Petőfi forradalma

Nyolc-kilenc évvel ezelőtt talán még nem kellett volna bemutatkoznom a T. Olvasónak, azóta azonban kiszorulván a közéletből, az új nemzedékek aligha tudhatnak e sorok írójáról. Illik hát egy mini-biográfiával előállnom.

Jó félszázada immár, hogy tizenkilenc esztendős diákként elkezdtem publikálni 1848-as forradalmunk históriájából. Eleinte főleg ama halhatatlan Március története bilincselt le, annak is mindenekelőtt két főhőse, Petőfi Sándor és Vasvári Pál. Ez utóbbi már csak azért is, mert Negyvennyolcról oly sokat regélő eleink egy évszázad alatt sem mutattak hajlandóságot arra, hogy Vasvárink műveiből legalább egy kis kötetet megjelentessenek, hangzatos, de üres szavak helyett így tisztelegve Petőfi leghívebb mártírtársának emléke előtt. Több könyv(ecske) után 1950-ben sikerült megjelentetnem A márciusi fiatalok című munkámat is, mellyel előzőleg elnyertem a Magyar Történelmi Társulat centenáris pályázatának első díját.

Vesztemre… Akkoriban ugyanis éppen a Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetem hallgatója voltam, ahol Horváth János tanár úr oktatta a Petőfi-ismereteket. Professzorom néhányszor tüntetően jelezte, mennyire irritálja őt a költő forradalmiságáért lelkendező kitöréseim sorozata. Engem pedig, bocsássák meg nekem a mennyei hatalmak, a nagy tudású tanár kedvetlenített el akkor, mikor túlságos gyakorisággal kedvetlen megjegyzéseket tett költőm forradalmi nézeteinek eléggé el nem ítélhető mivoltára…

A vége az lett, hogy amikor alkalmam nyílt az egyetemet felcserélni az első kétéves pártfőiskolára, habozás nélkül pályát változtattam… Megint csak vesztemre. Kiderült, hogy eme műintézetnek teljhatalmú főnöke Andics Erzsébet volt, aki belelapozhatott fentebb már említett könyvembe. Mindenesetre bosszanthatta, hogy Révai Józsefet többször is citálgattam e munkámban, de őt, a bolsevik történetírás vezérnőjét fölöttébb ritkán idéztem, s ezt személyes sértésnek is tekinthette… Olyannyira, hogy amikor első „nagyobb” munkámra, a már említett A márciusi fiatalok című opusomra egy jóakaróm Kossuth-díjat szeretett volna aggatni, Andics kézzel-lábbal megfúrta ezt az ötletet. S így a díjat szerencsére megúsztam. Mindennemű álszerénykedés nélkül rögzíthetem, hogy nem érdemeltem volna meg az ilyen felmagasztalást. Nem pusztán ifjonti fővel és hévvel elkövetett több hibám okán, hanem az agitációs hév émelyítő mértéke miatt sem, bár az ilyen túlbuzgólkodás akkoriban szinte általános jelenség lett.

Bárhogy volt is, ahogy a Pázmányról elnevezett egyetemet, a kétéves pártfőiskolát sem végeztem el. Műintézetünk bentlakásos lévén, valamelyik szobatárstól Andics fülébe jutott, hogy Franz Mehring Marx-életrajzát olvasgatom, sőt, egy ízben idéztem tőle egy rágalmazó mondatot is, mely szerint a marxizmus megalapítója ifjú korában szívesen citálgatta az ifjú hegeliánusok egy „alávaló” latin jelszavát: „Edite, bibite, coite, post mortem nulla voluptas…” Vagyis, hogy „egyetek, igyatok (…), a halál után nincs élvezet.” A pártfőiskola teljes összevont hallgatósága előtt Andics szikrázó gyűlölettel bizonygatta, hogy Mehring hazudott, egyébként is némely filozófiai kérdésekben nem jutott túl „a mechanikus materializmuson”, valamint a megalkuvó Lassalle-t is gyakorta mentegette…

Bűnhalmazom hallatán leendő sorsom a maga keserű teljességében bontakozott ki előttem. Egy nap aztán Révai hívatott, s igen mérsékelt hangon dorgálgatott. (Mivel az MKP s az egyik, akkoriban szövetségesnek számító párt között majdnem szakadásra került sor, mégpedig a rossz nyelvek szerint amiatt, hogy Révai s ama másik párt egyik vezetőjének neje között némileg gyengédebb szálak bontakoztak ki, nem csodálkoztam azon, hogy az ideológiai terület fő gazdája Andicsnál sokkal megértőbben kezeli tévelygéseimet… Magyarázkodásaimat nem is hallgatva végig, megkérdezte, nem akarok-e a Szabad Néphez kerülni? A pártlap akkoriban „százezrek kenyere” volt, rendkívüli megtiszteltetésnek számított beállni e kenyér pékinasai közé dagasztótanoncnak. Azonnal igent mondtam.

1951 márciusában léptem be a szerkesztőségbe, gyakornok lettem, majd hamarosan munkatárs, az év végére rovatvezető, a következő esztendőben a szerkesztőbizottság tagja. Petőfiről, 1848-ról is írhattam, amikor csak kedvem tartotta, bár egy-két megrögzött, ultrabalos főnököm szeretett belekotorászni a kézirataimba. A végén persze itt is utolért a végzet, amely kezdte magát személyemre specializálni: amikor nyilvánvalóvá lettek a rákosista politika „fogyatékosságai” – magyarul: szörnyű vétkei –, magam is részt vettem abban a lázadó csoportban, amely Rákosi és Nagy Imre küzdelmében ez utóbbi mellé állt. Mint „jobboldali elhajlót” lefokoztak, hogy azután 56 nyarára rehabilitáljanak, 1956 novemberében pedig felkínálják a főszerkesztői posztot. Nem állhattam be a kádári csapatba (apám, a legnagyobb magyar megye tanácselnöke, november negyedike után szintén lemondott s elment a MOM-ba marósnak) – így mindketten tiszták maradtunk a kezdődő véres terror korszakában.

Pándi Pál barátom – néhányhónapos munkanélküliségem után – az Irodalomtudományi Intézet igazgatójához fordult segítségért és Sőtér István – akkoriban ehhez bátorság kellett – tudományos munkatársul felvett az intézetbe. Végre megtérhettem újra Petőfihez. El is kezdtem írni egy új könyvecskét Petőfiről, közelebbről segédszerkesztői munkájáról, s annak nem ismert irodalmi terméséről.

Sajnos – mindig akadt pályámon egy sajnos – mivel az 1956 utáni értelmiségi tiltakozó mozgalomban magam is részt vettem legkedvesebb barátom, a Szabad Népnél megismert Gimes Miklós oldalán. Majd az ő letartóztatása után Mérei Ferenc, Litván György és mások társaságában folytattuk az ellenállást. Petőfi mellett tehát az ország jelenkori helyzetéről is szólnom kellett. Hungaricus álnéven követtem el ezt a dolgozatot, mely külföldre is eljutott. Fejtő Ferenc jóvoltából megjelent franciául és angolul, később lengyelül és olaszul. A xeroxált magyar szöveget illegálisan terjesztettük, legalább félszáz, a rendőrség szerint több példányban.

E kettős – irodalomtörténeti és politikai – fáradozás első nyomtatott eredménye lett Petőfi, a segédszerkesztő című kis könyvem. Alcíme ez volt: A költő ismeretlen írásaival. Úgy adódott, hogy de facto, vagyis tettlegesen, a könyv is ismeretlen maradt… Ugyanis az történt, hogy 1958. október 17-18-a körül hoztam el az első példányokat, s dedikáltam Pándinak, valamint Dienes András barátomnak, s 18-án éjszaka értem is eljött a politikai rendőrség válogatott csapata…

Amikor a viszonyok enyhülni kezdtek, egyik-másik kollégám meg-megemlítette Petőfi-füzetemet, de recenzió, vagyis könyvkritika hazámban egyetlenegy sem jelent meg róla. Egyetlen ismertetésről tudok, mely Erdélyben látott napvilágot Kántor Lajos jóvoltából, 1959-ben. Amikor már javában töltöttem 9, azaz kilenc esztendőre kiszabott büntetésemet a félszáz példányban terjesztett Hungaricus-brosúráért.

Amikor egy kicsit enyhültek a börtönviszonyok, s az úgynevezett „fordító irodán” Bibó István, Mérei Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Litván György s más barátaim társaságában koptattuk az írógépet, az alkalmat kihasználva „stikában” egy Petőfi-dolgozat megírásához, pontosabban, némely részleteinek kimunkálásába kezdtem. A témát a politikai rendőrségnek köszönhettem, valamint Vida Ferenc legfőbb bírónak, a halálbüntetések kedvelőjének. A talán szokatlan tárgy megértéséhez egy kicsit, mondjuk négy évtizedet, vissza kell nyúlnom az időben.

Említettem már, hogy szinte kamaszkorom óta csüggtem a márciusi ifjak históriáján s Petőfi életművén. El lehet hát hinni, hogy épp elégszer olvashattam a költő írásait. Magam is így hittem sokáig. Amíg rá nem jöttem az ellenkezőjére. Amikor az előzetes rabság vége felé, közeledvén a tárgyalás napja, vallatóim jónak látták egy kissé rendbe hozatni az én leromlott testemet és elkínzott lelkemet is, e program keretében végre könyveket kérhettem egy lista alapján. Elsőnek egy Petőfi-kötetet kaptam. „Ezt már úgyis ismeri, legalább nem kavarja fel” – mondta gúnyos mosollyal vallatóm.

Szívesebben kaptam volna valami új könyvön, de más nem lévén, elkezdtem olvasgatni a jórészt kívülről tudott verseket. Mindjárt az első oldalak átlapozgatása után szíven ütött egy régóta ismert, de most szinte megrendítően ható strófa, mely elindította Petőfi-képem változását:

De hisz ez a vers minden szavával hozzám, rólam szól! Engem is fel akarnak madzagolni, s ha teljesen rám ismernek, ezt meg is fogják tenni… Ekkorra már egyfajta bitófa-komplexus alakult ki bennem, a kötél, akasztás puszta szavára is felgyorsult a szívverésem, így hát gyorsan tovább lapoztam. S ekkor döbbentem rá arra, amit addig nem vettem észre: legkedvesebb költőmnél elképesztő gyakran fordulnak elő a megtorlás fogalmai, a börtön, a bitófa, a kötél, az akasztás és társai. Később nemcsak a verseket, hanem a teljes életművet figyelembe véve megszámoltam: az akaszt, akasztanivaló, akasztat(ik), akasztófa, akasztófáravaló legalább nyolcvanszor bukkan elő, s vegyük még ehhez a börtönt, bitófát, kötelet, a származékszavaival 91-szer (!) előforduló hóhért – el lehet képzelni, hányszor okozott pulzus zavart költőm ilyen „specifikus” körülmények között vállalt újraolvasása.

Nem részletezem e témát. Ismét végiggondolva a költő életét és életművét, rá kellett jönnöm, hogy ez az olykor szimpla nyárspolgárnak ábrázolt, vagy egysíkú, örökké lelkes forradalmárnak kikiáltott ifjú lázadóban mennyi szorongás, félelem, reáliákból táplálkozó üldöztetési komplexus feszült, s mennyi eszmei kétely halmozódott fel benne, s hogy a „beteges” válságkorszaknak minősített Felhők-periódus egyáltalán nem kivételes mozzanat fejlődésében: ő így vergődött ciklikus szabályossággal a forradalmi hit és a kétségbeesés végletei között – egy minden ízében új Petőfit fedeztem fel magamnak néhány nap alatt.

A kisfogházban el is kezdtem rögzíteni felismeréseimet „Az A.-komplexus Petőfi életművében” címmel, majd Vácott folytattam vizsgálódásaimat, immár némi irodalmat is szerezve hozzá. (Az A. természetesen az akasztófát jelenti…) 1963-as szabadulásom után sokáig nem kísérleteztem a dolgozat megjelentetésével, örültem, ha néhanapján fordítást kaphattam, vagy ha nyúlfarknyi, álnéven, netán már monogrammal jelzett recenziókat elsüthettem egyikmásik folyóiratban. 65-ben végre odáig merészkedtem, hogy néhány szerkesztőnek szóltam e cikkről, s végül 68-ban – tíz esztendővel az első felvillanás után – Simon István jóvoltából, megjelentethettem A vívódó Petőfiről szóló tanulmányt. 1972-ben, immár több mint félszáz könyvoldalra növelve, Mezítláb a szentegyházban című könyvemben is közzétehettem.

