Petőfi evangéliuma

I. A feladatról és a módszerről

II. A forradalmi kronológia forrása

„A jegyzetek – írja Havas – valószínűleg Mignet munkájának olvasása közben készültek, melyet Petőfi eredetiben olvashatott, s mely 1845-ben (meglehetősen gyarló) magyar fordításban is megjelent volt.”

Ha a kitűnő textológus minden dátumot egybevetett volna Mignet könyvének megfelelő adatával, azonnal rájött volna, hogy csak „a francia eredeti” alapján ilyen kronológiát nem készíthetett Petőfi, a tüzetesebb vizsgálat pedig meggyőzte volna arról, hogy feltevésével milyen súlyos tények feleselnek. Havas azonban nem vizsgálódott, viszont jegyzetei más részében azt, amit itt csak valószínűnek nevezett, megállapítottnak tekintette: „bizonyos, hogy Mignet könyvét, mely magyarul 1845-ben látott világot… nagy figyelemmel olvasta és belőle jegyzeteket csinált”. A valószínűből minden külön erőfeszítés nélkül bizonyosság lett, amelyből Horváth János később már mintegy magától értetődően vonta le a következtetést, hogy Petőfi épp Mignet–Gaal művéből kezdte tanulmányozni a francia forradalmat. Tanulságos példája ez annak, hogy az előzetes prekoncepciók jóhiszemű tudósok fejében is miként alakulhatnak át évtizedekig ható tételekké. (Havas hibáját Szigetvári Iván korrigálta, de e kései kiigazítás ellenére a tévedés tovább élt.¹⁴)

Lukácsy Sándor komolyabban látott munkához, s gazdag filológiai apparátussal állította fel tételét, mely szerint a kronológia forrása Cabet népszerű forradalomtörténete.¹⁵ Kísérjük figyelemmel „a filológia tapogatózó módszerével” felépített nyomozást. Mit olvasott ki Lukácsy Sándor azokból a jelekből, amelyek elődei számára csak téves üzenetek, hipotézisek felállítására adtak alkalmat?

Petőfi és Cabet című dolgozatában Lukácsy hosszan leírja vizsgálódását, amelynek lényege a „figyelmes vizsgálat” és a „kizárásos módszer”. Tehát sorra vette az egyáltalán szóba jöhető munkákat – e vallomás szerint –, s kizárta azokat, amelyekből nem lehet a Petőfiéhez hasonló kronológiát készíteni. A módszer jónak látszik, nézzük meg, miként alkalmaztatik:

„Az első, ami a keresésnek irányt szab, az, hogy e jegyzetekben egy-két francia szövegrész is akad. Nyilvánvaló ebből, hogy készítésükkor nem magyar (vagy német) nyelvű könyv volt Petőfi előtt, hanem francia. Ezzel a lehetséges források száma máris csökkent (…)”

Kiemeltem a téves logikára valló szavakat. Egy-két francia szövegrészből ugyanis egyáltalán nem lelet nyilvánvalónak tekinteni azt, hogy az időrend francia munkából készült. Minden valamirevaló angol vagy német forradalomtörténet, illetve francia mű angol vagy német fordítása is tartalmazhat francia szövegeket, hiszen az alapvető fogalmak és legendás mondatok eredeti nyelvű idézetben növelik egy munka becsét. Thomas Carlyle Európa-szerte olvasott The French Revolutionja például halmozza az angol szöveget díszítő eredeti francia idézeteket, nemcsak a fogalmak, helyszínek, intézmények nevét adja meg eredetiben, hanem bőven vonultat fel egész francia mondatokat is, még fejezetcímeiben is feltűnnek francia kifejezések…¹⁶

A jegyzet néhány francia mondata nem szolgálhat alapul a német forradalomtörténetek „kizárására” sem. Ha megnézzük például Wachsmuth nagy művét,¹⁷ amelyet Eötvös is olvasott,¹⁸ s amely épp akkoriban jelent meg, kiderül, hogy a német író négy kötete több ezer sor francia idézetet közöl, oldalszámra sorolja a francia dokumentumokat stb. Ráadásul rendkívül terjedelmes időrendi táblázatot is tartalmaz, amelyben Petőfi legtöbb dátuma megtalálható…

De nem zárhatók ki automatikusan a francia munkák fordításai sem, kivált a német átültetések, különös tekintettel arra, hogy Petőfi hamarabb tudott németül, mint franciául olvasni. Ha mármost fellapozzuk annak a Mignet-műnek korabeli német fordítását, amelyet Havas is emleget, mindjárt kiderül, hogy ez a fordítás is megadja a fontos fogalmak eredeti nevét, így például beszél Assemblée nationale législative-ról, lettres de cachet-ról, lit de justice-ről és így tovább.¹⁹

A keresésnek tehát egyáltalán nem „szab irányt” a jegyzetek egy-két francia szövegrésze. Csak konkrét vizsgálattal állapítható meg, hogy Carlyle angol könyve, Wachsmuth műve vagy Mignet német fordítása stb. szolgálhatott-e alapul Petőfi kronológiájához.

„A kirekesztő tényezők számát szaporítja még – olvassuk később –, hogy a jegyzetek az események idejét mindenütt a gregorián – és nem a forradalmi – naptár szerint tüntetik föl (…) Petőfi forrásának is a hagyományos kronológiát kellett követnie. Mignet könyvéből például nem írhatta ki, hogy a Legfőbb Lény ünnepét 1794. június 8-án ülték meg, mert ez a szerző prairial 20-áról beszél.”

Újabb példa ez a hibás logikával megadott könnyű felmentésre: a naptár jellegére hivatkozva nem takaríthatjuk meg magunknak a kutatást, mert épp a francia művek idegen nyelvű fordításában a külföldi olvasó számára felfoghatóbb gregorián időszámítást alkalmazhatják a tolmácsolók. Ellenőrizni kellett volna, hogy Mignet fordítói is prairial 20-ról vagy június 8-ról beszélnek-e.

Ha ezt az ellenőrzést pótlólag elvégezzük, azonnal kiderül, hogy a fenti kategorikus tétellel ellentétben Petőfi igenis kiírhatta Mignet könyvéből a Legfőbb Lény ünnepének gregorián dátumát… Kiírhatta, először is a német fordításból, amely a megfelelő helyen így szól: „Die Feier des neuen Gottesdienstes war im ganzen Umfange Frankreichs auf den 20. prairial (8. Juni) festgesetzt.” De ha nem akarta fárasztani magát a költő német olvasmányokkal, a fenti dátumot a keresztény naptár szerint megkapja Mignet magyar fordításában is, amely tekervényesen, de érthetően ezt mondja: „Az új istenszolgálat ünnepélye Franciaország egész területében prairial 20-ra (jún. 8.) határoztatott.”²⁰

Általában: Gaal fordítása a forradalmi naptár adatainak gregorián megfelelőit mindig megadja zárójelben. Vagyis: Lukácsy a leginkább kézenfekvő eshetőséget, az akkor magyarul nemrég megjelent Mignet-könyv felhasználását tekintetbe sem vette, eleve „kizárta” saját téves kiindulópontja miatt. A kronológia persze nem Mignet német vagy magyar fordítása alapján készült (vagy pontosabban: csak abból nem készülhetett), de ezt csupán akkor állapíthatjuk meg, ha a német, illetve a magyar fordítást is megvizsgáljuk, s nem állítunk fel hamis kizárásos módszertani tételeket.

Sajnos a módszer további alkalmazása is az önkényes premisszák és ennélfogva ingatag konklúziók sorozatához vezet. Ilyen premissza például az is, amely szerint – „mivel a költő jegyzetei a forradalom történetének hét évét ölelik fel” – csak a teljes forradalomtörténetek jöhetnek szóba. Vannak azonban olyan részmonográfiák, amelyek egy meghatározott korszakot tárgyalnak, de általános kitekintést adnak a forradalomról. Így például Esquiros könyve, amely megvolt a költő könyvtárában, a Hegypárt történetét ígéri címében, de a valóságban igen részletesen foglalja össze az előzményeket is.

Esquiros könyve azonban már előzőleg kihullt a „kizárásos módszer” rostáján, azon az alapon, hogy ama művek közé tartozik, amelyekből „lehetetlenség” kronológiai kivonatot készíteni… Ezzel szemben tény, hogy Esquiros könyve több dátumot tartalmaz, mint Petőfi kivonata. Csak ellenőrzés révén deríthető ki, hogy például az Histoire des Montagnards június 23-ra teszi a labdaházi esküt, s ezért Petőfi onnan nem írhatta ki a helyes június 20-i dátumot.

Lukácsy szerint – mint elöljáróban írta –, „reménytelennek” látszó feladat megtalálni a jegyzet forrását; ő mégis igen könnyen leszűkítette a szóba jöhető művek számát e különösen alkalmazott kizárási módszerrel… Mely utóbbi következetes, vagyis logikai hibák nélküli alkalmazásával több száz kötetet kellett volna végignéznie a kutatónak! Vagy ha a lehetetlent nem is követelhetjük meg sem mástól, sem magunktól, még akkor is marad több tucat fontos mű, mely feltehetően bejuthatott Magyarországra, s melyet egy tárgyilagos kizárási módszerrel nem lehetett volna vizsgálat nélkül mellőzni.²¹

Hogy csak néhány jellemző csoportot említsünk, először is nem zárhatók ki a világtörténelmi munkák, melyeket Lukácsy nem is említ. Az újkorig eljutó egyetemes történeti összefoglalások természetesen mind tárgyalták a francia forradalmat. Ilyen például a már címével is csábító Tableau des Révolutions de l’Europe, Kochnak az európai forradalmakat tárgyaló nagy munkája, melynek három kötete a történelmi dátumok hatalmas összegzése, ilyen Kolb nevezetes művelődéstörténete, ilyen a tíz kötetes Allgemeine Geschichte, von Rotteck nagy műve, melynek kilencedik kötete hosszan tárgyalja a francia forradalmat, francia fogalmakat is használ, s együtt alkalmazza a forradalmi és gregorián naptárt.

Sajátos csoportot alkotnak az olyan forradalomtörténeti művek, amelyek szigorúan a kronológiára épülnek, vagy éppenséggel hatalmas időrendi táblázatok. Ez utóbbiak közt Karl Julius Schütz könyve, bár címében csak a francia köztársaság történetét ígéri, 1789-től 1802-ig százötven oldalon (!) igen gazdag időrendi táblázatot ad. Dátumok szerint halad a royalista Montgaillard kilenc kötetes, németül is megjelent könyve, mely 1827 és 1837 között tíz kiadást ért meg Gérard Walter adatai szerint. Papon hat kötetes forradalomtörténetét Pesten is (!) kiadták 1841-ben németül. Mellőzve Girtanner, Molleville, Toulongeon, sőt Laponneray munkáit (lásd a Bibliográfiai mutató II. részét), legalább egy említés erejéig hadd szóljak Posseltről, kinek művéből a huszonnégy éves Kossuth rendkívül aprólék forradalomtörténeti kronológiát készített magának. Ez az Időrendi közönséges lajstroma (…) a frantzia revolutiónak Petőfi jegyzeteihez képest olyan részletes, hogy míg a költő mondjuk 1789 júliusából csak három dátumot rögzít (abból is egyet rosszul), Kossuth ebből az egy hónapból 17-et emelt ki, részletező leírással!

Így tehát Lukácsy egy sajátosan alkalmazott kizárási módszerre hivatkozva mellőzte az említett munkák áttekintését, s így jut oda, hogy váratlanul megszakítva kurtára fogott szemléjét, ekképpen összegez: „Ennyiféle megszorítás után már csak néhány mű lehet vizsgálódásunk tárgya.” Négy könyvet enged be a vetélkedő elődöntőjébe: Lacretelle, Thiers, Buchez és Roux, valamint Cabet művét.

De melyik Lacretelle-könyvről van szó? Az ifjú Lacretelle-nek ugyanis valóban van egy nyolc kötetes teljes forradalomtörténete 1826-ból. Lukácsy azonban nem ezt említi, hanem a Précis historique de la Révolution Française első, öt kötetes kiadására mutat rá, mely 1801–1806-ban látott napvilágot. Sajnos azonban, ennek a műnek még a Lukácsy által alkalmazott kizárási módszeren is fenn kellett volna akadnia: ugyanis nem teljes forradalomtörténet! Lacretelle a kivégzett Rabaut de Saint-Étienne Précis-jét folytatta, s csak 1791 októberével kezdte a forradalom tárgyalását, vagyis eleve nem lehetett forrása egy olyan időrendi táblázatnak, amely 1789 májusával kezdődik!²²

Végül a négy elődöntős könyv között egy „apró esemény” dátuma segíti a továbbjutás tisztázását: Lacretelle és Thiers nem emlékezik meg arról, hogy Bailly 1790. január elsején térdepelve köszöntötte a királyt, csak Buchez és Roux, illetve Cabet rögzíti e Petőfi jegyzetében is fellelhető adatot, ennélfogva „már csupán két szerző között” lehet választani a döntőben: Buchez-ék hatalmas műve és Cabet népszerű története között.

Őszintén megvallom, hogy Lukácsy fenti állítását nem ellenőriztem. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy egy meglehetősen kurta időrendi táblázatot valaki is egy olyan hatalmas, negyven kötetes műből állítson össze, mint az Histoire parlementaire… S ha már Petőfi egy ilyen műből dolgozott volna, elképzelhetetlen, hogy annak végső terméke egy ilyen szerény kronológia lett volna.

Szerencsére Lukácsy megnézte a Parlamenti történetet, aprólékosan járt el, s arra a megállapításra jutott, hogy mivel egy-két „olyan mozzanat” található Petőfinél, amelyet a Buchez-Roux-duó is mellőz (például az, hogy Necker 1790. szeptember 2-án „a nép átkaitól kísérve távozott”), immár „semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a forrás Cabet könyve volt”.

Mivel azonban az egész eddigi levezetés számos önkényes értelmezést és ténybelileg cáfolható premisszát tartalmazott, kétség mégis férhet a konklúzióhoz. E sorok írójában legalábbis támadt némi kétely. Ez azonban nem jogosíthat fel arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk Lukácsy eredményét. Végtére is elképzelhető, hogy a kutató a hamis kiindulások ellenére véletlenül jót talált, az is lehet, hogy előbb a felfedezés volt meg, s utólag konstruálódott hozzá egy nagyszabású filológiai nyomozás – az a lényeg, hogy kezünkben van a forrás… Nézzük meg tehát a felmutatott forrásmunkát és magát a kronológiai jegyzetet.

Amint azt az olvasó néhány sor után nyilván észre fogja venni, ez az időrendi táblázat nem számíthat érdemi munkának, nem is hasonlítható például Kossuth aprólékosan részletező kivonatához. Maga Petőfi sem képzelhette volna, hogy valaha is filológiai viták fognak zajlani e néhány oldala körül. Remélhető azonban, hogy a vizsgálat végére kiderül: itt valóban nem csupán egy kézirat forrásának kereséséről van szó, hanem a költő forradalomtörténeti orientációjának vizsgálatáról, melyhez a későbbiek során is hasznosítható adalékokkal szolgálhatnak Petőfi e kurta jegyzetei.

Hogy az olvasónak ne kelljen a kritikai kiadás nehezen hozzáférhető V. kötetét és Lukácsy dolgozatát párhuzamosan lapozgatnia e fejezet olvasása közben, először is ide másolom a költő szövegét és Cabet könyvének azokat a passzusait, amelyeket Lukácsy forrásukul megjelölt.²³ A dőlt betűvel szedett idézeteket²⁴ meg-megszakítom, amennyiben egy-egy részlet megvilágítást követel.

A két szöveg nyilvánvalóan nem azonos: Cabet helyesen közli, hogy a rendi gyűlés (az États-Généraux) nyílt meg május ötödikén, a jegyzet viszont az assemblée constituante megnyitásáról ír.

Lukácsy Sándor magyarázata szerint a költő mintegy előreolvasva „előlegezte a rendi gyűlés… átalakulását Alkotmányozó Gyűléssé…” Ebben a körülményben is Petőfi alakító munkájának jelét látja.

Az érvelés egy kissé erőltetten hangzik. Egy időrendi táblázatban a megfelelő dátumhoz a megfelelő eseményt kell írni: május ötödikén rendi gyűlés nyílt meg, ez önmagában is fontos eseménye a forradalom előjátékának; több mint egy hónap politikai küzdelmei vezetnek oda, hogy ez a rendi intézmény június 17-én Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakul át. Míg május ötödikén a király iránti bizalommal és lelkesedéssel köszöntik XVI. Lajost, a június 17-i döntésben már az udvarral szembeni ellenállás szelleme mutatkozik meg.

Így tehát a két eseményt egybemosni semmiféle „alakító munka” címén nem lehet; az igazsághoz közelebb állunk, ha megállapítjuk, hogy mindjárt az első jegyzet tévesen von össze két különböző eseményt, amelyet Cabet világosan és egyértelműen elkülönít. A jegyzet hibáját lehet elnézésnek értékelni, lehet belőle arra a következtetésre is jutni, hogy június 17-e forradalmi jelentőségét nem fogta fel a költő, de alakító munkáról beszélni annyi, mint fölöslegesen elkendőzni egy tévedést.

Az első két dátum minden forradalomtörténetben megtalálható. Petőfi itt is, mint több más helyen, kis betűkkel írja némelyik (Cabet-nál túl gyakran) nagybetűs francia fogalmat, viszont tudja – eltérően Lukácsytól –, hogy a paume-ot itt egyes számban kell írni, nem többesben.

Ez csak később válik érdekessé, de konstatáljuk először is azt, hogy Cabet csupán négy sort ír a forradalom kezdetének erről a legendás eseményéről, Desmoulins iránti vészes elfogultságának már itt tüntető jelét adva. A forrás vizsgálata szempontjából fontosabb, s Lukácsy ezt elfelejti észrevételezni, noha tanulmányában a 40 lapra 213 (!) lábjegyzet jut, hogy tudniillik Cabet szövegében nincs szó semmiféle zöld ágról, egyszerűen falevélről ír! Márpedig a zöld színnek e jelenetnél a legtöbb történetíró által kiemelt jelentősége volt, nem is beszélve arról, hogy a zöld ág és a falevél nem azonos. Petőfinek tehát, amennyiben Cabetból dolgozott is, e jegyzet írásakor már máshonnan tudnia kellett, hogy Desmoulins ekkori beszédében a zöld szín milyen nyomatékot kapott.²⁵

Olyan dátumokkal találkoztunk, amelyek a legtöbb forradalomtörténetben megtalálhatóak, a forrás szempontjából nem instruálnak bennünket.

Berthier lekaszabolása, illetve egy kardcsapással való megölése hangulatilag nem azonos, de ez a különbség nem szólhat Lukácsy tétele ellen. Némileg megkérdőjelezhető viszont ez a kommentárja: „Az esemény valóságos dátuma július 22; Cabet könyve mind az első, mind a második kiadásban így adja meg, itt tehát Petőfi elírásáról van szó.” Az általam kiemelt tehát nem annyira nyilvánvaló, mint a mondat sugallja. Vizsgálni kellett volna ugyanis, hogy nem található-e másnál ilyen hibás dátum, ennek az ellenpróbának a lehetősége fel sem merül Lukácsy dolgozatában. Kossuth idézett kronológiájában is hibás a dátum (júl. 23.) feltehetően Posselt tévedése nyomán. Nem zárható ki, hogy más források más hibás dátumot jelöltek meg.

Érdekes, hogy a költő, aki a feudális jogok eltörlésének világtörténelmi eseményét szűkszavúan, részletezés nélkül jegyezte fel (noha Cabet beszámolója elég kimerítő), ezt az ellenforradalmi provokációt így kiemelte. Lukácsynak is feltűnik ez, s azt mondja, hogy Cabet a kokárda lábbal tiprását „dőlt betűkkel” szedette, „a kiemelés hívhatta fel a szövegrészre a költő figyelmét”. Cabet-nál azonban annyi a dőlt, sőt nagybetűs kiemelés, hogy ez feltűnő hangsúlyozásnak nála aligha számít. Valószínűbb, hogy Petőfi azért is rögzítette ezt az eseményt, mert rendkívüli érdeklődés élt benne a zászlók, lobogók szimbolikája iránt. Egyébként jegyzetének minden szava megtalálható Cabet leírásában, egy kivételével, s ezt Lukácsy ismét nem konstatálja: Petőfi nemzetiszín kokárdájáról beszél, majd lejjebb, a következő jegyzetben nemzeti kokárdáról, Cabet viszont itt cocarde tricolore-ról. Fogalmilag persze ugyanarról van szó, de a két fogalmazás eltér egymástól. Petőfi itt azt a terminológiát használja, amit például Thiers nagy forradalomtörténete.²⁶ Tény viszont, hogy másutt Cabet is használja e kifejezést.

Lukácsy megállapítja, hogy „Petőfi e néhány sort (…) Cabet igen részletes előadásából vonta ki”. A költő jegyzetének fordulatai csakugyan megtalálhatók az Histoire populaire-ben. Megjegyzendő, hogy a legtöbb forradalomtörténet általában népről beszél az események kapcsán, Cabet viszont többször is kiemeli a munkásokat. Petőfi szintén fontosnak tartja rögzíteni, hogy Lafayette-et és nemzetőreit munkások kísérték Versailles-ba. Életművében ez az egyetlen hely, ahol a munkások mint történelmi szereplők tűnnek fel. A pusztán eseményeket rögzítő kronológiában egyébként ez az a passzus, amely a költő személyes véleményét és ítéletét is nyomatékkal kifejezi, amikor hangsúlyozza, hogy Lajos, „ki eddig húzta-halasztotta, ekkor fogadta el az alkotmányt” – ekkor, vagyis a népi tüntetés hatására. Lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson a későbbi forradalmi napló elvi tétele: „…micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! …a fejedelmek úgysem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni”.²⁷ A kronológiai jegyzet fenti passzusától tehát egyenes út vezet a forradalmi naplóig, figyelmeztetve bennünket arra, hogy a költő 1848-as állásfoglalásaiban ismerjük fel a nagy francia forradalom tanulságainak érvényesítésére törekvő szándékot.

A fenti három dátum szintén megtalálható a legtöbb forradalomtörténeti műben.

Lukácsy szerint a költő jegyzetének utolsó sora a túlzott tömörítés miatt félreérthető, hiszen a vidék nem a király, hanem a nemzetgyűlés előtt tisztelgett. Valószínűbb azonban, hogy itt nem a tömörítés miatt érthető félre a szöveg, hanem maga a költő félreolvasta forrását. Fontosabb körülmény, hogy a szóban forgó esemény önmagában meglehetősen érdektelen mozzanata a nagy forradalomnak. S mégis, Petőfi ezt rögzítette a legrészletesebben! Feltűnő jellemvonása ez a jegyzetnek, amely a forráskeresésben is támpontot kínál, hiszen a legtöbb forradalomtörténet meg sem említi ezt az epizódot. Kossuth például erre a napra csak egy vígjáték bemutatóját emeli ki.

Mivel Cabet-nál ez az esemény a Petőfinél is megtalálható kifejezésekkel szerepel, noha egy félreértéssel (?) megtoldva, a jegyzetben ez az első passzus, amely amellett szól, hogy az Histoire populaire lehetett a költő kronológiájának (egyik) forrása.

A komédiázás Cabet erős kritikai ítélete az alkotmányra tett eskü fölött; a legtöbb korabeli történetíró ilyen kifejezést elvileg nem használhatott. Azzal, hogy Petőfi átvette ezt a verdiktet, közvetve azt is jelzi, hogy határozottan elvetette a forradalom minden lehetséges liberális értékelését, és a baloldali, hegypárti orientációjú történészek felfogása mellett tett hitet.²⁸ Ez a forrásvizsgálat szempontjából fontos második mozzanat, egyszersmind meghatározóan eligazító közlést tartalmaz a költő forradalomtörténeti felfogásának tendenciájáról.

Lukácsy megjegyzi, hogy Cabet szövegében megtalálható a helyszín, a Champs-de-Mars is, de nem jelzi, hogy Petőfi – helyesen! – s nélkül írja a Mars-mező francia nevét.

„A nép átkaitól kisérve”– ez a négy szó a forrásvizsgálat egyik kulcsát kínálja. Mint láttuk, a „kizárásos módszer” önkényes levezetésekkel mellőzte Mignet német és magyar kiadását, Carlyle és Esquiros kötetét, Rabaut és Lacretelle összefüggő munkáját stb. de ezekben a könyvekben csakugyan nem található meg Petőfi jegyzetének némely dátuma, illetve fogalmazásai. Láttuk, hogy Lukácsy a potenciális források számát mesterségesen csökkentette négyre (Thiers, Lacretelle, Buchez és Roux, valamint Cabet műveire), de az általam pótlólag átvizsgált Rabaut, Wachsmuth, Koch, Schütz s mások forradalomtörténeteiben sem található meg együtt az 1790. január elsejei királyköszöntő és a megátkozott Necker távozása. Ez a passzus tehát Lukácsy tétele mellett szól. Annak aki ezt vitatja, olyan könyvet kell találnia, amely együtt tartalmazza e két kiemelt mozzanatot. Vagy pedig: valószínűsítenie kell, hogy Petőfi nem egy forrást használt a kronológiához.

Elvben ugyanis most már nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, még ha Lukácsy ezt nem mérlegelte is, hogy tudniillik a költő több könyvből dolgozott, az egyik dátumot innen, a másikat onnan írta ki. Erre a lehetőségre a továbbiakban még vissza kell térnünk.

A fenti négy dátum sok műben megtalálható. Egyébként ettől kezdve Petőfi jegyzetei feltűnően megrövidülnek, s általában csak néhány elemi tény kiemelésére szorítkoznak.

Megjegyzendő, hogy a Törvényhozó Gyűlést csak október 7-én nyitotta meg a király, elsején a képviselők csupán összeültek, esküt tettek stb. Ha a költő a formális megnyitás helyett a tényleges összeülést emeli ki, ebben esetleg kifejeződhet az a véleménye, hogy a királyi jóváhagyást és ceremóniát érdektelennek ítélte, de lehet szó egyszerű elnézésről is.

A két szöveg – ránézésre is azonnal látszik – nem azonos; mellesleg mind a kettő pontatlan.³¹

Cabet két utolsó, általa is aláhúzott szava a morális halál formájában jelenik meg Petőfinél; ez is pozitív jelentőségű tény a forrásvizsgálathoz.

A sok forradalomtörténetben megtalálható jelszót Petőfi egy, Cabet két felkiáltójellel idézi.

Abból a szempontból, hogy kezdőként írta-e a költő a jegyzetet, talán lehet némi jelentősége a ténynek: tudta, hogy a franciásan Brunswick hercegnek mondott hadvezér nálunk a németes alakba braunschweigi hercegként ismeretes. Ez nem magától értetődő ismeret, hiszen például De Gerando Antonina, aki jóval Petőfi halála után fogja fordítani Michelet hatalmas művét, mindvégig Brunswickről beszél.

A jegyzet, amely több nagy jelentőségű eseményt nem említ, itt ismét epizódot ragad ki. A bevonulás csak azért lehetett érdekes Petőfi számára, mert tömegek előtt ekkor hangzott fel először a forradalom később himnusszá lett harci dala. Épp erről azonban semmi érdemlegeset nem tudhatott meg a költő Cabet idevágó rövidke félmondatából: az Histoire szárazon, kurtán intézi el a bevonulást, amelyet például Lamartine később oly fényes szavakkal festett meg. Lehetséges tehát, hogy a költőnek e dátum rögzítésekor már máshonnan is voltak benyomásai erről az eseményről.

Petőfi kifejezései mind megtalálhatóak Cabet-nál. Megjegyzendő, hogy a költő a már kialakult magyar gyakorlathoz igazodik itt is, amikor a convention-t conventre rövidíti.³⁴

Petőfi enyhébb kifejezést használ Lafayette kapcsán, mint Cabet: nem dezertálásról, csupán a sereg és az ország elhagyásáról beszél.

Thiers tíz kötetében összesen hat sort foglal el Billaud-Varenne indítványa. Cabet négy kötetéhez képest is jelentéktelen a javaslatra fordított négy sor. Más, rövidebb forradalomtörténetek legtöbbször nem is említik az indítványt.³⁶ Ez természetes is. Ha a forradalom új évszámításáról beszélünk, általában az egy évvel később, 1793 őszén több szakaszban elfogadott forradalmi naptárra gondolunk, amely az új időszámítás oly nevezetes megfogalmazását adta. Az a tény, hogy Petőfi a forradalmi időszámítás, a köztársasági naptár 1793-as elrendelését nem is említi, de az 1792. szeptember 22-i kevésbé ismert javaslatot kiemeli, azt a feltételezést sugallhatja, hogy nem volt eléggé tisztában a forradalmi időszámítás bevezetésének menetrendjével – legalábbis e jegyzet írásakor.

Megjegyzendő, hogy Cabet, aki a Köztársaság és az Egyenlőség új korszakáról beszél (a III. kötet 183. oldalán írja a Lukácsy által kiemelt fenti négy sort), később, az 525–526. oldalon részletesebben szól az 1793-as „köztársasági naptárról”. Ez azonban úgy látszik, nem keltette fel Petőfi figyelmét, vagy el sem jutott Cabet olvasásában a III. kötet e részéig.

A girondisták elnevezést használva a girondiakra, Petőfi ismét a már kialakult magyar gyakorlathoz igazodik!³⁷

Cabet mind Lafayette, mind Dumouriez kapcsán dezertálásról beszél, Petőfi – mint láttuk – csak a girondi tábornok esetében ír szökésről, Lafayette eljárását enyhébb kifejezéssel illeti.

Petőfi már a március 10-i megmozdulást is fölkelésnek minősítette, noha Cabet csak felkelési kísérletről ír.

Petőfi szövege nem pontos: „a girondisták” nem „fogatnak el”, egyelőre csupán elrendelik házi őrizetbe vételüket. S nem mindegyik girondi képviselőre, csak a vezetőkre vonatkozik a konvent határozata, s ezek többsége is azonnal vagy hamar elmenekül, s csak később kerül fogságba.³⁸ Mindez, ha a szokásos nehézségek árán is, de kihámozható Cabet leírásából is. Csak épp egy időpont nem szerepel benne határozottan: az, hogy június 2-án „elfogatnak a girondiak” – Cabet e dátum kapcsán csak az ellenük hozott határozatot ismerteti. Ebből következik, 1. Petőfinek máshonnan kellett tudnia, hogy június 2-án sor került valami őrizetbevételre; 2. Lukácsynak rá kellett volna mutatnia arra, hogy az általa megadott oldal (III. köt. 418. old.) csak az őrizetbevételi határozatról tájékoztat, de a lefogás megtörténtéről nem!

Lukácsy felhívja a figyelmet arra, hogy ez „ismét Petőfi elírása. A valóságos dátum (Cabet-nál helyesen): augusztus 10.” Később azt is hangsúlyozza: „azzal, hogy Petőfi az 1793. évi alkotmány elfogadásának ünnepét tévesen augusztus 15-re teszi, elárulja: nem vette észre, hogy ez az ünnepély a királyság megdöntésének emléknapjául is szolgált…” Ismét elmarad az ellenpróba lehetőségének legalább elvi felvetése: hátha található volna olyan forrás, amely ugyanezt a hibát követte el?

Petőfi nem teszi ki a felkiáltójelet ott, ahol Cabet kiteszi. Ha hihetek Walternak, a határozatot beterjesztő Barère szövegében is csak egyszerűen ponttal ér véget a mondat.⁴⁰ Mindenesetre fontos rögzíteni, hogy a költő figyelmét felkeltette a konvent könyörtelen határozata. Eszünkbe juthat, hogy Petőfi 1849 tavaszán „extermináltatással” fenyegette az erdélyi ellenforradalmi felkelőket, ha „még egyszer” fellázadnak⁴¹

Ezekben a feszült napokban került sor a keresztény naptár eltörlésére. 1793. október 5-ével kellett volna említenie a jegyzetnek Romme javaslatát, melynek nyomán a forradalmi kalendárium életbe lépett. Megjegyzendő, hogy az „eltöröltetik” kifejezés erős egyszerűsítése a valóságban történteknek.⁴²

A két szöveg azonos de az írásjelek használatában különbségek vannak.

Az elítélteket siettek kivégezni, de az ítélet és az ítéletvégrehajtás napja nem feltétlenül volt azonos.⁴³ Petőfi tehát a Lukácsy által megadott lapok szövegéből (III. köt. 523. old.) meg sem állapíthatta, hogy mikor haltak meg a girondi vezetők. Megállapíthatta viszont Cabet művének más, Lukácsy által meg nem adott oldalairól – írónk ugyanis rendkívül kuszán szerkesztett művében a III. kötet 450. oldalán közli a kivégzések dátumát. Lukácsy figyelmét elkerülte ez a körülmény, s úgy jelölte meg Cabet későbbi fejezetcímeit, mintha azok tartalmaznák a kérdéses időpontokat, s a költő egyszerűen lefordította volna e címeket – holott jobb lett volna megvallania, hogy e címek, s az alájuk tartozó szövegek nem tartalmazzák a kivégzések Petőfi által rögzített dátumát…

Cabet művének Lukácsy által megjelölt helyén (III. köt. 524. old.) ismét csak az ítélet dátuma szerepel. A jegyzet írója azonban a kivégzés napját is meglelhette, a – mint mondtuk – kuszán szerkesztett könyvben, mégpedig korábban, az ítélet leírása előtt… (III. köt. 450. old.) Lukácsy észreveszi, hogy Cabet-tól eltérően Petőfi a jegyzetben – helyesen – egy l-lel rögzíti „Rolandné” nevét, de nem tulajdonít kellő jelentőség ennek.⁴⁴ Nem figyel fel arra sem, hogy mind Cabet, mind a jegyzet hibásan adja meg Rolandné kivégeztetésének napját: a Gironde lelkét november 8-án ölték meg.⁴⁵

Lukácsy a III. kötet 560. oldalát jelöli meg forrásul, nem jegyzi meg azonban, hogy a kivégzés konkrét időpontja itt nem található meg! Cabet csupán arról beszél, hogy Hébert-t és híveit március huszadikán állították a forradalmi törvényszék elé, majd három napi tárgyalás után („après trois jours de débats”) elítélték őket. Húsz plusz három = huszonhárom, Cabet szövegéből tehát Petőfi csak annyit állapíthatott meg, hogy 23-án ért véget a bírósági per. A kivégzés pontos napját más forrásból kellett tudnia!

Ismét olyan passzushoz értünk, amely a forrás vizsgálata szempontjából kiemelkedően fontos, és Lukácsy filológiai eljárását tanulságosan világítja meg. Cabet ugyanis a Lukácsy által megjelölt helyen (III. köt. 569. old.) nem mondja, hogy április 5-én végezték ki Dantonékat, ellenben világosan és határozottan azt állítja, hogy 6-án fejeződött be a per! Íme, mindjárt az 569. oldal negyedik sorában, az első bekezdése így indul: „Le lendemain, 6, au commencement de la quatriéme séance, le Jury se déclare suffisamment instruit, et les débats sont clos… sans que les accusés soient entendus dans leur défense.” Majd utána: „Tous sont condamnés…” Tehát: Másnap, 6-án, a negyedik ülés kezdetén, az esküdtszék kinyilvánítja, hogy kellőképpen tájékozódott, és a tárgyalást berekesztik, anélkül, hogy a vádlottak védekezését meghallgatnák (…) Mindannyiukat elítélik…”⁴⁶

Mivel Cabet-nál április hatodikán fejeződik be a per, az Histoire populaire-ből nem írhatta ki Petőfi a kivégzés április ötödiki dátumát…!

Már a korábbi kivégzéseknél is láthattuk, hogy a Petőfi és Cabet által megadott oldalak legtöbbször csak a perek végét s nem a kivégzések napját jelölik meg. Cabet művének más lapjain azonban megtaláltuk a keresett dátumokat, s feltehettük, hogy a költő is addig keresgélt az Histoire populaire-ben, míg ő is meglelte azokat. Az Hébert-ékre vonatkozó jegyzetnél már nem támaszkodhattunk ilyen kisegítő magyarázatra, most pedig, a Danton-per kapcsán nemcsak eltérést, hanem ellentétet látunk Petőfi és Cabet szövege közt, s ami nem kevésbé fontos, Lukácsy Sándor egyszerűen elhallgatja ezt a beszédes tényt!

Mi lehet az oka annak, hogy a máskor oly buzgón és részletezőn jegyzetelő filológus ilyen elemi hibát követ el? Olyan lapot jelölt meg forrásul, amelynek első bekezdését sem olvasta el? Nem értette volna meg a francia mondatot? Ez el sem képzelhető. Felismerte, hogy Cabet dátuma rossz és ellenkezik a Petőfiével, de abban bízott, hogy az egész tételét megkérdőjelező eltérést senki sem fogja észrevenni egy olyan könyvben, amelyből – szerinte – csak egy példány van Magyarországon és különben is senki sem fogja kontrollálni, hogy az általa megjelölt oldalon megtalálható-e Petőfi dátuma.

Nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen lehetne magyarázni e különös esetet. A magam részéről nem tartom valószínűnek a tudatos hamisítást, az ilyen esetekben rendszerint egy bonyolultabb lélektani folyamat játszódik le, amelynek következtében a filológus – ha igen erős prekoncepciókból indul ki – tudatalatti kényszerből mintegy megsemmisíti a nem rokonszenves tényeket. Anatole France szerint On croit ce qu’ on désire, vagyis az ember azt hiszi el, amire vágyik. Szakmánkra is alkalmazhatjuk e bölcs megjegyzést: mindannyiunkat fenyegethet a veszély, hogy azt látjuk a szövegben, amit szeretnénk, ha benne lenne, s nem látjuk meg az érdekeinkkel, megrögzötté vált prekoncepciónkkal ellenkező tényeket. On voit ce qu’on désire.

Lukácsy ismét észrevesz egy helyesírási eltérést⁴⁷, hallgat azonban arról, hogy a Cabet csak a forradalmi naptár szerint adja meg a költő halálának napját. Petőfi persze kiszámíthatta az időpontot, mert épp e thermidori napokat mindkét naptár szerint a legsűrűbben emlegetik a forradalomtörténetek, de ezt jelezni kellett volna, annál is inkább, mert ez már nem az első olyan kivégzési dátum, amely körül kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak Petőfi és Cabet szövegei között…

Nem a forrásvizsgálat szempontjából, de Cabet történetírói megítéléséhez megjegyzendő, hogy rosszul adja meg Chénier halálának napját (valószínűleg Thiers hasonló tévedése nyomán). A Jambusok költőjét nem thermidor 8-án, hanem hetedikén vagyis július 25-én végezték ki.⁴⁸

Cabet szövege a „Marat transporté au Panthéon” megfogalmazással nem jelöli meg napra, hogy mikor szállították át „a nép barátjának” hamvait a Panthéonba, de az előzőekből a dátumot ki lehet következtetni.

Mi is végére értünk e párhuzamos olvasásnak, s felsorakoztathatjuk a főbb tényeket.

Mi szól amellett, hogy az Histoire populaire lehetett Petőfi kronológiai jegyzeteinek a forrása?

Először is az, hogy Cabet több, sajátos megfogalmazása megtalálható a jegyzetben: Bailly térdeplős királyköszöntése, Neckernek „a nép átkaitól” kísért távozása, s ide sorolható még a nemzetgyűlési komédiázás megemlítése és az 1792. június 20-i „ régicide moral”-nak a jegyzetben szereplő változata, „a királyság morális halála” is.

Fontos, hogy mindezek együtt csak az Histoire populaire-ben lelhetők meg, legalábbis abban a historiográfiai anyagban, amelyet Lukácsy áttekintett (hozzátéve még az általam pótlólag átnézett műveket is). Ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy egyetlen olyan könyvet kell keresnünk, amelyben e fogalmazások előfordulnak, s a feltevést keresztező eltérések jelentéktelen elírásokból származhatnak stb., a fenti egyezések önmagukban is eldönthetnék a forrás problémáját. Lukácsy számára axióma is, hogy az általa fellelt egyetlen forrás szolgált alapul a költő kronológiájához.

Ellene szól azonban Lukácsy tételének az, hogy túl sok ponton találhatók eltérések Petőfi és Cabet szövegei között. Az eltérések közül a jelentékteleneket említi, és a maga módján magyarázni próbálja, de több lényeges különbségről hallgat.

Melyek ezek az eltérések?

a) Petőfi jegyzete 1789. május 5-re teszi az alkotmányozó nemzetgyűlés megnyitását; e tévedés nem olvasható ki Cabet művéből;

b) a költő szövegében más olyan mozzanat is található, amely hiányzik Cabet-nál (Desmoulins zöld ága;)

c) a jegyzet Cabet művétől eltérően jól rögzíti Madame Roland

d) és Chénier nevét;

e) Cabet helyesen, Petőfi kronológiája tévesen datálja Foulon és Berthier megölésének

f) és az alkotmány elfogadásának ünnepét;

g) a költő kétszer is jól írja a Champ-de-Mars nevet, ellentétben egyszer Cabet-val és kétszer Lukácsyval;

h) a girondiak „elfogatásának” pontatlan szövege és dátuma Cabet-ból nem hámozható ki;

i) Chénier kivégzésének időpontját Cabet csak a forradalmi naptár szerint adja meg, Petőfi a keresztény naptár szerint is;

j) Hébert-ék kivégzésének dátumát az Histoire populaire nem közli, adataiból a pontos időpont nem is vonható le;

k) Danton-ék perének időpontját Cabet határozott megjelöléssel hibásan közli, Petőfi viszont helyesen.

A Lukácsy által nyugtázott apró eltérések esetében elfogadhattuk, hogy Cabet „kijavításáról”, illetve „elírásról” van szó. De a nyomósabb dátumzavarokra nem ad magyarázatot, lévén, hogy nem is regisztrálja azokat.

Az eltérések szembeötlő sajátossága, hogy többségükben és ami a fontosakat illeti, szinte teljes egészükben az Histoire populaire III. és IV. kötetének anyagával kapcsolatosak! Ennek nem jelentéktelen tanulságaira még visszatérünk, itt csak az alapvető hiányt kell konstatálnunk: semmiféle egzakt bizonyíték nincs arra, hogy a IV. kötet is Petőfi kezében lett volna, sőt az idézett szövegeltérések miatt kérdésessé vált, hogy a költő egyáltalán olvasta-e a III, és kivált a IV. kötetet.

Mindebből elvben több végkövetkeztetést lehet levonni.

Először is arra az álláspontra juthatunk, hogy mivel az egész „kizárásos módszer” önkényes és helyt nem álló premisszákon alapult, s mivel Lukácsy levezetéseiben elhallgatta a Petőfi és Cabet szövegei közti fő eltéréseket, kérdésesnek lehetne tekintenünk, hogy az Histoire populaire egyáltalán kezében volt a költőnek, s nekünk az a dolgunk, hogy tovább keressünk egy olyan művet, amely a Petőfi-jegyzet minden fordulatára, elírására stb. alapot szolgáltathatott.

Noha – megint csak elméletben – nem tudom kizárni annak lehetőségét, hogy általunk nem ismert könyvek itt még meglepetést szerezhetnek, erre az első következtetésre a magam részéről nem tudnék jutni. Aligha valószínű ugyanis, hogy túlzottan obskurus munkák fordulhattak meg Petőfi kezében; a reális feltevés az, hogy a hazai baloldaliak között legnépszerűbb könyvekben kell gondolkodnunk; márpedig az Histoire populaire-t bizonyíthatóan olvasta Vasvári és Táncsics, tehát az a két forradalmár, aki az egész reformkorban világnézetileg legközelebb állt Petőfihez. Noha a Petőfi és Cabet című dolgozat ezt az el nem hanyagolható körülményt nem rögzíti, számomra ez is amellett szól, hogy Cabet műve iránt Petőfi is érdeklődhetett.⁵⁰

A második lehetséges végkövetkeztetés az, hogy Petőfinek kezében volt az Histoire populaire-nek mind a négy kötete, abból akarta készíteni kronológiai jegyzeteit, de közben más könyvek segítségével korrigálta a Cabet név- és dátumhibáit, hiányait. De honnan tudta, hogy Cabet hol hibázik?

Harmadszor: lehetséges arra a hipotézisre jutni, hogy Petőfi nem olvasta az egész opust, akár mert vissza kellett adnia a könyveket, akár mert a III–IV. kötet nem is jutott el hozzá, ez esetben szintén más művekből folytatta a kronológiát, már csak vezérszavakban.

Negyedszer: lehetséges az, amire Lukácsy nem is gondolt, hogy tudniillik Petőfi nem olvasás közbeni jegyzeteket készített, hanem kronológiát akart csinálni, s ahhoz eleve különböző műveket vett célba. S felállíthatunk egyéb hipotéziseket, csak egyet nem lehet: Lukácsyhoz hasonlóan kategorikusan kijelenteni, hogy „a jegyzetek szövege elejétől végéig az Histoire populaire kivonata, sőt többnyire annak szó szerinti fordítása”.

A „bizonyíték”, vagyis Petőfi jegyzete és „a francia eredeti” egymás mellé állított párhuzamos szövege ezt a kijelentést nem támasztja alá: Petőfi nemcsak rosszul írja olykor azt, amit Cabet helyesen rögzít, míg máskor azt is tudja, ami Cabet-től nem tudható, hanem gyakran másként is értelmez, összevon, árnyal vagy egyszerűsít.

A Lukácsy által kijelölt fejezetcímekből az időpontokat „lefordítani” nem is lehet, mert dátumot nem tartalmaznak, a kronológia tehát nem hogy „többnyire”, de még negyedrészben sem tartható fordításnak.

Lukácsy önmagát is megtévesztette, s fordításnak tekintve a jegyzetet, így állít egymás mellé szövegeket: „Procès des Girondins.” „A girondisták kivégeztetése.” De Petőfi nem fordít, hanem dátumokat rögzít, s általában nem a perek időpontja, hanem a kivégzés napja érdekli a királyné, a girondiak, Madame Roland, Hébert-ék, Dantonék, Chénier, Robespierre-ék esetében, egymás után hét esetben! Hogyan lehet ezt fordításnak minősíteni?

Hogy végül is tárgyilagosabban mit mondjunk a kronológia jellegéről, az pusztán a forrásvizsgálatok alapján nem határozható meg: csak a jegyzet értékelése után kísérelhetjük meg a végső összefoglalást. Annyi mindenképpen eldöntöttnek tekinthető, hogy Lukácsy kategorikus tétele nem állja meg helyét: az Histoire populaire nem lehetett egyedüli forrása a jegyzetnek.

Tíz évvel ezelőtt egy kiváló tudósokból álló grémium megtárgyalta a Petőfi és Cabet akkor még kéziratos szövegét, s a tanulmánynak „azt az állítását, hogy Petőfi jegyzeteinek forrása Cabet műve, az értekezlet – mint cáfolhatatlant – egyhangúan elfogadta”.⁵¹ A fentiek alapján megállapítható, hogy a Petőfi és Cabet alaptétele nem annyira cáfolhatatlan, mint inkább ellenőrizetlen volt… A sokáig halogatott ellenőrzés elvégzése után viszont azt is kimondhatjuk, hogy Cabet műve egyik, valószínűen fő forrása lehetett a jegyzetnek, de egyedüli forrásnak nem tartható és nem mondhatjuk azt, hogy Petőfi „többnyire” csupán fordította Cabet-t.

Lukácsy tétele a vitathatatlan bizonyosságot hirdeti, s ez csábítóbban hangozhat, mint az egyfelől ezt, másfelől azt hangsúlyozó vizsgálat. De ez utóbbi módszert el nem mosható elemi tények kényszerítik ránk, amelyek a cáfolhatatlan bizonyosság tétele ellen szólnak. Cáfolhatatlanul.

A valószínű és a bizonyos, a jórészt és az egészében közti különbségtétel adott esetben érdektelenné is válhat. De nem ebben az esetben. A következőkben ugyanis az adatokról át kell térnünk a feltevésekre, teóriákra. Márpedig az elméletek, természetüknél fogva, sokféleképpen értelmezhetők, kellő stiláris lendülettel hatásossá formálhatók, esetleges elfogultságaik, belső ellentmondásaik nehezebben érhetők tetten, mint a tényekre vonatkozó megállapítások hibái.

Vagyis: ha a tényekkel ellenőrizhető kérdésekben azt tapasztalhatjuk, hogy egy kutató önkényes és erőszakos tételek felállítására hajlamos, akkor kétszeres óvatosságra lesz szükségünk a teóriák területén, ahol az adatszerű ellenőrzésre sokkal kevesebb a módunk. Ezért is kellett a Petőfi és Cabet című tanulmány „kizárásos” levezetésében megragadható módszertannal foglalkoznunk.

III. A kronológia értékelése és tanulságai

Kezdjük ott, hogy Cabet műve nem lévén szakszerű, abból szakszerű kronológiát nem is lehet készíteni.

Lukácsy Sándor épp az ellenkező véleményen van, ő úgy látja, hogy „Cabet, a történetíró, nem maradt el a korabeli tudomány színvonalától”. Tiszteletre méltó, hogy a forradalom minden historiográfusának ellenében egyedül is kiállt e véleménye mellett, s az sem befolyásolta, hogy Cabet fő szakértőjével, Prudhommeaux-val is szembekerült ily módon, akinek egyéb megállapításait különben már kevesebb kritikával szemlélte.⁵⁵ Mivel a magam részéről ez esetben a többséggel tartok, amely Cabet érdemeit nem a történettudomány területén keresi, s mivel számomra egyszerűen elfogadhatatlan a történetíró Cabet-nak Thiers, Mignet, Michelet vagy akár Lamartine mellé állítása, e kérdés elvi részéről itt még vitatkozni sem kívánok. Maradjunk a kronológiához tartozó elemi tényeknél.

Lukácsy szerint „az Histoire populaire lapjairól nem lehet olyan tévedéslajtstromot össszeböngészni, amilyent például Lamartine művéből írt ki később, kaján örömmel, a legitimista A. Nettement”. Nos valóban nem lehet… annak, aki a tévedéseket nem veszi észre. De nekünk az előző fejezetben alkalmunk volt rögzíteni, hogy Cabet végig összezavarja Dantonék perének dátumait, pontatlanul beszél Hébert-ék perének időponjáról, rosszul tudja Madame Roland és Chénier nevét és halálának napját – tehát négy nagy kötetének csupán pár tucatnyi sorában több ténybeli tévedést is korrigálhattunk, nem beszélve itt egyéb pontatlanságairól és szimplifikációiról. Természetesen nem e tárgyi tévedések miatt kell Thiers, Mignet vagy akár Lamartine mögé helyeznünk, hiszen az ő műveikben is bőven akadnak adatbeli hibák, hanem szemléletének korlátoltsága és írásmodorának kezdetlegessége miatt: az Histoire populaire a lehangoló ferdítések és elfogultságok vádirati stílusban előadott sorozata. Vagy enyhébben szólva: „óriási vezércikk”, ahogyan Vasvári nevezte a már említett Irányrajzokban.

Mindebből itt csak annyi a fontos, hogy Petőfi kronológiája eleve nem lehetett szakszerű, amennyiben fő forrásul Cabet munkáját használta. De túl azon, hogy átvehette Cabet néhány tárgyi tévedését (miközben némelyiket javította), saját magától is pontatlanul rögzített néhány eseményt: már az első jegyzet rosszul vonja össze a rendi gyűlést és az alkotmányozó nemzetgyűlést, hibás két dátum (Foulon és Berthier megölésének és az alkotmány ünnepének napja), bizonytalan fogalmazások szólnak a király „megköszöntéséről”, a girondiak bukásáról, a táblázat kiemeli az új évszámítást, de hallgat a köztársasági naptár nagy újításáról, s mindennek tetejében olyan alapvető események tudomásulvétele hiányzik a kronológiából, mint például a Comité de Salut public megalakulása.

E hibák és elírások elég szép számúak ahhoz, hogy hajlamosak legyünk forradalomtörténettel csak éppen ismerkedő, francia stúdiumait csak épp elkezdő Petőfi munkájának tartani e jegyzetet. Az elírások és hibák azonban önmagukban ilyen következtetésre nem adnak elég alapot. Cabet nem volt kezdő, s mégis elég bőséges „tévedéslajstromot” lehetne „összeböngészni” munkájából; Lukácsy sem kezdőként olvasta Cabet-t, mégis észrevételezés nélkül hagyta némely tárgyi tévedését – nincs okunk arra, hogy a huszonéves költő jegyzetét szigorúbban ítéljük meg.

Annál is kevésbé, mert a jegyzetelő költő több olyan hibát is észrevett, amely Cabet (és Lukácsy) figyelmét elkerülte. Tárgyilagosan tehát legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az időrendi táblázat nem szakszerű és nem alapos munka, hevenyészett jegyzet benyomását kelti, de önmagában nem bizonyítja azt, hogy Petőfi épp e kronológia írásakor (Lukácsy szerint 1846 tavaszán) kezdett ismerkedni a francia forradalommal.

Több tanulságot ígér az időrendi táblázat tematikai hiányosságainak ellenőrzése. E hiányosságok két főbb csoportot alkotnak:

a) a kronológia igen csekély érdeklődést mutat a forradalmi háború eseményei iránt; 1792. november 6-át, a jemmapes-i ütközet dátumát kiemeli, de nem jegyzi fel a fordulatot hozó valmyi csata időpontját⁵⁶, amelyet Goethe – utólag – egy új korszak kezdetének minősített⁵⁷; nem említi a neervindeni vereséget, Mainz visszafoglalását, Toulon elestét, a wattignies-i győzelmet, a Vendée-ben zajló harcok főbb fordulatait; legkirívóbb a fleurus-i diadal mellőzése, mert e csata döntő állomás a forradalmi háborúban és a Thermidorhoz vezető folyamat rneghatározó tényezője⁵⁸;

b) a kronológia kiemeli a feudalizmus elleni harc néhány fontos dátumát (1789. aug. 4., nov. 2., 1792. júl. 14.), de nem rögzíti azokat az intézkedéseket, amelyek a forradalmi önvédelem érdekében a polgári magántulajdon szabadságát korlátozták (1792. szept. – a gabona kötelező beszolgáltatásának elrendelése, az árszabályozás bevezetése; 1793. máj. 4. az első ármegállapító törvény); 1793. szeptembere kapcsán nem említi a kronológia a rendkívül kiélezett gazdasági helyzetből fakadó intézkedéseket, köztük az általános ármaximálást.

Mind e két feltűnő hiányossággal még egyéb adatok kapcsán is találkozni fogunk. De már itt meg kell kérdeznünk, hogy amennyiben Cabet olvasása Petőfit 1846-ban buonarrotiánus kommunistává tette, miként magyarázható teljes közönye a francia forradalom ama gazdasági mozzanatai iránt, amelyek elválaszthatatlanok a kommunista tanok létrejöttétől?⁵⁹

A kimaradt lényeges eseményekhez viszonyítva még feltűnőbb, hogy az időrendi táblázat olykor érdektelen tényeket is kiemel. Ilyen például az 1790. január elsejei dátummal rögzített – ráadásul, mint már Lukácsy észrevette – részben tévesen értelmezett királyköszöntés. A fleurus-i csatához képest mellékes mozzanat Voltaire hamvainak megtisztelése is, s nem meghatározó esemény Chénier kivégzése sem. Az első ilyen sajátos kiemelésben Lukácsy „Petőfi karakterének jellemző megnyilatkozását” látja, a másik kettőben a költőnek Voltaire és Chénier iránti érdeklődését.

Nem vitatva most magyarázatait, figyeljük meg, milyen következtetést fűz mindehhez Lukácsy: „E néhány apró jel kellőképpen bizonyítja, hogy a jegyzeteket Petőfi fogalmazta; ha egyáltalán szükséges bizonyítani, hiszen semmi ok nincs arra a föltevésre, hogy a költő e kéziratát kölcsönkért szöveg másolatának tartsuk.”

Lukácsy több írásában is felvilágosítja kollégáit, hogy miben áll a tudományosság, hol kezdődik a tudomány és így tovább. Ilyen meghatározásokra vagy akár logikájának minősítésére sem érzem illetékesnek magam, de annyit meg merek állapítani, hogy a fenti „néhány apró jel” sem „kellőképpen”, sem más módon nem „bizonyítja” Petőfi szerzőségét. Ha a költő Pálffytól vagy Vasváritól vagy bármelyik barátjától kapott egy kész kronológiát, az illetők éppúgy érdeklődhettek Voltaire és Chénier iránt, mint Petőfi, s Bailly „méltatlan” viselkedését éppúgy elítélhették, mint a költő.

Megint ismételni kell: más valaminek a bizonyítása és más egy tény feltételezése, valószínűségének megállapítása. Magam sem tartom másolatnak a kronológiát, egy ilyen természetű munka könnyen elvégezhető, „kölcsönkérni” egy igen szerény időrendi táblázatot fölösleges annak, aki maga komolyan tanulmányozza a francia forradalmat. ⁶⁰ Ezért – nem bizonyítottnak, de – valószínűnek tartom, hogy Petőfi saját szerkesztésű kronológiájával van dolgunk. S e hitemben épp a fenti hiányosságok két csoportja erősít meg: a hadsereggel szembeni bizalmatlanság éppoly jellemző Petőfire, mint a gazdasági ügyek, a gazdaságpolitikai konkrétumok iránti roppant csekély érdeklődés.

