnak készült, s azután a jobboldali pártok letűntével útitárssá, Népfront vezéralakká avanzsált, s jelenleg egyetlen tudományos tevékenysége az Akadémia politikai nyilatkozataiban való erőteljes közreműködés. Lásd még: ÚTITÁRS, NÉPFRONT, ORTUTAY stb.)

A pártonbelüli ellenzék végzi, sokszor 20–30 éven át, míg egyszer azután a kellő pillanatban az A.-t a nyílt árulással cseréli fel s megmutatja igazi arcát. Az A. látszólag a legjobb, legpártszerűbb munka, különben elképzelhetetlen volna, hogy a vezető elvtársak ne vennék észre a közelükben mesterkedő ellenséget (lásd: ÉBERSÉG). Az A. tehát voltaképpen  álcázott  jó munka (lásd: ÁLCA).

A pártonbelüli ellenség álcázza magát aknamunkával, s csak később válik nyílt ellenséggé. Az Á. különben természettudományi fogalom. Az Á. egyes állatok olyan fejletlen alakja, amely a peteburkot már elhagyta, de a kifejlett állatokhoz még nem hasonlít. Ilyen Á. például a hernyó, amelyből később a pillangó lesz.

A politikában némileg fordítva áll az álcázás: az ellenség pillangónak maszkírozza magát, aztán kiderül, hogy közönséges imperialista kémhernyó. Így álcázta magát Rajk László is, amikor 1948. szeptember 25-én megnyitva a párt I. Országos Oktatási Értekezletét, deklarálta: „Jugoszlávia szomorú esete mutatja, hogy az ideológiai zűrzavar posványba, a szocializmus feladásába, kispolgári nacionalizmussal a nemzetközi munkásosztály és az emberi haladás elárulásába, előbb-utóbb az imperializmus zsoldos táborába vezet.” (A következő láncszem, 1948. 8. old.) Rajk odáig ment az álcázásban, hogy még „a marxizmus–leninizmus reflektorfényét” is emlegetni merészelte, de pechje volt, mert a reflektort Sztálin elvtárs tartotta kezében és Rákosi elvtárs kezelte a kapcsolót.

Amik eldöntik a háborúk sorsát. Amint Sztálin elvtárs tanítja, a „háború sorsát nem olyan mellékkörülmények döntik el, mint a váratlanság mozzanata, hanem az állandóan ható tényezők: a hátország szilárdsága, a hadosztályok mennyisége és minősége, a hadsereg felszerelése…” Joggal állapítja meg erről a tételről a „J. V. Sztálin Rövid életrajz” című mű s még sokezer más könyv és cikk, hogy Sztálin elvtársnak ez a tanítása teremtő továbbfejlesztése a marxista–leninista haditudománynak, e tételnek felmérhetetlen jelentősége van… És valóban! Gondoljuk csak meg, hogy hány érdemtelenül hírnévre vergődött katona verekedett már a történelem során, úgymint Hannibál, Scipio, Hunyadi, Napóleon, Nelson, Moltke stb., s egyikük se tudta, hogy a háborút a hátország, s a hadsereg létszáma és minősége, fegyverzete dönti el, hanem azt hitték, hogy a váratlanság a döntő tényező! Kivételt képeznek persze a nagy orosz hadvezérek, úgy mint Dimitrij Donszkoj, Alekszandr Nyevszkij, Szuvorov és Kutuzov, hiszen, mint ez számtalan könyvből olvasható, ők jól tudták, hogy a háborúban a legfontosabb a hátország, a hadsereg száma és ereje stb. De ezek a nagy orosz hadvezérek nem voltak marxisták, mivel akkor még a munkásosztály csak kibontakozóban volt, s ezért nagyszerű felismeréseikkel nem gazdagíthatták a marxista–leninista haditudományt. Így hát ez a gazdagítás Sztálin elvtársra várt, aki ezt – külön kiemelendő – egyetlen mondattal intézte el.

Bizonyos tekintetben megnyilvánuló hasonlóság vagy hasonlítás különböző tárgyak, jelenségek, személyek között. Van helyes és helytelen A. Helyes A.: „Kádár elvtárs éppen olyan nagy fia a magyar népnek, mint Rákosi elvtárs.” Helytelen: minden olyan A., amely a revizionista-trockista-buhariniánus-titoista-kautskysta-bundista-nacionalista-ökonomista-nemzeti kommunista láncos kutyáktól ered.

Aki mértéken felül dicsér valamit vagy valakit. A rothadó imperializmus egész sereg A. segítségével igyekszik elhitetni, hogy nem rothad, hanem virágzik. Sajnos időnként A.-ként nyilatkozik egyik-másik vezető elvtárs is. Ezen nem azt értjük, hogy mértéken felül dicséri a szocializmust, mert az már ma is megérdemli a legmagasabb elismerést. (Lásd még: LEGMAGASABB ELISMERÉS, PEGOV.) Akár taktikai hibának, akár jószándékú tévedésnek fogjuk fel, ilyen apologetikus nyilatkozatokat gyakran olvashattunk közvetlenül 1956. november 4-e után. Pl.: „A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt.” (Szolnoki Szabad Nép, nov. 6.) Kezdeményezői „azért emelték fel szavukat, hogy Magyarország erősödjön és virágozzon, hogy szabad szuverén állam legyen… éppen ezért helytelen és bűnös eljárás, ha valaki vádolja ezeket azért, hogy a mozgalomban résztvettek.” Bár itt csak a résztvevők védelmezéséről van szó, a vezetők megvádolásának lehetősége még nyitva maradt, sajnos később Kádár elvtárs, a N. november 12-i számában közölt nyilatkozata szerint, a főbűnösöket is oltalmába vette, íme: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csapata nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni.” E kisiklást Kádár elvtárs később jóvátette, olyannyira, mintha 1957 tavaszi énje nem is lett volna azonos 1956 novemberi énjével. Ez azonban hamis látszat. Lásd: AZONOSSÁG.

Arakcsejev A. A. orosz gróf (1769–1834) reakciós politikus, akinek nevéhez a rendőri despotizmus egész korszaka fűződik. Az A. a tudományban és az irodalomban azt jelenti, hogy a Hatalom fenyegetéssel, megfélemlítéssel, hazugsággal és parancsolgatással rákényszeríti a szellem embereit a gonosz önkény kiszolgálására. Az írónak és a tudósnak nem lehet más nézete, csak amit a Hatalom előír. Lenin és Sztálin elvtársak ismételten megbélyegezték az A.-t, Sztálin elvtárs főleg azokban a cikkeiben, beszédeiben, amelyeket a II. világháború utáni irodalmi, biológiai, nyelvészeti, közgazdasági viták kapcsán írt s amelyekben szétzúzta a marxizmus–leninizmustól eltérő nézeteket. A szocializmus tehát elveti az A.-t s helyébe a pártos irodalom és tudománypolitika zsdanovi módszerét állítja. (Lásd: IRODALOMPOLITIKA, ELKOBZÁS, SZOC. TÖRVÉNYESSÉG.)

A jelenség önmagával való azonosságát kifejező kategória. A metafizikusok szerint A=A. Ez azonban ellentétben áll a dialektikával, amely szerint „ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetsz be” (Herakleitosz), továbbá „minden dolog minden egyes pillanatban azonos önmagával és mégis különbözik önmagától” (Engels).

Az A. elvének hatalmas jelentősége van a politikában. Az igazi politikus „minden egyes pillanatban azonos önmagával és mégis különbözik önmagától.” Ragyogó példa erre Kádár elvtársnak, a magyar nép kiváló vezetőjének politikai pályája. Íme néhány részlet: 1. Rábeszéli legjobb barátját (Lásd: BARÁTSÁG) vállalja el az ismert konstruált per főszerepét, mert ezt kívánja a munkásmozgalom érdeke. 2. Ezzel a Kádárral azonos és tőle mégis különbözik az a Kádár, aki előadásokban és brosurákban bizonyítja Rajk bűnösségét. 3. 1955-ben bocsánatot kér Rajknétól s megígéri neki, hogy harcolni fog Rákosi ellen. 4. Ezzel a Kádárral azonos s tőle mégis különbözik az a Kádár, aki 1956 tavaszán Szuszlov kérésére Rákosi érdekében agitál a pártfunkcionáriusok között. 5. Egy hónappal a XX. kongresszus után, 56 tavaszán „a kulákok miniszterelnökének” nevezi Nagy Imrét. 6. A dialektikus azonosság elve szerint ősszel kijelenti: 1956 nyaráig „együtt harcoltam Nagy Imrével Rákosi ellen”. 7. Október 24: „Ez fasiszta ellenforradalom.” 8. November 1.: „Ez dicsőséges népi-nemzeti felkelés.” 9. November 4.: „Levertük az ellenforradalmat.” 10. November: „A szovjet hadsereg csak addig marad Magyarországon, amíg a rend helyre nem áll.” 11. 6 hónap múlva: „A rend helyreállt. A szovjet hadsereg kérésünkre Magyarországon marad a béke őrzésére.” 12. November végén egy munkásküldöttségnek: „Nagy Imre helye a kormányban van, csak tőle függ, mikor foglalja el helyét.” 13. Ugyanaznap este: Nagy Imrét deportálják. 14. December: „Listára tettük a rákosista–sztálinista funkcionáriusokat, nincs helyük a pártban.” 15. Március: „Az ellenség találta ki a »rákosista–sztálinista« megbélyegzést, hogy ártson a becsületes funkcionáriusoknak.” 16. November 12.: „Meg vagyok győződve arról, hogy személyesen Nagy Imre becsületes híve a szocializmusnak, de elsodorták az események.” 17. Március: „Az áruló Nagy Imre… nemzeti kommunizmus = hitleri nemzeti szocializmus.”

És így tovább, remekebbnél remekebb példák a dialektikus azonosság, Kádár = Kádár formában való megtestesülésének. A metafizikus mákonyhoz szokott agy csodálkozik, de a dialektikus elme örül, ha ilyen dialektikus vezető kezében látja a hatalmat. (Lásd még: DIALEKTIKUS JELLEM, ERKÖLCS címszavakat.) Kádár elvtárs az egyik legkiválóbb példa arra, milyen mélyértelmű a nagy szovjet filozófusvezető dialektikus megállapítása: „Ma nem azok vagyunk, akik tegnap voltunk, holnap nem azok leszünk, akik ma vagyunk.” (Zsdanov)

Az azonosság elvének egészen kivételes és bízvást mondhatjuk páratlanul mesteri alkalmazására adott mintát Hruscsov elvtárs. Amikor Catlidge amerikai burzsoá bértollnok megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye arról a XX. kongresszusi referátumról, amely Sztálint zsarnoknak, gyilkosnak nevezte stb. s amelyet az amerikai lapok szóról szóra közöltek, Hruscsov elvtárs megsemmisítő választ adott: „Hallottam, hogy Allan Dulles amerikai kémfőnök összefabrikált valamilyen hazugságot, de ilyen tákolmányok olvasásával én nem foglalkozom.” (Nemzetközi Szemle, 1957. 4. szám.)

Nemes érzelem egyneműek között, amelyet a kapitalista rend sivár üzletisége megfojt, s amely csak a szocializmus viszonyai közt bontakoztatja ki szirmát. (Lásd még: CASTOR ÉS POLLUX, valamint LESBOS.) Meg kell különböztetnünk az öncélú és a pártos B.-ot. Ez utóbbi az igazi, mert fokmérője és hőfokának szabályozója az, hogy barátságunk tárgya miként áll (pestiesen szólva: fekszik) a párt előtt.

Az igazi barát a legnehezebb megpróbáltatásban hagyja magára szívbéli társát, így adva alkalmat neki, hogy külső befolyástól mentesen dönthessen a bajbahozó problémák felett. Aki nem tagadja meg pártellenes posványba süllyedt barátját, az a haverkodás és cimboraság, a „bratyiszellem” bűnébe esik (lásd még: KÁRTYA), a betyárbecsület ingoványába lép a kommunista becsület betonútja helyett. Ha barátunkat a párt megvádolja, ne keressük esetleges igazát, mert ezzel csak bomlasztjuk a párt egységét, s magunknak fölöslegesen ártunk. Ha barátunk ártatlan (lásd: VÉLETLEN SZEREPE A TÖRTÉNELEMBEN), később még mindig lehet rehabilitálni (lásd: SZOC. TÖRVÉNYESSÉG DIADALA).

A kommunista barátság eszményi példája a Kádár–Rajk viszony: Kádár elvtárs személyesen kereste fel a zárkában az áruló Rajk Lászlót, hogy rábeszélje, vállaljon főszerepet egy, a párt számára fontos perben. Kádár tudta, hogy Rajk ártatlan, de helyesen, nem a csip-csup tényekhez igazodott, hanem a párt nagy érdekét tartotta szem előtt. S íme, ez hasznára vált az áruló Rajk László elvtársnak is: világhírnévhez és a magyar nép kegyeletes emlékezését biztosító mártíri címhez segítette őt jóbarátja.

A szocialista-demokratikus közélet kialakításának egyik alapvető eszköze. Az őskommunizmus bukása óta minden társadalom ismerte, de szerepe csak most tisztul meg a gonosz önkény járulékelemeitől, csak most kapja meg igazi humanista jelentőségét. A korábbi rendszerekben ugyanis a B. nem volt egyéb, mint a zsarnok eszköze, akinek segítségével a néptől rettegő despota felfedte az ellene irányuló összeesküvéseket. A B. jelentései alapján azután lecsaptak a szervezkedőkre s nem egyszer súlyos büntetéseket mértek rájuk.

A B. a szocializmusban is megmarad, akárcsak az értéktörvény, de funkciója megváltozik. Az összeesküvési és egyéb politikai perek megrendezésében a B. szerepe csökken, sőt meg is szűnhet, hiszen a B. – funkciójánál fogva – többé-kevésbé bizonyos ellesett tényekre épít, márpedig az élenjáró perszervezés – lásd: PEREK – nem ragadhat bele a tények uszályába. A B. főszerepe tehát nem az, hogy összeesküvéseket segítsen leleplezni, embereket juttasson a hóhér kezére – éppen ellenkezőleg: az a feladata, hogy megóvja az embereket a könnyelmű és ostoba ballépésektől, forrófejű szervezkedésektől.

A jól irányított államvédelem ugyanis az egész társadalmat átfogja tízezrekből álló besúgó hadseregével (B. hálózat). Nem lehet olyan gyár, hivatal, kör vagy szövetség, amelynek legbelső vezetőségében és tömegei közt ne lennének B.-k. Az emberek tudják, hogy ha kettesben leülnek beszélgetni, nem lehetnek biztosak egymás felől, s ha hárman ülnek le, akkor pedig egész biztosak lehetnek abban, hogy egyikük B. Ezáltal kialakul az állampolgárokban az az oly kívánatos bölcs önmérséklés és önfegyelmezés, amely megóvja őket attól, hogy akár baráti körben is, megjegyzéseket tegyenek mondjuk a vízhiányra, a húsellátás zavaraira vagy pláne a párt valamelyik soron levő feladatára.

Nem nehéz belátni, hogy ily módon éppen a B. hálózat segítségével tíz és tízezreket mentünk meg attól, hogy elhamarkodott kijelentések miatt adminisztratív úton kelljen eljárni ellenük. Ha mindehhez hozzászámítjuk még a B. szerepét a társadalom erkölcsi-politikai egységének kialakításában és megszilárdításában, akkor világosan áll előttünk a B.-rendszer rendkívüli jelentősége. Bízvást elmondhatjuk, hogy a szocializmusban az osztályharc megszűntével fellépő új hajtóerők között a B.-rendszer is játszik olyan fontos szerepet, mint mondjuk a kritika-önkritika, az erkölcsi-politikai egység stb. Sőt, mint láttuk, e hivatalosan is elismert hajtóerők kialakításában megalapozó funkciót tölt be.

A besúgók megdolgozását és munkába állítását B.-nek nevezzük. Tulajdonképpen nem pártpolitikai feladat, hiszen jórészt az államvédelem végzi. A jó vezetőnek mégis ismernie kell a B. alapelveit, hiszen az államvédelmet is neki kell irányítania, továbbá, hogy privát besúgókat tudjon beszervezni magának. Ajánlatos ugyanis, ha a jó vezetőnek több magán besúgója is van. A jó vezető hivatalában, intézményében minél több ember figyeljen minél több embert, a privát besúgók tartsák szemmel a hivatásosokat és fordítva, s mindnyájan tegyenek jelentést neki.

A B. bonyolult és sok hozzáértést s körültekintést igénylő munka, amelynél nélkülözhetetlenek a marxi–lenini ideológia kincsestárának fegyverei. A burzsoá rendszerekben a B.-t jellegzetesen burzsoá módon, megvesztegetéssel vagyis pénzzel oldják meg. A hírhedt rendőrminiszter, Fouché emlékirataiban cinikusan bevallja, hogy spiclihálózatát a pénzre építette, besúgói rendszeres jövedelmet húztak tőle. Pénzzel még Napóleon első feleségét is megvesztegette s besúgójává tette. Ez is igazolja a Kommunista Kiáltvány híres szavait: „A burzsoázia… nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzéketlen ’készpénzfizetést’. A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel…”

Napnál világosabb, hogy a szocialista besúgás intézményét nem építhetjük kapitalista alapokra, s ezért határozottan elvetjük a pénzzel s pláne készpénzzel történő beszervezést is. A beszervezés szoc. formái a következők:

1. Eszmei alapokra épített B. Tulajdonképpen minden párttagnak kötelessége, hogy illetékes fórumok előtt feltárja a környezetében, vagy munkája során észlelt negatív jelenségeket, amelyeket azután még illetékesebb fórumok elé továbbítanak. Igen értékes lehet ebből a szempontból is a háziagitáció, Szabad Nép-félóra, pártcsoportértekezlet közben felmerült vitás problémáknak felsőbb szervek felé való eljuttatása. De mindez többé-kevésbé spontán folyamat. Ezért az eszmeileg legszilárdabb elemeket, akik mélyére hatoltak az ideológiának s mintegy vérükbe szívták a szoc. erkölcs követelményeit, lássuk el határozott megbízásokkal. Ilyen megbízás lehet alkalmi, egy-egy kampányra szóló, s lehet állandó. Az eszmei alapokon beszervezett egyéneket természetesen ne készpénzzel honoráljuk, hanem kitüntetésekkel, emléklapokkal, előléptetéssel, fizetésemeléssel s más erkölcsi jellegű megtiszteléssel.

2. Kompromittáltságra épített B. Sokkal eredményesebb, mint a fenti módszer. Az alap és felépítmény elvét tartva szem előtt, kiválasztunk egy olyan egyént, akinek „flepnije” van, aki „pettyes”. Ilyen flepni, ha az illető valamikor „köpött” a burzsoá rendőrségen, továbbá, ha kis- vagy középnyilas volt, ha eltagadta, hogy nagyatyja X származású stb. A flepni az alap, erre építjük fel azután a B.-t. A felépítés kétféleképpen folyhat le: az egyik esetben a meggyőzés eszközével bírjuk rá a flepnist a szolgálatra, a másik esetben a megfelelő eszközökkel győzzük meg ugyanerről.

3. Lényegében a 2. pont alatt foglalt alapelvek szellemében járunk el akkor is, amikor internált vagy elítélt elemek között verbuválunk besúgókat. Ilyen esetben még kézenfekvőbb a flepni, s ezért a kiszemelt alany még valószínűbben meggyőzhető arról, hogy saját jól felfogott érdekében s hazája érdekében a legjobb amit tehet, ha besúgó lesz. A kiválasztott egyén esetleges makacskodása esetén kétféle elhajlástól óvakodjunk: jobb- és baloldali elhajlástól. Jobboldali elhajlásnak nevezhetjük azt az eljárást, ha a sikertelen B. után szabadlábra engedjük az illető egyént. Baloldali túlkapás viszont, ha agyonverjük, s ezáltal a további meggyőzést lehetetlenné tesszük.

Amint láthatjuk, a szocialista beszervezés teljességgel nélkülözi a pénzre építés burzsoá módszerét s ki tudja alakítani a besúgók egész hadseregét anélkül, hogy „a személyes méltóságot csereértékké” oldaná fel.

Kulák kocsmárosné, aki – a magyar népi mondás szerint – „másról beszél, amikor a bor árát kérdik tőle”. Vagyis mellébeszél. B. kettős szerepet játszik a jó vezető agitációs munkájában. 1. Ellenfeleivel folytatott vitáiban, mint Révai elvtárs szokta volt tenni, rámutat arra, hogy azok Bodóné módjára viselkednek. 2. Figyelembe véve azt a dialektikus tételt, hogy „ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz”, a jó vezető maga is él B. fegyverével, ha a helyzet megkívánja. Így például, ha a revizionisták azt kérdik, miért kellett annyi embert ártatlanul kivégezni, ezt feleljük: „A revizionisták tagadják a magyar nép nagy építési sikereit.” Ha azt kérdik, miért nincs hús, hangsúlyozzuk, hogy Amerikában verik a négereket stb.

Katonai kifejezés, amely a kommunista politika tudományába átkerülve, alapszóvá alakult. Van

1. Munka-, építő-, falazó-B. stb. (Lásd: MUNKAVERSENY)

2. Roham-B. Sztálin elvtárs így nevezte a Szovjetuniót és a népi demokratikus országokat, mint a nemzetközi szoc. rohambrigádjait, melyeknek „sikerei megkönnyítik a kapitalizmus jármában sínylődő népek helyzetét”. Mint Rákosi elvtárs büszkén kiemelte, Magyarország is roham-B. Tehát a magyar munkások is büszkék lehetnek arra, hogy építési sikereikkel megkönnyítették s az abszolút elnyomorodás ellenére elég tűrhetővé fejlesztették az amerikai, svéd, svájci stb. munkás helyzetét. Az elkövetkező ötéves tervekben minden reményük meglehet arra, hogy a saját helyzetüket is megkönnyítik, hiszen, amint Hruscsov elvtárs ezt nemrégiben bejelentette, a Szovjetunió nemsokára eléri az Egyesült Államokat az egy főre eső tej- és vajfogyasztásban stb.

3. Dekorációs-B. (Lásd: DEKORÁCIÓ)

4. Hangulat-B. A lelkesítés eszköze. Áll 15–20 jótorkú fiatalemberből, egy hangszóróból s egyéb elektromos felszerelésekből. Gyűléseket, ünnepi felvonulásokat enélkül ne rendezzünk. Valamikor, a kommunista párt tevékenységének kezdeti időszakában, a hangulat B.-ot nem ismerték, s így a párt az ösztönösségre kellett, hogy építsen, ami nem vezetett mindig eredményre. A hangulat-B. feltalálása teljesen felszámolja a véletlen szülte esetlegességeket, a tömegek esetleges kedvetlenségéből vagy fáradtságából adódó lelkesedéshiányokat. A 15 fiatalember hangszóróval felerősített „Éljen a párt” csatakiáltása egész kerületek passzivitását tudja ellensúlyozni a május elsejei felvonuláson, sőt magukban a felvonulókban is felébreszti a szunnyadva tomboló lelkesedést. Lehet, hogy nem minden felvonulóból tör majd ki a spontán odaadás érzelemnyilvánítása, de akik majd csak a hangszórót hallják, vagy a rádiót, azok meggyőződhetnek arról, hogy „dolgozó népünk túláradó örömmel tett hitet pártja s vezetője mellett”.

