Előzetes magyarázat egy régi-új könyvhöz

 

Harmincöt évvel ezelőtt, 1957 tavaszán kezdtem írni e munkámat, 1958-ban már csak ritkán vettem elő, az utolsó „címszót” a Nagy Imre per után vetettem papírra, majd az egészet abbahagytam: semmi értelmét nem láttam többé az illegális iratok gyártásának. Ráadásul alkalmam nyílt Petőfi-kutatásaim folytatására egy akadémiai intézetben, s így már időm sem maradt volna irodalmi magánszórakozásaimra.

A szóban forgó dolgozatot, korábbi titkos irományaimtól, a Hungaricus-brosurától és más bűnös cikkeimtől, verseimtől, elbeszéléseimtől eltérően, nem sorolhatom a „komoly” műfajok kategóriájába, nem röpirat volt, nem is teoretikusnak szánt fejtegetés, hanem szatíra. Képzeletbeli hőse egy pesti szovjet tanácsadó, aki 1958-ban visszatér a nagy hazába, s hátrahagyja nekünk tapasztalatait. Lelke mélyén a sztálinisták élcsapatához sorolja magát, de a XX. kongresszus utáni zűrzavarban kénytelen maszkírozni énjét „antidogmatikus” lózungokkal – éppúgy, mint a magyar politikai rendőrég akkori állományának meghatározó többsége. (Történetírói tárgyilagosságom jegyében fogalmazok így – én kivétellel nem találkoztam…) Egyébként ugyanilyen eklektikus zagyvaság jellemezte azoknak a magyar párt- és állami funkcionáriusoknak a gondolkodását is, akik akkoriban nem a belügyi vonalon működtek – ha minden kommentár nélkül egymás mellett közölnénk szövegeiket, melyeket 1953–58 folyamán szóban vagy papíroson előadtak, mindez irodalmi feldolgozás nélkül is szatírai hatást keltene.

Eredetileg nem is volt más célom az ilyen textusok gyűjtögetésével, mint önmagam szórakoztatni: nem akartam elhinni, hogy ugyanarról a személyről, dologról, ügyről ugyanaz az ember röpke néhány hónaponként képes lehet mindig az ellenkezőjét állítani annak, amit korábban kinyilatkoztatott… (Legfeljebb e mostani közelmúltban lehettünk tanúi hasonló jelmez- és szövegcseréknek.) Egyszóval belecsöppentem 1957-ben egy olyan időszakba, amelyre teljes érvénnyel lehetett alkalmazni Juvenalis halhatatlan szavait: Difficile est satiram non scribere – nehéz szatírát nem írni. Engedtem a kor csábításának, s elkezdtem „zsebenciklopédiámat”. Ez lett a munkám címe: tanácsadó hősöm ugyanis ABC-rendben, címszavak köré foglalja össze az MDP–MSzMP vezető tagjainak szánt segítőkész intelmeit. (Hadd rögzítsem már itt, hogy e tanácsadó, Iván Groznüj vagyis Rettegett Iván, saját címszavait itt-ott lábjegyzetekkel is kíséri, ezeket I. G. monogram jelöli, s a szatíra részei, miként a Kiadó észrevételei is. Mai kommentárjaimat viszont F. S. rövidítéssel adom közre.)

Mivelhogy semmiféle lehetősége nem kínálkozott egy ilyen irat akár illegális terjesztésének sem, s mivel összesen két gépelt példányban készült a részleges tisztázat, s a többi kéziratban maradt, el kell tűnődnöm veszélyes szórakozásom lelki „indítékain”. Az élvezeten túl, melyet az anyag gyűjtése és rendszerezése szerzett nekem, talán lehetne itt egy védekezési gesztusról is szólni: mintegy öntudatlanul is be akarhattam oltani magamat az együttműködési kísértések ellen – ezek hívnak engem pártjukba, akiknek lételemükké vált a mindennapi hazudozás?!