Ha az egyéb körülmények mellett belső logikai érv is szól amellett, hogy a kronológiát Petőfi munkájának tartsuk, akkor elsősorban éppen a fentebb csoportosított hiányosságok logikája mutat ebbe az irányba.

Másodsorban pedig az időrendi táblázatnak az a jellege, hogy elsősorban a személyekre, emberek sorsára koncentrál. Az időpontontok többsége egyes szereplőket emel ki, a főbb személyek halálának dátuma – amennyiben a tárgyalt időszakra esik – megtalálható a táblázatban. A „nagy lelkek” iránti, költőnkre annyira jellemző érdeklődést jelzi ez is.

Megállapíthattuk, hogy a jegyzetek ténybeli tévedéseket, félreértelmezéseket tartalmaznak, s ami főbb, alapvető kérdésekben egyenetlenek, hiányosak. De nem az a dolgunk, hogy Petőfi történelmi jegyzeteire osztályzatot adjunk, hanem az, hogy – amenyiben lehetséges – életrajzi, világnézeti tanulságokat vonjunk le belőlük.

De van-e jogunk egy hevenyészettnek ítélhető kronológiából tanulságokra következtetni? Az ismeretek szintjére és az érdeklődés irányaira vonatkozóan – mindenképpen. Nem kell freudistának lennünk ahhoz, hogy éppen egy rögtönzött, nem elmélyült munkával készült jegyzet fontosságát felismerjük: a mintegy spontánul adott válaszok nem kevésbé jellemzőek lehetnek az emberre, mint a hosszas megfontolás után adott feleletek. Ha a kronológiából levonható eszmei tanulságokat más vizsgálatok is megerősítik – s látni fogjuk, hogy megerősítik –, akkor nincs okunk arra, hogy e tanulságokat bagatellizáljuk.

Az időrendi táblázat főbb hiányosságainak áttekintése után újra visszatérhetünk arra az előző fejezetben nyitva hagyott kérdésre is, hogy olvasta-e Petőfi az egész Histoire populaire-t, vagy sem. Ez a kérdés már a Petőfi és Cabet sokszorosított szövegének vitáján felmerült, ahol is Gáldi László így érvelt: nem bizonyos, hogy Petőfi a teljes művet végigtanulmányozta, lehet, hogy csak belelapozott, „a zseni kevésből is sokat ért”.⁶¹

Lukácsy elutasította az érvelést, de Gáldi László kételyei ettől még jogosultak maradtak – sokkal jogosultabbak, semmint azt akkor bármelyikünk is vélhette, hiszen most már látjuk, hogy a kronológia második részének némely adatát Cabet művéből nem is lehetett kiírni!

Lukácsy elhallgatta Petőfi s Cabet szövegeinek súlyosabb eltéréseit. Nem tulajdonított komoly jelentőséget annak, hogy a második rész jegyzetei túl rövidek, nem tartalmaznak egyetlen olyan konkrétumot sem, amelyet csak egyetlen konkrét olvasmányhoz lehetne kapcsolni. S mivel nem is foglalkozott érdemben a kronológia tematikai hiányaival, nem vehette észre azt sem, hogy ezek a feltűnő hiányosságok szintén a kronológia második részére jellemzőek!

E súlyos tényekből a Petőfi és Cabet szerzője csak annyit ismer fel (vagy el), hogy a kronológia második része „lakonikusabb”. Feltételes magyarázatot is fűz ehhez: „Petőfi nagy kedvvel kezdhetett a jegyzeteléshez, s eleinte egy-egy eseményről meglehetős részletességgel írt; később – talán mert látta, hogy így túlságosan nagy munka várna rá lakonikusabbá vált, és az elbeszélés kivonatolása helyett többnyire beérte Cabet paragrafus címeinek lefordításával.”

Az előzőekben már szó volt arról, hogy a jegyzetet „többnyire” fordításnak nem tekinthetjük. Idézhetnénk a második rész legtöbb példáját, amelyből megállapíthatjuk, hogy Petőfi nem fordítja a címeket, hanem mást művel – egy dátumot és egy eseményt rögzít. Olyan adatokat, amelyek nyilván más forradalomtörténeti műben is meglelhetők.

Lukácsy kötelessége az lett volna, hogy a kronológia e két részének szembetűnő különbsége miatt megvizsgálja, vajon csakugyan megtalálhatók-e Petőfi dátumai (a második részt véve figyelembe most) egyéb forradalomtörténeti munkákban is. Ezt a vizsgálatot nem végezte el. Mert hibás kiindulása miatt elve meg volt győződve arról, hogy csak egyetlen mű lehet a kronológia alapja.

A kronológia második részében is találhatunk francia idézeteket („Lyon fit la guerre…”; „Vous nous avez ordonné de detruire la Vendée…”). De ezek – a forradalomtörténet felületes ismerői is tudhatják – szállóigékké vált legendás mondatok, sok más forradalomtörténeti műben megtalálhatók. Lukácsy azonban itt sem végzett ellenpróbát!

Különösen fontos lett volna elgondolkodni azon, hogy épp az annyira döntő és drámai 1794-es év eseményeit szinte azonosíthatatlanul tömören rögzíti Petőfi kronológiája. Ilyen jegyzetet más munkákból is lehetett volna készíteni, nem csak Cabet művéből. Megnéztem például az akkoriban legelterjedtebb és legismertebb és persze legnagyobb szabású forradalomtörténetet, Thiers művét, s megállapíthattam, hogy az 1794-es (és 95-ös) forradalmi esztendő minden Petőfi által lejegyzett dátuma megtalálható benne. Még az utolsó jegyzet konkrét óramegjelölése is!⁶²

Mindez pedig azért érdekes, mert a jegyzetek utolsó – csak fő tényekről beszélő – adatai olyan eseményekre vonatkoznak, amelyeket Cabet a IV. kötetében tárgyalt. Ha tehát a 94–95-ös esztendők Petőfi által kiemelt dátumai más forradalomtörténet(ek)ben is megtalálhatók, akkor nincs bizonyíték arra, hogy Cabet IV. kötete is megfordult Petőfi kezén, van viszont bizonyíték arra, hogy a második rész némely adatát költőnknek más mű(vek)ből kellett kiírnia – vagyis egyáltalán nem olyan „képtelen föltevés” annak hangoztatása, hogy Petőfi esetleg nem olvasta végig az egész Histoire populaire-t.

A „képtelen föltevés” elutasítására Lukácsynak eddig egyetlen ellenérve volt:

„Hogy Petőfi alaposan végigtanulmányozta Cabet művét, már csak azért is valószínű, mert az Histoire populaire minden bizonnyal tiltott mű volt, s az efféle nehezen szerzett könyvet nem szokás közömbösen, félig olvasottan félrehajítani.”

Szellemes megfigyelés, de nem válasz arra a lehetséges ellenvetésre, hogy a mű két utolsó (vagy negyedik) kötete esetleg el sem jutott Petőfihez…

Ennek ellenére feltételezhető, hogy Petőfi az egész opust olvasta. A magam részéről jogosnak tartom ezt a feltevést, amelyet az első rész határozottan Cabet-ra valló utalásai valószínűsíthetnek.

De ha ez a véleményem, miért vitatkozom? – kérdezheti a filológiai szőrszálhasogatásra érzékeny olvasó.

Azért kell vitatkozni, mert a kronológia valószínűsíthető forrását Lukácsy bizonyítottnak hirdeti, s erre támaszkodva igen fontos kérdésben teóriát épít fel Petőfi forradalmiságának tipológiájára vonatkozóan. Azt a látszatot kelti az avatatlan érdeklődő előtt, mintha itt egy kiindulásában abszolút tudományos „kizárásos” levezetés okmányszerű végeredményét adná meg. De ha egy építmény szilárdságáról vitatkozunk, nem tarthatjuk magunkat a látszatokhoz, hanem először is az alapok statikai vizsgálatát kell elvégeznünk.

Petőfi olvasta Cabet negyedik kötetét is, abban találta meg a Babeuf-összeesküvés leírását, az ott tanulmányozott elvek hatása alatt lett babeufista-buonarrotiánus kommunista – így szól a tétel. (Nem a Petőfi és Cabet következtetése ez, hanem a rá épülő későbbi tanulmányoké.) Mivel azonban épp a negyedik kötet olvasására nincs egzakt bizonyíték, sőt nyomós körülmények szólnak ellene, a költő buonarrotizmusának e teóriáját már kiindulópontjában is kérdésesnek tarthatjuk.

Ismeretes persze, egy rossz premisszákból is el lehet jutni jó konklúzióig. Kolumbus hibásan számított, de nagy felfedezést tett. Miért ne lehetne a „kizárásos” módszer önkényes alkalmazása és a feltételezhetőnek a bizonyítottal való sorozatos összecserélése ellenére jó teóriákat létrehozni?

Hogy valóban Amerikába jutottunk-e, azaz egy új és eddig ismeretlen kontinenst hódítottunk-e meg a Petőfi-filológiának, arról a későbbiek során még többször is szó lesz e kötetben. De a téma egy vonatkozása még e kérdéskörhöz tartozik.

A kronológia értékelésének izgalmas problémája, hogy miért fejeződik be ez a táblázat 1795. október 26-ával, a konvent bezárásának dátumával. Petőfi – olvashatjuk Lukácsy fejtegetését – „csak a forradalom történetéből kívánt kivonatokat készíten s ami a konvent után következett, azt már nem tartotta forradalomnak. Sőt (…) joggal gondolhatunk arra, hogy Petőfi tulajdonképpen a thermidori fordulatot, a jakobinus politika vereségét tekintette a forradalom záró eseményének.”

Az okfejtés logikusnak látszik – legalábbis számomra, tekintve, hogy ugyanezt az álláspontot már harmincnyolc évvel ezelőtt kifejtettem.⁶³ Ma már nem mondanám ilyen magabiztosan, hogy Petőfi nem tartotta forradalomnak a Thermidor utáni eseményeket, de mindenesetre egy ilyen értékelésnek több oldalról lehetne támogatást adni.

De nem úgy, mint Lukácsy teszi, aki Petőfi állítólagos véleményének tekintélyét növelendő azt hangoztatja, hogy „a legtöbb modern historikusnak” is ez a nézete. Soboult például csak nagy erőszakkal lehet ez ügyben felvonultatni, hiszen az ő könyve – korábbi és későbbi változatában egyaránt – már alcímében hirdeti: „La Révolution française 1789-1799”. Önkényes értelmezés ez is: „Michelet szerint a forradalom Danton halálával véget ért…” Ilyet Michelet nem mondott! Fenséges nagy szavaival emelte ki Danton érdemeit („benne meghalt a köztársaság szíve”, „lefejezték Franciaországot” stb.), de hasonló fényes túlzásokra ragadtatja magát Robespierre kivégzésének leírása előtt, s ezeket Lukácsy elhallgatja: „…azt hitte-e, hogy vele együtt a Forradalom is elveszett, meghalt benne a köztársaság (…) Robespierre nem csalódott, ha az volt az ő gondolata.” Michelet tehát egyértelműen Robespierre halálával és nem a Dantonéval fejezi be a forradalom történetét, ezen még vitatkozni sem lehet.⁶⁴

A konvent utolsó ülése intézkedéseivel és deklarációival a forradalom befejeződését hidette meg. Miként Mignet mondja, a forradalmi hatalomnak meg kellett szűnnie, mihelyt „a törvényes rend” uralma kezdődött el.⁶⁵ Petőfi – mai véleményem szerint – azért zárta le a forradalom végét a konvent utolsó ülésével, mert valóban ezt tartotta a forradalom végének. S épp ezért nem folytatta a IV. kötet további dátumainak jegyzetelését, még akkor sem, ha ez valóban a kezében volt. (Megjegyzendő, hogy az akkori ismertebb forradalomtörténetek közül Lacretelle munkája ténylegesen be is fejezi a revolúció históriáját a konvent bezárásával.)

Végül is azonban nem az az igazán érdekes, hogy Petőfi szerint meddig tartott a forradalom, ezúttal is egy meglepő hiányosságot kell konstatálnunk: Babeufék összeesküvésének adatai nem szerepelnek a kronológiában.

A Petőfi és Cabet írásakor ez még nem tűnhetett fel Lukácsynak, hiszen ez a dolgozat még nem hozza tipológiai kapcsolatba Petőfit és Babeuföt, csak futólag szerepel benne az Egyenlők pere. Itt még csak annyit állapít meg Lukácsy, hogy Petőfi megismerhette Babeuf programját Cabet könyvéből – a hangsúly Cabet kommunizmusán van, nem Babeufén. Később azonban Lukácsy fokozatosan kidolgozta a költő buonarrotizmusának tételét. Innen nézve már nem hagyható szó nélkül a kronológia befejeződése: ha ugyanis Petőfi Cabet művéből Babeuf és Buonarroti igazát vonta le, méltó zárópontnak miért nem az Egyenlők perét jelöli meg, amelyben a polgári forradalom burzsoá és kommunisztikus irányzatainak antagonisztikus ellentéte drámaian megmutatkozott?

Ha a költő Thermidort érezte határnak, a forradalom végének, ez még nem ok arra, hogy eltekintsen az Egyenlők perétől. Hiszen sokkal kevésbé lényeges adatokat említ a Robespierre-ék bukása utáni időből: Marat hamvainak áthelyezését, a jakobinusok termének bezárását. Sőt egy babeufista számára még a konvent időszakának befejeződése sem lehet olyan fontos, mint az új korszakot, új osztályösszeütközéseket előrejelző kommunista per, az Egyenlők tragikus veresége.

Annál is kevésbé, mert maga Cabet hosszan írt az összeesküvésről… Ezek után tehát három lehetőség közt választhatunk: 1. Petőfire nem hatott Cabet tájékoztatása, mert a IV. kötetet nem is olvasta; 2. olvasta a IV. kötetet, de nem fogta fel az összeesküvés igazi jelentőségét; 3. vagy pedig felfogta azt, de a tant nem fogadta el. Akár így, akár úgy, aligha lett babeufista Cabet könyvének olvasásától, mert egy Babeuf-hívőnek nagyobb érdeklődést kell tanúsítania a babeufi doktrínához vezető osztályellentétek és az Egyenlők pere iránt, mint amilyen érdeklődés a kronológia és egyéb tények alapján megállapítható.

De mire alapozta volna Petőfi azt a véleményét, hogy a forradalom Thermidorral véget ért? Ha az Histoire populaire volt az első komoly forradalomtörténeti stúdiuma – mint Lukácsy cikke ismételten sugallja – akkor csak Cabet orientálhatta ilyen irányba Petőfi gondolkodását.

A Petőfi és Cabet című dolgozat igyekszik is elfogadtatni mindkét állítást: azt ugyanis, hogy Petőfi komoly forradalomtörténeti stúdiumai Cabet művével kezdődnek, s Cabet Thermidort tartotta a forradalom végének. Ez utóbbi ügyben Lukácsy annak a véleményének ad kifejezést, hogy az Histoire populaire, bár a forradalom végét nyílt szóval nem jelölte meg, előadásának szelleméből világosan kitetszően „Thermidort tartotta annak”.

Csakugyan világos? Bizonyításra nem is szoruló evidenciával van dolgunk? Aligha. Mert ha A francia forradalom népszerű története című könyv szerzője úgy véli, hogy a forradalom véget ért Thermidornál, miért ír még utána 450 oldalt? Amelyből mintegy 300 a thermidori és a brumaire-i államcsíny közötti időszakra esik? Miért ostorozza Napóleont azzal, hogy „elkonfiskálta” a forradalmat 1799-ben, ha a forradalom már 1794-ben véget ért? Miért ad jó tanácsokat Napóleonnak, – hogy tudniillik „konszolidálnia” kellett volna a forradalmat –, ha a forradalom Brumaire idején már nem is létezett?

Cabet – ennyiből is látszik – nem értette meg, hogy Napóleon nem csupán likvidálta, hanem valóban konszolidálta is a forradalmat – azt konszolidálta, ami a forradalomnak akkor lehetséges polgári tartalma volt. Cabet és a különböző utópista kommunisták azt vetették Napóleon szemére, hogy nem valósította meg – a lehetetlent… Ha Bonapartéban egy „Robespierre szíve” dobog, mint Cabet szerette volna, akkor sem valósulhatott volna meg az az idilli pásztor-demokrácia, amelyről Robespierre-ék ábrándoztak, ez esetben Bonaparte elbukott volna Robespierre-rel együtt, vagy nem sokkal utána. Mint e példából is látszik, Cabet idealisztikus történelemszemlélete – politikai progresszivitása ellenére – bölcseletileg rendkívül felszínes és ábrándos volt Mignet vagy akár Thiers reálisabb felfogásához képest.

A vitatott kérdésnél maradva azonban, hangsúlyozzuk, hogy Cabet rendkívül önkényesen használja a forradalom fogalmát, s még olyan meghatározást is találunk nála, amely szerint a forradalom Napóleon végső bukásával ért véget. Áttérve a száz napról a restaurációra, így kezdi a fejezetet: „Sietni fogunk: elfogy a tér lépteink alatt: különben is, a forradalom történetére vállalkoztunk, s a forradalmat legyőzték.” Másutt úgy határozza meg Cabet a Thermidor utáni korszakot, mint amelyet „a forradalmi válság folytatódása, a forradalomnak a külföldi, az idegen koalíció elleni hosszú háborúja” jellemzett, a köztársaság és a demokrácia harcának korszaka ez az ellenforradalommal szemben.⁶⁶ Az egyik oldalon Bonaparte államcsínye dönti meg a demokráciát, a másik oldalon a demokrácia már a direktórium alatt halott – és így tovább. Mindebből higgadtan meg lehet állapítani, hogy Cabet periodizációja tökéletes zűrzavart mutat, csak azt nem lehet állítani, hogy „előadásának szelleméből világos”, Thermidort tartotta a forradalom végének…

Mindezt nem azért érdemes szóvá tennünk, mintha Cabet-t olyan történetírónak ítélnénk, akinek műve alapján történelembölcseleti és periodizációs kérdéseket meg lehet vitatni; egyszerűen a tényt kell megállapítanunk, azt, hogy Cabet művéből helyes vagy egyáltalán világos értékelés nem nyerhető a forradalom befejeződésének kérdéséről.

Ha Petőfi mégis Thermidorral, illetve a konvent bezárásával fejezi be a forradalomtörténetet, az éppen Lukácsy ellen szól: a költő vagy nem is olvasta Cabet-nak a forradalom periodizációjával kapcsolatos kusza fejtegetéseit, vagy nem fogadta el azokat. Mert az Histoire populaire szerzőjétől függetlenül is voltak kialakult nézetei a forradalomról!

A már említett hibák mellett néhány elemi dátum rögzítése is azt a benyomást keltheti bennünk, hogy a kezdő ismerkedik itt a francia forradalom történetével. Ne feledjük azonban, hogy egy időrendi táblázat mint műfaj igényli a fontosabb adatok teljességét. Petőfi nyilván az Histoire populaire és minden egyéb forradalomtörténeti stúdium nélkül is tudta például, hogy a Bastille ostroma mikor zajlott le. Mégis ki kellett írnia a dátumot, mert egy forradalomtörténeti kronológia Július Tizennegyedike nélkül nem képzelhető el.

Abból tehát, hogy mit tartalmaz az időrendi táblázat, nem nyerhetünk szilárd támpontokat a jegyzet keletkezésének időpontjára vonatkozóan. (Az elemi dátumok említése – térjünk vissza egy másik félbehagyott problémára – sokkal inkább lehet érv amellett, hogy a kronológiát ne csak olvasási mellékterméknek, hanem önmagában való célnak is tekintsük…)

Később megvilágítandó okok miatt Lukácsy abban a feltételezésben érdekelt, hogy Cabet művével kezdődtek Petőfi komolyabb forradalomtörténeti stúdiumai. A régi szakemberek viszont, akik sajnálatosan kiejtették látóhatárukból épp Cabet könyvét, Mignet két kötetét tartották Petőfi első forradalomtörténeti olvasmányának, amely magyarul 1845-ben jelent meg.

Érveket elképzelésük alátámasztására nemigen tudtak felvonultatni; egy másik fejezetben próbálom igazolni, hogy sejtésük nem volt alaptalan. Mindenesetre nehéz is volna elképzelni, hogy épp egy alkatánál, meggyőződésénél fogva lázadó fiatal ember ne olvasta volna el az első olyan magyarul megjelentetett forradalomtörténetet, amely nem ellenforradalmi rágalmakat hord össze, nem személyi marakodások szövevényének ábrázolja a harcokat, hanem a forradalom alapvető elfogadásából indul ki, és az összecsapások társadalmi szükségszerűségét hirdeti – először téve érdemi tudományos kísérletet a forradalom által felvetett történelembölcseleti kérdések megoldására.

Nem hagyhatom említés nélkül, hogy ez ügyben már folytattam vitákat a Petőfi és Cabet szerzőjével. Petőfi jakobinusai című cikkemben annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy „Mignet magyarul épp 1845-ben kiadott munkája lehetett Petőfi első érdemleges olvasmánya a francia forradalomról”.⁶⁷ Ennek kapcsán megvizsgáltam Lukácsy ezzel kapcsolatos állásfoglalását és dőlt betűkkel emeltem ki „a probléma nehézségeire utaló” szavait, így:

„Bár semmi kimutatható nyomát nem látom Petőfi életművében Mignet ismeretének – mondja Lukácsy –, kézenfekvő mégis, hogy nem hiányozhatott olvasmányai közül, s talán épp ez a könyv (…) volt az első forradalomtörténeti stúdiuma (…) Ezt az valószínűsíthetné, ha Petőfi jegyzeteinek terminológiája megegyeznék Mignet fordításával. Egyezés azonban csak ritkán fordul elő (convent, girondista). Petőfi többnyire meghagyta franciának a szakkifejezéseket, s ez inkább arra vall, hogy a jegyzetek készítését nem előzte meg magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmány.”

A fejtegetés szerint tehát elvben kézenfekvő, hogy olvasta Petőfi Mignet-t, de terminológiája inkább arra vall, hogy nem olvasott kronológiája előtt más forradalomtörténeti művet, csak Cabet-ét. Na már most, hogy értsük ezt az állásfoglalást, igennek vagy inkább nemnek? A Petőfi jakobinusai népszerűsítő célzattal készült tanulmány, ott megelégedhettem az érvelés ellentmondásainak pusztán tipográfiai jelzésével, a kritikának ezzel a roppant tapintatos formájával. De itt, egy tudományos módszer megbízhatósági fokát mérlegelve, rá kell mutatnom arra is, hogy az idézett fejtegetés ellentmondásai az egész tanulmányra kihatnak.

Lukácsy annyira nem tulajdonít jelentőséget Mignet művének, hogy fentebb idézett véleményét is lábjegyzetben fejtette ki (ezért is kellett a lábjegyzet ellentmondásaira utalnom), a főszövegben csak kijelentéseket tesz e kérdés kapcsán. Ha a teljesebb dokumentáció kedvéért ezeket is sorra vesszük, még világosabban mutatkozik meg álláspontja.

Nézzük meg a Petőfi és Cabet idevágó kitételét:

315.: „Nem mondom, hogy Cabet-é volt az első forradalomtörténet, amelyet olvasott, de nyilvánvaló, hogy csak az elsők egyike lehetett”. Itt tehát még jut hely Mignet-nek, „az elsők” között.

317.: „A jelek szerint Petőfi 1846 előtt aligha fogott a francia forradalom tanulmányozásához…” Itt Mignet 1845-ös olvasásának lehetősége már eltűnik.

Ugyanezen a lapon Lukácsy Beck Károly vallomása alapján Petőfit a forradalom történetével „épp csak ismerkedőnek” nevezi, s mentegeti, amiért „első olvasásra” nem igazodott el annak minden bonyolult szövevényében. Most már Cabet az „első olvasmány”

318.: Itt Petőfi újra mint a forradalomtörténetben „kezdő” olvasó szerepel, aki „komolyabban” csak Cabet alapján kezd foglalkozni a francia revolúcióval.

329.: „…bizonnyal ez volt az első könyv, amelyben Petőfi a boldogságról, mint az emberiség céljáról a francia forradalom szereplőinek messzehangzó kijelentéseit olvashatta…” Eddigre már teljesen meggyőzte Lukácsy – önmagát.

Lukácsy tehát formálisan el-elismeri Mignet olvasásának lehetőségét, de valahányszor konkrétan érdekelt e kérdésben, egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezt a munkát.

És nemcsak Mignet könyvét… Hanem mindazokat az egyéb műveket, amelyek Petőfinek már 1846 előtt is tájékoztatást nyújthattak a francia forradalom hőseiről, a forradalmárok boldogság-fogalmáról és más eszméiről.

Ezzel nemcsak leegyszerűsödik, egyetlen könyv hatásával magyarázott fordulattá laposodik a költő forradalmárrá válásának nagyszerű folyamata, hanem a fordulat eszmei előfeltételei is elsikkadnak. Ilyen fokú szimplifikációt nem lehet megindokolni azzal a kisszerű érveléssel, hogy a kronológia terminológiája nem egyezik a Mignet fordításéval, vagy hogy a költő többnyire franciául rögzítette a szakkifejezéseket.

Petőfi forradalmi kronológiájában csakugyan sok a francia terminológia. De feltétlenül következik-e ebből a tényből az a tanulság, hogy „a jegyzetek készítését nem előzte meg” magyar nyelvű forradalomtörténet? Ez a logika nem meggyőző. Inkább látszik valószínűnek az, hogy a forradalom történetének tanulmányozója, aki nyilvánvalóan saját használatra rögzíti ismereteit, minél több meghatározást hagy meg az eredeti nyelven, hiszen saját forradalmi iskolázása a cél, nem fordítói gyakorlatokat folytat. Ugyanezért írhatott ki Petőfi teljes francia mondatokat is, nem azért mintha nem talált volna megfelelő magyar szavakat a könnyű szövegek tolmácsolására, hanem ellenkezőleg, azért, hogy eredetiben rögzítse a forradalom néhány különösen nevezetes mondatát!

A feltételezett jegyzetelési célból az is következik, hogy Petőfi csak ott magyarított, ahol erre feltétlenül szüksége volt. Azt, hogy az alkotmányozó gyűlés véget ért, rögzíthette magának így: „Az assemblée constituante vége.” De a girondiak kivégzését már csak úgy jegyezhette fel, ha magyar megfelelőt talál a Gironde párthíveinek nevére. A francia Girondisből esetleg azért lett girondisták, mert épp a nemrég megjelent magyar nyelvű francia forradalomtörténet is, a Mignet-é, ezt a terminológiát használta. De befolyásolhatták régebbi emlékek, például A karthausi olvasmányélményei. A convention rövidítése conventre szintén több magyar munkában is használatos, ehhez sem kellett csak Gaal fordítása.⁶⁸ Bárhogy lehetett is: ha Petőfi más terminológiája nem egyezik a Gaaléval, ez önmagában nem zárja ki azt, hogy Cabet előtt is voltak más – magyar, német vagy francia nyelvű – forradalomtörténeti olvasmányai.

Lukácsy Sándor nem elégszik meg azzal, hogy újra és újra az első forradalomtörténeti olvasmány hangulatát igyekszik megteremteni az Histoire populaire körül, konkrétan meg is határozza a könyv „alapos” tanulmányozásának dátumát: 1846 április–májusra időzíti azt.

A következő fejezetben közelebbről szemügyre vesszük ezt az állítást. Mivel azonban ott feltevésekről lesz szó, itt még egyszer, nyomatékkal meg kell ismételnünk, hogy magából az időrendi táblázatból semmiféle egzakt bizonyítékot nem nyerhetünk a kézirat keletkezésének időpontjára vonatkozóan.

Mi lehet egzakt támpont egy kézirat keletkezési idejének megállapításához? Elsősorban persze maga a tartalom – ha eligazító mozzantot találunk benne –, de ez esetben ilyesmit nem kínál a jegyzet. Második fogódzó lehet a kézírás módja.

Az akadémiai kritikai kiadás szerkesztői annak idején így érveltek: „Magunk részéről – Petőfi kézírásának alakulását figyelve – e sűrű, apró betűkkel írt feljegyzéseket 1847 előttire nem keltezhetjük.”⁶⁹ Lukácsy, noha sem főszövegében, sem lábjegyzeteiben vagy idézeteiben nem törekszik szűkszavúságra, ezúttal kipontozta a gondolatjelek közé tett négy szót, amely a kézírás alakulására utal, s pusztán a sűrű, apró betűk megmagyarázására korlátozta válaszát, így:

„Petőfi apróbetűs írásmódjával 1847 előtt valóban nem találkozunk. Csakhogy a korábbi öregbetűs kéziratok általában versek tisztázatai, s könnyen meglehet, hogy magánhasználatra szánt jegyzeteiben a költő már 1847 előtt is a drága papírt takarékosabban fogyasztó írásmóddal élt.”

„Könnyen meglehet”? Aláhúztam e könnyed állítást. Mert csakugyan megtörténhetett, hogy magánjegyzeteiben Petőfi takarékoskodott a papírral, de erről egyfelől semmit sem tudunk, másfelől a kronológia és az életrajzi jegyzet szellős kézirata nem mutat ilyen takarékosságra… Az apró betűs írás konkrét tényével tehát ismét egy képzeletbeli, kitalált lehetőség, egy ötlet áll szemben.

Ez pedig kevés. Az írásszakértői ismeretek korunkban meglehetősen fejlettek, s tárgyi alapokon alkalmazott, tárgyilag ellenőrizhető módszereket foglalnak magukban. Érdemes lett volna hivatásos írásszakértők véleményét is megkérdezni ebben a nem kis fontosságú ügyben. S addig is, amíg a kritikai kiadás szerkesztőinek véleményét nem cáfolják, nagyobb jelentőséget illene tulajdonítani a Petőfi-kéziratok legjobb ismerői, Kiss József és V. Nyilassy Vilma által indokolt 1847-es keletkezési dátumnak.

Lukácsy maga is érezhette, hogy a papírtakarékosságnak ingatag (sőt magával a kézirattal cáfolható) hipotézise nem elegendő, s így folytatta érvelését:

„Ennél fontosab ellenvetés az, hogy magában véve bárminő alapos írásvizsgálat sem dönthet a jegyzetek keletkezésének idejéről – tartalmukat is figyelembe kell venni. Mivel a jegyzetek túlnyomórészt elemi tudnivalókat foglalnak magukban, készítésük csak olyan időben történhetett, amikor a költő még az elején tartott a francia forradalommal való ismerkedésnek; később, miután már alaposabban tájékozódott s mintegy szakértővé vált históriájában, miután már öt-hat vagy több könyvet elolvasott róla, ugyan mi szükségét érezte volna annak, hogy kijegyezzen olyan közönséges dátumokat s eseményeket, mint a Bastille ostroma vagy Robespierre bukása?”

E rövid fejtegetés a kérdések egész sorát vetheti fel bennünk, így például feltűnhet, hogy míg másutt a Cabet-ből készült jegyzeteket is „szakszerűség dolgában, mondhatni, kifogástalanok”-nak tartja Lukácsy, itt azt mondja, hogy a költő csak később lett mintegy szakértő. De megkérdezhetjük: az lett-e valaha is? És egyáltalán: a francia forradalom „mintegy” szakértője lehet-e valaki „miután öt-hat vagy több könyvet elolvasott róla”? Öt-hat könyv elolvasása után semmiképpen sem. Öt-hatszáz kötet tanulmányozása után esetleg.

De ezek csupán mellékes megjegyzések. A fenti fejtegetésben az az érdekes, hogy tanulságosan bizonyítja: a kiindulás tisztázatlansága vagy a prekoncepció mennyire megbosszulja magát végkövetkeztetések levonásakor. Lukácsy annyira megtévesztette saját magát is azzal, hogy Petőfi jegyzete „elejétől végéig” az Histoire populaire „kivonata”, sőt „többnyire fordítása”, az önkényes kizárásos módszerrel annyira csak egyetlen forrást keresett, hogy amikor értékelnie kell a kronológiát, egyszerűen csak olvasási mellékterméknek, memória-támogató kivonatnak tudja látni az időrendi táblázatot, pedig – mint erről más összefüggésekben már szó volt – ez egyáltalán nem magától értetődő feltevés.

Épp a Bastille-ostrom dátumának rögzítése érvel ez ellen a legnyomósabban. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy 1846-ban, tehát a francia forradalmak iránt annyira érdeklődő reformkorban, a 23 éves Petőfi Sándornak azért kelljen kiírnia a Bastille bevételének napját, hogy el ne felejtse ezt a dátumot, hogy „memóriáját támogassa”. Hadd ismételjem: Petőfinek aki már aszódi diákként vaskos történelemkönyveket olvasott, aki Selmecen is kitűnt a história iránti érdeklődésével, 1846-ban már Cabet nélkül is tudnia kellett, hogy mi történt Párizsban 1789. Július 14-én. Ha kiírta e dátumot, csak azért tette, mert az időrendi táblázatnak mint műfajnak a követelményei ezt előírják.

Más összefüggésben utaltunk arra is, hogy Petőfi több kérdésben tájékozottabb volt a jegyzet írásakor, mint Cabet. Ha – mint Lukácsy ismételten állítja – Petőfi, a forradalomtörténeti stúdiumokkal „épp csak ismerkedő”, „kezdőként” veszi kézbe az Histoire populaire-t, s „első olvasásra” nem is igazodik el abban, honnan veszi a bátorságot, hogy első tanítójával szemben másképpen – helyesen! – írja Madame Roland és Chénier nevét, hogy kijavítsa az Hébert-per bizonytalan-pontatlan és a Danton-per végig összezavart, rossz dátumait? Aki még azt sem tudja, hogy mikor ostromolták meg a Bastille-t, honnan olyan tájékozott Hébert és Danton dátumaiban, amelyek mégiscsak kevésbé ismertek, mint a forradalom kezdetének napja?

A hamis kiindulás, az önkényes „kizárásos módszer” is bosszút áll itt, amikor Lukácsy áldozatul esik annak, hogy eleve csak egyetlen francia könyvet keresett, egyáltalán nem véve komolyan figyelembe azt az eshetőséget, hogy a németül jobban olvasó költő már Goethe nyelvén is ismerkedhetett a francia forradalom történetével. Nem véletlen, hogy – ha csak jegyzetben is, de legalább pár sor erejéig mérlegelve – itt említi Mignet Gaal-féle fordítását, de ellentmondásos véleménye végül is egy „inkább” nembe hajlik: „a jegyzetek készítését nem előzte meg magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmány”. Korábban már kitérhettünk arra, hogy ez az érv is teljes egészében ellene fordítható.

Bárhonnan nézzük, az írásmódból kikövetkeztetett 1847-es keletkezési dátum ellen felhozott érvek (a papírtakarékosság lehetőségének, az „elemi dátumoknak”, a jegyzet francia szövegeinek meglobogtatása) hipotetikus mozzanatok a vitában, amelyek nemhogy a kritikai kiadás szerkesztőit cáfolnák, inkább Lukácsy filológiai módszereinek bírálatához kínálnak adalékokat.

Befejezésül megemlíthető, hogy az írásmódnak nemcsak formai, hanem tartalmi ismertetőjegyei is lehetnek: vizsgálni kellene a jegyzetet abból a szempontból, hogy találunk-e benne olyan szavakat, amelyeknek időbeli megjelenése rögzíthető Petőfi nyelvének fejlődéstörténetében. Az ilyen elemzés azonban a Petőfi-szótár teljes elkészülte után is szinte reménytelen feladatnak látszik. Egy összefüggésre, amely az eddigi vitákban nem szerepelt, mégis utalhatunk. A kronológia naptári fogalmakra épül – ha ezeket közelebbről megvizsgáljuk, feltűnik, hogy a költő a marczius formát használja. Tudvalévő, hogy korai írásaiban a martius, tehát a latinos alak található, rövidített alakban is. Mivel utoljára egymás után kétszer 1843. márciusi levelekben szerepel a latinos alak, joggal feltételezhetjük, hogy a „marczius”-t tartalmazó jegyzet 1843 tavasza után keletkezett. Ez az egyetlen konkrétum legalább az egyik időhatár rögzítéséhez.

Nem valószínű persze, hogy bárki is 1844 előttre akarná datálni a jegyzet keletkezését. De 1844 vagy 1845 mellett már szólhatnak érvek. Mindenesetre ez a kis példa is arra inthet, hogy a költő forradalomtörténeti stúdiumainak időrendjét nem szabad egy-két, tetszésünk szerint kiragadott összefüggés vagy ötlet alapján megrajzolni. Az írásmód alakulásától az elemi életrajzi tényekig, a kor adott gazdasági és politikai irányzatainak fejlődésétől a művek tanulságaiig minden tényezőt figyelembe kell vennünk, ha a Petőfi-életmű legizgalmasabb eszmei témáját, a költő forradalmárrá válását a valósághoz közelítő ábrázolásban kívánjuk megragadni.

IV. Petőfi és az Histoire populaire

„Miként került” az Histoire populaire Petőfi kezébe? – teszi fel a jogos kérdést Lukácsy Sándor. Korrekt módon vallja meg, hogy nem tudunk válaszolni e kérdésre: „kölcsönkapta valakitől, vagy maga vette meg titokban? véletlenül akadt rá vagy szándékosan választotta a különböző forradalomtörténetek közül? esetleg éppen azért, mert kommunista hírét hallotta? – adatok híján nem lehet eldönteni”.

Az állásfoglalás bizonytalanságában is rokonszenvesebb, mint a feltétlen bizonyosságot hirdető, ám alaptalan tételek. De a stilárisan kitűnően felépített mondatban már megfigyelhető egy tendencia – az utoljára hagyott kérdés mintegy végszóként sugallja azt a (roppant eltúlzott) lehetőséget, hogy a műnek „komunista híre” volt nálunk, s „esetleg” ez vonzotta Petőfit… Noha, miként később megtudhattuk, csak e könyv elovasása után vált Petőfi „a vagyonközösség” embereinek eszmerokonává, már a puszta kommunista hír is vonzhatta… bár ekkor még, tudniillik a könyv elolvasása előtt – Lukácsy szerint – „a világfájdalom korszakában” élt.

De lehetett-e az Histoire populaire-nek kommunista híre nálunk? Idevágólag egyetlen konkrétumot sem tudunk meg a tanulmányból. Lukácsy nem a mű híréről, hanem a szerző magyarországi ismertségéről közöl két adatot.

Az első arra utal, hogy egy per kapcsán a Pesti Hírlap leírta a communista Cabet nevét: „A »la Mode« és Cabet communista által szerkesztett «Populaire» lapok oct. 11-kén lefoglaltattak.”⁷¹ Lukácsy kommentárja: „Ez időben Petőfi Pápán tartózkodott, s ottani önképzőkörnek járt a Pesti Hírlap. Elképzelhető, a tizennyolc éves ifjú olvasta a kis hírt; hogy meg is jegyezte volna Cabet nevét, nem állítom…” Nos, a képzelet igen merészen szárnyalhat, de a kényes hipotézisek felröppentésekor nem árt fogódzkodni a valóság tényeiben, amelyek alapján azt kell mondanunk: egyáltalán nem valószínű, hogy Petőfi Pápán olvasta e kis hírt… Tudniillik csak ezekben a napokban érkezett meg Pápára, s első hetei az elemi létfeltételek biztosításával, tanulmányai folytatásának engedélyeztetésével teltek el… De ha már ezekben az első napokban is rendszeresen betűről betűre olvasta a Pesti Hírlapot, akkor sem képzelhető el, hogy az önmagában teljesen érdektelen aprócska hír bármilyen módon megragadhatta az ifjú diák figyelmét. Lukácsy nem állítja, hogy Petőfi már ekkor megjegyezte Cabet nevét, s ez jó, de elképzelhetőnek tartja, hogy olvasta a cikket – ám még jobb lett volna, ha egyáltalán nem ragadtatja magát a puszta elképzelésre sem.

A másik adat: 1845-ben a Társalkodó cikket írt Socialismus és Communismus címmel, amely Cabet nevét is emlegeti. „Ez a közlemény figyelmet keltett; a Századunk szóról szóra átvette április 29–május 9-i számaiban, tehát egyszerre két magyar folyóirat is terjesztette Cabet hírét.” Erős túlzás azt mondani, hogy Cabet hírét terjesztették a lapok, csupán emlegették. Ráadásul Lukácsy itt nem jegyzi meg, hogy Petőfi hol tartózkodott ezekben a hetekben, ezért hadd emlékeztessünk arra, hogy költőnk a jelzett időben éppen nevezetes felvidéki utazását bonyolítgatta, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Igló ifjúságának körében ízlelgetve növekvő népszerűségének gyümölcseit, nagy valószínűsége nincs tehát annak, hogy a Társalkodó tudálékos cikkeit tanulmányozgatta közben. De mindez mellékes a folytatáshoz képest, amely így csattan.

„A legfőbb kérdés. mikor jutott hozzá Petőfi a szerző személyéről szállongó hírek miatt is izgalmasnak ígérkező könyvhöz…?”

Figyeljük meg az eljárást: fentebb maga Lukácsy sem állította, hogy Petőfi akár a Pesti Hírlapot, akár a Társalkodót olvasta volna, ilyesmit nem is állíthatott, de hangulatot teremtett a két adatocska körül („elképzelhető, hogy… olvasta”, „ez a közlemény figyelmet keltett” stb.), s a maga keltette hangulatban bízva most már mint tényt közli, csak úgy en passant, egy főkérdést felvető mellékes kitételben, hogy „a szerző személyéről szállongó hírek miatt is izgalmasnak” ígérkezett Petőfi számára ez az Histoire populaire…

Meddő találgatásokról lévén szó, az egész ügy érdektelen lehetne számunkra; ha mégsem az, csak azért, mert működés közben érhetjük tetten azt a filológiai eljárást, amely megfoghatatlan feltevésekből indul ki, s szinte észrevétlen váltással bizonyított ténynek kezdi kezelni azt, ami bizonyíthatatlan.

A tények talaján maradva Lukácsy által felvonultatott anyagból megállapíthatjuk, hogy a magyar sajtó 1846-ig az Histoire populaire-ről nem tett említést sem, Cabet-t mint kommunistát csakugyan emlegették, de ritkán és nem olyan nyomatékkal, ami hírének terjesztését eredményezhette volna. Ha Petőfi mégis érdeklődött a könyv iránt, annak az lehetett az oka, hogy épp a reformkori értelmiség legbaloldalibb, hozzá legközelebb álló tagjai között az Histoire populaire-nek nem a magyar sajtóból származó híre terjedhetett.

Más összefüggésben már utaltunk arra az elemi tényre, amit a Petőfi és Cabet-ban hiába keresünk, de amit épp itt kellett volna Lukácsynak érdemben kifejteni, hogy tudniillik a költő legközelebbi magyar eszmetársai, Vasvári és Táncsics is bizonyíthatóan olvasták e művet.

Hogy Vasvári mikor olvashatta Cabet forradalomtörténetét, nem tudom (legalábbis egyelőre); ismeretes, hogy 1848-ban jellemzi a könyvet egy cikkében. Valószínű azonban, hogy a négy vaskos kötet tanulmányozására csak 1848 márciusa előtt juthatott ideje.⁷² Megfoghatóbb dátumot kínál Táncsics önéletrajza; megtudjuk belőle, hogy 1846 végi bujdosásában „nála volt” Cabet „négykötetnyi” munkája, akkoriban is olvasgatta azt.⁷³ Tehát épp abban az esztendőben, amikor – Lukácsy szerint – Petőfi is.

A bujdosás leírásának érdekessége egyébként, hogy érzékelteti az akkori magyar ellenzéknek az irányzatok különbségein is áttörő szolidaritását: gróf Batthyányi Kázmér kocsija szállítja a menekülőt, előzőleg a szökésre „négy fiatalember” biztatja, köztük Berecz Károly. Az a Berecz, aki titkára volt Eötvös Józsefnek (s láthatta a bárónál a forradalomtörténeti művek sokaságát), az a Berecz, aki egyúttal a fiatal írók ellenzéki csoportjához, Petőfi baráti köréhez is beltagként tartozott. A szöktetésben része volt Kossuthnak, Táncsics pár napot Madarász Józsefnél töltött, és így tovább – fölösleges sorolnunk a neveket: Eötvöstől Bereczen át Petőfiig, Kossuthtól, Madarásztól Táncsicsig és Vasváriig húzható meg annak a szellemi körnek a sugara, amelyben izgalmas hírek szállonghattak az Histoire populaire-ről, s általában a forradalmi irodalomról, történelemről.

Az ilyen és ehhez hasonló nyomokon kellene elindulni annak, aki azt akarja vizsgálni, hogy az illegális irodalom miként juthatott el Petőfihez, s csak utána tulajdoníthatna jelentőséget a legális sajtó gyér és keveset mondó adatainak.

Lukácsy Sándor szereti megkövetelni pályatársaitól a „teljes dokumentációt”. Az ilyen igény kielégítése olykor lehetetlen, máskor éppenséggel fölösleges lehet. De azt joggal lehet igényelni, hogy a bizonyítás a valóban fontosat tartalmazza, s ne csipcsup adatocskák felvonultatásával keltse a dokumentáció látszatát vagy hangulatát.

„A legfőbb kérdésre”, hogy tudniillik mikor jutott Petőfi kezébe az Histoire populaire, Lukácsy válaszul először is Havas Adolf véleményét idézi, aki így írt: „A dátumot hajlandók vagyunk 1846-ra tenni.” A korábbi időpont lehetőségét Havas azzal utasította el, hogy egy nagyobb könyv elolvasását Petőfi francia nyelvtudása ennél hamarabb nem tette lehetővé.⁷⁴

Havas másik érve a jegyzetek 1846-os dátuma mellett az, hogy „ez idő tájra esik (Petőfinek – F. S.) …Pálffy Alberttal való bensőbb érintkezése, aki, mint Gyulai írja, akkori fiatal íróink között leginkább tanulmányozta a francia irodalmat s főleg a forradalom történetét. Petőfi tőle kapta a francia könyveket, s különösen ő ébresztette föl figyelmét a francia forradalom története iránt, melyet Petőfi 46–47-ben kiváló előszeretettel olvasgatott.”

Havas érvelésében sajnálatosan összekeverednek a Gyulaitól átvett nézetek az azok alapján kialakított feltevésekkel. Mindentől függetlenül magától Gyulaitól is tudjuk, hogy Pálffy már Petőfi „elsőbb éveiben” is nagy befolyással volt költőnkre, tehát 1846 előtt is⁷⁵, egyébként is épp elég adatunk van arra, hogy e két fiatal író már 1843-tól szoros baráti viszonyt tartott egymással. A megbízható Kemény Mihály szerint Pálffy Albert már 1843-ban „mindennapos” volt a Pesten időző Petőfinél. Hiador, vagyis Jámbor Pál egy 1844-re utaló emlékezésében úgy említi Pálffyt, mint akihez a költő a „legjobban ragaszkodott”.⁷⁶ Általában: a kitűnő textológus, tudniillik Havas Adolf, megérdemli tiszteletünket a Petőfi-szövegek odaadó és tudós gondozásáért, de biográfiai tekintetben megbízhatatlan kalauz, eszmei kérdésekben pedig lehangolóan elfogult. Nehezen érthető tehát, hogy a fenti biográfiai adatok ellenére miért hitte el Lukácsy Havasnak, hogy „ez idő tájra”, vagyis 1846-ra esik Petőfi és Pálffy „bensőbb érintkezése”…? Csak azért, mert a bűvös 46-os szám oly fontos volt hipotéziséhez?

Havas érvei közül Lukácsy számára legfontosabb az 1846-os dátum összekapcsolása a költő francia tudásával. A Petőfi és Cabet lapjain így toldja meg Havas fejtegetését: „Az érvelés helytálló: Petőfinek a jegyzetelés idején már nemcsak jártassággal, hanem valamelyes otthonossággal kellett bírnia a francia nyelvben, hiszen néhány mondatot franciául írt ki, s ha egy-egy ékezetet elfelejtett is (revolutionnaire, detruire), az csak arra vall, hogy az idegen helyesírással ő sem törődött jobban, mint kortársai.”

Sajnos, már Havas érvelése sem volt helytálló, de a hozzáfűzött toldás még kevésbé az. Már maga a módszer is különös, hogy tudniillik Lukácsy egyfelől kimutatja Havas teljes hozzá nem értését a kronológia ügyben, másfelől viszont „helytálló” érvelésére hivatkozik, amikor az számára előnyös. Annál is furcsább mindez, mert Havas minden bizonyítás nélkül, pusztán kijelentette, hogy a költőnek 1846 előtt nem voltak még egy komolyabb francia könyv elolvasásához szükséges ismeretei. Márpedig egy kijelentés nem téveszthető össze az érveléssel. A kijelentések filológiai ügyekben legfeljebb csak akkor vehetők némileg figyelembe, ha a kérdésben járatos szakembertől származnak – márpedig kiderült, hogy a költő jegyzetét Mignettől származtató Havasnak semmiféle érdemleges tudása erről az egész kronológiai ügyről nem volt, nem is lehetett, s látni fogjuk, hogy a költő francia tudását sem vizsgálta alaposan. Ezt lelke mélyén Lukácsy is érezhette, s igyekezett pótolni Havas mulasztásait.

Legmeglepőbb érve az, hogy Petőfinek „a jegyzetelés idején már nemcsak jártassággal, hanem valamelyes otthonossággal kellett bírnia a francia nyelvben…” És miért? Mert „néhány mondatot franciául írt ki”. Tudományos témákat fejtegetünk nem szatírát írunk, ezért messzemenően tartóztatnom kell magam attól, hogy érdeme szerint minősítsem ezt az érvelést. De a nem szakember is könnyen beláthatja, hogy néhány francia mondat kiírásához, tehát lemásolásához nem kell sem otthonosság, sem jártasság a francia nyelvben, csupán nagyon kevés nyelvismeret és némi gondosság.

Még bizonytalanabbá válik az érvelés akkor, amikor Havastól is elszakadva, így folytatódik: „…azt tudjuk Gáldi László kutatásaiból és az új kritikai kiadás jegyzeteiből, hogy 1844-ben még németből fordított (tudniillik Petőfi – F. S.) francia műveket, s erre nyilván jó oka volt. Igaz, hogy ez idő tájt már eredetiben kezdte olvasni Béranger-t, de Kecskeméthy Aurél emlékezése szerint még üggyel-bajjal, szótározva, és a francia költő fordítására csak 1846 tavaszán, Szalkszentmártonban vállalkozott. Ekkortól fogva lehetett francia nyelvismerete olyan erős, hogy Cabet terjedelmes könyvével megbirkózhatott. Ez azonban az olvasás határának csupán alsó határát jelöli ki.”

Vegyük sorra ezeket a kijelentéseket is. Gáldi Lászlónak Lukácsy által idézett tanulmányából csak azt tudhatjuk meg, hogy A koros hölgy 1843-as fordítása készült közvetítő nyelvből, német változat alapján.⁷⁷ Ami az 1844-es „francia” fordításokat illeti, három darabról van szó: egyet a kritikai kiadás valószínűleg német változatból eredeztet, egyet bizonyíthatóan, s a harmadikról, a Dumas-fordításról azt mondja, hogy forrásának kérdése ma még nem dönthető el. De ha mind a három 1844-es novellafordítás német közvetítő szöveg alapján készült el, milyen jogon mondja Lukácsy azt, hogy Petőfinek „nyilván jó oka volt” a német változat választására (vagyis az volt az oka, hogy franciául még nem tudott)? Van idevágó adata a Petőfi és Cabet írójának? Nem valószínű, hiszen közölte volna. Pusztán hipotézise van. De ebben az ügyben nemcsak ez az egy feltevés lehetséges. És ha a Pesti Divatlap csak német fordításban jutott egyik-másik novellához? Eléggé ismert tény, hogy milyen szoros kapcsolatok fűzték reformkori értelmiségünket a német nyelvhez, a német sajtóhoz és irodalomhoz, gyakran még a francia és angol kultúra dolgairól is német közvetítésből értesültek. És a Sue-fordítás esetében még találgatásokra sem kényszerülünk, mert V. Nyilassy Vilma és Kiss József a kritikai kiadásban közli is, hogy a Pesti Divatlap a német kiadást szerezte meg! Hát ebből nehéz lett volna franciául fordítani, ezért s nem másért „jó oka volt” Petőfinek németből tolmácsolni Sue-t!

Abból tehát, hogy a 44-es fordítások (esetleg) mind német nyelvből készültek, nyilvánvaló és egyértelmű tanulságot nem lehet levonni. De ha – bár alaptalanul – feltételeznénk, hogy Petőfinek mind a francia, mind a német szöveg rendelkezésre állt, s ő azért választotta fordításai alapjául 1844-ben a német változatokat, mert franciául még nem tudott jól, akkor is, milyen alapon következtethető mindebből az, hogy csak 1846-ra tanulta meg Cabet nyelvét? És ha már 45-re megtanulta? Vagy csak 47-ben jutott el erre a szintre?

A fentieken túl Lukácsy még „megjegyzendő”-nek tartja, hogy Petőfi francia–német szótára, amely könyvtárának maradványai közt ma is megtalálható, 1844. évi lipcsei kiadás. Kommentárt nem fűz a tényhez, de a többi adat mellett ez is olyan hangulatot kelthet, amely az olvasó fejében megrögzítheti a benyomást: Petőfi csak 1844-ben kezdte el francia tanulmányait.

A másoktól teljes dokumentációt követelő filológus tehát ennyit – nagyon keveset – tud mondani nekünk Petőfi francia tudásáról.

Ha teljes dokumentációra nem vállalkozhatunk is, de egy, az övénél szélesebb körű vizsgálat elől nem térhetünk ki, mert amikor a költő nyelvtudása egy eszmetörténeti hipotézis központi fontosságú kérdésévé válik, ennek megfelelő jelentőséget kell tulajdonítani a bizonyításnak is. Igaz, valóban „nincsenek pontos és megbízható ismereteink” arról, hogy költőnk „mikor vált urává a francia nyelvnek”, de összehasonlíthatatlanul többet lehet tudni annál, mint amit e tárgyban a Petőfi és Cabet című dolgozat kínál nekünk.

A vizsgálat annál is inkább indokolt, mert nemcsak az életrajzi tényeket önkényesen válogató eszmetörténész mulasztását kell pótolnunk, hanem olyan kiváló biográfusok, mint Ferenczi Zoltán és Dienes András is pontatlan dokumentációt vonultattak fel e témakörben, illetve e kérdéssel külön nem is foglalkoztak érdemben. A kisebb elnézések önmagukban természetesen teljesen érdektelenek lehetnek, de összhatásukban hozzájárulhattak ahhoz, hogy egy, a költő eszmei fejlődése szempontjából fontossá vált ügyben téves kép alakulhasson ki.

1. Kezdjük az aszódi időszakkal, hiszen a költő nem 1844-ben, hanem egy évtizeddel korábban (!), Koren tanítványaként kezdte el francia tanulmányait. Szerencsére pontos lista áll rendelkezésünkre az aszódi diák olvasmányairól,⁷⁸ ennek alapján megállapítható, hogy a kis Petrovics Sándor mindjárt az első iskolaév megkezdése után, az 1835. októberi könyvkölcsönzések során igénybe vette a latin iskola szerény bibliotékájának egyik francia grammatikáját,⁷⁹ majd novemberben kikölcsönzött egy francia–német levelezési tankönyvet.⁸⁰ S ami fontosabb (de sajnos minden ide vágó feldolgozásból kimaradt), 1836 márciusában újra kikérte a francia grammatikát, majd a második tanévben 1836 októberében harmadszor is! Nem pillanatnyi ötlet szülte tehát a francia nyelvtan első kölcsönzését, hanem az ifjú diák két tanéven át három alkalommal is rövidebb-hosszabb ideig magánál tartotta Hilmar Grammatikját! S csak ezután került sor arra a francia-német anekdotás könyvre,⁸¹ amelyet a kritikai kiadás jegyzetei az aszódi időszak egyetlen francia olvasmányának tüntetnek fel.⁸²

Ismeretes, hogy Koren általában ellenőrizte a kölcsönzött könyvek hasznosítását, tudjuk azt is, hogy tartott francia különórákat,⁸³ e tények még inkább arra figyelmeztetnek, hogy az aszódi időszakban (legalább) öt alkalommal francia nyelvtant, illetve szöveget kikölcsönző diák nyelvtanulási szándékait komolyan vegyük.

2. A selmeci időszakból ismét van adatunk arra, hogy Petőfi érdeklődik a francia nyelv iránt. A Petőfi-biográfia egyik legmegbízhatóbb tanúja, Delhányi Zsigmond írja: „Az első két hónapban Petőfi szorgalmasan nekifeküdt iskolai dolgainak, ekkor én Neumann-nal együtt többször meglátogattam, sőt egy hónapig együtt tanultuk Neumanntól a francia nyelvet havi 10 garas fizetésért.”⁸⁴

3. A pápai időszakból Orlay Petrics vallomását érdemes kiemelni: „Az élő idegen nyelvek közül ekkor még csak a németet bírta, de ami ebbe más nyelvekből a költészet terén át volt ültetve, azt ő jobbára elolvasta. Ezek után kapott ösztönt a francia nyelv megtanulására is, mihez már ez időben hozzáfogott, de csak később látott ahhoz egész szorgalommal.”⁸⁵ A „hozzáfogott”-ban kifejezett vélemény nem látszik pontosnak az aszódi és selmeci adatok fényében, s a mondatból nem tűnik ki világosan, hogy az egész szorgalommal kitétel az ifjú obsitos pápai szakaszának kezdetére vagy egészére vonatkozik. Annyit azonban mindenképpen igazol Orlay, a Petőfi-irodalom kortársi emlékezőinek Jókai mellett legfontosabb alakja, hogy költőnk Aszód és Selmec után Pápán is „foglalkozott” a francia nyelvvel.