A hangulat-B.-ok határozott normák szerint dolgozzanak. Május elsejei iránynormák pl.: A békeharcban közepesen helytálló üzem jön – „Hosszas taps. Éljen a párt”; 150%-os élüzem jön – „Hosszantartó taps. Éljen Rákosi”; Rákosi elvtárs integet a tribünről – „Dörgő taps. Párt és Kádár (Rá-ko-si!) (Éljen Kádár elvtárs!); Katonák jönnek civil ÁVH-sokkal ölelkezve – „Éljen békénk őre! Meleg taps”; Rákosi elvtárs (Kádár elvtárs) felemel egy úttörő kislányt, aki a magyar nép odaadó szeretetét fejezi ki bölcs (hivatott) vezére (vezetője) iránt – „Szűnni nem akaró lelkes taps, amely viharos ünneplésbe megy át”, „Rákosi elvtárs felemelt ököllel köszönti Nagybudapest dolgozó népét” (Kádár elvtárs demokratikusan elvegyül a dolgozóknak álcázott civil ÁVH-sok között) Extázis. És így tovább!

5. Karhatalmi kiszálló B. 1956 telén s 1957 tavaszán kipróbált s fényesen bevált konszolidáló eszköz. A kívánt üzembe vagy faluba kirohan a B., s gumibottal, puskatussal, az ősi magyar jelszót, „Üsd, rúgd, nem apád!” ordítva (Lásd: NEMZETI HAGYOMÁNYOK) adminisztratív lépéseket tesz a sztrájkoló munkások, hőbörgő parasztok, diákok stb. lecsendesítésének terén. A falvakba éjjel kell kiszállni, s mindenekelőtt a tanítókat elintézni. A kiszálló brigádokat meg kell különböztetni az internálótáborokban rendszeresített fegyelmező B.-októl, azok parancsnokai ugyanis közönséges bűnözők legyenek, mert ők szenvedélyesebben tudják verni politikai fogolytársaikat. A karhatalmi B.-ok kapjanak kiszállási díjat!

Érdemes megjegyezni, hogy bár a karhatalmi kiszálló B.-ok rendszeresítése viszonylag még újkeletű, egyik kiváló pártos költőnket máris alkotásra ihlette. A felejthetetlen kiszállásoknak állít méltó emléket „Évvégi számvetés” című, az Élet és Irodalom 1958. jan.-i első számában közölt költeményében:

Igen, így volt, tél volt, s véres csatak folyt a B.-ok hőseiről, s nehéz volt, de szép. (Legalábbis ha jól értettük Fodor József elvtárs költeményét, amelyre azonban az ő esetében nincs mindig garancia.)

Révai József mondotta az MDP II. Kongresszusán: „Sokszor valamiféle különleges kiagyalt és elrontott nyelven beszélünk a néppel. Kialakulóban van nálunk valami különleges ’pártnyelv’, helyesebben: bürokrata tolvajnyelv, ami színtelen és szagtalan, nyakatekert és élettelen és ami eltaszítja tőlünk a tömegeket”. (Jegyzőkönyv 94. old. Szikra, 1951.)

Első pillantásra úgy tűnik, hogy Révai elvtárs megállapítása helyes és pártszerű. Vegyük csak elő azonban a marxi–lenini dialektika kincsestárát és fegyverét! Egy nagy ember szomorú eltévelyedésének példáját fogjuk magunk előtt látni.

1. Tény, hogy a pártfunkcionáriusok, pártlapok stb. nyelve egyöntetűre uniformizált, mesterkélt, szegényes és magyartalan. Egy vezércikk vagy beszámoló 15–20 alapvető formulára épül: „Vannak eredményeink, de nem hallgathatjuk el a fogyatékosságokat”, „hozzuk be az elmaradást”, „vigyük le a szempontokat” stb. Így beszél Révai elvtárs is, csak felcicomázza stílusát néhány irodalmi-történelmi példával, hasonlattal. Így beszél Rákosi elvtárs is, csak megfűszerezi szónoklatait néhány közmondással. Marosán elvtárs kivételével (Lásd: JAMPECEK SZIDALMAZÁSA) az egész párt egy nyelvet beszél. De vajon mitől alakul ki ez a beszédmodor? Talán bizony a jóisten erőszakolta a pártra? Révai elvtárs ezt a kérdést nem teszi fel. Dehát minek nevezzük azt a módszert, amikor valaki az okok és összefüggések feltárása nélkül akar megoldani egy problémát? Idealista-metafizikus módszernek nevezzük. Mondhatjuk-e, hogy Révai elvtárs elkerülte ezt a módszert? Nem, nem mondhatjuk. Révai elvtárs ebben a kérdésben belesüllyedt a metafizika lápjába.

2. Marx azt tanítja, hogy a „nyelv a gondolat közvetlen valósága”. Ehhez Sztálin elvtárs hozzáteszi: „A gondolatok realitása a nyelvben nyilvánul meg”, s aki „elszakítja a gondolkodást a nyelvtől – az idealizmus mocsarába süpped”. (Sz. Marxizmus és nyelvtudomány. Szikra, 1950; 36. old.) Ha tehát abból indulunk ki, hogy a nyelv a gondolat megnyilvánulása, akkor világosan láthatjuk, hogy az ún. funkcionárius nyelv a funkcionáriusok gondolkodásának kifejezése, megnyilvánulása, terméke. A pártban egy eszme van, közös a világnézet, tehát minden gondolat, amely eltér a pártvonaltól, káros és üldözendő – így teljesen egységes gondolkodás alakul ki. Egységes gondolkodás pedig = egységes nyelv. Révai elvtárs elszakítja a gondolkodást a nyelvtől, s ezért ebben a kérdésben belesüllyed az idealizmus mocsarába.

3. Kik azok, akik elszakítják a gondolkodást a nyelvtől? Amint erre Sztálin elvtárs rámutatott, a marrista nyelvészek teszik ezt. Révai elvtárs tehát belesüllyed a marrizmus mocsarába. (Lásd: MARR)

4. Tegyük fel: Révai elvtárs azt válaszolná, hogy ő is tudja a nyelv és gondolkodás összefüggésének dialektikáját. Ám legyen! Így még súlyosabb ügyről van szó! Révai elvtárs nemcsak a funkcionáriusnyelv ellen lépett fel, hanem a funkcionáriusok gondolkodása ellen is, vagyis a párt ellen, amely ezt a gondolkodást megteremti. Ez esetben viszont Révai elvtárs még szörnyűbbe süppedt: a pártellenes revizionizmus mocsarába.

5. De menjünk tovább: aki azt támadja, hogy a pártban uniformizálják a gondolkodást, aki azt kifogásolja, hogy minden párttagnak ugyanaz és ugyanolyan szava van a problémákra, mint a párt vezetőinek – az lényegében felújítja a trockista-buhariniánus kétkulacsosok diverzáns rágalmát a párt elfajulásáról. Révai elvtárs tehát ebben a kérdésben belesüllyed a trockista-buhariniánus kétkulacsosság bűzhödt mocsarába.

6. Hatoljunk még mélyebbre: Az egységes és uniformizált pártnyelv szókincse csak töredéke a nemzeti nyelvnek, grammatikája is egyszerűbb s főleg nincsenek szabályai, tetszés szerint lehet irányt venni szabad alakítására stb. Vagyis könnyebben és gyorsabban megtanulható. Vagyis ezen a nyelven hamarabb lehet megtanulni szónokolni, cikket írni stb. Vagyis szónokok és publicisták lehetnek ezen a nyelven olyan funkcionáriusok is, akik, ha a kossuthi publicisztika nyelvi mértékét alkalmaznánk, soha nem nyithatnák ki a szájukat, s a magyar kommunisták pártja átalakulhatna karthauzi barátok néma kolostorává, ahol legfeljebb csak Révai elvtárs egy-egy sóhaja törhetné meg a csendet, az is csak egyszer egy esztendőben. Íme, idejutnánk, ha Kádár, Kiss, Apró stb. elvtársaknak is meg kellene tanulniuk a nemzeti nyelvet, s nem beszélhetnének helyette funkcionáriusul. A „bürokrata” pártnyelv üldözése elsősorban éppen a párt proletármagvát sújtaná, alapjaiban ásná alá a párt káderpolitikáját. Révai elvtársból tehát az arisztokrata beállítottságú burzsoá csemete gőgje ütközött ki, amikor elkezdte a pártnyelv elleni harcot: azoknak a burzsoá demokratáknak a mocsarába süllyedt, akik kétségbe vonják a munkásosztály vezető szerepét.

7. De ne álljunk meg itt! Tegyük fel, hogy Révai elvtárs önkritikát gyakorol (most, hogy már nem PB-tag, a pártgyakorlat ezt megkönnyítené számára). S azt mondaná: én nem akartam elhajolni, csak azt szerettem volna, ha jobban kiépítjük kapcsolatainkat a tömegekhez, amelyek nem értik ezt a bürokrata pártnyelvet. Ám legyen: a kapcsolatok fontosak. De hogyan érjük ezt el? Úgy, hogy a párt, az élcsapat, az élenjáró lezuhan a pártonkívüli tömegek színvonalára, a tömegek uszályába kerül, vagy pedig úgy, hogy a tömegeket a maga képére formálja, a maga színvonalára emeli? A válasz nem lehet kétséges és az sem, hogy Révai elvtárs belesüllyedt az ösztönösség mocsarába és a tömegek uszályába.

8. S most végül ne riadjunk vissza a legsúlyosabbtól sem: ne álljunk meg félúton, nevezzük nevén a gyereket, s öntsünk tiszta vizet a poharába. Amikor Révai József megrágalmazza a funkcionárius nyelvet, valójában az ún. nemzeti nyelvet propagálja, vagyis a nemzeti nyelvet akarja fejleszteni. De mire tanít a marxizmus–leninizmus? Arra, hogy a szocializmus világméretű győzelme után „kezdenek majd elhalni a nemzeti különbségek és nyelvek… átengedik helyüket egy közös világnyelvnek”. (Sztálin, 11. köt. 380. old.) Na már most, ismeretes az is, hogy Sztálin elvtárs, egyik Trockijjal folytatott vitájában megállapította, hogy nem kell 30–50 év ahhoz, hogy a proletárforradalom Nyugaton is győzzön: „ezt az időt legalábbis felére kell csökkenteni, ha a nyugati proletárforradalom valóságos perspektíváját tartjuk szem előtt”. (Sz. 9. köt. 46. old.) Legalábbis fele: ez kevesebb, mint 15–25 év. Sztálin elvtárs 1926-ban tette meg ezt a lánglelkű jóslatát. Révai József 1952-ben indította meg a nemzeti nyelv fejlesztése érdekében kezdeményezett bürokrata nyelv elleni kampányát! 1952-ben, amikor már mindenképpen lejárt az a határidő, amelyet a kapitalista Nyugat kapott Sztálin elvtárstól! Amikor már beléptünk abba az időszakba, amelyet a szocializmusnak az egész világon való felépülése jellemez! Amikor nemsokára már el kellene kezdődnie a nemzeti nyelvek elhalásának! Ezt az időpontot választotta ki Révai József arra, hogy a pártnyelvvel szemben előnyben részesítse az ún. nemzeti nyelvet! Ez mindennél ékesebben beszél.

Nem akarom most azt a kérdést bolygatni, hogy melyik nyelv válik majd a világnyelvvé. Egy biztos: nem a magyar nyelv, sokkal inkább olyan népé, amelynek fontosabb szerepe van a világszocializmus fejlődésében. S nem lehet kétséges, hogy ez a világnyelv – éppen, mert a kommunizmus gondolkodásának lesz a megnyilvánulása – közelebb fog állni a Révai József által pocskondiázott funkcionárius nyelvhez, mint a kihalásra ítélt magyar nyelvhez. Ez a lényeg.

Bármilyen rosszul is esik nekünk, de ki kell mondanunk: amikor Révai József előtérbe tolta a magyar nemzeti nyelvet, valójában fülig belesüllyedt a burzsoá nacionalizmusnak nem is mocsarába, hanem rothadt posványába. Íme, ide vezetett a bürokrata pártnyelv elleni meggondolatlan kirohanás: az idealista-metafizikus-marrista-revizionista-trockista-buhariniánus-burzsoá ösztönösség s főleg nacionalizmus mákonyába! Íme, ide vezet, ha egy különben érdemes pártvezető eredetieskedni akar, s olyan kampányokba kezd, amilyenekhez hasonlókba Sztálin, Rákosi vagy Kádár elvtársak sohasem kezdtek. Csak egy is a felsorolt elhajlások közül elegendő volna a halálbüntetéshez, vagy legalábbis a 15 év kényszermunkához, ha nem Révai elvtársról lenne szó, s ha nem tette volna jóvá bal-, illetve jobblépését azzal, hogy hamar abbahagyta a bürokrata pártnyelv elleni ostoba kampányt. Így ez a hiba megmaradt véletlen kisiklásnak. Azóta az MDP, illetve az MSzMP tántoríthatatlanul halad a marxizmus–leninizmus helyes vonalán a pártnyelv kérdésében is, sőt ennek a nyelvnek olyan mesterei támadtak, mint Kádár elvtárs, aki végérvényesen kimunkálta e nyelv ritmikáját, sajátos hangsúlyozását is, amely oly előnyösen különbözik a nemzeti nyelv konzervatív ritmikájától. Az MSzMP a pártnyelv fejlesztésével is – mint munkája egyéb terén – közelebb hozza azt a napot, amikor a magyar nemzet és nyelv elhalása végre befejeződik.

A nyomdatermékek hatósági felülvizsgálása, ellenőrzése. A hírhedt buja zsarnok, VI. Sándor pápa vezette be először. Azóta a szabad gondolattól rettegő, elnyomó kormányok C.-val védik magukat az ellenzéki sajtó és irodalom támadásai elől. A C. szégyenteljes lealázása az embernek, a szabadságjogok sárbatiprása stb. A kultúra legjobbjai szüntelen harcoltak az ellen, hogy egy elnyomó hatalom pribékjei szabják meg, milyen gondolatuk, eszméjük közölhető embertársaikkal (Magyarországon: Kölcsey, Eötvös, Kossuth, Petőfi, Vörösmarty stb.). De nem érhettek célt, s ezért az ellenzéki írók az eddigi történelem során nem egyszer csak komoly nehézségek árán tudták megjelentetni műveiket.

A C. átkos uralmának a kommunisták vetettek véget: a szovjet rendszer – a világon először – teljessé tette a sajtószabadságot s megszüntette a C.-t, annak minden formájában. A megoldás egyszerű: megszüntettük magát a C. iránti szükségletet, azzal, hogy lapokat, és könyveket csak a kormányzó párt, illetve állam szervei, emberei adhatnak ki! Az pedig nyilvánvaló, hogy a kormánynak nincs mit félnie a saját lapjaitól, embereitől. Kolumbusz tojása!

Megjegyzendő, hogy egyes szoc. országokban mindezek ellenére van C. Így pl. a dicsőséges Román Népköztársaságban. Nyilvánvaló, hogy ez a szoc. sajátos romániai útjának problematikájával függ össze (Lásd: NEMZETI SAJÁTOSSÁGOK). Magától értetődő, hogy a román C. elvileg más jellegű, mint a régi rendőrállamokban, s csak formális jelentőségű, ennélfogva nem is csorbíthatja a sajtószabadságot. Ezt mutatják a vitathatatlan tények: 1. még egyetlen mai román író sem tiltakozott a C. ellen, mint mondjuk annak idején Bălcescu tette; 2. Mindenki elismeri, hogy a román írók és újságírók ugyanolyan szabadon fejthetik ki gondolataikat, mint szovjet vagy magyar kollégáik hazájukban, ahol pedig még formális C. sincs (Lásd még: ELKOBZÁS, IRODALOMPOLITIKA, SAJTÓSZABADSÁG).

Történelmi kategória, amely csak a szocializmus viszonyai között bontakozik ki teljes fényében, hasonlóan a BARÁTSÁG-hoz. A jó pártvezető szeresse családját és olyan titkárnőt tartson, aki a kommunista erkölcs mintája (Lásd: ETIKA, VÁLÓPER, ZABIGYEREK). A szovjet és a magyar törvények éberen őrködnek a családi élet morális színvonala, a család egysége felett. A családot könnyelműen felbontani nem szabad. Korunk élveteg és kéjenc burzsoája aszerint házasodik és válik, hogy mikor érzi magát „szerelmesnek” illetve „kiábrándultnak”, a szoc. embere viszont mindennél előbbre valónak tartja a családi élet egységének, a szoc. gyermeknevelés (Lásd: GYERMEKNEMZÉS, MAKARENKO) e bázisának óvását.

A házasságot általában akkor kell felbontani, ha a felek egyike pártellenes posványba, s onnan javítótáborba, vagy nevelő börtönbe, esetleg a kivégző osztag elé kerül. Ha a szabadon maradt fél makacsul ragaszkodik férjéhez (hitveséhez) s a szerelem jogára s más efféle kispolgári tévelygésekre hivatkozik, módot kell neki adni arra, hogy férje (hitvese) után mehessen (Lásd: RAJKNÉ).

A szovjet tudomány zsenije, Liszenko, szétzúzta az imperialista kémbiológia hírhedt morganista örökléstanát, mindazonáltal a biztonság kedvéért (pestiesen: für alle Fälle) az árulók és kémek gyerekeit el kell választani családjuktól és különleges intézetekben Cs.-nek kell alávetni. Így elkerülhetjük, hogy az áruló nézetek az ártatlan utódban is gyökeret verjenek. Magyarországon ezt a módszert olyan sikerrel alkalmazták, hogy a szülők rehabilitálása után egyes gyerekeket meg sem lehetett találni, olyan kicsire csökkentek.

Képtelen vallásos dogma, amely szerint a pápa s személyében maga az egyház hitbéli dolgokban csalhatatlan. A polgári felvilágosítók a józan ész nevében egyetlen ökölcsapással szétzúzták a klerikálisok önhitt mákonyát, ugyanakkor maguk is elkövették azt a hibát, hogy a filozófiai fejlődést önmagukkal befejezettnek tekintették (Lásd: HEGEL, ABSZOLÚT SZELLEM). A klerikálisok és a polgári felvilágosítók csalhatatlansági rögeszméjét találóan megvilágítja az a vicc, mely szerint egy elmegyógyintézet igazgatója látogatójának így mutat be egy bolondot: „Ez a legőrültebb, azt hiszi magáról, hogy ő Napóleon… Pedig Napóleon én vagyok…” A klerikális sötétség baglyaival és a polgári filozófia önhittjeivel szemben ki kell mondanunk, hogy egyedül a marxizmus–leninizmus fegyvertára, melyet Sztálin elvtárs alkotott meg, képes a valóság igazi és teljes megismerésére. Egyedül ez a tan képes felismerni „nemcsak azt, ami történik a jelenben, hanem azt is, hogyan és minek kell történnie a jövőben”. (SzKP/b története, rövid tanfolyam).

A tudományos előrelátás ilyen csalhatatlan zsenije volt Lenin és Sztálin elvtárs. Utóbbiról halála után kiderült, hogy némely kérdésben tévedett (Lásd: PARASZTKÉRDÉS, ELLENSÉG ELLENI HARC, MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉRTÉKELÉSE, SZOVJET-NÉMET MEGNEMTÁMADÁSI SZERZŐDÉS, OSZTÁLYHARC ÉLEZŐDÉSÉNEK TANA, ELLENTMONDÁSOK KEZELÉSE, SZOCIALISTA KÖZGAZDASÁG PROBLÉMÁI, NYELVTUDOMÁNY, HRUSCSOV ÉLETBEN HAGYÁSA). Mindebből azonban nem volna helyes arra a következtetésre jutni, hogy a pápák csalhatatlanabbak.

Latin mondás, amely szerint a halottakról ne mondjunk semmit, ha nem jót. Vagyis addig szidjuk az embereket, amíg élnek. Kétezer éven át tartotta magát ez a dőre elmeszülemény, míg a kommunista reálpolitika félre nem hajította a haladás útjából. A kom. reálpolitika szerint bizonyos esetekben, vezető emberek esetében éppen fordítva áll a dolog: amíg élnek, magunk és a pártegység érdekében hunyjunk szemet fogyatékosságaik felett, haláluk után majd szabadon pocskondiázhatjuk őket (Lásd: BÍRÁLAT, HRUSCSOV, HUSZADIK KONGRESSZUS stb.).

Filiszteus származású, izraelita nő, aki érdekes közéleti szerepet vállalt az ókorban. Volt ugyanis akkoriban egy legyőzhetetlen erejű, szintén izr. férfiú, bizonyos Sámson, aki puszta kézzel tépte szét az oroszlánokat, s sok borsot tört a filiszteusok orra alá. A filiszteusok végül is beszervezték D.-t s ráállították Sámsonra. D. szerelmi álomba ringatta őt, minekelőtte kicsalta belőle titkát, azt ugyanis, hogy ereje a hajában rejlik. A filiszteusok ezután levágták Sámson haját, megvakították, s immár könnyűszerrel rabszolgamunkára fogták. A történet cselekménye méltó a barbár ókorhoz, mindazonáltal van bizonyos racionális magva, amelyen érdemes elgondolkodni. A jó vezető tartsa mindig szem előtt D. példáját, s ezért 1. kellő éberséget tanúsítson még a szerelmi ágyban is; 2. ellenfelei megfigyeltetésénél s általában a belügyi munkában tulajdonítson kellő fontosságot a képzett s odaadó D.-knak, úgy, amint az pl. a rajkista–titoista összeesküvők leleplezésénél történt. Külföldi vendégek megfigyelésénél rendszerint tolmács-Delilákat alkalmazzunk.

A delilai módszernek általánosabb, szinte jelképes érvénye is van a dialektikus politikában. Erős ellenfeleinktől úgy szabaduljunk meg, hogy ígéretekkel, tetszetős jelszavakkal egy időre elkábítjuk őket, hogy a kellő pillanatban azután levághassuk a hajukat, fejükkel együtt (Lásd még: ÍGÉRETEK, JELSZAVAK, NÉPFRONTPOLITIKA, SZOCIÁLDEMOKRÁCIA stb.). Az is lehet, hogy a fej levágására már nem kerül sor, mert – mondjuk például – a delilai álomba ringatott volt kisgazda vezető őszinte hívünkké válik. (Nem tévesztendő össze a delíriumos álommal. Lásd: DOBI.)

Állandó készenléti állapot arra, hogy másokat megfigyeljünk, feljelentsünk, kivégeztessünk. A jó vezető alaptulajdonsága. Őszintén el kell ismerni, hogy tökéletesen nem sajátítható el, az É. olyan cél, mint az abszolút megismerés, amelyhez egyre közelebb kerülünk, de amelyet sohasem érünk el. Elgondolkodtató példa, hogy Sztálin elvtárs, aki kétségtelenül a legéberebb vezető volt, s aki tudományos alapokra helyezte az É.-et, s aki É.-ből az egész lenini politikai bizottságot kiirtotta – ez a Sztálin nem vette észre, hogy jobb keze, Berija, negyven éven át a nemzetközi imperializmus ügynöke, közönséges burzsoá korcs volt! (Lásd: BURZSOÁ KORCS.) S noha É.-ből hatalmas titkosrendőri apparátust alkotott, ezeknek vezetői mindig a nemzetközi imperializmus ügynökeiként lepleztettek le! (Jagoda, Jezsov, Abakumov, Szerov.¹) S Rákosi elvtársunk! Aki É. dolgában is Sztálin elvtárs legjobb magyarországi tanítványa volt, nem tudta megakadályozni, hogy az elhárítás szempontjából oly fontos belügyminiszteri, ÁVH-főnöki és rendőrfőkapitányi poszton ne az ellenség ügynökei adják egymásnak a stafétabotot! (Rajk, Kádár, Zöld Sándor, Péter Gábor, Kopácsi.)