Nem panaszkodhatom, s dicsekedni sem akarok, legyen elég annyi, hogy a dolgozat sikerével elégedett lehettem. Megjelent franciául is. Később bolgárul. Idézgették, méltatták. Pándi Pál, aki korábban a Felhőket kivételes, egyetlen periódusnak láttatta a költő életben, egy személyes önbírálatot is tartalmazó tanulmányban igazolta vissza fejtegetésemet. Senkinek sem jutott azonban eszébe az, hogy ezt az új Petőfi-képet kapcsolatba hozza a szerző biográfiai kalandjával. Senkinek, Méreit kivéve. Néhány héttel közös szabadulásunk tizedik évfordulója előtt, egy 1973 januárjában küldött hosszabb levélben elemezte három akkori könyvemet, s ebben így írt „A vívódó költő”-ről:

„Megragadott a kötetben a szorongásos, kényszergondolatokban szenvedő Petőfi-kép. Ez is olyan dolog, amit csak olyan irodalommagyarázó írhatott meg, aki már maga is félt a kötéltől, megélte azt, hogy minden világos pillanatban átcikázik az ember tudatában az akasztástól való halálfélelemnek a gondolata, és aki tudja, hogy ilyenkor az ember jó pillanataiban is legfeljebb a kötél alatt kimondható utolsó mondatát fogalmazgatja. Ez a tanulmány teljesen meggyőz arról, hogy Petőfi nem romantikus sablont vesz át, hanem a halál keresésének és a haláltól való félelemnek a reális élményét dolgozza fel (elaborálja, meg szublimálja); valószínűleg ugyanezt tette Byron is.”

…Már régóta tudom, hogy „hiába ültem” – a magyar és demokratikus szocializmus eszméjének, melyről a Hungaricusban ábrándoztam, az én életemben már nem lesz esélye a megvalósulásra. Sőt, az is lehet, hogy sohasem lesz. Akik nemzedéktársaim közül magukat még szocialistának tartják vagy legalábbis nevezik, általában a másik, a kádári táborban vitézkedtek 1956 táján s még sokáig. S ezért – noha Hungaricusom 30 évvel bírói elítélésem után megjelenhetett annak a pártnak a kiadójánál, mely pártnak szolgaian kezes bírái korábban megbüntették e könyvet – igazában nem tudtak mit kezdeni sem a bűnös művel, sem a lázadó szocialistával: egy hajdani sztálinista csak akkor lényegüljön át szocialistává, sőt, akár szociáldemokratává is, amikor ezt pártja vezetői jónak látják, s ne negyven évvel korábban, mert az ilyesmi „zsenánt”…

Azoknál pedig eleve nem számíthattam megértésre, akiknek az egész „nagyimrésség” csak addig kellett, amíg a gyűlölt kommunizmussal szemben annak egy elviselhetőbb változatát ígérte nemzeti szellemű és reformer szándékaival. De épp e reformszándék miatt ma egyszersmind gyűlöletesebbek is az ilyen szocialisták, mert a végleg lejáratódott s ezért veszélytelen sztálinizmus helyett egy emberszabású változatot hirdetve, fékezik a totális tőkés restaurációt. Elmondhatom hát, hogy az értelmetlenné, céljavesztetté vált 1624 napi megaláztatás és szenvedés egyetlen haszna számomra – Petőfi (reményeim szerint) igazabb megértése. Kedves rabtársam fent idézett levele, most, hogy újra elolvastam, e szerény vigasz jogosságában erősített meg.

…Így lett Petőfi életműve nem csupán hódolatom tárgya, hanem pályám kísérője és vigasza is egyszersmind. Egy kicsit neki is köszönhetem, hogy több ezer magyar fiatallal együtt a börtönben kötöttem ki, de azt is, hogy a fogságban vigasztaló társra lelhettem Benne. Szabadulásom után pedig a róla írt könyveim segítettek vissza az úgynevezett „társadalmi életbe”, s ha egyszer-másszor valami elismerésben részesülhettem, ezt mindenekelőtt az ő „támogatásának” köszönhetem. Kossuthról, Széchenyiről, Deák Ferencről, Lenkey tábornokról, Vasváriról és Teleki Blankáról írott könyveim, színdarabjaim, tévéjátékaim a Róla írott művek nélkül aligha tudtak volna viszonylag könnyen célba jutni. Francia, német, angol, orosz, ukrán, bolgár, japán, spanyol, török és román nyelven publikált tanulmányaimmal is igyekeztem leróni Iránta érzett hálámat.

A köszönet kötelezettsége nem vezethet a tárgyilagosság elvesztéséhez, de még csökkentéséhez sem. Életrajzának csak első kötetét írhattam meg, s 70 esztendős elmúlván, a tervezett II. és III. kötethez már alig lesz időm és erőm. Ezért éreztem kötelességemnek, hogy legalább 1848-as forradalmi tevékenységének egy vázlatos kivonatával csökkentsem adósságomat. Ha már 19–20 évesen 1848-cal kezdtem pályámat, a pálya végén kínálkozott az alkalom egy utolsó összefoglalásra, tekintettel arra, hogy 1998 tavaszán lesz legszebb forradalmi napunk 150. évfordulója.

De hiába kínálja a lehetőségeket e számomra oly fontos históriai dátum, némi mérlegelés után úgy találtam, hogy nem szabad nekivágnom a csábító „feladatnak”. Az Új Tükör 1989-es megszüntetése – beszéljünk magyarul: a lap erőszakos szétverése után háromszor is kísérleteztem a félszáz oldalnál is kisebb Z-füzetek kiadásával (ezek közül kettő szólt 48-as témáról). Önfinanszírozó megjelentetésről lévén szó s 500 példányonkénti kiadásokról, e terhet még vállalhattam. De Petőfi forradalmáról úgy írni, hogy ez csak félezer példányban fog eljutni az olvasókhoz, s a költségeket újra nekem kell állnom – méghozzá lényegesen nagyobb terjedelem esetében, a korábbiaknál sokkal nyomasztóbb terheket vállalva, ezt már sokallottam –, végül is feladtam szándékaimat.

Baráti tanácsadóknak köszönhetem, hogy rábeszéltek egy alapítványi pályázatra. Így megtervezhettem egy, a Z-füzeteknél lényegesen terjedelmesebb könyv vázlatát, számíthatva arra is, hogy a példányszám is meghaladja majd a félezret. Remélem, így is lesz.

Ezúton is köszönöm a Budapest Bank Budapestért Alapítványnak, hogy pályázatommal elnyerhettem az intézmény erkölcsi és pénzügyi támogatását, s így reményem nyílott arra, hogy nyolc esztendő óta először Petőfi Sándor szabadságharcának megörökítéséhez nem kell inflálódó nyugdíjamat megcsapolni.

A kilenc-tíz esztendős Petőfi – pontosabban: akkor még Petrovics – Sándor sárszentlőrinci diákként került egy minden ízében politikai bonyodalom sűrűjébe. Sajnos, az iskolatársak később szívósan hallgattak e tárgyban, noha közéjük tartozott Sass István is, a feddhetetlen barát s értékes emlékezések írója. De miből is állt ez a százados homályban hagyott „lőrinci ügy”?

A főszereplő, Haag Péter, német eredetű családból származott, kitűnő eredménnyel végzett a soproni lyceumban, elsajátította a görög, latin és francia nyelvet is. Eredményes professzorkodás után a húszas évek során két alkalommal elmebaj-tünetek (?) ütköztek ki rajta, majd 1830-ban e roham ismétlődött, már segédoktatót kívántak állítani melléje. A kis Petrovics 1831 szeptemberében kezdte meg lőrinci tanulmányait, s Haagon nemsokára ismét kitört az elmebaj. Betegsége (?) meglehetősen különösnek mutatkozott: a Bonyhád környéki falvakban a robot és a dézsma eltörlését hirdette a parasztoknak…!¹

Az ügyet vizsgáló szolgabíró különösnek ítélte, hogy „ezen tsak minden második esztendőben e nyavalyába eső periodicus bolond oly sistémával és tudományos renddel okoskodik”, hogy nem lehet megzavarni, s beszédében „akár mely tudományos férfi se fogna azon heányosságot találni”. Haag a szolgabíró szerint lehiggadt állapotban is tudott arról, hogy mit tett „elme tévolysága idejébe”. Így a robot s dézsma megszüntetése mellett „a Jobbágyoknak tolmácsolta, hogy kozabolják le Földes Uraikat”, a „nemességet, a nagyokat, az Urakat a szegény ember azok verejtékével lenni több ízben mondotta”, ráadásul „ocsmányolta” a papokat… A szolgabíró nehezen birkózott a magyar nyelvvel, de érdeme, hogy mégis írásba foglalta Haag professzor meglehetősen izgató nézeteit. Melyek veszedelmességét csak növelte a koleralázadás kitörése… Szolgabírónk is természetesen azonnal erre az összefüggésre gondolt: „…annál inkább figyelmet gerjesztett bennem ezen mostani cselekedete (…) minthogy a parasztoknak és nékem is az Zempléni és Sepesi catastropákat a legelevenyebben festette le…” Vagyis Haag kitörései azért hatottak különösen riasztóan, mert fel kellett bennük ismerni a kelet-magyarországi lázadás jelszavait.

1832 márciusában több alkalommal is vizsgálatok folytak Haag ellen, kikérdezték a tanítványokat is. Balassa lelkész március 15-re hívatta össze a kihallgatandó diákokat – a listára vett hat gyerek neve között a Petrovicsé is szerepelt. Jakus Lajos kedves kollégám szerint azonban, akinek szívessége folytán az ő idevágó kéziratos munkáját megismertem, Petrovicsunk a kihallgatáson nem jelent meg.² Az okot, sajnos, nem ismerjük.

Haag állítólag azzal fenyegette meg diákjait, hogy az árulkodókat „bélig veri, szétapréttya”. Ettől ijedt volna meg a tízéves fiú? Sass Pista, Petrovicsunk barátja, megjelent a kihallgatáson, nem tudni arról, hogy baja támadt volna. Sándorunk esetleg rokonszenvezett az urakat s papokat gyalázó tanárral? Semmiféle támpontunk nincs egy ilyen hipotézisre. Tény viszont, hogy 17 évvel később Petőfi Sándor a „dicsőséges nagy urakat” Haagnál is szenvedélyesebben fenyegette meg. Nem is szólva a költő hőséről, Szilveszterről, aki szerint a szabadság korlátozóját „ki kell irtani”!

Ha a sárszentlőrinci epizód megítéléséhez nincs elég támpontunk, a diák Petrovics későbbi afférjai, „ügyei” már jelzik, hogy a kamaszodó fiú egyre több hajlamot mutat az iskolai kötelékek lazítására. 1833 augusztusának végén Petrovics István a pesti német nyelvű evangélikus gimnáziumba íratja be fiát, talán nem függetlenül a lőrinci eseményektől. A nem lelkesítő eredmények hatására ezután a pesti piaristák tanodája következik, mindennek kétségtelen eredménye a nagyvárosi élmény, a látókör kiszélesedése. A diák itt lát először világvárosi méretű színházat, amint ezt már Dienes András joggal kiemelte. (A fiatal Petőfi) Két év után az atya újra elégedetlen, Aszódra viszi fiát, Koren István tanár úrnak így magyarázva az áttelepítést: „Elvettem őt onnan (…) mert a színházak körül ólálkodott.” (Uo. 187.)

Aszódon javulnak a vándorló diák tanulmányi eredményei, elmélyül az iskolai könyvtár számottevő anyagában is, de itt még inkább érdeklődik a teátrum iránt. Sőt, az érdeklődés túlságosan fakó fogalom ide, itt és ekkor már rajongásról kell szólni, melyhez ráadásul egy Borcsa nevű színésznő iránti szerelem is társul. Koren tanár úr siet is értesíteni a zord atyát. A többit hadd idézzük magától a költőtől, aki az 1845-ös Uti jegyzetekben így jellemzi a felbőszült apa nevelői beavatkozását: „… – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fija megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól (ti. a „színésszélenniakarástól” F. S.) eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.” (PÖM. V. k. 19.)

A kis Petrovics persze már ekkor sem tartozott ama kamaszok közé, akiket a marhák terelésénél használatos eszközökkel lehet jobb belátásra bírni. Elhatározta hát, hogy megszökik, a színészek közé áll. Ezúttal a hazatért atya helyett Koren tanár úr lépett közbe, amint ezt később költőnk meg is írja Első esküm című költeményében:

A költő szerint is lázadó szándék kitudódott, Koren becsukta szobájába a fiút, s csak akkor engedték ki, amikor a színésztársaság már messze járt.

Az ifjú Shelley életrajzából is ismerünk ilyen esküvési jelenetet, de ez nem ad okot arra, hogy Hatvany Lajossal együtt kételkedjünk e jelenet igazában, a későbbi férfiérzés visszavetítésének tekintve az életre szóló forradalmi esküt. Szeretett Laci bátyám – mert barátainak így kellett őt szólítanunk – ez esetben túlzásba vitte a különben oly ajánlatos kételkedés, a de omnibus dubitandum parancsát. (Hatvany I. 222.)