A megcsalatottságból fakadó dühöt is tetten érni e keserű kifakadásokban, önmagam gúnyolását is: hogyan lehettem oly naiv, hogy egyáltalán bedőltem ezeknek? Már 1944–45 fordulóján, azután 48 körül újra és újra el kellett fojtanom feltörő kételyeimet, s az ilyen elfojtások egyetlen módja és eredménye a vakhit erőltetése, mely persze csak még hevesebb csalódásokhoz vezet – 57-ben végre ki kellett írnom magamból azt a hitet, mely szennyes-véres mítosszá züllött. Nagy Imréék cinikus gátlástalansággal lebonyolított elrablása után nem gondolhattam másként Hruscsovra, mint Hamlet Claudiusra, s a dán királyfival együtt sisteregtem magamban éjjelenként, céduláim között:

 

Hol a tárcám – leírom, hadd írom le, Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet…

 

A különbség ott van, hogy Hamlet ártatlan Claudius vétkében, nekem viszont cinkosi felelősségemet is éreznem kellett, bármily fiatalon, még kamaszként csatlakoztam is a világ megváltását ígérő eszméhez. Amikorra a XV–XVI. században már teljes undokságában megmutatkozott a katolikus klérus erkölcsi csődje, protestálnia kellett annak, aki keresztény hitéhez hű akart maradni. A XX. századi kommunista revizionizmus némileg ennek a „reformációnak” a rokona. Ilyen értelemben 1956–57 fordulóján írt Hungaricusom „protestáns” periódusom terméke, míg a rákövetkező „zsebenciklopédia” már közelebb áll a keresztény tant kicsúfoló XVIII. századi felvilágosítók totális tagadásához. (Maga a műfaj is tőlük ered, elsősorban Voltaire Dictionnaire philosophique-ja lebegett szemem előtt, mint biztató példa.)

A fölösleges félreértések elhárítása végett mégis hadd jelezzem elöljáróban, hogy amikor a zsebenciklopédia egyértelműen gúny tárgyává teszi a „marxizmus–leninizmust”, ebből nem következik az, hogy Marxék vagy akár Lenin személyét és nézeteit ugyanabba a kategóriába soroltam volna, mint Sztálin vagy Rákosi figuráját. Már 1956 decemberében úgy jellemeztem a Hungaricusban a „marxizmus–leninizmust”, mint amely „ideológiai kaloda, a társadalmi kalodarendszer mása”, Sztálin eklektikus válogatása Marx, Engels, Lenin „nagy társadalmi igazságaiból”, egyszersmind e triász „idejüket múlt vagy keletkezésükkor is egyoldalú, téves” nézeteiből. A gátlástalanság azonban, mellyel e keveréket Sztálin előállította és alkalmazta, rá jellemző. Mentségére csak annyi mondható el, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor a marxi tanok határozott intése ellenére egy elmaradott paraszti országban akart „szocializmust” teremteni. Míg azonban Sztálin – jelentős nyugati politikusok által is elismert – tehetségével világtörténelmi alak, az úgynevezett népi demokratikus országok élére állított megbízottai jobbára bábfigurák, s még akikben erkölcsi bátorság és bizonyos intellektuális készség mutatkozott a második világháború előtt, hatalomra kerülve azok is ügyetlen ügynökökké váltak, mint maga Rákosi is.

Két fő bűnük vált a szememben megbocsáthatatlanná: 1. eltérően a francia forradalom Hegypártjától, amely az európai ellenforradalmi intervenció és a belső lázadás ellenében – Engels szavával – „a tébolyig fokozta a terrort”, de a vádlottakat nem kínozta, teljesen hamis pereket általában nem konstruált, Sztálin és fiókái békeidőben teremtették meg a később szelíden „koncepciósnak” nevezett igazságszolgáltatás iszonyatát; 2. a XVIII. századi felvilágosítók forradalmár növendékei, Robespierre, Saint-Just és társaik irracionális elemekkel dúsították világfelforgató mítoszukat, s elkezdték büntetni a szabadgondolkodást, kivált az ateizmust; a sztálinisták tetszésük („érdekeik”) szerint vad dogmákká merevítették Marx és Engels racionális nézeteit is. Az egész tanból vallási jellegű dogmarendszert alkottak, s az kezdett kísértetiesen hasonlítani a jézusi elveket kiforgatók lelki terrorjához, mely a szeretetvallást az inkvizíciós permanens öldöklés fedezésére szolgáló babonagyűjteménnyé gyúrta át. Kamasz fejjel Voltaire és Marx hívének tartottam magam, s ezért elviselhetetlenné vált számomra, hogy a rendszer szóban és tettben egyszerre csúfolja meg két mesteremet, s magát az „elméletet”. Meg kellett érnem, hogy Lucifer gúnyos leckéjét minden szavával érvényesíthetem az általam választott Tanra is:

 

…ép a szent tan mindig átkotok, Ha véletlen reá bukkantatok: Mert addig csűritek, hegyezitek, Hasogatjátok, élesítitek, Míg őrültség vagy békó lesz belőle.