És a nemzetközi munkásmozgalom? A második világháború előtt, Sztálin elvtárs irányításával felszámoltuk a magyar, a lengyel, a finn, a német, a jugoszláv párt stb. vezetőségének óriási többségét s íme, a maradékból még mindég mennyi kém és ügynök került ki: Rajk, Slánsky, Svermova, Anna Pauker, Vasile Luca, Clementis, Koczi Dzodze, Kosztov és sokszáz társuk! Vagy mit mondjunk a híres ÁVH-ról, amelynek börtöneiben nem egy embert vertek agyon, s amelynek tízezres besúgó hálózata volt, s mégsem orrontotta meg, hogy a szeme láttára készítik elő a magyar ellenforradalmat a Wall-Street ügynökei?!

Mindebből persze nem az következik, hogy az É. tulajdonképpen meg sem valósítható s az ébertelenséget el kell nézni. A vezető elvtársaknak valóban nem lehet felróni s eddig nem is róttuk fel, hogy orruk előtt nyüzsögtek a külföldi kémek anélkül, hogy erre felfigyeltek volna. Ezek az ügynökök, sokszor 20–30 évig oly hihetetlenül ügyesen álcázták magukat (Lásd: AKNAMUNKA, ÁLCA), hogy a vezető elvtársakat nem volna igazságos ezért megvádolni. Sokkal inkább felelősek azok az egyszerű párttagok, akik nem érintkeztek nap mint nap az árulókkal, nem szokták meg vonásaikat, s ezért, amikor időnként látták őket, inkább észrevehették volna rajtuk az álcázás jegyeit. Ezért az egyszerű tagok nevelése érdekében időnként tartsunk íróasztal-razziákat (fiókban hagyott hivatalos írásokért járó büntetés: megrovás, kizárás, internálás stb.), rendezzünk éberségi kampányokat, írassunk brosurákat, ostorozzuk az ébertelenséget (Lásd : SZÁJTÁTISÁG).

Az É.-i állapot akkor közelíti meg az optimálist, ha az emberek kétszer is meggondolják, amíg bírálni mernek, nehogy szavaikat félreértsék (Lásd: ELLENSÉG HANGJA), ha nem mernek hibázni, nehogy kiderüljön, hogy hibáik mögött az ellenség áll (ELLENSÉG KEZE), ha mindenki mindenkit figyel, gondolkodás nélkül végrehajtja az utasításokat (FEGYELEM), ha mindenki mindig a hivatalos véleményt osztja (Lásd: ERKÖLCSI-POLITlKAI EGYSÉG).

A jó vezető elsőrendű tulajdonsága és következménye az É. Mivel az árulók és kémek főleg a vezetésbe furakodnak be (Lásd: KOLLEKTÍV BÖLCSESSÉG), s ott mintaszerű kommunistáknak álcázzák magukat, rendszerint csak a halálos ítélet után derül ki, hogy kire kellett volna ébernek lenni (V. ö.: SZÁJTÁTISÁG), majd a rehabilitáció után világosodik meg, hogy mégis mást kellett volna éber szemmel figyelni.

E bonyolultan önellentmondásos helyzetben az cselekszik helyesen, aki hajthatatlanul éber minden beosztottjával, vezető társával szemben. A legfelsőbb vezetők önmegfigyelése és kollektív önellenőrzése természetesen magukra az érintettekre és főleg az első (fő) titkárra tartozik. A bolsevik É. terjedjen ki minden apróságra: gyanús a hanyag, mert a lazaságot terjeszti maga körül, még gyanúsabb a túl szorgalmas, mert nyilván leplez valamit, gyanús a fecsegő, a jól értesült, de nem mentesülhet a gyanú alól a hallgatag sem, aki így vigyáz, nehogy elárulja magát. Figyeld azt, akinek külföldi rokona van, az ilyen elsőrendű kémanyag, de tartsd szemmel azt is, kinek nincs sem rokona, sem ismerőse, az ilyen magányos könnyen beszervezhető. Aki iszik, talán az ellenség pénzét költi, aki aszkéta, valamiért fél berúgni, a hízelgő esetleg kém, a bíráló majdnem bizonyosan ügynök, a testvéred is lehet diverzáns, de az apád és fiad még inkább. A legjobb, ha saját magadra is árgus szemekkel nézel: sohasem tudhatod, mikor bújik beléd az ellenség szőrös keze. Éberség tehát és megint éberség! Sajnos sohasem lehetsz elég éber ahhoz, hogy meg ne lepődj a legközelebbi rehabilitációnál.

Az embereket egyéni érdekek mozgatják: szeretnének jólétben élni, szívesen félreteszik ellenfeleiket az útból, általában nincs ínyükre, ha meg kell halni stb. Az osztálytársadalmakban megszámlálhatatlan egyéni érdek keresztezi, űzi, hajszolja egymást, s így alakul ki a „homo homini lupus”, „ember embernek farkasa” jelszóval találóan jellemzett társadalom: a nagy hal egyéni érdeke felfalja a kis hal egyéni érdekét. E téren is csak a szovjet rendszer hozott döntő fordulatot. A marxizmus–leninizmus tanítása szerint, amint ezt Lenin számtalanszor hangsúlyozta, politikánkban az érdekre kell építeni, egyénileg érdekeltté kell tenni a dolgozókat a szoc. építésben. Az egyéni érdekeltség elvéből fakad a jelszó: termelj többet, jobban élsz stb. Mindazonáltal világosan kell látnunk, hogy az E. elvét sem lehet mechanisztikusan alkalmazni. Erről a továbbiakban az EGYENLŐSDI, MAGAZIN, ÉLETSZÍNVONAL címszónál lesz szó, itt a problémának csupán egy mozzanatát ragadja ki a szerző.

Azt ugyanis, hogy az egyéni érdekre csak azon esetben építhetünk, ha ezt az érdeket alárendeljük a párt érdekeinek. Csakis ezt nevezhetjük az egyéni érdekeltség elve pártos felfogásának, minden egyéb nézetet objektivista tévelygésnek kell minősítenünk. Joggal jegyzi meg Liu-Sao Csi elvtárs, a kínai nép lánglelkű teoretikusa, „Hogyan legyünk jó kommunisták” című magávalragadó művében: „A marxizmus–leninizmus elvei szerint az egyéni érdeket alá lehet rendelni a párt érdekeinek, a részérdekeket az egész érdekeinek, az időleges érdekeket a maradandó érdekeknek, egy nemzet érdekeit a világ egésze érdekeinek.” (N. 1957. nov. 21.)

Fejtsük fel e tömör gondolat vásznát. Világos például, hogy minden munkás külön-külön szeretne több és jobb ruhát, ennivalót szerezni magának stb. Ez az ő egyéni érdekük. Az is kétségtelen viszont, hogy a pártnak is vannak érdekei: az, hogy legyen pénz a vezetők megfelelő élet- és munkafeltételeinek biztosítására, személyük és az államrend őrzésére, a hadsereg és az ÁVH táplálására, az államapparátusra, az életszínvonal-agitációra és így tovább. Na már most, mi érvényesüljön? A dolgozók egyéni érdeke, vagy a párt érdeke? A válasz a fentiek után nem is lehet kétséges. Azt jelenti-e ez, hogy az egyéni érdekeltség elvét félredobhatjuk? Nem, semmi esetre sem. Az elv továbbra is megmarad s döntő szerepet játszik agitációnkban, enélkül elő sem tudnánk teremteni azokat az anyagi javakat, amelyek az egyéni érdekeknél fontosabb pártérdekek kielégítésére szolgálnak. Vagyis az elv érvényesül, de dialektikusan, azaz segíti az egyéni érdekeknek a pártérdekekbe való átfolyását.

De fejtsük tovább Liu elvtárs gondolatainak szövetét. Látnunk kell, hogy az egyéni érdek pártos felfogásának elve nélkül egész szocialista törvényességünk kátyuba kerülne. Valahányszor egy-egy pert kellene szerveznünk, mindig szembetalálnánk magunkat a ringy-rongy egyéni érdekeket becézgető kispolgári önzéssel. Ezért a pártmunka s állami élet alapja: megtanítani mindenkit arra, hogy egyéni érdekeit rendelje alá a párt érdekének. Ha ezt elérjük, a fenti esetben is könnyebben vívjuk ki a sikert, hiszen feladatunk csupán annyi marad, hogy az ingadozó és gyáva önzéstől megtisztított vádlottak előtt kellően megvilágítsuk a párt érdekeit. „A párt érdeke kívánja” – ez az a varázsszó, amelyre Rajk elvtársék vállalták azt a megtisztelő feladatot, hogy az imperializmus kémeiként leleplezzék Tito elvetemült bandáját: röpke életük időleges és részérdeke helyett a párt maradandó és egész érdekét tartották szem előtt a többi élenjáró per szereplői is. Az egyéni érdekeltség elvét természetesen itt sem szabad teljesen kiküszöbölni. A Rajk-per szereplőinek például nemcsak azt magyaráztuk meg, hogy mi a párt érdeke, hanem arra is rámutattunk, hogy ez egybeesik egyéni érdekeikkel is, amennyiben perbeli jó szereplésük esetén csak papíroskivégzés lesz, s őket titokban kivisszük s a szükséges időig a Krímben tartjuk. Az egyéni érdekeltségre tehát ez esetben is messzemenően építettünk. Más lapra tartozik, hogy a párt érdeke mégis megkívánta a szereplők valóságos kivégzését, s így adott szavunkat ezúttal is dialektikusan kellett megtartanunk (Lásd: ADOTT SZÓ). De ez már legfeljebb csak abból a szempontból érdekes, hogy rávilágít Rajk elvtársék fogyatékosságaira, arra ugyanis, hogy noha kommunista áldozatkészségből jelesre vizsgáztak, elméleti téren még pótolnivalóik lettek volna, hiszen még olyan alapfogalmakkal sem voltak tisztában, mint az adott szó dialektikája, az egyéni érdek pártos felfogása stb.

Íme, egyéni érdek és pártérdek dialektikája, amely feloldja a burzsoá társadalmak szégyenletes antagonisztikus érdekellentéteit s megdönti a homo homini lupus barbárkapitalista törvényét!

A jágói képpel vigyorgó, örök ellenvetésre kész revizionista kútmérgezők minderre azt merészelhetik demagóg módon felvetni, hogy mi történhetik az esetben, ha, mint Sztálin életének utolsó két évtizedében, a személyi kultusz következtében megszűnik a pártdemokrácia, egyéni vezetés áll elő stb? Ilyenkor a vezető egyéni érdeke elnyomja a párt érdekét, s benne a vezetettek egyéni érdekét. Vagyis aki egyéni érdekét alá akarja vetni a párt érdekének, az valójában egy másik egyén érdekének veti alá a magáét? Szánalmas logika átlátszó bakugrása ez a kérdés, amely nem is méltó a válaszra.

Dialektikus fogalom. A szovjet Filozófiai Lexikon meghatározása szerint: „Minden tárgy, minden jelenség az ellentétek egysége, ellentétes oldalakat rejt magában. Az ellentétek belsőleg kölcsönösen összefüggnek és ugyanakkor mégis kizárják, tagadják egymást…” Sokféle E. van, úgymint:

1. Szavak és tettek E.-e. A szavaknak és tetteknek olyan viszonya, amelyben kölcsönösen összefüggnek, mégis kizárják, tagadják egymást. Van a szavaknak és tetteknek olyan egysége is, amelyben megfelelnek egymásnak, egyeznek, harmóniában vannak, de ez nem dialektikus E., mert hiszen a dialektikus E. az ellentétek E.-e. Ezért nagy hibát követ el az a kommunista vezető, aki metafizikusan fogja fel a szavak és tettek E.-ét. Hála kádereink filozófiai képzettségének, ilyesmi nemigen adódik.

A szavak és tettek E.-ének dialektikája néha problémát okoz a filozófiailag iskolázatlanabb embereknek, akik megütköznek azon, hogy miért vannak a vezetők szavai ellentétben tetteikkel vagy fordítva. Ezért – noha szerény művem főleg a vezetők iskoláztatását tűzi ki céljául –, az egyszerű párttagok és pártonkívüli olvasók kedvéért, továbbá a vezetők és a nép közti bizalmon alapuló kapcsolatok fokozott erősítéséért, mutatóba idézek néhány példát, mintegy kulcsot adva nagy vezetőink beszédeihez.

„Pártunk soha nem volt olyan egységes, mint éppen most” = A vezetők megint tépik egymást, valaki rövidesen fejre áll.

„Minden erőfeszítést megteszünk az életszínvonal további erőteljes növelése érdekében” = Az életszínvonal csak keveset fog süllyedni.

„Vannak még hibák és fogyatékosságok, de az a döntő, hogy eredményeink túlnyomóak” = Azért tényleg lehetnek eredmények is.

„Pártunk szavára építeni lehet, mint a kősziklára” = Valami nagy hazugság fog hamarosan kiderülni.

A vezetés művészetének megsértése. „A vezetés művészete – tanítja Sztálin elvtárs – komoly dolog. Nem szabad hátramaradni sem, de nem szabad előreszaladni sem…” Így például a párttörténet szerint előreszaladás volt 1929-ben az, hogy egyesek a SZU-ban erőszakkal kollektivizáltak, kommunákat szerveztek, megsértették az önkéntességet. Sztálin elvtárs „Akiknek a siker a fejükbe szállt” című cikkében megbírálta ezeket az előreszaladókat. Tulajdonképpen kétféle E. van, baloldali és jobboldali. A fenti eset a baloldali E.-ra példa. Nem súlyos elhajlás, hiszen a hiba csak abban állt, hogy néhány hónappal vagy évvel hamarabb csinálták azt, amit a párt néhány hónappal vagy évvel később akart.

Az E. elvének és tanának nagy taktikai jelentősége van. Ha például a párt elkezd valamilyen akciót s mindjárt az elején kiderül, hogy az akció nem fog sikerülni, le kell állni s úgy kell csinálni, mintha tulajdonképpen nem is a párt vezetése kezdeményezte volna az egészet, hanem néhány „előreszaladó”. Ilyenkor meg kell büntetni néhány „helyi forrófejűt” s kész. A PÁRT tisztán került ki a slamasztikából. Ha az illető belátja, hogy ő tulajdonképpen a PÁRTÉRT szenved s ezt fegyelmezetten vállalja, később újra elő lehet léptetni s fátyol kerül a múltra. Ha viszont az előreszaladó fennhéjázó, individualista-anarchista módon elkezdi hánytorgatni, hogy ő fentről kapta az utasításokat, akkor nyilvánvaló, hogy nem egyszerű forrófejűségről van szó, hanem pártellenes bűntettről. Ilyenkor azután másképpen kell eljárni (lásd: ÁLCA, AKNAMUNKA, ELLENSÉG stb.).

Elvileg más jellegű a jobboldali E. Ez abban áll, hogy valaki hamarabb bírálja meg a párt valamilyen hibáját, mint ezt maga a párt vezetése teszi. Így például a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldali újságírók már 1954 végén kezdték követelni a Rajk-ügy tisztázását, holott akkor Rajk hivatalosan még kém és áruló volt. Itt szembetűnően látszik, hogy a jobboldali E. már csírájában ellenséges dolog, már a szándék is eleve pártellenes ilyen esetben.

A nemzetközi kommunista mozgalom története szemléltetően bizonyítja, hogy a jobboldali előreszaladás a pártonbelüli ellenség kedvelt fegyvere. Svermova példáján már láttuk, hogy ez az elvetemült burzsoá ügynök éppen azzal leplezte le magát, hogy már 1950-ben bírálta Sztálin személyi kultuszát, holott azt csak 1953 után volt szabad bírálni, kezdettől fogva ellenezte a Kominform Tito-ellenes határozatát, noha azt csak néhány éve szabad kifogásolni és így tovább. Más példa: Pierre Hervé, aki valamikor a francia ellenállási mozgalom egyik vezetője volt, 1955-re már odáig süllyedt, hogy kétségbevonta, hogy a szocializmushoz csak polgárháború és forradalom révén lehet eljutni stb. Itt is súlyos előreszaladásról van szó, hiszen a Pierre Hervé által fejtegetett nézeteket az SZKP csak egy év múlva, a XX. kongresszuson adta elő, a marxizmus–leninizmus világraszóló továbbfejlesztéseként. Sajnos, mivel Franciaországban még a burzsoá látszatdemokrácia dühöng s a párt nincs még hatalmon, Hervé nem részesülhetett abban a méltó büntetésben, amit például Svermova kapott, meg kellett elégedni kizáratásával.

Görög szó, a. m. jelző. Az emberek régtől fogva (már a homéroszi énekek is ezt tanúsítják) szeretik díszítő E.-okkal felruházni vezetőiket. Pl. a katolikus hívők így szólítják meg képzelt Jézusukat: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, ki a mélységeket szemléled és a kerubok felett trónolsz, Dávid fia, elefántcsonttorony, seregek istene, ki karddal jössz, hogy uralkodjál, béke olajága, ki kibékíted a nemzeteket” és így tovább és így tovább. A katolicizmusból került át az E.-ok használata a világi uralkodásba. Így pl. a hírhedt habsburgi I. Ferencet, a Szent Szövetség jellegzetes figuráját így volt szokás titulálni: „Apostoli Felség, édes hazánknak valódi Atyja, egész Európának megbékéltető Angyala” stb.

A burzsoá demokráciában nincs számottevő szerepe a díszítő E.-oknak, a szocializmusban viszont annál inkább. Természetesen elvileg egészen más jellegű e szerep, mint a feudo-katholikus reakció idején. A jó vezető egyik alapvető feladata, hogy kiismerje magát a szocialista epithetonikában s annak segédtudományaiban. Az elemzés megkönnyítése érdekében lássunk előbb példát a szocialista epithetonikára. Legalkalmasabb lesz, ha felsorolunk néhányat azokból a díszítő jelzőkből, amelyeket Sztálin elvtárs kapott az SZKP XIX. kongresszusán, zárójelbe téve a jelzőket alkalmazó szónokok nevét. Íme: „Drága Sztálinunk, a párt és a nép nagy vezére.” (Molotov. Ez szokványos és földhözragadt E.); „Sztálin elvtársnak, legfelsőbb főparancsnokunknak és vezérünknek, kinek beszédei fényszóróként világították meg harcunk útját, köszönhetjük háborús győzelmünket.” (Bulganyin. Konkretizáló, tartalmas E.); „Sikereink a szeretett vezér és tanító, Sztálin elvtárs lángeszű vezetésének eredményei.” (Hruscsov. Hűvös E., de sokszor használta beszédében s így elérte a kívánt hőfokot.); „Mindnyájunk közös tanítómestere és atyja.” (Gottwald. Meleg, családias E.); „Minden sikerünk ihletője, lánglelkű vezérünk, a magyar nép igazi barátja, a nagy Sz.” (Rákosi. Rátromfolt Gottwaldra, mert figyelembe vette a nacionalizmus elleni harc szempontjait is.); „A nemzetközi prof. vez. és tan. a békének és a népek együttműködésének zászlóvivője, Lenin testvére, az emberiség óriási lángelméje, akinek köszönhetjük Tito-Rankovics fasiszta klikkjének leleplezését.” (Popivoda, „Jugoszlávia népeinek a Tito-Rankovics-klikk fasiszta uralma alól és az imperialista rabságból való fölszabadításáért küzdő jugoszláv hazafiak szövetsége” elnöke. Érthetően hosszú E., hiszen magának Popivodának is elég terjedelmes E.-ja van, illetve volt.) „A világ fölött magasan ragyog a Nagy Sztálin napja stb.” (Mikunisz. Biblikus lendület, prófétai hév); elhangzott ezenkívül: „a kis népek barátja”, „a demokrácia bajnoka” „a tudomány korifeusa” stb., stb.

A szebbnél szebb E.-ok tengerének már e néhány cseppje is híven mutatja, milyen döntő és elvi különbség áll fenn a feudo-katholikus, illetve szocialista, marxi–lenini epithetonika között. De szedjük csak rendszerbe a különbséget, hogy lehengereljük a gáncsoskodó revizionistákat!

1. A feudo-katholikus epithetonika émelyítően hivalkodó frázisokból áll, a szocialista epithetonika a bolsevik szerénységet és frázisgyűlöletet sugározza. Vagy nem mondta-e éppen a nagy Sztálin, mindnyájunk tanítója és vezércsillaga, hogy „legyetek olyan szerények, mint Lenin volt”? Vajon nem állapította meg Rákosi elvtárs, éppen a XIX. kongresszusról tartott beszámolójában: „A kongresszus minden megnyilvánulását spártai egyszerűség, bolsevik realizmus jellemezte. Felfújt frázisok, parádés külsőségek a kongresszuson nem voltak.” (A szocialista Magyarországért, 232. old. Szikra, 1955.)

2. A reakciós epithetonika az uralkodók és főpapok szolgahadának terméke, fizetett politikusok, írók, udvari költők tákolmánya. A szocialista epithetonika viszont a nép szeretetét, vezetői iránti lángoló odaadását fejezi ki, a nép alkotja, illetve a nép legjobb fiai, a párttitkárok, pártpropagandisták, pártköltők stb.

3. A fő különbség világnézeti gyökerű. Még a minden levesben hajszálat találó revizionisták sem leplezhetik el azt a tényt, hogy szövetségesük, a mindszentysta reakció epithetonikája idealista agyrém, mert nem létező kitalált személyeket vagy rég halott szenteket halmoz el istenítő reklámdicséretekkel. A mi epithetonikánk viszont létező, hús-vér vezetők érdemeit, reális emberek reális körülmények között megmutatkozó reális jellemvonásait emeli ki, kevés kivétellel csak az élőket. Ott – meddő idealizmus, nálunk – alkotó materializmus.

4. Az ő epithetonikájuk sivár mechanisztikus metafizika. Hallgassuk a miseszöveget: „Kezednek művei az egek. Ezek elmúlnak, te pedig megmaradsz, mind, miként a ruha elavulnak és elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy…” Íme: 2 ezer év óta hegyek és országok, trónok és népek tűntek el, de „Krisztus még mindég az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit”. Mi más ez, mint a legtöményebb antidialektika? Ha ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer lépni, hogyan lehet valaki kétezer éven át változatlanul az „ájtatosság jeles edénye”? Nálunk bezzeg az epithetonikában is érvényesül a dialektika. Sztálin pl. zászlóvivő, korifeus, emberiség reménye stb. volt néhány éven át. De már a halála után 3 évvel Hruscsov elvtárs ismert XX. kongresszusi referátumában új E.-okat kapott: „a szocialista törvényesség csorbítója”, „a pártdemokrácia elfojtója”, „despota” stb. Alig fél évvel e beszéd után ezek az epithetonok is engedelmeskedtek a dialektika második törvényének és kimúltak, azóta Sztálin elvtársnak egyetlen, különben szintén Hruscsov elvtárs fogalmazta E.-ja van: „a nagy marxista–leninista, aki hibái ellenére is… stb.” Ugyanaz a dialektikus fejlődés jellemzi Rákosi, Zachariadesz, Bierut, ellenkező irányban Tito, Rankovics stb. elvtársak epithetonikáját is.