Nem merülhetünk el a biográfia részleteiben. A szülők anyagi bukása kétségtelenül növelte a kamasz önállósodási hajlamait, de az is tény, hogy függetlenségi törekvései már korábban is megmutatkoztak. Nem lehet csodálni, hogy az aszódi tanulmányokra következő selmeci lyceum is csak intermezzo marad az ifjú hányatott iskolai pályáján. Ráadásul az 1838. augusztus végi beiratkozáskor az akkor még csak 15 esztendős és nyolc hónapos fiú 17 évesnek vallja magát… Ami összefügghet azzal, hogy már Aszódon próbálkozott katonának állni, de akkor ez nem sikerült, feltehetően nem csupán vézna termete, hanem túlságosan ifjú kora miatt sem. A selmeci beiratkozás során elkövetett ön-öregítéskor már újra a katonai pályára gondolhatott.

Bárhogy volt is, néhány hónapi selmeci iskolázódás után 1839 februárjában már Pestre megy, statisztáskodik a Nemzeti Színházban. Májustól néhány havi nevelősködés következik, s ugyanezen év szeptember 6-án már a császár s király katonája… Hat esztendőre állt be – ennyi idő alatt oda is veszhetett volna. Ha minden alárendeltségtől irtózó természetét tekintjük, a katonai pályára volt a legalkalmatlanabb, kivált közlegényi státusban. Paradox módon fizikumának gyengesége lett a szerencséje: már a szökésen járt az esze, amikor megbetegedett. 1840 májusában döntötte ágyba a tífusz, több mint egy hónapra. Valószínűleg meg sem gyógyult rendesen, amikor a gráci kórházból egy betegtranszporttal Zágrábba indították. Ott az ezredkórházban feküdt, amikor Römer ezredorvosnak feltűnt az olvasó katona oly szokatlan látványa, s egyszer megkérdezte tőle: „Nem lenne-e kedve megszabadulni? Ön nem ide való.” Mire Orlay Petrics Soma hitelesnek tekinthető szavai szerint az ifjú katona ezt felelte volna: „Nekem mindegy, másutt sincs mit reménylenem.” (Petőf Sándor életrajza I. 155.) Römer ezredorvos erre konzíliumot hívott egybe, mely kimondta az ifjú katonáról: „Nähert sich stark der Realinvalidität…” A teljes szöveg magyarul: „A tényleges rokkantsághoz erősen közeledik, kívánságának megfelelően obsittal elbocsátandó.” Ezt erősítette meg az 1841. január 15-i felülvizsgálat: „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívtágulásra.”

…Csaknem négy hónapot töltött beteg vagy épp nyomorék bajtársai között, majd további háromhetes várakozás után 68 leszerelendő sorstársával együtt dobszóra megindulhatott hazafelé. Restellem, de nem tudok róla, hogy Römer ezredorvos emlékét Zágrábban, a Petrinjai utcai laktanyában őrzi-e méltó jel…

Az önveszélyeztető kalandért mindenképpen elmarasztalható az apa is, aki a marhák terelésére használatos botjával akarta jó útra vezetni „istentelen” fiát, konokságában nem véve észre, hogy erőszakosságaival csak újabb s újabb ellenállási kísérletekbe hajszolja az önmaga elé az iskolajegyek javításánál magasabb célokat kitűző s legalábbis atyai fokon makacs fiút. A két hajthatatlan küzdelmében megbékélésre csak akkor kerülhetett sor, amikor egyre vitathatatlanabb poétai sikereivel, hírnevének felragyogásával Petőfi Sándor igazolhatta igazát Petrovics István előtt…

(Zárójelben: e sorok írója a költő forradalmiságával a világnézeti, a politikai lázadás kibontakozásával, annak tipológiai jellemzésével kíván foglalkozni e kötetben, szakmai illetékesség hiányában a pszichológiai problémákban nem is mélyülhet el. Illik mégis utalnia arra, ha csak egy zárójeles betét erejéig is, hogy az atya s fia küzdelmének egy ideje lélektani irodalma is van. Az utóbbi időben a Londonban élő Wagner Lilla jelentetett meg tanulságos munkát e tárgyban, A negyedik Petőfi címen. [London, 1972] Legújabban Szántó Gábor Miklós A rejtélyes költő címen közölt gondolatgazdag tanulmányt a jelzett tárgyban. Irodalomtörténet, irodalomértés, 107-138. old.)

Nem merülve el a fia ádáz megveréseit „ideológiailag” is előszeretettel indokoló atya gondolkodásában, aki „istentelen”-nek címkézte rakoncátlan gyermekét, noha ő maga sem adta vallásosságának tüntető jeleit, rögzítsük a tényt: a jelek szerint nem lehetett erkölcsi joga idősebb Petrovicsnak arra, hogy ájtatos illedelmet követeljen az elsőszülött fiútól, amikor a tanulékony utód a káromkodás kiskun fordulatait épp tőle tanulhatta. S eme tirádákban az egek Ura aligha kaphatott kellőképpen ájtatos jelzőket. Mindehhez pedig, amint erről már szó volt, csatlakozhatott a már említett sárszentlőrinci tanár, a tévolygó Haag Péter, aki tanórákon is „ocsmányolta” a papokat… A katonasági kiképzés őrmesteri szinten azóta is dívó nyelvéről nem is beszélve… E rovatban, ha csak mellékesen is, utalhatunk a jeles Ovidius Ars amatoria (Szerelmi művészet) című remeklésére, melynek olvasása – túl pikáns tartalma miatt – Aszódon is természetesen büntetendő cselekménynek számított.

A jelek azt mutatják, hogy az egymással is civakodó vallási felekezetek papjainak, legyenek bár evangélikusok vagy piarista hitoktatók, nem sikerült tartós eszmei befolyást gyakorolniuk a lázadó hajlamú kamaszra, s ennek hatása igen hamar megmutatkozott az ifjú Petrovics valláserkölcsileg hivatalból korholandó némely tetteiben.

1882-ben írta meg Szeberényi Andor, Petőfinek hajdani selmeci társa, hogy „egy tavaszi nap kora reggelén” az ő lakásáról indult el vándorútjára, „miután útravalóval az akkori róm. kath. pap által elláttatott azon ürügy alatt, hogy a váci püspökhöz megy, s ott kathol. hitre tér át. A segély egy kemény tallérból állott.” (Hatvany I. 255.) A kései emlékező testvére, Lajos, már 1861-es emlékezéseiben megírta ugyanezt, részletesebben. Sajnos, ez a Szeberényi hamar rosszakarója lett már a kezdő költőnek is, ezt az emlékezését is egy kis feddő beszéddel fűszerezte… De ha a két Szeberényi memóriájában vagy inkább jóindulatában nem bíznánk eléggé, Delhányi Zsigmond, szintén iskolatárs s megbízható emlékező, ugyancsak feljegyezte e történetet, de szerinte barátja kétszer egymás után megismételte e trükköt egy Kranzl nevű plébánosnál (aki különben szeretett „proselytákat csinálni”, vagyis az áttérítést kultiválta). Hiteles tanú Kemény János is, akinek a költő 1841 tavaszán egy pozsonyi séta során így mesélte el idevágó csínyjeit:

„Pénzem kevés volt; azt az egy pár forintot, amit eladott ágyneműim, ruháim és könyveim árából összecsináltam, pesti tartózkodásomra akartam megtakarítani – betértem tehát pár (! F. S.) katholikus plébánushoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek s ott a katholika vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm.

Az egyik csak néhány garassal szúrta ki a szememet, s azt is a szakácsnéjától kérte el; de a másik adott egy ezüst tallért, erősen szívemre kötve a jó szándékot.” (Hatvany I. 254., 255-57., 259.)

Igaz volt? Nem volt igaz? A vélemények megoszlanak. Hajlok arra, hogy a derék Ferenczi Zoltánra hallgathatunk: „…Ennyi tanú előadására el kell hinni a költő e csínjét, mely különben jellemével nehezen egyeztethető meg…” Igaz, Ferenczi hozzáteszi: „…az azonban aligha valószínű, hogy többször ismételte volna…” (I. m. I. 133.) Tudniillik ifjú vándorlegényünk a plébánosok becsapását. Ami viszont ma már aligha deríthető ki, s a lényegen a csel ismételgetése sem változtatna. Ha a vándorlegény szorultságában csak egyszer szánta volna el magát egyetlen plébános becsapására, az is meggyőzően jelezné számunkra: a felekezetek közti versengést s viszályokat már a kamasz Petrovics is kívülről nézte, sőt maguk a felekezetek sem képviselhettek számára tiszteletre méltó intézményeket. A tételes vallásokon már túl léphetett, fölöttük érezte magát, az egymással rivalizáló egyházak szolgáinak becsapását akár egyfajta jogos erkölcsi bosszúnak is vélhette. Vagy legalábbis olyan játékos csínynek, amelyet megengedhet magának.

Egyébként pedig, nem szívesen, de hadd rögzítsem: senkit sem ismerek a magyar irodalomtudományban, aki egy Petőfi Sándor erkölcsi leckéztetéséhez az ehhez szükséges többlet-morál jogcímével rendelkezne…

…Lezárva e némelyek számára feltehetően kínos ügyet, rögzítsük, hogy amennyiben – s ez a valószínű – az ifjú Petrovics egy vagy több plébánostól csakugyan pénzt fogadott el, akkor a szóban forgó néhány garas s ama egy ezüst tallér is jó helyre került – hosszú éveken át más financiális támogatásban nem fog részesülni a költő a római katolikus egyház részéről… Nem csupán éltében, de holta után sem, már ami az emlékének ápolását illeti. Az ellenkezőjére inkább lehetne példákat találni, de ezek csokorba szedésére kár volna időt s energiát pazarolni.

Illik viszont nyugtázni, hogy 1844 februárjában, amikor Egerben is felbukkan az ifjú poéta, az ottani kispapok bensőséges-lelkes ovációval fogadják a megragadóan szavaló vendéget és műveit. A „sikerdíjat” akkor még nem találták fel, de az egri szereplés minden jel szerint az addigi életút egyik erőt adó élménye lehetett.

Ha írásaiban is megengedte magának a költő a póriasabb kitöréseket, elképzelhetjük, milyen tónust használt a mindennapi érintkezésben. Képzelegnünk sem kell nagyon, mert a kortársi emlékezők őszintébbjei is kiemelik, milyen ádázul káromkodott Petőfi. A katonasági intermezzo után végre színésszé lett költőről Szuper Károly színidirektor jegyezte fel a következő történetet 1843. január 14-i dátummal:

„Három napig utaztunk Fehérvárról Kecskemétre. Hiában, tél van s jól föl kellett pakolnunk a podgyászból. Velem családomon kívül, még Petőfi és Körmendi Lina utazott egy szekéren. (…) feneketlen sáron és homokon vergődtünk nagy nehezen. (…) Petőfi is becsípvén egy kissé (…) olyan enthusiasmusba jött a kocsin, hogy nem lehetett vele boldogulni. Danolt, káromkodott, mindent tett örömében. Nőm fölkérte Petőfit, hogy az istenért, ne káromkodjék olyan nagyon, mert bizony megveri az Isten, s még feldülünk, pedig kis gyermekünk is velünk van a kocsin. Inkább menjen – ugymond – más kocsira, a hol nincsenek nők és gyermekek. Ő aztán el is ment a nőtlen emberek kocsijára. No, volt ott aztán danolás, kiabálás, s midőn ez enthusiasmus tetőpontjára ért, a midőn a Rákóczi induló ezen strófáját énekelték a legdühösebben: »és ha rája harc – vihar dúl, síkra szólít bajnokot…«, kocsijuk egyszerre felborult. Nőm szentül hitte, hogy Petőfit veri az Isten, a miért oly szörnyen káromkodik…” (Hatvany I. 427-428.)

Egy másik színésztárs is megemlékezik az epizódról, a részletekben némi eltéréssel, de a lényegben azonosan: Petőfi eszerint is „bakamódra ilyen-amolyan-adta teremtettével” szidta a rossz utat és időt, szekerese, „ki istenfélő pápista” volt, „Petőfi minden káromkodásakor keresztet vetett”, s amikor az ifjú színész-költő a felborulás után a pocsolyában is „iszonyú káromlást” hallatott, s kérdőre vonta a kocsist, az így válaszolt: „Az urfi az oka mindennek, mert ez az uristen büntetése a sok istentelen istenkáromlásért.” Petőfi – az emlékező színész szerint vele és többi társával együtt – „elkacagta magát” az ájtatos kocsison, s valóban: kettőjük közül igazából az istenfélő pápista sértette meg az istent azzal a feltevéssel, hogy néhány drasztikus ige és főnév emlegetése miatt tüstént felborít egy egész kocsit. Miközben a világon a legszörnyűbb históriák esnek meg, mindennemű azonnali égi büntetés nélkül… (Hatvany I. 429.)