 

A rákosik marxizmusa is békóvá vagyis béklyóvá lett, s az ilyen tant már csak a bakó segítségével lehet őrizni – a sztálini inkvizíció létrejötte éppoly szükségszerűvé lett, mint a Galileit gyötrő, Giordano Brunót megégettető katolikus inkvizícióé.

Olyan hatalma volt e misztikának, hogy még nagyimrés társaim közül is többen vonakodtak a „marxizmus–leninizmus” Hungaricus-beli kritikájától, egyik-másik a kihallgatásokon őszinte döbbenettel bizonygatta, mennyire elítéli ilyen nézeteimet. Maga Nagy Imre pedig még a tárgyalásán is hivatkozott a „marxizmus–leninizmus” tételeire, akár mert nem akarta belátni, hogy immár nemcsak a rendszer, hanem a tan is összeomlott, vagy mert taktikai okból jónak látta – amihez joga lett volna – el nem árulni valóságos nézeteit a kinevezett gyilkosokból álló bíróság előtt.

A Nagyék számlájára rendezett véres bírósági komédiát egyébként az a Vida Ferenc vezényelte, aki később a mi perünket is. 1991-ben alkalmam nyílt kézhez kapnom ítélete indoklását, melyben „zsebenciklopédiámról” is nyilatkozott, imígyen: „A népbírósági tanács megállapította, hogy Fekete Sándor II. r. vádlott a fentieken kívül különböző a népi demokráciát gyalázó, az ellen gyűlöletre uszító írásműveket készített. Ezek közül kiemelkedik az ún. »zsebenciklopédia« (…) e műve megírását még 1958 nyarán is folytatta…” Vida megállapította, hogy F. S. kifogyott érveiből s ezért a gúnyirat „még a többi irataihoz viszonyítva is nagyon nívótlan”. Ami természetesen lehet igaz, de kétséges, hogy alkalmas-e egy szatíra egyik tárgya a saját maga és pártja kigúnyoltatásának színvonalát méricskélni.

Egyebekben pedig még kérdésesebb maga a büntetőjogi eljárás puszta ténye, függetlenül a főbíró személyétől és cinkosaitól: egy fiókba zárt, sőt elrejtett „gúnyirat” tettlegesen nem gúnyol senkit – letartóztatásomig senki sem olvashatott egy sort sem a „zsebibabából” (a börtönben így becéztük közeli barátaimmal a bűnös irományt). Az pedig tehát, hogy ítéletem indoklásában ez a szörnyű színvonaltalanság is szerepelt, vagyis a zsebenciklopédiát más dolgozataimmal együtt „börtönnel sújtották”, majdnem olyan, mintha magnóra vennék, hogy egy magányos alvó álmában miket beszél, s utána bíróság elé állítanák, s mégcsak nem is „rágalmazásért”, hanem „a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló összeesküvés vezetésének bűntettéért” ítélve el… Noha rémálmait a vétkes nem is önmagának, hanem mások által, egyebek közt bírái által a valóságban elkövetett szörnyűségeinek köszönheti…