Ugyancsak Orlaytól tudjuk, hogy Petőfi milyen kedvvel használta a pápai kollégium könyvtárát és a „magányosok” gyűjteményeit, azaz a magánkönyvtárakat. Későbbre halasztva annak vizsgálatát, hogy itteni olvasmányai közül is lehet fontos témánk szempontjából, annyit itt is érdemes megemlíteni, hogy a kollégium egyik neves tanára 1839–40-ben, tehát Petőfi érkezése előtt egy évvel jelentette meg francia nyelvkönyvét „tanítványi számára”, s ebben Béranger és Hugo versei mellett Rousseau- és Voltaire-idézeteket is találhatott az ifjú Petőfi, sőt francia forradalomtörténeti szöveget is…

Már az eddigiekből is levonható, hogy az „alsó határ” 1846-os kijelölését semmi sem indokolja. Ha csak a francia nyelvi felkészültséget tekintjük, az „alsó határ” akár ide, a pápai időszakra, 1841–42-re is áthelyezhető… Amennyiben ugyanis – mint Lukácsy állítja – Petőfi kronológiai jegyzete többnyire Cabet címeinek fordítása és idézetek kimásolása, egy ilyen szintű munkát akár a franciában kezdő diák is elvégezhetett Pápán, azok után, hogy már Aszódon és Selmecen is foglalkozott e nyelvvel…

Ám tegyük fel, hogy a költő alaposan tanulmányozta az Histoire populaire-t (noha erre egzakt bizonyítékunk nincs), vagyis fogadjuk el, hogy egy ilyen tanulmányozáshoz a kezdő francia tudománya nem volt elég, akkor is, milyen alapon rögzítjük épp 1846-ra az „alsó határt”?

4. Folytassuk hát adataink szemléjét. Jókai Mór írta, hogy 1843-ban, kecskeméti színészkedése idején Petőfi franciául „régen jól tudott s rendesen megjavítá az első művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a »qu«-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi dacára!”⁸⁶ Talán nem fölösleges emlékeztetnünk rá, hogy Jókai ez időben már meghitt baráti viszonyban állt Petőfivel, és semmi oka sem lehetett húsz évvel később arra, hogy olyasmit állítson, amit a még élő nemzedéktársak, színésztársak megcáfolhattak volna, amennyiben az nem felelt volna meg a valóságnak.

Azt természetesen nem tudjuk ellenőrizni, hogy Petőfi 1843-ban Kecskeméten már „régen” tudott-e franciául, méghozzá „jól”. De igen valószínű, hogy aszódi, selmeci és pápai tanulmányai után annyit mégiscsak tudhatott, hogy ki merte igazítani a társulat vezető színészeit és rendezőit! Kiigazítási hajlamának idézése egyébként hitelesítő mozzanat is, mert ismeretes, hogy később egy ízben költőnk Jókai nénjére is rászólt, amikor az a Lakőr nevű kutyát emlegette, s Petőfi azt hivén, hogy a hölgy francia nevet mond, felvilágosította őt: a coeur névelője nem a la, hanem a le. Amihez persze nem kell nagy francia tudás, de ez az eset is jelzi, hogy a költő szerette korrigálgatni környezetének francia tudományát.

5. Míg a szemtanú Jókai szerint Petőfi 1843 elején „franciául régen jól tudott”, Gyulai Pál azt állította, hogy Petőfi az 1843–44-es debreceni télen „tanulta meg alaposabban a francia nyelvet”…⁸⁷ A nyomatékos igekötőt (tanulta meg) olyan ember írta le, aki tudott fogalmazni, aki Petőfi iránti elfogultsággal nem vádolható, s akinek fő informátora, kivált a debreceni időszakra nézve a költő jó barátja és debreceni pajtása, Pákh Albert volt!⁸⁸

Petőfi 25 éves korára, tehát még 1848 előtt, megtanult németül, franciául, angolul annyira, hogy Heinét, Béranger-t, Shakespeare-t mert fordítani (a brit költőt német kiadások segítségével), olvasott latinul, s Tacitust, Senecát fordított, adatok vannak arra, hogy tudott valamit szlovákul, ezenkívül tanult olaszul s némileg spanyolul.⁸⁹ A francia nyelv és irodalom iránti megkülönböztetett érdeklődését mutatja, hogy 1844-es Sue-fordítását francia álnévvel, Filsdepierre (-Péter fia -Petőfi) aláírással jegyzi!

Irodalmunk nagyjai között nem sok olyan költőt, írót találunk, aki 25 éves korára ennyi nyelven próbált tájékozódni. Mindezek alapján jogunk van annyit mondani, hogy – nyelvtudásának minden szakember által ismert lazaságai ellenére is, különös tekintettel rendkívüli emlékezőtehetségére – gyorsan tanulhatta a nyelveket. A magam részéről tehát annyit mindenképpen elhiszek Jókai, Gyulai (és Pákh) tanúságtételéből, hogy 1843 folyamán Petőfi komolyan előrehaladhatott immár több éve újra és újra elkezdett francia tanulmányaiban.

Lehetséges persze, hogy Jókai, Gyulai (és Pákh Albert) tévedett. De mit mondjunk arról a dokumentációról, amelyből egyszerűen kimaradnak a dokumentáló számára nem kellemes – de a kérdés eldöntése szempontjából oly fontos – adatok, köztük Gyulai vallomása, mely nem valamely zugfolyóiratban, hanem a Petőfi-filológiát megalapozó tanulmányban található meg? Helyette arról értesülünk, hogy Petőfinek volt egy 1844-es kiadású francia–német szótára és 1844-ben „még üggyel-bajjal, szótározva” olvasta Béranger-t…

Kecskeméthy alighanem már alkatánál fogva alkalmatlan volt arra, hogy politikailag jellemes emberekről, így kivált Petőfiről tárgyilagosan nyilatkozzék. Ennek ellenére akár el is hihetjük neki, hogy 1844-ben szótárazva olvasták a francia chansonnier-t. De nem „üggyel-bajjal”! Ez ugyanis Lukácsy hangulatos minősítése, Kecskeméthy szájába adva! Utóbbi ugyanis – megint csak lábjegyzetben közli Lukácsy – ezt írta: „olvastuk nagy tűzzel és forgattuk mellé nagy kitartással a dictionnairet estig”. De bármint szótárazott is Petőfi 44-ben, ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Petőfi Cabet-t csak 46-ban olvashatta. Több nyomós tény is szól egy ilyen következtetés ellen.

Először: szótárral vagy anélkül, Kecskeméthy társaságában vagy egyedül, de nagyon sokszor kellett olvasnia költőnknek Béranger-t, mert az 1844-es és 1845-ös versek a francia pályatárs feltűnő hatását jelzik! Vachott Sándor – valamikor 1845 elején, amikor Petőfi náluk lakott – tapintatosan utalt is arra, hogy Béranger „példája” irányzá barátja zsenijét, mire Petőfi nem akarván magát „nyomorult utánzónak” érezni, néhány új versét tűzbe dobta volna… S történt mindez „egy este”, amikor Vachott és Petőfi „Béranger olvasásába mélyedtek”.⁹⁰ Másutt foglalkozunk majd e téma részleteivel, itt elég utalnunk arra, hogy Béranger letagadhatatlan hatása az 1844-es és 1845-ös Petőfi-költészetre filológiailag régóta bizonyított tény.

Miként az is tény, hogy költőnket már 1845-ben a Pesti Divatlap Béranger-jának csúfolja a Honderű,⁹¹ Szemere Miklós pedig, ugyanebben az esztendőben, egy gúnyversben (egész életművének egyetlen remekében) így beszélteti Petőfit:

Lukácsy arra is hivatkozik, hogy Petőfi „a francia költő fordítására csak 1846 tavaszán, Szalkszentmártonban vállalkozott”. A hivatkozás ingatag, pontatlan. Filológiailag szabatosan csak annyit mondhatunk e tárgyban, hogy Petőfi első ismert Béranger-fordítása 1846-ból származik… De akár megpróbálkozott már korábban is példaképe műveinek magyarra tolmácsolásával, akár nem, a fordítások dátuma nem cáfolhatja a fenti elemi tényeket, amelyek szerint 1844–45-ben Petőfi költészetére Béranger felszabadítóan hatott, az irodalmi világban ez köztudott volt, a költőt Béranger utánzásával vádolták és így tovább. Márpedig egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Petőfi néhány magyar fordítás vagy akár a német tolmácsolások alapján került ilyen erős hatás alá, amely az ő verseinek egész sorozatában mutatkozik meg és igen sok Béranger-mű ismeretét bizonyítja.

Teljesen egyértelműek a műveken kívüli, a biográfiai adatok, a kortársi vallomások is, amelyek mind azt bizonyítják, hogy 1844-ben, 1845-ben Petőfi szinte Béranger–lázban égett.

Ha tehát Lukácsy Sándor éppen költőnknek Béranger iránt érzett vonzódásával akart itt érvelni, ez az érv teljes egészében ellene fordul: Petőfi mindenképpen már 1846 előtt szenvedélyesen, tartósan, állhatatosan tanulmányozta Béranger-t – eredetiben.

Ehhez pedig – s ez a másik ellenvetés Lukácsy idevágó fejtegetésével szemben – komolyabb francia tudomány kellett, mint Cabet olvasásához!

Bárki által ellenőrizhető különbségről van szó: nézzük bár a szókincset vagy a mondatszerkesztést, az Histoire populaire összehasonlíthatatlanul könnyebb olvasmány, mint az Oeuvres complètes de Béranger… Amott állandóan ismétlődő szólamok halmaza, egy népszerűsítő történelemkönyv egyszerű leírásai, egy frázisokban gondolkodó ügyész kopogó vádirat-mondatai, itt pedig egy szellemességgel, életelevenséggel teli költészet gazdag nyelve, vitás sem lehet, hogy melyik a nyelvtanilag könnyebb olvasmány…

Béranger-t egyszerű költőnek szokás tartani, s az is – egy franciának vagy a fordítást olvasó magyarnak. De aki eredetiben akarja megközelíteni a francia dalköltőt, tapasztalhatja, hogy milyen nyelvi gazdagságot rejt magában „a viccnek, szellemnek, iróniának és persziflázsnak” az a parádéja, ami Goethét annyira elbűvölte. Lanson „gyógyíthatatlanul közönségesnek” találta Béranger életművét,⁹³ hiányolta belőle a művelt és művészi stílust – de ez a közönségesség egyszersmind a párizsi népnyelv, helyenként az argot irodalmon kívüli szavainak merész alkalmazását is jelenti. Ha tehát Petőfinek 1844-ben vagy akár még később is szótárt kellett forgatnia Béranger olvasása közben, ebben semmi meglepő nincsen.

Ettől még könnyedén lapozgathatott Cabet forradalomtörtenetében, akár már 1844-ben vagy 1845-ben is (ha csak a nyelvi feltételeket nézzük), mert az valóban populaire olvasmány volt, s kezdetleges nyelvével nem okozhatott nehézséget annak, aki már Béranger-t tudta olvasni!

Kemény Zsigmond jegyezte fel naplójában, 1846. augusztus 14-i keltezéssel: „Petőfi… az angol, francia s német irodalommal ösmeretes s beszélni is gyakran szokott franciául.”⁹⁴ Köztudott, hogy – kivált annak, aki autodidakta, s nem a tanult nyelv közegében él – sokkal könnyebb elsajátítania az idegen nyelven való olvasás, mint a beszélgetés tudományát. Petőfi 1846 nyarán tehát már túl volt azon a szakaszon, amikor az önművelő ember csak olvasgat egy idegen nyelven, de beszélni még nem mer. Egyébként ugyanebben az évben már az olasz és a spanyol nyelv tanulásával is kísérletezett, ami megint csak arra vall, hogy már jóval túl lehetett francia tudományának megalapozásán.

Egyébként sem volna helyes, ha a nyelvtudást professzoros módon fognánk fel – kivált egy zseniális költő esetében, aki autodidakta mivoltában is művelt irodalmár volt. Táncsics magával vitte külföldi útjára a saját szerkesztésű francia–magyar nyelvtanát de amikor Cabet elé került, „nagyon felötlőnek” találta hogy az „u-betűt ü-nek ejté ki”…⁹⁵ Petőfi ilyesmin aligha lepődhetett volna meg, de az az igazság, hogy szabatosan sohasem tudott franciául írni és beszélni (miként angolul és németül sem), de nagyon korán eljutott arra a szintre, hogy megértse a francia szerzőket, elsősorban persze az imádott Béranger-t. Táncsics joggal mondta: „sokkal könnyebb ám egy nyelven érteni, szabályait tudni, mint azon beszélni”.

Petőfi 1844–45 körül juthatott el az értésnek arra a szintjére, amelyen már viszonylag gazdag szókincsű francia költészetet olvasott. Hogy milyen intenzitással merült el ebben a költészetben, arról még később szó lesz. Itt egyelőre azzal a tanulsággal elégedhetünk meg, hogy semmiféle objektív adattal nem szabhatjuk meg 1846-ban francia prózai olvasmányainak „alsó” időhatárát.

Látványos összefoglalást lehetne nyújtani arról, hogy vitapartnerem ebben az egész „alsó határ”-ügyben milyen hiányos és egyoldalú dokumentációt kínált. Eltekintek azonban ettől, hisz Lukácsy Sándor eszmetörténettel foglalkozik, s a Petőfi-biográfia részletkérdéseiben tetten ért tájékozatlansága nem róható fel súlyosan. S különben is, nem a vita hangulati elemeinek hangsúlyozására, hanem a tények kiemelésére törekszem. Ezért ennek az alfejezetnek összefoglalásául csak arra emlékeztetek, hogy Lukácsy Sándor, a fentebb idézett minden oldalról cáfolható állítását a továbbiakban bizonyítottnak tekinti, és mint az egész Petőfi–Cabet viszony egyik alapigazságát ismételgeti, hogy „csakis 1846-ra eshetett” költőnknek az Histoire populaire-rel való megismerkedése… Újra és újra azzal az eljárással találkozunk tehát hogy egyes, önmagukban teljesen ingatag vagy éppenséggel könnyen cáfolható feltevések a későbbiek folyamán bizonyított tényekké, sőt éppenséggel axiómákká alakunak át.

Miután Lukácsy Sándor önmagát meggyőzve felállította a tételt, hogy Petőfi 1846 előtt nem olvashatta Cabet művét, további konkretizálásra törekszik, s a felső határt is megtalálja – 1847-ben:

„Petőfi maga jelentette ki kétségbevonhatatlanul (…), hogy évek óta mindennapi kenyere a francia forradalom története; ebből könnyű utánaszámolni, hogy az ismerkedésnek 1847 előtt kellett kezdődnie, következésképp Cabet olvasása is csak korábbra – mivel a költő nyelvtudása korlátot szab – csakis 1846-ra eshetett.”

Az idézett mondatból csak annyi a valóban kétségbevonhatatlan, hogy Petőfi a fenti kijelentést tette. Ennek azonban a kronológiai jegyzet keletkezési idejének 1847-es felső határához az adott összefüggés szerint nem lehet köze. A francia forradalommal való ismerkedést ugyanis nem Petőfi azonosítja „Cabet olvasásával”, hanem csupán Lukácsy – teljesen bizonyítatlanul. Hiszen láttuk, hogy a kronológia írója nem „ismerkedő”, „kezdő”, hanem Cabet több dátum- és névhibáját kijavítja, szó volt arról is, hogy némely elemi dátumok kiírása az időrendi táblázat műfaji követelményéből is adódhat stb.

A „kétségbevonhatatlanul”, a „következésképp” tehát csupán hangulati nyomatékok, a tények mezején ettől még minden bizonyítatlan marad. Lehet, hogy Petőfi csakugyan 1846-ban olvasta Cabet forradalomtörténetét, ám lehetséges, hogy már korábban vagy esetleg később – nincs bizonyítékunk egyik dátumra sem.

A Petőfi és Cabet szerzőjét azonban mindez nem befolyásolja abban, hogy most már egészen könnyedén további még szorosabb időhatárokat állítson fel. „Mikor ért rá leginkább ebben az évben Petőfi?” – teszi fel magának a kérdést, s így felel rá: májusban, Dömsödön. „A hónap verstermése mindössze három költemény – folytatódik az érvelés. – Közülük az egyik, a Salgó egymaga 565 sor ugyan, de Petőfi termékenységéhez mérve ez nem különösen nagy teljesítmény, hiszen épp csak a minap, Szalkszentmártonban, április 10-étől 24-éig, vagyis két hét alatt nyolc verset, 573 sort írt! Nem vitás tehát, hogy a dömsödi egy hónapból versíráson kívül egyébre is bőven jutott idő, s igen valószínű, hogy a két jóbarát ezt a francia forradalom tanulmányozására fordította, sőt talán még az sem regényes föltevés, hogy épp ezért vonultak el a falusi magányba.”

Hogy a feltevés regényes-e vagy sem, hogy az általam kiemelt megállapítások megalapozottak-e, annak elbírálásához a fenti fejtegetést a biográfia néhány elemi tényével kell kiegészítenünk.

Kezdjük azzal, hogy a Dömsödön írt Salgó valóban csak 565 sor, s fogadjuk el, hogy Szalkszentmártonban két hét alatt 573 sort alkotott Petőfi. De ebből nem juthatunk arra a következtetésre, hogy a dömsödi 565 sorhoz feltétlenül kevesebb idő kellett, mint a szentmártoni 573 sorhoz… A matematika irodalomtudományi felhasználása fölöttébb kívánatos, mert jó ellenszer lehet épp a regényes feltevések eluralkodásával szemben, de ezt az irodalmi matematikát nem szabad vulgárisan alkalmazni. Márpedig túl egyszerű az a képzeletbeli aránypár, amely szerint, ha Petőfi Szalkszentmártonban ennyi meg ennyi sort írt ennyi meg ennyi idő alatt, akkor Dömsödön több idő alatt kevesebbet írván, maradt ideje a francia forradalom tanulmányozására. A Salgó ugyanis a történeti múltba visszaforduló epikai munka, amelyhez bizonyos históriai stúdiumokat is kellhetett folytatni, míg a szalkszentmártoni versekhez ilyen előtanulmányok aligha szükségeltettek.

És ha már a mathézishez folyamodunk, legyünk pontosak. A Salgó 565 sorát a másik két dömsödi vers sorszámával megtoldva, 687 sort kapunk… Vagyis a dömsödi termés nem kisebb a tendenciózusan kiemelt szentmártoninál, hanem lényegesen több – az 565 sor kontra 573 helyett 687 áll 573-mal szemben. A dömsödi időszak pedig éppen nem volt egy hónap, hiszen május 28-án a rendőrkémek már Pestről tesznek jelentést egy Petőfi-műről, ami csak a Levél Várady Antalhoz című episztolával lehet azonos, vagyis a költő május 28-a előtt már mindenképpen Pesten volt.⁹⁶ Dömsödi munka-nyaralásának kezdete viszont teljesen bizonytalan, így hát összesen három, legfeljebb három és fél hétről lehet szó…

De nem is érdemes folytatni ennek a sajátos irodalmi matematikának a cáfolatát. A költő nem gép, amely mindig egyforma ütemben termel. És különben is… Ha Petőfi Dömsödön teljes egy hónap alatt csak 200 sort írt volna, vagy akár egyetlen verset sem vetett volna papírra, akkor sem következne mindebből, hogy a francia forradalmat ment tanulmányozni Dömsödre.

„Egyébre is bőven jutott idő” a Salgón (és a másik két, jelentős versen!) kívül? Igen, valószínű. Nem kell regényes feltevéseket eregetnünk, az emlékezőktől tudjuk például, hogy a munkátlan semmittevésre is jutott idő. A költő, aki „nagyon szerette a szabad természetet”, a Somlyó-szigeten „a fűben heveredve órák hosszat elmélázott”, nem gondolva arra, hogy majdani elvárások értelmében neki a Salgó írása mellett egy négykötetes forradalomtörténeti művet kell „alaposan” tanulmányoznia… Máskor „azt látták, hogy Petőfi magában labdázik, ez volt egyedüli szórakozása”…⁹⁷ hogy a természet élvezetére, a pihenésre Petőfi tudatosan sok időt szánhatott, azt a kortársi vallomásoknál fontosabb forrásból, saját verséből tudjuk: így írt Dömsödön, ottani tartózkodására utalva:

Foglaljuk össze e kis melléktémát: három vers nyomatékos szava figyelmeztet arra, hogy a költő tavaszi elvonulásai 1846-ban (is) amolyan természeti regenerálódás célját is szolgálták; ezen kívül olyan munkát vitt magával, amelynek elkészítése fontos lehetett számára – a Tízek társaságának tervében központi szerepe volt annak az elképzelésnek, hogy a tagok erejüket „nagyobb dolgozatok, önálló művek kiadására” fordítják addig is, míg saját orgánumuk megindulhat. Petőfi a Csillagtalan éjek címen tervezett új kötetet és a Salgót szánhatta ilyen „nagyobb dolgozatok”-nak.

Fenti feltevésemet természetesen nem tudom bizonyítani, s ezzel nem is kísérletezem. Jelenlegi ismereteink alapján ugyanis senki sem tudja egzakt módon felderíteni, hogy pontosan mivel foglalkozott Petőfi Dömsödön, folytatott-e forradalomtörténeti stúdiumokat vagy sem, akkor írta-e forradalmi kronológiáját vagy sem. Lukácsy azonban nem kíván belenyugodni a feladat lehetetlenségébe, s tanúul hívja Beck Károlyt, azaz Karl Becket, így:

„Egy eddig kevés figyelemre méltatott forrásból kiderül ugyanis, hogy Petőfi éppen a dömsödi tartózkodás előtt kezdett behatóbban érdeklődni a francia forradalom története iránt. Beck Károly, a bajai születésű német poéta, 1846 tavaszán Pesten megismerkedett Petőfivel, s többször beszélgetett vele. Később egy cikksorozatában, melyet naplóföljegyzései alapján készített, megírta, hogy egy alkalommal feltűnően sápadtnak találta Petőfit, s éjszakai mulatozásra gyanakodott. A költő ezt felelte: »az éjjel az egrinél és szekszárdinál is nemesebb vörösbor áradt patakokban a szemem előtt, a cigányzenénél is lelkesítőbben zengett fülembe a Marseillaise… Az első francia forradalom pergett le előttem. Már virradt, s én még mindig a könyvek könyvébe merülten ültem; még hetekig, hónapokig lesz az táplálékom és orvosságom.«”⁹⁸

A „kevés figyelemre méltatott” forrásról természetesen azonnal kiderül, s ezúttal Lukácsy szövegéből is, hogy Gyulai Pál már kárhoztatta Beck írását, s az Hatvanyt is kihozta a sodrából, Fischer Sándor viszont betette Petőfi-életrajzába, Turóczi-Trostler pedig kitűnő kis portrét rajzolt a német költőről stb. Vagyis kevés figyelemről nincs ok beszélni, ha csak azt nem számítjuk – erre még akad majd példa –, hogy Lukácsy szereti felfedezései forrásait egyedülieknek feltüntetni, melyekre mások nemigen figyeltek fel.

Gyulai és Hatvany megleckéztetése után következik az elmélet felvezetése: „A jelek szerint Petőfi 1846 előtt aligha fogott a francia forradalom tanulmányozásához, Beck Károly pedig azt írja, hogy találkozásuk idején, vagyis 1846 tavaszán kezdte tanulmányozni – mi ebben a hihetetlen, mi ebben a történelemhamisítás?” Szerintem természetesen nem bizonyítható a hamisítás – de az sem, hogy Beck igazat mond s leskevésbé az, aminek bizonyítására ő itt megidéztetett: ha Petőfit 46 áprilisában Becknek arról beszélt, hogy még „hetekig, hónapokig” lesz orvossága, tápláléka „a könyvek könyve”, ebből nem következik, hogy ez a mű csak Cabet-é lehetett, és Petőfi sietett is Dömsödre, végigolvasni ezt a könyvet.

Eltekintve most attól, hogy Beck nem ejti ki Cabet nevét, nem kis bökkenő az sem, hogy a német költő által „idézett”, azaz emlékezetében rögzített(?) Petőfi-szavak éppenséggel cáfolják Lukácsy elméletét. Ezt a Petőfi és Cabet szerzője ezúttal nem hallgatja el, sőt elismeri – de persze csak lábjegyzetben.

A 143-as lábjegyzetben ezt olvashatjuk: „Ha Petőfi az olvasás elhúzódására gondolt, akkor szinte kétségtelen, hogy csak Cabet nagyon terjedelmes könyvéről beszélhetett! Ennek azonban némileg ellentmond az, hogy amikor Beck Károllyal szót váltott, már eléggé előre haladhatott az olvasásban: »Úgy tűnik nekem, mintha együtt éltem volna Dantonnal és Robespierre-rel, s velük együtt, ugyanolyan hatalmasan és erélyesen éreztem, beszéltem, cselekedtem és – haltam volna meg.«”

Thiers és Wachsmuth műve sokkal terjedelmesebb volt a Cabet-énál, de ez most mellékes. Petőfi állítólagos nyilatkozata és Lukácsy idevágó másfél mondata lényegesebb kérdéseket is felvet. Lukácsy azonban nem teszi fel e kérdéseket, egyetlen kételyét a lábjegyzettel elintézettnek tekinti, s a következő oldalon (318. old.) előáll a végeredménnyel: „Petőfi francia nyelvismerete 1846-tól tette lehetővé, hogy a forradalom történetével komolyabban foglalkozzék; ez év tavaszán került a kezébe egy erre alkalmas könyv; ezt – talán már áprilisi, Szalkszentmártoni magányában – buzgón kezdte olvasni; a fölkavaró élményről Pesten áradozó szavakkal beszélt Beck Károly előtt, s egyszersmind elhatározta stúdiumai folytatását; evégből Pálffy Albert társaságában Dömsödre költözött; az olvasást valószínűleg itt fejezte be, s az olvasottakban korábbi töprengéseire választ, lelke sebeire orvosságot talált…” E csodatévő könyv természetesen csak az Histoire populaire lehetett.

Tegyünk fel néhányat a Lukácsy által megkerült kérdések közül. Először is: Cabet melyik kötetében is hal meg Robespierre? A négykötetes mű negyedik kötetének 107. oldalán. Mivel az olvasás mégiscsak mechanikusabb tevékenység és időben kiszámíthatóbb, mint mondjuk a versírás, s ha számos vers írása közben Petőfi Szalkszentmártonban két hét alatt elolvasta e mű három kötetét és a negyedik százhét oldalát, miért kellett három és fél hétre Dömsödre elvonulnia az utolsó kötet befejezéséért? S illik-e megválaszolatlanul hagyni egy ilyen magától értetődő kérdést? S ha Petőfi egyenes határozott szavakkal azt írja dömsödi versében, hogy „a szép természet” változtatta meg, az gyógyította ki mélabújából, s ezúttal egyetlen szóval sem utal gyógyító olvasmányokra, szabad-e minden magyarázat nélkül az ellenkezőjét állítani a költő önvallomásának?

Egyéb kérdések is felmerülhetnek még, de azok megértéséhez, ha csak röviden is, utalnom kell arra, hogy Cabet forradalomtörténetének azonnali teljes világnézeti fordulatra vezető hatását Lukácsy néhány versen is igyekszik kimutatni. Mégpedig úgy, hogy a boldogság, szabadság, utolsó háború s egyéb fogalmakat megleli Cabet hőseinél, Robespierre, Saint-Just, sőt a girondi Vergniaud és mások Cabet idézte beszédeiben, írásaiban. Eszébe se jut megkérdezni, hogy vajon ezek az alapvető fogalmak és nézetek, amelyek annyi forradalmárra jellemzőek, nem találhatók-e meg más forradalomtörténetekben vagy egyéb könyvekben? (Látni fogjuk, mind megtalálható másutt is.) Számára magától értetődő, hogy ez az egyetlen könyv világnézetfordító hatást tett Petőfire, s a többi, amit később olvasott, csak ezt a hatást árnyalta, mélyítette stb. Végkövetkeztetését szónoki kérdéssel vezeti be, és még szónokibb válasszal zárja le, így: „Hol van hát nyoma Cabet hatásának Petőfinél? Mindenütt; egész forradalmi költészetében!” Ismételjük: „Mindenütt.” E végkövetkeztetésre még vissza-vissza fogok térni e dolgozatban. Addig is kötelességem rögzíteni: Lukácsy a Petőfi és Cabet írása közben is tisztában volt azzal, hogy fenti állítása ellen felhozható egy érv – szerinte csak ez az egy – érv: „Cabet nem hirdetett véres forradalmat, sőt elítélt minden felkelési kísérletet”, Petőfi viszont vérözönről álmodozott épp Dömsödön írt, Levél Várady Antalhoz című versében.

Lukácsy ellenérve: „Cabet mint gyakorlati politikus csakugyan elvetette a forradalmi módszereket; de mint ideológus sosem tagadta a forradalom jogosságát! Épp ellenkezőleg, könyve számos helyén hangoztatta: a fölkelés az elnyomók ellen a népnek nemcsak joga, hanem szent kötelessége is, » l’insurrection est le plus saint des devoirs pour un Peuple opprimé!«”

Megnyugodhatnánk tehát, hiszen Lukácsy egy Cabet által hangoztatott s igen emelkedetten hangzatos idézettel bizonyítja, mennyire szent jognak tekintette Cabet a felkelést, a forradalmat. Egy apró számjegy azonban az idézet végén utal a 199. lábjegyzetre, ahol is ezt olvashatjuk: „Cabet ezt épp ott írja, ahol a párbajügyekről van szó, olyan helyen tehát, amely különösen fölkeltette a költő figyelmét. – Az idézett szövegrész egyébként nem Cabet leleménye, hanem szószerinti kölcsönzés az 1795. évi prairiali plebejusfelkelés kiáltványából.”

Hosszan lehetne értekezni arról, hogy Cabet felfogása a párbajról azonos volt-e vagy sem a Petőfiével. Az azonosság ellen szól, hogy a Levél Várady Antalhoz című, s a párbajozás ellen – ironikus modorban – szót emelő vers után, mely Lukácsy szerint Cabet hatását tükrözi, a költő később akart párbajozni… Mindez azonban messze vezetne témánktól ezért még csak egy apróságra utalok: míg Lukácsy a 330. oldalon mértéktartó módon csupán annyit mond, hogy Petőfi a verses episztola írásakor emlékezhetett Cabet párbajellenes állásfoglalására, egy oldallal arrébb már mint magától értetődő tényt közli, hogy ez a cabet-i „párbajügy” „különösen fölkeltette a költő figyelmét”. Megint egy példa tehát az öngerjesztésre: ami előbb csak feltevés, megengedés, hipotézis, az hamarosan minden magyarázat és bizonyíték nélkül magától értetődő, bizonyított, vitán felüli ténymegállapítássá lényegül át.

Számunkra azonban itt az idézett lábjegyzet második mondata érdekes. Minekutána a főszöveg deklarálta, hogy Cabet igenis igenelte a forradalmat, s az elnyomott nép „legszentebb kötelességének” hirdette a felkelést, a lábjegyzetből kiderül, hogy ez a tétel nem Cabet „leleménye”, hanem idézet egy forradalmi kiáltványból… De ilyen alapon Mirabeau, Lafayette vagy bármelyik mérsékelt forradalmár, netán ellenforradalmár nézetét Cabet véleményévé lehetne nyilvánítani, ha az Histoire populaire idézte őket!

Ugyancsak lábjegyzetben értesülünk arról, hogy Cabet a Voyage en Icarie- ban is elvileg állást foglalt a forradalom ellen („…ha kezemben tartanék egy forradalmat, zárva tartanám azt a kezemben”), de a főszöveg nem tud erre mást válaszolni, mint bizonyítatlan kijelentéseket: „Cabet ideológiájának” nem szerves része a forradalomellenesség, ő „az elhamarkodott fölkelési kísérletek ellen írt”, s mindössze csak „néhány tucat sor”-t, maga az egész mű „a forradalom apológiája”, s ez számít, „nem pedig Cabet néhány óvatos kijelentése”.

E fejtegetés nem eléggé meggyőző. Cabet minden ismerője tudhatja, hogy az utópista kommunizmus apostola nem óvatosságból, hanem elvből ellenezte az erőszakos forradalmat. Egy elmélet súlya egyébként sem attól függ, hogy hány sort szentel neki a szerző valamelyik művében, s a bátor és jellemes Cabet-t sértjük meg, ha „néhány óvatos kijelentéssé” degradáljuk azt, ami nála az egész világnézetét átható alapelv.

Ha érvelését nem fogadhatom is el, abban mégis egyet kell értenem Lukácsyval, hogy az Histoire populaire csakugyan tekinthető a forradalom apológiájának is. Itt kétségtelenül érzékelhető az ellentmondás a mű egészének sugallata és a szerző filozófiája között – az erőszak elvi ellensége a terrort intézményesítő Robespierre híveként érvel. Ez az ellentmondás azonban magában Robespierreben, magában a forradalomban is fellelhető.

Ismeretes, hogy a terror több ideológusa, még Robespierre is, elvileg ellenezte a halálbüntetést a forradalom előtt.⁹⁹ Amikor az azonban a belső ellenforradalom és a külső intervenció miatt napirendre kellett tűzni a terrort, a kényszerhelyzetet meg kellett ideologizálni, s ez megkövetelte saját korábbi nézeteik teoretikus vagy legalábbis praktikus felülvizsgálatát. Ez a kettősség tükröződik Cabet több művében is, amikor egyfelől a demokráciára nézve veszélynek tekinti a terrort, másfelől elismeri olyan kényszernek, amely nélkül nem lehetett volna megmenteni a forradalmi Franciaországot. Ebből következik, hogy erőszakmentességet hirdető filozófiája ellenére Cabet olvasói – főleg ha eleve forradalmárok voltak – az Histoire populaire nyomán megerősödhettek a forradalmi erőszakot igenlő felfogásukban. Cabet és Lamartine minden világnézeti – és persze színvonalbeli – különbsége ellenére. A girondiak történetének szerzőjét is nem vádolta-e Chateaubriand azzal, „miszerint ő a guillotint megaranyozta”?¹⁰⁰

Táncsicsnál látjuk legtisztábban, hogy le lehetett vonni egyértelműen forradalompárti nézeteket Cabet művéből.¹⁰¹ Az Histoire populaire publicisztikus jellegére nem túl hízelgő módon utalva, Vasvári is úgy látja, hogy e könyv igenli a forradalmi erőszakot: „Cabet négy kötetes forradalma egy óriási vezércikk, melynek rövid tartalma ez: »a királyokat ki kell a föld hátáról irtani: legyen a világ respublica, mert csak ez boldogít«”. Fontos megjegyezni viszont, hogy Vasvári, aki mélyebb gondolkodó, mint Táncsics, Cabet-t az olyan írók közé sorolja, akik odahagyták „a részrehajlatlanság egyedül igazságos zászlaját”.¹⁰²

Semmiféle egzakt támpontunk nincs arra, hogy Petőfi miként foghatta fel Cabet művét, de a történeti mű és a költő életműve ismeretében annyit meg lehet állapítanunk, hogy a már kitört forradalom védelmezéséhez szükséges terror igenléséből az eleve erőszakot, sőt vérözönt áhító forradalmiság eszméjét Petőfi csak akkor vonhatta le Cabet művéből, ha eltekintett a szerző többször is deklarált alapvető történetfilozófiai nézeteitől.

Lukácsy is elismerhette ezt önmagának, mert fentebb idézett főszövegéhez hozzáteszi, megint csak lábjegyzetben: „Persze arra is lehet gondolni, hogy az Histoire populaire olvasásával nagyjából egy időben Petőfinek más, forradalmibb (! F. S.) szellemű olvasmánya is volt. Főként Lamennais jöhet számításba; másutt bizonyítani fogom, hogy – ekkor vagy máskor – valóban olvasta is.” Hamarjában nem tudnám megmondani, hogy a közben eltelt huszonkét év alatt erre a bizonyításra sor került-e, de ez nem is túl fontos. Lukácsy ugyanis időközben – magyarázattal nem szolgálva – Cabet mindenütt fellelhető hatásának magyarázgatásáról egyszer csak áttért Babeuf Petőfire gyakorolt eszmei hatásának propagálására.

Már a Petőfi és Cabet lapjain, mint erről szó lesz, utalt Babeufre, de a költőt illetően csak mellékesen, itt még nem esett szó Babeuf hatásáról. Olyannyira, hogy amikor a boldogság Petőfi életművében is oly fontos fogalmával élő forradalmárokat említette, Babeuföt nem is sorolta fel, noha különben szereti követelni a teljes enumerációkat. Pedig Petőfi már Cabet feltételezett olvasása előtt, Mignet feltételezhető olvasása közben is megtudhatta, hogy Babeuf ideológiájában e fogalom milyen fontos szerepet töltött be.¹⁰³ Az „Egyenlők” vezérének ilyen mellőzése annyira feltűnő volt, hogy tapintatosan s egy nagyon szakmai orgánumban, de határozottan utalnom kellett 1969-ben arra, hogy Babeuf is a közboldogságot, a bonheur commun-t vallotta a társadalom céljának. Még azt is megkockáztattam, hogy a jakobinusból előkommunistává lett Babeuf útja „sok fontos párhuzamot mutat Petőfi ideológiai fejlődésével”.¹⁰⁴ Természetesen eszem ágában sem volt azt állítani, hogy e párhuzamok nem létezővé teszik a két forradalmár közti tipológiai különbségeket, s hogy Petőfi világnézetét a Babeufével azonosnak lehetne tekinteni.

1972-ben megjelent egyik tanulmánya lapjain Lukácsy viszont ilyen következtetésre jutott: Petőfi világnézetét a babeufizmus kategóriájába sorolta. S mivel Babeuf nézeteit nem kis részben az Egyenlők történetét feldolgozó Buonarroti-műből ismerjük, Lukácsy egyre határozottabban buonarrotiánusnak kezdte minősíteni Petőfit.¹⁰⁵ Tanulmányomban ezt az állítást több oldalról is vizsgálni fogom még, e fejezetben most már csak a költő forradalomtörténeti kronológiájára alapozott Lukácsy-féle értékelés legsajátosabb tételére térek ki.

Mint minden értékelésről, arról is vég nélkül lehetne vitatkozni, hogy Cabet a történetíró „a korabeli tudomány” színvonalán állt-e vagy sem, illetve hogy egyáltalán történetírónak lehet-e tekinteni.¹⁰⁶ De mint minden ténykérdésről, Cabet állítólagos babeufizmusáról sem nehéz ítéletet alkotnunk, elég bőséges bizonyító anyag áll rendelkezésünkre.

Az 1966-os Petőfi és Cabet egyik megállapítása szerint az Histoire populaire szerzője „Babeuf kommunisztikus programjának ismertetése kapcsán” elárulta (vagyis feltárta) „eszméi legfőbb forrását”. Az 1972-es Lukácsy-tanulmányban már azt olvashatjuk, hogy a jakobinus szellemű történetírók (köztük Cabet) elméleti alapvetője és ösztönzője Buonarroti volt, a Babeuf-féle kommunista szervezkedés életben maradt egyik vezetője. Cabet, noha később elfordult Buonarrotitól, „személyes tanítványa” volt a forradalmárok nesztorának. Petőfi tehát az Histoire populaire-t olvasva a francia forradalom kommunista kritikájával, Babeuf „hosszan részletezett egyenlőségi tanaival”, s magával a kommunizmus fogalmával és elnevezésével is megismerkedett. Petőfi „épp 1846 tavaszán” olvasta e művet, s lelkében „jó talajra hullottak a forradalmi tan magvai”.¹⁰⁷

Máskorra hagyva annak vizsgálatát, hogy a babeufizmust (ahogy a franciák mondják: a babouvizmust) lehet-e minden további nélkül a buonarrotizmussal azonosítani, nézzük meg ezúttal, hogy Cabet (s ezzel Petőfi) eszméinek „legfőbb forrása” csakugyan Babeuf tanaiban kereshető-e. Sőtér István már rámutatott arra, hogy Cabet „nemcsak hogy kitűnő tájékoztatást nem nyújt Babeuf programjáról, hanem még óvást is emel e program erőszakos, tehát forradalmi megvalósítása ellen, és helyébe szemérmesen a maga Icariájának szelíd álmát propagálja”.¹⁰⁸

Aki nem csupán a Petőfi buonarrotizmusát bizonygató cikkeket olvassa el, hanem az Histoire populaire idevágó lapjait is, meggyőződhet arról, hogy Sőtér István ellenérve a vitatott teória alapjait rendíti meg. A magam részéről feltételezem: a Babeuf-konspiráció viszonylag részletes ismertetése arra is kellett Cabet-nak, hogy a babouvizmustól elvileg különböző saját elméletét előadhassa és a Voyage en Icarie-nak kis szerzői reklámot csapjon, ráadásul a kívülálló pozíciójából.

Cabet elmarasztalja – nem minden alap nélkül – a Babeuf-féle összeesküvés előkészítetlenségét, a vezetők előzetes dicsekvését, s azt állítja, hogy a szörnyű katasztrófát a konspiráció vezetőinek meggondolatlansága, oktalansága idézte elő. Némely mozzanat kapcsán egyenesen esztelenségről, őrültségről beszél.¹⁰⁹ Kritikája itt egészen közel kerül Engels egyik fontos megállapításához, amely „esztelen ugrásnak” nevezte az összeesküvést.¹¹⁰

Minderre azt lehet válaszolni hogy ezek a gyakorlati megvalósításra vonatkozó ítéletek. Cabet azonban elvileg is hangsúlyozza, nagy nyomatékkal, hogy „a tényleges egyenlőség és a közösség” doktrínája nem Babeuf találmánya, és egészen Likurgoszig, Platonig vezeti vissza a tan keletkezését,¹¹¹ majd egyértelműen elutasítja Babeufék forradalmi megoldását: az egyenlőséget, a communauté-t „egy kisebbség erőszakkal nem valósíthatja meg”.¹¹² Sőt az ilyen erőszakos kísérlet, mint amilyen a Babeufé volt, e megvalósítást nemhogy közelebb hozná, ellenkezőleg, megnehezíti. Ilyen logikával eljut egészen addig, hogy Babeufék összeesküvése az utolsó csapást mérte a demokráciára.

Ha tehát Petőfi olvasta az Histoire populaire IV. kötetét, abból e tárgyban két fontos tanulságot vonhatott le:

1. Babeuf elméletében semmi új nincs (Cabet szerint).

2. Ami Babeuf elméletét megkülönbözteti az előző kommunista (vagy pontosabban: a Cabet által kommunistának tartott) tanoktól, azt Cabet egyértelműen elutasítja, kikel a forradalmi erőszak ellen, mint amely eltávolítja a kommunizmus ügyét a megvalósítástól és a demokráciától.

Megállapítjuk tehát, hogy Cabet eszméinek „legfőbb forrása” nem Babeuf tana, ilyet állítani csak elemi tények kiforgatása árán lehet. Ennélfogva Petőfi sem hihette, hogy Cabet olvasása közben annak legfőbb eszmei forrását leli meg Babeufben.

Rövid kitérőül meg kell említenem, hogy Cabet másutt nyíltan beszélt eszmei forrásairól és Morus Tamást nevezte tanítójának („qui me determina à étudier le système communautaire”¹¹³). Igaz, másutt azt írta, hogy saját elmélkedés és saját inspiráció útján jutott el a kommunizmusig.¹¹⁴ De ebből csak azt vonhatjuk le, hogy olykor Cabet is elfelejtette a saját nyilatkozatait, s szerette magát roppant eredeti gondolkodónak feltüntetni, ám ez sem változtat azon, hogy ihletőjének Morust és nem Babeuföt tartotta.

Sőt expressis verbis kijelentette, hogy Babeuftől és Buonarrotitól „semmi újat nem tanult”. Úgy ítélkezett, hogy ők ketten „csak tökéletlenül ismerték a történelemre és a közösség szervezésére vonatkozó tudományt”.¹¹⁵

A két forradalmár személyi becsületességére és értékeire utaló dicséretek ellenére is egy szigorú elhatárolódási törekvést láthatunk Cabet idézett véleményeiben. Természetesen figyelembe vehető itt a tanalapítók szokásos rivalizálása; e sorok írója az utolsó, aki e tényező elhanyagolására volna hajlandó. De az apostolok és egyházalapítók egymás közötti féltékenysége mögött rendszerint igazi elvi ellentéteket is találunk, s ebben az esetben is leltünk ilyet: Cabet elméleti alapon szemben állt a babouvizmus alapvető elvével, a forradalmi erőszakkal és a kisebbségi hatalom megragadásának programjával.

A Petőfi buonarrotizmusát hirdető tétel megfogalmazójának van igaza abban, hogy „a tudomány névre igényt tartó” vizsgálatnak „distinkcióra kell törekednie”.¹¹⁶ De ami ebben a követelményben jogos, az nem csupán ellenfeleinkre érvényes, hanem általában figyelembe veendő. Tehát a tudomány névre igényt tartó vizsgálat nem moshatja egybe Cabet-t és Babeuföt sem, s ez utóbbiban nem lelheti fel az előbbi „legfőbb eszmei forrását”.

A legvalószínűbb az, amit Henri Desroche úgy fogalmazott meg, hogy Cabet-ban éltek buonarrotiánus reminiszcenciák („un terme vague”), de a programot valóban saját erőből vagy Morus nyomán dolgozta ki.¹¹⁷

Visszatérve Petőfihez, és ismét feltételezve, hogy a IV. kötetet is olvasta,¹¹⁸ az Histoire populaire Babeuf-ábrázolásában olyasmit is találhatott, ami minden bizonnyal morális ellenszenvet vagy legalábbis fenntartást válthatott volna ki belőle az Egyenlők vezérével szemben.

Cabet hosszan foglalkozik ugyanis azzal az ismert ténnyel, hogy a letartóztatott Babeuf egy különös levelet írt a direktóriumhoz, amelyet a robespierre-iánus politika tagadásának és a direktóriumhoz való közeledésnek lehet értékelni. Cabet annyira elfogult Babeuffel szemben, hogy kísérletet sem tesz e levél politikai értékelésére, annál hevesebben törekszik e gesztus erkölcsi elítélésére. Eltekintve most attól, hogy a valóságban mi lehetett Babeuf szándéka e levéllel, és miként ítélhetjük ezt meg mai szemmel, annyit higgadtan megállapíthatunk, hogy Cabet-nak nem volt túl sok erkölcsi joga fensőbbséges ítélkezéséhez. Egy halálos próba elé került forradalmár magatartását lehetőleg csak az vitassa, aki ilyen próbát már letett – rendíthetetlen elvi intranzigenciával.

Tény azonban, hogy Petőfi olyan ember volt, aki épp ezekben a kérdésekben hajthatatlan elvi álláspontot fogalmazott meg, és e szerint élt is:

Fölösleges tovább idéznem. De nem fölösleges elképzelnünk, hogy a Ha féri vagy moráljának megfogalmazója milyen érzésekkel olvashatta Cabet elfogult tájékoztatását, amelyből azt vehette ki, hogy Babeuf, aki előzőleg még ki akarta irtani a direktórium urait, most a Barrasok „nagyságára, nemeslelkűségére” hivatkozik, „jószándékú köztársaságivá” változtatja át azt az öt direktort, akiket pár nappal azelőtt „nyilvánosan gazembereknek” minősített.¹¹⁹ Cabet-nak „fájdalmas meglepetést” okozott e levél minden egyes passzusa, de milyen érzéseket ébreszthetett Petőfiben? Mi már sok minden egyebet tudunk Babeufről, ami e levél megítélését árnyaltabbá teheti, de Petőfi fő informátora – ha egyáltalán igaza van Lukácsynak, s a költő elmélyült e kérdésben – a fensőbbségesen moralizáló Cabet volt!

Mit gondolhatott Cabet erkölcsi fölénnyel megfogalmazott verdiktje alapján arról a Babeufről, aki Thermidor után örült Robespierre halálának, azután felülvizsgálta álláspontját, Robespierre igazát hirdette, hogy végül a fenti levélben kijelentse: az összeesküvők nem Robespierre útján akartak járni, egyáltalán nem akartak vért ontani…¹²⁰

Nem kívánom Cabet helyett Mignet-re alapozni Petőfi világnézetének kutatását. Az Histoire populaire szerzőjének (és egyszersmind a Petőfi és Cabet írójának) jellemzésére mégis el kell árulnom, hogy Mignet sokkal tárgyilagosabban ítélt Babeufről! Cabet, a kommunista történész megbírálja Mignet-t, mint aki szerinte éppoly veszélyesen elfogult „burzsoá”, mint Thiers,¹²¹ de ez a burzsoá Mignet objektív az Egyenlők iránt, Cabet pedig elfogult. Noha e liberális történetíró természetesen nem érthetett egyet a prekommunistákkal, Cabet-tól eltérően nem bírálta őket erkölcsileg. Sőt még egy kicsit szépíti is viselkedésüket: hallgat Babeuf lavírozási kísérleteiről, azt emeli ki, hogy az Egyenlők „férfiakként beszéltek, nem féltek bevallani céljukat és meghalni ügyükért”.¹²² Ha Lukácsy mindenáron Babeufhöz akarta kötni Petőfit, Mignet „segítségével” inkább indokolhatta volna elméletét, mint Cabet alapján. Lukácsy minél hevesebben utasítja vissza azt a „képtelen föltevést”, hogy Petőfi esetleg nem is olvasta el Cabet negyedik kötetét, annál jobban vágja maga alatt a fát, mert az Histoire populaire IV. kötete alapján nem érezhet rokonszenvet Babeuf iránt az, aki elfogadja Cabet ítéletét.

Foglaljuk össze a tényeket: Cabet tagadja, hogy Babeuf lett volna eszméi legfőbb forrása; elvileg szemben áll a babouvizmus forradalmi erőszak hirdető, kisebbségi terrorisztikus kormányt igenlő programjával; Petőfi – ha olvasta az Histoire populaire IV. kötetét – Cabet egyoldalú tájékoztatása alapján olyan embernek láthatta Babeuföt, mint aki szorult helyzetében elvei feladására is hajlandó volt.

Már ezek alapján is megítélheti mindenki, hogy a Petőfi és Cabet című dolgozat, valamint a rá épített egyéb publikációk milyen biográfiai, módszertani és elméleti alapozást adtak a költő babeufizmusát hirdető teóriának.

A Petőfi és Cabet című tanulmány szorosabb vizsgálatát lezárva – nem szívesen, de szükséges okulásul, már csak egy kutatói beállítottság megkerülhetetlen jellemzése végett is – ki kell még térnünk Lukácsy önértékelésére. Ahogyan lépten-nyomon igyekezett Cabet jelentőségét növelni, az Histoire populaire előtti forradalomtörténeti olvasmányokat elbagatellizálni, s ahogyan „mondhatni” szakmai szintre emelte Petőfi szerény kronológiai jegyzeteit, majd később rendkívüli tanulságokat vont le belőlük, azt állítva, hogy „a költő pályafordulatának legfőbb oka az Histoire populaire olvasása volt…” – mind alátámasztja, hogy milyen erős hajlama van Lukácsynak az elfogultságra. De legjellemzőbben az alábbi idézetben mutatkozik meg e hajlama.

Dolgozata második fejezetét kezdi e megállapítással: „Cabet nevét Petőfiével még nem kapcsolták össze…”¹²³

Hangzatos megállapítás, amely – ha igaz – az első összekapcsoló érdemeit nagyban növelheti. De maga Lukácsy mindjárt hozzáteszi s megint csak lábjegyzetben:

„Ferenczi Zoltán néhány sort szentelt Cabet-nak (…), de a költő és a francia író közt valóságos kapcsolatot nem tudott megállapítani. Vincze László egy odavetett mondata szerint (…) Cabet Ikáriája nemcsak Táncsicsnak, hanem »Petőfinek is kedvelt olvasmánya volt«, de a szerző nyilván tévedésből írt Petőfit – Vasvári helyett.”

Figyeljük meg az eljárást. Fent a szövegben kategorikus tagadás, lent a jegyzetben már szerepel két ellenpélda, de erőszakosan súlytalanítva, egészen odáig, hogy aki Lukácsy előtt leírta Cabet nevét Petőfi kapcsán, az csak tévedhetett. „Nyilván…” tévedett. Nem is képzelhető el, hogy akadjon más ember, aki összekapcsolta volna e két nevet.

De akadt. Pándi Pál – Lukácsyval való vita nélkül, más összefüggésben – emlékeztet Alexits György egyik utalására is.¹²⁴

Azt lehet mondani, hogy Lukácsy túlzott, de végül is az illető tudósok konkrétan nem említették Cabet forradalomtörténetét. Ezért idézzük még Jordáky Lajos tanulmányát, amely ezt írja Petőfiről: „Közben folyton a francia forradalmak történetét olvassa. Robespierre, Saint-Just könyveit, majd Cabet, Blanc és Lamartine írásait.” Jordáky tehát, harminc évvel ezelőtt, Cabet művét is Petőfi forradalomtörténeti olvasmányai közé sorolta.¹²⁵

Nem jelölte meg forrását, s ez csökkenti véleménye vagy közlése jelentőségét. De Lukácsy is többször közölt már lábjegyzet nélküli cikkeket, amelyeket komolyan kellett vennünk.

Jordáky – nyilván igen viszontagságos körülményei miatt – nem tudta igazolni azokat a várakozásokat, amelyeket e 45-ös kis könyvével keltett. De a munka találó észrevételekben gazdag és alapos stúdiumokról tanúskodik.¹²⁶ Olyannyira, hogy amikor Lukácsy Sándor a márciusi ifjakról írt – egy évvel éppen Petőfi és Cabet című tanulmányának megjelenése előtt – a bibliográfiai tárba fel is vette Jordákynak e könyvecskéjét… Egy év alatt elfeledkezett saját tudásának idevágó részéről, mert az akadályozta egy számára fontos „első összekapcsolói” szerep átélésében és alakításában.¹²⁷

Mindebből azonban csak annyi következik, hogy Lukácsy Sándor teóriáját, mely Petőfi világnézetét a babeufizmus keretei közé szorította, jogunk van éppoly fenntartással kezelni, mint ahogy kételkednünk kellett a kronológiához fűzött egyéb állításaiban is, s kivált a Petőfi-költészetet szerinte „mindenütt” átható cabet-i sugallat elméletében.

A levezetések erőszakos felderítéseinek tettenérése azonban önmagában nem cáfolja Lukácsy teóriáját, csak módszerét jellemezheti: a kérdés érdemi mozzanataira tehát még sokoldalúan ki kell térnünk. De ez már csak úgy lehetséges, ha Lukácsy elméletének vizsgálatáról visszakanyarodunk a fő feladathoz: Petőfi forradalomtörténeti ismereteinek tanulmányozásához. Vagyis a továbbiakban nem haladhatunk a Petőfi és Cabet című tanulmány s a rá épülő egyéb írások nyomvonalán már csak azért sem, mert vitapartnerem a kronológiát kivéve érdemben nem foglalkozott azokkal a dokumentumokkal, amelyek a költő forradalomtörténeti érdeklődését segíthetik megvilágítani.

Lezárva a Petőfi és Cabet vizsgátatát, s odébbtolva utunkból az elméletet, amelyet többen amolyan útjelzőnek hirdettek a költő világnézetét kutató stúdiumok számára, a következő fejezetekben a vita érdemi folytatása helyett megelégszem a nézeteltérések puszta jelzésével – beszéljenek maguk a dokumentumok.

V. Az életrajzi jegyzetek

Ha értékelésre nem vállalkozott is Havas Adolf, legalább megengedett magának egy hipotézist: kapcsolatba hozta az életrajzi jegyzeteket a költő lakásán kifüggesztett forradalmi portrékkal. „Valószínű – írta –, hogy ez arcképek alá, alkalom szerint, oda jegyezte az illetők születéshelyét, születésük és haláluk évét, s hogy e névsort később betűrendbe szedve, a forradalomról készített jegyzeteihez csatolta.”¹³⁰ E feltevés kevéssé valószínű. Ha egyszer már költőnk az összegyűjtött adatokat a képek alá írta, miért lett volna szüksége arra, hogy mindezt még kéziratpapíron is rögzítse? A fordított eljárás valószínűbb lehetne: az, hogy Petőfi előbb összeszedte a megfelelő adatokat, s azután a falra kitett képek alá másolta azokat. Csakhogy – először is: a jegyzetek egyszerre elkészült munka benyomását keltik; másodszor: semmi támpontunk arra, hogy Petőfi valóban születési-halálozási dátumokat írt volna képei alá, a képeken ennek semmi nyoma.

És egyáltalán: gyűjthette-e Petőfi ezeket az adatokat „alkalom szerint”? Végtére is csak 28 emberről van szó, tehát nem olyan nagy a feladat, hogy így el kellett volna apróznia. Ezért a magam részéről kezdettől fogva egy olyan könyvet kerestem, amelyből az adatoknak legalább többségét egyszerre lehetett kimásolni.