Mindenesetre költőnket a mennyei figyelmeztetés sem fékezte meg szitkozódási szokásában. Tudunk róla, hogy egy ízben éppenséggel káromkodási versenyre hívta ki alkalmi ismerősét. Általában csak hölgytársaságban igyekezett idomulni a társasági illendőséghez. Bár a nők is olvashatták verses vallomását:

E tárgy lezárásaképpen csak annyit hadd rögzítsek még, egy kicsit előreszaladva az időben, hogy amikor Petőfi végre elnyerte Júliáját, saját szavaival „esküvési hókusz pókusznak” nevezte a kápolnai szertartást. Mint eléggé ismeretes, a nászútra indult pár kocsijának egyik kereke eltört. „Feleségem csak mosolyogta a bajt – értesíti a t. olvasókat a költő eme eseményről is –, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat.” (PÖM. V. k. 72.) Vagyis Petőfi nem csupán újra s újra káromolta az eget, hanem – e kis epizódban ez az érdekes – szükségesnek látta minderről azon melegében az Uti levelek olvasóinak is beszámolni! Amitől hívei aligha lepődtek meg, mert immár jó ideje értesülhettek Petőfi valláserkölcsi felfogásának sajátos voltáról – a költő verseiből is.

Nem kívánom lajstromba szedni Petőfi káromkodási kitöréseit, melyekről íme, ő maga is szükségesnek vélte a nyilvános híradást, feltehetően merő dacból, kihívásból, a képmutató illem- és erkölcstanok iránti megvetése jelzéséül. Az Uti levelek e kitétele azért fontos számomra, mert a költő vallomása, dicsekvése egy illendőségi tekintetből kifogásolható szokásával, nem látszik erősíteni Gyulai Pálnak egy sajátos nyilatkozatát. A nagy kritikus ugyanis azzal magyarázta a költő leveleiben előforduló nem szalonképes kifejezéseket, hogy így akarta lehetetlenné tenni episztoláinak halála utáni közlését.

Ez az indoklás azonban erőltetett, sőt teljességgel valószínűtlen. Petőfi azért írt barátainak szóló leveleibe itt-ott vaskos vagy éppen trágár szavakat, mert szóbeli érintkezéseiben is ugyanezt a stílust használta! Ha például egy meglehetősen istentelen kiszólással kezdi Kazinczy Gáborhoz intézett levelét, ennek egyes-egyedül az az oka, hogy a Békepárt későbbi szellemi vezérével élőszóban is így társaloghatott: Részben lobbanékony alkatának és rendkívül hányatott ifjúságának spontán következménye volt ez a stílus, részben – alapos okkal feltételezhetően – szándékos kihívás egy képmutató társadalmi illemtannal szemben. (PÖM. VII. 65.)

Gyulai körmönfont okoskodását cáfolja maga az a vitathatatlan tény is, hogy amilyen mértékben – roppant hamar! – elismerteti magát az ifjú költő az irodalom berkeiben, egyre merészebben visz bele verseibe is olyan szavakat, amelyeket a biedermeier negédesség, a szaloni édelgés kritikusi védelmezői meghökkenve, sőt elborzadva utasítottak el és ki a literatúra szent berkeiből.

Hiteles adatok alapján mondhatjuk, hogy Petőfi műveinek egy része elveszett. A jelenleg ismert versek közül időben az 1844-es Legenda az első, egyértelműen egyházellenes költemény, amely a voltaire-i „Écrasez l’infame!” (Irtsátok a gyalázatost!) jelszavának jegyében született. Lehetséges, hogy Petőfi mintegy ironikus válaszul írta a verset, minekutána Sujánszky Antal papköltő egyfelől kért tőle egy „legendát”, másfelől nyilvánosan „kompromittálta”, mint aki hozzá hasonlóan a „szent tárgyakért” hevül, úgy mint az istenért és a királyért…

Nem merülve el a részletekben, a lényeg a mű, mely éppenséggel nem szent tárgyat énekel meg, hanem egy pajzán históriát: az úristen nagy bosszúsan értesül, hogy „megint panasz” érkezett hozzá, „És akiről szól, mindig csak pap az”. Káromkodva felébreszti a pityókás Szent Pétert, egy „hulló csillagon lefut” a földre, s megkérdi a panaszkodó ifjút, mi a baj, mire az így felel:

Az úr fel is kapaszkodott, hogy benézzen az ablakon, s „nagy istentelenséget láthatott”, mert „ily szavakban tört ki sóhaja”:

Vagyis az egyháznak szolgái, akik az emberiségnek csupán kicsiny töredékét alkotják, több helyet foglalnak el a pokolban, mint az emberiség óriási többségét alkotó világiak… Természetes tehát, hogy egy ilyen merészen antiklerikális mű Petőfi életében nem jelenhetett meg. Az 1951-es kritikai kiadás szerint azonban kéziratos másolatban „igen elterjedt volt (néhol A pap címen)…” Három másolatot ismert is a Petőfi-textológia, ami alkalmat adott némelyeknek arra, hogy eredeti szerzői kézirat nem lévén, hiteltelenítsék a verset. A cenzúra nyomása miatt amúgy is csak 1873-ban jelent meg először nyomtatásban a merész gúnyvers. A mű hitelességét megkérdőjelező képmutatók valószínűleg nagyon csalódhattak, amikor a Petőfi Sándor levelezése című kötet 1964-ben közreadta a költő egy 1844-es episztoláját, melynek hátlapján Petőfi saját keze írásával olvasható a Legenda eredeti szövege is! (PÖM. VII. 32-33.)

A három másolat közül egyébként az egyik sosem látott nyomdafestéket, a kritikai kiadás szerkesztői szerint „nyilván szabadszájú kifejezései miatt”. Sajnos az 1951-es kiadás szerkesztői nem részletezték, mifélék ezek a nyomdaképtelen kifejezések, noha sokkal kevésbé fontosabb esetekben a variációk közlésétől nem vonakodtak. egy a tudomány nem is próbált foglalkozni azzal, hogy az ismert Legendánál még szabadosabb változat Petőfi művének tekinthető-e… (PÖM. I. 3. 95.)

Ha a Legendában a népi antiklerikalizmus derűsen anekdotázó hangján szólalt meg Petőfi, e költemény megírása után néhány nappal vagy legfeljebb egy-két héttel később zord szigorral, mintegy ítéletként csattan A gyüldei ifjakhoz intézett programvers. Maga az épp akkor alakult Gyülde ifjúsági egyesület volt – retrográd, dühödten reformellenes, papi befolyás alatt ágáló szervezet. Először a kiegyezés évében jelent meg a mű, de a kilenc versszakból négyet hagyott ki az Üstökös, azt a négyet, amely a lényegről szól, s épp az eszmei irányító papokat ostorozza. A költő már az első strófában azzal vádolja a Gyülde tagjait, hogy elhagyták a hon zászlaját, melyet silány rongyra cseréltek fel. A folytatás még keményebb:

A legtöbb általánosítás igaztalan, ez is az: maga a költő is tudta, hogy még a katolikus papok sem egyformák (a „férfi-szoknya” utálás kétségtelenül jelzi, hogy a vers a pápistákról szól). De egy ilyen vers műfaja nem tűri az egyrészt-másrészt jellegű osztályozgatást, s a katolikus egyház papjainak többségére kétségtelenül érvényes volt akkoriban e szigorú verdikt: a vezetők kivétel nélkül a Habsburg-ház eszközei voltak a forradalom előtt, a kivételek inkább az alsópapság soraiból kerültek ki. A katolikus klérus szolgáltatta a cenzorok egy részét is, általában a legszigorúbb és legkorlátoltabb elemeket. Maga a főpapság hatalmas birtokok ura volt, már csak létérdekeinél fogva is ellensége a jobbágyfelszabadításnak. Ez az egyház lett később is minden reakció szellemi támasza.

Illyés Gyula kilencven évvel A gyüldei ifjakhoz megírása után egy meglehetősen kétes hírű uzsonnán vett részt más írókkal együtt a Zilahy-villában. Gömbös Gyula megkérdezte tőle, mit tenne, ha ő volna a miniszterelnök, mire legszebb Petőfi-könyvünk írója igen határozottan válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököket…” (Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvében idézi a jelenetet. New York, 1983. 173.)

Petőfi „csak” a királyokat akarta saját kezűleg felakasztani, a püspököket nem, legalábbis ilyen tekintetben nem nyilatkozott… Bár amikor az 1847-es Uti levelekben lelkesen idézte a francia forradalom jelszavát („Á la lanterne les jésuites!” – Lámpavasra a jezsuitákkal!), nem tért ki arra, hogy cselekvőként vagy nézőként óhajt majd az ilyen aktusokban részt venni… (PÖM. V. 71.) Ha csak franciául is, de a könyörtelen jelszó megjelent nyomtatásban, még a forradalom előtt, bizonyságául annak, hogy nemcsak Homérosz alszik néha, hanem a cenzor is. Vagy nem tud franciául…

Ha az antiklerikális versek fennakadtak is a cenzúra rostáján, a költő nem tudott belenyugodni ebbe, s egy 1846. májusi titkosrendőri jelentés szerint cikkben is ki akarta fejteni antiklerikális elveit. (E kémjelentéseket Tábori Kornél újságíró nyomozta ki századunk húszas éveiben, rápirítva azokra az óvatos tudósokra, akik az ilyen tárgy kutatására nem vállalkoztak.) A május 28-i keltezésű, mint majd látni fogjuk, napi frissességű jelentésben ez olvasható:

„Peregriny cenzor, szavahihető autoritás cenzúraügyekben, épp most beszélte el a következőket: Petőfi Sándor, egy körülbelül 23 éves fiatalember, mint költő ismert, nemrég cikket adott át neki cenzúrálás végett s ebben nagyon sértő kirohanások akadnak a katolikus papság ellen, melyeket Peregriny törölt. Petőfi aztán beállított Peregrinyhez és vitára kelt vele a kihagyott részek miatt. Föltette ezt a kérdést is: Vajjon a katolikus papok sérthetetlenek-e – és eljő az idő, és már nincs messze, amikor ő (Petőfi) kardjával a papok beleiben fog vájkálni.” (Hatvany I. 846.)

„A legalázatosabb referens” bátorkodott figyelmeztetni arra is, „mily nagy mértékben szükségesnek véli, hogy a nagyon exaltált Petőfi, aki rendszeresen Pesten tartózkodik, a legéberebb szemmel figyeltessék.” (Uo.) Pár hónappal később újra megütközik valamelyik titkos „referens” Petőfinek azon a képtelen törekvésén, „miszerint a tollából folyó extravagáns és animózus politikai műveket a cenzura kiengedje”. Tudva, hogy költőnk egy hosszabb, cenzúra elleni költeményt is tervezett írni, méghozzá A pokol titkai címen, s tudva, hogy a katolikus papságnak milyen jelentékeny szerepe volt a cenzúrahivatalokban, okkal feltételezhetjük, hogy a pokolban nemcsak az egyházi erkölcsöt megsértő papok kaptak volna helyet (lásd: Legenda), hanem a cenzúra reverendás szolgái is.

Ha addig főleg elvi-teoretikus jellegű volt Petőfi szenvedélyes papellenessége, 1846 őszén mintegy személyes oka is támadt haragjának. Júliájának (akkor még) sikertelen megkérése után ugyanis Debrecenbe utazott, ahol hírek érték el őt imádott kedvese „hűtlenségéről”, mire első dühében megkérte az épp Debrecenben játszó Prielle Kornéliát, a szép és elmés színésznőt. A meglepett hölgy engedett a már országszerte híres költő ostromának, igent mondott, Petőfi pedig azonnal elrohant Könyves Tóth Kálmán lelkészhez, hogy még az éjjel adja össze őket… A pap természetesen ragaszkodott a háromszori kihirdetéshez, a színésznő diszpenzációjához (ti. Kornélia katolikus volt, s részére a váradi püspök adhatott volna házassági engedélyt egy lutheránussal kötendő házassághoz). A „szükséges okmányokat” kérő papot Petőfi haraggal oktatta ki az „isteni parancsra”:

„Okmányok! Hát még mi? Én azt gondoltam – mások is azt mondták –, hogy ön okos ember s ime csak olyan ostoba, mint akármelyik falusi pap. Hiszen ha mindazon okmányuk megvolnának, melyekről ön beszél, akármelyik tökfilkó pap összeesketne. Nincs nekem semmi okmányom. Van szívem, s ez tele szerelemmel. Ezt a szerelmet szívembe az az isten támasztotta, akit állítólag ön, mint pap, imád. Hogyha hű szolgája az igaz istennek, hódoljon az ő parancsának, – kösse meg szövetségünket tüstént.”

Lelkészünk továbbra is a törvényekre hivatkozott, de Petőfi rárivallt:

„Ön a híres magyar város, Debrecen reformált lelkésze, egy hajszálnyival sem különb ember a legbigottabb oláh papnál vagy a legravaszabb jezsuita barátnál. Egyik pap eb, másik pap kutya. E szavakat vad hahotával kísérte, kalapját felnyomta s a szobaajtót tárva-nyitva hagyta, az utcaajtót keményen becsapva, eltávozott.”

Hatvany gyűjteményéből vettem az idézetet, akinek alkalma nyílt arra is, hogy a pap – közben elaggult – fiával felelevenítse ezt az epizódot. A fiú is megerősítette apja emlékeit: „…itt a kert deszkakapujában, itt fordult vissza – még emlékezem –, rikácsoló, fenyegető szóval, hogy katolizálni fog, ha apám nem esketi össze Prielle Kornéliával.” A rikácsoló hang itt, a vad hahota az előbbi idézetben, mindez kétségtelenül jelzi a lényegi hitelességet, még akkor is, ha évtizedek távlatából minden emlék megfakul vagy túlzottan is kiszíneződik.