Bízvást mondhatjuk tehát, hogy az epithetonika is újabb nagyszerű megnyilvánulása a dialektikus materializmusnak, amely mint ismert E.-ja szól, „a világ megismerésének és megváltoztatásának egyetlen valóban tudományos fegyvere, amely fényszóróként világítja meg utunkat”.

5. Mint a fentiekből is látszik, természetesen nemcsak vezető személyeknek, hanem dolgoknak, eszméknek, fogalmaknak, egyszóval mindennek lehetnek E.-jai. Óriási jelentőségük éppen abban áll, hogy a jelző és a jelzett tárgy vagy személy együtt marad meg az emlékezetben s ezáltal kiküszöbölhetjük az aprólékos bizonygatásokat, részletekbe vesző magyarázgatást. Pusztán az epithetonika segítségével olyan tökéletes gondolkodási egységet lehet kialakítani a népben, amely csak az őskommunizmus primitív közösségeiben fejlődhetett ki. Ahogyan a homéroszi hősök tudták, hogy Achilész gyorslábú, Odysszeusz leleményes s Atreus fia, lónevelő s harcban kitűnő, ahogyan az indiánusok számára minden fehér sápadtarcú s a pálinka tüzes víz, azonképpen a szocializmust építő dolgozók is megszokják, hogy a párt – élcsapat, a liberalizmus – rothadt, a trockista – kétkulacsos, a revizionista – áruló, a béke tartós, bár a nemzetközi helyzet feszült, s a háború elkerülhetetlen, illetve elkerülhető stb.

Mérhetetlen sok energiát takarítunk meg így, E.-okkal helyettesítve az önálló gondolkodást, s a felszabaduló erőket is a termelés növelésére, a munkafegyelem megszilárdítására, az önköltség csökkentésére stb. fordíthatjuk. S elérkeztünk a lényeghez. Ha az emberek megszokják, hogy ne kétkedjenek s ne gondolkozzanak feleslegesen, hiszen egy valódi korifeus, egy jövőbelátó jós, egy világtanító s annak legjobb magyarországi tanítványa vezeti őket, akkor ugrásszerűen nő a százalékuk a termelésben is. Amíg a hitvalló Prudencia, Rufina és Szerafina szüzeknek, a Szeplőtelenül Fogantatottnak, magának az Isten bárányának kultusza egy jottányit sem lendít a termelés kerekén, illetve ügyén, addig a szocializmus eszményített hőseinek hatása, az irántuk érzett varázslatos odaadás növekvő tonnákban s csökkenő selejtszázalékokban mutatható ki. Ami pedig előreviszi a termelést, az haladó.

Érdemes idézni Rákosi elvtárs fényszóróként világító útmutatását, amelyet a munkaverseny-szervezés fejlesztésére adott: „Hosszú hónapok óta törtük magunkat, hogy a szocialista munkaverseny nálunk is gyökeret verjen, de nem tudtunk átütő sikert elérni. Amikor azonban azzal a kéréssel fordultunk a dolgozókhoz, hogy a szeretett Sztálin születésnapját munkafelajánlással ünnepeljék, egyszerre megtört a jég. Mint víz a gátszakadásnál, úgy áradt a termelőmunka hulláma… Csak a sztálini felajánlással vált nálunk is »becsület és dicsőség ügyévé« a munka. S most vált valóra nálunk a kantáta szava: »Sztálin nevével épül a világ«.” (A békéért és a szocializmus építéséért, Szikra, 1955. 149. old. Lásd még: GÁTSZAKADÁS, NÉPFELKELÉS)

Sztálin elvtársnak már puszta neve szinte vallásos lelkesedést váltott ki a dolgozókból. Ezt legszebben akkor láttuk, amikor 1956 októberében egy maroknyi ellenforradalmár ledöntötte budapesti szobrát: Pest népe, mint egykor a Krisztus keresztfájának szilánkjait gyűjtögető őskeresztények, szinte verekedett a bronzkolosszus egy-egy párcentis ereklyedarabjáért. Íme, milyen emberfeletti hatást érhetünk el, ha bölcsen bánunk a szocialista epithetonika fegyvereivel!

Politikai kifejezés. Hruscsov elvtársnak 1957 novemberében az Al Ahram című lap számára adott nyilatkozata szerint: „Az imperialisták most azt fecsegik, hogy mi az érdekszférák felosztásáról meg akarunk egyezni az amerikaiakkal. E fecsegéseknek természetesen nincsen semmiféle alapjuk: ez a kifejezés nem a szocialista országok szótárából való, hanem a gyarmatosítóké, a rabszolgatartóké…” Így tehát a jó vezető ne használja az É. kifejezést. Nekünk, kommunistáknak erre más szavunk van. (Vö.: SZOCIALISTA TÁBOR)

Kerek, romboid vagy egyéb alakú, általában olcsó fémekből készült lapos tárgy. A szocializmusban fontos szerepe van:

1. A dolgozók jutalmazásában, kitüntetésében s főleg a magas rangú politikusok, tábornokok stb. érdemeinek kidomborításában. Egy-egy valamirevaló kommunista generálisnak még akkor is, ha mint Bata, Janza, Szabó s más hadvezetők esetében láttuk, puskaport nem is szagoltak, legalább 5 tucat magas katonai kitüntetése kell hogy legyen.

2. Az É. dialektikus lényegénél fogva fontos szerepet játszik agitációnkban, propagandánkban stb., mert az É.-nek, amint erre Sztálin, Rákosi, Mao Ce-tung elvtársak ismételten rámutattak, két oldala van, méghozzá két ellentétes oldala. Ha például a paraszt nem akarja teljesíteni a beszolgáltatást, magyarázzuk meg neki, hogy az „éremnek két oldala van, az állam teljesíti a törvényesség terén feladatait, teljesítse a paraszt is a begyűjtés terén”. (Rákosi) Ellenkező esetben tudnia kell, hogy bár a gumibotnak is két vége van, az engedetlen munkás vagy paraszt csak az egyik végét ismerheti meg.

Amint látjuk, az É. pozitív szerepet kap agitációnkban, de – mivel két oldala van – egyszersmind negatív szerepet is betölt. A Népszabadság 1958. január 4-i száma például, sokszáz hasonló cikk után, közli egy kanadai magyar disszidens levelét, amelyben a jobb sorsra érdemes férfiú megrázó leleplezést ad a kanadai nép nyomoráról, a szabadság hiányáról, a kapitalista pokolról stb. Ez jó, ez hasznos, ez kívánatos hatást érhet el. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala viszont az, hogy a levél közlése alkalmat ad revizionista kételyek és gáncsoskodások feléledésére: egyesek ugyanis arra gondolhatnak, hogy próbálná csak meg az a férfiú s Pestről írna Kanadába saját neve alatt leleplezést a magyarországi állapotokról! Akár nem is nyílt, hanem csak magánlevélben! Így állván az érem két oldala, alaposan meg kell fontolni, érdemes-e egy-egy agitációs érvet, illetve érmet bedobni a köztudatba s nem járunk-e jobban, ha hallgatunk. Ugyancsak meg kell állapítani, hogy az ilyen vitathatóan s károsan kétoldalú közlemények megjelentetése nem ellenséges cselekmény-e? (Lásd: AKNAMUNKA, BECSEMPÉSZÉS stb.)²

A kapitalizmusban magányosok hóbortja. A szocializmusban ezt is centralizált kollektívák végzik: az elavult kitüntetési érméket, Sztálin-, Rákosi-érméket, vagy az engedélyeztetés után újra betiltott Kossuth-címereket stb. a MÉH-nek kell leadni, annak a jelszónak a jegyében, amely szerint „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded”. A jó pártvezető azonban, ha csak egy kicsit is mélyére hatol a dialektikus numizmatikának, az elavult érméket is megőrzi. Kádár, Münnich s más elvtársak például annak idején visszaküldték a jugoszlávoktól kapott kitüntetési érméket, mondván, hogy „fasisztáktól nem fogadnak el érdemrendet”. Mit nem adnának ma azért, ha a jugoszlávok tiszteletére adott fogadásokon ezek az érmék is ott ragyoghatnának államvezetői kebleiken! Hiába, nem lehet elégszer hangsúlyozni: dialektika és újra s csak újra dialektika!

Erkölcsi téren az emberiség mind ez ideig a legelképesztőbb posványban és zűrzavarban ténfergett, ezerféle, egymásnak ellentmondó erkölcsi szabály kötötte gúzsba az embereket (Talmud, Kámaszutra, Tízparancsolat s miegymás). A keresztény erkölcs például tiltja a gyilkosságot, a mohamedán bizonyos esetben kötelezőnek tartja és így tovább. Ennek az E.-i anarchiának a szocialista E. megjelenése vetett véget, megadva azt az egyetlen szabályt, amely eldönti, mi erkölcsös és mi nem. Lenin elvtárs lángeszű meghatározása szerint ugyanis: „Mi tagadunk minden olyan erkölcsöt, amelyet embereken kívülálló, osztályokon kívülálló fogalomból vezettek le. Mi azt mondjuk, hogy ez csalás, szemfényvesztés… Mi kijelentjük, hogy a mi erkölcsünk a proletár osztályharc érdekeinek van teljesen alávetve. Mi a proletariátus osztályharcának érdekeiből vezetjük le erkölcsünket…” (Az ifjúsági szövetségek feladatai.) Ez a nagyszerű, szinte kinyilatkoztatás számba menő tétel véget vet minden kétségnek, kétértelműségnek, s sziklaszilárd alapokra helyezi az erkölcsöt. Mert például tegyük fel, hogy egy vidéki párttitkár békekölcsön jegyeztetésekor abba a dilemmába kerül, hogy a vonakodó kulákasszonyt nem tudja „megjegyeztetni”. Felmered előtte a kérdés: erkölcsös volna-e, ha a nagyobb nyomaték kedvéért s a meggyőző erő növeléséért égő gyertyával egy kicsit megpeckelné az asszony lába közit. S itt az erkölcsi konfliktus! Jól tudja, hogy ez a módszer számos párttitkár kollégájánál bevált, ugyanakkor valami homályos ösztön mintha azt súgná neki, hogy a gyertyától el kéne tekintenie. (Ó persze, falusi párttitkár lévén, nem tudja, mi az a homályos ösztön, de mi tudjuk: a neveltetése révén belerögződött feudo-katholikus E. csökevénye.) Na már most, mit tegyen ez a szegény párttitkár? A Tízparancsolatban nem találhat konkrét eligazítást e problémára, lévén, hogy akkor még nem volt békekölcsön. A Talmudot nem ismeri (ha ismerné, már rég nem falusi titkár lenne), de különben ott sem találna egyebet általános frázisoknál. S akkor megvilágosodik előtte a szocialista E. főszabálya, a tételek tétele: az az erkölcsös, ami az osztályharcot segíti. S ezek után a megperkeltetés nem fog elmaradni. (Lásd még: ETIKA)

Könyvünk egészében etikai alapokon nyugszik, a pártvezetés iskoláját adja, vagyis minden itt érintett probléma így vagy úgy morálisan is érdekel minket. Röviden: kis könyvem valójában erkölcstan, gyakorlati eligazító a dilemmák és konfliktusok sűrűjében. Az E. címszónál nem szükséges tehát sokat időznöm, mert ahogyan minden út Rómába, azonképpen minden más címszó is az E.-hoz vezet. Ezért itt már csak egy megjegyzést: adódhat olyan helyzet, amelyben a lenini útbaigazítás esetleg nem világítja meg kellőképpen az előttünk álló feladatokat. Így például Kádár elvtárs dicsőítése s októberi ellenforradalmi kacérkodásának teljes elhallgatása használ az osztályharcnak, mert erősíti a vezetés tekintélyét, ugyanakkor árt is neki, mert új személyi kultuszt szül, amelyet viszont érvényes párthatározatok tiltanak.

Így például igen használ a pártnak az is, ha – mint 1957 tavaszán – éjszakánként puskatussal végigvernek néhány tucat tanítót, mert ezáltal az értelmiség állampolgári fegyelme nő, viszont ez árthat is, mert esetleg mások lelkesedése csökken az ilyesmik láttán. És így tovább, sorolhatnánk a példákat, hiszen mint Mao Ce-tung elvtárs a minap újra megállapította, minden dolognak két oldala van, egy rossz és egy jó, egy pozitív és egy negatív.

Ha pedig így van, honnan tudjuk meg tehát, mi az erkölcsös, mi nem? Itt tagadhatatlanul van egy objektív probléma. Ezért a legjobban akkor cselekszünk, ha problematikus esetekben a felsőbb utasításhoz tartjuk magunkat. Végső fokon a párt mindenkori vezetése dönti el, mit szabad, mit nem, mi az erkölcsös, mi nem. (Lásd még: KOLLEKTÍV BÖLCSESSÉG) Ez az oka annak, hogy például 1945-ben erkölcsös dolog volt Nagy Imrét szeretni, 1949-ben nem, négy év múlva, megint: igen, 55-ben megint: nem, 56-ban megint: igen, s 57-ben újra: nem. (Lásd még DIALEKTIKA) Ismételjük a tanulságot: erkölcsös az, ami a proletárosztályharc érdekeinek megfelel, bonyolultabb esetekben pedig egyszerűen az az erkölcsös, ami a pártvezetés érdekeinek megfelel.

A tehén tőgyének húzogatása tej nyerése végett. A marxizmus–leninizmus fényénél csak a napi négyszeri F.-t tekinthetjük progresszívnak, minden egyéb nézet rohadt reakciós áltudomány. „Itt az ideje – tanítja Hruscsov elvtárs –, hogy hadat üzenjünk a napi háromszori fejés elvének.”³

Az éberséget a gazdasági munkában sem nélkülözhetjük. A jó vezető előtt lebegjenek Rákosi elvtárs halhatatlan szavai: „Ne csak a politika terén legyen éber a kommunista, hanem a termelés frontján is. Értse meg, hogy a hanyag, rossz munka, a sok selejt, az anyagpocsékolás, a géptörés, a rossz minőség, a normalazítás, bércsalás, OTI-csalás nemcsak gazdaságilag árt demokráciánknak… Mindez politikai akció is, amelyre ugyanúgy fel kell figyelni, s amelyet ugyanúgy ki kell vizsgálni, mint a suttogó propagandát, a szabotázst vagy a kémkedést. És fel kell figyelni nemcsak arra, aki ilyesmit elkövet, hanem arra is, aki támogatja vagy elnézi”. (R. M. Vál. 369. old.)

E lángeszű útmutatás nyomán tízezrével intézték el a selejtet termelő, anyagot pocsékoló, rossz minőségű árut gyártó, gépüket eltörő munkásokat, mint szabotőröket és kémeket. Ez jelentősen emelte a munkások lelkesedését. Sajnos a felső vezetésben elkövetett gazdasági hibák ellen nem harcolhattunk ilyen eredményesen, hiszen Gerő elvtársra, aki az NKVD régi embere volt, mégse foghattuk, hogy szabotőr, illetve kém célokból szándékosan csinálta selejtre a földalattit, vagy a suttogó propaganda érvekkel való ellátása céljából szándékosan pocsékolta el a fölemelt ötéves terv 85 milliárdját?!

Bio-szexuál-mechanikai művelet férfi és nő között, amelynek az a célja, hogy utódokat hozzon létre. Talán semmilyen téren sem mutatkozott annyi zűrzavar, egyéni szeszély és individualista anarchia a szocializmus előtti társadalmakban, mint éppen a Gy. terén. A szovjet rendszer ebben a vonatkozásban is magasabbrendűbb, mint a feudális vagy burzsoá Gy. rendszere volt.

A Gy.-t sokféleképpen osztályozhatjuk, így például:

1. Módozatok szempontjából. Ezt itt nem részletezem, a Kámaszutra óta viszonylag csekély a fejlődés;

2. Topográfiai szempontból, megkülönböztetve

A szocialista erkölcs nem tűrheti az anarchiát és egyéni szeszélyt, ezért minden felnőttet rá kell szorítani a Gy.-re (Agglegényadó stb.). A Gy. méreteit a mindenkori pártvezetőség szabja meg. (Lásd még: KOLLEKTÍV BÖLCSESSÉG) A Szovjetunióban például, amint ezt Hruscsov elvtárs a szűzföldre vonuló fiataloknak parancsba adta, minimum három gyerek nemzése kötelező családonként. Ez a párt vonala. Kínában a Gy. korlátozása áll a homloktérben. Magyarországon jelenleg az ellenforradalmi erők leküzdése annyira igénybe veszi a párt erejét, hogy nem alakíthatott még ki szilárd vonalat a Gy. kérdésében. Azelőtt a Ratkó-elv volt érvényben, amely szerint minden házaspár köteles minden születendő gyereket megtartani – börtönbüntetés terhe mellett. (Kivételt képeztek a betegek és a nép érdekében oly nélkülözhetetlen munkát végző párt és állami funkcionáriusnők, akiknek engedélyezték a Gy. következményeinek elhárítását.) A revizionista jobboldali demagógok a Ratkó-elvet is támadásba vették, úgyhogy a párt egyelőre visszakozott ebben a nagy horderejű kérdésben, de reméljük, hogy nemsokára újra szilárd pártvonal fogja megszabni a Gy. módjait és mértékét. Mindenesetre a szovjet, kínai és magyar Gy. gyakorlatának különbözősége egyik nagyszerű példája annak, hogy milyen mélyrehatóan érvényesülnek országainkban a nemzeti sajátosságok.

A baloldaliság, a szektásság – a kommunizmus Gy.-e. Az MDP is követett el baloldali szektás hibákat, ilyenek voltak például: a parasztok zaklatása, a tsz-ek erőltetése, a kulák likvidálása korlátozása helyett, ártatlanok bebörtönzése és kivégzése, konstruált perek, a pártdemokrácia elfojtása, a kollektív vezetés felrúgása stb. Noha a Gy. Lenin kifejezése, ne nagyon használjuk, mert a rosszindulatú elemekben azt a kérdést ébreszti, hogy milyen lesz a kommunizmus felnőtt korában, ha már gyerekkorában ilyen betegségei voltak?

Nemes érzelem, akárcsak a barátság. Tárgyát tekintve, van szülők iránti H., jótevők iránti H., politikai H. stb. Jellege és funkciója szempontjából van közérdekű és magán vonatkozású, vagyis hasznos és öncélú H. A magyar nép alapvető érzelme, amint erre Rákosi, Gerő és Kádár elvtársak ismételten rámutattak, az örök H. a felszabadító Szovjetunió iránt. Ez közérdekű, vagyis hasznos H. A jó vezető magasra értékeli a hasznos H.-t, de az öncélú H. tekintetében sem szűkkeblű, enged legbelsőbb érzéseinek, mindaddig, amíg ez nem ellenkezik a párt soron levő feladataival. A hálára nevelés terén a szovjet pedagógiai tankönyvek joggal emelik ki a kis Morozov úttörő példáját, aki kész volt pártos elszántsággal még a saját apját is feljelenteni rendszerellenes izgatás miatt.

De a magyar kommunistáknak nem kell a szomszédba menniük, ha követésre méltó példát akarnak állítani a serdülő ifjúság elé. Hivatkozzunk a derék K. elvtársra, aki az SZKP legfelső pártfőiskoláján szívta magába a marxizmus–leninizmus szellemét a pártos H. érzet terén is. Amikor 1956 októberének zavaros napjaiban Némethy nevű kollégájával együtt (ez utóbbi a KV. osztályvezetője volt) el akart rejtőzni a funkcionáriusokra vadászó felkelők elől, M. írónál kért menedéket, aki neki azelőtt barátja volt. M. el is bújtatta őket. K. elvtárs itt sem pihent tétlenül, felhasználta az alkalmat, hogy – egyetértést színlelve felfedje M. politikai nézeteit. A veszély elmúltával azután tudta mi a kötelessége: első útja az ÁVH-ra vezetett s feljelentette M.-t. Így oroszlánrészt vállalt egy veszélyes izgató leleplezésében. A bíróság mentőkörülménynek tudta be, hogy M. funkcionáriusokat rejtegetett októberben, súlyosbító körülménynek kellett viszont tartania, hogy ez a lázadó szellemű író még oltalmazottai között is „izgatást fejtett ki”. Így M. 3 esztendőt kapott.

Harcos olvasói megértik, ha Szerző nem tud uralkodni magán, nem tud a burzsoá objektivizmus ál-hűvösségébe burkolózni, s kitárt szívvel kiáltja: „Bravó K. elvtárs, háromszoros hurrá!” Csak így tovább K. elvtárs! Ne zavartasd magadat a nyálkás kispolgári humanizmus és öncélú H. bűzhödt mocsarának kigőzölgéseitől. Csak így tovább! Példa vagy te, a legjobbaknak is példaképe!⁴ Leszel még te újra KV. tag! Sőt!⁵

Marx mondása szerint mindaddig, amíg az egész világon nem lesz úrrá a szocializmus, „az emberi haladás ahhoz a szörnyű pogány bálványhoz hasonlatos, aki csak a megöltek koponyájából issza a nektárt”. (Az indiai brit uralom eljövendő eredményei.) Marxnak e mondására alapozódik a mi jelszavunk: „Akit ma megölhetsz, ne halaszd holnapra.” Mit nem adna Rákosi elvtárs azért, ha annak idején egy kicsit radikálisabban nyúlt volna a problémákhoz?! Még mindig első titkárként szövegezhetné a vádiratokat, s nem kellene memoárjaival kielégítenie írásszenvedélyét. (Lásd még: LEVELEK A TÁVOLBÓL)

Országonként és időszakonként más és más a H., de mindig van, és áthatja a népet. Egy évvel ezelőtt még az volt a H., amelyet Farkas elvtárs a tudomány fegyverével így határozott meg az MDP II. kongresszusán: „Az új magyar hazafiságnak egyik alapvető eleme a nép szeretete nagy Pártunk, Rákosi elvtárs iránt.” „Az új magyar hazafiság másik elidegeníthetetlen alkotó eleme a felszabadító Szovjetunió, a nagy Sztálin iránt érzett szeretet és hűség.” (Jegyzőkönyv, 88. old.) Amióta Farkas elvtárs börtönbe került, s Rákosi elvtárs külhonba távozott, a magyar hazafiság új éltető eleme a magyar nép szeretete a Kádár elvtárs vezette MSZMP iránt, s a Hruscsov elvtárs által ihletett kollektív bölcsesség vezette Szovjetunió iránt. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor a magyar nép a testvéri szovjet seregeket hívta segítségül az 1956. évi ellenforradalmi lázadás leverésére. Mindenkit, akinek más véleménye van a hazafiság éltető elemeiről, sittre kell vágni, enyhébb esetben internálni – kivéve, ha belátja tévedését és belép az MSZMP-be.