Ezért először is azokat a forradalomtörténeteket vizsgáltam ebből a szempontból is, amelyek eljuthattak a költőhöz – kerestem bennük a jegyzetek forrását is. Buonarroti, Mignet, Thiers, Cabet, Lamartine, Esquiros, Rabaut, Lacretelle, Carlyle, Buchez és Roux, Gallois, Wachsmuth és több más szerző százegynehány kötetét néztem át – e szempontból sajnos negatív eredménnyel: egyik alapján sem lehetne a Petőfi által kiválasztott 28 forradalmi szereplő életrajzi adatait így összeállítani.

Még leginkább Cabet Histoire populaire-je tűnt alkalmasnak hasonló jegyzetek készítésére. Ha ugyanis Petőfi a kronológiai táblázathoz felhasználta Cabet művét is, ennek valószínűségét adatokkal lehet alátámasztani, magától értetődőnek látszott a gondolat, hogy az életrajzi adatokat is az ő könyvéből írta ki a költő. Annál is inkább, mert a Petőfi és Cabet című tanulmányból már 1966-ban értesülhettünk arról, hogy a kommunista történetíró az első négy kötet megjelenése után előkészített egy második, immár hatkötetes kiadást is. E hat kötetből az első négy 1845-ben, „az ötödik és hatodik kötet 1847-ben” került forgalomba. S ami e fejezet témája miatt különösen érdekesnek ígérkezett számomra, a Petőfi és Cabet című tanulmány megállapítása szerint „a hatodik kötetben a forradalom negyven szereplőjének arcképe és életrajzi vázlata kapott helyet”.¹³¹

Feltételezhető volt tehát, hogy ha e hatodik kötetben Cabet megadja negyven forradalmi szereplő életrajzát, azok közül Petőfi könnyen kiírhatta magának az őt érdeklő huszonnyolc forradalmár adatait. Ezt a lehetőséget ellenőriznem kellett, már csak azért is, mert a Petőfi és Cabet című tanulmány szerzője közölte, hogy a második kiadás 5. és 6. kötetét nem tudta megszerezni, tehát e vizsgálatot sem végezhette el. S fontos volt mindez számomra azért is, mert amennyiben kiderülne, hogy a költő csakugyan Cabet hatodik kötetéből rögzítette a 28 forradalmár adatait, akkor eléggé megrendül az az állításom, amelyet a kronológiai jegyzetek alapján tettem, hogy tudniillik azok adatai túl általánosak és nem bizonyítják, hogy Petőfi elolvasta még a IV. kötetet is.

A nemzetközi könyvkölcsönző szolgálat révén tettem kísérletet Cabet 5. és 6. kötetének megszerzésére, de ez nem járt sikerrel, talán el sem jutott kérésem a Párizsi Bibliothèque Nationale-ba, lévén, hogy akkoriban, a hetvenes évek elején tudományos segédmunkásként, úgynevezett ügyintézőként dolgoztam. Végül is azonban – kötelességem itt megemlíteni egy barátom nevét, aki más alkalommal is fontos xeroxokat szerzett meg nekem – 1974-ben Pándi Pál jóvoltából kezemhez jutott a párizsi Nemzeti Könyvtár küldeménye az annyira várt hatodik kötet első két íve, vagyis 32 oldala.

Elnézést kérek az olvasótól, hogy egy önmagában érdektelen eseményt ily hosszan részleteztem, de talán nem árt tudni, hogy Magyarországon a francia forradalomtörténet régi és elemi forrásmunkájához csak nehezen vagy egyáltalán nem lehetett hozzájutni, az új nemzetközi kiadványoknak pedig csak töredékét rendeli meg egy-két könyvtárunk, s ezeket is gyakran több évi késéssel olvashatjuk.

Kézben lévén tehát a VI. kötet első két íve, először is megállapíthattam, hogy ez a könyv a Petőfi és Cabet című tanulmány állításától eltérően nem 47-ben, hanem már 45-ben megjelent, ami azt is jelentheti, hogy Petőfi már forradalmárrá érlelődésének egy korábbi szakaszában is hozzájuthatott volna, elvben legalábbis van ennek hipotetikus esélye. Kiderült továbbá, Cabet bevezetőjéből, hogy Petőfitől eltérően Cabet nem csak a 89–94 közt kitűnt forradalmárok adatait rögzítette, hanem negyven történeti szereplője között Turgot, XVI. Lajos, Babeuf, Napóleon, Manuel, Dupont de l’Eure „etc. etc.” is helyet kapott.¹³² Ez az előzetes közlés kétségessé tehette, hogy egy ilyen módon felfogott negyvenes listából ki lehet-e írni huszonnyolc forradalmár adatait. Ráadásul az első két íven szereplő három életrajzból kettő nem említi a születési és halálozási helyett, holott Petőfi jegyzetei ezt is igyekeznek rögzíteni, ahol pedig Cabet megjelöli a születés helyét, ott – Mirabeau esetében – csak a tartományt, Provence-t nevezi meg, Petőfi pedig azt is tudja, hogy a lázadó gróf Bignonban látta meg a napvilágot.¹³³

Cabet hatodik kötetének Petőfi általi használatát méginkább cáfolja az a tény, hogy a költő huszonnyolc választott forradalmára közül néhány nem is szerepel azon a listán, amelyet Cabet IV. kötet végén tett közzé a hatodik könyvben majd életrajzzal és portréval bemutatandó történeti szereplőkről.¹³⁴ Ezzel a legtermészetesebb eshetőséget el kellett vetnem a hatodik kötet első két ívének negatív tanulsága nyomán új keresésbe kezdtem. Nem szeretném valamilyen filológiai nyomozás legendáját előadni itt, elárulom hát, hogy sok könyv e tekintetben fölösleges áttekintése után mintegy véletlenül jutottam nyomra.

Petőfi betűrendre törekvő autográf kéziratának tanulmányozása sugallta a gondolatot, hogy nem is valamelyik forradalomtörténetben, hanem olyan műben kell keresni az életrajzi adatok forrását, amely maga is alfabetikus rendet követ – vagyis lexikonban. Először megvizsgáltam az 1840-es évek híres pesti életrajzi lexikonját, a Neuer Plutarchot, ez azonban Petőfi 28 szereplőjének óriási többségével nem is foglalkozik.¹³⁵ Más eredménytelen vizsgálatok közben, amelyek ismertetése itt csak fölöslegesen foglalná el a helyet, felrémlett bennem egy eddig meddőn veszteglő ismeret: ki tudja, hányszor olvastam már el a költő 1849-ben lefoglalt könyveinek hivatalos jegyzékét, s nem álltam meg annál a címnél, amely most, az életrajzi adatok forrásának kutatása közben hirtelen előviláglott a homályból: Biographie portative universelle… De hiszen ez éppen életrajzi lexikon!

Az OSZK Könyvtárközi Szolgálatának segítségével hamarosan olvasója is lehettem a Biographie universelle-nek, e valóban életrajzi lexikonnak, e múlt századi „Who is who?”-nak, amely – engedtessék meg ennyi előzetes beharangozás – legalábbis számomra megnyugtató megoldást kínál.

Ugyanazt a kiadást tarthattam kezemben, mint amelyiket Petőfi Sándor is – az 1844-eset. Teljes címe: Biographie portative Universelle, suivie d’une table chronologique et alphabétique ou se trouvent répartis, en cinquantequatre classes les noms mentionnés dans l’ouvrage; par Lud. Lalanne, L. Renier, Th. Bernard, C. Laumier, S. Choler, J. Mongin, E. Janin, A. Deloye; C. Friess. Paris, J.-J. Dubochet et C, Éditeurs 1844. Petőfi példányának nyoma veszett. Az általa használt kiadás egyetlen magyarországi példányát az Egyetemi Könyvtár őrzi. A kölcsönzési osztályon nyert felvilágosítás szerint korábban¹³⁶ senki sem kérte ki ezt a művet, amelynek címe pedig olvasható Petőfi könyveinek hivatalos jegyzékén…

Miként azt remélni lehetett, végre mind a 28 forradalmi szereplő biográfiáját megtalálhatjuk ebben az egyetlen könyvben.

Az alábbiakban dőltbetűs szöveggel közlöm Petőfi jegyzeteit, s alatta a lexikon idevágó adatait. (A francia szövegben „n” „született”, az „m” annyi mint „meghalt”.) 56 születési, illetve elhalálozási dátumot és 45 földrajzi nevet, összesen 101 adatot kell azonosítanunk.

Bailly. Párizs 1736 – Párizs novemb. 12. 1793.

– (…) homme politique, astronome et literateur, n. Paris 1736, (…) il fut traduit au tribunal révolutionnaire le 11 novembre, condamné à mort, et exécuté le lendemain (…)

Barbaroux. Marseille 1767 – Bordeaux jun. 25. 1794.

– (…) Conventionnel, et l’un des chefs du parti girondin, n. Marseille 1767; (…) il se réfugia dans les environs de Bordeaux (…) m. sur l’échafaud le 25. juin 1794.

Barras. Fos-Emphoux (Provence) 1755 – Chaillot 1829.

– (…) n. Fos-Emphoux (Provence) 1755 (…) m. à Chaillot en 1829.

(A kritikai kiadásban sajtóhiba következtében Chaill o áll, de a költő kézirata a lexikonéval egyező megjelölést ad.)

– Barrère. Tarbes 1755–1841.

– (…) n. Tarbes 1755, (…) m. 1841.

(Barère nevének első r betűjét akkoriban gyakran kettőzve írták. Petőfi írásmódja egyezik a lexikonéval.)

Billaud-Varennes. Larochalle 1760 – Port-au-Prince (Haïti) 1819.

– (…) n. La Rochelle 1760. (…) m. au Port-au Prince (Haïti 1819).

Brissot. Ouarville 1764 – October 31. 1793.

– (…) Ouareville (Beauce) 1761 – 1793. (…) morut avec courage (31 octobre).

(Petőfi átveszi a lexikon tévedését; a valóságban Brissot 10 évvel korábban, 1754-ben született, s nem Ouarville-ban, hanem Chartes-ban. „Családom tizenharmadik gyerekeként születtem – írja Brissot Mémoires-jaiban –, másodiknak a fiúk között, s hogy megkülönböztessenek tőlük, Beauce-i szokás szerint ama falu nevét vettem fel, ahol dajkáltak, s apánk némi földet birtokolt. Ezt a falut Ouarville-nak hívták”¹³⁷ A név Brissot-hoz ragadt, s ez magyarázza a lexikon tévedését. Megjegyzem, hogy a kiadásokban Quarville áll Ouarville helyett, de ez nem a költő hibája – Havas Adolf elírását vették át a későbbi kiadások. Petőfi jól írta a helység nevét. Kérésemre Kiss József, a kiváló textológus is ellenőrizte a kéziratot, s megerősítette, hogy Petőfi nem Q-t, hanem O-t írt.)

Buzot. Evreux 1760 – Bordeaux mellett 1793.

– (…) Evreux 1760–1793. (…) fut trouvé mort, avec Péthion, dans un champ près de-Bordeaux.

(Petőfi itt is pontosan követi a lexikont [Bordeaux mellett – „pres de Bordeaux”], de az évszám hibáját is átveszi. Rolandné híres szerelme ugyanis nem 1793-ban halt meg, hónapokig bujdosott, amíg 1794 júniusában Pétionnal együtt öngyilkosságot követett el.)

Cambon. Montpellier 1734 – Brüsszel 1820.

– (…) Montpellier 1734, Bruxelles 1820.

Carnot. Nolay (Bourgogne) 1753 – Magdeburg 1823.

– n. Nolay (bourgogne 1753. (…) à Magdebourg, ou il m. 1823.

Cullot-d’Herbois. Párizs 1750 – Guiane 1796.

– (…) n. Paris 1750. (…) m. ala Guiane le 8 janvier 1796.

Couthon. Orsay (Auvergne) 1756 – Párizs, jul. 28. 1794.

– (…) n. Orsay (Auvergne) 1756. (…) fut conduit à demi mort à l’échafaud 28 juillet 1794.

Danton. Arcis-sur-Aube 1753 – Párizs apr. 5. 1794.

– (…) n. Arcis-sur Aube (Champagne) 1759. (…) Danton, Desmoulins (…) furent condamnés à mort et exécutés le 5 avril 1794.

Desmoulins. Guise 1762 – Párizs apr. 5. 1794.

– (…) n. Guise (Thiérache) 1762. (…) il fut (…) condamné à mort le 4 avril, il fut exécuté le lendemain.

Drouet. Sainte-Menehould 1763 – S. Mnhld 1824.

– (…) Sainte-Menehould (Champagne) 1763–1824.

(A címszó azt sugallja, hogy Drouet szülőhelyén fejezte be életét, valójában Mâconban halt meg.)

Dumouriez. Cambrai 1739 – Turville-Park (Anglia) 1823.

– (…) Cambrai 1739. Turville-Park (Angleterre) 1823.

Fouquier-Tinville. Hérouel (Picardie) 1747 – Máj. 7. 1794.

– (…) n. Hérouel (Picardie) 1747, m. sur l’échafaud le 7 mai 1794.

(A lexikon idevágó elírásai között ez a legdurvább: Fouquier-Tinville-t egy évvel később végezték ki. Ami azért fontos, mert a hírhedt közvádló előbb még Robespierre-ék lemészárlása körül buzgólkodott, s csak utánuk került a vérpadra. Petőfi vagy nagyon gépiesen írta ki a lexikon adatait, vagy még nem volt eléggé otthonos a forradalom történetében – mindenesetre ezt az elírást a francia revolúció ismerőjének észre kellett volna vennie.)

Lafayette. Chavagnac (Auvergne) 1754 – Párizs 1834.

– La Fayette (…) n. Chavagnac (Auvergne) 1754. m. 1834.

(A márki vezetéknevét Petőfi is egybeírja, miként a kronológiai jegyzetben is, a lexikon La Fayette-et ír.)¹³⁸

Guadet. Saint-Emilion 1758 – Bordeaux jul. 17. 1794.

– n. St. Emilion 1758. (…) il fut pris et exécuté à Bordeaux 17 juill. 1794.

Gensonné. Bordeaux 1758 – October 1793.

– (…) n. Bordeaux 1758, (…) proscrit avec ses amis politiques le 31 mai 1793 (…) condamné à mort en octobre de la même année.

(A lexikon nem közli Gensonné kivégzésének napját – Petőfi sem rögzíti.)

Marat. Baudry (Neufchatel) 1746 – Jul. 13. 1793.

– (…) n. Baudry (principauté de Neufchatel) 1746. (…) Il fut assasiné (…) 13 juillet 1793.

Mirabeau. Bignon 1749 – Párizs 1791.

– (…) n. Bignon (Catinais) 1749. (…) Il succomba 1791 (…).

Pètion, Chartres 1759 – Bordeaux mellett 1793.

– Péthion (…) Chartres 1759–1793. (…) alla chercher un asile dans les landes de Bordeaux, et finit, dit-on, par y mourir de misère.

(Petőfi helyesen, h nélkül írja Pétion nevét, akinek halála időpontját a lexikon éppúgy tévesen közli, mint a Buzot-ét, s hibás a születési dátum is.)

Roland. Villefranche 1732–1793.

– (…) Villefranche (Forez) 1732–1793.

(Itt is a lexikon téved – Roland 1734-ben született.)

Robespierre. Arras 1759 – jul. 28. 1794.

– (…) n. Arras 1759. (…) Robespierre, son frère, Saint-Just (…) périrent tous dans les journées des 9 et 10 thermidor (27–28 juillet 1794.). Robespierre (…) fut porté mourant sur l’échafaud (10 thermidor).

Saint-Just. Blérancourt 1768 – Jul. 28. 1794.

– (…) Decise (Nivernais) 1768–1794. (…) il eut le sort de son ami (…) mourut avec le plus grand courage.

(A címszó utalásaiból a kivégzés pontos dátuma is megállapítható, bár ez a forradalom kezdő tanulmányozójának sem lehet ismeretlen. A lexikon is, a költő jegyzete is egy évvel fiatalítja Saint-Just-öt aki 1767-ben született. A születési hely megjelölésében Petőfi eltér a lexikontól.)

Santerre. Párizs 1752–1809.

– (…) Paris 1752–1809.

Tallien. Párizs 1769–1820.

– (…) Paris 1769–1820.

Vergniaud. Limoges 1759 – Oct. 31. 1793.

– (…) n. Limoges 1759. (…) exécuté le 31 octobre 1793.

A fenti lista áttekintésekor azonnal megállapítható, hogy a vizsgálandó 101 adatból 99 azonosan szerepel Petőfi jegyzeteiben és a lexikon címszavaiban. Két fontos adatbeli eltérés található: a lexikon nem közli Lafayette halálozási helyét és másképpen adja meg Saint-Just születési helyét. Ami „a két világ hősének” halálát és nevezetessé vált párizsi temetését illeti, ez annyira közismert esemény volt, hogy a költő fejből beírhatta a megfelelő adatot. Komolyabb probléma az, hogy Petőfi Blérancourt-t jelölte meg Saint-Just születési helyéül, a lexikon pedig Deciseről beszél (a valóságban csakugyan ott, Decise-ben született „a halál arkangyala”).

Ez az egy súlyosabb eltérés nem teheti semmissé a 99 adat azonosságának filológiai súlyát, de magyarázatra szorul. Blérancourt volt Sant-Just gyermekkorának és első forradalmi fellépésének színhelye, ott lett a nemzetőrség ezredese, ott írta az Esprit de la Révolutiont (amelybe költőnk 1848-ban büszkén bejegyezte: „Petőfi Sándor kincse”). Feltehető, hogy a költő valamilyen téves forrásból kívülről ismerte az ifjú forradalmár születési adatait, s nem is lapozta fel, a lexikont, hanem Saint-Just nevéhez érve automatikusan „fejből” beírta a rossz helységnevet listájára. Blérancourt neve annyira összefonódott a Saint-Justével, mint Robespierre-é Arras-éval vagy Brissot-é Ouarville-éval… Esetleg tudatosan „kijavította” a lexikont? Kronológiai jegyzeteiben találunk példát arra, hogy fő forrásától eltérően ír neveket, olyan mozzanattal is megtoldja az időrendi táblázatot, amelyet forrása nem tartalmaz, sőt helyesen rögzíti azt, amit a forrásául tartott mű hibásan közöl! Elképzelhető tehát, hogy a költő az életrajzi jegyzetekben önállóan is érvényesítette bizonyos ismereteit vagy inkább beidegzettségeit, mint a kronológiában több helyen is.¹³⁹

Ezek persze csupán feltevések, s a 99 adat azonosságát figyelembe véve sem volnának megnyugtatóak, ha nem tapasztalhatnánk azt a sokkal fontosabb tényt, hogy a lexikonban meglehetősen sok a hiba, s Petőfi jegyzetei ezeket mind híven követik! Buzot és Pétion halálának dátuma más forrásokban is szerepelhet hibásan, esetleg még Roland-é is, de Brisot születési évének tíz esztendővel való elírása, s még inkább Fouquier-Tinville kivégeztetésének rossz megjelölése mindenképpen sajtóhiba – a közvádló perének időpontja körül semmiféle homály nem lengett sohasem. Ha tehát a lexikon sajátos sajtóhibái fellelhetők Petőfi jegyzeteiben ez minden más körülménynél nyomatékosabban szól amellett, hogy az életrajzi jegyzetek forrása vagy fő forrása a Biographie portative universelle lehetett.

Nem érdektelen az sem, hogy Petőfi csak ott jelöli meg a helységek tartományi kereteit, ahol a lexikon is megadja ezt az adatot, s ahol forrása rögzíti a halál napját, a költő is úgy jár el, ahol a Biographie csak a hónapot tünteti fel, a jegyzetben is csak a hónapot leljük meg (Gensonné esetében). Barère-ről azt közli a lexikon, hogy belgiumi emigrációja után visszatért hazájába s ott halt meg, a halál pontos helyét nem jelöli meg – ez az adat hiányzik Petőfinél is stb.

A legfőbb azonban az a tény, hogy az ABC-rendbe fogott lista lexikon használatát sugallja, s a költő könyvtárában megvolt az a lexikon, amely mind a 28 forradalmár adatát tartalmazza, 101 esetből 99-szer azonosan.

Mindaddig tehát, amíg nem találunk olyan forrást, amely ugyanezeket a hiányokat, téves adatokat s ugyanezeket a sajtóhibákat tartalmazza, s ráadásul Saint-Just születési helyéül is Blérancourt-t jelöli meg, a Biographie portative universelle-t az életrajzi jegyzetek feltételezhető (fő) forrásának tekinthetjük.

Bárhogy legyen is, mindenképpen tény, hogy Petőfi könyvtárának ez a darabja rendkívül haladó szellemű munka. Ez a csaknem 2000 oldalas lexikon meglepő rokonszenvvel méltatja a nagy forradalom sok résztvevőjét, s alkalmas arra, hogy progresszív tájékoztatást adjon minden számottevő szereplőről. Tárgyilagosan ír még Marat-ról is, csaknem 100 sorban kiemelten foglalkozik Robespierre-rel. A jakobinus triumvirátusnak sokak által gyűlölt alakjáról, Couthonról elöljáróban megállapítja, hogy „egyike a legszebb jellemeknek és a forradalom leginkább megrágalmazott embereinek”.

A Petőfi korában még kevés ismert második vonalbeli forradalmi szereplők közül a lexikon rögzíti Buonarroti adatait is. 28 sorban, viszonylag nagy terjedelemben méltatja Babeuföt, akiről megállapítja, hogy vérivónak és dühödt demagógnak rágalmazták, de akinek nem lehet mást szemére vetni, mint „égalitárius teóriáit”, amelyeket azóta mások is terjesztettek.

Petőfi tehát a forradalom minden számottevő alakjának adatait fellelhette a lexikonban. Ha közülük 28-at választott ki, akkor ezt a szelekciót aligha ítélhetjük esetleges, véletlenszerű válogatás eredményének, még egy hevenyészett, rögtönzött lista is mindenképpen ítéletet, állásfoglalást fejez ki. Ez a szelekció tehát tárgyi fogódzót kínál Petőfi forradalomtörténeti érdeklődéséhez.

Listánkból ugyanaz a tanulság vonható le, amit más irányú vizsgálatok alapján már megállapíthattunk: nincs objektív, tárgyi adat arra, hogy Petőfi figyelmét egyáltalán felkeltették volna a francia forradalom leghangsúlyosabb kommunista irányzatának, a Babeuf-féle összeesküvésnek fő képviselői. Ha Petőfi érdeklődését felkeltették volna Babeufék eszméi és tettei, s ezeket eszmeileg orientálónak ítélte volna meg, minden további nélkül kiírhatta volna az ő adataikat is – ugyanabból a lexikonból, amelyben Robespierre, Couthon, Saint-Just, a girondiak és a vezető alkotmányos monarchisták adatait meglelte.¹⁴⁰

Tanulságos ebben az összefüggésben az is, hogy a 28-as lista általában jelentékeny politikusokat sorol fel – Drouet-t kivéve. Nos, ez a derék postamester, aki annak köszönhette politikai karrierjét, hogy megakadályozta XVI. Lajos szökését, kapcsolatba került Babeufék mozgalmával. A lexikon közli is ezt: úgy állítja be (túlozva) Drouet-t, mint aki „Babeuf konspirációjának egyik vezetője lett”. Petőfi tehát, ha soha máskor, Drouet adatainak rögzítésekor olvashatott arról hogy volt egy Babeuf-féle összeesküvés. És mégis: Babeuf adatait nem írja ki, de kimásolja Drouet adatait. Drouet egyébként nemcsak hogy nem volt egyik vezetője az összeesküvésnek, de igazában nem is tekinthető babeufistának. Általában: nem vezető politikus; a költő figyelmét az ragadhatta meg benne, hogy bátor és talpraesett viselkedésével a francia nép javának királyellenességét testesítette meg egy döntő pillanatban. Alakját Cabet is kiemelte, de részletesebben és egy igazi író szintjén foglalkozott az ifjú postamesterrel Lamartine, A girondiak történetében. Drámaian izgalmas képet fest a pillanatról, amikor egy, a társadalmi hierarchia alján működő közember igazoltatni meri a szökevény királyt: „Az ember, ki így parancsolt királyának, Drouet volt…”¹⁴¹ Petőfi, mint ennek épp elég bizonyítékát szolgáltatta, a leghevesebb királygyűlölő volt s csak ez magyarázhatja, hogy Drouet nevét a forradalom válogatott embereinek listájára írta.

A költő forradalomtörténeti érdeklődésének összefoglaló elemzésekor erről még érdemben lesz szó, de annyit előre is megállapíthatunk, hogy a listát feltűnően meghatározzák a Gironde és a Hegypárt alakjai: hősei és áldozatai annak a küzdelemnek, amely 1793–94-ben a legőszintébb forradalmárok tömeges pusztulásához vezetett. Talán nem árt már most jelezni hogy e küzdelemnek Petőfi korában leghatásosabb ábrázolója épp Lamartine volt.

A 28 forradalmárból egyébként 18 még a forradalom kitörésének századában halt meg, jobbára erőszakos módon. A puszta halálozási dátumok kimásolása is ráébreszthette Petőfit, milyen emberáldozattal jár egy revolúció, másrészt arra is, hogy fiatal emberek milyen rendkívüli szerepet tölthetnek be a forradalomban.

Az a tény, hogy a forradalom főbb szereplőiről Petőfi külön listát állított össze, természetes következménye lehetett annak, hogy a „nagy lelkeknek” küldetéses szerepet tulajdonított a történelemben éppen úgy, mint Vasvári, aki első megjelent könyvét Történeti névtár címen adta ki s életrajzokból állította össze. Vasvári így emelte ki a nagy emberek számára legfontosabb csoportját:

„…a mai kitisztult eszmék szerint három osztályát ismerjük a nagy férfiaknak.

Az első osztályba azon kevesek tartoznak, kiknek kebelében az emberiség boldogításának nagy eszméje megérlelődött, s nagyszerű tényeket visznek véghez a világszabadság, a világboldogítás érdekében. – Ezeknek karja egy egész világot átkarol, ezeknek szíve az egész emberi nemzetért dobog; ők teremtőként lebegnek a földteke fölött, hogy újra alkossák a világot, melyet az emberi gonoszság s bitor önkény siralomvölggyé változtatott.

Az ily férfiak száma igen kevés, mert itt nemcsak emberre van szükség, ki a világboldogítás roppant eszméjétől át legyen hatva; itt nemcsak kebel kell, mely az emberi nem boldogításáért forrón érezzen: itt óriási erő is kívántatik, hogy az ifjú férfiú a világ romlott rendszerének nyűgeit széttéphesse s megoldozza az iga alatt nyögő emberiség rabláncait. Ő a föld mindenhatója.”¹⁴²

Az apostol hőse, Szilveszter épp ilyen szellemben gondolkodik a nagy emberek küldetéséről.

Petőfi e felfogása és a forradalom történetéről alkotott ítélete között van okunk lényegi összefüggést feltételezni, ennek értékeléséhez azonban még további vizsgálatokra is szükség van – mindenekelőtt a nagy emberek ama kultuszának elemzésére, amelyet látványos módon fejeznek ki számukra a költő lakását díszítő metszetekről fennmaradt, jobbára igen hiteles, mondhatni hatósági adatok.

VI. A forradalmárok kultusza

Petőfi 1847 novemberében foglalta el azt a „méregdrága”, háromszobás lakást, amelyet Egressy szerzett neki, s amelyet a költő és felesége Jókaival osztott meg. Itt laktak 1848 augusztusáig.¹⁴³

Petőfit legközelebbről Jókai ismerte: nemcsak barátja, sokban eszmetársa, hanem – mai szóval – társbérlője is volt. Szerencsére többször le is írta közös pesti lakásukat.

Legelső emlékezésében csupán általánosságban utal Petőfi francia-kultuszára, nem részletezi írótársának a forradalom története iránt még a lakás berendezésében is megnyilvánuló érdeklődését.¹⁴⁴ Ezt a körülményt nyilván az emlékezés dátuma magyarázza – 1855-ben ez a téma aligha lehetett kívánatos. Később, a kiegyezés után újra felidézte a nevezetes közös bérletet, most már sokatmondó részletekkel:

„Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a francia-imádás – írja 1872-ben. – Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint Just, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap.”¹⁴⁵

Tíz évvel később, mintha csak fenti névsorát akarná korrigálni, fontos név jelenik meg emlékezésében: „Falain körül remek kőmetszetű képei a francia forradalom kiváló alakjainak, de azok közt nemcsak Madame Roland volt ott, hanem Corday Sarolta is. Ez volt az egyedüli fényűzése.”¹⁴⁶

Újabb tíz év múlva, a Havas-féle Petőfi-kiadás előszavában, a fenti vallomást ismétli meg.¹⁴⁷

Többször nyílt módom arra, hogy Jókai rendkívüli emlékezőtehetségét és tanúságtevői jelentőségét megvédjem különböző bírálóival szemben, de ezúttal – a kérdés eszmei fontosságára való tekintettel – akkor is meg kellene vizsgálnunk e vallomásokat, ha „a nagy mesemondó” emlékezései körül nem lebegne annyi gyanakvás és bizalmatlanság.

Előlegezve a később idézendő hatósági iratok tanulságát, először is meg kell állapítanunk, hogy a Jókai különböző listáin olvasható forradalmi hősök szerepelnek a Petőfi képeit lefoglaló ügyészség jegyzőkönyveiben is – az egy Madame Roland kivételével. Ismét tehát egy újabb bizonyíték arra, hogy Jókai – az ő személyét közvetlenül érintő kérdések kivételével – igen tárgyilagos megfigyelőnek és tanúnak tekinthető. Különösen fontos, hogy Marat gyilkosának, Corday Saroltának képe is megtalálható a hivatalos jegyzőkönyvekben, mert első pillantásra ez a név lepheti meg leginkább azokat, akik különböző előfeltevésekkel közelednek e kérdéshez.

Elgondolkodhatunk persze azon, hogy mikor, milyen nevet emelt ki Jókai. Az ellenforradalom első éveiben – érthetően – nem részletezi a forradalmi hősök névsorát, a legbaloldalibb nevek a kiegyezést nem sokkal követő felsorolásban fordulnak elő, míg a két utolsó emlékezés tüntetően Corday Saroltát is emlegeti, de nem beszél Robespierre-ről, Marat-ról stb. A névsornak ez az alakulgatása lehet jellemző Jókai politikai nézeteire, de nem cáfolhatja vallomásának értékét, hiszen épp a legmeglepőbb név mintegy hatósági igazolást is kapott.

Annál több fenntartással kell élnünk Petőfi korai magyar biográfusának, Zilahy Károlynak idevágó közlésével szemben. Ő így vonta össze hallomásait: „A francia forradalom történetét olvasván (…), lelkesedése az emberek és események iránt a történet fejlődésével lépést tartva fokozódott. Eleinte Mirabeau volt a legnagyobb ember, – ennek arcképét akasztotta szobája falára; Roland-ot, Roland-nét, Neckert; – mikor a girondisták korszakához ért, lehányta az előbbieket s tette helyettök Dantont, Desmoulins-t, Vergniaud-t; csakhamar ezeknek is utat adott – s Robespierre-t és Saint Juste-öt rakta fel.”¹⁴⁸

Hatvany nem szerencsésen iktatja ezt az általa is közölt idézetet az 1845. márciusi dokumentumok közé, mint ahogy nem indokolt Jókai 1872-es emlékezésének idesorolása sem: Petőfi ekkoriban Vachott Sándoréknál lakik, „a kis zongora szobában”. Nem valószínű, hogy Petőfinek ekkoriban már pénze lett volna „nagybecsű” kőmetszvényekre, „miket Párizsból hozatott”; Jókai egyértelműen közös lakásukról beszél, tehát vallomását Hatvanynak a több mint két évvel későbbi dokumentumokhoz kellett volna csatolnia. Abban viszont nagyon is igaza van Hatvanynak, hogy – cáfoló érvek nélkül ugyan, de – kételyeit fejezi ki Zilahy állításával szemben, már ami a képek sajátos ledobálgatását illeti.¹⁴⁹

Négy évtizede, egy húszesztendősen írt munkámban, még hajlottam ennek az anekdotának elfogadására.¹⁵⁰ Miért is ne? Eléggé természetesnek tekinthető, hogy egy ifjú forradalmár dühös elfogultsággal leszűkítse eszményeinek seregét az egyelvűek kis csapatára. Eltekintve azonban attól, hogy ez a leszűkítés adataink szerint nem mutatható ki Petőfinél, más tények is cáfolják Zilahyt.

Először is meg kell állapítanunk – az ifjú esztéta egyéb, olykor egy kissé túlbecsült érdemeit nem vonva kétségbe –, hogy Zilahynak nagyon kusza elképzelései lehettek a francia revolúcióról: a márciusi fiatalok kinézték volna maguk közül azt a tudatlant, aki Neckert a Mirabeau utáni korszakban emeli ki, aki elválasztja Roland-t és a nejét a girondi Vergniaud-tól, ez utóbbit viszont Danton és Robespierre mellé csoportosítja…¹⁵¹

De ami fontosabb: abban az időszakban, amelyben berendezte lakását a francia forradalmárok képeivel, Petőfi már túl kellett legyen első forradalomtörténeti stúdiumain. Költőnk néhány 1846-os verse már a legkövetkezetesebb forradalmiságot tükrözi, valóban ott tart, hogy Mirabeau képét akár le is dobhatná faláról – de 1847 júliusában a nyilvánosság előtt elismerést tükröző módon nyilatkozik a lázadó grófról. 1846-ban Desmoulins-nek látja magát, Desmoulins pedig a girondiak egyik fő ostorozója volt, s mégis, az 1847–48-as lakásban girondiak képe is díszlik a falon… S hogy amikor Petőfi „Robespierre-t és Saint-Justöt rakta fel”, nem adott „utat” Dantonnak, Vergniaud-nak, Desmoulins-nek, azt ügyészi papír bizonyítja: a később még idézendő foglalási iratokban nyolc különösen ártalmasnak ítélt forradalmár portréját piros ceruzával jelölték meg, s e nyolc között találjuk a Zilahy által szembeállított ötöt is: a Danton és Desmoulins által ostorozott Vergniaud-t, s a mindhármukat halálba küldő két hegypárti vezért, Robespierre-t és Saint-Justöt.

A sémákkal tehát nem megyünk semmire. Zilahy hallhatott valamit a márciusiak körében nyilván nevezetessé vált házi pantheonról, talán arról is, hogy a költő egyik-másik olvasmányának friss hatása alatt a rá jellemző temperamentummal elítélőleg nyilatkozhatott korábban még felmagasztalt hősökről, de az anekdota egyetlen megfogható magja az, hogy e képekről nemcsak a lakótárs tudott, s hogy sok kép lehetett kinn a falon, a legkülönbözőbb forradalmárokról.

Kevés tanulmány foglalkozott Petőfi forradalmi arcképcsarnokával; ezek is a foglalási eljárásra vonatkozó iratok alapján készültek. Figyelembe kell azonban vennünk három, korábban nem értékelt képet is, azt a hármat, amely Petőfi István hagyatékából került a Nemzeti Múzeumba, s ma a Petőfi-ereklyetárban található. A költő öccse azzal hagyta hátra a képeket, hogy ezek bátyja tulajdonában voltak.¹⁵²

Petőfi István aligha lehetett érdekelt abban, hogy e három kép eredetét meghamisítsa; el kell tehát fogadnunk, hogy a Vergniaud-t, Couthont és Napóleont ábrázoló metszet Petőfi Sándor képgyűjteményéhez tartozott.

A problémát az okozza, hogy a foglalási iratok is utalnak Vergniaud-ra, méghozzá kétszer, külön pontok alatt. A Gironde vezérszónokáról ezek szerint három képet is őrzött Petőfi? Vagy ha a jegyzőkönyv felvevője tévedett, akkor is két Vergniaud-ja volt a költőnek? A hordszékes montagnard-ról, Couthonról pedig szintén két képet tartott a lakásán?

A különös tényre akkor kaphatunk magyarázatot – legalábbis feltevésem szerint –, ha egybevetjük a foglalási eljárás alapján összeállított sorozat Vergniaud, illetve Couthon-képét az öcs által átadott kis gyűjtemény megfelelő darabjaival. Ez utóbbiakon ugyanis Couthon és Vergniaud teljes alakkal látható: Robespierre társa egy széken ül, jobbját kéziratokon nyugtatva, míg Vergniaud áll, bal keze zsebben, jobb keze szintén iratokon pihen. Mindkét ábrázoláson ott az elmaradhatatlan tintatartó is.

Ezzel szemben a foglalási eljárás során említett metszetek mind mellképek, a Vergniaud-t és Couthont ábrázoló is. Vagy arról lehet tehát szó, hogy Petőfi egész alakos és mellképeket is gyűjtött a forradalom hőseiről, vagy pedig, ami valószínűbb, arról, hogy a költő eleinte jellegtől és formátumtól függetlenül szedegette össze a számára érdekes portrékat, később azonban, amikor – házassága után! – otthona tudatos berendezésével kezdett foglalkozni, a francia forradalmárokról azonos jellegű mellképgyűjteményt állított össze.

E feltevést erősíti az a körülmény, hogy az öcs hagyatékából előkerült képek a korabeli díszkiadású forradalomtörténetek egyikének-másikának szerényebb betétlapjaira emlékeztetnek, míg a mellkép-sorozat valóban „nagybecsű” metszetekből áll, amelyekről elhihető, hogy a költőnek Párizsból kellett hozatnia őket, s erre 1847 előtt aligha lehetett módja.

Végül, ami Napóleon portréját illeti, ez is mellkép, s császár korából ábrázolja az ifjabb Robespierre egykori pártfogoltját.

Később még idézendő szövegek alapján felmérhetjük, hogy a költő milyen fenntartásokat-ellenszenveket sűrítő véleményt formálhatott Napóleonról. Valószínűnek tekinthetjük azonban, hogy a császár portréja a birtokában volt.

Isten és a történelem útjai kifürkészhetetlenek: a Petőfi-irodalom egyik legfontosabb adattárát a győztes ellenforradalom egy buzgó ügyészének köszönhetjük.

Mintegy öt hónappal azután, hogy 1848 szeptemberében Petőfi is elhagyta pesti lakását, 1849 februárjában három hatósági személy jelent meg a Zöldkert utcai 481. számú házban, ahol a költő „elöregedett édes Annyát” találták. Hrúz Máriát arról faggatták, hová tűnt fia, s a lakásban található ingóságok közül melyek képezik a „felség sértés és pártütés vétkével terhelt” Petőfi Sándor tulajdonát.¹⁵³ A hatóság már ekkor jegyzékben rögzítette és lefoglalta a költő ingóságait, köztük sok képét. Amikor azonban Petőfi 49 májusában visszatért a fővárosba, tulajdonát újra birtokba vehette, bár a könyveit és iratait is rejtegető szomszédok azok egy részét ijedtükben feltehetően elégették. Visszatérése után a költő a Kerepesi úton bérelt új lakást, ide hordatta bútorait, megmaradt könyveit, képeit és iratait, július elején azonban újra kénytelen volt elhagyni Pestet, Mezőberénybe indult. Minden valószínűség szerint oda is vitt magával néhányat kedves könyvei közül, erre azonban nincs adatunk. Győzelmük után az ellenforradalmi hatalom emberei újra nekiestek a Petőfi-hagyatéknak, foglalási jegyzőkönyveket írtak, árverés előkészítése és persze a veszélyes iratok, könyvek felderítése végett.

A költő kálváriájához nem lett tehát méltatlan hagyatékának sorsa sem. Szerencsére azonban épp ennek köszönhetjük azt, hogy adatokra építhető képet alkothatunk magunknak Petőfi „francia imádásáról”, forradalom-kultuszáról. E dokumentumok egy részét már 1880-ban közölte Thallóczy Lajos,¹⁵⁴ majd Gerő József 1933-ban új okmányokat adott közre a különböző jegyzőkönyvekből, s megkísérelte ezek alapján rekonstruálni Petőfiék lakásának képét.¹⁵⁵ Korunkban Mezősi Károly nézte át újra az Országos Levéltár idevágó iratait, az ő kitűnő tanulmánya nyomán vázoltam fel a Petőfi-hagyaték kálváriáját a VI/2. fejezet második bekezdésében.¹⁵⁶

Mezősit – tanulmánya címének megfelelően – főleg a költő könyvtárának sorsa érdekelte, a képek azonosításával kevesebbet foglalkozott, eszmetörténeti értékelésükre kísérletet sem tett.

Később Vayerné Zibolen Ágnes ikonográfiai szempontból közeledett e tárgyhoz.¹⁵⁷ S bár a forradalmi portrék biográfiai-világnézeti elemzésére ő sem vállalkozott, Mezősi és Vayerné tanulmányainak adatai alapján megkísérelhetjük Petőfi forradalmi portréinak politikai-történeti értékelését, melyet 1880 óta oly feltűnően hanyagolt el a Petőfi-tudomány.

Az Országos Levéltárban található az az ötféle időpontban felvett öt leltár, illetve foglalási jegyzék, amely Petőfi képeiről is beszél. 1850 januárjában 32 tételben 57 képet foglaltak lajstromba, e listán azonban a 31. tétel huszonöt darab „különféle rajzdarabokat” említ. Ez utóbbi kategória – Mezősi, jogos feltevése szerint – a költő rajzait is tartalmazhatta. Összesen tehát 82 darab képzőművészeti alkotást találtak a költő lakásán. Az ismeretlen okból később más és más számokat tartalmazó listák közül számunkra a legérdekesebb az 1850. február 13-án, Kotaszek János ügyész által aláírt jegyzék, amely tizenhárom francia forradalmár képét sorolja fel név szerint. Végül azonban több képet lehetett azonosítani.

Amikor ugyanis később, 1851 májusában, Szendrey Júlia egy megbízottja jelentkezett a főügyészségen a lefoglalt képekért és kottákért, a főügyészség illetékese „veres plajbásszal” megjelölt nyolc képet, ezekről úgy ítélve, hogy nem adhatók vissza az özvegynek. Mezősi tanulmánya szerint e nyolc forradalmárról volt szó: Vergniaud, Merlin de Thionville, Roland, Camill de Simoulins (Nyilvánvalóan: Camille Desmoulins – F. S.), Danton, Robespierre, Gh. Lameth (Ch. Lamethről van szó – F. S.), Saint Just.¹⁵⁸ Egy évvel később Szendrey Júlia mégis megkapja a tiltott képeket, sőt további nyolcat is visszaadnak neki: Béranger képe mellett hét francia forradalmár, Condorcet, Tallien, A. Lameth, Lafayette, Pétion, Marat és David portréit. Couthon, Théroigne de Méricourt, Charlotte Corday, Carnot képe pedig az 1850. februári listán szerepel, így tehát összesen 19 forradalmár-portréval van dolgunk. Meglepően sokkal!

Mielőtt a francia forradalmárokra vonatkozó adatokat összegeznénk, hadd utaljunk röviden néhány további metszetre, festményre: a család tagjai közül a költőt, apját és anyját, valamint Szendrey Júliát is ábrázolták festmények, a világirodalomból Andersen, Béranger és Moore arcképe függött Petőfiék lakásának falán, a magyar pályatársak közül Arany János, Garay János, s – egy ideig legalábbis – Tompa Mihály képe. Az egyetlen nem francia forradalmár a listán: Kosciuszko.¹⁵⁹

Adataink összefoglalásául következzék itt egy táblázat, amely egyfelől a szereplők „pártirányzatát” rögzíti, másfelől a képek azonosításának forrásait. Az első oszlop a portrék alanyainak nevét adja meg, a második oszlop pártállásfoglalásukat jelzi, a harmadikban JM, a negyedikben ZK, az ötödikben PI monogram alatt kereszt jelzi, hogy melyik kép szerepel Jókai, Zilahy, illetve Petőfi István „listáján”. A hatodik oszlopban csillag jelöli azokat a forradalmárokat, akiknek képe a foglalási iratokból azonosítható.

Az irányzatok megjelölésére három jelzést használok. A-val minősítem azokat, akik az alkotmányos polgári monarchia híveinek tekinthetők; G alatt a girondiak szerepelnek, H alatt a hegypártiak. Ez a felosztás elkerülhetetlenül egyszerűsíti a valóságos história bonyolult ellentéteit, hiszen például a Hegypárton belül egymást később ellenségnek kezelő forradalmárok is egy ideig együttműködtek. A mi szempontunkból azonban egy ilyen statisztikai célzatú felosztás ideiglenesen nem okozhat problémát.

Lássuk tehát a portrék alanyait, sorrendben:

A 23 forradalomtörténeti szereplő közül tehát 5 sorolható az alkotmányos polgári monarchia különböző irányzataihoz; 8 a Gironde vezető gárdájából, illetve köréből kerül ki, 9 a Hegypárt tagja – a huszonharmadik Napóleon, akinek politikai osztályozása aligha férne el e fejezetben…

A konvent baloldalát alkotó Hegypárt három fő irányzattal képviselteti magát: itt találjuk Robespierre-t és két fő hívét, Saint-Justöt és Couthont, az „engedékeny” Dantont és Desmoulins-t, de a jakobinus triumvirátust megbuktató thermidoriánusokat is: Tallient, Merlin de Thionville-t, s az őket támogató Carnot-t. Marat egy párthoz tartozik, Jean-Paul Marat-éhoz, míg David a Megvesztegethetetlen híve, aki azonban feltehetően elsősorban mint a forradalom festője került ide.

A hatósági iratok lehetőséget kínálnak egyéb forrásaink ellenőrzésére. Először is nyugtázható: a Jókai által említett hat forradalmárportré közül ötről az ügyészség is igazolja, hogy e képeket valóban birtokolta Petőfi – az arány nem rossz. Az egyetlen kivétel viszont – Madame Roland hiánya – nem intézhető el egy legyintéssel.

Amíg nem tudtuk mintegy hatóságilag igazolni, hogy költőnk még Marat gyilkosának, Corday Saroltának képét is kitette falára, lehetett kételkednünk Jókai szavában. Gondolhattunk arra, hogy az író rosszul emlékezett, netán valami kétes szándékból „becsempészte” Roland-nét, Robespierre gúnyolóját Petőfi házi szentjei közé. Ha azonban így lett volna, ez sem változtatna a hatóságilag megerősített tényen: a férj, Roland miniszter, Condorcet, a Gironde-hoz húzó tudós, Vergniaud, a párt vezérszónoka és más girondiak portréja ott függött a költő lakásának falán! S milyen alapon hihetnénk, hogy Petőfi forradalmisága meghódolt Marat merénylője előtt, de nem viselte el „a Gironde lelkének” méltánylatát? Nincs tehát alapos okunk arra, hogy Jókai vallomását e tekintetben kétségbe vonjuk, de ha ezt tennénk, a többi girondi bizonyított megtisztelése ettől tény marad. Olyan faktum, amely szinte önmagában is cáfolja az állítást, mely szerint Cabet forradalomtörténete 1846 tavaszán az egész költői életművet meghatározó módon hatott Petőfire… Cabet ugyanis valósággal ügyészi stílben írt vádiratokat a girondiak ellen! De amennyire nem lehet e képgyűjteményt Cabet művének „mindenütt” megmutatkozó hatásával egyeztetni, már előre jelezhetjük: az ily módon feldíszített Petőfi-lakás képe aligha magyarázható meg A girondiak történetének, Lamartine remekének ihlető sugallata nélkül.

A hatósági iratok alaposan megtépázzák Zilahy „ledobálgatási” anekdotáját: az általa elvetettnek hirdetett képek közül Roland, Danton, Desmoulins, Vergniaud portréja helyet kapott Petőfi ikonográfiai panteonjában! Elvileg elképzelhető viszont, hogy mivel Mirabeau-t és Neckert sem a többi emlékezés, sem a hatásági iratok nem említik, e két alkotmányos monarchista képét Petőfi előbb megszerezte, később azonban valóban levette faláról. De mit csinált velük? Elhajította őket? A Párizsból hozatott, arany(ozott?) rámába tett drága metszeteket? Nem tudok felelni e kérdésekre, itt már a merő találgatások mezejére tévednénk.

Petőfi István három képe közül kettőről a hatóság is igazolja, hegy a költő lefoglalt tárgyai közé tartoztak. A magam részéről mind a három birtoklását valószínűnek tartom: nem hihető, hogy „István öcsénk” Gouthon, Vergniaud és Napóleon drága metszetét saját magának megszerezte volna, csak azért, hogy bátyja tulajdonának minősítve, a Petőfi-háznak adhassa azokat.

Bárhogy legyen is, a huszonhárom vagy legalább tizenkilenc francia forradalmár képe, a szellemüket képviselő francia költőt, Béranger-t és a lengyel szabadsághőst, Kosciuszkót ábrázoló portrék társaságában Petőfi képgyűjteményének, lakásának dísze volt. Az acélmetszetekkel díszített könyvek, a kőmetszetekkel telerakott falak tényeket mondanak el nekünk Petőfi forradalomtörténeti, sőt világnézeti érdeklődésének irányairól. El kell fogadnunk Jókai szavát: e dokumentumok egy kultuszról vallanak. Petőfi az ő házi panteonná berendezett lakásában naponta szemtől szembe láthatta evangéliumának, a francia forradalom történetének hőseit, fellapozhatta az ő világot megforgató szövegeiket, elmerenghetett a róluk szóló műveken. Megint csak Jókai szavával: társaloghatott velük. Éppúgy, ahogyan a szintén a történelemben élő Machiavelli magányos éjszakáin kedvenc antik hőseivel társalgott.

A későbbiekben még szó lesz e képekről. De mielőtt tovább haladnánk, egy kérdőjelet és egy felkiáltójelet kell kitennünk a portrék szemléjének végére.

A kérdés, amely nem mellőzhető, de pontosan nem is válaszolható meg: hogyan szerezte be Petőfi ezeket a Jókai szerint drága, a foglaló hatóság szerint is értékesnek tekintett metszeteket Párizsból?

Törő Györgyi volt az első irodalomtörténész, s ha nem tévedek, az utolsó is, aki érdemben vizsgálta Petőfi „anyagi helyzetét”.¹⁶⁰ Adataiból megállapítható, hogy az 1847-es Összes Költemények, valamint az ugyancsak Emich Gusztávval kötött szerződés alapján „örök áron” előre eladott, még csak megírandó versei honoráriumából, a költő életében először jutott tisztes írói jövedelemhez: a 47-es kötetért 1500 pengő forintot kapott, a még meg sem írt versekért 2000-et ígért Emich, de Petőfi ennek alig több mint felét vehette fel. Tudnivaló, hogy ebben az esztendőben Petőfi már másfél aranyat, hét és fél pengő forintot kapott egy-egy verséért az Életképektől. A korábban gyakran kölcsönökre kényszerülő költő tehát eljutott egy bizonyos pénzügyi egyensúly állapotáig. Erre azonban szüksége is volt, először is azért, mert egy nyugati utazást tervezett: „Nőtlenségem utolsó hónapjait utazással töltöm – írta az Úti levelek VI. részében, 1847. május 26-i keltezéssel. – Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát; s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot…”¹⁶¹ Legtöbb pénz persze a házassághoz, az új lakás bérléséhez, berendezéséhez kellett.

Törő Györgyi számításai szerint a költő írói vagyis összes jövedelme 1847-ben megközelítette a 2000 pengő forintot: „Ha nem is nagy vagyonnal, de legalább adósság, zaklató gondok nélkül nézhetett az új esztendő elé a fiatal házaspár.” De telhetett-e ennyiből drága metszetek s talán könyvek „behozatalára” is? Amikor 1848 elején az ifjú párnak csak az egyhavi ebédköltsége 20 pengő forintot tett ki?¹⁶²

Mivel pillanatnyilag azt sem tudom, hogy hány frankba kerülhettek az aranykeretes metszetek, az ikonográfus Vayerné szerint is „egytől-egyig igen szép és értékes lapok”,¹⁶³ nem tartom megválaszolhatónak a kérdés pénzügyi részét, sem azt, hogy milyen úton-módon bonyolította Petőfi e beszerzési akciót. Minden bizonyíték nélkül, mégis utalnom kell arra, hogy jobbmódú barátai is segíthettek neki, elsősorban Teleki Sándor. A Frankhonból Magyarországra házasodott Auguste de Gerandóról is feltehetjük – ismerve Jókaihoz, Vasvárihoz fűződő baráti, s Teleki Blanka grófnővel létrejött sógorsági viszonyát –, hogy mind némely könyv, mind a forradalmi portrék beszerzésében segítségére lehetett a költőnek.

De ha mindez – legalábbis egyelőre – merő képzelgés is, a forradalmi portrék arról is árulkodnak, hogy kik hiányoztak e kultikus tisztelettel övezett hős galériából. És ez is adat.

Első pillantásra is feltűnik a lapulók és köpönyegforgatók hiánya. A Mocsár egyetlen képviselőjével sem szerepel, mint ahogy az elveiket cserélgető Fouché és Talleyrand sem, noha mondjuk Sieyès és e két zseniális helyezkedő történelmi szerepe lényegesen jelentősebb mondjuk a Théroigne de Méricourt-énál. Nyilvánvaló, hogy a költő, aki a Ha férfi vagy morálját megfogalmazta, irtózott a törtetőktől, a kaméleonoktól, s a véleményéért a halált is vállaló girondi Vergniaud-t többre becsülhette, mint azt a Sieyèst, aki látszatra tovább kitartott a forradalom mellett – de a „túlélés” moráljával.

Rögzítendő tény továbbá, hogy a képcsarnokról ránk maradt adatok és vallomások nem említik a forradalomban jelentkező kommunisztikus irányzatok képviselőit, Babeuföt, Darthét, Buonarrotit, Maréchalt, az Egyenlők összeesküvésének vezető alakjait! Sőt az olyan közvetlen elődjeiket sem, mint Hébert-t, Roux-t s társaikat! Tény továbbá, hogy a költő lakását díszítő képcsarnok szereplői között egyetlen olyan politikust, ideológust, bölcselőt, tanalapítót sem találunk, akit a forradalom után kibontakozott különböző kommunisztikus vagy akár szocialisztikus eszmékhez kapcsolhatnánk. Babeuf, Saint-Simon, Buonarroti, az Ikáriát megálmodó Cabet, Fourier és a többiek között egy sem volt olyan kedves Petőfinek, mint mondjuk Kosciuszko, a lengyel nemzeti szabadsághős? Vagy Méricourt kisasszony, akinek szerencsétlen sorsa megindító, mert Robespierre áldozataként őrült meg, ám a forradalom neves szereplői közé nem is sorolható? S ha a költő világnézetét Babeuf „ihlette” – miért hiányzik képe egy olyan panteonból, amelyet a Babeuf kivégzésében részes Carnot portréja is díszít?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre, amelyeket a hetvenes évek első felének Petőfi-vitái során szóban és írásban többször is feltettem, csak azzal lehetett volna felelni, ha a költő babeufizmusát, buonarrotizmusát hangoztató álláspont hívei, elismerve a fenti tényeket, hasonlóképpen tényekkel vagy legalább egzakt elméletekkel próbálják áthidalni a valóságos Petőfi és az ő teóriáikban élő költő között megállapítható ellentétet. E helyett, amikor egy cikkemben először szóltam nyilvánosan is a Petőfi lakását díszítő portrék tanulságairól, a következő kérdést kaptam válaszul: „Fekete Sándor komolyan azt képzeli, hogy 1848 előtt Pesten (vagy akár Párizsban) minden utcasarkon Babeuf portrékat árultak, és csak az nem vett, aki nem akart?”¹⁶⁴

E válasz igen érdekes adalék az érintett oly pezsgő vitakészségének és módszertanának vizsgálatához, de semmi komolyan vehetőt nem kínál a kérdés elvi elemzéséhez. Én ugyanis sohasem képzeltem, hogy Babeuf képeit Pesten az utcasarkokon árulták, még csak ehhez hasonlót sem állítottam soha, sőt azt sem hangoztattam, hogy az Egyenlők vezérének, mondjuk, legendás kalapos képét a párizsi utcákon állították volna ki megvételre, bár ezt nem merném kizártnak minősíteni. Az azonban bátran kizárható, hogy Petőfi azért tette ki Babeuf egyik kivégeztetőjének, Carnot-nak képét, mert az Egyenlők vezérének portréját nem tudta megszerezni…

Ha az embernek olyasmit igyekeznek a szájába gyömöszölni, amit sohasem mondott, legjobb nem is válaszolni, s én ehhez tartottam magam tizennégy éven át. Itt azonban egy problémakör egészét vizsgálva, 1974-es cikkemhez még hozzá kell tennem egyet s mást. Először is azt, hogy feltehetően nemcsak Babeuf arcképe hiányzott a pesti utcasarkokról a múlt század negyvenes éveinek közepén, hanem például Marat-é is. A nép barátjáé, akit mindenkinél inkább gyűlölt a feudális reakció, sőt még a polgári liberálisok hada is. Mignet megőrzi nyugalmát Babeuf összeesküvésének leírásakor, de az „eszelős” Marat-ról indulattal ír. És e sokak által gyűlölt forradalmár képe mégis ott függött Petőfi szobájának falán, nagyjából még a helyét is ismerjük a portrénak – magától a költőtől, aki 48 júliusában így „ijesztgette” Arany Jánost levélileg: „Milyen szép lesz az a jövendő, barátom, milyen szép! azt te nem képzelheted, azt csak én tudom, mert látom, olyan tisztán látom, mint ott a falon arcképedet és emitt Marat arcképét… nem csuklol ijedtedben, hogy Marattal együtt találtalak említeni?…”¹⁶⁵

Petőfi pontosan tudhatta, hogy a legrettegettebb forradalmár arcmását őrzi lakásában, s ha ezt merte vállalni, semmi oka sem lehetett arra, hogy féljen kitenni a nálunk alig ismert Babeuföt – amennyiben ez a név csakugyan a világnézetét meghatározó hőst jelölte volna számára. És nekünk sem lehet okunk arra, hogy kétségbe vonjuk: Petőfi minden további nélkül megrendelhette volna az Egyenlők vezérének képét Párizsból, a többivel együtt, mert ilyen ábrázolásnak 1848 előtt is kellett lennie a francia fővárosban!