Petőfi másnap reggel korán mindenesetre rohant a „róm. kath.” préposthoz, s előadta a református pappal előző este megesett kalandját. Kérte őt, hogy 24 óra alatt eskesse össze a színésznővel, kész katolizálni. A prépost örömét fejezte ki, hogy a költő „pápistává” kíván lenni, de kételyeit is jelezte, mondván, hogy az anyaszentegyház tanait, hitcikkelyeit nem lehet 24 óra alatt megtanulni. Mire Petőfi megint csak a rá jellemző, hirtelen felfortyanó indulattal vágott vissza:

„Hát olyan szamárnak gondol engem főtisztelendő prépost úr, hogy én a hitcikkelyeiért leszek pápistává? (…) Ha 24 óra alatt itt nincs Váradról a dispenzáció – pápistává nem leszek. Isten önnel vagy inkább átkom önnel.” (Hatvany II. 22-31.)

A főtisztelendő úr, ismerjük el, aligha tudott volna egy nap alatt diszpenzációt szerezni, ez mentségére szól. Az már szolgai buzgóságára vall, hogy még aznap délelőtt sietett jelentést tenni Detrich királyi biztos úrnál „e vakmerő embernek megfenyíttetése végett”. Detrich ezek után megerősítette a korábbi cenzori döntést, mely nem engedélyezte, hogy Petőfi a debreceni teátrumban elszavalhassa Erdélyben című költeményét.

A történetet 1874-ben közreadó Péchy Imre szerint a házassági terv kudarcán felindult költő a piarista szerzetbeli cenzornak is megmondta a véleményét szavalása betiltása miatt, mégpedig e szavakkal: „Az alföldi nyájak körül sok szamarat, a magyar irodalom körül sok szamár cenzort ismertem már, s bátran mondhatom, hogy úgy az alföldi szamaraknak, mint az irodalmi szamár cenzoroknak zoológiájában a legelső prototipyhon szamár a debreceni piarista cenzor.” A szamártanban nem lévén járatos, e minősítést nem tudom ellenőrizni, de a magyar hazafias költészet örökbecsű remekének cenzori eltiltása azt a gyanút ébreszti bennem, hogy a piarista rend hajdani „nemzeti-liberális” szellemének mostani kultusza talán nem száz százalékosan megalapozott… (Uo. II. 29.)

Egy kis összegzés: ismert műveiben a költő 123 alkalommal írta le a pap szót (a származékszavakat nem számítva). Ne szépítsük, általában kritikai vagy éppen hevesen elítélő célzattal kerül elő e foglalkozás verseiben, leveleiben, egyéb prózájában. Főleg a katolikus papokat célozta meg iróniájának nyilaival, de többször is jelzi, hogy magát a papi hivatást utasítja el, felekezetektől függetlenül. Olykor-olykor, indokoltnak látszó esetben „elvileg” is megindokolja ellenszenvét.

Amikor 1847-ben az Életképek köré szeretné szervezni leghívebb eszmetársait, Tompa Mihály kétértelmű, vonakodó magatartásán felindulva, Aranynak válogatott sértésekkel illeti „Miska barátunkat”, aki nem akart áldozatot hozni, s így összegzi véleményét: „Denique a pap csak pap, és a »telhetetlen papzsák« nem chimaera.” E levélből is kiderül, hogy Petőfi (mint ekkor Jókai is) a lutheranus kifejezést a kibúvókat kereső, megalkuvó magatartás jelzőjének is tartja. Vagyis Petőfi a saját felekezetét sem kíméli, ha vallási ügyekben nyilatkozik. Ellenszenve első helyen mégis a katolikus egyház ellen fordul, mint a Habsburgok legkészségesebb szolgálói s a cenzúra gépezetének legbőszebb közreműködői ellen.

Elmondható, hogy káromkodós hajlamait az atyai környezettől „örökölte”, majd a Habsburgok hadseregének alacsony szellemi szintet képviselő közlegényi-altiszti alvilágában fejlesztette ki annyira, hogy „káromkodási versenyre” is bármikor szívesen állt ki. Az egyházak és a cenzúra hivatala közti összefüggés megsejtése, majd ismételt megtapasztalása a korábbi indulatok mellé végre szellemi-eszmei töltést is párosított: kamaszos, legényes kirohanásai a papok ellen – hogy úgy mondjam – határozott politikai tartalmat kaptak

A későbbiekben még újra s újra vissza kell térnünk a költő antiklerikális meggyőződésének, sőt szenvedélyének kitöréseire. Az eddigiekből – egyelőre – hadd vonjam le azt a tanulságot, hogy forradalmi gondolkodásának első, feltűnő gyakorisággal s nem csupán a művekben, hanem magánéletében is megnyilvánuló jegyei szinte kizárólag e témakörhöz kötődnek.

Egyetlen kivételnek tekinthetnénk A királyok ellen című költeményt, mely immár teljes jakobinus szellemiséget sugároz. Olyannyira, hogy a Petőfi által megjelölt 1844-es keletkezési dátum értelmezhetetlennek, ne kerülgessem a forró kását: hihetetlennek tűnik. Tény, hogy már Horváth János is kifejezte kételyeit, így ítélve e versről: „Minden jel arra vall, hogy legkorábban 45 őszén írhatta; akkor kezdte ugyanis szorgalmasabban tanulmányozni a francia forradalom történetét.” (Horváth i. m. 110.)

Minderre azonban a későbbiekben még vissza kell térnünk. A revolúció tanulmányozása és a szóban forgó vers összefüggése ugyanis nagy valószínűséggel kimondható, a bökkenő ott van, hogy magának a forradalomtörténetnek a tanulmányozását, hatásának kezdetét sem tudjuk pontos időhatárhoz kötni… Tény, hogy Auguste Mignet forradalomtörténeti művét már 1844 előtt is lehetett olvasni franciául, bár a magyar fordítás csak 1845-ben lát napvilágot nálunk. A könyv mindenesetre már önmagában is hozzájárul ahhoz, hogy a korábban egyirányúan ellenforradalmi ábrázolások hitelüket veszítsék egy gondolkodó fiatal szemében.

Nem kevés történetírói munka mellett „beszálltak” a nagy forradalom „propagálásába” a szépírók is, köztük első helyen Heine és Börne, mindketten népszerűek hazánkban is. Az évtized legsikeresebb munkája mégis egy francia költőé lett: Lamartine historikusi és szépírói erényeket egyszerre egyesítő műve, A girondiak története – a L’Histoire des Girondins. A Vasvári Pál által oly szeretettel ábrázolt Jules Michelet hatalmas alkotása szintén eljutott Magyarországra, legalábbis első köteteivel, miként Louis Blanc szintézise is. Az időpontok persze nem közömbösek a hatás mérlegelése szempontjából.

Már ifjan is legszebb Petőfi-életrajzunknak tartottam Illyés Gyula biográfiáját, mely először 1936-ban jelent meg. Véleményemet ismételten írásban is jeleztem. Az író később kibővítette a nagy sikerű munkát, majd egy francia kiadás számára is átdolgozta, ez 1962-ben jelent meg. Illyés természetesen szólt Petőfi forradalomtörténeti érdeklődéséről is, a francia változat 1963-as magyar kiadásában így idézve fel a költőnek s barátjának, Pálffy Albertnak egy közös dömsödi együttlétét: „Pálffy nem gondolataival hathatott a költőre; a zsarnokság bűneiről azt már rég nem kellett meggyőzni (…) Elég volt, ha olvasmányairól beszámol. Lamartine Histoire des Girondins-jéről, Michelet és Mignet forradalmi történeteiről…” A könyvből egyértelműen kiderül, hogy mindez az 1846-os „dömsödi tavasz” költőnk forradalmasodása szempontjából oly fontos időszakában történt – Illyés szerint.

Nos, a francia téma kétségtelenül napirenden lehetett a két fiatal között. Azzal a korrekcióval, hogy Lamartine művét, a Girondiak-at egyelőre sem Petőfi, sem Pálffy nem olvashatta: a költőtörténész európai hatást gyakorló könyve csak 1847-ben fog megjelenni Franciaországban. Nálunk az első olvasók egyike Széchenyi István lesz, aki 1847. április utolsó napjaiban kezd meditálni az addigra már európai hírű művön. Sajnos, ugyanígy elképzelhetetlen Michelet forradalomtörténetének 1846. tavaszi tanulmányozása, e hatalmas munka kötetei is 1847-ben indulnak útjukra… Illyés Petőfijének francia kiadásához egyelőre nem jutottam hozzá, de a párizsi közreműködők talán kijavították e hibákat.

Költőnk születésének 150. évfordulója alkalmából az általam változatlanul sokra tartott Illyés-könyv más elírásairól is szóltam egy tudományos ülésszakon, de az író neheztelésén kívül semmiféle eredményt nem értem el. (Szerencsére később megenyhült e sorok szerzője iránt, s kötetnyi művel gazdagította az általam is szerkesztett Új Tükört.) Amikor az Olcsó könyvtár számára Illés Endre sajtó alá rendeztette e – megismétlem: rendkívüli értékű munkát, tanácsoltam a kiadónak, hogy beszélje meg a szerzővel az elírások kijavítását. „Nem képzeled, hogy ilyesmivel megbánthatom Gyulát?!” – válaszolt Illés. Kár. Mert ez a könyv nemzeti értéket képvisel, szükség lesz rá a jövő században is, s néhány nap alatt korrigálni lehetne a zavaró elírásokat.

Egészen más kategóriába tartozik, de a baki jellegénél fogva itt említhető egy másik kronológiai zavar. Kunszabó Ferencnek Illyés által előszóval megtisztelt Széchenyi-könyvében, az És ég az oltár című munkában ezt olvashatjuk: „Petőfi Fiatal Magyarországa már szent, tiszta, egyetlen fáklyaként emeli magasba a magyar nemzeti érzés, elhivatottság, sőt felsőbbségtudat eszméjét, híven követve ezzel is a korszellemet, de »követve« a korábban fáklyát emelő Ludvik Gajt, Jan Kollart, Eminescut és a többieket.” Nos, sem Petőfi, sem az ő Fiatal Magyarországa nem követte Gaj, Kollar, Eminescu „és a többiek” korszellemét. Különösen nehezére esett volna ez a „követés” Petőfi számára, aki már halott volt, amikor Eminescu még meg sem született … Kedves kollégák, léteznek lexikonok!

Első történeti témájú versét Petőfi 18 évesen írta. Ettől kezdve gyakran dolgozott fel históriai témákat, versben s prózában egyaránt. Minden túlzás nélkül állítható, hogy nincs még egy poétánk, aki oly kevés idő alatt, mint amennyi alkotóév neki jutott, oly sok művet szentelt volna történelmünknek – lírai és epikai költeményeket, színdarabokat, prózai meditációkat, saját korával is foglalkozó naplójegyzeteket.

Történelmünk iránti szenvedélyes érdeklődése már az iskolai évekből adatokkal igazolható. Három legnyugodtabb tanodai évében, Aszódon a társai által „könyves Sándornak” titulált kamasz Petrovics valóban a legszorgalmasabb könyvfalók közé tartozott, amint ez Asztalos István fontos kutatásaival is bizonyítható. A földrajzi és nyelvkönyvek mellett főleg történeti műveket kölcsönzött. Sőt egy ízben meg is ajándékozta az iskolai bibliotékát egy német históriai munkával, a Die Wiederoberung Ofen’s című könyvvel. 1835 telének elején német és latin nyelvű történelemtudományi műveket olvasott, ezek három-négy kötetesek. 1836 márciusától ismételten kikölcsönzi Budai Ézsaiás magyar történelmi trilógiáját.

Amint ezt már Dienes András megállapította, a kis Petőfi e műben olvashatott először részletesen Hunyadi László tragédiájáról, a Dózsa-felkelésről, a Rákóczi-korról, majd Martinovicsékról is. Amíg a parasztháború leírásánál Budai még mutat némi szánalmat a szörnyű megtorlás áldozatai iránt, ahogy előre halad a saját kora felé, annál inkább alkalmazkodik a hivatalos kívánalmakhoz, s Martinovicsék kivégeztetését már méltó igazságtételnek minősíti. (Dienes: A fiatal Petőfi. 214-215.) Mindezt pedig csak azért érdemes megjegyezni, mert – miként Petőfi minden ismerője tudja – a költő későbbi versei és prózai jegyzetei szöges ellentétben állnak a derék, de félénk Budai Ézsaiás történelemszemléletével…

Selmecen Petőfi tovább folytatta históriai tanulmányait, noha épp e tantárgyból megbuktatta Lichard Dániel, aki több kutató szerint is bősz szlovák soviniszta lehetett, s ezért gyűlölte volna a magát magyarnak valló „tót deákot”. Mint csaknem minden életrajzi kérdésben, itt is van ellenkező nézet, mely szerint Lichard nem volt rosszindulatú Petőfivel szemben… Nem lévén elég adat a tisztázó döntéshez, maradjunk annyiban, hogy a történelmi elégtelennek már csak azért sem tulajdoníthatunk jelentőséget, mert Szeberényi Lajos, aki Petőfi iránti jóindulattal nem vádolható, végleges összeveszésük ellenére is így nyilatkozott a selmeci történelmi szekundáról: Petőfinek „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát bámultam, s ezt az akkori legjobb magyar könyvekből szorgalmasan tanulta”.