1. Az állatok ivarszerveinek a hím csírasejteket termelő része. A legtöbb esetben páros szerv. Van a férfiaknak is, s ez megkönnyíti a szocialista rendőrség dolgát. Vallatásnál előbb a jobb H.-t vegyük kezelés alá, majd kellő eredmény el nem érése esetén a balt, azután újra a jobbot és így tovább, amíg van mit. Lehet villanyozni, gumibotozni, rúgni stb. (Lásd még: MEGGYŐZÉS)

2. A méhcsalád hímnemű egyede, a dolgozó méhnél nagyobb és testesebb. Brehm szerint „falánksága miatt nem szeretik. Kényes természetű, a megtermékenyítésen kívül semmi szerepe nincsen. Feltűnően félénk. Ősz felé, főleg októberben a dolgozó méhek a H.-ket lakásukból kiűzik, sőt el is pusztítják. A vakon született H. szemét ködszerű fehérség borítja, ezért még azt sem látja meg, ami az orra előtt van.” A proletárnyelv már régóta H.-nek nevezi urait. A szocializmusban elpusztítjuk a kapitalista heréket (lásd NOSZF), azóta a népet hivatott vezetőik irányítják. Nincs tehát lehetőség arra, hogy kapitalista herék élősködjenek a dolgozókon. (Lásd még: MAGAZIN, VILLA stb.)

Lásd: SAJTÓSZABADSÁG, SZERKESZTŐ.

A szocialista kereskedelem megszervezése óta megvásárolhatatlan áruk megjelölésére alkotott kifejezés, a szocialista nyelvújítás terméke. Van állandó H., úgymint déligyümölcsök, személykocsi, kakaó, csokoládé stb., s alkalmi H., ez utóbbi minden áru, ami időnként nem kapható: hús, tej, cukor, kenyér, kiskabát, nagykabát, víz stb. A H. mind tartalmilag, mind formailag értékes szóalkotás. Agitációnkban mutassunk rá, hogy – miként a H. is bizonyítja – milyen gazdagítóan hat a szocialista fejlődés a nyelvkincsre, amikor olyan szavakat hoz létre, amilyeneket a felszabadulás előtti magyar nyelv nem ismert. A H. is igazolja, milyen mély és zseniális Sztálin elvtárs tanítása, amely szerint a szocialista forradalom után a nyelv „nagyszámú új szóval és kifejezéssel gyarapodott, amelyek az új szocialista kultúra, az új közszellem, az új morál megjelenésével, a technika és tudomány fejlődésével kapcsolatban keletkeztek…” (Sztálin: Marxizmus és nyelvtudomány. Szikra, 1950. 7. old.)

A szocialista nyelvújítás értékes alkotásai még a következő új, illetve új tartalmat kifejező szavak, kifejezések, amelyek szintén az új közszellemet, új morált stb. hirdetik: népnevelő, békekölcsön, közbiztonsági őrizet, egyenlősdi, magazin, élmunkás, bércsalás, élsportoló, vámcsalás, önkéntesség, felajánlás, ébertelen, rezidens stb. Csupán egy párttag élete mennyi nyelvi újítást hordoz: belépés, káderezés, visszaminősítés, önbírálat, passzivitás, passzivitás leküzdése, szájtátiság, mákony, kétkulacsosság, konstruált per, fogyatékosság a szocialista törvényességben, ítéletvégrehajtási utasítás, rehabilitáció, dísztemetés, mindenki feláll, leírhatatlan lelkesedés, háromszoros hurrá stb., stb.

A revizionista papagájok szeretik unos-untalan ismételgetni Lenin elvtárs híres tételét, mely szerint „a párt és a proletárdiktatúra akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről véleményt tudnak formálni…” Na hiszen! Azzal áltatják magukat a revizionista urak, hogy egy, ráadásul összefüggéseiből kiráncigált lenini mondattól mi mindjárt megijedünk s lemondunk a H. alkalmazásáról?! No, azt ugyan leshetik! Mint a magyar főváros derék dolgozó népe hangsúlyozza: nekem mondja, pestinek, hogy füle van a tepsinek!

Ám bocsásson meg az olvasó, hogy Szerző így elrugaszkodott a lexikon stílustól, de olyan ponthoz ért, amelyről nem lehet hűvös tárgyilagossággal írni, lévén, hogy a H. a diapolitika pillére, mondhatnánk lelke!

Hogy mi a H? Egyszerű dolog: A tömegek tájékoztatásának dialektikus fegyvere. Valamely személy vagy szerv esetről esetre eldönti, hogy mely hírek tartoznak a nyilvánosság elé, melyek nem, s a sajtó eszerint közli a híreket, vagy elfekteti. A H. alá eső hírek nem jelennek meg, vagyis nincsenek. A H.-ot szabályozó személyt vagy szervet szem. kultusz esetén az első titkár, koll. vez. esetén ugyancsak ő bízza meg, ez utóbbi eset fennforgása esetén azonban a vezetés más tagjait is értesíti döntéséről. Rendszerint azonban ő maga dönt a fontosabb hírek dolgában, mivelhogy a jó vezető tisztában van a dialektikus tájékoztatás felmérhetetlen jelentőségével a szocializmus építése terén, és saját társai felé is érvényesíti a H. fegyverét.

Bár az MDP és MSZMP viszonylag rövid történetre tekinthet vissza, igen szép példákat idézhetünk múltjából, amelyek azt mutatják, hogy a magyar kommunisták e téren is alkotóan alkalmazták a nagyszerű szovjet példa tanulságait. Így pl. a magyar pártsajtó annak idején nem közölte Kádár elvtársnak, a párt főtitkárhelyettesének letartóztatását, sem a szoc. dem. vezetők, miniszterek stb. lecsukását. A magyar nép még ma sem értesült arról, hogy egykori belügyminisztere, Zöld elvtárs már nem él, ugyanis öngyilkos lett, amikor le akarták tartóztatni (családját is megölve). Érdekes volt az is, amikor a magyar nép onnan tudta meg, hogy ő maga segítségül hívta a testvéri csapatokat, hogy a felszabadító szovjet tüzérek elkezdték lőni a fővárost.

Igen jól sikerült a H. az áruló Nagy Imréék bűnügyében is. A tömegek csak akkor tudták meg, hogy volt miniszterelnöküket letartóztatták és elítélték, amikor már ki is végezték.

Megkülönböztetünk különböző H.-okat, úgymint mennyiségi és minőségi szempontból. Minőségi H.-nak azon esetet nevezzük, amikor a hírt zároló elvtárs minőségileg tesz különbséget azok között, akik értesülhetnek valamiről, s azok között, akiknek nem szabad tudniuk a dolgokról. Így pl. a külföldi polgári lapok zár alá esnek Magyarországon is. De az ellenséges hírekből egy csokorra valót mutatóba megkapnak a vezető pártfunkcionáriusok (úgynevezett C. kiadvány). A még vezetőbbek még többet kapnak (piros csíkos kiadvány), a legvezetőbbek minden nyugati hírt megkapnak (dupla csíkos piros kiadvány). Eszerint H. szempontjából négy kategóriába oszthatjuk a népi demokratikus társadalmak embereit:

Megjegyzendő, hogy a revizionista kútmérgezők ez utóbbi körülményt kihasználva, mindig azt hajtogatják, hogy írjuk meg a híreket, válogatás nélkül, hiszen a Szabad Európából úgyis megtudják az emberek, amit a mi sajtónk elhallgat. Jellemző rövidlátás! E korlátolt elemek elfelejtik, hogy a H. kellő megszervezése esetén a nyugati sajtó és rádió is egyre több hamis hírt fog közölni s ennek következtében az emberek fokozatosan kiábrándulnak mindenfajta tájékoztatásból, megértve, hogy az van, amit mi mondunk nekik. (De erről részletesebben lásd a RÉMHÍR címszónál.) A gyorsaságával és objektivitásával kérkedő nyugati hírszolgálat legutóbb is megsemmisítő csapást szenvedett el, amikor kénytelen volt az MTI alapján közölni a magyar szocialista bíráskodás újabb nagy eredményeit. (Lásd Nagy Imre per.) Ám menjünk tovább.

A H.-ot mennyiségi szempontból is osztályozhatjuk: lehet százszázalékos, ötvenszázalékos stb. H. aszerint, hogy valamely eseményből mennyit hallgatunk el, lehet expozitiós H., epilógusos H. stb. aszerint, hogy az esemény kezdetét vagy végét hagyjuk el stb. Általános szabályként megjegyezhetjük, hogy amit nem közlünk, abból kevesebb kár származhat a szocializmusra, mint amit közlünk.

Erre a válogatásra elméletileg teljesen feljogosít a marxizmus–leninizmus. S ha Lenin elvtárs azt mondta, hogy a tömegeknek mindent kell tudniuk, úgy ezt nyilván nem szó szerint értette, hiszen:

a) mindent tudni nem is lehet. Éppen Lenin elvtárs mutatta ki, hogy a megismerés végtelen közeledés a valósághoz, olyan folyamat, amely sohasem zárul le. Ismereteink mindig elmaradnak a valósághoz képest. De ha mindent úgyse lehet tudni, akkor nyilvánvalóan meg kell rostálni, mi az, amit érdemes tudni. S itt fel kell tennünk a kérdést: Vajon ki rostáljon? Dulles úr szabja-e meg, hogy mondjuk a magyar dolgozók mit tudjanak és mit nem?! Hát nem nyilvánvaló, hogy csak a marxi–lenini párt végezheti ezt a rostálást, amelynek kezében van a tudományos előrelátás fegyvere, s amely látva a holnapot, mélyebben érti azt is, mit kell látni az egyszerű embernek a mából!

b) Nem lehet elhallgatni azt sem, hogy a tömegek sokszor maguk sem tudják, mi a jó nekik. 1956 eléggé megmutatta, hogy a tömegek nincsenek mindig tisztában saját érdekeikkel. Akkoriban vezető elvtársaink idézték is a marxizmus klasszikusainak külön-külön tételeit a tömegek hamis tudatáról (lásd: HAMIS TUDAT) stb. De azért van az élcsapat, hogy a tömegek helyett is érezzen és gondolkodjék, tudja, mi kell, hogy fájjon s mi ne fájjon a dolgozóknak. Mi az ösztönösség kedvéért itt sem fogunk lemondani a szocialista tervszerűségről! Az emberek tájékoztatását is tervezni kell, különben a spontaneizmus mocsarába süllyedünk.

Laza ásványelemekből álló, üledékes anyag, amelyre az imperialisták terveiket építik. H.-zátony, homok hordalék = bucka, amelyen megfeneklik minden olyan kísérlet, amely éket akar verni nagy szovjet pártunk és a magyar nép, valamint kipróbált élcsapata közé. A H. gyorsan magába szívja a vért, s így javító-nevelő táborok építéséhez is nélkülözhetetlen alapanyag.

Lásd: ERASMUS, VOLTAIRE, TH. MANN, valamint KISPOLGÁRI NYAVALYGÁS.

Individuál-anarcho-bohém egyén, aki minden külön kényszer nélkül ír vagy hallgat, ritkábban olvas is. A szocializmusban főleg hallgat. Legtöbbje betegesen szerelmes a  saját  hangjába,  saját  nézetébe, a  maga  „meglátásába” stb. (Vö.: NARCIZMUS) Sztálin elvtárs azt tanítja, hogy az írói munka fő követelménye: „Írjátok meg az igazat!” (Lásd: IGAZMONDÁS, DIALEKTIKA, SZAVAK ÉS TETTEK EGYSÉGE, BÖRTÖN stb.) Sztálin elvtárs lánglelkű tanítása szerint az Í. „a lélek mérnöke”. Ez azt jelenti, hogy miként a közönséges mérnöknek a közönséges iparosításban és kollektivizálásban, azonképpen a lélek mérnökének a lelkek iparosításában és kollektivizálásában van tiszteletreméltó feladata. Részletes tennivalóit szintén az ötéves terv szabja meg. Amint ezt Révai elvtárs, a magyar írók nevelője, számtalanszor hangsúlyozta, „az ötéves terv feladatai szabják meg ma az írói tematikát”. Mivel jelenleg nincs ötéves terv Magyarországon, az Í. feladatait az átmeneti tervév profilja határozza meg.

Az Í.-kat régen az énekes madarakhoz hasonlították. Ennek az összehasonlításnak van alapja, mert az Í.-nak is két fő fajtája létezik: 1. hasznos, 2. kártékony. Hasznos madár az Í., ha a fenti tervfeladatokat teljesíti, s a mindenkori éppen érvényes párthatározatot versbe, regénybe, dísztáviratba stb. formálja. Kártékony az olyan író, aki mindenáron a maga bogaraihoz ragaszkodik, akinek „véleménye” van, aki „egyetért ugyan, de szeretne rámutatni, hogy legutóbb X. faluban járt, s ott tapasztalta, hogy…” A hasznos írónak magas kitüntetéseket, díjakat kell adni. A kártékony írónak még magasabb díjakat kell adni, de ha ez nem használ, le kell csukni őket.

Kádár elvtársék eddigi rövid irodalompolitikai tevékenysége azt mutatja, hogy Révai elvtárs összegyűjtött irodalmi cikkeiben sincs annyi meggyőző érv, mint a Gyorskocsi utca legkevésbé olvasott előadójában. Kádár elvtársék megoldották azt az elméleti vitát, amely a kínai kommunisták „Minden madár énekeljen” jelszava körül alakult ki. Egyes rákosista dogmatikusok ugyanis azt állították, hogy ne énekeljen minden madár, csak amelyik hasznosan énekel. Kádár elvtárs visszautasította ezt a dogmatikus torzítást s megerősítette a kínai elvtársak tanítását: Énekeljen minden madár. Egyik a szabadban, másik a kalitkában, de mindegyik dudorászhat.

Alkotó-építő foglalkozás az írókkal. Különlegesen nehéz pártmunka. Lehetőleg olyan elvtársakra bízzuk, akik érzéketlenek az úgynevezett irodalmi szépségek stb. iránt, nehogy az írók befolyása alá kerüljenek. (Vö.: Odüsszeusz és a szirének.) A magyar irodalomtörténetnek ebből a szempontból méltán híres alakjai A. E. és N. Gy. Révai József e téren is kiválót alkotott, de őt kedvezőtlenül befolyásolta az a gyermekkorában szerzett hibája, hogy sokat olvasott, s ezáltal nem mindig tudott objektíven ítélni a művek felett. Így például a moszkvai magyar emigráns írók, sőt némely szovjet íróelvtársak esztétikai értékének felbecsülésében mindig negatívan éreztette hatását az a tény, hogy Révai elvtárs bele-belelapozott a szóban forgó alkotó élenjáró műveibe.

A Rákosi-rendszer. A jeles magyar író, amikor élete végét érezte közeledni, kora nyomorúságától elkeseredve mindig arról az időről álmodott, amikor majd Rákosi Mátyás lesz az ország vezetője, Révai József lesz az írók irányítója. Használjuk ki ezt a tényt agitációnkban, amint ezt Révai elvtárs tette, aki a következőket mondta az MDP II. kongresszusán: „Jókai, a nagy romantikus álmodozó írta: »És lesz népünk, amely hazájának örül, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város…« Jókai Mór rólunk álmodott.” (MDP II. kong. jegyzőkönyv, 116. old.) Hogy mennyire igaz volt Révai elvtárs megállapítása, s mily nagy jóstehetség volt Jókai, arra elég csak annyit megjegyezni, hogy Budapest mintegy százezer embernek oly szűk lett, de oly szűk 1956 őszén, hogy no. Még jelenleg is több százezernek fölöttébb szűk, de ezen már nem tudnak segíteni. (Lásd: HATÁRZÁR)

G. Le Bon, a hírhedt reakciós álfilozófus „A tömegek lélektana” című tákolmányában azt tanítja, hogy „az öntudatlan tömegekre »szinte« varázserővel hatnak az erős és bizonyításnélküli, képekbe öltöztetett gondolatok.” Szerinte „Cheops piramisánál magasabb piramist lehetne emelni csak azoknak az embereknek csontjaiból, kik a szavak és szóképek áldozatai lettek”. Le Bon tanítását követve a fasiszta zsoldosvezérek kialakítottak egy sajátos szónoki stílust, amelyben az igazságot, a meggyőzést hazug, gyűlölködő szóképekkel helyettesítették, s ezeket – goebbelsi recept – addig ismételgették, amíg a hiszékeny embereket meg nem bódították vele. (Lásd még: MÁKONY) A szocialista szónoklattan megveti a fuldokló burzsoáziának ezeket a szélhámosfogásait, sőt elhatárolja magát tőle. A kommunista szónok is használ szóképeket, de csak azért, hogy tudományosan alátámasztott, igazságtól áthatott érvelését szemléletesebbé tegye. A nagy vezetők által alkotott képeket azután az újságokban, karikatúrákban stb. állandóan ismételgetni kell, hogy az esetleg bonyolultabb elméleti fejtegetés elfelejtése után is az egyszerű emberek emlékezetében maradjon pártunk egy-egy diadalmas igazsága.

Magyar olvasóim büszkék lehetnek arra, hogy Rákosi elvtársban a kommunista szónoki képalkotóművészet egyik legnagyobb mesterét adták az egyetemes szocialista kultúrának. Íme néhány felejthetetlenül belénkmarkoló képe: „A magyar nép Sztálinban nemcsak a kőszáli sast látja, hanem a melegszívű hús és vér embert is, az elnyomott nők felszabadítóját, az ifjúság előtt a jövő kapuját kitáró Sztálin apánkat.” „Hiába acsarkodnak a belgrádi szennycsatorna láncos kutyái…” „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján…” „Pártunk szavára oly biztosan lehet építeni, mint a kősziklára…” stb.

Egészen szuggesztív erejű és latinos lendületű Dej elvtársnak, a román nép nagy fiának, Sztálin elvtárs legjobb romániai tanítványának, jelenleg a XX. kongresszus eszméje zászlóvivőjének, a jugoszláv és román nép barátsága úttörőjének a Kominform 1949-es ülésén elhangzott szóképe: „Hiába öltenek a jugoszláv fasiszták ötágú csillagos sapkát a fejükre, kilátszik alóla az imperializmus szőrös füle…”

A vallatás egyik eszköze. Az emberi történelem tele van a legszörnyűbb K.-ok kegyetlen tetteivel. (Prokrusztesz ágya, inkvizíció, szemkiégetés stb.) A mai burzsoázia kétségbeesett haláltáncában, hogy a hatalmat megtartsa, szintén nem veti meg a K. alkalmazását. A burzsoá jellegű K.-tól, amely a hanyatló imperializmus törvényességi fügefalevelének látszata alól kikandikál, alapvetően meg kell különböztetni a szocialista-humanista K.-t, amely a szocialista törvényesség tartozéka. Egy időben szokás volt szemérmesen hallgatni a szocialista K. problematikájáról, sőt, egyes, magukat osztályharcos kommunistának nevező burzsoá lakájok kétségbe vonták a K. erkölcsi jogosságát, mondván, hogy Lenin is elítélte a K.-okat. Ez persze közönséges képmutatás. Lenin nem adhatott programot a szocialista-humanista K. felépítésére, módozataira, de világos útmutatást adott, amikor hangsúlyozta, hogy „a mi erkölcsünk a proletárosztályharc érdekeinek van teljesen alávetve”. Vagyis ha az osztályharc érdekei megkövetelik, a K. is lehet erkölcsös, sőt, a K. megtagadása a szocialista erkölcs megtagadása lehet. (Lásd még: ERKÖLCS)

A szocialista-humanista kínzásnak több főmódja van, amelyeket Szerző itt csak röviden érint, hiszen a legkiválóbb szovjet szakértők odaadó munkája nyomán, s az idevágó magyar tapasztalatokat is értékesítve, eme módokat már bármelyik vidéki rendőrkapitány elsőrangúan ismeri. Tehát van:

1. Pszichikai K. (népszerűen lelki gyötrés, egyének szerinti eljárással).

2. Pszichofizikai K. (Ha például a lelki gyötrést összekötjük azzal, hogy a delikvenst nem hagyjuk aludni, vagy villanyozzuk s közben megagitáljuk).

3. Közvetett K. (Lényegében a pszichikai K. egy fajtája, amikor például a delikvens feleségét vagy gyerekét kínozzuk a delikvens szeme láttára vagy – még sikeresebb! – füle hallatára.)

4. Közönséges K. (Úgymint fogkiverés, rugdosás, heretaposás, körömfeltépés, szőrégetés, nemi szervek villanyozása stb.)

5. Dialektikus K., vagy ahogyan a delikvensek a Rákosi-börtönökben cinikusan nevezték: luxuskúra. Ez kombinált K., amely tetszés szerint elegyíti a fenti módozatokat. Az olvasó nem veszi szerénytelenségnek vagy dicsekvésnek, ha Szerző saját tapasztalataiból nyújt át egy példát: kezünkbe akadt egyszer egy volt partizán, aki semmiképpen nem akarta vállalni, hogy ő a Vatikán kémeként furakodott be az ellenállási mozgalomba. Az elvetemült fickó világosan elárulta, hogy fittyet hány a párt érdekeire, mert a párt kérésére sem volt hajlandó a kívánt vallomást tenni. Ekkor kénytelenek voltunk a dialektikus K. eszközéhez nyúlni. Napokig kellett állnia a fickónak a fal mellett, nem engedtük vizelni. Amikor összeesett vagy bevizelt, felrugdostuk s felnyalattuk vele saját vizeletét, majd a maradékot alsónadrágjával feltörölve, kiállítottuk a februári hidegbe. Ezután forró sóval etettük, s vizet nem adtunk neki. Felesége melleit néhányszor megsimogattuk egy acélmarokkal, miközben az ő bal heréjét csípőfogóval morzsolgattuk. A pártnak ezt az elvetemült ellenségét végül is azzal sikerült jobb belátásra bírni, hogy amikor összeesett, a K.-t vezető kollektíva a szeme közé vizelt. Ezen a példán is látszik, hogy sokszor egy eredeti ötlet többet ér, mint a kipróbált K.-ok egész légiója.

Néhány aranyszabály még:

a) A pszichikai K.-nál legtöbbet akkor érünk el, ha közeli hozzátartozó vagy barát segítségével végezzük. Ismeretes, hogy milyen eredményes volt például Kádár elvtárs közreműködése az áruló Rajk elvtárs megdolgozásában: Kádár baráti szavai nélkül talán sohasem tudtuk volna nyélbeütni a Rajk-pert.

b) Mindig találjuk meg a kellő határt, vagyis ha a delikvensre még szükségünk van, az utolsó előtti pillanatban tudjuk abbahagyni a K.-t. Ha ezt szem elől tévesztjük, könnyen előfordul, hogy a delikvens meghal vagy öngyilkos lesz, amint ez legutóbb Szigeti Attila esetében történt, aki nem bírta már a győri Kádár-rendőrök által eszközölt K.-t. Ez esetben bizony műhiba történt.

c) Nagyon bevált és ajánlatos, hogy a K. eszközlése előtt derítsük fel, hogy vajon milyen betegsége van a K. tárgyának. N. Sz. Hruscsov XX. kongresszusi referátuma említést tesz például egy öreg bolsevikról, akit beteg gerincoszlopán kínoztak, úgyhogy a vén trotyli végső elkeseredésében Sztálin elvtárshoz fordult levélben. Itt jó példáját látjuk a betegség kipuhatoláson alapuló K.-nak, hibának kell viszont tartanunk, hogy az öreg bolsi egyáltalán levéllel zaklathatta Sztálin elvtársat.