Aki kétségbe vonja, hogy egyáltalán lehettek-e Párizsban Babeuf-ábrázolások 1848 előtt, annak túlságosan egyoldalú kép élhet a fejében a Thermidor utáni fejleményekről, nagyon valószínűen osztja azt az egyszerűsítő felfogást, amely a Robespierre-ék bukása utáni időszakot ellenforradalomnak minősíti. Kétségtelen, hogy a konvent Thermidor utáni, befejező szakaszában, majd a direktórium idején is részesei voltak a hatalomnak olyan korábbi terroristák, akik nem riadtak vissza semmiféle megtorlástól. De mivel Robespierre-éket egyebek közt épp a sajtószabadság elfojtásával vádolták ama thermidori napokban, a győztes puccsisták kénytelenek voltak jelentékenyen kibővíteni a sajtó, az irodalom, a művészetek mozgási szabadságát. Maga a babouvista propaganda sem bontakozhatott volna ki, ha az Egyenlők vezetőjének nincs például saját orgánuma. S még perük idején is megmutatkozott, hogy a sajtó immár nem dirigálható tetszés szerint a felülről elmennydörgött utasításokkal: az oly rendkívül hosszúra nyúlt tárgyalás egész ideje alatt megjelent egy újság Vendôme-ban, a Főbíróság székhelyén, s hetvenhárom száma támogatta a vádlottakat.¹⁶⁶ Baheuf és Darthé kivégzése után pedig Topino-Lebrun La mort de Caius Gracchus című festménye allegória Babeuf öngyilkossági kísérletére.¹⁶⁷

Egyoldalúan fogja fel a restauráció, majd a polgárkirályság korát az is, aki az 1848 előtti Babeuf-ábrázolások lehetőségét egy gúnyos szónoki kérdéssel hiszi elintézhetőnek. Bár a derék Béranger-t lecsukták néhány verséért, de például Mignet sértegetés nélkül, tárgyilagosságra törekedve dicsérhette Babeufék bátorságát X. Károly alatt is. S Lajos Fülöp idején pedig, különösen a negyvenes években a forradalom történetének valóságos kultusza bontakozott ki Franciaországban, sőt kommunisztikus teóriákat hirdető művek is megjelenhettek! Miért volna képtelenség feltételezni, hogy ebben az áradatban olyan művész is akadt, aki Babeuf-portrét készített? Hadd utaljak újra „a nép barátjára” – a legrettegettebb, legvéresebb forradalmárnak kikiáltott Marat-t Thiers tíz kötetében három darab egész oldalas metszet is bemutatja! Későbbi korokban lett divat eltüntetni a történelemből azok képét, sőt könyveit is, akiket a történetírók hivatalból gyűlöltek.

Amit 1974-ben feltételezhettem, azt később dokumentálhattam is. Már említett 1979-es párizsi kutatásaim alkalmából tanulmányozhattam egy múlt századi katalógust, amely „francia és külföldi portrék” gyűjteményét foglalja össze; kiderül belőle, hogy Babeufről hét ábrázolás készült 1848 előtt. Ezek közül az egyik épp olyan mellkép, 1846-ból, amelyhez hasonlókat saját képtára számára Petőfi is gyűjtött – más forradalmárokról.¹⁶⁸

Abban a cikkemben, amely 1974-ben először összegezett néhány érvet Petőfi állítólag Cabet ihlette babeufizmusának-buonarrotianizmusának tételével szemben, s amelyre az elmélet hirdetője csak annyit tudott válaszolni, hogy a pesti (és párizsi) utcasarkokon nem árulták Babeuf képmását, érveim felsorakoztatása után e tűnődésre ragadtattam magam, így: A fentiek után talán nem jogtalan feltételezni, hogy Babeuf portréja esetleg nem véletlenül hiányzik Petőfi házi szentjei közül…”¹⁶⁹ Vitapartneremet ez a mondat gerjesztette az utcasarkok emlegetésére, s ahhoz felvezetésül e vádra: „Fekete Sándor (…) már nemcsak ellentétet, hanem ellenszenvet szimatol Petőfiben Babeufék iránt…”¹⁷⁰

Minden tárgyilagos olvasó eldöntheti, hogy fenti mondatommal szimatoltam-e Petőfiben Babeuffel szembeni ellenszenvet vagy sem. S megállapíthatja, hogy pusztán arra szorítkoztam, amit e könyv IV. fejezetében hosszabban is kifejtettem: arra ugyanis, hogy Petőfi nem válhatott Babeuf hívévé Cabet forradalomtörténetének olvasása közben, mert Cabet elfogultan értékelte az Egyenlők vezérét, sőt politikai és morális elítélésére törekedett (lásd e könyv 97–99. oldalait). Vitapartneremnek ki kellett volna mutatnia, hogy állításom hibás, hogy Cabet forradalomtörténetének Babeuf-fejezetét rosszul olvasom, hogy az Histoire populaire szerzője nem bántja Babeuföt és így tovább. Ő azonban egyetlen szóval sem kísérelte meg cáfolni épp ezt a tételemet – ehelyett állt elő az utcasarkon nem árusított képek szónoki lobogtatásával.

Nem szeretek tekintélyekre hivatkozni, s különben is meggyőződésem, hogy a tárgyilagos olvasó maga is felmérheti, ébreszthet-e Babeuf iránti rokonszenvet mindaz, amit Cabet-tól e tárgyban idéztem, most mégis hivatkozni fogok egy nemzetközileg jegyzett Babeuf-kutatóra. Könyvét az 1974–75-ös viták idején nem ismerhettem, az 1976-os francia nyelvű kiadást is csak később szereztem meg.

Dalin írja Babeuf politikai pályakezdését elemző monográfiájában: „…Cabet néhány sajátos paragrafust szentelt Babeufnek, eléggé ellenségeseket és elfogultakat…”¹⁷¹ Ezek az ellenséges „paragrafusok”, ha jobban tetszik, szakaszok, annyira felbőszítették Babeuf követőit, a neobabouvistákat, hogy azon melegében meg is támadták Cabet-t! Így például az a Dézamy is írt 1842-ben Cabet rágalmai ellen, akit vitapartnerem szeret együtt emlegetni az Histoire populaire szerzőjével, megtámadta Cabet-t Savary is, a kommunista cipész, szintén Babeuf védelmében.¹⁷²

E viták ismertetése után Dalin is idéz Cabet-tól néhány Babeufre sértő kitételt, majd összegezve újra megállapítja, hogy az Ikária szerzőjének Babeuf biográfiájáról alkotott nézetét „az elfogultság teljesen áthatotta”.

A „képügy” lezárásához még egy adalék: a neobabouvisták Cabet elleni, Babeuf védelmében vállalt fellépéséről tudott Prudhommeaux is! Az a tudós, akit a Petőfi és Cabet című tanulmány szerzője többször idézett, amikor 1966-ban még „mindenütt” Cabet hatását vélte felfedezni Petőfi költészetében. Kár, hogy amikor később áttért elmélete továbbfejlesztésére, s elkezdte hirdetni, hogy Petőfi valójában nem Cabet-t követte, hanem a Cabet könyvéből megismert babeufizmus ragadta meg, vitapartnerem elfeledkezett korábbi tudásáról. Vagy esetleg fölöslegesnek tartotta ismertetni azokat a dokumentumokat, amelyek keresztezik a Cabet forradalomtörténetéből kisugárzó babeufizmus Petőfire gyakorolt hatásának elméletét?

Pótolva a Petőfi és Cabet című tanulmány szerzőjének mulasztását, aki teljesen elhallgatja, hogy Prudhommeaux szerint Cabet milyen képet festett Babeufről, idézzünk legalább egy összegzést az ikáriás kommunista biográfusának véleményéből: Cabet vizsgálatából „Babeuf alakja kegyvesztetten, kicsinyítve kerül ki”.¹⁷³ Sapienti – talán – sat.

VII. A forradalmi evangélium könyvei

A már említett 1849 eleji hatósági kiszállás során, amikor Petrovits István lakásában az „elmenekült lázadó” ingóságait is leltárba vették, a költő könyveiről, iratairól nem készítettek aktát. Akár azért, mint Mezősi feltételezte, mert Petőfi szülei ezeket elrejtették,¹⁷⁵ akár mert a foglalást végző Mukits János fiskálist csak az értékesebbnek vélt bútorok, edény- és ágyneműk érdekelték. E mulasztást azért sajnálhatjuk, mert a későbbiek során, tehát az ellenforradalom diadalma után rögzített hatósági iratok, a lefoglalt könyvekről készült jegyzékek semmiképpen sem lehettek teljesek.

Amikor a költő 1849 májusában visszatért Pestre, könyveit és iratait még meglelte és új lakásába vitte őket. A Kerepesi úti úgynevezett Marczibányi-házban berendezett új lakásáról megemlékezett egy „civil” asszony is, bizonyos Kissné Revesz Zsófia. Ő még látta e lakás falait, melyek „telisdedteli voltak aggatva képekkel”, s megerősítette, hogy Petőfi dolgozószobájában „két nagy szekrény állott könyvekkel”.¹⁷⁶ Petőfi újabb utazásával azonban elkezdődött könyvtárának megcsappanása is.

Vallomások szólnak arról, hogy 1849 július elején, a Mezőberénybe induló költő kedves könyvei közül is becsomagolt néhányat, akár egy ládányit is. Ő, aki katona korában nemcsak a priccsen, gyertyafénynél, de az őrbódéban is olvasott, aki útjaira könyveket vitt magával, a nászútjáról írván olvasmányélményeiről is beszámolt, egy hosszabbnak ígérkező elvonulást nem is tervezhetett meg válogatott olvasnivalók nélkül.

A berényi kötetek eltűntek. Más adatok is jelzik Petőfi könyveinek gyérülését. Mezősitől tudhatjuk, hogy a Marczibányi-ház tulajdonosa 1849 szeptemberében kirakatta, s a közelbe, a Boráros-házba szállíttatta Petőfiék holmijait, a „nem fizetett lakbérért le tartóztatott” javakat. Az átszállításkor leltár készült, mely említi a két darab „Bibliotheka Stelázs”-t is, melyről Kissné is emlékezett, majd részletezés nélkül szó van a leltárban „1 Kosár” könyvről és „Mindenféle könyvek”-ről. A leltárba cím szerint fel nem vett kötetek közül tehát bárki, aki hozzájuthatott, elvehetett magának.

Ezután 1849 októberében az Álladalmi Főügyészség kutatást indíttatott a Petőfi-javak felkutatására, s hosszadalmas, de mint ez nem ritka, eredményes „nyomozás” után, vagyis lakossági bejelentések révén a már említett Kotaszek János ügyész úr egy írnok és egy becsmester kíséretében 1850. január 2-án megjelent a Boráros-házban. Kotaszek az ingóságokról leltárt készíttetett, de mint Mezősi megállapította, a főügyészség számára rokonszenves bútorokat kihagyták a leltárból, ezeket ugyanis egyenesen hivatalukba szállíttatták. Nem leltározta Kotaszek a könyveket és iratokat sem, csupán ennyit jelentett róluk: „…mivel nagy rendetlenségben vannak, rendes leltározhatásuk végett hivatalomba behozattam” (őket).

Teljes joggal következtetett Mezősi arra, hogy az „ingóságok hurcolgatásával, más-más helyen történt beraktározásával kapcsolatban könnyen előfordulhatott, hogy bizonyos tárgyak eltűntek. A budai kamarai igazgatóság az elkobzás és elárverezés iratainak ellenőrzése alkalmával például Petőfi bútorai közül 12 db szék eltűnését is megállapította”. Márpedig aki széket lop, az egy-egy díszkiadású, metszetes könyvet is magához vehet. Az igen akkurátus ügyész jelentette, hogy 30 pengő krajcárt fizetett ki a könyvek és iratok beszállításáért („Für Hereinführen der Petőffyschen Schriften und Bücher”), de nem számolt el sem a hiányzó 12 székkel, sem némely könyvvel. Pedig lett volna mivel, mert Mezősi megállapította, hogy az 1850-es és 52-es listákon szereplő könyvek közül időközben több eltűnt, „főképp szépirodalmi tárgyúak”.¹⁷⁷

De ha nem akarjuk túlbecsülni az ellenforradalmat kiszolgáló ügyészség Shelley, Heine s más európai jelességek iránti érdeklődését, akkor is bizonyosra vehetjük: vesztek el könyvek még az első leltár elkészítése előtt is. A könyveket ugyanis árverésre bocsátották, 1850. január 31-én, mielőtt az akkurátus Kotaszek a könyvek és iratok leltárát elkészíttette, letisztáztatta és bemutatta volna feletteseinek, mely utóbbi aktusra 1850. február 13-án került sor.

Ez a leltár nélküli árverés nem először gyérítette Petőfi bibliotékáját – az első aukciót maga a költő kezdeményezte 1848 tavaszán, amikor a haza javára áruba bocsátotta jó néhány könyvét. Mivel ez az epizód a biográfiákból általában kimaradt, nem említi sem Ferenczi, sem Hatvany, talán nem árt kitérni rá.

A haza javára szervezett gyűjtési kampány kezdetén a költő márciusi harcostársát, Vasvárit is látjuk: ő is felszólította egy 1848. május 23-i népgyűlésen „igen nagyszámú hallgatóságát” „a veszélyben lévő haza megsegítésére”. (Jelenkor, május 25.) Vasvári a Nemzeti dalt is beleszőtte beszédébe, emlékeztetve hallgatóit a márciusi esküre: „rabok tovább nem leszünk!”¹⁷⁸

A következő híradás a Die Opposition hasábjain jelent meg. Itt közlik, hogy Petőfi elárverezteti könyvtárát, köztük költeményei kiadásainak sok példányát: „A Radikál-kör kapuján olvasható sajátkezűleg írt felhívása”. (Május 26.)

Bár ez nem tartozik szorosabban tárgyunkhoz, egy pillanatra mégis el lehet tűnődnünk. Más forrásból ugyanis tudjuk, hogy ebben a májusi hónapban Petőfi már befizetett 30 pengő forintot a haza védelmére.¹⁷⁹ Másfelől épp az ő egyik leveléből értesülhetünk arról, hogy július elején már lejárt egy 208 pengő forintos váltója, vagyis a költő újra eladósodott helyzetbe került.¹⁸⁰ Ha tehát szeretett volna több pénzzel hozzájárulni a gyűjtési kampányhoz, s nyilván így gondolkodott, csak javai egy részének elárverezésétől remélhetett pénzt. Talán nem árt megjegyeznem, hogy Vörösmarty 40 pengő forinttal szállt be az akcióba. Jókai pedig, a társbérlő és szerkesztőtárs, három évre havi ötöt ajánlott fel.¹⁸¹ Lehet, hogy a költő nem akart elmaradni attól a két pályatársától, akit Pesten legtöbbre tartott, lehet, hogy más ok vezette, mindenesetre tény, hogy a 30 pengő forint május 18-i leszurkolása után egy hét múlva könyvei árverését is meghirdette.

Az Életképek, Petőfi és Jókai lapja, május 28-án egyetlen mondatot szentel a már lezajlott árverésnek: „Petőfi múlt szerdán könyvtárát árverezteté el s a begyűlt összeget a hadfogadási költségek pénztárának ajándékozá.”¹⁸² Ugyanezen a napon a Nemzeti című politikai hírlap részleteket is közreadott az árverésről, így: „Május 25-én Petőfi Sándor ismert költőnk, könyvtárának fölöslegét a »Radical körben« árverés útján eladatá. A bejött pénzösszeget Petőfi a haza szükségeire ajánlotta. Szép tőle! Némely könyvek megvásárlásán vetélkedett a közönség. Így például Thiers »Histoire du Consulat«-ja 13 pengő fton kelt el, mely munkát könyvárusi úton 6 pengő frtért lehet megszerezni. Én is vettem egy kis könyvet 10 kongó garasért. Címe: »A nemességről«.”¹⁸³ Különös, hogy épp Petőfiék lapja, az Életképek pontatlan, s épp a Nemzeti írta meg szabatosan, hogy a költő nem egész könyvtárát, csak fölöslegét bocsátotta árverésre.

A továbbiakban a Der Spiegel, az Ungarns Morgenröthe után a Pesti Hírlap június 2-án „a haza javára tett ajánlatoknak” jegyzékét folytatja, s ebből kiderül, hogy „Petőfi Sándor elárverezett könyvei árát” ajándékozta e célra, s megtudjuk, hogy az árverésen befolyt összeg 68 ft 23 krajcárt tett ki. Vagyis az előzőleg adott 30 pengő forinttal együtt Petőfi 1848 májusában összesen 98 pengő forintot ajánlott fel a honvédelem céljaira. Az összeg értékeléséhez hadd emlékeztessek arra, hogy 48 elején Petőfi és felesége egy hónap alatt 20 pengő forintot fizetett ki ebédre, e gyűjtés során pedig 22 magyar papnövendék „társulatuk pénztárának felét” ajánlotta fel – összesen 100 pengő forintot.¹⁸⁴

Sajnos a lapok híradásaiból nem tudhatjuk meg az összes elkelt könyv címét, s azt sem, hogy mennyi lehetett az elárverezett kötetek között a költő saját műve, s mennyi került ki könyvtára egyéb darabjai közül. Címet is csak kettőt ismerünk egyelőre: A nemességről írt könyvet és Thiers művét: Histoire du Consulat et de l’Empire.

Az eddigiekben láthattuk, hogy mire jegyzékbe foglalták Petőfi lefoglalt könyvtárát, abból több alkalommal is bőven tűnhettek el művek, a költő bibliotékájának teljes állományáról tehát már az első lajstrom sem adhat megbízható képet. Mivel azonban ez a legbővebb, vizsgálatunknak csak ez lehet tárgya.

Az első jegyzék keltezés nélküli, nyilván 1850 elejéről származik. Ugyanezt az anyagot adja e fogalmazvány már említett tisztázata, 1850. február 13-i keltezéssel (és a másolás folyamán ejtett hibákkal). A tisztázat címe: Verzeichniss der durch den flüchtigen Rebellen A. Petőfi hinterlassenen Bücher, Sing- und Klaviernoten, Papiere etc.¹⁸⁵ A fogalmazvány és a tisztázat egyaránt 146 tételt sorol fel. Ebből az első 128 könyvcímet rögzít, összesen 183 kötetét, illetve füzetét. A 129–146 közti tételek vegyesen tartalmaznak további könyveket, főleg azonban kéziratokat, leveleket, „különböző papírokat”, nyugtákat, „egy nagy kosár” nyomtatott forradalmi verset és naplót, kottákat, jegyzik a Marczius Tizenötödike és az Életképek folyamainak töredékes sorozatát. E csoportban öt tétel sorolható a könyvek kategóriájába, köztük a Payne’s’ Universum 27 füzete, Vahot Imre 4 füzete (A magyar föld és népei eredeti képekben), egy jogi könyv és egy címertár. Az első 128 tétel 183 kötetét, füzetét e második csoport idevágó darabjaival összeadva: 216 kötetet és füzetet foglaltak le.

Itt kell megjegyezni, hogy a lefoglalt könyveket nemcsak a költő özvegye, Szendrey Júlia kérte vissza, hanem egy részükre Pákh Albert is igényt tartott, arra hivatkozva, hogy külföldre utaztában Petőfire bízta egy láda könyvét és iratát. Az özvegy tanúkkal igazolta, hogy e láda előbb Czakó Zsigmondnál volt, s csak a drámaíró halála után került Petőfihez, az esetleges hiányokért ők nem felelősek. A kritikai kiadás – helyesen – megjelöli a Pákh Albert által igényelt műveket (egy P. jellel). A P.-vel jelzett művek egyébként nagyjából tíz százalékát teszik ki a 216 kötetnek, jobbára jogi szakkönyvekről van szó, vagy számunkra érdektelen más munkákról. Pákh könyveinek számbavétele a mi témánk szempontjából nem okoz tehát problémát, legfeljebb egy-két könyv esetében. Az ügyészség egyébként, amely a jó két éven át zajló eljárást nyilván megunta, minden – megmaradt! – könyvet Szendrey Júliának adott vissza, amint ezt Mezősi megállapította. Még a „Damnatur” (kárhoztatott, tiltott) megjelöléssel kiemelt munkákat is.¹⁸⁶

A forradalomtörténeti témát csak távolról érinti, de mint kortörténeti adalék a közeghez, melyben a költőnek élnie és gondolkodnia kellett, érdekes lehet az ügyészségnek Buth Ignác cenzorhoz intézett átirata. Az eljárásnak abban a szakaszában, amikor az ügyészek még árverésen akarták eladatni Petőfi könyveit, arra a kérdésre szerettek volna választ kapni, hogy a foglalási listán melyek a tiltott művek. A cenzor csak „Erga Schedam”, vagyis kizárólag a megbízható vásárlók számára eladhatónak minősítette Byron Petőfinél háromféle kiadásban is meglelhető műveit, valamint Moore költői munkáit,¹⁸⁷ „kárhoztatik” (Damnatur) minősítést adott viszont Blumauer verseskötetének s Börne – még említendő – Briefe aus Paris című könyvének.

E cenzor számunkra is kiválasztotta a témánkhoz tartozó köteteket, megjelölve azokat a forradalomtörténeti munkákat, amelyek tiltottak lehetnek ugyan, de amelyekről nem tud véleményt mondani, mert 1848 óta nem folytat cenzori tevékenységet. Valóban, mindenekelőtt épp ez az öt könyv emelhető ki Petőfi bibliotékájából, mint szorosabban vett forradalomtörténeti munka.¹⁸⁸ Ezek a következők:

1. Saint-Just: Esprit de la Révolution et de la Constitution de France. Paris 1791. (A forradalomnak és Franciaország alkotmányának szelleme.)

A költő saját kezű bejegyzése ma is olvasható az OSZK-ban őrzött, elrongyolódott példány címlapján: Petőfi Sándor kincse. 1848. Tekintve, hogy ez a mű az egyetlen, Saint-Justtől még életében megjelent teoretikus könyv, a kincs szó nem volt túlzás már 1848-ban sem, azóta pedig nemzeti értékké lett ez az „ősnyomtatvány”.¹⁸⁹

A Petőfi-irodalom klasszikus biográfusa, Ferenczi Zoltán minden bizonyítás nélkül, de határozottan, a költő életrajzának az 1844 júliusa és 1845 áprilisa közti szakaszánál említi e művet, így: „A francia forradalom története már ekkor kedves olvasmánya lesz. Megszerzi Saint-Juste-nek: Esprit de la revolution et de la constitution de France (Paris 1791.) című művét, s állandóan legbecsesebb könyvének tartja; máig meglevő példányára ezt írta rá: »Petőfi Sándor kincse«.” Saint-Just nevének régen oly gyakori hibás írása mellett a címben található pontatlanság is azt a gyanút ébreszti, hogy Ferenczi ekkor még nem foglalkozott e művel érdemben. Ráadásul, talán határozott állítása (valójában pusztán feltevése) kedvéért elfelejti rögzíteni, hogy a költő a kincsfoglaló jegyzet mellé odaírta az 1848-as dátumot is.¹⁹⁰ Ennek ellenére, amint erről később még szólni kell, lehet érvelni is amellett, hogy Petőfi talán már 1848 előtt, közelebbről 1846-ban megismerkedett e művel.

2. Esquiros: Histoire des Montagnards. Paris 1847. I.–II. (A hegypártiak története.)

Alphonse Esquiros műve a kereszténység, a hegypárti forradalmiság és a kommunizmus akkoriban nem ritka egyesítési kísérletének egyik terméke.

3. Choix des Plus Beaux Discours du temps de la Révolution française. I. Stuttgart 1844. Par A. Leber. (Válogatás a francia forradalom időszakának legszebb beszédeiből. Szerkesztette: A. Leber.)

A foglalási jegyzék szerint Petőfinek az első kötet („1-ter Band”) volt birtokában. Ez az első kötet azonban csak első része a könyvnek. 404 oldalon jelent meg, 1844-ben. Az I. könyv II. része 414 oldalon 1845-ben látott napvilágot. Mindenesetre ez az I/1. kötet is izgalmas olvasmányt kínálhatott Petőfinek: tartalmazta Mirabeau tizenkét beszédét, Sieyès, a kél Lameth s mások több szónoklatát. A költő forradalomtörténeti utalásai között néhányat, mint látni fogjuk, alapos okkal hozhatunk kapcsolatba e gyűjteménnyel.

4. Montépin, Xavier de: Les Trois Journées de Février. Paris 1848. (A három februári nap.)

A foglalási listát idéző könyvek szerzői-szerkesztői közül egy sem lapozgathatott e munkában, mert különben észrevették volna, hogy a könyvet ketten írták: Xavier de Montépin és Alphonse de Calonne. Ugyancsak e szerzőpáros jegyezte a 48-as februári forradalom három napjának folytatásával foglalkozó következő művet:

5. Le Gouvernement Provisoire. Histoire Anecdotique et Politique par Xav. de Montépin. Paris 1848. (Az ideiglenes kormány. Anekdotikus és politikai történet.)

6. Az 1848. évi FRANCIA FORRADALOM. Dobsa Lajos szemtanú. Szerző tulajdona. Pesten, nyomatott Beimelnél. (A kritikai kiadásokban ez áll a címben, saját példányomon ezt nem látom, tisztán olvasható: Francia forradalom.)

A 67 oldalas kis füzet annak a volt színésznek és darabírónak a műve, akinek neve Petőfi egyik 1845-ös színijegyzetében már feltűnik, egy pártoló kiemelés erejéig. Dobsának nem volt sok sikere a színészi pályán, talán ezért is ment el külföldre, s így szerencséje lett csakugyan szemtanúként beszámolni a párizsi februári forradalomról. Tagja annak a küldöttségnek, mely a franciaországi magyarok nevében üdvözli az ideiglenes kormányt. Siet haza, hogy bekapcsolódjék a magyar forradalomba. A lapokban s e kis füzetben számol be párizsi élményeiről. Lelkesen ömlengő radikális szellem hatja át munkáját, melyet esetleg személyesen adhatott át március tizenötödike hősének.

Petőfinek eddigre már kialakult forradalmi meggyőződéséhez eszmeileg e szerény munka nem kínálhatott semmi többletet, de a februári események néhány riportszerűen eleven leírása gazdagíthatta tényismereteit. S megmaradhatott emlékezetében Lamartine – ekkor már külügyminiszter – magyarbarát gesztusa, melyet a magyar sajtóból is ismerhetett, de amelyet Dobsa a szemtanú tolmácsolásában közvetített: „Ha visszatérnek önök szép hazájukba, mondják meg annak, hogy annyi barátot számlál Franciaországban, a’hány francia polgár van.” (56. old.) A magyar forradalom során Petőfi megérthette, hogy mi a tényleges értékük az ilyen szólamoknak.

A fenti hat mű sorolható tehát a francia forradalmak történetével közvetlenül foglalkozó s a foglalási listán szereplő munkák közé. Három fontos könyv 4 kötete a nagy forradalomról és három szerény beszámoló 1789 pótkiadásáról. Teljes joggal kell azonban még itt említeni néhány más művet, például az alábbi lexikont.

7. Biographie portative universelle. Paris 1844.

Amint erről az V. fejezetben már részletesen szó volt, e kétezer oldalas, egyetemes hordozható biográfiai lexikon megadja a nagy forradalom minden számottevő, olykor másodvonalba tartozó szereplőjének is életrajzi adatait, s így a költő számára a forradalomtörténeti ismeretek valóságos tárházát képezhette.

8. Börne: Briefe aus Paris. 1830–31. Hamburg 1832. (Párizsi levelek.)

A napi cenzúrálásból már 48-ban kiesett cenzor, mint láttuk, még 1852-ben is tudja, hogy ez a mű a „Damnatur” megjelölést érdemli. S valóban, e zseniális német publicista maga volt a megtestesült német jakobinizmus, tőle Petőfi sok forradalomtörténeti ismeretet szerezhetett a 30-as revolúcióról, de ihlető eszmét 1789 értékeléséhez is.¹⁹¹

A hamburgi kiadás első része volt meg Petőfinek (vagy az jutott a foglalók kezére), amely csak 1831-ig követi a francia napi eseményeket, a teljes mű 1833 márciusánál ér véget, a 114. levéllel. Látni fogjuk azonban, hogy a költőnek megvolt Börne műveinek egy nyolckötetes kiadása is, benne a Briefe aus Paris teljes szövegével.

9. Irínyi József: Német-, franczia- és angolországi Útijegyzetek. Hála 1846. (Halle magyaros neve.)

Az alatt a két év alatt, amíg az ügyészség Petőfi könyveiből bíbelődött, Irínyi e munkája is szőrén-szálán eltűnt, de címét az 1850-es jegyzékek még tartalmazták. Ez az útirajznak nem is álcázott, bevallottan teoretikus célzatú mű, mely a cenzúra miatt külföldön jelent meg, forradalomtörténeti utalásaival, francia-imádatával közvetíthetett tanulságokat Petőfi számára is.¹⁹²

Az elsősorban hiteles forrásnak tekinthető foglalási jegyzék után néhány más mű tekintetében okunk van egyéb adatokat is figyelembe vennünk.

10. Pelletan, Eugène: Histoire des trois journées du février 1848. Paris 1848. (Az 1848 februári három nap története.)

Megbízhatónak ítélt forrás szerint ez a kötet is Petőfi bibliotékájához tartozott, s 1910-ben került az OSZK tulajdonába. Ennek ellenére 1910-től mostanáig a Petőfi-kutatók közül egyedül Pándi Pál méltatta figyelmére a munkát.¹⁹³

11. Börne: Gesammelte Schriften. Hamburg 1835. I.–VIII.

Voinovich Géza, forrásai megjelölése nélkül, de határozottan állította, hogy e nyolckötetes művet Petőfi (aláírásával és dedikációval) Arany Jánosnak ajándékozta.¹⁹⁴ A könyvek az idők folyamán elvesztek, de nincs okunk feltételezni, hogy Voinovich e számára közömbös állítást alaptalanul vetette volna papírra. Ez a nyolc kötet különben Börne addigi írásainak legteljesebb gyűjteménye, az egészet áthatja a jakobinus szellemű forradalmiság, s egyebek közt tartalmaz egy frappáns kritikát is, melyet Thiers monumentális forradalomtörténetének szentelt Börne.

12. Thiers: Histoire du Consulat et de l’Empire. (A konzulátus és a császárság története.)

Nem folytatva most a vitát arról, hogy meddig is tartott a francia forradalom (mint ismeretes, Marx még Napóleont is a forradalom hősei közé sorolta¹⁹⁵), nem lehet kérdéses, hogy a fent jelzett hatalmas műnek legalább az első köteteiben még tovább ágálnak azok a politikusok, akik már jórészt a nagy revolúció kezdetén feltűnnek, s a thermidori válság idején mindenképpen a főbb szereplők közé emelkednek, úgy mint Barras, Tallien, Fouché és mások. Thiers e korszakokat átfogó munkája tehát mindenképpen a forradalomtörténeti művek közé is tartozik.

Már idéztem azt a hiteles adatot, mely tanúsítja, hogy Petőfinek megvolt e mű (azaz annak legalább egy kötete), s azt ő maga árverésre bocsátotta 1848 tavaszán. A zárójelbe tett előbbi megszorításnak azonban fontossága van. Ha Thiers fenti művét az árverés kapcsán bárhol említik, pusztán címével szerepel, magyarázatok nélkül. De hát tudjuk, hogy a hatalmas munka húsz kötetből áll, s Thiers tizenhét éven át jelentette meg a napóleoni korszak e prózai eposzát. Hány kötet lehetett ebből Petőfi tulajdonában? Legfeljebb hét. 1845-ben jelent meg ugyanis az első öt, majd a hatodik és hetedik 1847-ben, a nyolcadik-kilencedik csak 1849-ben.¹⁹⁶ Ha a hetedik kötetet is megszerezte Petőfi, s a mű olvasásában is eljutott addig, Napóleon pályáját a tilsiti békéig kísérhette végig.

A magam részéről azonban nehéz elképzelnem, hogy amennyiben Petőfi első kötetének, az 1844-es Verseknek 1 forint 12 krajcár volt az ára, Petőfi hat pengő forintért megvásárolhatta a konzulátus első hét kötetét Pesten. Lehet, hogy csak az első egy-két kötetet szerezte meg.

De ennél fontosabb volna megtudni, hogy kedvet kapott-e A konzulátus és császárság történetének előzményéhez, a tíz kötetes forradalomtörténethez? Olvasta-e, megszerezte-e? Esetleg épp Börne már említett recenziója kíváncsivá tette a júliusi forradalomban létrejött rendszer politikus-historikusának az első forradalomról írt története iránt? Kortársai közül többről tudjuk, hogy olvasták az Histoire de la Révolutiont Thiers-től. Széchenyi könyvtárában megvolt mind a tíz kötet, naplójából értesülünk arról, hogy 1836. december 22-én kezdte olvasni s 1837. március 29-én fejezte be, amint ezt azonnal fel is jegyezte.¹⁹⁷ Eötvös még fiatalon tanulmányozta a nagy művet, hogy majd később, forradalmunk leverése után, az Uralkodó eszmék írásakor újra elmélyüljön benne.¹⁹⁸ Vasvári Irányrajzok című s már említett tanulmánya Thiers forradalomtörténetét is értékeli: „Thiers előtt az egész forradalom nem egyéb, mint egy keresztelő-ünnepély, hol minden előkészület azért történik, hogy Napóleon fényben és örömben lásson napvilágot. Szerinte a forradalom Napóleonban testesül meg.”¹⁹⁹

E szellemi közegben épp Petőfi nemigen maradhatott ki egy ilyen alapmű olvasói közül, de nem állíthatunk semmi mást, csak annyit, hogy a forradalomtörténet folytatását elkezdte gyűjteni – majd el is árvereztette.

13. Lamartine: Histoire des Girondins. Paris MDCCCXLVII. (A girondiak története.)

E klasszikus mű nem szerepel a foglalási listákon, sem a költő megmaradt könyvei között. Ennek ellenére nemcsak az tehető fel alapos, s később még megvilágítandó okok alapján, hogy Petőfi olvasta e munkát, hanem az is, hogy bibliotékájának egyik dísze lehetett Lamartine nyolc kötete.

Egyetlen, de figyelmen kívül nem hagyható tanú erre az a Jókai Mór, akinek vallomását a forradalmár-portrékról hatósági adatokkal tudtuk alátámasztani.

Jókai gyakran szólt Lamartine nagy művéről, mint Petőfi és általában a Fiatal Magyarország, a márciusi ifjúság kedvelt könyvéről. A tengerszemű hölgy lapjain így aposztrofálja: „Francia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiája volt a bibliánk.”²⁰⁰ Már legelső, 1855-ös leírásában a Petőfi-könyvtár díszeinek szerzői között szerepel Lamartine: „Könyvtára egy volt a legszebbek közül, melyben Byron, Shakespeare, Beranger, Hugo, Heine, I.amartine, Schiller (Goethét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitűntek.”²⁰¹ Ha kételyünk támad, mivelhogy itt Lamartine-nak csak a neve szerepel, de műve nem, hadd emeljem ki az idevágó címet is a már idézett későbbi Jókai-vallomásból: „…csupa díszkiadású művek (…) a Girondisták története Lamartinetól…”²⁰² Nos, az Histoire des Girondins első, 1847-es kiadása csakugyan megérdemli a pazar és a díszkiadás jelzőt (a könyv illusztrációira még vissza kell térnünk). Nem érdektelen az sem, hogy Jókai listáján Lamartine könyve az egyetlen, amelyet cím szerint is kiemel. A Politikai divatok Petőfiről mintázott hősének, Pusztafinak íróasztalán is „kedvenc olvasmánya: a girondisták története van kitárva”.²⁰³

Előzetes összefoglalásul: a fentiek alapján megállapítható, hogy a közvetlenül forradalomtörténeti művek vagy a francia forradalmakkal kapcsolatos ismereteket, utalásokat tartalmazó, forradalmiságot sugalló publicisztikai-teoretikus könyvek közül Petőfi legalább tizenhárom munka összesen legalább 29 kötetét minden bizonnyal saját könyvtárában is őrizte. Ezen kívül a világnézetét befolyásoló történeti munkák közül Montesquieu, Voltaire, Michelet, s több latin klasszikus historikus munkáit is megszerezte, s persze Shelley, Byron, Béranger költészeti alkotásai, Heine versei és útirajzai, cikkei is feltehetően megvoltak bibliotékájában. Ez akkor is feltételezhető, ha Heine és Shelley műveinek birtoklására egyedül Jókait tudjuk felvonultatni tanúul, mert a foglalási listákon e két költő munkái nem szerepelnek.

A könyvlisták szembeötlő vonása az is, hogy sok köztük az 1846 utáni kiadvány, ami szintén arra mutat, hogy a költő házassága után, „állandó” lakásának berendezése közben kezdte fejleszteni könyvtárát, hazai, sőt külföldi újdonságokkal is. Lamartine európai hírű könyvének megszerzése – később bizonyítható ez – legfeljebb néhány hónapig tarthatott, újdonságnak számított Petőfi könyvtárában az 1847-es két Esquiros-kötet is.

Mivel a foglalási jegyzékben három, 1848-ban megjelent párizsi forradalomtörténeti munkát is találhatunk, s mivel e lista tanúsága szerint a Théatre français című, színműveket közlő füzetsorozatból Petőfi 1848-as, sőt 1849-es darabokat is megszerzett, érdemes nyugtázni a tényt: a költőnek még a forradalmas időkben is működő „könyvszolgálat” állt rendelkezésére, mely a párizsi újdonságokból igen gyorsan szállított számára legalább öt kötetet.

Ismerjük el: ez a gyors és költséges (netán baráti úton, részben ingyen bonyolított?) könyvbeszerzés rejtélyes mozzanat Petőfi életében, amelyet az adatok hiánya miatt jelenleg hitelesen meg sem lehet magyarázni.²⁰⁴ Mindenesetre a fenti tények igen fontosak egy fölöttébb érdekes, bár sokáig meglehetősen elhanyagolt, most következő Petőfi-jegyzet megértéséhez és értékeléséhez.

Az OSZK Petőfi Ereklyetárában a 70. sz. alatt található az a nyolcadrét nagyságú, négyoldalas kézirat, amelyben Petőfi francia és angol könyvek adatait rögzítette magának. A jegyzéket először Baróti Lajos közölte, több hibával.²⁰⁵ A későbbi Havas-féle kritikai kiadásban ezt olvashatjuk a listáról: „Francia és angol történeti, philosophiai és költői művek jegyzéke, melyeket Petőfi beszerzés végett írt össze, mindegyikhez oda iktatván (frankban) a bolti árt is. A francia forradalomra vonatkozó forrásművek nagy száma mutatja, hogy a költő érdeklődése különösen melyik irányban volt lekötve. A jegyzék valószínűleg 1847 végéről vagy 1848 elejéről való.”²⁰⁶ Az új kritikai kiadás nagyjából e szöveget ismétli meg, hozzátéve, hogy a bevásárlási terv legalább részbeni megvalósításáról sincs tudomásunk, s a Petőfi könyvtáráról fennmaradt adatok a jegyzékben felsorolt művek közül egyet sem említenek.²⁰⁷

Mivel különlegesen értékes dokumentummal van dolgunk, amelyet csak a kritikai kiadások tartalmaznak, álljon itt először is maga a jegyzék. Az új kritikai kiadás alapján közlöm a könyvcímeket, s zárójelben adom meg azok magyar fordítását. A klasszikus művektől eltekintve a könyvekről s a kevéssé ismert szerzőkről rövid jellemzést is megkísérlek.

A filozófiai, szépirodalmi vagy más történeti témát feldolgozó munkák nem tartoznak szorosan tárgyunkhoz, több szempontból mégis érdemesnek látszik azok felsorolása is: 1. mert beszédesen jelzik Petőfi művelődésének irányait; 2. a forradalomtörténeti művek arányát csak a többi könyvhöz tudjuk mérni; 3. s csak az egész lista alapján lehet tűnődni annak rendeltetésén, célján. Megjegyzendő még, hogy a listának nincs címe az eredetiben s a könnyebb tájékozódás érdekében az egyes tételeket én láttam el sorszámmal.

1. Azaïs. Gonstitution de l’univers, ses consequences philosophiques. 1838. 1 vol. – 7 fr. (A világegyetem szerkezete, s annak filozófiai következményei. 1838. 1. kötet. – 7 frank.)

Pierre-Hyacinthe Azais, filozófus (1766–1845), kezdetben rokonszenvezett a nagy forradalommal, később szembefordult vele. 1815-ben könyvet írt Napóleon védelmében, emiatt kegyvesztett lett a restauráció idején. Elméleti alapműve a Compensations.

2. Benner (Jean). Commentaire philosophique et politique sur l’histoire de la révolution de France de 1879 à 1830. – 1834. – 3 vol. – 15 fr. (A pontos cím: Commentaire philosophique et politique sur l’histoire et les révolutions de France de 1789 à 1830. – Filozófiai és politikai kommentár Franciaország 1789–1830 közti történelméről és forradalmairól.²⁰⁸)

Jean Benner sok tudálékossággal megterhelt három kötetének érdeme, hogy igyekszik elhelyezni a forradalom fogalmát a történelem folyamataiban, megkülönbözteti a nyugodt és erőszakos, lassú és hirtelen revolúciókat, élesen szembeállítja a politikai és a társadalmi forradalmat. Megállapítja, hogy „a társadalmi forradalom okai (…) ellenállhatatlanok”. (II. köt. 213–215. old.) Benner nem foglalkozik a személyekkel, érdemben az eseményekkel sem, de Robespierre-ék csoportját „pokoli frakciónak” minősíti (I. köt. 338. old.). Thermidor 27-e az ő számára „a nemzet felszabadulásának és örömének napja” (I. köt. 338–341. old.). Ha Petőfi kezébe kerül e könyv, sok örömöt nem szerzett volna a hegypárti költőnek.

3. Descartes. Méditations métaphisiques. 1 v. 3 fr. (Metafizikai elmélkedések.)

4. Erasme. Eloge de la folie. 1 v. 3 fr. 50 c. (Erasmus: A balgaság dicsérete. 1. k. 3 fr. 50 centime.)

Erasmus, noha például Eötvös érdeklődött iránta, s olvasta A balgaság dicséretét is,²⁰⁹ nem számított divatos írónak a reformkorban. Ha eljutott hozzá, Petőfi is szívesen forgathatta e klasszikus remeket, mely kicsúfolja a földi javakban tobzódó pápai hatalmat, annak értelmetlen háborúit, az irodalomban az ész jogát védi és az egyszerű nyelv szépségét dicséri.²¹⁰

5. Herder. Idées sur la philosophie de l’humanité; traduites de l’allemand par Ed. Quinet. 3. vol. 21 fr. (Eszmék az emberiség történetének bölcseletéhez; németből fordította Edgar Quinet.)

Az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschenheit tartalmazta a magyar nép pusztulásának ama megjövendölését is, mely oly felrázó hatást gyakorolt reformkorunk gondolkodóira, íróira.²¹¹

6. Spinoza. Oeuvres; traduites en français par Emile Saisset. 1843. 2 v. 7 fr. (Spinoza Művei; franciára fordította E. Saisset.)²¹²

7. Montesquieu: Oeuvres complètes. 6 v. 12 fr. (Összes művek).

A későbbiekben látni fogjuk, hogy Montesquieu nevét még egyszer leírta Petőfi, Musset és Nodier neve között, de kihúzta. Feltehetően azért, mert eszébe jutott, hogy listája elején már az összes művek hat kötetét feljegyezte magának. Ez az aprócska jel is arra vall, hogy saját szerkesztésű jegyzékkel van dolgunk, nem másolással.

Nem érdektelen az sem, hogy a lefoglalt könyvek listáján szerepel egy olyan Montesquieu-kiadás, amely tartalmazta legalább két főművét a felvilágosítónak: A rómaiak nagysága és hanyatlása című történeti munkát és a Perzsa leveleket.

8. Alfieri. Mémoires écrits par lui même; trad. de M. Antoine de Latour. 1 v. 3 fr. 50 c. (Emlékiratok; fordította Antoine de Latour. 1 k.)

Alfieri önéletírásának e fordításához csak könyvem lezárása után jutottam hozzá.²¹³ Az olasz eredetit néztem meg, ennek végén foglalkozik a nagy tragédiaköltő a francia forradalom első időszakával, a rendi gyűlés összehívásával, s a Bastiglia, vagyis a Bastille elfoglalásával. Az események igazi reményre gyújtották, de hamarosan elvesztette bizalmát, fájdalommal regisztrálta a hatalom zavarodottságát és a népi kilengéseket.²¹⁴ Mint ismeretes, Alfieri külön könyvben, a Misogallo lapjain is élesen támadta a francia forradalmat.

9. Barbier. Chants civils et réligieux. 1 v. 3 fr. 50 c. Jambes et satires. 1 v. 3 f. 50 c. Rimes héroiques. 1 v. 3 f. 50 c. (Polgári és vallási énekek; Jambusok és szatírák; Hősköltemények. Franciául helyesen: Ïmbes és héroïques.)

Auguste Barbier (1805–1882) elszánt lírikusi-szatirikusi bírálója volt a júliusi monarchiának. Lanson szavával szólva a Curée és az Idole „a szatirikus ékesszólás mesterműve”. Barbier oly hevesen támadta az 1830-as győztesek önzését, „a Napóleon-kultusz főpapjainak oktalanságát”, hogy mindaz, amit később írt, színtelen és fakó a harmincas években alkotott művekhez képest.²¹⁵ A Petőfi által feljegyzett kiadáshoz nem jutottam hozzá, Barbier két fontos verseskötete közül a Ïambes et poèmes 1831-ben, a Satires et poèmes 1837-ben jelent meg.

10. Barthélemy et Méry. Oeuvres. 2 vol. 12 fr.

Auguste Marseille Barthélemy (1796–1867) és Joseph Méry (1798–1865) együtt szerkesztette a Némésis című szatirikus orgánumot, amely az 1830-as forradalomban létrejött polgárkirályság elleni heves támadásaival tűnt ki. Barthélemy írásai érdekes forradalomtörténeti adalékkal is szolgálnak. Az is felhívhatta rá Petőfi figyelmét, hogy az általa annyira becsült Moreau – lásd lentebb – egyik versében a Némésis szerkesztőjét is dicséri, mint akinél maga is „inaskodott” a bölcsesség megszerzéséért.²¹⁶

11. Cervantes. Les aventures de l’ingénieux hidalgo don Quichotte de la Manche; traduction nouvelle par Louis Viardot, orné de 800 dessins de Tony Johannot et d’une carte géographique des voyages et aventures de don Quichotte. 2 vol. 30 fr. (Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha kalandjai; Louis Viardot új fordításában; Tony Johannot 800 rajzával és Don Quijote utazásainak és kalandjainak térképével.)

12. Chapsal. Modèles de litterature française, ou Choix de morceaux en prose et en vers tirés des meilleurs écrivains depuis le XVI siècle jusqu’ à nos jours etc. 2 vol. 6 fr. (Francia irodalmi minták, avagy Válogatott darabok a legjobb íróktól, prózában és versben, a XVI. századtól napjainkig stb.)²¹⁷

13. Chateaubriand. Les Etudes historiques. 1 v. 8 fr. (Történelmi tanulmányok.)²¹⁸

14. Gilbert. Oeuvres; nouvelle édition, avec une notice historique par Ch. Nodier. 1 v. avec portrait. 1 f. 75 c. (Gilbert Művei, új kiadás, Charles Nodier történelmi jegyzetével.)

Petőfi 1848 januárjában fordította le Hégésippe Moreau-nak azt a versét, melynek refrénje négy strófa végén emlegeti Gilbert tragikus sorsát: „Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede.” Petőfi jegyzetet is fűzött Egy emlék a kórházban című fordításához, érdemes idéznünk: „Hégésippe Moreau, Franciaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolc évi koplalásnak díja pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte-élt francia költő volt s szinte (= szintén – F. S.), mint ő, nyomorban és kórházban halt meg. – És ezek Franciaországban történtek, a nagy és fényes Franciaországban! …mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson és, ha lehet ily szomorú vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az ínségnek.”²¹⁹

Moreau életműve annyira kihullott az idő rostájából, hogy a „kis Larousse” egy 1972-es kiadásában már a nevét sem lelni meg. Petőfi forradalomtörténeti érdeklődésének vizsgálata során még találkozni fogunk Moreau verseivel, de már itt e könyvlista kapcsán is okunk lehet feltételezni, hogy épp e műve kelthette fel költőnk érdeklődését a korábbi, nyomorban elpusztult francia poéta, Gilbert iránt. Sőt, amint ezt látni fogjuk, egy még korábbi, szintén sorstársnak érzett költő iránt is.

Gilbert egykötetes, Petőfi által feljegyzett kiadásához nem férhetvén hozzá, az összes művek kétkötetes első kiadását olvashattam végig, mely a köztársaság X. évében jelent meg. Ebből megérthettem, miért kedvelte a XVIII. századdal szemben oly szigorú s konzervatív Nisard a már az ő korában is elhalványult gilbert-i életművet – azt szerette benne, hogy a fiatalon elhunyt költő hevesen gúnyolta a felvilágosodás filozófusait…²²⁰ Nem dolgunk itt elmerülni Gilbert biográfiájában, de ha igaz a kétkötetes könyv kiadói jegyzete, a vidékről érkező ifjú költő előbb D’Alembert-nál kilincselt támogatásért, s csak amikor a filozófusban csalódnia kellett, méghozzá joggal, akkor fordult a felvilágosítók ellen, elnyerve ezzel a párizsi érsek kifizetődő jóindulatát…²²¹ Ha Petőfi minderről tudomást szerezhetett, bizonyára csökkent az együttérzése Gilbert sorsa iránt.

15. Houssaye (Arsène). Les sentiers perdues, poésies. 1 v. 30 fr. 50 c. (Az elveszett ösvények, versek.)

Houssaye, eredetileg Arsène Housset (1815–1896) több irodalmi műfajt is művelt, írt regényt, színdarabot, verset és kritikát, de pályája inkább 1849 után bontakozott ki. A Petőfi említette verseskönyvet nem tudtam megszerezni.

16. Malfilatre. Oeuvres, avec une notice historique. 1 v. 6 fr. (Művei, történeti jegyzettel.)

Petőfi pontatlanul írta le Malfilâtre nevét, mert a második a-ra az accent circonflexnek nevezett ékezetet kell kitenni. Ha költőnk megszerezte Gilbert fentebb említett műveit, megtalálhatta bennük e két sort is, melyet nyersfordításban idézek:

Gilbert tévedett, mert a különben csakugyan gyakran nélkülöző Malfilâtre nem éhhalált halt, hanem egy baleset következtében vesztette életét, leesett a lóról. Petőfinek azonban ezt nem kellett tudnia, Gilbert verse nyomán az ő szemében Malfilâtre is bekerülhetett ama költők sorába, akiknek sorsa a nyomor. De ha Gilbert műveit nem tudta megszerezni, az általa lefordított Egy emlék a kórházban című Moreau-vers eredetije végén, lábjegyzetben olvashatta a szerző prózai jegyzetét is, amely egyebek közt e költői sort állította fel: „…nyilvánvaló, hogy Gilbert nem volt sem egy Chatterton, sem egy André Chénier, de még egy Malfilâtre sem; ám magányos haldoklásának nagyszerű ihletet köszönhetett, és búcsúja az élettől, amelyet mindenki fejből tud, egymagában elegendő ahhoz, hogy ma elfoglalja az őt megillető helyet az igazi poéták között…”²²²

Igen valószínű tehát, hogy a teljesen obskurus Malfilâtre alakjára így vagy úgy, Moreau révén figyelhetett fel Petőfi: azért érdeklődött művei iránt, mert a Malfilâtre-Gilbert-Moreau sor mintegy példázta számára a szabad és független költő törvényszerű sorsát – a mellőztetést, nélkülözést, korai halált.

17. Marmier. Poésies et Chants du Nord. 1 v. 3 f. 50 c. (Költemények és Észak énekei.)

Xavier Marmier (1809–1892) pályáját egy északi-tengeri tudományos expedíció tagjaként kezdte, majd az izlandi, dán, svéd, finn és norvég, egyszóval északi irodalom szakértője és fordítója lett. Írt verseket, regényeket, fordított Schillert és Goethét is. A földrajzi olvasmányok iránt már Aszódon érdeklődő Petőfit az „északi” témakör érdekelte, vagy pusztán egy ismeretlen francia költőre volt kíváncsi? E kérdés jelenlegi ismereteink szerint aligha válaszolható meg.

18. Miczkiewicz. Oeuvres complètes, trad. nouv. par le comte Ostrowski. 1 v. 3 f. 50 c. (Összes Művek, új fordítás Ostrowski gróftól.)²²³

19. Mirabeau. Mémoires. 8 v. 60 fr. (Emlékiratok.)

A nyolckötetes hatalmas munka 1834–35-ben, jelent meg. Teljes címe: Mémoires biographiques, littéraires et politiques de Mirabeau. A cikkek, beszédek, röpiratok, levelek mellett a forradalmár gróf 1789 előtti röpiratait is tartalmazta Petőfi Mirabeau-ról alkotott véleményére később térünk vissza.

20. Montaigne. Essais, édition de I.V. le Clerc; avec portrait. 5 vol. 25 fr. (Esszék, le Clerc-kiadás, portréval.)

21. Gibbon’s History of the decline and fall of the Roman empire, with notes by the Rev. Milman, complete in 8 vol. with maps and portraits. 40 fr. (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története, a Nagytiszteletű Milman jegyzeteivel, teljes kiadás 8 kötetben, térképekkel és portrékkal.)

Edward Gibbon nevezetes munkájának pontos címe: The History of the Decline and Fall of the Roman Empire. Az első kiadás 1776 és 1788 között jelent meg hat kötetben. A Nagytiszteletű Dean Milman által, jegyzetelt későbbi kiadáshoz nem jutottam hozzá. A szintén nyolckötetes, Guizot jegyzeteivel ellátott 1854-es kiadást lapozgattam.

22. Mackintosh’s History of the Revolution in 1688. 2 v. 10 fr. (Az 1688-as forradalom története.)

Sir James Mackintosh (1765–1832) skót filozófus, író és whig politikus neve ismerősen csenghet mindazoknak, akik egy kissé elmélyültek a francia forradalom történetében: ő volt ugyanis az a brit gondolkodó, aki Tom Paine Rights of Manje mellett a leghatásosabb választ írta Edmund Burke nevezetes forradalomellenes munkájára, a Reflections on the French Revolutionra (Vindiciae Gallicae, 1791.) Az 1688-as „dicsőséges” forradalom történetét halála után, 1832-ben jelentették meg.

23. Moore’s The History of Ireland. 2 v. 10 fr. (Írország története.)

Thomas Moore költészete iránt érdeklődött Petőfi, le is fordította Forget not the field (Ne feledd a tért) című versét 1848 januárjában. Tudnivaló, hogy e költeményt Arany és Vörösmarty is tolmácsolta magyarul.

24. Wordsworth’s poetical Works, with portrait. (W. költői munkái, portréval.)

Ez az egyetlen könyvészeti kijegyzés Petőfi listáján, amelyen nem szerepel közelebbi adat, még az árról sem. A nagy angol romantikus költő nevét egyébként más alkalommal sosem írta le Petőfi, s nincs jele annak sem, hogy tudott volna Wordsworth oly jelentős francia forradalomtörténeti kapcsolatairól.

25. Montémont. Lettres sur l’astronomie. Paris. 1838. 2 v. 10 fr. (Levelek az asztronómiáról.)

Albert Montémont (1788–1861), nem csillagász volt, hanem híres világjáró, számos külföldi utazásáról 1830 és 47 között vaskos munkákban számolt be. Itt sem tudhatjuk, hogy Petőfit a szerző, mint híres útleíró érdekelte, vagy azt hitte, komoly csillagásszal lesz dolga.

26. Alfred de Musset. Poésies complètes. 1 v. 3 fr. 50 c. (Összes versek.)

Nincs nyoma annak, hogy Petőfi végül is megismerkedett-e Musset költészetével vagy sem.

Egyébként a könyvjegyzéknek ezen a pontján írta le a költő újra Montesquieu nevét, de kihúzta. (Lásd még az alfejezet 7. tételét.)

27. Nodier. Souvenirs et portraits de la rev. fr. 1 v. 3 fr. 50 c. (Emlékek és portrék a francia forradalomról.)

Charles Nodier a maga korában (1780–1844) népszerű író, számos műfajban működött, szépíróként és amatőr történészként is. Csillaga később elhalványult, bár újabban fekete regényei és fantasztikus meséi jogcímén Nerval elődjének és a szürrealizmus előkészítőjének tartják. Amihez annyit érdemes megjegyezni, hogy a nagyhírű Lanson a múlt század végén, sőt e század első évtizedében is csak egy lábjegyzetre méltatta Nervalt nagy irodalomtörténeti szintézisében…

Nodier sokat foglalkozott a francia forradalom történetével is. Dernier banquet des girondins (A girondiak utolsó bankettja) című munkája (1833) jóval Lamartine nagy műve előtt rokonszenvet ébresztett a Gironde hívei iránt. A Petőfi listáján szereplő másik művének adatait a költő pontatlanul rövidítette le, az 1831-es kiadás ezt a címet viselte: Souvenirs, épisodes et portraits, pour servir à l’histoire de la Rèvolution et de l’empire. – Emlékek, epizódok és portrék, a forradalom és a császárság történetének szolgálatában.