…Az utolsó félmondat nyelvi utalásának van persze némi éle, de ez csak Szeberényit jellemzi, nem is szabad komolyan venni: a kis Petrovics, tudjuk, már Aszódon is olvasott latin és német történeti műveket is.

Pápán végre egy kiváló történettanár, Bocsor István irányítása alatt s részben könyvei segítségével is folytathatta históriai tanulmányait Petőfi. Itt megint írt egy újabb verset Lehelről, hogy évekkel később, felnőtt fejjel, egy nagyobb elbeszélő költeményének hősévé tegye a legendás vezért. (Mint ismeretes, a mű sajnos töredékben maradt.) Későbbi, immár iskolán kívüli történeti stúdiumaihoz is kaphatott indíttatást Pápán, Bocsor mellett a derék Tarczy Lajos jóvoltából is, de nézzük immár az életmű históriai tárgyú alkotásainak egy-két, talán nem közismert tanulságát.

Már nagyon korán megmutatkozik a történeti tanulmányok legtermészetesebb világnézeti hatása: az elszánt Habsburg-ellenesség. Ebből természetszerűen következhetett volna nemzeti királyaink, kivált az Árpád-háziak iránti megkülönböztetett érdeklődés is. Ennek azonban nincs nyoma a költő írásaiban… A honfoglalás és -alapítás időszakát gyakran emlegeti versben és prózában, de Első István királynak a neve sem fordul elő az ismert életműben… A másik szentté avatott magyar uralkodó, László neve csak egyetlen mondatban bukkan fel. Magát a tárca jellegű írást felvették ugyan a kritikai kiadás VII. kötetébe egy kis könyvem, a Petőfi, a segédszerkesztő nyomán, de a szerzőség körül viták is zajlottak. De ha igazam volt, s a korábban nem ismert „tárcát” csakugyan a költő művének tekinthetjük, e mostani téma szempontjából László király egymondatos említésének nincs sok súlya.

Árpád-házi Szent Margit vagy Szent Erzsébet nevére természetesen sosem utalt a költő.

Mindez abban az összefüggésben válik feltűnővé, hogy milyen gyakran és kedvteléssel időzik el Petőfi a pogány magyarok körében. A többször dicsőített Lehel kapcsán kiemeli, hogy „Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád”. Tetszik neki, hogy „Konstantinápolynak ment Botond keletre, S szörnyű taglójával kapuját betörte”. Botond s Lehel mellett Bulcsút is méltatja, mert ők voltak a kormányzók: „Ők hárman viselték a hazai gondot.” Ennél is hangsúlyosabb vallomása egy másik versében:

Fölösleges itt bizonygatni, hogy ezt az „ősmagyar” harci vágyat miként váltotta fel a modern forradalmiság. De még ekkor is, sőt 1848-ban is, Lenkey kapitány századának hazaszökését köszöntve, a Dnyeszter partján megálló huszárok krónikája újra Árpád alakját villantja föl:

Vagyis szent a hely, hol Lenkey huszárjai megállnak, szent az esküjük is, de az első szent királynak a neve sem fordul elő Petőfi oly gazdag „történeti névtárában”, hogy Vasvári szavával szóljak. Szeretném, ha senki sem értene félre. E kérdésben sem világnézeti, sem történeti vagy napi politikai érdek nem befolyásol! Pusztán egy tényt állapítok meg, s e ténynek biográfiai fontossága van számomra. A költő ugyanis, egy fölöttébb ritkán idézett (sokáig meg is hamisított!), de szinte az utolsó szó érvényével szóló töredékében így ír fia keresztelőjéről:

„Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője…”

Talán nem kell bizonygatni, hogy a Lehelben is megénekelt pogány fejedelemre, Zoltánra utal Petőfi. A prózai töredékbe pedig valószínűleg nemcsak keresztapai minőségben kerül be Arany János, hanem mint a János pap országa című vers szerzője is. (A kereszténység felvételén rettentő indulattal gúnyolódó költeményt maga Arany a forradalom után természetesen sohasem publikálta – e mű csak az első világháború után került be a költő gyűjteményes köteteibe!)

Újra hangsúlyozom: nem azt kívánom vitatni – értelmetlen is volna –, hogy helyes volt-e felvenni a kereszténységet vagy sem. Itt az a lényeges, hogy Petőfinek a magyar történelmet idéző versei, prózái minden kardinális ponton támadták a hivatalos történelemszemlélet habsburgiánus, ultralojális, „feudo-katholikus” szemléletét, az isten kegyelméből uralkodó királyok kultuszát.

Pályája elején egyszer emlegette „a nagy Mátyás hősi szellemét”, talán a hőn tisztelt Kölcsey hatása alatt is („S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára…”). Később azonban, 1847 februárjában már így okítgatta Aranyt: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.” (PÖM. VII. 48.) Ami persze fiatalos túlzás, mert mégiscsak van különbség az ellenségeit kivégeztető szent király, s a humanista hajlamúbb Mátyás között. Másfelől az is tény, hogy a fenti túl heves intelmet egy magánlevélben vetette papírra Petőfi egy olyan barátjának, akit szeretett nevelni demokratikus igéivel … Mindenesetre Mátyás e végső megítéléséből is látszik, hogy költőnk radikális republikánusként gondolkodott a magyar história királyairól, sokkal hevesebben ítélkezve, mint ama liberalizálódó kor bármelyik honi poétája.

Leginkább azonban abban különbözik szinte minden kortársától, hogy módszeres eltökéltséggel igazságot akar szolgáltatni a magyar történelem kivégzett lázadóinak vagy másképpen üldözött szabadsághőseinek. A Mátyást ebező levélben megvallja Aranynak, hogy régi eszméje volna eposzt írni Csák Mátéról és Rákócziról, de mindkettőt „agyonütné a cenzúra”. S későbbi, „tán jobb idők számára” azért nem valósíthatja meg terveit, mert nem fordíthatja idejét oly művek készítésére, „mellyekért mindgyárt nem fizetnek”.

Nem volna érdemes elidőzni itt a költő újabb elfogultságánál… Csák Máté valóban fellázadt a központi hatalom ellen, de az oligarcha tette nem állítható Rákóczi nemzeti szabadságharca mellé. Ezt Petőfi is tudhatta – Csák nevét egyszer írta le, a Rákócziak huszonegyszer fordulnak elő az ismert életműben.

De térjünk vissza Petőfi és Arany fentebb idézett levélváltásához. Válaszában Arany bevallotta, hogy Csák és Rákóczi alakjának megörökítésére ő is gondolt, sőt – „mosolygod talán?” Dózsára is… Mire Petőfi így tört ki: „Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom…”

Petőfi Dózsa-eposza végül is megíratlan maradt, de a költő egyik legnagyobb s legbátrabb forradalmi versében idézte meg a parasztfelkelés vezérének szellemét, a nemességet is megfenyegetve e rettentő szavakkal, melyekből már a közelítő magyar forradalom plebejus indulata tört ki:

A nép nevében című hatalmas forradalmi vers természetesen szintén nem törhette át a cenzúra buzgó őreinek védfalát. Petőfi azonban mégis meglelte a módját annak, hogy műve hallgatókra leljen.

Nem törődve a cenzúrával és a titkos policáj siserahadával, mely immár évek óta figyeltette Petőfit, s leveleit is lemásoltatta postázás előtt, költőnk nyílt fellépésre szánta el magát: ha már kinyomtatni nem lehetett művét, személyesen szavalta el az Ellenzéki kör egyik „estvélyén”, két héttel az Aranyhoz írt s Dózsát is dicsőítő, 1847. március 31-i levél előtt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a közelítő forradalomnak ez volt az első nyilvános szava a reformkorban, ti. ez alkalommal tekintélyes közönség jelent meg a Körben.

Csak röviden, de nem mellékesen jeleznem kell, hogy a költemény nemcsak Dózsa szellemének sokak számára riasztó ébresztésével irritálhatta a nemesség többségét – volt a versnek egy rejtettebb, de még veszedelmesebb vonulata is: Petőfi érdeme szerint kigúnyolta – sok ön- és közáltató legendagyártóval ellentétben – az „inszurrekciót”, vagyis a Napóleon ellenében az osztrákok segítségére siető úgynevezett nemesi felkelést. Mivel azóta nemegyszer esett meg történelmünkben, hogy retrográd, a nemzet érdekeit sértő háborúkat dicsőítettek álírástudók, álljon itt ez a strófa is:

Csak néhány hete múlt annak, hogy József főherceg-nádor elhunyt. A Napóleon elleni nemesi felkeléseknek három alkalommal is ő volt a vezére, az ő katonái futottak meg a franciák elől a Petőfi emlegette győri csatában is. A költemény tehát nem csupán dicsőítette a parasztvezér Dózsát, egyszersmind közvetve gúnyolta a nemrég elhunyt Habsburg-főherceget is.

…És akarva, nem akarva Kossuthot is, aki meleg szavakkal emlékezett meg József nádorról: „Főherceg József nádor halála a magyar nemzetcsaládra közegyetemes bánatot hozott. (…) ellenkező indulatok tusái megszaggatták e honnak fiai közt a testvériség kötelékeit, de a meghasonlott testvér-táborok osztatlan pietással, osztatlan szeretettel tekintettek mégis az ősz nádorra, ki mint a nemzetcsalád patriarchája állott a táborok között, harczainkban is éreztetve velünk, hogy testvérek vagyunk.” (Kossuth 9.)

Mint a fent idézett vers bizonyítja, Petőfi a „győri vitézségben” is megmutatkozó testvériségről nem akart tudni a magyar és az osztrák viszonyban. Itt persze a politikus és a poéta közötti természetes különbség is megmutatkozik: a pártvezérnek mindig törődnie kell azzal, hogy a nemzet számára fontosnak vélt politikai érdekek szerint fogalmazzon meg akár egy emlékbeszédet is. Az igazi költő viszont nem állhat be a hivatásos politikusok kórusába – egyedül azt hirdetheti, amit hazája szempontjából igaznak ítél… Mivel Kossuth és Petőfi között már korábban is sor került némi súrlódásokra, a nádor halála körüli véleményütközés viszonyuk romlását csak fokozhatta.

Először alighanem Veres Péter csodálkozott el azon, hogy Petőfi minden verse milyen könnyedén jelent meg a reformkorban, még a merészek is, meg a gyenge költemények. Később az ifjabb költői és publicisztikusi nemzedék álmélkodott el mindezen, igen valószínűen „Péter bácsitól” véve át e gondolkodásra késztető „tényt”. Melyből simán le lehetett vonni azt a következtetést, hogy hazánkban már „1848 előtt sem működött a cenzúra”. Ami igen örvendetes történelmi felismerés volna, ha igaz volna. Sajnos azonban nem igaz, pusztán csacska hiedelem. Kénytelen voltam többször is felvilágosítani e tévedezőket arról, hogy elképzeléseiktől eltérően költőnk forradalmi műveinek többsége életében nem látott napvilágot!