Végezetül két megjegyzés:

1. A K.-ok fajtái kimeríthetetlenek, mint maga az élet. Mindig engedjünk teret az egyéni kezdeményezésnek.

2. Mivel a széles tömegek jelenleg még nem értek fel a szocialista erkölcs teljes és következetes megértéséig, a K.-okról esetleg kiszivárgó híreket minősítsük rágalomnak. Ez hazugság, dehát kétségtelenül a proletárosztályharc érdekeit szolgálja, hiszen a K.-okról szóló hírek elterjedése nem használna a proletárhatalomnak. Olyan helyen, mint jelenleg Magyarországon is, ahol a XX. kongresszust követő anarchia idején túl sokat fecsegtek a „szocialista törvényesség megsértéséről” és a K.-okról, ajánlatos, hogy a híresebb emberek esetében lehetőleg a pszichikai K.-ra csökkentsük a vallatási módozatok eme legfőbbjét, s a fizikai K.-t egy időre inkább csak a közönséges munkások, parasztok s vidéki értelmiségiek körére korlátozzuk. Természetesen ezt a szabályt sem szabad mechanikusan felfogni.

Valamely párt vezetőinek összegezett eszét kollektív bölcsességnek nevezzük. Sokan, akik közelebbről ismerték egy Végh Béla vagy egy Bata István képességeit, vonakodtak bölcsnek nevezni őket. Az ilyen kétkedő embereket kár volt szemináriumba járatni, ha még annyit sem tanultak meg, hogy a mennyiségi növekedés egy bizonyos ponton új minőségbe csap át. A dialektikus viszont tudja, hogy egy-két pálcát önmagában könnyen eltörhetünk, de ha két tucatot összefogunk, akkor már hiába erőlködünk velük. Így van ez a bölcsességgel is. Tegyük fel, hogy Végh Béla önmagában nem olyan lángész, mint Deák Ferenc volt, akit a Haza bölcsének tituláltak s mondjuk, Bata István sem egy Széchenyi. De másfél tucat Végh és Bata együtt, kollektíven, viribus unitis – ez már kollektív bölcsesség, nem is vitás! Így van ez különben minden pártnál. Nézzük meg az anyapártot, a világ dolgozóinak reménységét, az egyes nemzetek sajátos kollektív bölcsességeit irányító legfőbb kollektív bölcsességet. Egyenként szemlélve a Lenin halála után következő szovjet vezetőket, azt találjuk, hogy az érvényes párthatározatok, sőt bírói ítéletek szerint mindennek inkább nevezhetők, mint bölcseknek. Íme, egy futó áttekintés:

S ha mindehhez azt is hozzászámítjuk, hogy Hruscsov elvtársat egy másfél napig érvényes prezídiumi határozat demagóg, antileninista kalandornak bélyegezte, akkor be kell látnunk, hogy az embereket nem szabad egyénenként vizsgálni, s hogy csakis a kollektív bölcsesség elve lehet a kommunista párt vezetésének titka. Mert ha lekaparjuk szemünkről a metafizika hályogát, s a fent említett vezetőket összefüggéseikben, mint időről időre összeálló kollektív csoportokat vesszük szemügyre, akkor előttünk áll a dialektika csodája: a tévelygőknek, kalandoroknak, pártellenes frakciósoknak és kémeknek ez a testülete képességeinek mennyiségi összeadásával létrehozta a világ vezetésére egyedül hivatott, leghatalmasabb kollektív bölcsességet.

A K. elve felmérhetetlen jelentőségű a kommunisták pártjában. Más pártoknál egy-egy bölcs vezető kimúlása súlyos gondokat okozhat. A kommunista pártok élén viszont némelykor szinte havonta cserélődnek a bölcsek, s ez mégsem okoz semmiféle problémát. Ez az előnye annak, amikor a bölcsességet nem véletlenszerű, esetleges egyéni tulajdonságok határozzák meg, hanem pusztán az illető személynek a kollektívához való tartozása. Bármely bölcs pótolható ily módon, hiszen egyszerűen egy másik embert kell a helyére ültetni, s e pillanattól kezdve az lesz a bölcs. Itt látszik legfényesebben a szoc. mérhetetlen fölénye a korábbi társadalmi formák felett.

Azelőtt igen ritkák voltak a bölcsek. A görögök évszázadok alatt alig bírtak összekaparni néhány bölcset. Magyarországnak 100 évvel ezelőtt csak egy bölcse volt, azelőtt még egy se. S ma? Olyan fényes elmék világítják meg intellektusukkal a magyar glóbust, mint Kádár és Marosán, Dobi és Dögei, Kiss és Apró stb. elvtársak elméi. Jelenleg az ő kollektív bölcsességük mutatja csalhatatlan biztossággal a magyar nép felemelkedésének útját. S tegnap? Tegnap Gerő és Piros, Bata és Ács, Szalai és Végh Béla elvtársak elméi mutatták csalhatatlan biztossággal a magyar nép felemelkedésének útját. S ne is beszéljünk a tegnapelőtti kollektív bölcsességről, amikor Rákosi és Révai, Farkas és Hidas, Mekis és Zsofinyec elvtárs mutatta a magyar nép felemelkedésének útját. És még sokan mások, akiknek nevét Szerző már elfelejtette. A magyar népnek az elmúlt négy év alatt több bölcse volt, mint a görögöknek 400 év alatt.

A kommunizmus előtti bölcstermelés más téren is alatta maradt a pártszerű formáknak. Azelőtt csak az lehetett bölcs, aki töméntelen könyvet végigrágott, ő maga is sokat írt s lépten-nyomon valami feljegyzésre méltó jó mondást ejtett el. (Mint pl. „Ne zavard köreimet”, meg hogy „Embereket keresek” stb.) A kollektív bölcseknek nem kell ilyesmikkel fárasztaniuk magukat. Nagy többségük csak a pártlapot olvassa, írniuk nem kell, mert az ily nemű munkát személyi titkárok s más elemek végzik, jó bemondásokat se várnak tőlük, legfeljebb néha Marosán elvtárs követi ezt a régi, de ma már nem szükséges módszert. Egy dologban azonban kétségtelenül van hasonlóság a régi bölcsek s korunk új bölcsei között – azok is, ezek is univerzális elmék. Engels pl. így írt a renaissance nagy alakjairól: „Oly kor volt ez, amelynek óriásokra volt szüksége és óriásokat is nemzett, a gondolkozás, szenvedély és jellem, a sokoldalúság és tudás óriásait. A burzsoázia modern uralmát megalapozó férfiak igazán nem voltak polgárian korlátoltak… Alig élt akkor jelentős férfi, aki… ne tudott volna négy-öt nyelven és ne vált volna ki több téren. Leonardo da Vinci nemcsak nagy festő volt, hanem mechanikus, matematikus és mérnök is, a fizika különféle ágait fontos felfedezésekkel gazdagította… Machiavelli államférfiú volt, történetíró és költő és ugyanakkor az újabb kor első valamirevaló írója…” (Engels: A természet dialektikája, Szikra, 1950. 10. old.)

Éppen ez a sokoldalúság jellemzi a mi kollektív bölcseinket is. Ha beletekintünk a „Sztálin és a szovjet tudomány” című műbe, álmélkodva láthatjuk, hogy nagy tanítónk, a tudomány géniusza, nemcsak a marxizmus–leninizmust emelte új magaslatokra, nemcsak a politikai gazdaságtant és a történelmet, a filozófiát és az irodalomtudományt vezette új ösvényekre, hanem a nyelvtudományt, a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, arról nem is beszélve, hogy „ő mentette meg a micsurini tanítást a weismannisták támadásaitól” stb. Hruscsov elvtárs is a fejéstől a tipikusig bármiről tud nyilatkozni.

Magyarország persze kis ország, de az ő bölcseit, mutatis mutandis, hasonló sokoldalúság jellemzi. Vagy nem volt Rákosi elvtárs történettudományunk megújítója? A politikai gazdaságtan továbbfejlesztője? A magyar stílus mestere? És Marosán elvtárs? Aki ma az agitációról ír, holnap a műszaki egyetemek feladatait rajzolja fel, s holnapután megoldja a József Attila-problémát! S bármihez szól hozzá, megmutatja, hogy mindenhez egyformán ért! Bízvást mondhatjuk, hogy nyugodtan alhat az a nép, amelynek álmát a tudományos bölcsesség ilyen korifeusai vigyázzák!

A népnek ily körülmények között nincs is egyéb gondja, mint hogy megtanulja, kik tartoznak aznap a soros kollektív bölcsességbe. Mivel Magyarországon az elmúlt négy év alatt csupán a legfelső vezetésben mintegy három tucat kollektív bölcs váltogatta egymást, ez nem mindig könnyű. Épp itt van a május elsejei felvonulások nagy jelentősége. A nép ezáltal évente egyszer szemtől szembe láthatja, kik az ő hivatott bölcsei: azok, akik fenn állanak a dísztribünön. Két május elseje között a fogadási protokollok adják meg a szükséges eligazítást.

Sztálin elvtárs azt tanítja, hogy „mi kommunisták különös emberek vagyunk, különös anyagból vagyunk mi gyúrva”. Ezt a napnál világosabb tanítást érthetetlen módon kétségbe vonta egy revizionista újságíró hírhedt Irodalmi Újság-beli cikkében. Szerző nem is méltatja cáfolatra ezt a nézetet. Ha a t. rev. úr azt hiszi, hogy pl. nem-különös, normális emberek is képesek elsajátítani a diapolitikát, hogy nem-különös, normális emberek is képesek saját magukat imp. kémnek hazudni, s felakasztatni a párt kérésére stb., akkor azt kell hinnem, hogy a t. rev. úr is különös ember, csak leplezi azt.⁶

„A szocializmus építése nem L.” Ezt olyankor kell mondani, ha egyes revizionista hajlamú párttagok kifogásolják a tömeges letartóztatásokat, a konstruált pereket, a rehabilitációk késlekedését, a parasztok zaklatását, az ipari termelés túlfeszítését, az életszínvonal zuhanását stb. (Lásd még: MEGGYŐZÉS)

Az ember. (J. V. Sztálin örökbecsű meghatározása. Lásd még: GULÁG, PEREK, SZOC. TÖRVÉNYESSÉG FOGYATÉKOSSÁGAI)

Amit meg kell ragadni. A jó vezető mindig ki tudja választani. Hol ezt, hol azt a szemet ragadjuk meg, hiszen a L. mindig változik, a lényeg csak az, hogy a lánc változatlanul megmaradjon. Magyarországon jelenleg a L.: kiverni (jelképesen, de nyomós indíték esetén konkrétan is) a szemét mindazoknak, akiknek az a véleménye az októberi ellenforradalomról, ami Kádár elvtárs véleménye volt 1956 november elsején.

A jó vezető sose fukarkodjék azzal, hogy L.-ben részesítse a vezetése alá beosztott intézmény, falu, járás vagy megye dolgozóit. Az ilyesmi igen pozitív hatást kelt. Az L.-ben részesülő intézmény vagy terület vezetője szerény, de határozott munkaígéretekkel, felajánlásokkal válaszoljon a L.-re. Szép példáját láthattuk ennek 1955 decemberében, amikor a Rákosi elvtárs megtámogatására érkező Pegov elvtárs elismerését fejezte ki a budapesti munkások termelési sikereiért s amikor erre Kovács István elvtárs, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Magyar Dolgozók Pártja Nagybudapesti Pártbizottságának első titkára és nemzetgyűlési képviselő, meghatottan válaszolta: „Dolgozzunk a jövőben is úgy, hogy továbbra is méltók legyünk Pegov elvtárs dicséretére.” (Szabad Nép, 1955. december 8.) Mi, szovjet emberek, egyébként mindig kiemeljük a derék és szorgalmas magyar nép érdemeit. (Lásd még: OBULUS)

Tiszteletbeli cím, amelyet a magyar történelem legnagyobb alakja nyer el. Jelenleg nincs kiosztva. Két évvel ezelőtt még az a határozat volt érvényben, amely szerint a „magyar történelem legnagyobb alakja Sztálin, mert ő valósította meg Hunyadi, Rákóczi, Kossuth, Petőfi álmait”. (És Jókai álmát is. Lásd fentebb. Szerző) Révai elvtárs eme örökbecsű megállapítása előtt mintegy 100 éven át Kossuth meghatározása szerint egy Széchenyi nevű gróf (!) volt a legnagyobb magyar, de ezt a magyar nép sohase fogadta el, mert szerinte éppen Kossuth volt az igazi. Révai elvtárs nagyszerű meghatározása már csak azért is történelmi jelentőségű volt, mert eldöntötte ezt az évszázados Kossuth vagy Széchenyi? vitát. Az MSZMP jól tenné, ha ezen a téren is visszatérne az MDP legjobb hagyományaihoz s nemcsak tetteiben, de szavaival is hirdetné, hogy a magyar immár nem Kossuth, hanem Joszif Visszárionovics népe!

Hogy mindig Kádár elvtárs vezesse új helyzet, új feladatok, új sikerek felé. A jó vezető mindig vegye figyelembe a nép óhaját, azt, amit a nép  magában  elképzel. A nép igazi érzéseinek mély ismeretéről tett tanúságot a Népszabadság, amikor a Münnich-kormány megalakulásakor így írt az országgyűlési tárgyalások mély emberiességéről és közvetlenségéről: „Az emberi közvetlenség mindig vonz. Az ország közvéleménye ebből is megérzi, hogy hozzá közelálló emberek csinálják a politikát s ez a politika – éppen ezért – olyan, amilyent az emberek  óhajtanak, magukban elképzelnek”  (58. jan. 31.). Mivel a magyar nép legbelsőbb és legtitkosabb vágyainak így megfelelt Kádár elvtárs hőn óhajtott politikája, „a magyar nép nagy tömegei – érthetően – kissé idegenkednek az ország vezetésében véghezvitt személyi változásoktól s különösen sajnálják, hogy az általuk nagyra becsült Kádár elvtárs megvált a miniszterelnöki tisztétől”. (m. f.) Szerző meghatva idézi e sorokat s siet, hogy a maga szerény eszközeivel kivegye részét a magyar nép megnyugtatásából.

A Szovjetunió. Azelőtt a Hadúr volt, később a keresztények istene, majd Rákosi elvtársék vezetése alatt, az ismert szektás hibák következtében, háttérbe szorították a vallásos érzéssel együtt. Amióta azonban Kádár elvtársék antiszektás vezetése érvényesül, amely messzemenően figyelembe veszi a nemzeti sajátosságokat, a nép vallásos érzelmeit, szükségessé vált újra a magyarok istenének visszaállítása. Ez természetesen nem történhetett sem pogány, sem feudo-katholikus–kapitalista alapon, hanem csakis szocialista alapon. A magyarok istenének visszaállítását, azt is mondhatnánk, rehabilitációját Münnich elvtárs végezte el miniszterelnöki szűzbeszédében: „Petőfi, a nagy magyar költő… egy nagyon szép verset írt. Az a címe: A magyarok istene. Ezt a verset gyermekkoromban tanultam meg és ma, amikor a felszabadulás óta érzem a Szovjetunió támogató kezét, természetesen más vonatkozásban és más tartalommal, gyakran jut eszembe ennek a zseniális nagy költőnek, a proletár internacionalizmus előfutárjának ez a verse, amelyben azt mondja: »Az idők, a népek éktelen viharja / Elfújt volna minket, mint egy porszemet, / De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, / S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.« Ez ma a Szovjetunió, elvtársak.” (N. 1958. jan. 29.)

Münnich elvtárs lángoló szavaihoz nincs mit hozzátennie Szerzőnek, hiszen csak helyeselheti azt a bravúros dialektikát, amely végre egységbe forrasztja a magyar nép ismert vallásos érzelmeit s a Szovjetunió iránt érzett, szintén ismert odaadó szeretetét. Ilyen elméleti bravúrra csak a marxizmus–szenilizmus emlőin táplált lángelme képes.⁷ Mindamellett fel kell hívnom a figyelmet a dialektikus múltlátás által kiszabott égető feladatra. Arra ugyanis, hogy a zavarok elkerülése végett Münnich elvtárs beszéde után most át kell írni mindazokat a klasszikus szövegeket, amelyekben a „magyarok istene” kifejezés előfordul. (Pl.: „A Szovjetunióra Esküszünk, Esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk!” stb.) Ennek nem lehet elvi akadálya: ha egy-egy politikai fordulat után át lehetett írni a magyar nép Sztálin elvtárs után legnagyobb fiának, Rákosi elvtársnak beszédeit és cikkeit, akkor Petőfi Sándor dialektikus aktualizálásától sem kell visszariadni.

Az eddigi címszavak alapján már fel lehet vázolni a magyar nép alapvető sajátosságait s ezzel el lehet végezni azt az ethnográfiai-politikai tudományos összegezést, amelyre az eddigi tudósok képtelenek voltak. Íme:

Egyes sajátosságok talán még nem eléggé kiforrva jelentkeznek a derék és szorgalmas magyar népben, de azok a hivatott vezetők, akiktől a fenti jellemzések származnak, nyilván figyelembe vették a szoc. real. fő követelményét: „Az embereket nem olyanoknak kell ábrázolniuk, amilyenek, hanem amilyenekké lenniük kell.” (Zsdanov)

A M.-t már a régi görögök is ismerték, bizonyos helyeket ugyanis menedékként jelöltek meg a bűnösök számára (Asylon). A középkori M. (latinul: ius refugii) menedékhelyekként jelölte meg pl. a templomokat, ahová a főbenjáró bűnösök menekülhettek az igazságszolgáltatás elől. A modern állam is elismeri a M.-t, s főleg politikai bűntettesek esetében gyakorolja azt a jogát, hogy védelmet nyújt más államok menekült polgárainak, nem szolgáltatja ki azokat stb. A szovjet szocialista jog, amely a legmagasabb rendű jog, nemcsak tiszteletben tartja a M.-t, hanem egészen új tartalommal tölti meg. A szovjet – és népi demokratikus – állam a M. gyakorlásánál, szemben az antik-görög és középkori-keresztény M.-gal, elvet mindenféle metafizikát s dialektikusan viszonyul saját magához. Ez a magyarázata annak, hogy a szovjet gyakorlatban a M. – a dialektika elveinek megfelelően – a maga ellentétébe csap át. (Lásd még: ELLENTMONDÁS, ELLENTÉT stb.).

Így pl. a szovjet–német barátsági és megnemtámadási szerződés megkötésekor 1939-ben a szovjet kormány kiszolgáltatta a német fasisztáknak a Szovjetunióba emigrált, s ott menedékjogot élvező német kommunistákat. Itt szépen látszik, milyen igaza volt Engelsnek, amikor az Anti-Dühringben hangsúlyozta, hogy minden „örök” erkölcsi-jogi kategória ostobaság. Hasonlóan járt el a szovjet (és magyar) kormány azoknak a kominformista jugoszláv állampolgároknak az esetében is, akik a szovjet–jugoszláv viszony kiéleződése idején, 1949 után menekültek a Szovjetunióba, illetve a népi demokratikus országokba, s ott menedékjogot kaptak. Amikor 1955-ben Hruscsov elvtárs meleg szavai a belgrádi repülőtéren újra megnyitották a szovjet–jugoszláv testvéri barátság majdnem egy teljes évig tartó periódusát, fenn nevezett személyeket a szovjet és a népi demokratikus kormányok kiszolgáltatták Jugoszláviának. Így került Belgrádban kötél általi kivégeztetés sorsára Pero Popivoda elvtárs is, aki 1949 és 1955 között oly tevékeny szerepet játszott Moszkvában, mint a „Jugoszlávia népeinek a Tito-Rankovics-klikk fasiszta uralma alól és az imperialista rabságból való fölszabadulásáért küzdő jugoszláv hazafiak szövetségének” elnöke. (Sajnos, Popivoda elvtárs nem érhette meg a történelem dialektikájának újabb fordulóját, mert most újra menedékjogot kérhetne a szovjet államtól s átvehetné fenti hosszú című hivatalának elnöki posztját.)

A M. szovjet elmélete és gyakorlata annyiban is magasabb rendű minden klerikális-burzsoá M.-nál, hogy megkülönbözteti az aktív és passzív M.-ot. A szovjet gyakorlat ugyanis ezen a téren is ellensége mindenféle spontaneitásnak, s az aktivitást hirdeti. Vagyis, ha nincs senki, aki a M.-ot éppen a szocialista táborban akarja élvezni, akkor szerezni kell ilyen egyéneket. Vagyis: nehogy az ösztönösség uszályába süllyedjünk, más államok területén mindig tartsunk készenlétben olyan áldozatkész és ügyes egyéneket, akik a kellő pillanatban elhagyják hazájukat s a szocialista tábor valamelyik országában kérnek M.-ot. Ilyen egyének aktivizálásának főbb módjai:

Ha embereinket eszmei alapon válogatjuk ki, akkor ügyeljünk arra, hogy leendő védettjeink odaadó kommunisták legyenek ugyan, de a dialektikában ne legyenek járatosak. Félő ugyanis, hogy az erkölcs és jog dialektikájának megismerése kedvezőtlenül befolyásolná menedékjog kérési elhatározásuk szilárdságát. (Tájékozatlanságuk megkönnyíti későbbi kiszolgáltatásukat is.)

Magától értetődik, hogy a M.-ot kérő egyének esetét a sajtóban kellően méltatni kell, esetleges kiszolgáltatásukat azonban nem kívánatos különösebben hangsúlyozni. E téren is a szocialista sajtó alapelvei irányadóak. (Lásd: SAJTÓ). Újabban a nemzetközi imperializmus dollárért csaholó ebei megint éles ugatásba kezdtek az ún. Nagy Imre és társai ügyben. Cikkezményeikben, amelyekből oly árulkodóan látszik ki az imperialista lóláb, krokodilkönnyeket sírnak az áruló Nagy-klikk felett, s mint Gyáros elvtárs, a magyar kormány szóvivője mondta, igyekeznek „belekapaszkodni a tárgyalási közlemény minden sorába”. (N. 1958. jún. 28.) Gyáros elvtárs frappánsan megválaszolt ezeknek az akadékoskodóknak, amikor válaszra sem méltatta őket, mondván, hogy „a reakciós nyugati sajtóban megjelent rosszindulatú rágalmazó hírek, cikkek és egyéb förmedvények minden sorával könnyű lenne vitába szállni és bebizonyítani, hogy hazudnak és rágalmaznak. De hiábavaló fáradozás lenne ez, mert a rosszindulatú, rágalmazó ellenséget nem lehet meggyőzni”. Szerző e nagyszerű válaszhoz csupán annyit tenne hozzá, hogy az imperialista urak kedvéért nem fogjuk megváltoztatni a dialektika törvényeit. S ha voltak olyanok, akik a Nagy Imrééknek adott menedékjogot nem dialektikusan értelmezték, úgy most ők a gyakorlatban kaptak leckét a marxizmus–leninizmus elsöprő igazságairól.

Azok a hibák, amelyeket a magyar kommunisták Rákosi elvtárs, egyébként túlnyomórészt eredményekben gazdag vezetése alatt elkövettek, s amelyeket a Kádár-féle vezetés ünnepélyesen megtagadott. A Kádár-kormány 15 hónapos tevékenységét méltató Népszabadság-vezércikk joggal emelte ki: „Deklaráltuk (és ennek a deklarációnak megfelelően éltünk is), tanultunk a múltból, nem ismételjük meg azt, ami rossz volt, nem vált be …” (N. 58. jan. 31.) Még ellenségeink is elismerik e szavak igazságát. Nem lehet vitatni, hogy elvetettük pl. a régi irodalompolitika rossz, be nem vált módszerét, s felcseréltük a „Minden madár énekeljen” mozgalom kiváló módszerével. Ugyanakkor természetesen megtartottuk a jól bevált elveket és eszközöket: a szocialista besúgás és beszervezés módszereit, a tömeges internálásokat, amelyek kedvező irányba befolyásolják a közvélemény alakulását s mindazt a kincsestárnyi eszmei fegyvert, amit a dialektikus igazmondás, dialektikus ígéret, dialektikus emberszeretet jelent.