A könyv első portréja Schneidernek, a forradalomhoz állt „kölni kapucinusnak” elzászi terrortevékenységét festi, s néhány vonással markáns képet ad Saint-Justről is, aki véget vetett a pap ultraforradalmi tobzódásának. A többi írás az ifjú Robespierre-t, a népi társaságok működését, a konvent szónokait ábrázolja, ez utóbbiak között különösen Vergniaud bölcselettel teli beszédeit méltatja. Már ebben a fejezetben is, de kivált a róla szóló külön portréban rajongással szól Nodier Robespierre-ről, főleg mint a Legfőbb Lény kultuszának atyjáról. A II. kötet a thermidori reakcióról, az emigránsokról, majd a konzulátus alatti börtönök viszonyairól ad képet, katonák portréit festi és a szabadkőművesek, valamint a karbonárik mozgalmát elemzi. Nodier maga is érezhette, hogy a Megvesztegethetetlen beszédeit corneille-i magaslatokba emelve „Robespierre apologistájának” fogják tartani (I. köt. 74. old.), ezért a könyv végén mentegetőzik hőse felnagyításának lehetséges vádja ellen és „megátkozza” a népi zsarnokságot. (II. köt. 330. old.)

Nodier könyve beilleszkedik a Robespierre-t feltámasztó művek sorozatába, s a történészek által ma is becsült forrásmunka.

28. Barrère. Mémoires. 4 v. 30 fr. (Emlékiratok.²²⁴)

Az ifjabb Carnot és David d’Angers által Brüsszelben és Lipcsében kiadott mű első két kötete 1842-ben, a harmadik 1843-ban, a negyedik 1844-ben jelent meg. Ez utóbbi kötet különleges érdekessége, hogy Barère Les hommes de mon temps címen valóságos dictionnaire biographique-ot írt kora embereiről.

„A nyaktiló Anakreonja”, ahogy már egy kortársa is nevezte Barère-t,²²⁵ sok ismerője szerint jó ember volt, un bon enfant, egyszersmind azonban nagy köpönyegforgató is, aki például a thermidori válság idején szinte óráról órára alakítgatta véleményét és állásfoglalását. Ha Engels még Carnot esetében is kétségbevonta, hogy „tisztességes fickó” lehet az, aki túlélte a legkülönbözőbb változásokat,²²⁶ Barère jellemében a morális szigor még több kivetnivalót találna. A Salut Public nagy Comité-jának e túl hajlékony tagját kellően ostorozta is az utókor, s ezt az ítéletet érdemben nem módosíthatták Barère emlékiratai sem, de tárgyilagos történész nem fogadhatja el azt a fölényes, „nagyúri” és forradalomellenes verdiktet sem, melyet Macaulay fényes stílusban, de dühödt elfogultsággal és „angol szemszögből” hirdetett meg.²²⁷ Aulard gyengének minősítette Barère-t,²²⁸ de hangsúlyozta, hogy nem volt gonosz ember, s újabban a történettudomány hajlamosabb arra, hogy ne pusztán a jellem gyengéi, hanem a tehetség, a szónoki és szervezői tevékenység értékei felől is mérlegelje a kiegyenlítői szerepre törekvő politikust. Bármint vélekedjünk is azonban Barère politikai pályájáról, a Mémoires-hoz hasonló nagy önértékelés a forradalom egyetlen más vezető alakjától sem maradt fenn. Ha Petőfi megszerezhette e művet, amely egyébként megvolt Eötvös könyvtárában is, a forradalmi epizódok, nagy jelenetek és halhatatlan mondások páratlan tárházát lelhette meg Barère emlékezéseiben.

29. Brissot. Mémoires sur ses contemporaines et la revolution fr. 4 v. 28 fr. (Emlékiratok kortársairól és a francia forradalomról.)

A girondiak avagy a brissotinek vezéralakjának műveit tartalmazó négy kötet 1830–32 között jelent meg. Csak részben tartalmazza Brissot emlékezéseit, beszédek, cikkek és levelek gyűjteményét is adja.

30. Buchez et Roux. Histoire parlementaire de la rev. fr. 40 v. 160 fr. (A francia forradalom parlamenti története.)

A francia forradalom történetírásának e máig leghatalmasabb vállalkozása 1834–38 között jelent meg, negyven kötetben. Újságírós gyorsasággal készült, de rendkívül gazdag dokumentációt kínál a forradalom embereiről, eseményeiről, az egymást követő nemzetgyűlések vitáiról, szónoklatairól, határozatairól. A kutatócsoportot irányító szerzőpáros főtagja, Philippe Buchez (1796–1865), a keresztény szocializmus egyik előfutára, Pierre Roux-val együtt a jakobinizmus eltökélt védelmezője. A nagy mű ihlető hatása lépten-nyomon érződik Cabet forradalomtörténetén. Ha máshonnan nem, az Histoire populaire olvasása közben Petőfi bő információt nyerhetett erről az óriási munkáról, amely egyébként szintén megvolt Eötvös könyvtárában: a forradalomtörténet iránt oly érdeklődő író az 1791-es parlamenti csatározásokat és a 92-es nevelési-oktatási vitákat különös figyelemmel olvasgatta ²²⁹

31. Carnot (le général), Mémoires, publiés par son fils. 1842. 2 vol. 15 fr. (Emlékiratai, közölve a fia által.)

Ez a memoárkötet sem emlékirat a szó megszokott értelmében, hanem különböző dokumentumok gyűjteménye. Az összeállító Hippolyte Carnot, a győzelem szervezőjének fia, aki később, a 48-as forradalomban miniszter is lett, adatokban gazdag jegyzetekkel látta el a könyvet (éppúgy, miként Barère fentebb említett művét is).

32. Armand Carrel. Histoire de la contre-revolution en Angleterre sous Charles II. et Jacques II. 1 vol. 7 fr. (Az angliai ellenforradalom története II. Károly és II. Jakab alatt.)

Carrel, aki Thiers és Mignet társaságában alapította meg a Le National című ellenzéki lapot, egy sajtópolémiát követő párbajban halt meg 1836-ban, 1848 előtt mártír hírnév övezte alakját. Petőfi az ő legfontosabb művének adatait írta ki.

33. Condorcet. Mémoires sur la rev. fr. 1824. 2 v. 12 fr. (Emlékiratok a francia forradalomról.)

A XVIII. századi francia filozófia utolsó klasszikusa, Voltaire életrajzírója, a forradalom nagy publicistája öngyilkossága révén már akkor legendás alakká lett, amikor fő művét, az Esquisse-t még nem is ismerték.²³⁰ Bár Petőfi, mint láttuk, Condorcet képét is kifüggesztette szobájában, nevét csak e könyvlistán írta le, s nincs nyoma annak, hogy a filozófus bármelyik művét olvasta volna.

34. Daru. Histoire de la République de Venise. 3^me edition. 8 v. 20 fr. (A velencei köztársaság története. Harmadik kiadás.)

A forradalom alatt kitűnt, s Napóleon idején fontos hadseregszervezői posztokat betöltő Pierre Daru gróf, aki az oroszországi hadjárat idején a grande armée ellátását is irányította, a Bourbonok visszatérése után visszahúzódott a történettudományba. A velencei respublika történetét feldolgozó művének Petőfi által kiválasztott harmadik kiadásához nem jutottam hozzá, de megnéztem az 1819-es első kiadást, mely hét kötetből állt. Az összesen 4660 oldalt kitévő könyv V. kötete tárgyalja Velence történetének a francia forradalom idejére eső szakaszát, A velenceiek magatartása a francia köztársasággal szemben címen, egészen a velencei köztársaság megszüntetéséig. Ezzel az ötödik kötettel a voltaképpeni történeti leírás be is fejeződik, mert a hatodik és hetedik kötet a bibliográfiai és dokumentációs függeléket tartalmazza.

35. Débats de la convention nationale, ou Analyse complète des séances de cette memorable assemblée etc. 1828. 5 v. 20 fr. (A nemzeti konvent vitái, avagy ezen emlékezetes gyűlés üléseinek teljes elemzése stb.)

Láttuk, hogy Petőfi megszerezte az alkotmányozó nemzetgyűlés legszebb beszédeit közreadó Leber-féle gyűjteményt, érthetően áhítozott a számára még érdekesebbnek ígérkező konventviták szövegeire. Nincs azonban jele annak, hogy a kötetet megszerezte, sajnos nekem sem volt alkalmam elolvasni e munkát.

36. Desmoulins (Camille). Mémoires, contenant le Vieux Cordelier, lés (helyesen: les. F S.) causes secrètes du 9 thermid. etc. 1 vol. 6 fr. (Emlékiratok, melyek tartalmazzák a Vieux Cordelier-t és thermidor 9-e titkos okait stb.)

Petőfi igencsak összevonta a könyv címét, azaz címeit, mert a kötet több, egymástól némileg független önálló részből áll. Ez a munka is abba a sorozatba tartozik, amely a múlt század húszas éveiben „A francia forradalomra vonatkozó emlékiratok gyűjteménye” címen jelent meg. E mű szerzőiként, Desmoulins, Vilate és Méda neve szerepel a belső címlapon. Desmoulins-től nem emlékiratokat ad az 1825-ben napvilágot látott kötet, hanem (majdnem) teljes egészében közli Desmoulins lapjának, a Vieux Cordelier-nek szövegét. Az egész újság lángoló érvelés a sajtószabadság – Petőfinek is oly fontos – eszméje mellett, s kísérlet e szabadság tettleges érvényesítésére, „A vélemények szabadsága vagy halál!” jelszavának jegyében. Mint ismeretes, Desmoulins valóban életével fizetett kísérletéért. A restauráció idején megjelent gyűjtemény el is siratja a szabadság e mártírját, de azért a szerkesztők nem merik közreadni Desmoulins minden szövegét – maguk vallják be, hogy kihagyták a vallásellenes fejtegetéseket.²³¹

A könyv másik része Vilate-nak, a Forradalmi Törvényszék volt esküdtjének emlékezéseit tartalmazza. Az idevágó s a költő által túl összevont cím teljes szövege magyarul: A II. év thermidor 9-ről 10-re virradó napjának titkos okai. A harmadik rész C. A. Méda csendőr addig kiadatlan Précis historique-ját közli thermidor 9-e estéjének eseményeiről. Mint ismeretes, Méda vezette a különítményt, mely behatolt a Városházának ama termébe, ahol Robespierre-ék oly tehetetlen tanácskozással vesztegették drága idejüket.

37. Desmoulins (Cam.) Correspondance inédite. 1836. 1 v. 7 fr. (Kiadatlan levelezés.)

A kötetben olvashatók Desmoulins utolsó, a börtönből írt levelei, amelyek – a forradalmárok iránt nagy lelkesedést nem mutató Lanson szavával is – „egyedülállóak” a francia irodalomban, híven fejezik ki egy halálraítélt utolsó napjainak rettenetes drámáját, a szorongásokat és őrült reményeket, a lét reményvesztett lázadását a közelítő Semmi ellenében.²³²

38. Lelevel. Histoire de Pologne. 1844. 2 v. 20 fr. (Lengyelország története.)

39. Mieroslavski. Histoire de la Revolution de Pologne. 3 v. 15 fr. (A lengyelországi forradalom története.)

Joachim Lelewel és Ludwik Mieroslawski nevét valószínűleg a francia kiadás is pontatlanul jelölhette. Mint tudnivaló, Lelewel vezéralakja volt az 1830–31-es lengyel felkelés kormányának, s száműzetése idején Marxékkal is kapcsolatban állt. Mieroslawski is részt vett az 1830-as forradalomban, majd 48-ban a poznani felkelők parancsnoka volt. A két politikus-történész művei fontos forrásmunkák a lengyel forradalmi mozgalmak kutatásához.

40. Robespierre. Les Mémoires. 1830. 2 v. 12 fr. (Az emlékiratok.)

Robespierre nem hagyott maga után emlékiratokat, ideje sem lett volna e műfaj gyakorlására. A teljes egészében apokrif memoárt két újságíró gyártotta.²³³ E tény régóta ismeretes a forradalom historiográfiájában, ennek ellenére, mivel 1944-ben egy jószándékú, bár csonkított kiadás révén nyelvünkön is megjelent,²³⁴ időnként neves magyar írók és akadémikusok még ma is eredetinek vélik e munkát. Petőfi nem tudhatta, hogy hamisítvánnyal van dolga. Maga a mű egyébként a Megvesztegethetetlent rágalmazó munkák áradata után, apokrif létére is, hozzájárult Robespierre egyfajta rehabilitálásához, sőt kultuszának helyreállításához.

41. M^me Roland. Mémoires. 1835. 2 v. 12 fr.

Roland-né asszony írt emlékiratokat, s rövid fogsága alatt sok biográfiai vonatkozású egyéb szöveget is készített. Ezek első kiadása azonban nem megbízható. A terror után kéziratait egy hű barát közölte Appel à l’impartiale postérité (Fellebbezés a pártatlan utókorhoz) címmel, 1795-ben. Kihagyta azonban azokat a dokumentumokat és vallomásokat, amelyek Mme Roland és Buzot girondi képviselő szerelméről árulkodtak volna, valamint a túl merész jeleneteket, illetve célzásokat a még élő kortársakra, s korrigálta a stílust is, gyakran ügyetlenül. A későbbi kiadások, Mémoires de Madame Roland címen ezt a közlést vették alapul, s így a Petőfi által kiszemelt 1835-ös két kötet sem tekinthető megbízhatónak. 1864 után, amikor is előkerültek az eredeti kéziratok, kezdődött el a teljes szövegek kiadása, mely Claude Perroud kritikai kiadásában csúcsosodott ki.²³⁵

Petőfire a csonkított szöveg is mély hatást gyakorolhatott – ha sikerült megszereznie, mint ahogy Chateaubriand-t és Goethét, Stendhalt, Michelet-t és Lamartine-t is meghatotta „a Gironde lelkének” tragédiája.

Összegezzük tehát e könyvlistát, amely eddig pusztán nevek és címek leltára volt. A jegyzékben 41 tétel szerepel (ha Barbier három kötetét külön számítjuk, 43 címmel van dolgunk). Ezek közül kettő szöveggyűjtemény – Chapsal francia antológiája és a konvent vitáinak forrásanyaga –, a többi szerzői mű. Vagyis 39 filozófus, történész, szépíró, illetve politikai szereplő műve iránt érdeklődött a költő. A jegyzék 41 tétele összesen 140 kötetet fog össze. Petőfi könyveinek foglalási jegyzékein, illetve könyvtárának maradványai között a fentiek közül egyetlen mű sem szerepel, de ebből nem következik, hogy egyet sem szerzett meg közülük, mert elveszett könyvei között akadhattak kötetek a listán feltüntetettek közül is.

Hatvany Lajos egy helyütt Petőfi „ízlésbeli eltévelyedései” közé sorolja azt, hogy a költő „Eugène Sue-t Dickensszel egy lélegzetben emlegeti olyan időben, amikor Kemény Zsigmond Balzac hatása alatt készült az írói pályára s amikor az Eugénie Grandet, Jakab István fordításában már két éve forgott a magyar könyvpiacon”,²³⁶ Eltekintve most attól, hogy Sue-t és Dickenst nem Petőfi emlegeti együtt, hanem Vachott Sándorné állítja ezt emlékirataiban, melyek fölöttébb kérdéses vallomásokat is tartalmaznak, Hatvanynak kár volt Petőfit ízlésbeli eltévelyedéséért megszólnia. Goethéről más is vélekedett szigorúan vagy igazságtalanul, például Börne is, ez nem ízlésbeli, hanem világnézeti állásfoglalást jelzett mindkettőjük részéről. Balzacot pedig nem kellett Petőfinek Jakab István fordításából megismernie, hiszen lefoglalt könyveinek jegyzékében egy Balzac-mű második kötete is szerepel, francia eredetiben…²³⁷ Ugyanezen a listán Byron több kiadása, Shakespeare, Montesquieu, Voltaire, Michelet munkái, s a latin klasszikusok tanúsítják a költő nemes ízlését, ezen kívül Jókaitól is tudjuk, hogy Petőfi nemcsak Béranger-t szerette, hanem Heinét és Shelleyt is, a múlt század első felének két költő óriását.

Művelődésének irányairól imponáló adalékokkal szolgál a fentebb bemutatott 43 könyvcím is. A filozófusok sorában Erasmus, Montaigne, Descartes, Spinoza, Herder, Montesquieu, a szépírók közt Cervantes, Chateaubriand, Alfieri, Mickiewicz, Musset, Wordsworth, a történészek közt Gibbon, Lelewel éppenséggel nem olyan életműveket képviselnek, amelyek iránt érdeklődni a múlt század első felében vagy akár napjainkban ízlésbeli, színvonalbeli tévelygésnek számíthatna. Ellenkezőleg.

A lista legérdekesebb vonása természetesen a történelmi, s ezen belül a témánkhoz kapcsolódó forradalomtörténeti művek magas aránya. A 140 kötetből legalább 107 tartozik közvetlenül a történeti és történelembölcseleti szakmunkák, illetve históriai értékű memoárok közé. Mivel egyéb forrásaink is ugyanazt erősítik, mint amit ez a lista mintegy matematikailag jelez, minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Petőfi olvasási orientációjában a költészet mellett épp a történeti könyvek foglalták el a fő helyet. Ez az érdeklődés – bőven idézhetnénk a költő idevágó utalásait – nem pusztán a „romantikát” kínáló múlt iránti kíváncsiságból fakad, hanem abból a meggyőződésből, hogy épp a múlt megismerése segíthet eligazodni a jelenben és a várható jövőben. Mickiewicz a könyvjegyzékben szintén szereplő Lelewelről így írt (nyers fordításban idézem): „Te ragyogóan betöltöd a történész szent hivatását: megmutatod, mi volt, mi van s azt is, ami lesz.”²³⁸ Petőfi ugyanily célból akarta megismerni a tegnapot – abból remélte megtudni, mi várható a holnaptól.

Mi volt előbb: a tyúk-e vagy a tojás? Nagyjából erre az ősrégi dilemmára emlékeztet minden olyan vizsgálat, mely arra a problémára keres választ, hogy Petőfi forradalmi olvasmányai hatása alatt lett-e forradalmár, vagy pedig azért kereste az ilyen olvasnivalókat, mert forradalmi meggyőződését ezekkel is erősíteni szerette volna. A valószínű ugyanis – előlegezzük e feltevést egy későbbi összefoglalás előtt – épp az, hogy itt egy kettős folyamatról van szó, melyben a két tényező elválaszthatatlan egymástól. Ami viszont biztos: a francia forradalomtörténeti művek önmagukban is feltűnően nagy százalékot foglalnak el itt tárgyalt könyvlistánkon: a 43 címből 14 közvetlenül a Révolution embereivel és eseményeivel foglalkozik, de Alfieri, valamint Barthélemy és Méry művei is érintik e tárgyat. Még erőteljesebb az arány, ha a kötetek számát nézzük: a 140 kötetből 84 nyújt forradalomtörténeti ismereteket – jóval több, mint a fele.

De van-e jogunk arra, hogy Petőfi olvasási érdeklődésének hajlamát, tendenciáit olvassuk ki e jegyzékből? Egzakt módon bizonyítható adatunk nincs erre. De más magyarázatunk sincs arra, hogy mit jelenthet ez a lista… Némi kételyt legfeljebb az a Havas Adolf, sőt már Baróti Lajos óta, vagyis egy évszázada ismételgetett feltevés ébreszthet, mely szerint Petőfi e könyveket meg akarta rendelni, vagyis vásárlás céljából írta össze magának e könyvcímeket és árakat. Ha ugyanis e hipotézis hívei összeadták volna a költő által kijegyzett árakat, azt láthatták volna, hogy a 42 könyv 139 kötetéért Petőfinek 690 frank 50 centime-ot kellett volna fizetnie. (A 43. könyv Wordsworth Poetical Works című műve – itt az árat nem tüntette fel a költő.)

Kevés-e ez a 690 frank vagy sok? Dobsa Lajosnak, mint láttuk, Petőfi könyvtárában is őrzött beszámolója a februári párizsi forradalomról egy helyütt megállapítja, milyen nehéz a francia fővárosból hazatérnie a kivándorlott magyar munkásnak: „Franciaországban úr, Magyarországba ha jön szolga.”²³⁹ Párizsban ugyanis a jó magyar munkás (ez Dobsa szava) odakint hetente átlagosan 25–30 „franck”-ot keresett 1848 elején, idehaza naponta 8 váltó garas egy krajcár. Petőfi 690 frankja eszerint Párizsban egy jó munkás 17–27 heti, mondjuk átlagosan mintegy félesztendei bérének felelt volna meg. Egy másik adat az összehasonlításhoz: a februári forradalom előtti választói törvény szerint az tartozott a jogi nemzethez, az lehetett választó, aki évente legalább 200 frank közvetlen adót fizetett. A 200 frankos adókvóta már jelentős vagyonnak felelt meg.²⁴⁰ Eszerint a Petőfi listáján szereplő könyvek ára csaknem három és fél esztendei közvetlen adóját tette volna ki egy jómódú francia választópolgárnak.

Lehetett-e ennyi frankja, illetve ennyi franknak megfelelő hazai pénze Petőfinek – könyvekre? Nem látszik valószínűnek. Ebből az is következik, hogy nem magától értetődő a kiadások jegyzetapparátusában ismétlődő megállapítás, mely szerint „a költő ezeket a műveket meg akarta vásárolni”. Mivel azonban tudjuk, hogy könyvtárában voltak párizsi kiadású könyvek, sőt Jókai vallomása szerint drága díszkiadások is, s hatósági adatok igazolják a – megint csak Jókai szavával szólva – fényűzésnek számító metszetek birtoklását, továbbra is lehetséges hipotézisnek kell tartanunk a vásárlási célt, mint a jegyzék készítésének indokát: akár a pesti könyvkereskedők, akár közvetítők – például utazó barátok – révén Petőfi a könyvlistán szereplő műveket is szerette volna megvásárolni, illetve megszerezni.

Vagy megszereztetni. Bármilyen büszke volt is a költő, gyakran kért kölcsön barátaitól, ő, a „mágnásfaló”, fogadott el szívességet az arisztokrata Teleki Sándortól is. Nem zárható ki az az eshetőség sem, hogy épp valamelyik jobbmódú barátja vagy pártfogója segítségére is számított a megcélzott könyvek adatainak kijegyzetelésekor. Az is lehet, hogy a listát válogatási alapnak szánta, akár saját vásárlásra gondolt, akár baráti segítséggel lebonyolítandó szerzési akcióra.

Ebben az összefüggésben két okból is érdemes utalnunk 1847-es nyugati utazási tervére. Az Úti levelek VI. darabjában nyilvánosan is bejelentette, hogy nőtlensége „utósó hónapjait utazással” fogja tölteni – a „sötét” Angliába és a „fényes” Franciaországba készült. A május végi levéltől a szeptemberi esküvőig jó három hónap telt el, ily hosszú külföldi utazásra Petőfi saját erőből – vagyoni viszonyainak (jelenlegi) ismeretében mondom ezt – nem vállalkozhatott. Ez az utazási terv is okot ad tehát annak feltételezésére, hogy a költő számíthatott baráti támogatásra. Másfelől ez a tervezett nyugati út esetleg a könyvlista szerkesztését is magyarázhatja: Petőfi egy Magyarországon fellelhető vagy ide vetődött katalógus vagy más könyvkereskedői jegyzék alapján arról is álmodozhatott, hogy 1847-es nyári utazása alkalmából e könyveket fogja megszerezni Párizsban és Londonban.

De milyen jegyzékről lehet szó? Nem feltétlenül külön könyvkereskedői katalógusra kell gondolnunk. Petőfi hozzájuthatott olyan francia könyvekhez, amelyek a borítón vagy függelékként más művek hirdetését tartalmazták, azokról is ki lehetett írni a szükséges adatokat. Így például épp a listán szereplő Nodier-könyv II. kötetének végén a Levasseur-kiadó csaknem 200 művet hirdet, s mindegyik címnél meglelhetünk minden olyan adatot, az árral együtt, amelyet Petőfi jegyzékében is. Az első csoportban ABC-rend szerint a sajtó alatt lévő munkák szerepelnek, a 2. csoport a friss megjelenéseket hirdeti, a 3. az útleírásokat külön, a 4. pedig új és bizományba átvett régi könyveket reklámoz. Az ABC-rend minden csoportnál újra kezdődik, noha nem a szerzők szerint, mint Petőfinél, hanem a címek alapján.

Mint könnyen észrevehető ugyanis – ha az alfabetikus rendre figyelünk –, Petőfi jegyzékében a 43 cím érzékelhetően oszlik szét négy csoportra: a filozófiai munkák az 1. és 7. cím között, Montesquieu műve kivételével, az ABC-t követik, a második a szépírói és történeti-filozófiai művek csoportja (8–20), a harmadik tömbön belül (21–27) észlelhető az ábécé követése, de meg-megbomlik, a negyedik, a nagyrészt forradalomtörténeti sorozat (28–41) szorosan követi a szerzők, illetve cím szerinti ABC alfabetikus rendjét. Épp ezt a szerkezetet alkalmazza egy kortársi francia könyvészeti lap, a Feuilleton du Journal de la librairie is, amely folyamatosan tájékoztatott a francia – és részben az angol! – könyvújdonságokról is. E lap előre közölte a várható kiadásokat és beszámolt a friss megjelenésekről is, s a régi könyvek készleteiből is kínált választékot. Már említett egyetlen párizsi tanulmányutam alkalmából csak az 1847-es évfolyamot tudtam átnézni, abban azonban a szóban forgó művek többségét nem találtam meg. Ha a Feuilleton volt a forrás, akkor a 45–46-os, illetve 48-as évfolyam rejtheti az adatokat, hiszen a 43 könyvcím legkésőbbi dátuma 1845, vagyis korábbról nem, 1849-ből pedig aligha származhatott az a lista, katalógus, jegyzék vagy hirdetés, amelyet Petőfi használhatott.²⁴¹

Ha a forrás további vizsgálata még kínálhat is meglepetéseket, annyi a fentiek alapján is megállapítható, hogy a francia–angol könyvek jegyzéke egyik fontos dokumentuma annak a megkülönböztetett érdeklődésnek, amelyet költőnk a történelem és kiváltképpen a forradalmak, ezen belül a francia revolúciók históriája iránt táplált.

Mivel az 1845-ös alsó időhatáron túl e jegyzék – számomra s egyelőre – nem kínál időrendi fogódzót, miként a kronológiai és személyi jegyzetek, valamint a forradalmárportrék sem, most keríthetjük sorra az életmű vizsgálatát: a költői és prózai művek általában ismert keletkezési dátuma alapján a költő forradalomtörténeti érdeklődésére valló mozzanatokat időrendbe tudjuk szedni, s Petőfi eszmei fejlődéséhez így remélhetünk az eddigieknél egzaktabb támpontokat.

VIII. Forradalomtörténeti utalások – időrendben

IX. Petőfi forradalomtörténeti érdeklődése egy személyi statisztika tükrében

A thermidorig terjedő időszakból négy katona neve szerepel táblázatunkban – nagyon kevés. Ezek közül az egyértelmű rokonszenvvel versbe emelt Beaurepaire nem hadvezér, csupán egyetlen vár védelmezője. Carnot – óriási katonai érdemei ellenére – voltaképpen nem hivatásos hadvezér, mérnökkari tisztből lett tizennégy forradalmi hadsereg fő szervezője és diadalmas hadjáratok terveinek kidolgozója. Lafayette szerepe ekkoriban elsősorban politikai, Dumouriez, a hivatásos vezér kapcsán viszont Petőfi csak a hivatalba lépést és a dezertálást rögzíti kronológiájában, de a jemappes-i diadalnál nem szól a győztes tábornokról.

Általában: e csatán kívül a kronológia nem is utal több ütközetre, még a fordulatot hozó valmyi győzelemre vagy a thermidorhoz vezető fleurus-i diadalra sem. Pedig ez utóbbi esemény nyilván fontosabb volt annál, hogy letérdelt-e Bailly a király előtt vagy sem. Ennek megfelelően hiányzik a táblázatból a valmyi győző, Kellermann neve, miként nem szerepel Fleurus hőse, Jourdan, s a nagyszerű katona, Hoche sem. A thermidor utáni időszakból Napóleon neve viszonylag gyakran fordul elő táblázatunkban, de egy kivételével fenntartásokat-ellenszenvet hordozó összefüggésben.

Még egy francia tábornok szerepel Petőfi életművében név nélkül, akire a képviselőházhoz intézett levelében hivatkozott költőnk.

Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy Petőfiben bizonyos ellenszenv élt a forradalom legtöbb hadvezérével szemben. E tekintetben (is) hasonlíthatott felfogása a vezető jakobinus politikusokéhoz.

Robespierre, Saint-Just és a többiek ellenszenvének, a tábornokokkal szembeni bizalmatlanságának – a ki nem kapcsolható féltékenység, rivalizálás mellett – elsősorban elvi oka volt. Mint Billaud-Varenne megfogalmazta, a legkövetkezetesebb forradalmárok attól féltek, hogy a katonai győzelmek kedvet és alkalmat adnak egy becsvágyó tábornoknak a diktatúrára.³²⁸ Saint-Just megrótta Barère-t, amiért az a konventben „agyba-főbe dicsérte” a diadalmas tábornokokat, Barère ezt többször is felemlegeti emlékiratában, de ő maga is elismeri, hogy a katonai diktatúrától való félelem nem volt alaptalan.³²⁹

Petőfi ismerhette ezeket a nézeteket, de mindenképpen érzékelnie kellett azt, hogy a katonák egy része nem tudott lépést tartani a forradalommal (Lafayette és mások), némelyek nyílt árulók lettek (Dumouriez, Moreau, Pichegru stb.), míg Bonaparte megteremtette azt, amitől Saint-Justék féltek: a katonai diktatúrát, s a forradalom hű tábornokai bonapartistákká váltak (Kellermann, Jourdan stb.). Összetűzései 48-ban a magyar tábornokokkal jelzik, hogy Petőfiben is ott munkált a katonákkal szembeni ellenszenv.³³⁰

Carnot volt az egyetlen a forradalomhoz hű vezérek közül, aki szembefordult Napóleonnal (még ha a 100 nap alatt ismét mellé állt is). Ezért aligha véletlen, hogy a forradalom hadvezérei közül Carnot az egyetlen, akinek képe ott függött Petőfi forradalmi panteonjában.

A forradalom nevesebb szereplői közül hiányzik táblázatunkról Barnave, Égalité Fülöp, továbbá Sièyes, Fouché és Talleyrand. Ez feltűnő hiány, mert minden forradalomtörténet érdemben foglalkozik tetteikkel, így nem lehet szó arról, hogy Petőfi nem figyelhetett fel rájuk. Mégsem említi őket a kiemelt életrajzi adatokban, sem könyvlistáján (Sieyèst, Fouchét és Talleyrand-t), sem kronológiájában vagy egyebütt. (Mint ahogy nem szerepel táblázatunkban a Mocsár egyetlen képviselőjének neve sem!)

Anélkül, hogy a jellemben, tehetségben és cselekedeteik fontosságában meglehetősen különböző embereket erőszakoltan egy táborba akarnánk sorolni a forradalmi bíróságok hírhedt amalgame-jainak mintájára, annyi megállapítható, hogy következetes forradalmárnak egyikük sem tekinthető. Barnave-ot a királynő térítette le a forradalom útjáról, Égalité Fülöp túl sok intrikába bonyolódott, Sieyès fő elve a túlélés volt, Fouché és Talleyrand pedig a köpönyegforgatás klasszikus mestere lett. Vagyis: egyikük sem felelt meg a „Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited” petőfis moráljának.

A táblázatban – ismételjük – 53 név szerepel, több mint 100 összefüggésben. Joggal lehet feltűnőnek tekinteni, hogy ennyi szereplő között nem találjuk Babeuföt, sem összeesküvésének más elítélt tagjait. Igaz, a kronológia nem megy el Babeufék perének időpontjáig. De ha ezt Petőfi olyan jelentős eseménynek érezte volna, mint a költő állítólagos buonarrotizmusának alapján vélnünk kellene, akkor felvehette volna e dátumot is – van olyan fontos, mint a konvent utolsó ülésének időpontja vagy a jakobinusok termének becsukatása, amelynek feltüntetésével pedig szintén túllépte a költő a határnak tekinthető thermidori fordulatot.

Függetlenül a kronológiától, amelyen lehet vitatkozni, különös, hogy a kiemelt forradalmi szereplők életrajzi adatai között sem találjuk Babeuf és Buonarroti nacionáléját, mint ahogy nem szerepelnek Petőfi hőseinek „képcsarnokában” sem.) Egyáltalán: emlékeztessünk újólag is arra, hogy a költő lakását díszítő portrék között egy olyan sincs, amely szocialisztikus vagy kommunisztikus írót, politikust, ideológust ábrázolna. Pedig itt már nem lehet arról szó, hogy Petőfit kronológiai határok késztették volna egyik vagy másik eszményképének mellőzésére, hiszen ebben a képcsarnokban helyet kapott Béranger, Moore, Andersen – sőt még Garay János is.

Táblázatunkból kiderül az is, hogy nem csupán Babeufék (és követőik) neve hiányzik a különböző listákról, hanem a Robespierre-éktől balra álló „veszettek” is alárendelt szerepet játszanak: Hébert, Vincent, Ronsin és Clootz neve csak egyszer fordul elő, a kronológiában, a többi listán egyáltalán nem. Pedig Hébert – legalábbis a kiemelt szereplők közül – fontosabb kellene hogy legyen egy olyan forradalmár számára, akit állítólag buonarrotiánus világnézet vezérelt. Roux és Chaumette neve elő sem fordul.

Táblázatunkban a Gironde szinte minden számottevő alakja szerepel. Méghozzá nem pusztán formális említés, futó utalás vagy csupán tényszerű rögzítés alanyaként, hanem megkülönböztetett érdeklődést tükröző módon.

A kronológia rögzíti a Gironde elleni harc főbb állomásait (míg például az hébertisták esetében csak az utolsót – a kivégzést említi), a kiemelt szereplők és a forradalmi könyvek listája még hangsúlyozottabban mutatja a Gironde iránti érdeklődést. A 28 – életrajzi adataival feltüntetett – forradalmi szereplő közül 8 tartozott a Girondehoz: Barbaroux, Brissot, a vezér, Buzot, Guadet, Gensonné, Roland és Vergniaud, hozzájuk húzott Dumouriez is. Nyolc forradalmi hős memoárjai szerepelnek a könyvlistán – ezek közül kettő gironde-i szerző: Brissot és Madame Roland, e párttal szavaz Condorcet.

A forradalmi képcsarnok 19 „hatóságilag” azonosítható portréjának modelljei közül a Gironde-hoz vagy vonzáskörébe sorolható Pétion, Condorcet, Corday, Mme Roland, Roland, Méricourt, Vergniaud.

Összesen tehát 13 gironde-it találunk azok között, akik iránt Petőfi hangsúlyozott érdeklődést mutatott.

Ezt a feltűnő figyelmet aligha választhatjuk el Lamartine egész Európára ható művének, A girondiak történetének feltételezhető befolyásától. Ha ma bárki is – bármilyen pártálláspontról – kiemeli a forradalom 30 vagy 40 főszereplőjét, Barbaroux, Gensonné, Guadet vagy Buzot aligha kerül közéjük. Lamartine könyve nyomán azonban a múlt század közepén rendkívüli figyelem övezte még a kevésbé jelentékeny girondiakat is.

Mivel Lamartine könyve csak 1847-ben jelent meg, ez az összefüggés ellene szól annak, hogy Petőfi forradalomtörténeti jegyzeteit 1846-ra datáljuk, s a kritikai kiadás szerkesztőit erősíti, akik a kézírás jellege alapján az 1847-es dátumot tartották valószínűnek. Bárhogy legyen is, a költő forradalmi „képcsarnokának” hiteles adatai Petőfi 1848–49-es lakásaira vonatkoznak, az tehát semmiképpen sem állítható komolyan, hogy csak eleinte érdeklődött a Gironde iránt, később már nem törődött velük.

Már a kortársak közül sokan úgy ítéltek, mint Étienne Dumont, aki szerint „a tehetségeket, az ismereteket, az ékesszólást” a Gironde vonultatta fel a forradalomban.³³¹ A történetírók közt Lamartine adott legtöbb nyomatékot ennek a kortársi ítéletnek, nem annyira érveivel, bizonyítékaival, mint magával ragadó érzelmi szuggesztivitásával. Feltételezhetjük, hogy az a szellemi erő, amely Brissot, Vergniaud, Roland-né és persze elsősorban Condorcet írásaiból áradt, elismerésre késztette Petőfit. Mint ahogy különbséget kellett tennie mondjuk Robespierre száraz, dogmatikus stílusa és Roland-né írói tehetségre valló fogalmazási modora között.

A legvalószínűbb mégis az, hogy a girondiak tragikus sorsa izgatta a költőt. Úgy is mint forradalmárt, aki annyiszor idézte fel magának a vérpados halál látomását, de úgy is mint szépírót, színpadi költőt, aki nem egyszerűen a cselekvés tankönyvének tekinthette a forradalmat, hanem az addigi történelem leghatalmasabb színjátékának.

Márpedig e színjáték hősei közt a Gironde vezetői emberi erényeikkel kétségtelenül kitűnnek. Hibáik a szó klasszikus értelmében tragikus vétségek, sorsuk a nagy felívelésektől a fájdalmas bukásokig zuhan, s nem csupán megindítóan izgalmas, hanem súlyos tanulságokkal is terhes.

A Mocsár többsége a terror idején engedelmesen követte a Hegypártot, amellyel költőnk – tudjuk és mindjárt számokban is igazolva láthatjuk – rokonszenvezett. A Gironde lázadt fel a Montagne ellen. S Petőfi forradalmári és költői érdeklődése mégis inkább a Gironde felé fordult, mint a Mocsár felé: harcos volt, aki a küzdő emberrel rokonszenvezett, azzal, akinek „elve, hite” van, aki kedvéért inkább feláldozza magát, semmint megtagadja azokat. A Ha férfi vagy költője ezért nem nézhette közömbösen a Gironde hőseit.

Táblázatunk központi szereplői kétségtelenül a Hegypárt vezető alakjai.

Mint ismeretes, a francia forradalom pártjainak meghatározására nincs egyetlen, általánosan elfogadott fogalmi rendszerünk. Az egyik megjelölési szisztéma a nemzetgyűléseken kívüli clubokat veszi alapul, s ilyen alapon beszélünk jakobinusokról, feuillantistákról és így tovább. Ennek az osztályozásnak az a nehézsége, hogy a jakobinizmus végeredményben igen széles eszmei és szervezeti kereteket testesített meg, s a forradalom fordulatainak megfelelően változott. 1791 őszén a jakobinus klubban egyaránt találhatunk girondiakat és későbbi hegypártiakat, akik ekkor még vérre menő ellentétek nélkül működnek együtt.

Felosztjuk a forradalom szereplőit az egymás után következő nemzetgyűlésekben tanúsított pártállásfoglalásuk szerint is. Ha itt most ezt a felosztást vesszük alapul, akkor ennek az az oka, hogy Petőfi érdeklődése nagymértékben és bizonyíthatóan a konvent időszakára összpontosult.

Ebben a periódusban a konventen belül három fő irányzatot különböztetünk meg, és sokban önálló politikai erőnek kell tekintenünk a községtanács körüli mozgalmat. Ha így nézzük, megállapíthatjuk, hogy táblázatunkban

1. a községtanács által képviselt népi irányzat emberei alig vagy egyáltalán nem szerepelnek;

2. a Mocsár egyetlen képviselőjét sem találhatjuk a táblázatban felsorolt 53 személy között;

3. a Gironde iránt viszont, mint fentebb láttuk, a költő feltűnő érdeklődést tanúsított;

4. még hangsúlyozottabb figyelemmel fordult a Hegypárt felé.

Egy korabeli metszet a Montagne 21 fő képviselőjét szedi csokorba – 14-nek a neve a mi táblázatunkban is szerepel, a hét hiányzó nem is tartozik az igazán jelentősek közé.

Mivel a konventben a Gironde bukásától thermidorig a Hegypárt kezében volt a hatalom, vagyis a jakobinus diktatúrának nevezett forradalmi terrorisztikus kormány, kimondhatjuk, hogy Petőfi forradalomtörténeti érdeklődése a személyek tekintetében elsősorban a forradalmi terror képviselőire irányult.

Ha ugyanis táblázatunk VII. rubrikájának adatait külön-külön megnézzük, az 1789–1794 közti, szűkebben vett forradalomtörténet szereplőinek összegezett előfordulási száma alapján a következő vezető csoportot emelhetjük ki:

Az első 11 közül tehát az első három a Hegypárt híres alakja, s a 11 közül csak három tartozik más párthoz: Mirabeau és Lafayette, az alkotmányos monarchia emberei, és Roland-né asszony, „a Gironde lelke”.

Ez a külön összegezés azonban bizonyos fokig még mechanikus, hiszen csak az előfordulási számokon alapul. Ha azonban azt is megnézzük, hogy egy-egy név előfordulása milyen érzelmi-eszmei tartalommal párosul, akkor még egyértelműbb képet kapunk:

Robespierre, Marat, Saint-Just és Desmoulins táblázatunk legtöbb rovatában szerepel; ők négyen azok, akik a kronológiában is kiemelkednek, de az életrajzi adatokat soroló listán is megtalálhatók, a költő lakását díszítő képek között az ő portréik is fellelhetők; Saint-Just könyvét a költő kincsének tartotta, Desmoulins és Robespierre művei iránt érdeklődött, Marat írásait olvashatta a forradalomtörténetekben, s ami még fontosabb – Petőfi életművében minden magasfokú rokonszenvet, azonosulást kifejező forradalomtörténeti utalás e négy hegypártihoz kapcsolódik!

Robespierre logikájával érvel 1848 augusztusában a belső ellenség ellen (A nemzethez című versében), a „megvesztegethetetlen” erkölcsiség példájával az Incorruptible-re utal tavasszal, nyáron pedig magával a forradalommal azonosítja Robespierre-t, akinek a státusról vallott felfogásával viszont a saját véleményét azonosítja;

Marat és Saint-Just érveivel izgat a forradalmi erőszak mellett, valahányszor a forradalom fordulóponthoz ér;

Desmoulins-ben pedig a modern kor ama hősére mutat rá, akivel a szó szoros értelmében egynek érzi magát.

A Hegypárttal való azonosulás nem jelentette a hegypárti politikai gyakorlat feltétlen elfogadását. Petőfi úgy igenelte Robespierre-ék forradalmi igazát, hogy korlátoltságaikat és a harcban alkalmazott otromba módszereiket feltehetően elvetette. Ezt sugallja a lakásán berendezett forradalmi „arcképcsarnok” is. Ha Petőfi elhiszi Robespierre-nek, hogy Desmoulins az „angolok ügynöke”, ha hitelt ad Marat vagdalkozásainak, amelyek minden girondit Pitt bérencévé fokoztak le, akkor nem teheti ki lakása falaira Desmoulins és Roland-né portréját!

De – mint hatósági iratok tanúsítják – kitette. Sőt Marat mellé kirakta „a nép barátjának” gyilkosát, Corday Saroltát is. Ott lógott a falon a jakobinus triumvirátus, Robespierre, Saint-Just és Couthon portréja, de a Megvesztegethetetlen által kivégeztetett Danton, sőt a triumvirátust megbuktató Tallien és Merlin de Thionville képmása is! Sőt a Robespierre-t és Saint-Justöt oly metszőn gúnyoló Vergniaud-é és a „jámbor” Lafayette-é is!

Valószínű, hogy Petőfi – forradalmárrá válásakor – csak a következetes forradalmárokat vallotta eszményeinek, a Levél Várady Antalhoz című 1846-os vers vérözönös látomásaival összeférő szélső jakobinusokat. Később azonban, amikor elmélyült a forradalom történetében, megérthette, hogy a forradalom nem csupán Robespierre-ék hajthatatlanságából állt, hanem a francia nép és a különböző forradalmi pártvezetők együttes cselekvéséből. Eljuthatott a forradalomnak egy olyan emelkedettebb felfogásáig, amelyben a jakobinus beállítottság megfért a forradalom többi irányzatát megtestesítő hősök szerepének elismerésével. Ez a konok elfogultságairól is nevezetes harcos épp a számára legfontosabb kérdésben nem volt hajlandó vészes elfogultságokra.

A Hegypárttal való azonosulás s ennek ellenére a forradalomnak egy emelkedettebb felfogása – ez a tényekkel igazolható két alapvető tanulság meghatározó kiindulást kínál Petőfi forradalmi világnézetének tipologizálásához. Csak ennyiből nem lehet világnézetét meghatározni. De e tények nélkül minden magyarázat önkényes konstrukciókba fullad. Egyszerűen értelmetlenné válik az az apodiktikus állítás is, mely szerint Cabet forradalomtörténetének hatását mindenütt meglelhetjük Petőfi életművében – Desmoulins, Danton és a girondiak méltánylata, nem is szólva Mirabeau-ról, összeegyeztethetetlen ennek az egyetemes hatásnak a feltételezésével, még inkább ellentmondást nem tűrő hirdetésével.

Érezhette ezt Lukácsy Sándor is, és ezért a Petőfi és Cabet egyik lábjegyzetében igyekszik úgy feltüntetni a dolgot, mintha az Histoire populaire szerzője „elnéző jóindulattal” viseltetett volna legalább Desmoulins iránt.³³² Sajnos azonban egyetlen kurta idézet sem bizonyítja ezt a merész állítást, noha egyébként a dolgozat nem szűkölködik a fölösleges vagy a tárgyhoz csak igen távolról kapcsolódó citátumokban. Dokumentálható viszont az az ellenszenv és heves elfogultság, amellyel Cabet a dantonisták elleni pert leírja, készpénznek véve még a Desmoulins feleségének kivégeztetésére indokot kínáló börtön-összeesküvési mesét is.³³³ Legfeljebb annyit ismer el róluk, hogy bátran haltak meg,³³⁴ ami egyébként a legtöbb forradalmárról elmondható, talán utoljára Desmoulins-ről, aki – legérzékenyebb lélek lévén társai közt – legkevésbé tudott uralkodni magán. Amit persze csak az róhat fel neki, aki a saját kivégzését már büszke mosollyal az arcán végigcsinálta… A dantonistákra szórt vádakat Cabet készségesen ismételgeti Fouquier-Tinville és Saint-Just nyomán, s Desmoulins-t külön is elmarasztalja – az elnéző jóindulatnak nem lelni nyomát sem. De nem is érdemes keresni, mert ezúttal is ellentét áll fenn Lukácsy főszövege és lábjegyzete között. Ez utóbbi bizonykodásával szemben a főszöveg sommásan s jogosan állapítja meg: „Cabet elítélte Camille Desmoulins-t, mint Danton hívét.” Tegyük hozzá, Dantontól függetlenítve, Cabet külön is megbélyegzi Camille-t.

Így tehát hónapokkal Cabet feltételezett tanulmányozása után, amikor is Petőfi műveiben állítólag már mindenütt az Histoire populaire hatása mutatkozik meg, egy kissé váratlanul bukkan fel Desmoulins neve mint a költőnek „előző életében” hasonmása, másik énje. Ez „magyarázatot kíván” – ismeri el a Petőfi és Cabet szerzője is, s a magyarázattal így szolgál: „Petőfi nem a mérsékelt forradalmárt tisztelte Desmoulins-ban, hanem a forradalom kezdeményezőjét, akinek merész fellépéséről kronológiai jegyzeteiben szokatlan részletességgel írt.”³³⁵

E 66-os szöveget hat esztendővel később megismétli a Petőfi és a francia forradalmak című, már idézett cikk, de egy kissé erőteljesebb árnyalással. Itt emlékeztetőt kapunk arról, hogy Desmoulins-t Robespierre „nem ok nélkül” vádolta „megalkuvással”. S erre következik a korábbinál szigorúbb jelző, mert Lukácsy – elfogadva Desmoulins kivégeztetőjének ítéletét – így folytatja: „Csak hogy Petőfi nyilvánvalóan nem a megalkuvót tartotta lelke rokonának, hanem a kezdeményezőt, azt a Camille Desmoulins-t, aki 1789. július 12-én két nappal a Bastille ostroma előtt, szónoklatával megadta a jelet a forradalomra. Ezt a kezdeményező szerepet áhította magának Petőfi…”³³⁶

Ily módon megvilágítva, hogy Desmoulins miért válhatott költőnk párizsi előénjévé, a cikkíró arra következtet, hogy „ha eszményképet keresett magának” Petőfi a forradalom hősei között, olyat, akivel teljes mértékben azonosulhatott, azt „minden bizonnyal Saint-Justben találta meg.” Bizonyíték: az Esprit de la Révolution címlapjára a költő ráírta e (már általunk is idézett) szöveget: „Petőfi Sándor kincse. 1848.” Ez ritka könyv volt, s Petőfi azért is kincsnek tarthatta, „mert a forradalom egyik legtisztább, legnagyszerűbb – és legfiatalabb hőse írta.”

Újra és újra az erőszakos levezetések példáival találkozunk… Egy könyvészeti kincs birtoklása ugyanis semmiféle tekintetben nem bizonyítja azt, hogy ama mű szerzője akár csak részben is a birtokló eszményképe kell hogy legyen. Elnézést a személyes hivatkozásért: egy időben birtokomban volt Szenczi Molnár Albert De summo bono című 1640-es könyve, ami ma sok-sok ezer forintot érő könyvészeti kincsnek számítana, de az irodalmi tiszteleten kívül semmiféle más érzést nem táplálok a szerző iránt. Saint-Just egyébként sok tekintetben tetszhetett Petőfinek, szó volt már feltételezhető hatásáról, de Lukácsy e tekintetben egyetlenegy eszmei vagy irodalmi analógiára valló citátumot nem vonultatott fel cikkének alátámasztására.

S teljes mértékben eltekintett egy belső ellentmondás megmagyarázásától, sőt puszta említésétől is: ha ugyanis Petőfi a francia forradalomból Desmoulins szerepét választotta ki magának, hogyan tarthatta eszményképének Desmoulins fővádlóját, Saint-Justöt, aki Robespierre bizalmas jegyzetei, „tanácsai” alapján, de mégiscsak a saját tehetségével alkotta meg a dantonisták elleni, s sajnos hamis vádakban is bővelkedő szöveget!³³⁷ Azt a Saint-Justöt, aki a per folyamán az akkori viszonyokhoz képest is csalárdul erőszakos, minden formaságot mellőző ítélet kikényszerítésében nem a „legtisztább” szerepet játszotta! El lehet képzelni Petőfiről, hogy ennyire kusza szövevénnyé torzul fejében a francia forradalom? Hogy egy magyar forradalomban egy új Desmoulins szeretne lenni, csak hogy eszményképének egy magyar megfelelője, egy honi Saint-Just őt is lenyakaztassa? Választhatott Petőfi olyan forradalmár mintát magának, akit csak a kezdeményező szerepéért lehet becsülni, de a továbbiakban már csak megalkuvónak és jogosan kivégzendőnek kell ítélni őt?

Természetesen abszurditásoknak vélem a fenti lehetőségeket. Marad ismét a következő valóságos alternatíva: Petőfi vagy nem olvasta az Histoire populaire-t 1846 tavaszán, sőt az év folyamán később sem, esetleg beleolvasott az első két kötetbe, de abbahagyta, s nem ismerte meg Cabet és Saint-Just Desmoulins-ről alkotott véleményét, vagy ismerte e véleményeket, de nem törődött velük, felülvizsgálta azokat, mert eleve nem megalkuvónak, hanem igazi forradalmárnak tartotta Desmoulins-t, első fellépésétől kezdve haláláig.

Hogy Petőfi véleménye mikor és miként alakult ki választott forradalmár mintájáról, valószínűleg nehezen, talán sosem deríthető fel egzakt módon. De bizonyosra vehető, hogy Desmoulins megalkuvóvá degradálása 1972-ben lehangolóan szektás felfogásra vall, s Petőfi esetében egy ilyen, Fouquier-Tinville forradalomfelfogását tükröző ügyészi ítélkező hajlam feltételezésének semmiféle alapja nincs.

Desmoulins egyébként nyilvánvalóan elsősorban mint kezdeményező, mint július 12-e hőse keltett figyelmet kortársai közt és a történetírásban is. Lukácsy is említi, hogy Eötvösnél és Erdélyi Jánosnál is megleljük a desmoulins-i tett visszaigazolását. De elismerést érdemlő az a kivételes tehetség is, amellyel a párizsi utca Voltaire-jének nevezett Desmoulins a maga lapjait szerkesztette és írta – nyelvi zsenijével senki sem vetélkedhetett a Révolution zsurnalisztái közül. A dolgok megfogalmazására tudatosan törekvő, szenvedélyes, egyszersmind művelt és történelmi távlatokban gondolkodó publicista némely tételei halála után is visszhangoztak, tovább éltek és fejlődtek, sokszor már felderíthetetlen csatornákon át olvadtak bele későbbi elméletekbe. A forradalmiságnak, mint új vallásnak a felfogása, mely oly jellemző Petőfire, egyik első megfogalmazását mindenképpen Desmoulins-től kapta: „A hazafiságnak, azaz az emberbarátságnak, annak az új vallásnak a propagálásában, amely meg fogja hódítani az egész világot, a jakobinusok klubja vagy egyháza a jelek szerint ugyanarra a vezető szerepre hivatott, mint a római egyház a kereszténység terjesztésében.”³³⁸ A meghódítja az egész világot és az új vallás fogalma, sőt a kereszténység-forradalmiság történeti útjának párhuzama szorosan kötődik Petőfihez, világképéhez, amivel persze nem akarom azt állítani, hogy költőnk feltétlenül ismerte is ezeket a desmoulins-i mondatokat.

De feltétlenül tudnia kellett arról a vállalásáról, amellyel Desmoulins a saját végzetét okozta: a Vieux Cordelier megalapításáról, a sajtószabadság helyreállításáért vívott halálos küzdelméről.

Sajtó és szabadság című tanulmányomnak egy hosszabb fejezetében részletesen írtam Desmoulins utolsó újságjáról, nem kívánom megismételni az ott kifejtett nézeteket. Csak röviden emlékeztetek hát arra, hogy amit Desmoulins a terror eszelős túlzásairól írt, az nem a megalkuvó ítélete, hanem a józanul gondolkodó (vagy inkább: a kijózanult) forradalmáré. Amely mellesleg – nem kívánok tekintélyekkel érvelni, de e kapcsolódás nem hallgatható el – tökéletesen összecseng Engels véleményével, aki szerint Robespierre-ék a terrort a tébolyig túlhajtották. Márpedig nehéz volna a kinevettetés veszélye nélkül azt állítani, hogy Engels is „megalkuvó” volt…³³⁹

De képzeljük bele magunkat az 1793 decemberi, 1794 eleji időkbe: Saint-Just már a közönyösöket is halállal fenyegeti, amikor Desmoulins figyelmeztet arra, hogy minden egyes ellenségét a forradalomnak nem lehet kiirtani, s meghirdette egy kegyelmezési bizottság felállítását. Még Robespierre legtüzetesebb híve, Mathiez is elismeri, hogy az „új Bastille-okban” ekkor már mintegy kétszázezer ember várta sorsát…³⁴⁰ A kegyelem óhajtása egyáltalán nem minősíthető szégyenletes megalkuvásnak, ha arra gondolunk, hogy Petőfi a polgárháború legválságosabb pillanatában deklarálta egyik, hangzását tekintve „legvérszomjasabb” versében:

Vagy talán Petőfi is megalkuvó volt? Természetesen ide is eljuthatunk, ha Fouquier-Tinville vádiratai alapján ítélkezünk a forradalom hőseiről.