Ha Péter bácsi tévedésén nincs is mit csodálkozni, hisz aligha jutottak kezébe filológiailag szerkesztett Petőfi-kötetek, az egyetemekről kikerült filosz-poétáknak illett volna átlapozniuk az ötvenes évek kritikai kiadásainak legalább egy kötetét, mondjuk a II.-at, annak is Szövegkritikai jegyzetek című több, mint negyven oldalát. Ebből megtudhatták volna, hogy csak ebben az egyetlen kötetben 99 költemény adatainál olvasható e kurta mondat: „Petőfi életében a vers nem jelent meg.” Ha magukat a műveket is elolvassák, akkor megértették volna, hogy Petőfi korában igenis működött a cenzúra, kivált épp e költő ellen…

Így például különösen a kuruc tematikát érintő versek idegesíthették a cenzorokat, ha a költő egyáltalán bemutatta nekik e tárgykörbe sorolható műveit. A kurucság emlékének feltámasztásától annyira rettegett a hatalom, hogy egy, Rákóczi harcait idéző versét csak a külföldön kiadott zsebkönyv, az Ellenőr lapjain közölhette Petőfi, bár csonkított címmel. A majtényi síkon így rövidült le: A …síkon, Petőfitől. Biztosra vehető, hogy nem a költő kurtította meg az „izgató” címet, hanem a kötetet szerkesztő Bajza József gondolhatta azt (nem ok nélkül!), hogy Petőfi másik két, az Ellenőrbe szintén felvett költeménye, a Palota és kunyhó, valamint a Dalaim már így is épp eléggé veszélybe sodorhatja a könyv hazai terjesztését…

…Ha Petőfi a maga korában cenzorok erőszakoskodásának, zugkritikusok orvtámadásainak volt kitéve, ezt tekinthetjük foglalkozási ártalomnak is. Némileg elkedvetlenítőbb arra gondolni, hogy a XX. század húszas éveinek elején egy képzett, nagy műveltségű irodalomtörténész szinte a kívülálló hűvösségével ítélkezett költőnknek épp ama verseiről, melyekben a szabadságért vívott küzdelmeknek állított emléket. Horváth János, mert hisz nyilvánvaló, hogy róla van szó, elszánt tartózkodással viseltetett az ilyen művekkel szemben – legyen bár szó a hajdú szabadságküzdelem piros lobogóit emlegető költeményről, vagy A munkácsi várban című, Zrínyi Ilona küzdelmét is emlegető műről. Szerinte az ilyen alkotások csak futólagosan idézik a múltat, a költő „a jelent akarja látni” a tagadás színében, az ilyen alkalmi költemények „a hiányérzet formakeresései”…

E sorok írója számára a hiányérzet formakeresése némileg enigmatikus fogalom, ellentétben magukkal a művekkel, melyek egy magyar ellentörténelemmé állnak össze: az aulikus történetírás által megtagadott múltat védelmezi bennük a költő! Akad néhány társa is e vállalkozáshoz, költők s történészek is, bár a hozzá legközelebb álló Vasvári Pál akkor még jórészt kéziratban maradt kísérletei, töredékei valószínűleg csak szerény mértékben juthattak el baráti olvasókhoz.

Térjünk még vissza A nép nevében című költeményre, melyben a költő oly gúnyosan emlegeti a „győri vitézségért” járó „emlékszobort”. Talán épp e könyörtelen versből került át az emlékszobor az Aranynak írt, s fentebb már idézgetett levélbe: „Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom, és szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönn marad a magyar nemzet), midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az… enyém is.”

De milyen minőségben képzelte el Petőfi, hogy ott áll a Dózsaszobor talapzatán, a parasztvezér mellett? Poétaként? Akkor inkább Vörösmarty és Arany között volna a helye, egy kivételes triászban… Dózsa oldalán akkor állhatna jogosan, ha ő maga is valami hasonlót visz véghez, ha nem is parasztháborút, de valami forradalomfélét, amire már nemegyszer célozgatott nem csupán baráti társaságokban, hanem verseiben is…

Találgatnunk persze nem érdemes. Legfeljebb annyit engedhetünk meg magunknak, hogy az Aranynak írt levélben Dózsa emlegetése nem véletlen mozzanat, hanem akár akart, akár tudatalatti „szándékkal” árulkodó jelzés egy, a poétai hivatást is meghaladó politikai becsvágy kibontakozásáról.

Tautológia, de igaz: egy költői sikerhez elegendő a zseniális tehetség. A politikai szerephez viszont valamiféle csoport, tábor, adott esetben támogató sereg is kívántatik. Lehet, hogy eleinte csak ösztönös sejtés által vezettetve, később mindenképpen tudatosan, de költőnk hamar elkezdte e táborszervezést.

1844-ben jutott ahhoz a lehetőséghez, hogy Vahot Imre lapjának segédszerkesztőjeként egy eléggé kiterjedt írói-újságírói gárdát toborozzon lapjuk köré. Petőfi, a segédszerkesztő cimű kis könyvemben igyekeztem szinte statisztikailag is kimutatni e táborszervezés módszereit és eredményeit. (Maga a munka 1958. októberi letartóztatásom idején jelent meg, azonnal elkobozták, így természetesen egyetlen hazai lap sem közölt ismertető recenziót róla. Legalábbis a Magyar irodalomtörténet bibliográfiája szerint csak egy erdélyi (!) folyóirat vett tudomást a könyvecske megjelenéséről. Ism. Kántor Lajos, Korunk 1959. 5. sz.)

Petőfi végül összetűzött Vahottal, s a lapok, folyóiratok „zsarnoksága” ellen barátaival együtt felkelt – nem először a világirodalom históriájában. Bevonták, illetve visszakövetelték a különböző orgánumokban közlésre leadott műveket. 1846 júliusában kezdte munkáját a Petőfi-szervezte Tizek társasága: Pesti füzetek címen önálló fórumot akartak létrehozni. Ám mint a latin szólás is mondja: Homo proponit, sed deus disponit – az ember tervez, de az isten végez.

Ez utóbbi magasabb fórum szerepét ezúttal Vahot vállalta, aki a nála elfekvő verseket, tárcákat, elbeszéléseket egyszerre közölni kezdte. A nagy terv, az első irodalmi sztrájk kísérlete megbukott. Némely orgánumok káröröme természetesen nehezen csillapodott le, de az „ifjú lázadók” összetartásán nem esett csorba. Kiderült, hogy a hatalom irányította fórumok nem feltétlenül tartják kezükben magukat a költőket, regényírókat, újságcsinálókat…

Petőfi persze nem lett volna Petőfi, ha simán megnyugszik a történtekben. Még hónapokkal később is egy szenvedélyes levélben magyarázkodott Aranynak: „Mondtam Vahotnak, hogy ez ellen (ti. a vahoti csíny ellen) fölszólalok nyilvánosan. Ő azt felelte, hogy ha komolyan föl merek lépni, megsemmisít. (Merek… megsemmisít … hallod ezt?) Megírtam a cikket, s benne megmutattam… hogy Vahot kijött versemet lopta. (…) Ő elolvasta cikkemet, s visszadobta, hogy nem fogja kiadni, s elkezdett engem gazemberezni szemtől szembe. Erre nem felelhettem egyébbel, mint kardheggyel vagy golyóval…” (PÖM. VII. 54.)

Csak nemrég rótta meg költőnk jó barátját, Várady Antalt, mert párbajozott valami „balgaságért”. Most ő volt kész arra, hogy „kockára” tegye élétét. Nagy szerencse, hogy Vahotban az önérzetnél erősebb volt az önféltés, s így a párbaj elmaradt. Petőfi közel volt ahhoz, hogy egy puskini végnek tegye ki magát.

Az utolsó, forradalom előtti esztendőben egy nyugati, közelebbről angliai és franciaországi utazás foglalkoztatta költőnket, s egy nehezen kibontakozó szerelem is. Ez a sokadik szerelem végre az igazinak bizonyult, 1847 májusának utolsó napjaiban Petőfi boldogan számol be Kazinczy Gábornak írott levelében az új fejleményekről: „… megjöve Párizsból rögtön megházasodom, mi még szeptemberben megtörténik. Menyasszonyomról csak annyit mondok, hogy ő lesz az összes magyar írók feleségeinek koronája. George Sand esze s Shakspeare (sic!) Júliájának szíve egyesült az én Juliskámban…” (PÖM. VII. 65.)

Mint ismeretes, Párizs és London meglátogatása ezúttal is elmaradt s immár véglegesen …Szatmárról küldi levelét 1847. július 17-én Lisznyainak, de belül a németesen írt Strassburgot jelöli meg feladó helyül, a rettenthetetlen Saint-Just által híressé tett várost.

Korunkban irodalomtörténeti közhellyé vált, hogy költőnk világnézetében 1846 tavaszán, Dömsödön következett be a nagy fordulat: itt és ekkor tört ki a Felhőkben tetőző pesszimizmusból, s jutott el a nemesi-ellenzéki liberalizmustól a forradalmi demokratizmusig, sőt némelyek szerint a babeufi-buonarrotiánus kommunizmus elfogadásáig. Ez utóbbi állítással, hadd rögzítsem az elején, nem kívánok foglalkozni – a hetvenes évek elejétől cikkek, tanulmányok sorában hadakoztam „a kommunista Petőfi” teóriája ellen, amely nem volt mentes némi konjunkturista vonásoktól. Ma viszont részemről tekinthetnék konjunkturizmusnak, ha a bukott irodalomtörténeti magyarázat kritikáját újra kezdeném.

A vita felélesztése helyett nézzük meg, melyek a dömsödi fordulat más eszmetörténeti problémái, melyeket máig sem sikerült tisztázni. A legfőbb ezek közül az az ellentmondás, mely az 1846-os radikális világnézeti fordulat feltételezése és az ultraforradalmi vers, a már említett A királyok ellen 1844-es dátuma között szembeszökően megmutatkozik. Ez utóbbi költemény antimonarchista hevében, forradalmi elszántságában semmivel sem marad el a Levél Várady Antalhoz vérözönös látomásától! Sőt, bizonyos tekintetben radikálisabb annál: míg a dömsödi versben némi fenntartással jövendöl a költő, amikor azt írja, hogy hinni kezdi a fényes hajnal közeledtét, A királyok ellen a cáfolhatatlan szentenciák hangján hirdeti:

Ha költőnk már 1844-ben ilyen bizonyosra vette a forradalom közeli kitörését, másfél évvel később miért írja, hogy csak most kezd hinni e „dicső napok” elérkezésében?

Kérdésemet már 1958-ban, csaknem négy évtizeddel ezelőtt megfogalmaztam, akkor csupán szóban, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének egyik osztálygyűlésén. Véleményem summázatát, mely szerint nem tudom elfogadni a vers 1844-es keltezését, egy szintén 1958-as irodalomtörténeti füzetben is jeleztem, ha csak egy lábjegyzet erejéig is. Egyedül Pándi Pál reagált rá érdemben, nem tartva lehetetlennek azt az érvemet, hogy Petőfi tévedhetett egy-két évet „a vers kronológiai helyének kijelölésében”. 1972-ben végre közölhettem a teljes szöveget is, de akkor már érdemi vitára nem került sor – ez is, mint jó néhány más vitakérdés a Petőfi-életmű körül, függőben maradt.

Továbbra is ott áll tehát egy 1844-es, vagy legalábbis Petőfi által erre az esztendőre keltezett vers, mint ellenérv azzal a felfogással szemben, amely a költő forradalmi időszakát az 1846 májusából való, Várady Antalhoz intézett poétai episztolához köti.

Szembe kell néznünk egy másik elgondolkodtató ténnyel, a költő vallomásával is, melyet azon melegében írt, épp a szóban forgó verses levelében. Amíg Lukácsy Sándor azt a magyarázatot erőlteti Petőfi világnézeti fordulatára, hogy Dömsödre magával vitte Étienne Cabet négykötetes forradalomtörténetét, illetve annak utolsó könyvét, s e mű ragadta ki pesszimizmusából, ez tette forradalmárrá, maga a költő Várady Antalnak egészen más magyarázattal szolgál, félreérthetetlen szavakkal. Hadd idézzem:

Ha Petőfi egyetlen vers néhány sorában a szép természetnek tulajdonítja világképe radikális változását, ezt tekinthetnénk egy pillanatnyi hangulat tükröződésének is. Feltűnő azonban, hogy a költő már a dömsödi májust megelőző időben, szalkszentmártoni elvonulásakor is abban reménykedik, hogy borongós-bús-haragos lelkét a vidám természet fogja meggyógyítani. (Lásd például Elhagytam én a várost című versét: „…épp azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, Amely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arcom fölött.”) S hogy a természeti kúrát Petőfi komolyan is vette, azt az egykori dömsödi emlékezők – sajnos elég későn rögzített – szavai is tanúsítják: megerősítik, hogy a költő „nagyon szerette a szabad természetet”, a Somlyó-szigeten „a fűbe heveredve órák hosszat elmélázott” és így tovább.

Tudjuk, hogy a költő szeretett olvasmányairól a nyilvánosság előtt is beszámolni, legszebb költeményeinek egyikében nyíltan utal is egy nyilvánvalóan forradalomtörténeti műre:

Ez a vers 1847-ből való, a koltói időszak terméke. Ekkor Petőfi már jó ideje határozott forradalmi verseket ír. 48-as naplójából tudjuk, hogy imakönyvének, evangéliumának a francia revolúció történetét tartotta. Ha ez az „imakönyv” 1846 májusában ragadja magával, miért hallgat erről, barátai körében is, miért a szép természetnek köszöni meg világképe változását? Lukácsy nemhogy elmulasztotta a választ e kérdésre, magát a kérdést sem tette fel. Ehelyett makacsul erőltette Cabet forradalomtörténetének kvázi csodatevő hatását. Említett könyvemben pontról pontra kimutattam bizonyítási módszereinek s végkövetkeztetésének tarthatatlanságát, erre itt nem térek ki.