Bárhogy volt is, a „zsebibaba” mindenképpen súlyosbította ügyemet, s nemcsak azért, mert mintegy személyükben is érintette, ingerelte, ha szabad ezt mondanom, megvadította kihallgatóimat s bíráimat. Fő következménye az lett, hogy előre kitervezett védekezésemet ez az irat rombolta szét. Számítottam arra, hogy csaknem két év alatt csinos mennyiségű vallomást szedtek össze rólam korábban letartóztatott társaimtól, s elhatároztam, hogy a nyilvánvaló tényeket nem tagadom, arra fogok hivatkozni, hogy ötvenhatos „cselekményeim” után visszavonultam a Petőfi-kutatásba. A zsebenciklopédiát, s több más írásomat biztonságos(nak hitt) kezekre bíztam, így hát az első éjszakai kihallgatástól kezdve szelíd ábrázattal bizonygattam, hogy réges-rég felhagytam mindenféle üldözendő tevékenységgel. Két héten át buzgón jegyzőkönyvezték magabiztos szövegeimet, s aztán 1958. október 31-én elém lökték a zsebenciklopédia részben kézzel írt, részben a saját írógépemmel le is tisztázott céduláit… Mivelhogy a biztos kezek gazdája, elolvasván a letartóztatásomról kiadott kommünikét, elrejtett csomagomat még aznap bevitte a rendőrségre. Benne a zsebenciklopédiával, melynek néhány utalása egyértelműen bizonyította, hogy még 1958 nyarán is elloptam annyi időt kedves Petőfim kutatásától, amennyi a zsebibaba továbbfejlesztéséhez kellett…

Már a gépelt szöveg is szárnyakat adott kihallgatóimnak. Még a köztük aránylag legszelídebb is, már amennyiben e jelzőt egyáltalán használnom lehet ebben az összefüggésben, fenyegető ökölcsapásokat mért céduláim halmazára, s jeges hangon ismételgette: „Hát igen, Fekete, ezért két kötél is kevés lesz… két kötél…!” Pedig eleinte csak néhány tucat címszót olvastak el, tudniillik a legépelteket, mert kézírásommal nem boldogultak. Ennek köszönhetem, hogy egy idő után fel-felvezettek zárkámból egy kellemesebb hivatali szobába, ahol diktálnom kellett a bizalmi feladatra kijelölt gépírónőnek, akit ráadásul csinosnak is lehetett volna mondani, legalábbis Gyorskocsi utcai viszonyok között. A kezdetben fölöttébb zord hölgy el-elkaccantotta magát egy-egy címszavam hallatán, de amikor Rákosi és Sztálin, sőt – uram bocsá’! – Kádár elvtárs csúfoltatott ki a zsebenciklopédiában, szinte beledermedt a csendbe, azon tűnődve, egyáltalán szabad-e leírnia ilyen szörnyűségeket. Pedig itt-ott el is hagytam egy-egy veszélyesebb jelzőt diktálás közben…

Néhány nap után elszemtelenedtem, mint Hruscsov szerint Berija, s némely részeknél ezt diktáltam: „Itt a szöveg olvashatatlan.” Terike – ha fülem nem csalt, így szólították főnökei, de lehet, hogy csak konspirációs célzattal –, szóval a hatóság gyöngye tolerálta ezt is. Ráadásul csökkent az ébersége is, amit bűnös módon kihasználtam: amikor kiment a szobából néhány percre, elég gyakran, mert szemmel láthatóan náthás volt, a legrázósabb cédulákat megrágtam s lenyeltem… Pontosan csak a géppapírra írt szövegek veszedelmesebbjeivel bántam el ily törvénysértő módon, a kemény kartonok lenyeléséhez nem volt elég kedvem. Sajnos a mintegy másfél esztendő alatt, melynek során vissza-visszatértem a zsebibabához, egy-egy témát több változatban is kidolgoztam. Például a Barátság címszót is, mely arról szólt, hogy Rajk Lászlót miként segítette akasztófára hű barátja, Kádár János. Az első adandó alkalommal lenyeltem a bűnös cetlit, de sajna a másnapi csomagban ugyanaz újra felbukkant, méghozzá kemény kartonon. Elszántam magam arra, hogy legközelebb elfogyasztom ezt a bűnjelet is, de többé nem volt szerencsém Terikével randevúzni – hirtelen felgyorsult a percsináló gépezet.