Desmoulins mindenesetre tudta, hogy nem megalkuvás szembeszegülni Robespierre immár korlátozhatatlannak látszó hatalmával. Ellenkezőleg. Egy darabig számíthatott arra, hogy a Megvesztegethetetlen jó szemmel nézi a Vieux Cordelier Hébert-ék ellen intézett sortüzét, s talán nem fogta fel, hogy a szélsőbal után milyen hamar fognak következni az „engedékenyek”. De amikor Robespierre elégettetésre ítélte Az öreg Cordelier-t, s mindenki lapult a jakobinusok klubjában, Desmoulins-nek volt mersze visszavágni: „Az elégetés nem válasz.”³⁴¹ Méltó felelet ez mindenkinek, aki azt hiszi, hogy a máglya – akár a papírt égetik, akár azt, aki teleírta – megsemmisítheti az eszméket. S volt mersze a már heteken át fenyegetett szerkesztőnek a nyilvánosság előtt, saját újságjában így védekezni: „Én forradalmár voltam mindnyájatok előtt (…) 1789. július 12-ről 13-ra virradó éjszaka feltörtük a fegyverboltokat, felfegyverezni a sansculotte zászlóaljakat. Akkor megvolt bennem a forradalmi merészség. Ma képviselő vagyok, s az a merészség illik hozzám, hogy nyíltan mondjam ki véleményemet…”³⁴²

Máskor az egész sajtót elítélve így jellemezte a megrémített lapokat: „Nincs többé olyan újságunk, amely megmondaná az igazat, legalábbis a teljes igazságot.”³⁴³ De a Robespierre-t imádó hegypárti történetírás, majd a marxizmust eltorzító dogmatika ellenszenvét leginkább ez a kifakadás váltotta ki: „Esztendeje teljes joggal gúnyolódtunk az angolok állítólagos szabadságán, mert hiszen nincs meg a korlátlan sajtószabadságuk; ma azonban hol az a jóhiszemű ember, aki sajtószabadság dolgában Franciaországot Angliához merészelné hasonlítani? Nézzék csak, hogy a Morning Chronicle mily merészen támadja Pittet és a hadműveleteket! Ki az a hírlapíró Franciaországban, aki leleplezni merészelné bizottságaink, tábornokaink, valamint a jakobinusok, a miniszterek és a kommün balfogásait, ahogyan az ellenzék szellőzteti a brit kormányét? És én, aki francia vagyok, én, Camille Desmoulins ne lennék éppoly szabad, mint egy angol hírlapíró…!”³⁴⁴

Lehet kifogásolni, hogy Desmoulins nem méltányos, amikor a születő, élethalálharcát vívó rendszert a másfél százados angol parlamentarizmussal veti egybe. De bármennyire érvelünk is Desmoulins-nel szemben, a kérdésében kifejeződő tragikus dilemmát nem tudjuk eloszlatni: fél évtized sem telt el a Bastille bevétele óta, s a forradalmi sajtó egyik legelső és egyik legmerészebb publicistája, aki XVI. Lajos uralma (igaz, megrendült uralma) alatt szabadon és következmények nélkül ostorozhatta a monarchiát, s legfeljebb annyi sérelem érte, hogy Toulouse bírósága elégettette a France libre-t, most Robespierre hatalma idején nem bírálhatta a Megvesztegethetetlen eszmei vezetése alatt működő komitékat. Illetve bírálhatta, de ezért életével fizetett.

Mi persze többféleképpen is vélekedhetünk Desmoulins harcos fellépéséről, de nem vonhatjuk kétségbe, hogy a sajtószabadság ilyen végzetesen bátor védelmezése feltétlenül tetszhetett Petőfinek, aki épp a sajtószabadság kivívását tartotta az első és legfőbb történelmi feladatnak 1848 márciusában (s már előtte is):

Az országgyűléshez című verset idéztem, mely a sajtó szabadságát a mindenséget teremtő isten „legyen”-jéhez hasonlítja. Ebből az elvből következik márciusban a stratégiai cél meghatározása, a 12 pont első követelésének megfogalmazása: „Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni!”³⁴⁵

A fenti Desmoulins-idézetek, melyeket még bőven lehetne sorakoztatni, mind meglelhetők abban a könyvben, amelynek adatait Petőfi a már ismertetett jegyzéken kiírta magának. Nincs nyoma annak, hogy e művet megszerezte, de nemcsak idézett lélekvándorlási verse, hanem eszméi és tettei is bizonyítják, hogy Desmoulins forradalmi szerepét cselekvési mintának tartotta.

S ha Desmoulins újságcikkeit, beszédeit teljes szövegükben nem ismerte is, a forradalomtörténetek részletesen idézgették ezeket. Feltűnően nagy teret biztosít Desmoulins utolsó lapalapításának épp az a Mignet, akinek forradalomtörténetét 1845-ben magyarul is olvashatta Petőfi. E könyv oldalakon át idézi a Vieux Cordelier okfejtéseit, kritikáját, a kegyelmi bizottság követelését, s maga Mignet elismerően emeli ki Desmoulins alakját, a szabadság érdekében felvonultatott megragadó ékesszólását. Megállapítható: amennyire nem kelthetett rokonszenvet Desmoulins alakja iránt az Histoire populaire elfogultan ítélkező ábrázolata, annyira szeretettel és méltánylattal írt Mignet a halálos veszedelmet vállaló lapszerkesztőről, egyebek közt például így: „Ez a ragyogó és tüzes fiatalember végig követte a forradalom minden megmozdulását, július 14-étől május 31-ig, helyeselve minden túlzást és minden erőszakosságot. Lelke mégis szelíd volt és gyengéd, még ha véleményei hevesek voltak is, és tréfálkozásai gyakran kegyetlenek. Tapsolt a forradalmi rendszernek, mert azt nélkülözhetetlennek hitte a köztársaság megalapításához…”³⁴⁶

Ha a filológia ama övezeteiben, ahol egzakt adat nem áll rendelkezésünkre, egyáltalán állítható bármi is nagy valószínűséggel, számomra nyilvánvaló, hogy Petőfi Desmoulins-képét, a Halhatlan a lélekben kifejeződő azonosulást Mignet forradalomtörténetével lehet megmagyaráznunk.

Desmoulins kezdeményező merészsége, amelyet nemcsak ama július 12-én, hanem a Vieux Cordelier megindításával is igazolt, ragyogó íráskészsége, az újságírói átlagot messze meghaladó műveltsége, a forradalmi erőszak vállalása mindaddig, amíg az nem válik irracionálissá, s legkivált a sajtószabadság elszánt követelése csak rokonszenves lehetett Petőfi számára, áldozatos halála pedig megrendítő, hiszen ő is szüntelenül az emberiségért életét feláldozó forradalmár sorsát érezte a magáénak. Aki Desmoulins és Petőfi szellemi kapcsolatát nem értve, azt egyetlen kokárda-kitűzési akcióra akarja leszűkíteni, igaztalan Desmoulins-nel szemben, és nem érti Petőfit sem.

Ahhoz tehát, hogy Petőfinek harcosan hegypárti és mégis a forradalom egészében gondolkodó felfogását mélyebben megérthessük, végleg el kell szakadnunk az olyan magyarázatoktól, melyek a költő forradalmi világnézetét, egyszerűsítve elképzelt eszmei „fordulatát” egyik vagy másik könyv, de általában egyetlen könyv hatásával próbálják megmagyarázni. Ezért a következőkben megkísérlem a költő világnézeti fejlődésének, s az e tekintetben szóba jöhető „nevelőknek” sokkal tágabb körű bemutatását.

X. Világnézeti nevelők és minták

Amikor Petőfi azt tapasztalhatta, hogy az ország legtekintélyesebb ellenzéki politikusa is ugyanolyan – csak színvonalasabban megfogalmazott – elítéléssel nyilatkozik a francia forradalomról, mint mondjuk Buday Ésaiás professzor, még inkább felkelthette érdeklődését minden olyan szépirodalmi mű, amely éppen nem ezt a szellemet sugározta. A költő világnézetéről és a francia forradalmakhoz fűződő eszmei kapcsolatáról nem is lehet összefoglalást vagy akár csak vázlatos ismertetést sem írni a szépírók ilyen irányú hatásának vizsgálata nélkül.

Különös, hogy épp az a Petőfi-kutató, aki évtizedek óta munkatervi kötelezettséggel vizsgálja a költő világnézetét, egy ilyen alapvető feladat elvégzése alól felmentette magát. Nyilvánosan is deklarált módszertani alapelve szerint ugyanis a szépirodalom (és a sajtó) csak információkat, ismereteket gyarapíthat, de „világnézetformáló inditást, lökést” nem adhat.³⁵⁹

Szükséges-e itt egyáltalán bármiféle cáfolat? Hiszen egy olyan művelt irodalmárnak, mint Lukácsy Sándor, tudnia kell, hogy Byron, Heine, Dosztojevszkij vagy akár Franz Kafka milyen hatalmas világnézeti hatást is gyakorolt értelmiségiek, írók, művészek ezreire. A két utóbbi olyan filozofikus agyakra is, mint Camus és Sartre. A lobbanékony, érzelmi túlfűtöttségre és lelkesedésre alkatilag predesztinált Petőfitől eltérően a logikus, rendszerező, filozófusi elme, Lukács György nem ismerte-e el többször is, hogy Ady Endre költészete eszmei, felszabadító hatást gyakorolt rá? És nem Lukácsy írta-e korábban a márciusi ifjakról, hogy „nevelőjük volt a haladó francia literatura”?³⁶⁰ Ami ugyan már akkor sem számított felfedezésnek, de mindenesetre igazabb megállapítás volt, mint az, hogy a szépíró „közvetítők közbeiktatása fölösleges is” a hatás „pontosításának” műveletében.

Lukácsy módszertana önkényes, de – ezt el kell ismerni van benne rendszer. A fenti tétellel teljes összhangban áll itt következő deklarációja is: „Világnézeti hatást föltételezni olyan műről, melynek ideológiai szintje más, mint Petőfié, nem megengedhető”.³⁶¹

E kijelentés logikája szerint voltaképpen nem is képzelhető el előrevivő eszmei hatás, hiszen ha az átadónak ugyanolyan ideológiai szinten kell állnia, mint az átvevőnek, akkor ez utóbbi miképpen lehet fejlettebb az előbbinél? Lehet-e azt állítani, hogy a francia utópisták vagy az angol közgazdászok Marx „ideológiai szintjén” állottak volna? Aligha. S mégis hatottak Marxra. Amint ez meglehetősen tisztázott tény.

Petőfivel sem történt másként, kapott világnézeti indításokat ideológiailag „alacsonyabb szintű” íróktól is. Tudjuk, hogy még a reakciós szemléletű Gvadányi is hatott Petőfire, különösen abban az időszakban, amikor az ifjú költő még külsejében is a peleskei nótárius „fundamentomos magyarságát” igyekezett megtestesíteni. Petőfi ekkor még nem volt forradalmár, de mindenesetre összehasonlíthatatlanul magasabb ideológiai „szinten” állt, mint a nótáriusával „elaludt vérü magyar sziveket” serkentgető szerző.

Még nyomatékosabb példát kínál Dumas és Petőfi kapcsolata. Maga a költő vallotta meg, hogy a francia regényíró valóságos világnézeti fordulatot idézett elő pályáján – márpedig aligha állíthatnánk, hogy A három testőr szerzője Petőfi ideológiai „szintjét” elérte volna.³⁶²

Nem, a világnézeti hatások folyamata sokkal bonyolultabb annál, semminthogy vulgáris sémákba szoríthatnánk. Prokrusztészi metodológiák tilalmaival nem törődve, meg kell néznünk, hogy milyen hazai és külföldi szépírói hatások változtathatták meg Petőfiben azt a francia forradalom-képet, amelyet a hivatalos Magyarország iskoláskönyvei alakíthattak ki benne.

Nagyon korai és nagyon nyomatékos eszmei befolyást kell feltételeznünk A karthausi 1842-es olvasásának alapján. A vándorszínész Petőfi társa, Szuper Károly jegyezte fel, hogy 1842 őszén együtt olvasták Eötvös regényét, sőt a költő „felolvasásokat tartott saját verseiből s a Karthausi-ból”.³⁶³

Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy Petőfi ismerte Eötvös első remekét, hanem arról, hogy lelkesedett e műért, barátai előtt részleteket olvasott fel belőle. A két író eléggé elhanyagolt eszmei és személyi kapcsolatára itt nem térve ki, s későbbre halasztva A karthausinak a Felhőkre gyakorolt hatása elemzését, témánk szempontjából azt kell kiemelnünk, hogy ez a bölcseleti meditációkban oly gazdag regény a nagy francia forradalomról is történetfilozófiai távlatú gondolatokat fogalmazott meg, s emlékezetes képeket rajzolt az 1830-as júliusi revolúció napjaiból is.

A regény főhőse Avignonban éli át a júliusi forradalom következményeit, „a nagy párizsi tett liliputi utánzását”, s ifjúi kíváncsisággal szemléli az eseményeket: „Az egész valami oly rendkívüli vala, mi egész képzeletemet magával ragadta, valósulva mutatván, amiről én, mint minden ifju francia, éltemben annyit ábrándoztam – egy forradalmat.”

E könyvből felfoghatta Petőfi, hogy egy forradalom nem egyszerűen „zenebona”, dühösség és „borzasztó tselekedetek” sora, hanem olyan változás, amelyre egy tisztességes ifjú vágyakozik, „a nagy forradalom Vörös-tengere” elválasztja azokat, akik a húsos tálaknál maradtak, azoktól, akik nekivágnak a jövőnek, s ha Párizs „ötven esztendő alatt egy ezredet” élt, ezt a forradalmaknak köszönheti, mert „mint minden Franciaországban”, a forradalom által történt, ami történt.

A 19 éves költő e könyvben olvashatott arról „a tizenkilenc esztendős” ifjúról, aki dicső jövőt képzel magának, mert e korban „ki nem érze egy Caesart vagy Mirabeaut lelkében”? A Halhatlan a lélek költője, aki Desmoulins-ben fogja megtalálni forradalmi eszményképét, lehet, hogy itt olvashatta először, miként kezdődött a forradalom: „mikor Desmoulins az asztalra szállva, kalapjára tűzte zöld levelét…”³⁶⁴

Eötvös történelemfelfogása a forradalom kritikáját is magában foglalja, pontosabban a forradalom eredményeinek kritikáját, amint ezt Sőtér István meggyőzően kimutatta. De a történelmi csalódottság érzésének megfogalmazása nem vezet el az eszmék megtagadásáig, sőt a meditációk egyik csúcspontján nagy pátosszal azok teljes, meggyőződéses vállalására ösztönöz:

„Ne szánja senki a hatalmas ivadékot – mondja Gusztáv szavaival az író –, mely első forradalmunk nagy napjaiban élt. Nagyok valának szenvedései, de vajon nem vala-e nagy reménysége is? Nézd őket legszomorúbb pillanatjaikban; nézd a girondisták Sokrates-seregét, midőn a vérpad előtt a Marseillaiset énekli (…) nézd az éhező népséget, mely a szabadságfa körül táncolt, s vajon boldogtalanok voltak-e ők? (…) a világ, mint az egyes, nem állhat meg egy fél igazságnál; hogy azt bírnia kell egészen, vagy egészen lemondani róla, s hogy a szüntelen kételyeken semmi nem alapulhat. Egy meggyőződés kell századunknak! oh de hol van, kinek szava elég erős, hogy e kételkedőktől elfogadtatnék.”³⁶⁵

Kételkedések még a forradalmár Petőfiben is fel-fel fognak támadni, s ezek nem is vezethetők vissza pusztán egy vagy akár több könyv eszmei hatására. De hogy épp A karthausi lehetett az egyik első – ha nem éppen a legelső – mű, amely a nagy forradalom világnézeti-történelembölcseleti értékelésében befolyásolta a költőt, az nagyon valószínű. Ha hegypárti forradalmárként is szobája falain tartotta például a girondi vezetők portréit, akkor ez aligha választható el attól, hogy e pártot „Sokrates-seregnek” láttatta vele Eötvös regénye… A Ha férfi vagy elvet és hitet, meggyőződést követelő verse is szinte válasz Gusztáv felkiáltására: „Egy meggyőződés kell századunknak!”

A költő 1842-es vagy akár 1844-es verseiben nem leljük feltűnő nyomait A karthausi hatásának, sem pozitív, forradalmi hitre biztató tartalommal, sem a kételyeket erősítő mozzanatokkal. De ez természetes is. Ahogyan Gusztáv keserű meditációi is csak évek múlva, a Felhőkben találnak majd visszhangra Petőfinél, a hit megszilárdulását elősegítő tendenciák is csak később hatnak. Nem lehet vulgárisabb elképzelést alkotnunk magunknak az eszmei hatások mechanizmusáról, mint egy olyasfajta feltevést, mely szerint a költő elolvas valamely könyvet és annak befolyása alatt tüstént forradalmárrá válik… Még az epigon is csak karikatúrában ábrázolható úgy, hogy egy éjjel „olvas és ír” egy Kosztolányi-verset (mint Gyóni Géza teszi Karinthy híres paródiájában). Az eszmei hatások érvényesülését más, esetleg azzal ellentétes hatások keresztezik, életrajzi körülmények módosítják, míg végre megérik egy meggyőződés, egy világnézet, amely sohasem pusztán olvasási reminiszcenciák halmaza, hanem egy meghatározott társadalmi helyzet, egyéni létkörülmények bonyolult tudati tükröződése.

De mert e tükröződés formáját, színvonalát, sőt tartalmát is befolyásolják az eszmei hatások, folytassuk annak vizsgálatát, hogy milyen szépírói közvetítéssel kaphatott még Petőfi olyan ismereteket és benyomásokat a francia forradalomról, amelyek a gyerekkoriban megismert retrográd szemléletű ábrázolást módosították tudatában.

Eötvös hőse abban látja a nagy forradalom egyik belső ellentmondását, hogy a szabadság jegyében indult mozgalom végül is a napóleoni zsarnokságban ért véget. Ezt a kritikát, mely Napóleonban egyszerre tudta megmutatni a szabadság katonáját és annak leigázóját, irodalmunkban elsőnek és mindjárt magas gondolati szinten Berzsenyi Dániel fogalmazta meg: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság…” A szállóigék tömörségével szól az ítélet; az ifjú Petőfinek – tudjuk – kedves költője volt Berzsenyi; olvasnia kellett e verset, amely történetbölcseleti érvénnyel mondott ítéletet a század hőséről.

Hasonló gondolatot fejezett ki Erdélyi epigrammája, amelyet az ifjú Vasvári gondosan kimásolt magának verses füzetébe: „…a szabadságnak gyermeke s gyilkosa volt!” Ebben a füzetben megtaláljuk Erdélyinek Rousseau-t és Kosciuszkót dicsőítő epigrammáját is, s az ifjú Vasvári ismeretében feltételezhetjük, hogy nem egyszerűen szép szavakat akart rögzíteni magának, hanem igaz eszméket a gondolat és a tett forradalmárairól.³⁶⁶ Petőfitől nem maradt fenn ilyen „másoló-füzet”, de tudjuk, milyen szivacs-természettel olvasott, s a negyvenes évek első felében – az akkor bevallottan is kedvelt Erdélyi írásai mellett – már sok olyan kortársi magyar művet találhatott, amely a forradalmak s általában a forradalom korszerű felfogására ösztönözhette.

Már a vándorszínész korában megismert legalább másfél száz színdarab java elmenyitogató módon fejezett ki haladó korszellemet, sőt Magyarországon forradalminak számító követeléseket is. Amikor azután Pestre költözött a költő, és egy divatlap szerkesztősegédjeként a világ híreivel és a hírek világával közvetlen kapcsolatba került, látóköre még tovább bővülhetett. A szépirodalom mellett – a cenzúra minden erőfeszítése ellenére – az ilyen progresszív ösztönzések sokaságát kínálta a sajtó, s kivált a fellendült útirajz-irodalom. Erdélyi több útilevele Petőfi-versek társaságában jelent meg a Divatlapnál; lesz még módunk idézni egyiket-másikat. Ha az idősebb költőtárs is minden alkalmat megragadott a francia forradalmi emlékek vagy a napóleoni háborúk felelevenítésére, vagy az új forradalomra lelkesítő Béranger népszerűsítésére, hogyne rajongana a franciákért a későbbi márciusi ifjú, Irinyi József, aki Petőfi szállóigéjét („Egy vallás van a földön: szabadság!”) megelőzve írja le: „…korunk vallása, a szabadság…”³⁶⁷

A külföldről érkező munkák – természetszerűen – még szabadabban beszélnek a kor nagy eszméiről s a francia forradalmak hőseiről, tetteik értelméről is. Dumas, akit Petőfi nyílt vallomással nevezett kedves írójának, Börne, akinek művei megvoltak könyvtárában, George Sand, akit szintén olvasott, Moreau, akit fordított, Lamartine, akit már 1845-ben olvasott, nem is beszélve egyelőre Heinéről és Béranger-ról – a kor minden olyan írója, akinek művei eljutottak Petőfihez, a francia forradalomig nyúlt vissza, mint az új eszmék ősforrásához.

Említsünk néhány példát. Börnének bevezetőül idézett írását Thiers forradalomtörténetéről Petőfi megismerhette a német publicistának összes műveiből, amelyeket azután Arany Jánosnak ajándékozott. A Briefe aus Paris szintén megvolt könyvtárában. Ebből először is bőven kaphatott Goethe-ellenes indulataihoz tápanyagot Börnétől, aki hosszan kommentálja a német írófejedelemnek az 1792–93-as porosz hadjárat alatt tanúsított magatartását, egy álnok kérdéssel meg a braunschweigi herceg hírhedt kiáltványának megszerkesztésében való részvétellel is gyanúsítja. De a legérdekesebb e könyvben az lehetett Petőfi számára, hogy Börne a júliusi revolúció után érkezett a francia fővárosba, s szinte tudósítói frissességgel számolt be a fordulat eredményeiről, a polgárkirályság új viszonyairól.³⁶⁸

A ma már gyakran csak szórakoztatóiparosnak ítélt Dumas père a maga korában nemcsak nagy tekintélyű író volt, hanem szabad szellemével is vonzott, s vonzotta – amint erről másutt írtam már – Petőfit is. A költő – ez itt fontos – igen korán, már vándorszínészként megismerkedett Dumas több művével. 1847-ben nyilatkozott Petőfi George Sand-ról; nem tudjuk pontosan, milyen könyvek alapján, s hogy hamarabb is olvasta-e a népszerű írónőt. Könyvtárában a Mauprat-t őrizte, amely egyike a korszak nagy lázító munkáinak.

Ha az ilyen utalásokat tovább nem szaporítom, annak három oka is van: 1. az érdeklődő olvasó hatalmas illusztráló anyagot kaphat e korszak magyarországi szellemi viszonyairól, amennyiben áttekinti Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon című könyvét; 2. gyakran, például épp Börne esetében, nem tudjuk pontos időhatárok közé szorítani a szóban forgó művek tanulmányozását; 3. Petőfi költő volt, s mindenekelőtt a költői példa izgatta, az, hogy miként lehet versekkel részt venni a történelem formálásában, ezért feltételezhető és részletesebben vizsgálandó a poéták világnézeti befolyása.

Van, aki modernsége csúcsairól vagy merő sznobságból, van, aki a divat nyomása alatt, mindenesetre századunkban sokan nézik le Béranger-t. Olcsó hősök is akadnak, akik nem ültek börtönben dalaikért vagy más írásaikért, mint a francia chansonnier, de keményen bírálják a rég halott költőt, mivelhogy nem volt eléggé merész forradalmár, mi több, dicsőítette a zsarnok Napóleont és így tovább. Járuljon ehhez még egy kis nemzeti büszkeség is, mely ki akarja menteni a magyarság nagy poétáját egy régimódi, elavult, „harmadrangú” francia dalköltő befolyásának „szégyene” alól, s akkor még magyarázatok is születnek arról, hogy Béranger hatása nem is volt számottevő, sőt nem is lehetett, mert Petőfi magasabb eszmei szinten állt, mint francia pályatársa – nem is érdemes folytatni.

A fentiek ellenére eddig egyetlen komoly tudós sem akarta letagadni Béranger Petőfire gyakorolt eszmei hatását. Riedl Frigyes például így összegezett: „A szabadság bálványozása, a politikai maradiság gúnyolása, a visszatérő végsorok (refrain) kedvelése Petőfi költészetében nem kis mértékben Béranger példájára vezethető vissza.”³⁶⁹ Horváth János vele egy időben a nyilvánvaló átvételekről igyekezett kimutatni, hogy Petőfi a béranger-i mintát magasabb szinten követi (ez általában igaz is), de a világnézeti hatást nem vonta kétségbe. A Petőfi forradalmasodását előrevivő tényezők közt Béranger-t és a revolúció-történeti tanulmányokat együtt emeli ki: „…elszántan kiáll az emberiség apostolai közé, s élete lobogójára följegyzi a Szabadság jelszavát. Ösztönei és jelleme, a kor liberális áramlata, Béranger- és francia forradalomtanulmányai már eleve a szabadság rajongójává predesztinálták.”³⁷⁰

Századunk első felében több önálló vizsgálatra is sor került e tárgyban. Jobbára füzetméretű értekezésekről van szó, amelyek a Petőfi és Béranger kapcsolat elemzése közben néhány indokolatlan párhuzamot is megpróbáltak erőltetni, de érdemben bizonyítható hasonlóságokat, nemegyszer átvételeket, nyilvánvaló utánérzéseket is kimutattak.³⁷¹ Korunkban Pándi Pál nagy monográfiája, a „Kísértetjárás”, gyümölcsözően hasznosította ezeket az előmunkálatokat a költő forradalmi világnézetének elemzésénél.

Lukácsy Sándor tehát eléggé magányosan áll nézetével, mely szerint Béranger nem lehetett „Petőfi forradalmi eszmélkedésének elindítója”.³⁷² A tudományos igazság persze nem azon múlik, hol áll a többség. Ami az elindítást illeti, magam sem hiszem, hogy egyetlen költő ideológiai hatásával lehetne magyarázni Petőfi forradalmiságát, sőt azt is kétségbevonom, hogy pusztán elméleti tanok önmagukban bárkit is forradalmárrá tennének. Lukácsy azonban nemcsak a béranger-i indítás lehetőségét tagadja, hanem magát a hatást is csak egy szerep átadására és formai megoldások átvételére korlátozza: Béranger „népköltői szerepét” Petőfi is „követte”, tőle formai megoldásokat is elsajátított, „de ismereteket versekből nem lehet szerezni, egy egész forradalmi eszmerendszert még a legszebb strófák sem közvetíthetnek”. A szigorú és lendületes irodalomtörténész itt elfeledkezett Heine jótanácsáról, mely szerint vita közben nem árt elolvasni régebbi írásainkat. Ha ugyanis hallgat Heinére, eszébe jut, hogy korábban – mint fentebb idéztük – épp azt hangoztatta, hogy szépirodalmi művek csak információkat, ismereteket adhatnak…³⁷³

Az igazi történeti ismereteket általában csakugyan nem versekből szokás szerezni, noha utalhatnánk arra, hogy voltak korok, amelyekben még történeti és filozófiai ismereteket is közvetített a költészet: például az a didaktikus bölcseleti verses epika, amely Voltaire Lisszaboni földrengését jellemzi. De amikor a béranger-i hatásról beszélünk, nem iskolás tények és adatok, évszámok és személynevek megismerésére gondolunk, hanem a mintát kínáló költő eszméire, mi több, világképének egészére, amely igenis sugallhat szerepmintát is, de világnézetet is, ahogyan Lukács György – már említettem – Ady esetében ezt önmagára nézve büszkén vállalta.

Minderről, Béranger és Petőfi kapcsolatáról végre méltó monográfiát kellene, illene a nemzet asztalára lenni. Nemcsak Béranger érdemelné meg azt, akit legnagyobb forradalmár költőnk „a világ első költőjének” nevezett, hanem mindenekelőtt Petőfi, akinek világnézeti fejlődésében a francia eszménykép igenis meghatározó szerepet töltött be. S ez akkor is igaz, ha a tanuló – ma már világszerte elismerten – messze túlszárnyalta mesterét.

Itt most csak arra nyílik módunk, hogy témánknál, Petőfi francia forradalomtörténeti ismereteinek tanulmányozásánál maradva, ha csak vázlatszerűen is, utaljunk néhány összefüggésre.

Mivel Petőfi – az adatokat már felvonultattuk – igen korán, 1843-ban kezdte olvasgatni leendő francia mesterét, nem lehetett számára érdektelen az az odaadás, amellyel Béranger a nagy francia forradalom emlékén csüggött. Ha a francia, mint a forradalom népe rögzült Petőfi tudatában, ez aligha függetleníthető attól, hogy Béranger is ebben látta népének dicsőségét, küldetését, világtörténeti hivatását. „Ismereteket” is szerezhetett tőle az ifjú Petőfi, mondjuk a Július tizennegyedike című versből, de nem azt az iskolás adatot, hogy e napon a párizsi nép elfoglalta a Bastille-t, hanem azt, hogy a gyermek Béranger, akit „egy ismerős agg” elvitt a romokhoz, milyen lelkes büszkeséggel beszélt a nép győzelméről, s hogy az emberek szeretettel emlegették Lafayette-et, s Mirabeau hogy mennydörgött az udvar ellen.

Ha később, noha forradalomtörténeti olvasmányaiban sok éles kritikát, sőt gyalázkodást találhatott e két forradalmárról, Petőfi nem követte az ilyen ítéleteket, abban szerepe lehetett annak is, hogy első, értéket sugalló élményeit e két férfiról Béranger-tól nyerhette.

Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Petőfi első három Béranger-fordítása mind a forradalmi eszméhez kötődik, kettő a nagy francia forradalomhoz, egy a görögök szabadságküzdelmeihez s „Tirteus hamvához”. Vagyis Petőfi számára Béranger mindenekelőtt a szabadságküzdelmek, a forradalmak költője volt, s mint ilyen számított mesternek. Barère, aki némileg illetékesebb nálunk francia ügyekben, joggal mondta Béranger – Petőfi által is fordított – Gyermekkori emlékek című verséről, hogy abban a költő „megbosszulta a francia forradalmat” – tudniillik annak az intervenciósok serege általi leverését.³⁷⁴

És a „bonapartizmus”? Miként egyeztethető össze „a szabadság költőjének” eszméivel? A gúny, amellyel francia társa „a doni kozákok” előtt térdeplő ellenforradalmat megbélyegezte (La cocarde blanche), megértethette Petőfivel, hogy Béranger Napóleon-kultusza egyfajta tiltakozás is volt az idegen segítséggel győzelmeskedő restauráció törpéi ellen. De olvasnia kellett Béranger-nak azt a versét is, amelyet Napóleon halálára írt, s amely az európai progresszió sok jelesének véleményével együtt nemcsak hódol a kivételes személyiség előtt, de meg is dorgálja, amiért e nagy zseni és nagy jellem gőgjében jogarral fegyverezte fel magát.³⁷⁵ Kardos László, aki nem tartotta magát csalhatatlan eszmetörténésznek, de tudott olvasni egy életmű eszméiben, joggal mondta Béranger-ről: „nyilvánvaló, hogy egész Napóleon-kultusza, az a mód, ahogy Napóleont a szabadság demokratikus hősévé költötte át, jórészben harci mozdulat volt a Restauráció alatt újra kártékony hatalomra jutott papság és nemesség ellen.”³⁷⁶

Cabet egy nagyon kevéssé ismert, csak ideológiatörténeti szerzők által emlegetett röpiratában arra hivatkozik, hogy a lángelmék tömege „a nép soraiból került ki”.³⁷⁷ Írt hasonlókat Herwegh is.³⁷⁸ De jóval előttük már Béranger is ezt hirdette egy 1833-as előszavában: „Mindaz, ami az irodalomhoz és a művészetekhez tartozik, kevés kivétellel az alsóbb osztályból került ki…”³⁷⁹ Petőfi valószínűleg a könyvtárában is őrzött Béranger-kötet első előszavát visszhangozta, amikor egy kis népi elfogultsággal szintén így általánosított:

Béranger azért is fontos lehetett Petőfi számára, mert a francia forradalom nagy emlékét őrző, hevesen királyellenes, republikánus költő eljutott a harmincas-negyvenes években kivirágzó utópista, szocialisztikus-kommunisztikus eszmék befogadásáig. Egy átlagos francia republikánus kitartott 1793 eszméi mellett, de nem sietett magáévá tenni „a II.” év programjában már benne rejtőző kommunisztikus eszméket – ez utóbbiak hívei viszont többségükben forradalomellenesek voltak. Éppúgy, mint Cabet, aki visszamenőleg hajlandó volt a nagy forradalom kényszerűség diktálta terrorját elfogadni, de a jövőt egy erőszak nélküli átalakulás távlataiban kereste. Béranger költészete, kivált a Bolondok, mely Saint-Simon, Fourier és Enfantin előtt tiszteleg, Az apostol, melyet Lamennais-nak ajánlott, A négy történeti korszak, amely megígéri a föld és a menny közelebb kerülését egymáshoz, egy szabad és testvéri világ eljövetelét hirdeti – nem egyetlen tan dogmáit, hanem azt az akkori progresszív körökben szinte általános, homályos, mégis egyértelműen közösségi utópia közelítő diadalát fejezi ki.³⁸⁰

Béranger, aki népi származék, és iskoláinak félbehagyása ellenére is művelt autodidakta, a nép költője, egyszersmind korának elit értelmisége körében is tisztelt, a forradalom emlékeinek őre, de egy közösségi jövőnek is hírnöke – mindez így együtt nálunk csak Petőfi alakjában és életművében jelenik meg, magasabb fokon, de a francia előd letagadhatatlan hatása alatt.

Béranger e harcos – de nem ok nélkül elfelejtett – tanítványának egyik versét Petőfi 1848 elején fordította. Moreau és Petőfi eszmei kapcsolatának eddig egyetlen érdemi tanulmányozója, Kacziány Géza, aki sok rajongással, de kevés elmélyültséggel írogatta egyébként jószándékú dolgozatait, e tényből megalapozatlan következtetéseket vont le.

„Egyetlen életrajz írója nem említi azt az időpontot, mikor ösmerkedik meg Moreau költészetével s Petőfi könyveinek jegyzéke között is hiába keresnők Moreau verseskötetét. Pedig, hogy Petőfi e francia forradalmi kultusza egyenesen Moreau hatása, alig tagadható, mert Lamartine langyos és mérsékelt Girondistái sohase terelték volna őt e szélső radikális irányba.” Pár lappal arrébb pedig olvashatjuk: „Csak 1848-ban foglalkozik a francia forradalommal és emlegeti azt (…) ez egyenesen Moreau hatása…”³⁸¹

Kacziány állításaival nemcsak azért kell foglalkoznunk, mert e kapcsolat részleteinek egyetlen vizsgálója, hanem azért is, mert fejtegetéseiben a Petőfi-kutatás egyik jellegzetes alaphibája tér vissza: a biográfusok nem törődnek eléggé az eszmei (és esztétikai) vonatkozásokkal, az eszmei (és esztétikai) vizsgálódók viszont gyakran elemi életrajzi tényeket sem ismernek – mint ahogy Kacziány is lépten-nyomon életrajzi tévedésekbe bonyolódik.

Ha a biográfusok nem említik „azt az időpontot”, amelyben Petőfi megismerkedik Moreau-val, annak az az oka, hogy az időpont jelenlegi ismereteink szerint nem állapítható meg. De abból, hogy az Egy emlék a kórházban című verset költőnk 1848-ban fordította le, semmiképpen sem következik, hogy előzőleg nem ismerte Moreau-t. Mint ahogy nem állítható komolyan, hogy Petőfi csak 1848-ban foglalkozott a francia forradalommal és „emlegette” azt. A francia forradalom kultusza pedig éppenséggel nem lehet Moreau hatásának következménye, ha a költő csak 1848-ban tanulmányozza francia pályatársát, hiszen a Kacziány által emlegetett kultusz nyomait már Petőfi 1847-es lakása tükrözte. Desmoulins mintává emelését pedig 1846-os vers bizonyítja. A logikának azzal a sajátos kezelésével pedig nem is érdemes foglalkoznunk, hogy Kacziány Lamartine girondistáit langyosnak és mesterkéltnek találván, ebből vezeti le Moreau hatását. Ha Lamartine nem terelhette Petőfit „szélső radikális irányba”, akkor nem is lehet más e terelő, csak Moreau…? Ami már csak azért is különös volna, mert Moreau legalább annyira „girondista”, mint Lamartine!³⁸²

Abban azonban igaza van Kacziánynak, hogy Petőfi több forradalmi verse és Moreau költészete között lehet kapcsolatot teremteni, még ha ő e correspondance eltúlzására hajlott is. Abban is igaza lehet, noha érvelése ismét logikátlan, hogy Petőfi nem csupán a lefordított verset, hanem Moreau egész költészetét ismerte.

Nos, ez a költészet egy olyan lázadó fiatalember műve, aki egy padlásszobában nyomorog, mint Szilveszter, s „kinek agya – Kacziány találó megfigyelése szerint is – a nagy forradalom jeleneteivel van tele”.

Túl a Kacziány által kiemelt párhuzamokon, témánk szempontjából épp az az érdekes, hogy Moreau – Petőfihez hasonlóan – valósággal a nagy forradalom mitológiájában élhetett. Ódát ír a Gironde egy tagjához, a királyt éltető hamis prófétákkal szemben a szabadságot élteti (sőt a szabadságot, szerelmet együtt is), Opoix-t, az ex-conventionnelt azért dicsőíti, mert a hajdani konvent-képviselő a szent(!) szabadságért harcolt, s amikor a girondi képviselőket kiközösítették, „érintkezni mert” a leprásokkal… Egyik legerőteljesebb műve, a Merlin de Thionville-hoz írt óda, amely nemcsak a fronton tanúsított bátorságáért dicsőíti a girondiból (baloldali) thermidoriánussá lett forradalmárt, hanem azért is, mert hőség havában szembe mert szállni „a féltékeny triumvirikkel”, (azaz Robespierre-ékkel). A versben egy olyan forradalmár alakja magasodik fel, aki minden helyzetben – fronton és ülésteremben – kész kiállni eszméiért, élet-halál kockázatokat is vállalva. Petőfinek – ha olvasta – tetszhetett a vers, de hőse mindenképpen, s talán Moreau-nak is van köze ahhoz, hogy a nem túl ismert Merlin de Thionville portréja is ott függött költőnk házi panteonjában.

Említettük már, hogy a Saint-Mery kolostor utcájának hősei emlékére Moreau Chant funèbre-et írt. Ebben Petőfihez hasonlóan hóhéroknak nevezi a republikánus ifjak leverőit:

(Nyers fordításban: „Mind meghaltak, hősökként haltak meg, És a kétségbeesésnek nincs fegyvere; De szemközt a hóhérokkal, legalább Legyen bátorságunk könnyet ontani.”)

Nem állítom persze, hogy Petőfi Moreau hatása alatt írta idézett naplójegyzetét, noha az már Moreau-fordítása után készült, amikor mindenképpen ismerhette a francia költőt. De a Saint-Méry mártírjainak közös megtisztelése – ismételjük meg – mutatja, hogy nem csupán buonarrotiánus alapon lehetett „rajongani” e hősökért, még csak robespierre-iánusnak sem kellett lenni hozzá – egy girondi nosztalgiáktól áthatott becsületes republikánus ugyanúgy tekintett rájuk, mint Petőfi.

Ha pontos kronológiai fogódzók híján nem is tudjuk időzíteni Moreau Petőfire (esetleg) gyakorolt szellemi hatását, a fenti példa talán eléggé megvilágítja, milyen eljárásra vall a buonarrotizmus bizonyítékát látni egy általános republikánus érzelem megnyilvánulásában.

Moreau tekervényesebb, nehezebb költő, mint Béranger. Kivált ódáiban. Feltételezhetjük azt is, hogy Petőfi csak a mester után ismerkedett meg a tanítvánnyal. De amilyen bizonytalanok vagyunk ebben a dátumban, annyira határozottan állapíthatjuk meg, hogy Heine eszmei hatása már 1845 előtt befolyásolta Petőfit.

Az 1845-ös Úti jegyzetek ugyanis magukon viselik Heine útirajzainak élményét. Aligha képzelhető el, hogy Petőfi csak modort tanult az európai hírű pályatárstól, de közömbös maradt azokkal a fejtegetéseivel szemben, amelyek a nagy forradalom és a júliusi revolúció egy-egy szereplőjét vagy e küzdelmek jelentőségét világították meg – a korszak legszellemesebb írójának gondolati szintjén.³⁸³

Márpedig ha Irinyi másfél évvel Petőfi előtt írta le, hogy „korunk vallása a szabadság”, e felismerés lelkes hirdetésében Heine pedig – mint idéztem – Irinyit előzte meg – majdnem két évtizeddel: „A szabadság új vallás, korunk vallása.” Sőt magát azt a felfogást, amely szerint a francia forradalom története az emberiség új evangéliuma, épp Heinrich Heine fogalmazta meg a legfényesebb szavakkal: Petőfinek e könyv mottójában is idézett vallomása a heinei tételnek magyar visszhangja.

Petőfi abban a meggyőződésben szervezte a Fiatal Magyarország íróinak táborát, hogy nem szabad többé „a haza kopott bocskorát örökké foltozni”, s azért tartotta evangéliumnak a francia forradalmak történetét, mert abból lehetett megtanulni, miként kell egy országot, sőt a világot „tetőtől talpig új ruhába” öltöztetni. Egy másik dolgozatomban utaltam néhány olyan párhuzamra, amely e foltozgatás elleni kiállás magyar reformkori környezetét megvilágíthatja.³⁸⁴ Itt viszont rá kell mutatnunk arra, hogy ezt a mindenfajta foltozgatást, reformkodást elutasító forradalomvállalás, ez az evangéliumos forradalmiság az ifjú Heinében s az ő útirajzaiban találta meg legméltóbb szépírói kifejezését. Oldalakon át idézgethetnénk Heine nagyszerű lapjait, de legyen elég illusztrációul az Englische Fragmente egyik csúcspontja. Itt Heine idézi a bibliát („Senki sem varr pedig új posztóból foltot ó-ruhára…”), majd a foltozgatási toposz ősforrásától egyenesen a francia forradalomra ívelteti gondolatmenetét:

„…a korábbi hegyi prédikátor, aki Jeruzsálem arisztokráciája ellen szónokolt, nézeteiben megegyezik ama későbbi hegyi prédikátorok nézeteivel, akik a konvent magasából prédikálták Párizsnak azt a háromszínű evangéliumot, amellyel nem csupán az állam formáját, hanem az egész társadalmi életet nem foldozgatni akarják, hanem újjáalakítani, újonnan alapozni, sőt újjászülni.”³⁸⁵

A Petőfi és Cabet című tanulmány felvázolja, hogy a történetírásban miként alakult ki az az iskola, amely az ellenforradalmi rágalmakkal szemben védelmébe vette a jakobinusokat: a „húszas évek végéig kellett várni, hogy a jakobinusok védelmében az első szózatok elhangozzanak. A sort (…) Buonarroti nyitja meg Babeuf és társai összeesküvéséről írt könyvével”, ebbe a vonalba illeszkedik Buchez és Roux hatalmas műve, mely „a jakobinusok és Robespierre magasztalása, s egy új filozófia manifesztuma, mely a testvériség evangéliumi tanában a forradalmi eszmék, Jézusban Robespierre elődjét véli fölismerni”. Ilyen előzmények után lép fel Cabet, aki már „meggyőződéses jakobinus”. Hosszas magyarázatokat kapunk arról, hogy miként védte Cabet a jakobinusokat a rágalmakkal szemben.³⁸⁶

A levezetés nagy vonalakban megfelel a valóságos folyamatnak. Két tényt azonban hangsúlyoznunk kell:

1. mielőtt az idézett francia történetírók művei megjelentek volna, Heinrich Heine már megvédte a jakobinusok emlékét a rágalmaktól;

2. mielőtt Petőfi bármelyik jakobinus szellemű francia történész munkáját megismerhette volna, hamarabb megalapozott német tudásával olvashatta – s egyéb hatások bizonyítják! –, olvasta is Heine idevágó útirajzait!

1828-ból valók e sorok: „A francia forradalomról beszélek, arról a világkorszakról, amikor a szabadság és egyenlőség tana oly diadalmasan merült fel a megismerésnek abból az általános forrásából, amelyet észnek nevezünk… A rágalom, ez az arcátlan kísértet, rátelepszik a legnemesebb sírokra (…) Ahogy a forradalom hőseit, magát a forradalmat is megrágalmazták, s a fejedelmek rémületeként és a népek borzadályaként ábrázolták mindenféle könyvecskében. Az iskolában betéve megtanultatták a gyerekekkel a forradalom minden úgynevezett rémtettét, és a vásárokon egy ideig mást sem lehetett látni, csak a guillotine rikítóra festett képeit…”³⁸⁷

Heine ezután odáig megy, hogy kijelenti: a guillotine-t „ezt az üdvös masinát kissé gyakran használták, de csak gyógyíthatatlan betegségek, például árulás, hazugság és gyengeség esetében”. A királygyilkosságról sem fél így beszélni: „A nép csak két királyt áldozott fel – mindkettő inkább a nemesség s nem a nép királya volt –, s nem békeidőben, nem alantas érdekből, hanem a legvégső háborús szorultságban, amikor úgy látta, hogy elárulták, s közben a legkevésbé sem kímélte a maga vérét sem; ám bizonyára ezernél is több fejedelem esett el kapzsi vagy frivol érdekek miatt a nemesség és papság orgyilkos tőrétől, kardjától és mérgétől.”³⁸⁸

Cabet is így érvelve védi a forradalmi erőszakosságokat, „a körülményekben elegendő okot talál mentségükre, s a történelemben számtalan példát hasonló kegyetlenségekre, melyeket uralkodók, papok, hadvezérek követtek el”.³⁸⁹ Ez szép dolog volt Cabet-től, de Petőfi ezt az érvelést sokkal hamarabb megtalálhatta – Heinénél. Igaz, Heine nem volt történész (mellesleg: Cabet sem), de Európa egyik leghíresebb költőjeként szólalt meg, s érveit nem gyengíthette, hogy Cabet eléggé kezdetleges, ügyészi stílusától eltérően egy ragyogó politikai gondolkodó művészi nyelvén írt…

Heinének is megvannak persze az elődei, de itt legalább annyira kell hangsúlyoznunk, hogy főleg ő előzött meg másokat – még a Jézust forradalmárrá előléptető Buchez-t és Roux-t s a Megváltóból kommunista előfutárt fabrikáló Cabet-t is, amikor – egészítsük ki a korábban csonkán idézett fejtegetést – így rajongott az Englische Fragmente végén:

„Ja, ich wiederhole die Worte, womit ich diese Blätter eröffnet: die Freiheit ist eine neue Religion, die Religion unserer Zeit. Wenn Christus auch nicht der Gott dieser Religion ist, so ist er doch ein hoher Priester derselben, und sein Name strahlt beseligend in die Herzen der Jünger. Die Franzosen sind aber das auserlesene Volk der neuen Religion, in ihrer Sprache sind die ersten Evangelien und Dogmen verzeichnet. Paris ist das neue Jerusalem, und der Rhein ist der Jordan, der das geweihte Land der Freiheit trennt von dem Lande der Philister.”³⁹⁰

Semmi nyoma nincs annak, hogy Petőfi olvasta volna Buonarrotit (s ez nem is valószínű). Nem kevés nyoma van viszont annak, hogy Heine hatott Petőfire, nemcsak iskolát teremtő útirajzainak modorával, hanem szellemével is. Nézzünk néhány példát;³⁹¹ egyiknek-másiknak külön szépsége, hogy nemcsak a tartalom, a megfogalmazás is heinei… A rend kedvéért ismételjük el a szabadság hasonló felfogását tanúsító sorokat:

Petőfi: „Egy vallás van a földön: szabadság!”

Heine: „A szabadság új vallás, korunk vallása.”

Petőfi a III. Richárd kritikájában megvédi a franciákat, szembeállítva őket az „önző” angolokkal; Heine hasonlóan áll ki a franciák mellett, szemben „az egoista Angliával”: „Méltán mondják a saint-simonisták, hogy a világnak Anglia a keze és Franciaország a szíve! O! e nagy világszívnek el kellene véreznie, ha valamiféle brit nemeslelkűségre számítva egyszer segítséget kérne a szomszéd hideg fakezétől.”³⁹²

Egy másik írásában Heine a maga köznapit és magasztost oly jellegzetesen keverő modorában így kiált fel: „Hadd magasztaljuk a franciákat! Ők gondoskodtak az emberi társadalom két legfontosabb életszükségletéről, a jó konyháról és a polgári egyenlőségről; a szakácsművészet és a szabadság terén ők tették a legnagyobb lépést előre.”³⁹³

Ugyanilyen stílusban és hasonló tartalommal cseveg Petőfi az Úti levelekben: „Szeretőmet és a franciákat és a túróstésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” Mint tudjuk, a róna a szabadság képe Petőfinél – az idézet tehát a franciákat, a konyhát és a szabadságot teljesen heinei modorban keveri egybe, már-már az utánérzés határát súrolva.

Petőfi A királyok ellen című versében így érvel a monarchia ellen: „De nagykorú lett a világ (…)”!

Heine a Reise von München nach Genuaban már sokkal korábban nagykorúnak látta Európát: „Was ist aber diese grosse Aufgabe unserer Zeit? Es ist die Emanzipation. (…) …die Emanzipation der ganzen Welt, absonderlich Europas, das mündig geworden ist (…)”³⁹⁴

Az 1830-as francia forradalom Heinét éppoly lázas lelkesedésre ragadta, mint az 1848-as francia revolúció Petőfit. Heine azt mondta, hogy előre megérezte a forradalmat, mint azok a madarak, amelyek előre jelzik a természet forradalmait; Petőfi pedig azt jövendölgette a pesti redakciókban, hogy előre érzi a forradalmat, mint a „kutya a földrengést”.³⁹⁵

A francia forradalmak híre mindkettőjükben harci vágyat ébresztett: „…minden gondolatom lobogó lánggal ég. Hiába mártom fejemet a tengerbe. Ezt a görögtüzet víz nem oltja el” – írta Heine 1830-ban.³⁹⁶ „…a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el” – mondta Petőfi 1848-ban, talán nem is függetlenül az annyit olvasott heinei útirajzoktól.³⁹⁷

Heine a 48-as forradalmat már betegen és nem titkolt ellenérzésekkel szemlélte. De a nincstelen munkások hősiessége még ekkor is elismerésre ragadta: „A halálmegvetés, amellyel a francia munkások harcoltak, számunkra voltaképpen csak azért csodálatos, mert nem holmi vallási tudatból ered, s nem nyújt neki támaszt a túlvilágba vetett szép hit, hogy az ember elnyeri jutalmát, mert itt a földön meghalt a hazáért. A becsületesség, amivel azok a szegény, rongyos gúnyába öltözött emberek kitüntették magukat, ugyanolyan nagy, mondhatnám ugyanolyan önzetlen volt, mint a vitézségük.”³⁹⁸

Petőfihez, legalábbis könyvalakban, már nem juthattak el a Lutetia e fejtegetései, de ugyanilyen szellemben írt ő is a magyar forradalom közkatonáiról és apjáról is, a rongyos harcosokról, kik „az elvet hírből sem ismérik, / És a haza? kemény mostohájok…”³⁹⁹

Az ilyen, nem feltétlenül átvételről tanúskodó, de mindenképpen eszmei rokonságot érzékeltető párhuzamokat még sokáig lehetne sorolgatni. A költőt mindketten a szabadság harcosának látták, máskor az űzött vadhoz, a farkashoz hasonlították; szembeálltak egy világgal, s olykor büszkébbek voltak harcosi mivoltukra, mint költői babéraikra. A régi irodalomtörténészek kedvelt szavával szólva, némi negédlés is megbújhat az ilyen nyilatkozatok mögött, de ez sem változtat azon, hogy az itt következő két vallomás rokonsága a két költő alapvető tipológiai rokonságát bizonyítja:

Heine: „Nem tudom, megérdemlem-e, hogy koporsómat valaha borostyánnal koszorúzzák. A költés, bármint szeretem, nekem csak szent játékszer volt, vagy szentelt eszköz mennyei célokra. Sohasem tartottam fontosnak a költői dicsőséget, azt, hogy dalaimat dicsérik-e vagy rosszalják. De kardot mindenesetre tegyetek a koporsómra, mert lelkes harcos voltam az emberiség szabadító háborújában.”⁴⁰⁰

És prózában, egy évre rá, a folytatás, amelyben Petőfi elismeri, hogy „lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak”, mint az övé, de kimondja azt is, hogy az utókor bármint ítélhet róla, ő dicsőségét republikánus mivoltában találja meg.

A republikanizmusnak a szigorú erkölcsiséggel való petőfis azonosítása viszont már az egyik lényegi különbséget is jelzi a két költő között.

Heine önérzetesen védte magát a jellemtelenség vádjával szemben, s megfogalmazta a művészet és a jellem magasabbrendű összefüggésének elvét. Ezzel az elvvel általánosságban minden bizonnyal Petőfi is egyetértett volna: „Jelleme annak van, aki egy meghatározott életszemlélet meghatározott körében él és működik, mintegy azonosítja magát ezzel, és sohasem kerül ellentétbe gondolkodás- és érzésmódjával (…) belső egység nélkül nem lehetséges szellemi nagyság (…) amit tulajdonképpen jellemnek kell nevezni, a költő elengedhetetlen tulajdonságai közé tartozik.”⁴⁰¹

Ezt a maga általánosságában kétségtelenül helyes elvet azonban Heine oly módon alkalmazta és idomította a gyakorlat szükségleteihez, hogy azzal Petőfi már aligha rokonszenvezhetett. És fordítva: a Ha férfi vagy, légy férfi… költőjének könyörtelen erkölcsi igényessége, a kimondott szó halálos komoly vállalásának elve Heinében csak viszolygást támaszthatott volna. A német költő a jellembeli nagyságot összeegyeztethetőnek ítélte azzal, hogy a kiemelkedő szellemek „számtalan apró-cseprő komiszsággal” vásárolják meg a legnagyobbak és legkisebbek „bocsánatát” s azokat, akik ezt nem akarták megengedni nekik, hamar szellemi korlátoltsággal vádolta.

És ezen az úton Heine olyan ponthoz jutott el, ahol már felfogása szögesen ellenkezett Petőfiével. „Mindig a bornirtság jele – írja a Ludwig Börnében –, amikor valakit a bornirt tömeg könnyen ért meg, és mint jellemet ünnepel”.⁴⁰² Ha Petőfi – amint feltételezhető – olvasta a Ludwig Börnét, akkor ez a fejtegetés csak taszíthatta őt, hiszen számára önmaga forradalmi erényességének tudata költői értéktudatával legalább egyenértékű volt.

Újabban Balogh Ernő tanulmányai sokoldalúan megvilágították, hogy már a Felhők korszakának is milyen meghatározó tényezője az erkölcsiség: „az én mind határozottabban kéri számon a világon a moralitás eszményeit, erkölcsi normáit, mert csak őket ítéli mértékadóaknak”.⁴⁰³ Később eltökélt forradalmárként Petőfi egy „aktív” erkölcstan alapján még határozottabban a „jakobinus morál” vállalója és hirdetője. Heine, akit Börne és hívei „férfiatlan ingadozással” vádoltak, a Ha férfi vagy – Kertbeny fordításában Männerlied – etikai igényességét feltehetően szkeptikusan fogadta, ha a verset elolvasta.

Az ilyen és ehhez hasonló helyzeti, nemzedéki, alkati, „filozófiai” különbségek ellenére jogunk van Heinét Petőfi világnézeti és költészeti nevelőinek sorában az elsők közé emelnünk.⁴⁰⁴ Béranger és Heine személyében költőnk olyan pályatársak életművét ismerte meg, még világnézeti fordulata előtt, akik különböző szintű, de a század első felének progresszív értelmisége által Európa-szerte tisztelt lírai mintákat képviseltek.

XI. Az eszmei fejlődés ciklikus jellege

Így azután Petőfi eszmei kibontakozása sematikus ábrázolást kapott: a költő előbb „válságba” került (pontosan eddig még senki által meg nem határozott okok miatt), majd ez vagy az az író, költő, forradalomtörténész, utópista kommunista vagy szocialista hatása alatt hirtelen forradalmárrá „gyógyult”. Egy időben magam is elfogadtam e vázlatot, de ma már – fokozatosan jutva el eddig – egészen más képletben gondolkodom.

A Felhők korszakához vezető sokrétű okok hálózatát itt nem elemezhetem, a legjobb eddigi tanulmányok különben is tartalmazzák a szóba jöhető tényezőket, egy kivételével, s ez épp a francia forradalom történetének hatása… A forradalomtörténetek legtermészetesebb eszmei befolyása ugyanis az, hogy az események szörnyűségeivel, a vérözönnel, a vérpad felé zötyögő kordék véget nem érő menetével felkavarja, kétségbeejti, sőt elborzaszthatja az érzékeny és gondolkodó olvasót, ha forradalmi meggyőződése még nem szilárdult meg. Anélkül, hogy paradoxonokat akarnék gyártani, azt kell mondanom, hogy a forradalom története főleg annak a meggyőződését szilárdítja még forradalmibbá, aki már előzőleg is forradalmár volt! Egy kialakuló, útját kereső, vívódó lelket egy időre vagy akár végérvényesen is eltaszíthat a forradalmi cselekvéstől a forradalmak históriája!

Állításom tapasztalatilag ellenőrizhető, kortársaink és a múlt szereplőinek kikérdezésével vagy irataik ilyen vizsgálatával. Elég talán utalnom arra, hogy a Révolution vívmányaival kezdetben rokonszenvező Schiller vagy Alfieri pályáján micsoda törést okozott a francia forradalom riasztó belviszályairól érkező véres hírek sorozata.⁴⁰⁷ Nem szabad azt hinnünk, hogy az az ember, aki alkatánál, érdekeinél és műveltségénél fogva a reformok híve, épp a forradalmi törvényszék működésének megismerésétől forradalmárrá válhat, valószínűbb az ellenkezője, az ugyanis, hogy még a reformoktól is elmegy a kedve, mint erre oly sok példát idézhetnénk.