Ruhadarab, amelynek a szocializmusban több fontos funkciója van, úgymint

a) építési sikereink növekedésével egy ütemben átmenetileg mindig „összébb kell húzni” (Lásd: MDP II. kongresszusának határozata);

b) kihallgatásoknál fel lehet használni a gyanúsított jobb belátásra való térítésére s beismerő vallomás elnyerésére;

c) a N. parcellákhoz ragaszkodó parasztokat tsz elleni izgatás címén le lehet csukatni vagy ki lehet telepíteni;

d) s végül felkötheti rá magát a szocializmus építésének minden olyan résztvevője, akit „épülő-szépülő hazánk” állapota sem tud forradalmi optimizmusra gerjeszteni.

Költekezés, pazarlás, dínomdánom, cifra nyomorúság, Gerő elvtárs tanítása szerint, valahányszor kiürül az államkassza, s fejünkre nő a külföldi államadósság (az elpuskázott földalattik, felpuskázott, sőt tankozott hadsereg, a rózsadombi kéjlakok s Gyorskocsi utcai be- és megruházások következtében), forduljunk bizalommal a dolgozók felé. (Lásd még: NADRÁGSZÍJ) Indítsunk harcot a N. ellen, s az ellen, hogy „megesszük a jövőnket”. (Rákosi. Lásd még: ARANYTOJÁS) Akkoriban sok féktelen demagóg támadta a N. elleni szónoklatokat, s Rákosi elvtársnak azokat a figyelmeztetéseit, hogy megesszük azt a bizonyos aranytojást tojó tyúkot. Ezek a demagógok azt hangoztatták, hogy Magyarországon a nép nem él nagylábon, hanem legfeljebb csak egyesek (Nagy Imre beszéde a KV. 54. októberi ülésén). A következmények megmutatták, hogy ezúttal is Rákosi elvtársnak volt igaza: a magyar dolgozók oly nagylábon éltek, s úgy megették az aranytojást tojandó tyúkokat, hogy ma már nem hogy arany, de még közönséges tojás is alig van, s az is háromszor annyiba kerül, mint a N. vitája idején. (Lásd még: TUDOMÁNYOS ELŐRELÁTÁS)

Agitációnk és propagandánk egyik alappillére. Valahányszor Amerikában megvernek egy négert, a jó vezető domborítsa ki a szocialista demokrácia magasabbrendűségét, úgy amint ezt az egyik legutóbbi Népszabadságban Hajdú Tamás, a neves teoretikus teszi: „Bámuljuk szájtátva azt az amerikai demokráciát, amelyben egyesek büntetlenül agyonverhetnek négereket? Mi, minden hiba ellenére is, összehasonlíthatatlanul nagyobb haladást tettünk a demokráciában…” És valóban: merné-e azt állítani valaki, hogy az ÁVH által agyonvert emberek között csak egy néger is akadt?!

Két azonos síkban fekvő egyenes P.-ot alkot, ha meghosszabbítva sem metszik egymást. P.-osan futnak a sínek, P.-osan lógnak a bitófáról a hullák. A politikában P.-os akciónak nevezzük az egymás melletti akciókat. Így pl. ha a pártvezető egy nagyobb beszédet mondott „az önkéntesség elvének szigorú megtartásáról a tsz fejlesztésében”, azonnal intézkedjék, hogy csukjanak le néhány, a belépéstől vonakodó parasztot „tsz mozgalom elleni uszítás” címén – nehogy a többi paraszt félreértse beszédünket. A P.-os akciók elvének nagy szerepe van a különböző kampányokban, úgymint választások és békekölcsön-jegyeztetés idején stb.

Van P. a szónoklattanban is. A burzsoázia és a feudális rend szónokai legfeljebb ha ösztönösen alkalmaztak P.-okat, csak a dialektikus szónoklattan helyezte méltó helyére azokat. A jó vezető szívesen él a P.-okkal, csak vigyázzon, bele ne keveredjék a P.-ba, mert abból nehéz kimászni. Íme egy mély értelmű P. a neves kommunista teoretikus, Révai József beszédéből, amellyel a 60 éves Rákosit köszöntötte: „Rákosi elvtárs az nekünk, magyaroknak, ami Sztálin elvtárs az oroszoknak.” Egy újabb, elsöprő logikájú P.: „Ha Horthynak szabad volt segítségül hívni a magyar forradalom leverésére szenegáli négereket, akkor nekünk is szabad volt behívni a szovjet csapatokat.” (Marosán elvtárs Köztársaság téri beszédéből)

Orosz hadvezér (1739–1791), II. Katalin tanácsadója és szeretője. Ilyen vonatkozású tettein kívül főleg az tette híressé nevét, hogy – állítólag – színházi díszletekből összehordott falvakkal akarta bizonyítani cárnőjének, milyen pompásan élnek az általa vezetett tartomány lakói. Innen ered a P. falva kifejezés. A bolsevikok – természetesen kellő kritikával és továbbfejlesztett formában – átvették e jeles orosz államférfi vezetői tapasztalatait, megtisztították azokat idealista burkuktól, s materialista alapokra helyezték. (Lásd még: HALADÓ HAGYOMÁNYOK)

A szovjet példa nyomán Magyarországon is jól bevált szokás, hogy mintaszövetkezeteket, mintaóvodákat stb. rendeznek be, azokba öntik a pénzt, kádert, reklámot, kitüntetést, s amikor kellően kiglancolták eme mintahelyeket, odairányítják látogatóba a külföldieket, a tapasztalatcserére jövő más vendégeket stb. Ennek kettős haszna van: 1. A jámborabb külföldiek elhiszik, hogy más tsz is ilyen pompásan halad. 2. A tsz tagjainak egész külföldi tanulmányúttal felér, hogy havonta járnak hozzájuk a világ minden tájáról érkező párt-, nő-, béke- stb. küldöttek. Az ilyen helyeken dolgozó tagokat természetesen kellően ki kell tanítani, hogy az újságokban is közölhető nyilatkozatot tegyenek a vendégeknek. Pl.: „Én, drága elvtársaim, azelőtt egy szénakazalban laktam kisded családommal együtt. Rákosi (Kádár) elvtársnak köszönhetem, hogy ma… stb.”

A fenti P.-ról cirkálót is elneveztek, erről pedig filmet készített a szovjet filmgyártás „Patyomkin cirkáló” címen. E film még a szoc. real. kialakulásának kezdeti időszakában született, s ezért nem eléggé újszerűen mutatja meg, hogyan kell leverni egy felkelést. S noha a szovjet film minden magyar állampolgárnak s főleg vezetőnek „barátja, segítője és harcostársa”, a „P. cirkáló” tanulságait kritikával kell kezelni. Így például az egyik jelenetben a katonák szuronyrohammal verik szét a tüntetőket. A magyar október eseményei megmutatták, hogy az ilyen nyílt rohamok nem mindig célravezetőek, mert ha a hadsereg nem olyan szilárd, mint a cári hadsereg volt, akkor a felkelők könnyűszerrel kiagitálják a fegyvert a katonák kezéből. Sokkal ajánlatosabb ezért, ha a rendfenntartó csapatok fedezékből, palotákból stb. a néptől kellő távolságban verik szét a tüntetőket, így ugyanis azoknak nincs módjuk arra, hogy elvegyék a fegyvert a katonáktól. (Vö.: PARLAMENTI SORTŰZ)

Latin szó, annyit tesz, mint a becsület helyreállítása. Mivel a szoc. építés során rendszeresen élnünk kell a perek fegyverével (lásd: KONSTRUÁLT PEREK), időnként sajnos elkerülhetetlenül adódik egy-egy R. is. R. esetén a becsületében helyreállított személyt, ha még él, ki kell engedni a börtönből, s kórházba lehet vinni államköltségen. Úgyszintén ki lehet engedni a rehabilitált szüleit, feleségét, illetve férjét, gyerekeit, nagynénjét, nagybácsiját, sógorait és takarítónőjét. A becsületében helyreállított személyt – holta után is – újra érdemesíteni lehet a párttagságra, továbbá egy bizonyos pénzösszegre, ez utóbbit nem az elszenvedett kínzás mértéke, hanem korábban betöltött funkciója szerint kell számítani.

Alapelvnek tekintsük, hogy minél kevesebb R.-ra kerüljön sor, s minél tovább húzzuk a szükséges áthangolási időszakot. Így például 1955 májusában már világos volt, hogy a Rajk-per tarthatatlan, de azért még 56 tavaszán is ültek börtönben volt rajkisták. Ilyen alkalmakkor a revizionista lakájbanda természetesen kígyót-békát szór a pártra a R. késedelmeskedése miatt. Büszkén és emelt fővel válaszolhatjuk nekik: lehet, hogy szocialista rendszerünkben, amely a legmagasabb rendű demokrácia, adódhatnak fogyatékosságok, sőt hibák is, de minálunk mindenesetre több és gyorsabb a R., mint a burzsoá rendszerekben. Vagy nem olvashattuk-e nemrégiben, hogy a francia nemzetgyűlés csak most – 150 év után! – rehabilitálta Robespierre-t?! Vagy nem olvashattunk-e arról, hogy nyugatnémet boszorkányokat 400, azaz négyszáz évvel megpörköltetésük után rehabilitáltak?! Ezzel szemben, akit nálunk ártatlanul kivégeznek, abban a felemelő tudatban halhat meg, hogy 15–20 év múlva (pl. Tuhacsevszkijék), vagy 6 év múlva (Rajkék), vagy akár 3–4 év múlva rehabilitáltatnak (magyar szoc. demek stb.). Kell-e ékesszólóbb bizonyíték a szocialista demokrácia magasabbrendűségére?!!!

Általában: R. esetén ne engedjük, hogy az ártatlanok meggyilkolását rendszerünk kritizálgatására használják fel, hanem éppen ellenkezőleg, mutassuk ki, hogy éppen ebben van rendszerünk fölénye. A revizionista-jobboldali-ellenforradalmár-nemzeti kommunista jellegű R.-al ellentétben, amikor is rágalmazzák a pártot és vezetőit, követelik a felelősök megbüntetését, csorbítják a vezetők tekintélyét, a pártszerű R. abból indul ki, hogy amiként a kivégzéseknél is a párt érdekeit tartottuk szem előtt, azonképpen a R.-nál is azok lebegjenek szemeink előtt. A pártszerű R. főbb fajtái:

a) Átsúlypontozásos R., vagyis olyan R., amely tulajdonképpen nem is R. Voltaképpen az egyetlen igazi, mert ízig-vérig dialektikus R. Szép példáját mutatta ennek cseh testvérpártunk, amely annak idején lecsukta, illetve kivégeztette Slingéket, majd Svermováékat, Clementiséket s legvégül a párt főtitkárát, Slánskyt, mindezeket elsősorban titoizmus címén. Amikor pár év múlva Nyikita Szergejevics a belgrádi repülőtéren magához ölelte Tito elnököt, Csehszlovákiában is megmozdultak az ellenséges ideológiától s főleg a Szabad Európa uszításától vérszemet kapott revizionista árulók, s elkezdtek, igaz, hogy elég félénken, kérdezősködni Slánskyék felől. Cseh testvérpártunk igaza és erkölcsi fölénye tudatában egy teljes évig hallgatott, míg végül átsúlypontozva a vádat, megállapította: „Igaz, hogy Slánskyék titoizmussal való megvádoltatása nem volt megalapozott, s e téren bizonyos fogyatékosságok, sőt hibák történtek, de Slánskyék a csehszlovák nép megrögzött ellenségei voltak s megátalkodott bűnösök, csak éppen nem abban, amiért kivégeztük őket.” „A lényeg azonban az, hogy kivégeztetésük igazságos volt.” Ebben azután – dicséretreméltó pártszerűségről téve tanúságot – az egész CSKP, a munkásmozgalomnak e dicső és szilárd bástyája megnyugodott.

Hasonló módon kísérletezett, már a sikeres cseh példa előtt, Rákosi elvtárs is a Rajk-per okozta probléma pártszerű megoldásával. 1955 decemberében végre megnyugtató magyarázattal szolgált a KV.-nek, kimutatván, hogy a Rajk-per anyaga ugyan koholmány volt, de maga Rajk fiatal korában rendőrspicli, s különben is a testvére nyilas volt. Vagyis nem történt igazságtalanság. Nem a KV.-n múlt, hogy ez a ragyogó átsúlypontozás nem sikerült, mert a KV. ezúttal is lelkes egységben támogatta Rákosi elvtársat, mint Rajk kivégzésekor és mint később, teljes rehabilitálásakor. Az átsúlypontozást a revizionista-nagyimrista patkányhad akadályozta meg, amely alávaló rágalmakat szórva a párt vezetésére és személyesen Rákosi elvtársra, bősz hangulatot teremtett a Rajk-ügyben. Így kényszerítették ki a

b) suba alatti R.-t. 1956 tavaszán, egy Heves megyei aktíván, mintha csak véletlenül tenné, Rákosi elvtárs kiejtette ajkán ezt a három szót: Rajk László elvtárs. Ebből a három szóból mindenki láthatta, hogy Rajk László nem kém és áruló, amint ezt egy mintaszerű per, 13.456 beszéd és 56.876 cikk és brosúra bizonyította, s mégcsak nem is rendőrspicli, amint ezt a KV. még 1955 decemberében is ünnepélyesen deklarálta. A módszer kiváló volt, amit mi se bizonyít jobban, hogy például Bulgáriában szintén imigyen, suba alatt, csendben és néhány szóval intézték el Kosztov rehabilitálását, s hasonlóképpen egy sereg szovjet bolsevik ügyét is.

Ez a mód Magyarországon is bevált volna – lévén Magyarország Hitler utolsó csatlósa s egy fasiszta hajlamú nép –, ha a pártonbelüli ellenforradalmárok nem követeltek volna további „magyarázatokat”. Féktelen demagógiájukban azt emlegették, hogy „a népnek joga van tudni, miért, hogyan végezték ki vezetőiket”, „fel kell tárni a rendezők szerepét, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg hasonló esetek”, „tudnunk kell, hogyan vették rá Rajkot a vallomásra”, s így tovább. Rákosi elvtársra célozva, még azt is ki merészelték mondani, hogy „egy szocializmust építő ország élén nem állhatnak képmutató gyilkosok”, ami, akárhogy is szépítsük, nem más, mint a magyar nép hivatott vezetője tekintélyének szándékos csorbítása! További magyarázat szükségeltetvén, sor került a

c) szerepcserés R.-ra. Ez abból állt, hogy kimutattuk: nem Rákosi elvtárs adott utasításokat Péter Gábornak a Rajk-ügy megszervezésére, hanem ellenkezőleg, Péter Gábor találta ki az egészet Rákosi elvtárs félrevezetésére. Színházi hasonlattal élve, olyan ez, mintha azt mondanók, hogy nem a szerző írta a darabot, hanem a dramaturg. De az emberek még emlékeztek azokra a beszédekre, amelyekben Rákosi elvtárs azzal kérkedett, hány álmatlan éjszakájába került, amíg „felrajzolódott előtte a leleplezés egész terve”, s megadhatta Péter Gábornak a konkrét utasításokat. Így hát, hiába jöttek Rákosi elvtárs segítségére a szovjet vezetők, kimutatván, hogy a Tito-ügyet Berija találta ki, Rákosi elvtárs nemcsak ártatlan, hanem dísztáviratilag megtámogatandó derék veterán s hivatott vezető – a népi emlékezőtehetség sajnálatos durvasága következtében, s a propaganda és rendőri szervek habozása miatt Rákosi elvtársat nem lehetett megmenteni. (Lásd: LEMONDÁS EGÉSZSÉGI OKOKBÓL) Ezután, amint ezt a Népszabadság s különféle kádárista brosúrák részletesen bebizonyították, a nagyimrista árulók kiprovokálták még azt is, hogy Rajknak és társainak dísztemetést rendezzenek! Eszükbe sem jutott, hogy a szovjet R., a R. legmagasabb rendű formája, ilyesmit egyáltalán nem ismer.

d) A pártszerű R.-fajták között kell említeni a lépcsőzetes R.-t, amikor is darabonként állítjuk helyre a becsületükben fogyatékosságok által megbántott személyeket. Mesteri volt ebből a szempontból a Tito-ügy megoldása szovjet részről. Első lépcső: elcsendesül a láncos kutyázás. Második lépcső: megjelennek kis hírek arról, hogy Jugoszláviában új erőműveket építenek, továbbá sikeresen halad a silózás. Harmadik lépcső: Hruscsov váratlanul elutazik Belgrádba, s bejelenti, hogy mindennek Berija az oka s a 49-es Kominform határozat érvénytelen. Negyedik lépcső: Molotov a Legfelső Tanács ülésén kijelenti, hogy a következő lépést Titonak kell megtenni. Ötödik lépcső: Tito valóban Moszkvába megy s ott megtudja, hogy nem Berija, hanem Sztálin volt az oka mindennek s a 48-as Kominform határozat sem helytálló. Hatodik lépcső: fél év múlva közlik ugyanezt az orosz párt vezető tagjaival is, a XX. kongresszuson. Íme, a zseniális, bolsevik R. mintája!

e) Érdekes formája még a R.-nak az en passant, vagyis menet közbeni R. Ennek az a módja, hogy „egyebek között” megemlítjük a korábban kivégzett egyén nevét, mintha mi sem történt volna. Ez voltaképpen a b) pontban emlegetett suba alatti R. egy fajtája, de mégis külön érdemes megemlíteni, mert ezt egészen ötletes formában kell végrehajtani s rendszerint külhoniak számára eszközöljük. Mesteri példát adott erre Mikojan elvtárs, aki legutóbb a Kremlben, magányosan üldögélve egy vodkás pohár mellett, a hozzálépő amerikai újságírónak megjegyezte, hogy Buharint nem tartja árulónak, s továbbá Buharin tehetséges ember volt. Azután felhajtott még egy pohár vodka moszkovszkaját s továbbment. El lehetünk készülve arra, hogy egy napon majd a következőképpen beszélget el X. Y. elvtárs valamelyik amerikai újságíróval: „Az idei vodkatermelés kiváló volt, amint ezt az én szeretett Leo Davidovics Trockij barátom mindig is előre látta. Maguknál Miszter Tviszter, hány fokosan szeretik a szilvapálinkát?”

Amint láthatjuk, a R.-nak végtelenül sok formája lehet. De ismételjük: minél kevesebb és csendesebb R.-kat! Abból még egy kommunista pártnak sem lett kellemetlensége, hogy néhány vezetőjét kivégeztük, de az oktalan és túlhajtott R. (lásd Rajk-ügy!) már sok galibát okozott!

A munkakényszer szégyenletes feudálkapitalista formája, költözködési és kivándorlási tilalommal egybekötve. Így bilincselte földesuraihoz a jobbágyokat a hírhedt Werbőczy, így tiltotta meg XIV. Lajos a francia hugenották emigrációját. Ez utóbbi eljárást a metafizikai korlátai ellenére is haladó filozófus, Holbach, a kalitkába zárt madarak kínzásához hasonlította. Csak a szovjet rendszer menti meg az emberiséget ettől a gyötrelemtől, mert ott a munka – Sztálin lángeszű szavai szerint – „becsület és dicsőség dolga” lett. A kényszermunkatábor, a munkakönyvrendszer, a műszaki határzár csak azokat kényszeríti önkéntes társadalmi munkára, akik még nem értették meg Sztálin (Hruscsov, Rákosi, Dej és a többi) elvtárs ragyogó tanítását.

”…a mi legélesebb fegyverünk, amellyel nap mint nap beszélünk a dolgozókkal.” (Sztálin) A magyar nyelvben a S. a sajt szóból származik, ami eredetileg annyit jelent, mint „bűzös”, „rohadt”, „nyúlós-ragadós” anyag, melyben kukacok is nyüzsögnek. (Vö.: SAJTÓKUKAC) Etimológiailag egyelőre nincs kiderítve, van-e valamilyen értelmi összefüggés a gyökszó (sajt) és a származéka (sajtó) között.

Tény viszont, hogy a burzsoá sajtó a gerinctelen törtetők dzsungelje, melyben csak azok érvényesülhetnek, akik eladják magukat a hatalomnak. (Lásd Balzac, Maupassant és Sartre híres leleplezéseit.)⁸ A szoc. sajtó tisztalelkű munkásaitól ellenben semmi sem idegenebb, mint meggyőződésük elhallgatása, az igazság elferdítése, a hírek megcsonkítása, hiszen a kommunista sajtó feladata a tömegek nevelése, felvilágosítása és szervezése, az igaz, pontos és gyors tájékoztatás révén a párt és tömegek kapcsolatának szakadatlan tökéletesítése. A bolsevik sajtó méltó korifeusa a Pravda, hű követője a Szabad Nép, újabban a Népszabadság.

A bolsevik S. a leggazdagabb publicisztikai hagyományok örököse. (Lásd: BJELINSZKIJ, CSERNISEVSZKIJ, HERZEN, MOLOTOV) Vezércikkeinek három főtípusa van, ezeket kezdő soraik szerint így tipizálhatjuk:

1. „A szovjet párt és kormány nagy figyelmet fordít a kukorica (sajt, zab, szén, olaj, közoktatás, szoc. törvényesség, halászati ipar, lírai költészet) terén előttünk álló feladatokra. Nagy tanítóink…”

2. „Ma (tegnap, holnap, holnapután) érkezik hazánk fővárosába… küldöttsége… Nagy tanítóink…”

3. „Az SZKP XIX. (XX., XXI. stb.) kongresszusa fényszóróként… Nagy tanítóink…”

A tartalmi és formai gazdagságnak ez az ereje, párosulva a pártos igazság (lásd: IGAZSÁG és DIALEKTIKA) legyőzhetetlen marxi–lenini fényével, olyan S.-t teremt, mely igazolja azt a nagy figyelmet, melyet a párt és kormány szentel a S. fegyverének. Ha e fegyverrel beszélünk a dolgozókhoz, más fegyverre nem is lesz szükségünk. Legfeljebb végső esetben.

A szoc. szerkesztés egyetlen klasszikus elve az eredmények-fogyatékosságok-feladatok dial. triászának sémájára épül. Pl.: vezércikk az önköltségről: „Pártunk és kormányunk nagy figyelmet fordít az önköltségre… Jelentős eredményeket értünk el e téren… De nem hallgathatjuk el, hogy súlyos fogyatékosságok is fellelhetők e téren… Feladatunk olyan légkört teremteni e téren stb.” (Lásd: IMAMALOM).

Amióta létezik a sajtó, sőt, amióta egyáltalán rögzíteni tudja gondolatait az ember (vö.: GRAFOMÁNIA), minden hatalom szolgájává akarja tenni a betűt. Ez természetesen ellenhatásként létrehozta a S. eszméjét. Nincs még egy fogalom, amelyet annyira utálna az önkény, de még az ún. demokratikus kormányzat is (lásd: SZEMFÉNYVESZTÉS), mint épp ezt. Nem véletlen, hogy a clericomonarchico zsarnokság fő intézménye, a pápaság, 1832 augusztusában jónak látta nyíltan is meghirdetni: a lelkiismereti szabadság őrültség, s „mi sem utálatosabb, mint a sajtószabadság”.