Csak jóval később értettem meg, hogy röpke félévi nyaggatás után miért siettek bíráink elé állítani bennünket. 1959. április negyedikére ugyanis egy kicsinyke, mondhatni mini-amnesztiával a magas kormányzat jelezni kívánta „nagyvonalúságát” a megbocsátásban, de a kegyelmi aktus előestéjén a mi elítélésünkkel azt is illusztrálni akarta, hogy az elvetemült ellenforradalmárokra a jövőben is le fognak csapni. Így történt, hogy az ügyek teljes kivizsgálása előtt felsorakoztattak bennünket Vida Ferenc, (Nagy Imréék főinkvizítora) előtt, s Őlegfelsősége engem kilenc esztendei börtönre tartott méltónak. Április elsején történt mindez, eme tréfás napon, életem egyik legboldogabb napján – megszabadultam hát a hónapokon át oly fenyegetően lengetett kötéltől.

…Egy idő után mégis visszaszállítottak Vácról a budai Gyorskocsi utcába. Kettős váddal várt régi kihallgatóm: közölte, hogy kiderült, zsebenciklopédiámat is kiküldtem Nyugatra, s az ott megjelent, másfelől pedig elérkezett az ideje annak, hogy „a jugoszláv ügynököket” végre bíróság elé állítsák: „A nyolcadrendű majd eséllyel könyöröghet kegyelemért, de maga az első három között kap kötelet…” Tudtam, hogy a Nagy Imre-per után újra elmérgesedett a szovjet–jugoszláv „testvéri viszony”, a második vád tehát nem tűnt abszurdnak. Azt azonban nem vehettem komolyan, hogy a „zsebibabát” kiküldtem – ha az kijutott, csak a politikai rendőrség akarhatott ily módon borsot törni Kádár orra alá, s velem végleg leszámolni. …Szerencsére csak blöfföltek, ijesztgettek – Hungaricusom jelent meg kint angolul és franciául, ez alkalommal akartak „jugoszláv-pert” is rendezni. Nyikita Szergejevics azonban inkább újra békült Titóval, s engem is visszaengedtek a váci paradicsomba.

A Legfelsőbb Bíróság népbírósági különtanácsa egyébként nemcsak a szatíra szerzőjét ítélte el, hanem megbüntette magát az írást is: kimondta, hogy más „ellenforradalmi” irataimmal együtt „meg kell semmisíteni”. Nem vettem túl komolyan e verdiktet – örültem, hogy az öt és fél hónapos előzetesi időszak szüntelen bitófás fenyegetései után én életben maradtam, perbeli társaimmal együtt. Ami a „zsebibabát” illeti, vigasztaltam magam: több is veszett Mohácsnál. Másrészt lelkem mélyén nem is igen hittem a megsemmisítési ítéletben. Nehéz ugyanis elképzelni egy igazi államvédelmisről, hogy az életben hagyott „revizionista, áruló ellenforradalmárt”, amennyiben túlélné a kiszabott kilenc esztendőt, úgy engedné el, hogy vétkének terhelő bizonyítékait már átadták volna a tűznek vagy a papírmalomnak, mint végső kritikusnak.

Természetesen nem is adták át. Még másolatot is készítgettek különböző írásaimból a bíróság, ügyészség, esetleg – ezt nem tudom bizonyítani – a bíróságot vezénylő pártemberek számára. Bárhogy volt is, a zsebenciklopédia nem semmisült meg – ellentétben üldözőimmel. A történelem, ha későn is, őket semmisítette meg morálisan, s harminchárom évvel elítéltetésem után, 1992-ben kézhez vehettem a vétkes szatírát. Pontosabban: annak a Legfelsőbb Bíróságon található másolatos eredetijét, cédulákra kézzel írt előmunkálatait és a rendőrség által készített válogatás xeroxát. Csaknem két éven át hiába kértem vissza kézirataimat, mindig azt válaszolták, hogy az ítélet értelmében megsemmisítették mindet. Litván György azonban, egykori vádlott-társam, 56-os kutatásai közben rájuk bukkant, neki köszönhetem, hogy a „zsebibaba” feltámadt.

Az eleve töredékes szövegből „mutatványt” közölhettem a Tekintet című folyóiratban, Ördögh Szilveszter jóvoltából. (1992. 7. sz.) Valamivel több címszó hangzott el a rádió Karinthy-színpadán, két részben, kiváló színészek tolmácsolásában, Kaposy Miklós mesteri rendezésében. E könyvecske most minden, késznek tekinthető szöveget közre ad – a töredékek utólagos kidolgozásáról lemondtam, egy kivétellel.¹ Talán így csonkán is ad kis munkám némi képet arról, hogy 1957–58-ban milyen érveket szegeztem szembe a kádári renddel.