Petőfit már 1844–45-ben is a forradalmiság félé vonzották-sodorták körülményei, érdekei, tapasztalatai, ilyen ösztönzéseket kapott hazája és népe helyzetéből, saját létfeltételeiből is. Az irodalom felől, főleg Béranger és Heine oldaláról, lázadó hajlamát erősítő eszmei hatások érhették már akkor. De még nem volt rendíthetetlen forradalmár. A Várady Antalhoz írott verses levélben mint tudatos harcos, áhíthatta a tisztító vérözönt, de amikor még csak készülődött forradalmi hivatására, amikor még csak vívódott a forradalmárokra váró sorssal, elborzaszthatta a revolúciókkal járó pusztulás, és szomorúan kérdezhette, nem is annyira a földet, hanem önmagát: miért iszik „annyi könnyet s annyi vért” a föld? (Mit ettél, föld…) A Levél szent rajongással hirdeti meg, hogy a vérözön megtisztítja a világot a szennytől, de a Felhők költője még nem tudja, lemosható-e „az emberiségnek szennye”.

Petőfi, mintha csak segítséget akart volna kínálni az utókornak az ő fejlődése megértéséhez, egyik leghatalmasabb forradalmi költeményében, Az itéletben maga mondja el, miként hatottak rá történeti olvasmányai:

Ezek az idézetek is sugallják már a tételt, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a forradalmár Petőfi ugyanazokkal a kérdésekkel vívódik, mint a Felhők költője, csak válaszai különböznek: előbb kétségbeesettek, kételkedők, reménytelenek, később bizakodók, hittel teliek vagy éppen rajongók!

Figyeljünk a kulcsszavakra: „borzadok, iszonyodom… kedvre derűlök És örülök szilajan…” Egy szellemi fejlődés állomásait jelzik klasszikus önismerettel és szabatosan: a költőt a világtörténet, s ezen belül a forradalmak története előbb iszonyattal töltötte el, majd – kutyaharapást szőrével – ugyanaz a történelem győzte meg arról, hogy nincs más kiút, csak a harc, a szabadság vértengeres háborúja:

Ezt az ítéletet és földi mennyet később még közelebbről szemügyre kell vennünk. Előbb azonban vizsgáljuk meg egy kicsit részletesebben, hogy a forradalmak története kínálhatott-e olyan élményeket, tanulságokat a költőnek, amelyek első érdemi végiggondolásra borzadásra, iszonyodásra késztették – éppúgy egyébként, mint a XVIII. századvég és a XIX. század első fele nem egy írástudóját.

Tekintsük át futólag a Felhők verseit. Ha nyers prózára tesszük át e ciklus kérdéseit, azonnal kiderül, milyen gyakran s milyen egyértelműen kapcsolódnak ezek olyan problémákhoz, amelyek jellegzetesen történelmiek, történetbölcseletek, a história tanulmányozásáról tanúskodnak: Mi a dicsőség? Mi a bölcsek sorsa „hajdan és most”? Egy helyre jut a hóhér és áldozata? Mindig is ilyen gonosz volt az emberiség? Miért rágalmazzák kicsinyeknek a szárnyas, az óriás lelkeket? Végzet az, hogy az igaz ember elpusztul, a gaz diadalmaskodik? A megváltóknak csakugyan kereszt jár? És így tovább. Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene: ezek a kérdések nagyon is természetesen vetődhetnek fel például a francia forradalom történetének tanulmányozójában is. Láttuk, maga Robespierre beszélt arról, hogy a forradalmakban a gazemberek diadalmaskodnak…

Visszatérve Mignet-re, az ő forradalomtörténete bőven sugallhatott ilyen gondolatokat egy még kiforratlan fiatal léleknek. Mignet ugyanis elfogadja a forradalmat, mint új korszakhoz, nagy haladáshoz vezető tényt, hőseit nem gyalázza, az ellenforradalmat nem akarja igazolni – de ő maga nem forradalmár, csak szükséges rosszat lát a forradalom viharában. A forradalom mintegy természeti törvény hatása alatt végzi a maga ingamozgását, egyik irányú kilendülését szükségképpen követi az ellenkező mozgás, s közben az emberek milliói, a vezetők százai feláldoztatnak, s pusztulnak, egyforma hősiességgel, mind az egyik, mind a másik oldalon. Mignet nemcsak idézi Vergniaud híres tételét, mely szerint a forradalom Saturnus istenként felfalja a saját gyermekeit, hanem mintegy igazolja is e „prófétai szavakat”. Olyan korszak volt ez, mondja, amelyben mindenki „bizonyossággal előre láthatta a saját végét”.⁴⁰⁹

Egy ilyen forradalomtörténetet olvasva, amelyből a hősök szükségszerű pusztulásának bizonyossága árad, egy lázadó hajlamú fiatalembernek, kivált ha Petőfi-méretű lelki érzékenység jellemzi, elkerülhetetlenül a saját sorsára is kell gondolnia. Pontosan úgy, ahogy Petőfi gondolt e négysoros remekében:

„Íme a szabadság első apostolának, jutalma!” – kiált fel Camille Desmoulins az ordító tömegben, a végzetes szekéren, amely Mignet leírásában magának a forradalmár sorsának végzetes jelképévé válik.⁴¹⁰ Ezeket olvasva nem természetes-e, hogy a költőnek is számot kellett vetnie sorsával: mi lesz, ha nemcsak álmában akarja „tördelni” a „rabnemzetek bilincsét”? Csak kereszt lehet a jutalma, mint írja a hasonló című versben, mert a kereszt illeti a megváltókat…

Petőfi már ekkor is nagyobb költő annál, semmint hogy üres játékból kerülne a fentebb idézett négysoros végére, mintegy poénul, „a levágott emberfő”. A Vajon mi ér? az Igazság, alszol?, Az Álom és a Kereszt négy oldalról is ugyanazt feszegeti – a forradalmárra váró végzetet méri fel magának a költő.

S hogy pusztulnia kell az igaznak, az még a kevesebb. De hogy értelmetlenül kell pusztulnia, mert a világ úgysem megy előre, az mindennél kínzóbb gondolat.

Mignet elvszerűen nem fejtett ki ilyen eszméket. De könyvének végkicsengése mégiscsak az, hogy majdnem fél századdal a nagy forradalom után, annyi forradalmár feláldoztatása után Franciaország kettős szükségletét még mindig nem elégítették ki: nincs valóságos politikai szabadsága és anyagi jóléte. A monarchikus rendszer kiváltotta a forradalmat, de az csak újabb monarchiához, Napóleon császárságához vezetett, majd elkövetkezett a restauráció – e körforgást látva Petőfinek törvényszerűen kell eljutnia a haladás kétségbeesett tagadásához. Ebben az összefüggésben mélyebb, ha tetszik, történetfilozófiai jelentést kapnak a költő korábban már idézett sorai:

A Mért vagyok én még a világon kezdetű versből idéztünk, amely a Felhőknek mintegy gondolati záródarabja, a „sötét eszmék hollóserege” felett tartott szemle végső tanulságait mondja ki. A költemény feltűnően kerüli a nemzeti problematikát, általában ítél a világról, ezzel is bizonyítva, hogy alkotója nem országgyűlési sikertelenségek és hasonló fajsúlyú ügyek felett siránkozik, hanem az emberi történelem keserű ellentmondásai ragadják a kétségbeesésre.

Ez a történelem egy másik verse szerint is „gyász dolgokat” beszél, „mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét”. E gyász dolgokat nem csak, sőt nem elsősorban a nemzeti történelem, hanem az egyetemes história, s ezen belül mindenekelőtt a nagy francia forradalom története is sugallhatta.

A legtöbb mai irodalomtörténész magától értetődőnek tekinti, hogy kortársai közül Vasvári állt eszmei tekintetben legközelebb Petőfihez. Illik rámutatni arra, hogy ezt a felismerést, tudtommal elsőnek, már 1860-ban megfogalmazta Charles-Louis Chassin, Petőfi első életrajzírója, amikor így summázott: „…barátja Vasvári Pál, akinek igen radikális véleményei megegyeztek az övéivel…”⁴¹¹ Chassin jó kapcsolatot tartott a magyar emigránsokkal, kivált Irányi Dániellel, akivel közös könyvet is írt, s akinek Vasváriról készített „jegyzeteit” a Petőfi-életrajzban is hasznosította. Így hát érdemes komolyan venni ezt a véleményt, amely közfelfogás lehetett a márciusi fiatalok körében.

Innen nézve, jó okunk van arra, hogy épp itt idézzük Vasvárinak azt a töredékes elmélkedését, mely így összegezte a francia forradalmak tanulságát:

„Az 1848-iki forradalmat én a két előbbinek kifolyásául tekintem.

A fa utolsó virága is kinyílt, hogy a gyümölcsözés ideje következzék.

Annyi vér és oly kevés eredmény!

Semmi arányosság!”⁴¹²

A vérontás túlsága és az illő eredmények elmaradása, vagyis az aránytalanság, mely az elnyomás fennmaradásával jár, ez az eszme ismerhető fel „a jónak örökös bukását” hirdető Petőfi-versben is!

„…Még eddig tökéletes köztársaság nem létezett. De »még jőni fog, még jőni kell«…” – olvashatjuk Vasvári egy másik jegyzetében.⁴¹³ E tömör hitvallásban kettős tétel rejtőzik: először az, hogy addig még egyetlen köztársaság sem volt az „igazi”, tehát a nagy francia forradalom köztársasága sem, másodszor az a bizakodás, hogy eljő majd az igazi, s ezt másutt jellemezte is Vasvári.⁴¹⁴ Az a szellemi fejlődés, amely e pár sorból kibontható, a Petőfiéhez hasonló: tartalmazza a korábbi forradalmak kritikáját és az új forradalmak ígéretét.

A forradalom tanulmányozásának e szakaszosságát vélem kiolvasni magának Petőfinek elöljáróban idézett naplójából is, amely úgy kezdődik, hogy évek óta mindennapi kenyere a francia forradalom, s úgy folytatódik, hogy „több mint egy év óta” írja forradalmi költeményeit.

A két meghatározást csak pár sor választja el egymástól. Vagy feltételezzük, hogy Petőfi ugyanazon az oldalon merő emlékezethibából kétféleképpen határolja el ugyanazt, vagy – ami valószínűbb – szokása szerint pontosan fogalmaz és nem ugyanarról beszél: először arról szól, hogy mióta tanulmányozza a francia forradalmat („évek óta”), másodszor arról, hogy mióta ír forradalmi verseket („több mint egy év óta”)! Számokra átírva ez azt jelenti, hogy Petőfi már az 1846-os „fordulat” előtt is ismerkedett a forradalom történetével, tehát már 1845-ben, vagy komolyabban 1845–46 telén, de ekkor még nem vált jakobinus forradalmárrá, sőt eleinte sok minden riaszthatta magában a francia revolúcióban és a forradalmári sorsban is. A forradalom története „első olvasásban” nem csökkenthette szorongását és kételyeit, ellenkezőleg, felfokozhatta azokat, s egyéb életrajzi okok mellett ez vezetett a Felhők keserű vívódásáig. S a forradalmiság épp e vívódásokból tört elő!

Ez a levezetés – elismerem – fölöttébb vázlatos, és jórészt csupán feltevés. De szükséges feltevés, ha nem akarjuk a költőt olyan szajkóvá lefokozni, aki gondolkodás nélkül sajátít el jelszavakat. Értelmezésemben a Felhők időszaka nem valamilyen beteges válság, hanem egy olyan előrevivő, építő vívódásnak a tükröződése, amely az adott viszonyok között, a polgári forradalmak ellentmondásainak leplezetlen megnyilvánulása után szinte törvényszerű volt! Másfelől és más úton és némileg talán más szóhasználattal érvelve, de ugyanoda jut el ez a levezetés, amire Sőtér István már a hatvanas években rámutatott: „Ez a forradalmiság olyan érzésállapotból születik majd, melynek tépettségéhez, dúlt fájdalmasságához az egész emberiség szenvedéseinek átélése is hozzájárul. Petőfi forradalmisága – a »világfájdalom« érzéseit váltja fel, és mintegy belőlük bontakozik ki.”⁴¹⁵

Sőtér nem kapcsolja össze az emberiség szenvedésének átélését a forradalmak történetének tanulmányozásával, de nem is utasítja el e lehetőséget. Lukácsy a forradalmak történetét, pontosan azoknak egy szektás változatát csak a „gyógyulás” kapcsán emeli ki, megismétli viszont, csaknem azonos mondatokkal, noha idézőjel és név szerinti utalás nélkül Sőtér fejtegetését a világfájdalomból kibontakozó forradalmiságról.⁴¹⁶ Az igazság kedvéért hadd rögzítsem, hogy e kapcsolódás, a világfájdalomé és a világszabadságig eljutó forradalmiságé már Ferenczinél is fellelhető.⁴¹⁷ Az első pedig, aki Petőfi neve nélkül, de ezt az összefüggést mintegy a márciusi ifjak eszmei fejlődésének irányául is megjelölte, Vasvári Pál volt.

Petőfi és Vasvári eszmei közössége miatt különösen fontos számunkra, hogy az ifjú történész elméletileg is végiggondolta a korában oly divatos világfájdalom és a történelmi tanulságok összefüggését, műveiben újra s újra visszatér erre, legtartalmasabban a kéziratos, jegyzetében:

„Aki az emberiség magasabb célját ismeri, és a történetkönyvet figyelemmel olvassa, annak keblében egy új érzelem támad, ez a világfájdalom érzete.

Látja az emberiséget a boldogság után törekedni, látja halálos küzdelemben önmagával és ellenségeivel, látja a vágyat, mennyire akar boldoggá lenni, és látja, mennyire boldogtalan.

Akinek szíve tehát az emberiségért dobogni tud, az ismeri a világfájdalmat és szánakozik a világ sorsán. Higgyétek el nekem, e fájdalmas érzelem egyik jele annak, hogy az emberiség rövid idő alatt öntudatra jutand. Ha az emberek egyenként sajnálkoznak az emberiség boldogtalan sorsán, ez első jel a sorsjavításra. Annyi kebel vágy a boldogság után, és annyi kebel érzi, hogy boldogtalan! Az emberiség nincs megelégedve sorsával, és nem is lehet! Olvassátok e század mély érzelmű íróinak műveit! Nem fogjátok-e látni minden lapon az érzékeny kebel fájdalom ömlengéseit? – Higgyétek el, aki az emberiség történetét figyelemmel áttanulta, és gondolkodott e világ felett, az másképp nem írhat.

Azért látjuk a legnagyobb elmék szülöttein gyászosan végig omolni a világfájdalmat. Valahányszor az érzékeny kebel a világ helyzetére tekint, mindannyiszor e szavakat látszik mondani: »Szánakozom rajtad, boldogtalan emberiség.«

Véleményem szerint tehát a világfájdalom érzete egyik mérlege a lélekműveltségnek. Ki az emberiség felett gondolkodott, és keblében nem ébredeznek a sajnálat és fájdalom érzelmei, az vagy nem tud érezni, vagy nem képes az emberiség magas végcélját felfogni. (…)

De a világfájdalom érzetének nem szabad egy új beteg szenvedéllyé válnia. Ez csak negyedmutatója az emberiség sorsának, s előre jelenti, hogy az óra nemsokára ütni fog! A hiba elismerése első lépcsője a javulásnak. S itt minden magától az emberiségtől függ.

A világfájdalom mutatja, miszerint az emberek a világ sorsa felett szomorkodnak. De a puszta szomorkodás nem elég. Vannak bölcsek is, kik nem csak szomorognak, hanem gondolkodnak is. Őket hallgassátok, azt mondja az írás. Ezek az emberiségnek csak küzdelmes múltja felett sírnak, de jövője felől kétségbe nem estek. Az emberiség pályája eddig küzdelem volt, s e küzdelmet még folytatni kell. Mert a világ öt részének nevét nem lehet puszta tollal eltörölni, hogy helyettök e szót írjuk a földtekére: Icaria.”⁴¹⁸

Régebben hajlottam arra én is, hogy e történeti indokú kétségbeesésből egy olyan világnézetet sugárzó mű emelhette ki a költőt, amely a jövő felől világítja meg a múltat, s a könny- és vérözönt értelmessé minősíti egy készülő jövendő igézetében. Ma is lehetségesnek tartom, hogy Cabet forradalomtörténete is – Petőfi számára elfogadhatatlan elfogultságai ellenére – adhatott ilyen irányú biztatást a költőnek. Még inkább sugározhatott optimista jövőképet Cabet főműve, a Voyage en Icarie, mely népszerű volt a márciusiak körében, s Vasvári minden bizonnyal olvasta, de egy – később idézendő utalásának jelzése szerint – Petőfi is forgathatta. Cabet elutasította ugyan a forradalmat, mint társadalomátalakító módszert, de a már lejátszódott revolúciókat Ikáriában, s a nem fiktív történelemben is, bekapcsolta az emberiség közös kommunista jövőjéért vívott küzdelmek láncolatába. Több más művet is említhetnénk a Pándi Pál által „új szociális eszméknek” nevezett ideológiák köréből, de olvasásukra adatszerű bizonyíték nincs… Mint ahogy a többi, kizárólagos vagy fő-fő hatások igazolására szolgáló könyvekben is legfeljebb analógiákat vagy esetleges egybeeséseket találhatunk, de ezek az 1846. májusi „fordulat” konkrét és vitathatatlan eszmei forrásainak nem minősíthetők.

Annál különösebb, hogy a biográfiák, monográfiák sorozatával szemben, melyek a költő világnézeti változását csak egyik vagy másik ideológiai műből akarják levezetni, maga Petőfi „gyógyítójául” egy szépírót emel ki, méghozzá nagy gondolkodónak nem nevezhető szépírót. Így írt az idősebb Dumas-ról:

„Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumas-nak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán még is szép a világ.”⁴¹⁹

Petőfi oly ritkán nyilatkozott kedves íróiról, olvasmányairól névre szólóan, még ritkábban magyarázgatta „pesszimista” korszakát, ezért mintegy etikai lehetetlenség is az irodalomtudomány részéről figyelmen kívül hagyni vagy akár elbagatellizálni a fenti vallomást. Komolyan kell tehát vennünk, hogy ha „nem egészen, de nagy részben” Dumas műveivel magyarázza epéből készült pápaszemének elvetését. Figyeljünk a többes számra is: Petőfi Dumas munkáiról beszél! Ez is egy kis jelzés lehet azoknak, akik egyetlen csodatevő könyvet kerestek Petőfi „gyógyulásának” magyarázatára, holott a költő még Dumas esetében is több műre utal. Természetesen nem kötelező elfogadni a költő önkommentárját, de akkor meg kell cáfolni azt, érvekkel, adatokkal – erre eddig sosem került sor, a vallomás elhallgatására annál többször…

Magam már 1972-ben kísérletet tettem a Petőfi–Dumas kapcsolat feltárására. Akkoriban egy kis könyvem 45 oldalán részleteztem Dumas feltételezhető eszmei hatását, ezt itt nem ismételhetem meg.⁴²⁰ Legalább egy összefüggésre azonban utalnom kell.

A társadalom, az átlagember megvetése – ez a motívum gyakran fellelhető a romantikus művekben, magánál Petőfinél is, s szintén alkalmat kínált az akkori kritikusoknak a költő megleckéztetésére. Még a császárok és nádaskayk szintjére sohasem süllyedő esztéták is fennakadtak azon, hogy Petőfi „megvetése és utálata hitvány tárgyának” nevezte az embert, nem figyelve fel arra, hogy ez az ítélet a szolga embernek szól.⁴²¹ Petőfi, ma már ezt magyaráznunk is fölösleges, azt az embert vetette meg, aki nem mer fellázadni sorsa ellen. Védelmezése helyett tehát, amelyre nem szorul, arra kell rámutatni, hogy ez a megvetési motívum más összefüggésben is fontos világnézeti szerepet kap Dumas-nál – és Petőfinél is.

Chamfort híres aforizmája szerint, „aki negyvenéves korában nem embergyűlölő, az sohasem szerette az embereket”.⁴²² Dumas tétele mintha csak tudatos megfordítása volna a chamfort-i eszmének: nála a gyűlölet az első, az alakul át megvetéssé. A Napóléon Bonaparte előszavában olvashatjuk: „Oh, certes, après une révolution, on doit haïr les hommes; mais, après deux révolutions, on ne peut plus que les mépriser.” Vagyis egy forradalom után gyűlölnünk kell az embereket, de két forradalom után nem tehetünk mást, csak megvetjük őket…⁴²³

E gondolat, mely az embergyűlöletet és a forradalmi történetet egybekapcsolja, annyira tetszett Dumas-nak, hogy sajnálta elvesztegetni egyik előszavában, s némi változtatással egyik kedvelt hősét is ezzel jellemzi.

S itt az Anthony című művet kell elővennünk, amelyet a legújabb francia kutatás is – miként az Europe egyik különszáma mutatta – rendkívül nagyra értékel. Anthony (Szilveszterhez hasonlóan) törvénytelen gyerek, kívülálló, a társadalommal szembeni lázadó, aki szerencsétlenségére (megint hasonlóan Szilveszterhez) „integrálódott” nőbe lesz szerelmes. Szilveszter végig is harcolja érzelmi háborúját, s magához ragadja a kastély hölgyét – Anthony csak lázadozik a hamis társadalom törvényei ellen, de bukásában aláveti magát a konvenciónak. Az apostol tehát – függetlenül most minden egyéb szemponttól – sokkal forradalmibb mű, mint az Anthony.

Számunkra azonban az itt a fontos, hogy mintegy alapgondolatként, itt is felmerül a világgyűlölet, illetve megvetés szembeállítása: „Gyűlöltem az embereket, azt mondja ön… De azóta sokat láttam és most már csak megvetem őket…”⁴²⁴

A Felhők korszakát lezáró költő is majdnem ugyanígy gondolkodik:

A folytatás már kiélezi a különbséget Dumas eszméje és Petőfi gondolata között:

A Várady Antalhoz intézett híres verses levelet idéztük. Petőfi számára oly fontos volt e gondolat, hogy már korábban is megközelítette, körüljárta, mint egy kivezető eszmét. A Száműztem magamat… befejező szakaszában, pár nappal a Levél előtt, így:

Lukácsy Sándor ezekben az idézetekben Cabet eszmei befolyását mutatta ki. Lehetséges azonban, hogy Dumas művei is hozzájárultak a költő gondolatainak ilyen irányú tisztázódásához. E feltevést jogossá teszi Petőfi már említett nyilatkozata Dumas gyógyító hatásáról, de ugyanígy a Dumas-tól és költőnktől idézett szakaszok tartalmi hasonlósága és még inkább fogalmazástechnikai rokonsága (Dumas-nál: „gyülöltem… már csak megvetem…”, Petőfinél: „nem gyülölöm… már csak haragszom…”).

Jóval a Felhők előtt, 1845 januárjában, A világ és én keserű soraiban ítélt először a költő a vers címében foglalt viszonyról. Az itt kifejezett megvetés olykor gyűlöletté súlyosbodik a Felhőkben, hogy azután a „nem gyülölöm… már csak haragszom” forradalmi programjában oldódjék fel.

Petőfi vallomásának néhány szavára még érdemes visszatérnünk: mit jelent az, hogy „nem egészen, de nagy részben” Dumas munkái gyógyították ki melankóliájából? Természetesen teljes joggal gondolhatunk különböző forradalomtörténeti művek, köztük az Histoire populaire hatására, más könyvekre is. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy maga a költő a 46. májusi „újjászületésről” beszámoló verses levelében nem könyveknek köszöni meg a „gyógyulását”, ellenkezőleg, egy másik versben pedig a múlt ezer emlékére utalva a történelemmel, történeti olvasmányokkal kétségbeesését magyarázza! Gyógyulását másnak köszöni – a természetnek:

Nem odavetett szavakról van szó, a költemény hangsúlyos részlete ez! Miért hivatkozik a költő a természet gyógyító hatalmára, ha egy csodatévő könyvnek köszönheti világnézete hirtelen megváltozását? Lehet, hogy a műfaj tette lehetetlenné a valóságos magyarázatot, mert nem fér bele egy könyv méltatása egy versbe? A Beszél a fákkal a bús őszi szél…című hatalmas költemény nem arról tanúskodik számomra, hogy Petőfit a műfaj megakadályozhatta volna világnézeti „gyógyulása” hiteles megmagyarázásában. Könyvről, olvasási élményről megragadóbban aligha szóltak, mint költőnk e versben:

Fél év múlva, 1848 márciusában Petőfi a forradalomtörténetet nevezi evangéliumnak, világos tehát már ebből is, hogy a Beszél a fákkal „imakönyve” is forradalomtörténeti műre utal, de ezt tanúsítja a vers egésze is. Még a költemény „Minden betűje” is visszatér a márciusi vallomásban: „minden betűjét” – tudniillik az új evangéliumnak – „szivembe véstem”.

Összegezve: ha a Levél Várady Antalhoz sorai közt csak egy olyan akadna, mint a Beszél a fákkal „imakönyves” sora, rajongva hirdetném, hogy a 46. májusi fordulatot egy varázslatos forradalomtörténeti mű hatása okozta. Ehelyett azonban részletes magyarázatot kapunk a természet gyógyító varázsáról… Van-e jogom ezt figyelmen kívül hagyni?

Egyetlen vers tanúságát esetleg talán mégis mellőzhetnénk, hiszen Petőfi nem volt köteles biográfiai eligazításokat nyújtani az utódoknak. A különös azonban az, hogy a 46-os májusi fordulat előtt a természet gyógyító hatásának hirdetése következetesen, újra s újra visszatér verseiben! Sőt, már a május végi, dömsödi Levél Várady Antalhoz előtt, az előző elvonulás színhelyén, Szalkszentmártonban is ugyanez az eszmekör tűnik fel:

Az Elhagytam én a várost… után mindjárt azonnal az Erdőben következik:

Ugyanekkor fordítja Béranger-tól a Gyermekkori emlékeket, melyet forradalomtörténeti kapcsolódása miatt már említettem. A költőnek kedves francia történelmi motívum mellett a fordítás egyik indoka a befejezésben rejtőző vallomás lehetett, ez ugyanis teljesen egybeesik a fenti versek következetesen ismétlődő mondanivalójával:

A másik Béranger-tolmácsolás, A jó aggastyán is a világ újulásáról, egy szép tavasz fecskéiről szól, még áprilisban megszületik a Világgyűlölet is, ez a pesszimizmus elleni programvers, s a Sors, nyiss nekem tért…, az „emberiség javáért” vállalt halál himnikus áhítozása, s a Dalaim, a szolgaság népének haragos ostorozása – ugyan mi szükség van az Histoire populaire májusi, dömsödi „befejező” tanulmányozására annak, aki már áprilisban a természetnek köszöni gyógyulását, s nagy forradalmi verseket írt? Van-e értelme annak, hogy a Várady Antalhoz írt lírai levelet tekintsük a fordulat egyetlen költeményének, s ezt is egyetlen könyv varázslatos hatásával magyarázzuk, negligálva a május előtti természet-versek (rousseau-i természetimádó művek!) sorát? Ha Petőfi helyett egy lelkes kínai vörösgárdistáról volna szó, vagy egy iszlám terroristáról, akkor egyetlen kis piros vagy zöld könyvecske elég lehetne egy világnézeti fordulat megmagyarázásához, de Petőfi Sándor esetében egy merőben hipotetikus tétel kedvéért mégsem egyszerűsíthetjük kezdetleges sémává a világnézeti fejlődést.

Mely utóbbiban egyébként egyáltalán nem hozott végleges fordulatot, „gyógyulást” a májusi verses levél! S ez az, amit e fordulat mitizálói tökéletesen elfelednek, vagy szándékosan kiiktatnak, megcsonkítva ezzel a költőnek nemcsak világnézeti képét, hanem egész költészetét.

Természetesen lehet vitatkozni azon, hogy a Felhők verseinek világképe összefügg-e a francia forradalmak „elborzasztó” tanulságaival vagy sem. De nem vitatható, mert a költő életművének fontos alkotásai bizonyítják, hogy az 1846-os májusi fordulatban kifejeződő állítólagos „gyógyulás” után, az Histoire populaire kínálta „orvosság” ellenére sem szűnnek meg végleg a költő kételyei, újra és újra felbukkannak a kínzó kérdések: mi a boldogság?, van-e haladás? stb. Önmagában ez a tény annyira ellenkezik a Felhők pesszimizmusának, majd a gyógyulásnak sokáig elfogadott elméletével, hogy a teória hívei – talán öntudatlanul is – legjobbnak látták elhallgatni vagy bagatellizálni az idevágó verses és prózai „bizonyítékokat”.

Így például sokáig egyáltalán nem volt érdemleges irodalma annak az Előszónak, amelyben, nyilvánvalóan a Honderűnek válaszolva (az ugyanis a „szaggatottságot” vetette a költő szemére), így érvelt:

„Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával.”⁴²⁵

„Pest, január 1. 1847.” – ez a dátum olvasható az írása alatt, amely Összes költeményeinek tervezett, de meg nem jelentetett előszava. „A cenzor megadta a kinyomtatási engedélyt; – olvashatjuk a kritikai kiadásban – hogy miért nem jelent meg az Előszó az Összes költemények élén mégsem, erre nincs adatunk.”⁴²⁶ Csakugyan nincs adatunk. De feltehető, hogy azért maradt kéziratban az Előszó, mert maga Petőfi így akarta. A forradalmi költő, a „lángoszlop” egyre határozottabban felfogott és vállalt küldetésével nem érezhette összeegyeztethetőnek ezt a vallomást, amely túlságosan is sokat árult el belső vívódásaiból, töprengéseiből, „szaggatottságaiból”.

Ez persze csak feltevés, de több oldalról is alátámasztható. Elsősorban a forradalmi napló nevezetes passzusával: „… vártam e pillanatot; (tudniillik a forradalom győzelmét! – F. S.) nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. (…) Nem okoskodás után, de azon profétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – mely a költőben van, világosan láttam (!), hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.”⁴²⁷

A költő, aki világosan látja a jövőt, akiben folyvást él a hit – íme, ilyennek akarta látni és láttatni magát Petőfi, ezért gondolhatta meg a tervezett Előszó közlését.

De ne időzzünk sokat feltevéseknél. Az idézetből most az a lényeges számunkra, hogy a költő látomásaiban és hitében rendíthetetlennek mondja magát – éppúgy, mint több versében is. Így tehát maga Petőfi is „felelős” azért, hogy ez a kép rögződött róla az utókorban. Elhomályosult a ki nem adott Előszó jelentése, természetes vagy éppen mesterséges homályba kerültek a szorongást, vívódást tükröző versek – kialakult a XIX. századi Tirteiosz sematikus képe.

Erre a képre volt szüksége a külföldnek is. Petőfi, a kelet-európai vadzseni, a műveletlen kobzos, a forradalom kételyeket-félelmeket nem ismerő pusztai harcosa – ez a legenda természetszerűen kelendőbb volt, mint a valóságos, ellentmondásaiban bonyolult Petőfi igazi műve.

Különösen az 1867-es kiegyezés utáni időszak hamis Petőfi-kultusza ragaszkodott a primitíven egészséges népi költő mítoszához, s ahhoz, hogy ezt a Petőfit terjesszék a „nagyvilágban”. S ha nagynéha mégis megesett, hogy egy-egy jó érzékű fordító felfedezte Petőfi kételkedésekről, gyötrődésekről valló verseit, magyar szakemberek igyekeztek eltanácsolni őket az ilyen költemények lefordításától. A Felhőket olaszul tolmácsoló derék Cassone munkáját így köszöni meg a magyar filológus: „E pessimistikus gondolatokat tartalmazó gyűjteményben szintén hiába keresnénk Petőfi egyéniségét. Csupa kozmopolita eszmék magyar szín és jelleg nélkül.”⁴²⁸ Itt már magától értetődő tételként szerepel a képtelen állítás: ami pesszimista, nem lehet jellemző Petőfi egyéniségére…

Petőfi első világirodalmi jelentőségű külföldi méltatásában is megtaláljuk ezt a szemléletet. „Petőfi (…) annyira egészséges és primitív – írta Heine még 1849-ben –, hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van; ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belőle minden hamleti vonás (!), a maga és népe szerencséjére.”⁴²⁹

Az utolsó félmondat enyhítő gesztusa ellenére világosan kiérezhetjük e sorokból, hogy Heine a hamleti vonások teljes hiányát negatívumnak érzi. A keserű bölcs beszél így a tapasztalatlan ifjúról: „jó neki, mert még nem ismeri az életet, szerencséjére”. S igaza is volna Heinének, ha Petőfi valóban olyan egysíkúan naiv költő lett volna, mint amilyennek Kertbeny válogatása és interpretálása alapján nem jogtalanul hihette.

Maga Petőfi viszont, mintha csak válaszolni akart volna azoknak, akik majd a hamleti vonásokat kérik számon tőle, a Világosságot! soraiban, e száznegyven éve ellenére is élő remekműben egy modern, egy új Hamlet kérdéseivel vívódott. E vers számunkra cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a költő nemcsak érzéseiben és idegeiben hordozta a fentebb már jellemzett nyugtalanságot és szaggatottságot, de eszméire sem az a jellemző, hogy a Felhők „betegsége” után rezdületlen biztonsággal csak a forradalmi következményeket hangoztatta!

Az egész költemény tudatos kapcsolódás a hamleti problematikához, de oly módon, hogy az egyéni lét értelmének és céljának kérdését az egész emberiség céljának kérdésévé szélesíti. Az „ábrándos golyhó” minden bizonnyal rendületlenül hitt abban, hogy új forradalom közeleg, de nem volt mindig biztos abban, hogy ez az új forradalom csakugyan kivezeti-e az emberiséget a boldogság útjaira. Ha Petőfinek a francia forradalom és általában a forradalmi ideológia tanulmányozása végleges választ adott volna a Felhők korszakában felsötétlő kérdésekre, nem írhatta volna meg ezt a verset.

„Nyomoru ész,/Ki fénynek hirdeted magad…” Már a költemény kezdete kiábrándult legyintéssel kérdőjelezi meg a francia forradalmi ideológia észkultuszát. S aztán a folytatás szintén a francia forradalmárok szellemében állapítja meg, hogy a jók „az átalános” boldogság korát akarják megteremteni, de mindjárt utána magát a programot is kérdésesnek érzi:

De a leggyötrőbb gondolat: az emberi haladás lehetetlensége, a körben forgás vicói víziója:

A legmaibb pesszimizmus legdivatosabb képviselői sem tudnak ennél vigasztalanabb képet alkotni az emberiség jövőjéről. A vándor, aki a hegyre mászik s ismét leballag, Camus Sziszüphoszát idézi eszünkbe. Igaz; a fiatal Camus modernebb érveléssel dolgozik, egyszersmind azonban enyhíti is saját látomásainak komorságát, amikor arról akar meggyőzni, hogy a hegyre szünet nélkül fel-le kínlódó Sziszüphoszt „boldognak kell elképzelnünk”.⁴³⁰ Ami önáltatás: mert ha csakugyan Sziszüphosz sorsa jelképezi az emberiség útját, akkor ezt nem lehet derűsen nyugtázni, akkor ez csakugyan irtóztató, ahogyan Petőfi mondja:

Az eddigiek után talán nem kell bizonygatnom, hogy ez a nyakunkra tekerőző kígyó, amely torkunkba fojtja a lélegzetet, nagyon is közel áll a költő – nevezzük így: bitófa- és kötél-komplexusának – hasonlat- és képtárához. Mint ahogy az egész problémakör (a nagy forradalom eszméinek megvalósulása, amely az eszmék megmásítását eredményezte, s az ebből fakadó kétely) a legszorosabban kötődik az űzött vad komplexusához: mi értelme van szembenézni az üldöztetéssel, a börtön vagy a vérpad fenyegetésével, ha úgyis értelmetlen a harc, hiszen az emberiség csak körben forog?

Nem erőszakolt összekapcsolása ez két gondolatnak, valami mesterkélt elmélet kedvéért, ezt az összekapcsolást maga a költő végzi el, ugyanennek a versnek megdöbbentő kérdéseivel:

Ez a kérdés még illik egy jakobinus forradalmár szájába. De a folytatás már idegen elem a jakobinus eszmevilágban:

S valóban, ha az ember eldönti a lét-nemlét kérdését (s minden élő eldönti, pusztán azzal, hogy létezik), a kérdések kérdése csakugyan ez: hozzáidomulni a világ adottságaihoz, vagy küzdeni megváltoztatásukért? S minek küzdeni, ha az eredmény a régi rossz új alakba való öltöztetése?

Mivel a Világosságot! meghatározó látomása az örök körforgás eszméjéhez vezeti a költőt, amikor először írtam e versről, 1962-ben vicóinak neveztem e gondolatot, de természetesen nem gondoltam arra, hogy Petőfi olvasta a Scienza nuovát.⁴³¹ Jóllehet a francia–angol könyvek listáján meglepő filozófiai művek címei is szerepeltek, s költőnk olaszul is tanult, sőt Vico nagy könyvét épp Michelet fordításában franciául is olvashatta volna, nem akarhattam eltúlozni Petőfi teoretizáló hajlamait: egy ilyen beállítás ellenkezne az ő alkatával. Ezért Michelet Vico-fordítása nyomán eleve a nagy francia történész valamelyik könyvét gyanítottam annak a közvetítő műnek, amelyből Petőfi a történeti körforgás eszméjét meríthette. Tekintettel arra, hogy Michelet nagy becsben állt a márciusi ifjak előtt, de az irodalomtudósok ennek ellenére általában elhanyagolták az ő alakját, legjobbnak látszott sorra olvasni Vasvári mesterének műveit. Végül ott leltem rá Vico michelet-i méltatására, ahol a legkevésbé számítottam rá – Római történetében.

Az Histoire romaine II. kötete, a République kezdődik Giambattista Vico méltatásával. Michelet megállapítja, hogy a Scienza nouva lapjain kifejtett rendszer „alapvető eszméje merész, merészebb talán, mint maga a szerző sejtette”. E nagy mű vezérszava: „Az emberiség önnön maga műve.” A filozófus így szól a népekhez: „Akit imádtok, ti magatok vagytok.” Vico megragadta „az emberiség mozgásának általános törvényét”, s ez nem más, mint „egy örök körforgás, corso, ricorso” (-folyás, visszafolyás). A rotation éternelle kifejezés kapcsán Michelet finoman utal Dante Poklának köreire is…⁴³² Ami Michelet-nél irodalmi utalás, Petőfinél fájdalmas kitörés: „Föl és alá, föl és alá… Irtóztató, irtóztató!”

Petőfinek nem kellett sokat keresnie Michelet műveiben Vico körforgás-elméletét – az Histoire romaine könyvtárának egyik dísze volt! Mivel a francia könyveket akkor sem volt könnyű megszerezni, nem valószínű, hogy költőnk olvasatlanul hagyta e művet polcain. A Halhatlan a lélek Cassius-felfogása kapcsán már – más összefüggésben is – utalhattam e könyv feltételezhető hatására.

Figyelembe véve, hogy Petőfi a forradalmak története után talán leginkább a római történelem iránt érdeklődött, eredeti latin klasszikusok tanulmányozásával, részbeni fordításával (!) is, jogosan tehető fel, hogy olvasta Michelet Histoire romaine-jét. Mégis rögzíteni kell, hogy Petőfi egy másik kedves szerzőjénél, Heinénél is beleütközhetett az örök körforgás gondolatába. A már többször említett Ludwig Börne lapjain a német pályatárs is éppúgy a küzdés hasznával, illetve haszontalanságával és a körforgás eszméjével vívódik, mint a Világosságot! költője: „Hiszen hiábavaló mindez a gyötrődés és vesződség, a közjó pedig, noha szenvedtem érte, ettől még kevéssé haladt előre. A világ nem marad nyugalmi helyzetben, hanem a lehető legeredménytelenebb körforgásban van.”⁴³³ Petőfinél az „átalános boldogság” a cél, Heinénél az „allgemeine Heil”, s még a kétkedésüket megjelenítő egyik kép is hasonló, mert Petőfi a dagadó és elsimuló hullámokról beszél, Heine pedig az apályról és dagályról: „Az emberiség is az apály és a dagály törvényei szerint mozog.” Eörsi István szabatos fordítása után idézzük, Heine iránti tiszteletünk jeléül, az eredetit is: „Auch die Menschheit bewegt sich nach den Gesetzen von Ebb und Flut…”⁴³⁴

Ha a hamleti vonásokat Petőfiben annyira hiányló Heine olvashatta volna a Világosságot! hamleti kérdéseit (sajnos Kertbeny csak jóval Heine halála után állt elő a Licht nur Licht! Címen fordított verssel), bizonyára észrevette volna, hogy az emberi történelem értelmének-értelmetlenségének kérdésével magyar költőtársa is vívódott.

Nagyon sokan azok közül, akik Heinétől eltérően tűnődhettek a Világosságot! jelentésén, nem akarták érteni azt. Sajnos legszebb Petőfi-könyvünk írója is elhárította magától e költeményt. Miután Illyés Gyula megállapítja, hogy Petőfi azzal a kérdéssel néz szembe, van-e egyáltalán haladás, így folytatja a magyarázatot: „A költő nem felel a kérdésre. A maga számára nem kellett rá felelnie. Merjük állítani, az egész egy rossz napján jutott csak eszébe.”⁴³⁵

Merjük állítani? A tények erre nem jogosítanak fel bennünket. Ilyen rossz napja ugyanis nemegyszer akadt már Petőfinek a Felhők idején, majd a 47-es márciusi Világosságot! után, ugyanabban az évben, szeptember folyamán, egyik leghatalmasabb forradalmi költeményében újra „eszébe jut” a dermesztő kérdés:

A költő ezúttal bizakodó választ ad saját kérdésére: „De lesz, ha nincs; tiéd a diadal / Majd a csatáknak utósóiban…”⁴³⁶ Ám az ugyanebben az időben, talán ugyanazon a napon, koltói nászútján írt Az ember strófáiban már nemcsak a szabadságért vívott harc, az emberi élet puszta értelme is újra kérdésessé válik:

Itt is bőven nyílna alkalmunk olvasmányélmények után nyomozni. Valószínű például, hogy (Horváth János állításától eltérően, aki Vajda Péter, Byron és Shelley egy-egy passzusára mutat rá)⁴³⁷ épp Shakespeare nyomán küzdhetett Petőfi a föld megsemmisülésének víziójával: „the greats globe itself, Yea, all wich it inherits, shall dissolve…” Babits fordításában: „s e nagy golyó maga, S vele minden lakosa, szertefoszlik…” A foszlikban egy kicsit mintha még Petőfi oszlik igéje is visszacsendülne…⁴³⁸

Költőnk, tudjuk, újra és újra legyőzte a pesszimizmus kísértését, s 48 márciusában a legtöbbet merte, amit költő valaha mert: személyesen kezdeményezte egy forradalom kirobbantását. De amikor három hónap múlva imádott népe majdnem agyonveri, hamarosan megszületik Az apostol, amelyben ismét az öngyötrő kérdést fogalmazza meg:

Vagy a páratlan mű egy másik helyén – ahol Szilveszter megálmodja felesége halálát – a már idézett jajkiáltás tör fel a hősből: „…az emberiség, szabadság, / Ez mind üres szó, puszta ábránd, / Melyért bolondok küzdenek.”

Szilveszter kérdései minduntalan a világtörténet tanulságaihoz kötődnek, de ez a történet – ennek feltételezésére már épp elég okot említhettünk – mindenekelőtt a revolúciók egyetemes históriája:

Az ezredévek nyomatékos utalás, szinte felhívás arra, hogy vegyük észre, itt a Felhők kérdése, a Mért vagyok én még a világon… sorskérdése tér vissza: a jók örökös bukásának felpanaszlása: „Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog…”

Egy szűk körű plebejus forradalmiság vagy szektás-dogmatikus kommunistaság álláspontjáról ez a vívódás éppoly kevéssé érthető meg, mint az akadémiai konzervativizmus felől. Különösen akkor, ha az ilyen értelmezők a maguk részéről egyáltalán nem tűnődtek el – legalábbis Petőfiről írtukban – a forradalmak tanulságairól. Melyekről századunkban Szabó Lőrinc ily egyszerű, de fájdalmas összegzést kínált:

Ez az a vívódás, amely Petőfi életművén kívül legmélyebben a vele egy esztendőben született Madách fájdalmas víziójában, Az ember tragédiájában kapja meg legméltóbb fogalmazását:

A végzetes körből, az örökös körforgás bénító eszméjéből Petőfi újra s újra a forradalmi hit, majd tett felé tört ki. Az a történet, amely nemcsak az egyik embert biztathatja hitre, s a másikat kétségbeesésre, ugyanazt az embert élete különböző szakaszaiban, mint Petőfit is, hol a csalódás jajszaváig, hol a csakazértis dacáig vezérli.

Ennek a belső eszmei küzdelemnek, amely Petőfit magasan a különben derék Herweghek, Béranger-ek fölé emeli, legtragikusabb mozzanata az, hogy a végén, ama döbbenetes utolsó versben, a Szörnyű idő…-ben maga a küzdelemre csábító történet is semmivé foszlik:

„Ez történet”? – a kérdés első jelentésében nyilvánvalóan csak ennyit jelent: „ez csakugyan megtörtént?”, „Ez megtörténhetett?” De tudva, hogy a történet mily gazdag jelentésű szó Petőfinél, okunk van azokra a verseire is gondolni, amelyekben a világ- és magyar történelemre használja e fogalmat. S így az utolsó költemény már nem is a történelem tanulságainak, hanem magának a költőt is halálba vezénylő történetnek a kétségbevonása. Az utolsó ítélet, amelyről annyit ábrándozott a költő, elkövetkezett, de a jók várt győzelme helyett – Szörényi László találó szavával – ez „fordított utolsó ítélet, ahol az ártatlanok lakolnak és a gonoszok diadalmaskodnak”.⁴³⁹

Mindezzel nem azt szeretném bizonygatni, hogy a költőnek ez az utolsó szava egyszersmind az életmű fő üzenete – a „message”, hogy e divatszót használjam, csak az életmű egészéből vonható le. De ezt az egész pályát meghatározzák a vívódások, amelyek a forradalomtörténetek táplálta kételyektől is elválaszthatatlanok, s amelyeket letagadni vagy akár bagatellizálni csak Petőfi költészetének sematizálása árán lehet.

Ha Petőfinek Cabet forradalomtörténete lett volna az „imakönyve”, a szabadság „evangéliumának” megtestesítője, mely „mindenütt” áthatja költészetét, aligha vívódott volna 1847-ben, majd 48-ban újra s újra a forradalmi cselekvés értelmével, az emberiség történetének körforgásos jellegével, az áldozat hiábavalóságának problémájával. De vívódott! Miként eszmetársa, Vasvári is.⁴⁴⁰ Ha az Histoire populaire „orvossága” lett Petőfinek a Felhőkben kifejezett pesszimizmusára, ha ez adott „tartalmat s irányt” érlelődő forradalmiságának, ha „a radikális fordulat” ösztönzője ez a mű volt,⁴⁴¹ akkor ez a hatás igen rövid ideig tartott, s nem is tudta megakadályozni Petőfi újra s újra feltörő kétségeit. Sőt azt sem, hogy a költő egy ilyen „orvosság” után további orvosságokra áhítozzék.

Természetes tehát, hogy a Petőfi és Cabet szerzője ab ovo nem ismerheti el Lamartine Petőfire gyakorolt érdemi hatását.⁴⁴² E tekintetben emlékeztet Kacziány Gézára, aki Moreau mindenekfeletti eszmei befolyásának könnyebb elismertetése kedvéért a Girondiak történetét „langyosnak” minősítette. Mások viszont szinte mágikus hatást tulajdonítottak Lamartine forradalomtörténetének. Riedl így írt Petőfi és Lamartine viszonyáról: „Az ekkor megjelent forradalmi történetek közül különösen egy mű volt, melyet ő bálványozott s melynek páthosza átment költészetébe is. Ez Lamartine könyve: A Girondiak története. Ez a mű, mely a francia forradalom eseményeit némi egyoldalúsággal költői fénybe vonja és azt, ami nagylelkű, önfeláldozó volt a forradalomban, elragadó módon állítja elénk, megjelenésekor mindenütt roppant feltűnést keltett. Talán nem volt Európában ember, aki ezt a munkát jobban szerette volna, mint Petőfi és talán nem volt Európában ember, ki jobban gyűlölte volna, mint Széchenyi.”⁴⁴³

Riedl joggal nevezi e könyvet elragadónak, de egyebekben semmiféle adattal nem bizonyítja állítása lényegét, Petőfinek Lamartine műve iránti ilyen lobogó szeretetét, s az nem is bizonyítható. Bóka László korunkban – stiláris túlzások nélkül, de szintén fontosnak tartja, Lamartine-nak nemcsak költészeti, hanem eszmei befolyását is hangsúlyozni.⁴⁴⁴

Mint gyakran, amikor a vélemények végletesen szembekerülnek egymással, a szélsőségek ezúttal is kerülhetők: az Histoire des Girondins hatásának teljes tagadása, illetve heves eltúlzása egyaránt téves, a tények vizsgálata helyett előítéletekből fakad. Mit mondanak a tények? Petőfi forradalmárrá válásában a Girondiaknak nyilvánvalóan nem lehetett szerepe, hiszen a költő nagy forradalmi versei – ha A királyok ellen 44-es dátumát kérdésesnek tartjuk is – 46 áprilisától sorozatban születtek, míg Lamartine könyve csak egy évvel később jelenik meg. De az is tény, hogy a 46-os tavaszi fordulat után Petőfi újra s újra ír kétkedő verseket, vagyis szüksége lehetett meggyőződése megerősítésére. Az a kérdés tehát, hogy a Girondiak gyakorolhatott-e forradalmasító hatást vagy valóban csak „langyos történet”-e? S itt nem az az érdekes, hogy mi, mai olvasók mit gondolunk e műről, hanem az – miként Béranger esetéiben is –, hogy Petőfi kortársai milyennek ítélték ezt az európai hírű munkát.

Az első, amit megállapíthatunk: a kortársak egész Európában s Magyarországon is lázas izgalommal olvasták a csillogó stílusban írt, feledhetetlen festői képekben oly gazdag művet. Széchenyi is, aki 1847 májusában az elsők között kezdte nálunk tanulmányozni a gyorsan elhíresült könyvet, tömören rögzítette naplójában: „Megragad.”⁴⁴⁵ S ha később – mint láttuk – e megrázó történet olvasása arra adott alkalmat neki, hogy heves túlzásokba esve a magyar radikálisokhoz képest lovagiasabbaknak ítélje még a „legnemtelenebb” francia forradalmárt is, ebben nem az a lényeges, amit úgyis tudunk, hogy Széchenyi mennyire elfogultan ítélt az ellenzék tagjairól, hanem az, hogy Lamartine művének sugallatát akaratlanul is jól érzékelte! A költő-történetíró munkájának ugyanis épp az az egyik sajátossága, hogy a legtöbb liberális historikustól eltérően a szélsőséges forradalmárok indítékait is igyekezett megérteni. S bár már Mignet és Thiers is, nem is beszélve a Hegypártért rajongó Buonarrotiról és követőiről, igyekezett mentőkörülményeket is találni a rémuralom számára, Lamartine, az arisztokrata, a katolikus ellenzéki nem félt kifejteni, hogy a körülmények szükségessé tették a terreurt.⁴⁴⁶

Pulszky gyakran idézett emlékezése fontos kortársi vallomás a Girondiak forradalmasító hatásáról: „Az újabb nemzedékből mindenki olvasta e könyvet, melyet a forradalom szelleme átrezeg, s melyben az író mámora elkábítja az olvasót; ily munkát csak a forradalmak előestéjén lehet írni, ilyenek készítik elő a forradalmakat.”⁴⁴⁷ Hivatkozott Deákra is – még fogjuk idézni a haza bölcse szavait –, aki „a szenvedélyek felkorbácsolása” miatt utasította el Lamartine könyvét. A szenvedélytől vissza nem riadó Pálffy Albert viszont épp ezért sietett üdvözölni már a könyv első köteteit az Életképekben.⁴⁴⁸ Az akkor még egészen ifjú Vadnay Károly később visszatekintve e mű hatására, úgy találta, hogy Lamartine „bearanyozta a nyaktilót”, vagyis megszépítette a rémuralmat.⁴⁴⁹ Mindenesetre e kifejezés már afféle közvélekedést tükrözhetett akkoriban, mert Brunszvik Teréz naplójában is előfordul.⁴⁵⁰ A márciusiak közt elterjedt véleményt nyilván Vasvári terjesztette, aki viszont Chateaubriand-ra mutatott, mint forrására. A grófnő unokahúga viszont, Teleki Blanka, aki nyilvánvalóan Vasvári mintájára összehasonlíttatja intézeti tanítványaival a különböző forradalomtörténeteket, kritikusan nyilatkozott a Girondiakról. Ne feledjük azonban, hogy az ő véleményei 1848 végéről s fogságának idejéből valók, amikorra Lamartine politikai presztízse megrendült, s a magyar forradalom balszárnya is tovább radikalizálódott.⁴⁵¹

Mindent összevetve s elfogadva Lanson véleményét, mely szerint az Histoire des Girondins Európa-szerte „hatalmas forradalmi lelkesedést keltett”,⁴⁵² tudva, hogy még Blanqui is milyen érdeklődéssel tanulmányozta e művet, s annak alapján a szélsőbaloldalon egyedül ő kritizálta Robespierre-t,⁴⁵³ ismerve Pulszky és Brunszvik Teréz vallomását, Pálffy Albert, Vasvári tetszését, Jókai tanúságtételét, mely szerint a Girondiak a márciusi ifjúság „bibliája” volt, meg kell kérdeznünk: mi lehetett a titka ennek a népszerűségnek?

Van valami Lamartine művében, ami a forradalom egyetlen más akkori történetében sem érzékelhető ennyire (csak Michelet későbbi nagy munkájában), s ez nem más, mint a nyelv költői ereje és ellenállhatatlan forradalmas pátosza. Lamartine törétnetfilozófiája ködös és nehezen rendszerezhető, de épp ezért kiválóan alkalmas volt arra, hogy a forradalmat ne – mint legtöbbször szokták – egyik vagy másik párt szemszögéből fogja fel, hanem a girondiak iránt táplált rokonszenve ellenére mintegy „pártok feletti” általános lelkesültséggel. A pátosz olykor épp a logikai ellentmondás elleplezésére szolgál, de ennek ellenére vagy éppen emiatt minden logikusan elfogult érvelésnél hatásosabb, egy magasabb nézőpont illúzióját kelti, sőt ezt a nézőpontot bizonyos korlátok között valóságosan is érvényesíti.

Lamartine műve némileg csakugyan a szent könyvekre emlékeztet. Cabet-nak Robespierre a forradalom lelke, s aki a Megvesztegethetetlennel szembekerült, hamar kiátkoztatik Cabet által, ha kell, egy kis jámbor hamisítás árán is. Lamartine-nál mindenkinek megvannak a maga vétkei, de a csak rá jellemző erényei is, amelyek mártírrá teszik: „Mirabeau villáma, Vergniaud emelkedettsége, Danton merészsége, Marat dühe, Roland-né lelkesültsége, Charlotte Corday bosszúja, Robespierre utópiája, Saint-Just rajongása a forradalomnak.”⁴⁵⁴

Petőfi, láttuk, becsülte a Megvesztegethetetlent, s épp Lamartine-nél olvashatta nevezetes mondását: „Néhány ember hasznos, de senki sem szükséges.” Robespierre iránti tiszteletét csak fokozhatták a francia jakobinusnak azok a vonásai, amelyeket Lamartine könyve egy kitűnő portréban sűrít: önkéntes és önérzetes szegénysége, megvesztegethetetlensége a képviselőséget kivéve minden hivatalt elutasító hajthatatlansága, csupa olyan tulajdonság, amely Petőfi jellemében is fellelhető és költőnknek rokonszenves lehetett. (Nem tudjuk persze, és aligha fogjuk valaha is megtudni, hogy mennyire érzékelte a hegypárti triumvirátus vezetőjének riasztó emberi vonásait.)

Robespierre tiszteletét Petőfi mindenesetre össze tudta egyeztetni Robespierre ellenfeleinek és áldozatainak megbecsülésével is. S itt emlékeztessük arra, hogy nemcsak a Megvesztegethetetlen képe lógott ott közös lakásuk falán, hanem a Robespierre által nem is titkolt ellenszenvvel kezelt Marat-é is, madame Roland portréja is, sőt – Corday Saroltáé is! E sajátos listát bizonyára nem szabad egyetlen szemponttal magyaráznunk, de kétségtelen, hogy e képsor teljes eszmei összhangban van Lamartine fentebb idézett névsorával, amely szintén tartalmazza Robespierre és Marat mellett Roland-né és Corday nevét!

S már csak ezért is okunk van azt hinni, hogy Petőfi egyetérthetett azzal a fejtegetéssel is, amely a fenti névsort követte, s amely kétségtelenül a forradalom emelkedett felfogásáról tanúskodik:

„Az egyén ártatlan vagy vétkes, megható vagy gyűlöletes, áldozat vagy hóhér. De a tett nagy és az eszme az eszközök fölé emelkedik. Öt év után a forradalom nem egyéb egy nagy temetőnél. Minden áldozat sírjára van írva egy szó, mely őt jellemzi. Az egyikre: bölcsészet, a másikra: ékesszólás, a harmadikra: lángész, erre: bátorság, arra: vétek, amarra: erény. De valamennyire együttesen fel van írva: Meghalt a jövőért az emberiségnek napszámosa.”⁴⁵⁵