Ezzel szemben a mi Tanunk első alapítója, Marx K., már pályája kezdetén, 1844-ben egymás után írta a S. mellett érvelő, igen gondolatgazdag tanulmányokat. Marx–Engels Műveinek 1957-ben Magyarországon is megjelent 1. kötetében ezek az írások több mint száz oldalt tesznek ki, ami akkor is jelentős, ha a Kossuth Kiadó a S.-ról szóló első Marx-cikket épp csak megemlíti egyszer, együtt a falopásról írott művel. Nyilván mélyebb megfontolás vezette a Kiadót e tartózkodásban: az adott időpontban, 1957-ben, a S. marxi követelését esetleg félre lehetett volna érteni.

További nagy tanítóink, Lenin és Sztálin elvtársak is mindig védték a S.-ot a cárizmussal szemben, s ostorozták az önkényt, amely elfojtja a S.-ot. Joszif Visszárionovicsunk a szovjet viszonyokra is alkalmazta a marxi szemléletet, s éppenséggel így biztatta az írókat: „Írjátok meg az igazat.” Néhány szovjet írástudó ezt is félreértette – lásd Zsdanov elvtárs halhatatlan útmutatásait az irodalom számára az 1946-os időszakból.

Ilyen elméleti útmutatások birtokában a magyar kommunisták teoretikusai természetesen erélyesen védték a Horthy-rendszerben elnyomott S.-ot, amikor még az is előfordult, hogy Illyés Gyulát egy vagy két napra le is tartóztatták izgatás címén. A szóban forgó költő egyébként egyik cikkében hangsúlyozta, hogy ő védi a sajtószabadságot, de csak „nagy utálkozással”. Illyés nyilván arra gondolt, hogy a burzsoá sajtószabadságot a pénz urai határozzák meg, s ezért az nem az igazi. A költőnek ebben nyilván igaza volt, de rossz időpontban vette elő ezt az érvet: a S. polgári korlátait akkor kell ostorozni, amikor a kommunista párt hatalomra jut, s az ellenség szaván akarja fogni az „igazi” S. bevezetését követelve. Amíg azonban a burzsoá rendben küzd a KP, addig lelkesen követelni kell a S.-ot. Révai elvtárs a távolból kénytelen is volt figyelmeztetni Illyést: „Utálkozva pedig nem lehet a népjogokat védeni, csak lelkesedéssel. Petőfi életrajzírójának mi magyarázzuk, hogy érdemes a sajtószabadságért lelkesedni?”

Hasonlóan tiszta elvi álláspontot fejezett ki Rákosi elvtárs, amikor 1943-ban ő is megüzente, hogy a „minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia”. 1945 után persze kiderült, hogy milyen elvi különbség van a polgári és a proletár demokrácia között, mely utóbbiban a „teljes” S. már az ellenség érdekeit szolgálná. Illyés később meg is érthette a S. dialektikáját, legalábbis tartózkodott attól, hogy ha bár utálkozva is, de követelje a S.-ot. Írt e helyett állítólag 1950-ben egy verset, Egy mondat a zsarnokságról címen, de ezt nem terjesztette akkor, amivel útitárshoz illő bölcsességről tett tanúságot. (Lásd elvileg: SZABADSÁG)

A burzsoázia lakájai s azok revizionista szekértolói tücsköt-bogarat összehordanak a szabadságról, anélkül, hogy a kérdést akárcsak meg is közelítenék. A Sz. problémáját egyedül a marxizmus–leninizmus elmélete és gyakorlata oldja meg helyesen. Vázoljuk fel a problémát dialektikusan, hogy méltó választ adhassunk azoknak, akik szerint a szocialista társadalom egyetlen hatalmas börtön, amelyben nincs Sz.

Engels tanítása értelmében „a szabadság a szükségszerűség felismerése”. A szovjet Filozófiai Lexikon szavaival szólva: „Az ember a történelem kezdetén a természet rabja… A magántulajdon kifejlődésével az emberek saját társadalmi viszonyaik rabjai lettek. Az osztályelnyomás a kapitalista társadalomban éri el tetőfokát. Az osztályelnyomástól a szocialista forradalom szabadítja meg az embereket. A szocializmusban a társadalmi viszonyok többé nem uralkodnak az embereken, nem jelentenek többé számukra idegen erőt… »Az emberek, akik végre uraivá lettek a saját társadalmasításuk módjának, ezzel egyszersmind a természet urai, Önmaguk urai – szabadok lesznek.« (Engels) A szovjet társadalom a példa az emberek és az emberi cselekvés e szabadságára.” (Szikra, 1953. 536. old.)

Bontsuk fel e mély értelmű elemzést két részre. Az első rész vitathatatlan igazság. Világos, hogy az ember a történelem kezdetén a természet rabja volt, az is érthető, hogy amíg nem volt magántulajdon, az emberek társadalmilag szabadok voltak, csupán a természettől függtek; nem dirigált nekik sem a varázsló, sem a törzsfő, sem a családfő, senki emberfia, csak a még le nem győzött természet. A kérdés másik része körül szokott vita kialakulni. Azt kérdezik ugyanis bizonyos elemek, hogy ha a felépült szocializmus országában Sz. van, akkor mire valók az elnyomó szervezetek, miért nem szabad bírálni a kormányt stb.? Így teszik fel a kérdést a metafizikusan gondolkodó egyének. Mire a dialektikus ezt válaszolja: Urai az emberek saját társadalmasításuknak, ahogyan ezt Engels kívánta? Természetesen, úgy társadalmasították magukat, mint eddig még soha a történelem folyamán – minden porcikánk, mozdulatunk, gondolatunk társadalmasítva van. Felismerik az emberek a szükségszerűségeket? Természetesen erről gondoskodnak az erőszak- és felvilágosító szervek. (Lásd még: BÖRTÖN, INTERNÁLÁS, NÉPNEVELÉS, SAJTÓ stb.) Világos tehát, hogy ahol ily fokú az ember társadalmasítása és ahol mindenki felismeri a szükségszerűségeket – ott a legnagyobb a szabadság.

De hatoljunk mélyebbre! Ha a Sz. a szükségszerűség felismerése, hogyan lehet még csak beszélni is a burzsoá demokrácia nyújtotta Sz.-ról, amikor ott bizonyos elemi szükségszerűségek nem is léteznek, ergo, fel sem lehet ismerni őket?! Így pl. választás idején, aki akar szavaz, aki akar, nem szavaz, aki akarja a kormányra, aki akarja, az ellenzékre adja voksát. De hát hol az a bizonyos „szabad választás”, ha maga a puszta részvétel a szavazásban, még az sem szükségszerű? Ám ne álljunk meg itt. El kell ismerni, hogy a burzsoá demokráciákban is vannak olyan szükségszerűségek, mint a telefonlehallgatás, cenzúra (még ha utólagos is), rendőri zaklatás stb. De ott az emberek gyakran tiltakoznak az ilyesmi ellen, fellépnek „szabadságjogaik korlátozása ellen” – kell ékesebb bizonyíték rá, hogy nem szabadok, hiszen még fel sem ismerik e korlátozások szükségszerűségét. A sajtóban és a parlamentben tetszés szerint pocskondiázzák a vezető (!) államférfiakat – mi más ez, mint annak nyílt bevallása, hogy elégedetlenek „szabadságukkal”?! A szocializmusban mindez elképzelhetetlen, ott a legeszményibb dialektikus szabadság uralkodik, mert ott mindenki tökéletesen felismerte már, hogy telefonjainak lehallgatása, leveleinek felbontása, a sajtó uniformizálása, a kitelepítések és internálások, a békekölcsönök és felajánlások, a perek konstruálása, a norma- és spiclirendszer, az erőszakos kollektivizálás, a vezetők csalhatatlansága, a parlament és a kormány örökös harmóniája – szükségszerűség. A szocializmusban azért a legtökéletesebb a szabadság, mert ott tanítják meg a legtökéletesebben az embereket szükségszerűségeik felismerésére. A szabadság ezért tulajdonképpen pedagógiai fogalom.

Az érelmeszesedett metafizikusok szemüvegén át nézve a Sz. jelképei a félelemnélküli élet, a többpártrendszer, a „szabad” bírálat, a bírói védelem joga, az utazási lehetőségek biztosítása stb. Ez nem más, mint a XIX. század gyermetegen liberális Sz. fogalmának csökevénye. A Sz. igazi jelképei: a szükségszerű jegyzésre agitáló népnevelő, az ellenjelöltek nélküli szavazásból szükségszerűen következő 99%-os eredmények, a szükségszerűségeket felismerő s ezért önmagukat minden ügyésznél hevesebben vádoló vádlottak, a szükségszerűségek tekintélyét védelmező Államvédelem stb. Általában: minél több a szükségszerűség – annál szembetűnőbb a szabadság.

Szerző nem hallgathatja el, hogy a (különben derék és szorgalmas) magyar nép mind ez ideig nem tudta eléggé megbecsülni a szocializmus dialektikus szabadságát. Ama szomorú október eléggé megmutatta ezt. Mi sem volna tévesebb, szektásabb, marxi–lenini párthoz méltatlanabb azonban, mintha az októberi sajnálatos események után most korlátozni akarnók a magyar nép szabadságjogait! Nem és ezerszer nem! A magyar nép metafizikus szabadságszemléletére csak egy orvosság van, az, amit a munkásparaszt forradalmi kormány oly bölcsen adagol: még több dialektikus szabadság! Mindaddig, amíg a nép teljesen fel nem ismeri a szükségszerűségeket, s ezáltal 100%-osan, mondhatni minden ízében szabadabbá nem válik.

Funkcionáriusi segédeszköz és illetmény, amely elvétve magánosok (írók, művészek, bokszolók) kezére is juthat, de csak állami engedéllyel. A Sz. a funkcionárius közlekedési szükségleteit, továbbá családja fodrászati-bevásárlási stb. feladatait szolgálja. (Lásd még: MAGAZIN) A Sz. egyszersmind a rangjelző szerepet is betölti, a kocsik különböző típusai mutatják a tulajdonos protokollhelyzetét, hivatali előmenetelének ütemét, esetleges visszaeséseit stb. A Sz. protokoll rendje:

A revizionista lakájhad a kocsifronton is rágalmazó támadásba ment át pártunk ellen. Egyfelől kifogásolva az állami autók magáncélokra való igénybevételét (lásd még: KUCSERA), másfelől ostorozva azt a tényt, hogy amíg a kapitalista országokban minden jól kereső munkás vásárolhat kocsit magának, nálunk csak néhány véletlen-szerencsés magánszemély részesülhet ebben a privilégiumban. Ez utóbbi támadásra megsemmisítő választ adott „A hétköznapok dialektikája” című cikkében Hajdú Tamás, a neves teoretikus: „A dialektikusan gondolkodó emberek nem azon csodálkoznak, hogy Amerikában vannak már autó- és frizsidertulajdonos munkások is, hanem inkább azon, hogy nálunk egyre több bányász és parasztfiatal száguldozik Pannónia motorkerékpáron.” (Népszabadság, 1957. nov. 26.)

Olyan kérdés, amelyre a cikkíró vagy szónok nem is vár feleletet, hiszen a válasz napnál is világosabb. Sztálin elvtárs rendszeresen élt a SZ. fegyverével, többek között ez teszi stílusát oly varázslatosan agitatívvá és meggyőzővé. Egy jól kiválasztott szónoki kérdés fölöslegessé tehet bő magyarázgatásokat, aprólékos bizonygatásokat. Híres sztálini SZ.-ek: „Mondhatjuk-e, hogy a trockista söpredék csak egy hívet is fel tud mutatni a munkások közt? Nem, nem mondhatjuk.” „Mondhatjuk-e, hogy a szovjet demokrácia a demokrácia legmagasabb rendű formája? Természetesen ezt kell mondanunk.” E példák nyomán a magyar sajtó is új virágzásba emelte a SZ.-t. Íme egy szem az igazgyöngyök füzéréből: „Volt-e valaha is Magyarországon olyan népszerű lap, mint a Szabad Nép? Nem, nem volt, nem is lehetett.” (Betlen O. Szabad Nép főszerk. beszámolója a MUOSZ 1951. ápr. 22-i közgyűlésén.)

Szeretett hazám, a nagy Szovjetunió küldötte a népi demokratikus országokban, főleg bizonyos kulcsfontosságú intézményeknél (uránércbánya, belügyminisztérium, külügyminisztérium stb.). Szerző – részben szerénységből, részben éberségből – nem kíván e címszónál időzni. A magyar pártvezetőknek különben sem kell e problémával foglalkozniuk, hiszen – Magyarország kis ország lévén – nem kell energiájukat még T.-k kiképzésére is fordítani: nem lévén vezető hatalom, nincs hová küldeni T.-kat stb. Szokás volt korábban, hogy a T.-kat fogadó ország vezető államférfiai és költői időnként köszönetet mondtak nekünk. Ez helyes lehetett akkor s mindenesetre jólesett. De amióta a revizionista patkányhad ezt a kérdést is bedobta rágalmazó fegyvertárába, ajánlatosabb hallgatni s úgy tenni, mintha tanácsadók már nem is lennének Magyarországon. A jó vezetőnek így hát csupán egyetlen kötelessége maradt e téren: szerény, de megfelelő élet- és munkakörülmények, ideiglenes öröklakások biztosítása a T.-k számára.

A testmozgások bizonyos, általában zenével kapcsolatos rendszere, amely fontos szerepet játszik a szocializmus építésében. Van szerelmi, harci, bájoló, vallási, mozgalmi, illetve szóló- és együttes tánc. Marx és Engels nem fektethették le a marxi–lenini táncelmélet alapjait, mert a halál megakadályozta őket ebben, de néhány odavetett megjegyzésük, életrajzi adatok stb., úgy értelmezhetők, mintha ők válogatás nélkül elfogadtak volna minden olyan táncot, amely az embert szórakoztatja. Szerző természetesen e téren sem töltheti be azt az űrt, amelyet a marxizmus–leninizmus klasszikusai hátrahagytak, mindazonáltal a szovjet és népi demokratikus gyakorlat, a pártlapok cikkei stb. alapján ki kell hogy jelentse: a tánc nem öncél! A tánc sem öncél! A tánc problémájának megoldásához is abból a kérdésfeltevésből kell kiindulnunk, hogy mi használ a szocializmus építésének?!

A magyar kommunista párt történetében a tánc szempontjából három élesen különböző szakaszt kell látnunk:

1. Illegális időszak. A pártnak még nincs szilárd vonala a tánc kérdésében, mindenesetre az öntudatos kommunista megveti a táncot, mint aminek nincs pozitív szerepe a hatalomért folytatott harcban, mert eltereli a dolgozók figyelmét a rájuk nehezedő elnyomásról.

2. A hatalomra kerülés után a párt szilárd vonalat alakít ki a tánc kérdésében. Irányelv: a minimumra csökkenteni az ún. szólótáncot, s minden eszközzel fejleszteni a kollektív, sőt együttes táncokat. A párt elszánt harcba kezd a szving, a mambó és más nyugati bomlástermékek ellen. Mozgósítja e téren is hű útitársait, akik Veres Péter vezényletével feltárják a nyugati táncok feneketlen aljasságát és veszedelmes mivoltát. A szórakozóhelyek nagy részét, a tánciskolákat becsukják, a sajtó kipellengérezi a „szvingtónikat”, a film és rádió nemkülönben. Eltiltják a kozmopolita énekesnőket, s az éttermekben csak a Non elvtárs által jóváhagyott dal- és táncszámok szerepelhetnek. Virágzik a „zakatolás” és a népi tánc, amely a szovjet népi táncművészet nyomdokain feléled és magával ragadja az országot.

3. Az ellenforradalom okozta erkölcsi züllés feléleszti a nyílt eszmei harcban egyszer már legyőzött nyugati táncokat: újra dühöng az imperialista táncmétely. A párt és a kormányzat kénytelen megalkudni a helyzettel, s hallgatólagosan eltűri e felháborító jelenségeket, újra pódiumra engedi a kiseprűzött bomlástermékeket, egy ideig még meztelen táncosnők is megjelenhetnek a lapokban. Ez időszak jellemzője tehát bizonyos kényszerű opportunizmus, amelyet azonban a leninizmus lehetővé tesz számunkra mindaddig, amíg az új harcra fel nem készülünk. Addig tehát rikolthat a dzsessz, ne mondják a dolgozók, hogy ama októberben hiába folyt a magyar vér…!

E három szakasz rövid felvázolásából is látszik, hogy táncpolitikánknak mi a lényege. Amikor általában a tánc, s kivált a páros- és szólótánc s főleg a nyugati táncok ellen vagyunk, a következő alapelvekből indulunk ki:

a) Minden tánc energiafogyasztás – vagyis a szocializmus építésére fordítható erők csökkentése, megrövidítése. Ilyen értelemben a táncra is vonatkozik az, amit Vladimir Iljicsünk a szerelemre mondott. (Lásd még: SZERELEM)

b) A táncoló szerelmespár egy-egy buja táncban összeforrva teljesen ellenőrzés nélkül súghat-búghat egymás fülébe, s ez kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Már csak ezért is veszélytelenebbek a kollektív táncok, amelyek nem adnak módot az ilyen anarcho-individuál félrevonulásokra. (A zakatolásokban vegyen részt a párttitkár és a személyzetis is, ők vezessék a menetet!)

c) „Az erotikától fűtött nyugati táncok zenéje nem fejezi ki a szocializmust építő ember derűs optimizmusát, jövőbe vetett hitét” (Non elvtárs beszédeiből), ehelyett az új embertől idegen, lelki békéjétől távolálló ideges zaklatottságokat sugározza, ami már önmagában is káros.

d) A magyar nép millióinak lelkétől távol áll az imperialista-kozmopolita dzsessz (Veres Péter). Mindamellett a csárdásozást és verbunkozást ne vigyük túlságba, s mindig vigyázzunk, nem kapnak-e ezek a táncok nacionalista, szovjetellenes hangulati jelleget!

Végül megjegyzendő, hogy a jó pártvezető ne restellje magát s nagy fogadások, pártünnepélyek alkalmával mutasson példát egyéni – de csakis népi! – táncművészetre. (Lásd: N. Sz. Hruscsov elvtárs beszédét az SZKP XX. Kongresszusán.)⁹ Ezek a táncok azonban ne ideges zaklatottságot és félelmet tükrözzenek, hanem a szocializmust építő ember lelki békéjét és derűs optimizmusát, pártja iránti odaadását, hazafiságát és nemzetköziségét.

Olyan társadalmi-történelmi alakulat, amelynek puszta létezése sem indokolt, amelyet fel kell számolni, meg kell szüntetni, fel kell oszlatni. 1939-ben, amikor Lengyelországot részben a szovjet, részben a német hadsereg foglalta el, Molotov elvtárs így vonta le a tanulságot: „Dicsőséges Vörös Hadseregünk a baráti Németország csapataival együtt bevonult a Visztuláig. Ezzel felszámoltuk azt a torz képződményt, amelynek Lengyelország volt a neve.” (A Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén elhangzott beszámolóból.) Kétségtelenül ellenvethető, hogy „a baráti Németország” hamarosan megtámadta a Szovjetuniót is, Lengyelország pedig mégis újra független lett, Molotov elvtárs viszont (1957) a szovjet párt nagyhatalmú vezető emberéből szerény mongóliai nagykövetté lényegült át. Ez igaz. Tény viszont, hogy Lengyelország függetlensége dialektikusan értelmezendő. (Lásd: SZOCIALISTA TÁBOR)

Az a munkás, illetve munkásnő, aki meglopja üzemét. Az üzemi szarkák elburjánzásának okát mélyrehatóan világította meg a Népszabadság 1957. november 15-i számának „Nem szabad a vásár!” című cikke, mely rámutat arra a kártevő hatásra, melyet az ellenforradalom gyakorolt a munkások lelkére. Az ellenforradalmi munkástanácsok ugyanis kiölték a dolgozókból annak tudatát, hogy övék a gyár, az üzem, maguknak építik. Addig is, amíg újra megértik, hogy övék a gyár, s ezért nem lophatják meg saját magukat, tűzzel-vassal irtani kell az üzemek szarkáit. Az irtás legfőbb módszere: rendszeres és általános motozások (a vezetők kivételével), s a lebukott szarkák társadalmi és hivatalos bíróságok elé állítása mindaddig, amíg a munkások meg nem értik, hogy a keresetből is meg lehet élni, csak összébb kell húzni a nadrágszíjat. (Lásd: NADRÁGSZÍJ, NÉPBÍRÓSÁG)

Mint e zsebenciklopédiából is kiderül, sajnos még Sztálin és Rákosi elvtárs is tévedett némely téren. Van azonban egy terület, melyen senki sem éri utol őket. Szerző számára öröm, hogy ezt épp egy kiváló magyar író vette észre, íme: „A tiszta gondolat világos, tiszta nyelven kíván megszólalni. Nem véletlen, hogy a legszebb, legtömörebb és legérthetőbb mondatokat Sztálin beszédeiben találjuk. Az sem véletlen, hogy a világos, érzékletes, szabatos, eleven, tiszta magyar stílusra keresve sem lehet jobb példát lelni, mint Rákosi elvtárs cikkeit, beszédeit.” (Szabad Nép, 1950. augusztus 8.)

Zsarnoki Sztálin elvtársunk halála, majd posztumusz kritikája sok zavart okozott a szovjet államgépezetben, a pártéletben, s kivált a kultúrában, főleg a képzőművészetben. Tehetséges, sőt zseniális festőink, szobrászaink megannyi Sztálin-díjjal jutalmazott Sztálin-ábrázolásait a XX. kongresszus után be kellett vonni a közterek s múzeumok nyilvános fórumairól a raktárak poros termeibe. Legnagyobb alkotóink tehetsége ily módon galádul megcsúfoltatott, az eszmei kárt nem is említve. Szerencsénkre akadt egy talentumos festőművészünk, aki ZS.-t talált: Sztálin elvtárs az SZKP politikai bizottságának tagjai között című, megragadó alkotását úgy mentette meg a raktárba száműzetés szégyenétől, hogy a kép főszereplőjét átfestette egy művészien megkomponált kandallóvá…! Végtére is a nagy szovjet zimankóban a PB-tagoknak is melegedniük kell!

Sajnos és mindazonáltal a ZS. nem maradt sokáig érvényben, mert Malenkov, Molotov, Kaganovics elvtársakat frakciózás miatt kizárták a pártvezetésből, a hozzájuk csatlakozott Sepilov elvtárssal együtt, nem is szólva a már korábban eltüntetett Berija elvtársról (lásd: BURZSOÁ KORCS). Művészünk azonban nem hagyta magát leteperni a történelem menete által, s újra átfestette alkotását, Hruscsov elvtársunk kivételével az összes PB-tagot kandallósítva. Ezek után már csak egy új képaláírásra volt szükség, mely ezt hirdeti: Hruscsov elvtárs megszemléli a Putyilov-gyár legújabb típusú télálló kandallóit.

Az ördög persze nem alszik, kivált a mi országainkban, ezért nincs garancia arra, hogy Hruscsov elvtárs permanensen pártfőtitkár marad. De a ZS. tovább fejleszthető: Nyikita Szergejevics esetleges fejre állítása s a vászonról eszközölt levakarása s tűzhellyé történő átfestése után az alkotás melegséget sugárzóan hirdeti majd legyőzhetetlen erőnket, ezzel az új, lelkesítő címmel: „A Szovjetunió az egy főre eső cserépkályhák s kandallók termelése terén is túlszárnyalja a tőkés Nyugatot!”