Nem tudhattam akkoriban, hogy a megtorlás iszonyatát viszonylag hamar fogja követni az enyhülés, majd az általános (legyünk szabatosak: inkább csak általánosnak nevezett) amnesztia, sőt éppenséggel némi reform is. Ez utóbbi méreteiről lehet vitatkozni, de aligha vonható kétségbe, hogy a magyar megújulásra a „szocialista” országok tömegei irigykedve figyeltek. Ennek ellenére a nyolcvanas évtized végétől a kelet-európai állampártok közül az MSzMP utódpártjai buktak meg a leglátványosabban. S ennek nemcsak az volt az oka, hogy épp ekkorra teljesedett ki Kádár szellemi leépülése, majd hamar meg is halt a pártvezér, akiről kótyagos nyugati politológusok és zsurnaliszták azt állították, hogy bármikor megnyert volna egy szabad választást is… A mi lett volna kérdésén nincs értelme rágódnunk, elég tudnunk azt, ami történt: az új vezetés tagjai addig ágáltak egymás ellen, míg sikerült kiütniük egymást s pártjukat is.

Ennek is lett haszna. A kilencvenes választás győzteseit diadaluk könnyedsége annyira megszédítette, hogy leplezés nélkül mutatták ki a zászlajuk fehérét, horthysta nosztalgiáikat, s 1994-ben meg is buktak. Amit csak azért említek itt, mert e könyvecske megjelenése összefügg ez újabb történelmi fordulattal: az Antall-rezsim idején nem állhattam be „a negyven év” bősz ostorozóinak sorába. Amíg Kádár élt, börtönt, majd szilenciumokat, darab- és könyvbetiltásokat is vállaltam, csakhogy minél többet mondhassak el az önmagát megcsúfoló „szocializmus” rendszeréről. 1990-től azonban távol kellett tartanom magamat azoktól, akik minden mértéket félredobva viszolyogtató versenyt vívtak egymással, melyikük tudja harsogóbban csepülni a múltat, melyben egyébként buzgó tapsoncok, vagy lihegő párttitkárok, netán besúgók rajában szolgálták a kádári hatalmat. Az 1992-ben már nyomdakész zsebenciklopédiával tehát nem házaltam, megelégedtem egy röpke szemelvénycsokor fentebb már említett folyóirati, illetve rádiós bemutatásával. Most azonban, az új helyzetben, talán nem lesz haszontalan a munka minden megmaradt darabját könyvvé tennem – megeshet az is, hogy a nagyobbik kormányzó párt tagjainak sem árt meg egy kis leckeismétlés saját régmúltjukról. Már amennyiben e kis példányszámú, saját költségen megjelentetett nyomtatvány egyáltalán el fog jutni e párt bárha csak csekély töredékéhez is.

Ha nem jut el, történelem azért még lesz. S kiderülhet, mindennek ellenére, hogy a szocializmus nem pusztán ábránd volt, nem csupán eltorzult rögeszme, véres fantazmagória, hanem nélkülözhetetlen idea egy minden mainál igazságosabb rend megteremtéséhez. Ha így történik, talán megemlékeznek rólam is, aki kamaszkorom óta küzdöttem Petőfi piros zászlaja alatt, adott esetben szembefordulva a lobogó beszennyezőivel is.

Mindezt én már nem érhetem meg. Sosem tudom meg, hogy politikai vállalásaimnak volt-e értelme. Számolnom kell tehát a teljes bukással is: a szocializmus végképp fedőnévvé válhat, hamis címkévé, melyet egy ideig még számos országban viselnek majd pártok, de nem az eszme valóraváltása céljával, hanem puszta álcázásul, egy politikai üzlet reklámjaként. Ha így lesz, a balekok joggal feledhető seregében a helyem.

Nem tudom érdemben befolyásolni egyik végkifejletet sem. E hajdani protestálás szövegmaradványainak megjelentetése talán mégsem hiábavaló – kis szatírám adalékul szolgálhat az 1956-os felkelés szellemi utóvédharcainak történetéhez.

 

Fekete Sándor