Egyébként pedig érdemes óvakodni attól az elképzeléstől, mely szerint egyetlen bűvös könyv egy egész életre szólóan rabul ejthet egy igazi zsenit. Aki nem tud kételkedni a saját eszméiben, az megszállott, esetleg ámokfutó, netán azért egy ügyű, mert szellemileg együgyű – minél gazdagabb egy lélek, fejlődése annál bonyolultabb. Éretlen ifjúnak nézi, mondhatnám lenézi Petőfit az, aki az egyébként jó szándékú, de primitív próféta, Cabet négy kötetéből próbálja levezetni legnagyobb forradalmi költőnk világnézetét, méghozzá egyetlen saulusi pillanat okozta megvilágosodásból. Petőfi lázadó alkatát s a kort tekintve, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy 1846 tavaszán kezdett volna ismerkedni a francia revolúció történetével. Már pápai diákként érdeklődött e világrengető esemény eszméi és emberei iránt, 1845 végi s 1846 tavasza előtt írt pesszimista verseiben félreismerhetetlenül érződik a forradalomtörténet tanulmányozásának első lecsapódása gondolatvilágában: az elborzadás, a vérontás szörnyűsége és az áldozatok hiábavalósága miatt.

Egyébként is – Petőfi már a Levél Várady Antalhoz előtt is írt forradalmi verset. Az 1844-re nehezen datálható, főleg nyelve és stílusa miatt az akkori művektől elütő, A királyok ellentől eltekintve is, idézhetjük a Dalaimat, melyet még a viszonylag jóindulatú cenzor sem engedett át:

A Dalaimat egy hónap választja el a Levéltől. De a forradalomra felszólító vers, a Dalaim előtt két-három héttel Petőfi még elvileg reménytelennek látja a zsarnoki rend leküzdését:

Ha a közelgő forradalmat szinte himnikusan üdvözlő nagy dömsödi vers előtt ilyen hullámzást mutat Petőfi világképe, vagy mondjuk inkább, világhangulata, nem csodálható, hogy 1846 májusa után újból vissza-visszatérnek kétséget, sőt reménytelenséget sugárzó periódusai. Az 1847 elején írt hatalmas forradalmi versek sorozata után már márciusban, egy évvel ama örökké dicsőséges március előtt, a Világosságot! újra az emberiség körforgásának a költő szerint is irtóztató víziójával küzd, majd ősszel és épp Koltón, nászutján, a Beszél a fákkal… című hasonlíthatatlan szerelmi-forradalmi remekléssel egy időben, Az ember ismét a küzdés hiábavalóságára int:

(Jegyezzük meg, hogy a semmiségben szétoszló föld képe igen valószínűen Shakespeare utolsó remekére, a Viharra utal.)

Mindeme kételyek, borús időszakok – mint tudjuk – nem akadályozzák meg költőnket forradalmi harcában.

Ragaszkodott önmagának tett vállalása teljesítéséhez:

1846 november vége felé írta e verset. Tíz egynéhány hónapja volt még jóslata betöltéséig.

Úgy is mondhatnánk, hogy három minta vagy modell állt példaképül Petőfi előtt. A három történelmi szereplőben könnyen meg lehet lelni azt a közös vonást, mely a költő szemében rokonította őket – mindhárman egy nagy történelmi tett kezdeményezőiként kerültek be a históriába: Cassius, a római hadvezér egyik fő kitervelője és végrehajtója Caesar megölésének; Tell Vilmos a svájci szabadságküzdelem elindítója; Desmoulins is elsőnek szólít fegyverbe az önkény ellen. Necker elbocsátása elleni tiltakozásul, a Foy kávéház előtti asztal tetejére ugrik, kardot ránt, s pisztolyát is megragadja, fegyverbe szólítva a tömeget.

Igaz, később, jóval később fellép a forradalmi terror elvadulása ellen is. Ezért aztán célpontja lett a terroristáknak és meg is ölték, emlékét kiszolgáltatva a vérengzés megszállottainak, akik a megalkuvó, sőt „áruló” Desmoulins-t holtában is szüntelenül kioktatták az „igazi” forradalmiságra. Kivált nálunk, ahol e században fölöttébb kevés igazi forradalmárt lehet felmutatni. (A rákosik, gerők, farkasok nem forradalmárok voltak egy Desmoulins, Petőfi, vagy akár Marx módján, hanem pusztán egy idegen hatalom és hadsereg parancsainak végrehajtói.)

Hogy költőnk mennyire ismerte s milyen komolyan vette Desmoulins kiállását a forradalmi terror elvadulásával szemben, azt versben is bizonyította, amikor – jóval később persze, szabadságharcunk egy válságos pillanatában is – példaképének kegyelmi bizottságára szinte expressis verbis utalva – így érvelt egy, hangzása szerint „vérszomjas” versében:

Lehetne még néhány példát idézni Desmoulins hatására, de fölösleges bizonygatni azt, amit maga a költő vallott be: francia írótársa politikai szerepét választotta magának. Most már „csak” a történelmi pillanatnak kellett elérkeznie. Amit persze nem volt könnyű kivárni. Ő maga vallott erről a szabaddá lett sajtó egyik első termékében, a Lapok Petői Sándor naplójából című művében. Mindjárt elöljáróban elismerve, hogy forradalmisága a nagy francia revolúció eszméiből táplálkozik, s érzékelteti azt is, milyen nehéz volt várakozni az eszmék diadalának napjára:

„…vártam a jövendőt, vártam a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei, elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét… vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanubizonyságaim erre a költemények, mellyeket több mint egy év óta irtam. (…) világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkodáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendöléseimet, sokan kinevettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.”

Nincs okunk kételkedni e vallomás igazában. Többen is emlegették, nyilván gúnyosan is, hogy a költő egyszer Csengery Antalnál miként hajtogatta: „Ugy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést.” (Ferenczi III. 143.) Nyugodtan elhihetjük, hogy ez történt, hisz a költő naplója, láttuk, később szinte azonos szavakkal vallott ugyanígy…

Épp az egykori, „hát mögötti nevetgélők” bosszantása végett is emlékeztetett jóslataira, melyek, íme, megvalósultak! Elsőnek az olasz felkelés tör ki, persze, hogy tüstént köszönti Olaszországot:

S a negyedik, az utolsó strófában, természetesen utal arra, hogy az olasz háború az ő reményeit is igazolja:

„A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban – folytatódik a napló –, olly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, melly születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s mellyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.” (PÖM. V. 80.)

Meg volt írva? Igen, a „világnak ez új evangyelioma” (Petőfi kifejezése), a forradalmak története tartalmazza Mirabeau jóslatát: „La révolution fera le tour du monde.” „A forradalom be fogja utazni a világot.” (Petőf evangéliuma 202. és 410.)

„És úgy lőn.” – folytatja Petőfi a nevezetes naplót: „Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos-Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica!…

Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.

Vive la république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop.”

Akik otthonosak voltak Petőfi életművében, ismerősnek találhatták az égő lángoszlop képét, s joggal. Épp egy esztendővel az olasz szabadságharc kitörése előtt, 1847 januárjában írta meg egyik legnagyobb programversét, A XIX. század költői című, műfajában is kivételes remekét, ebben is szerepel e biblikus hangulatú kép. Ráadásul a költemény abban is a kivételek közé tartozik, hogy a kéziratban maradt forradalmi próféciák, intelmek sorától eltérően ez meg is jelent a győri Hazánkban… Már a második szakasz ilyen himnikus áradással szól a költők hivatásáról:

Költőnk öccsét látogatta meg Veszprémben, az újabb francia revolúció hírére rohant vissza Pestre. Azok, akik korábban fejcsóváló hitetlenkedéssel vagy éppen gúnyosan fogadták egymás után sorjázó forradalmi jóslatait, most siettek visszaigazolni Petőfi jövendöléseit. Majd csak nyolc nappal Március Tizenötödike után fog megjelenni, az Életképek 23-i számában Jókai egy jegyzete, de már itt is utalhatunk rá, mert bizonyosra vehető, hogy a Pestre visszaérkező költőt ilyen szellemű behódolással fogadták azok a barátai is, akik próféciáin hajlamosak voltak mosolyogni… Azzal a hírrel kapcsolatban, mely szerint „az irók nejei” hímzett zászlóval készülnek megajándékozni a nemzetőrséget, Jókai e kommentárt fűzte: „Petőfi ezelőtt két hónappal megírta azt a versét, melynek refrénje ez: Varrd meg azt a zászlót feleségem! A költők a világegyetem látnokai.” (Hatvany II. 259.) A költeményt valójában még januárban írta meg Petőfi.

Ha csak utólag s csupán baráti körből kapta volna meg a látnoki címet költőnk, az is fontos jelzés lehetne, már önmagában is. De van egy másik tanúnk is, Birányi Ákos, a forradalmi napok egyik első krónikása, akinek könyve áprilisban már meg is jelent, s a kezdetekről szólva, Petőfi vallomására hivatkozva így összegezte a Nemzeti dal megszületéséhez vezető fejleményeket: „…a népek sorsát istenek vezérlik s ezeknek szelleme költők s látnokokba száll. Ezek által beszél az ég a néphez, és szavaikban csak az istentagadó kétkedik. Petőfi látnoki lelke, mikép magától hallám, két nap óta mintegy szellemi képekben ábrázoló a történendőket elébe, s ezen magasztaltságban egy költeményt szült…”

A vers természetesen a Nemzeti dal – két nappal tizenötödike előtt ezt írta a költő. 11-én vetette papírra a Dicsőséges nagyurakat (lesz még szó róla), 13-án a magyar március idusát halhatatlanító Nemzeti dalt. Ezt azért is rögzítenünk kell, mert a dátumok több szerzőnél is keverednek, még Hatvanynál is.

Petőfi jeles kutatója, Lukácsy Sándor, nemrégiben egy nagy országos lapban „sosem idézett” citátumnak nevezte Birányi általam fentebb citált sorait. Mivel az ő cikke 1996-ban jelent meg, most olyan látszatba kerülhetek, mint aki 1997-ben Lukácsy nyomán, az ő idézeténél részletesebben, de mégiscsak tőle merítve vettem elő a „sosem idézett” szöveget. Nem szívesen, de kénytelen vagyok rögzíteni, hogy egy két kiadásban megjelent kis füzetemben már felmutattam a „sosem idézett” szöveget (A költő kardjai 1991. 10. old. 2. kiadás ugyanott). Írásomnak volt egy korábbi, első közlése is – micsoda véletlen – szintén a Népszabadságban. (1984. márc. 10.)

Említettem már, hogy Petőfi egymás után két, fölöttébb politikai célzatú verssel is reagált az európai forradalmak nyitányára: a Dicsőséges nagyurakat fenyegető, ne szépítsük, megrémítő költeménnyel, melyet március 11-én írt, s a 13-i Nemzeti dallal. Ily gyors egymásutánban két ennyire eltérő művet alkotni – ez még Petőfitől is szokatlan volt. Egy évvel korábban, A nép nevében mintegy Dózsa György posztumusz bosszújával riogatta a nemességet, a költő most – első látásra – ugyanezt a hangot ütötte meg:

És így tovább, öt fenyegető szakaszon át hirdeti a költő „a nagy bosszuállás” órájának bekövetkeztét, vasvillát s kutyák általi feleltetést ígérve az uraknak. Az utolsó három versszakban azonban hirtelen megfordul a vers hangulata, teljesen az ellenkezőjére:

A vers üteme szinte játékos, könnyed léptű, mondandója viszont a végső tanulság konstruktív szelleme ellenére is megrázó – a dicső s dicstelen urak egyaránt okulhattak belőle. Két napra rá, 13-án Petőfi újra hangot vált – itt már közvetett fenyegetést sem sugall a vers, magát a felkelni szándékozó ifjúságot s népet biztatja. A hangnem változása összefügghet azzal is, hogy közben a költő körül gyülekező ifjú sereg – érdemben csak most először – kapott némi politikai serkentést, hogy ne mondjam, feladatot. A hátteret a forradalom után emigrációba vonuló Irányi Dániel és Charles-Louis Chassin, francia forradalmi író közös művéből ismerhetjük meg. (Nem közismert, azért legalább egy említés erejéig rögzítsük: Chassin később Petőfi első francia fordítója és biográfusa lesz…)

Irányi szerint a pesti Ellenzéki Körben is résztvevő ifjak március elején már egyre türelmetlenebben szemlélték a pozsonyi országgyűlés reformmunkájának lassú ütemét, s őt bízták meg azzal, hogy félhivatalosan fejezze ki Kossuthnak idevágó sajnálkozásukat. Kossuth is elismerte, hogy nincs oka az elégedettségre. Még a nevesebb ellenzéki képviselők közül is legutóbb csupán „heten vagy nyolcan mertek” mellé állni egy fontos javaslat vitájában. Irányi erre megkérdezte, segítene-e az ügyön, ha „az ország egész területéről összegyűjtött tömeges petíciókkal” támogatnák meg őt. Kossuth helyeselte az ötletet. (Irányi-Chassin: I. k. 138-139.)

A petíciózást természetesen nem a Petőfi-szenvedélyű zseniknek találták ki. Amint forradalmi naplójában később megírta, a hivatásos politikát csak távolból figyelte, vagy úgy sem: „Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és ezért szánakoztam a napi politica kurjogató hősein (…) tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak…” Széchenyire, Kossuthra, Deákra aligha érvényes e szigorú ítélet s bizonnyal Eötvösre sem, de igen sokakra, főleg a kiegyezéskori s e századi „hivatásos” honirányítók közül annál inkább… seregnyire.

A március 17-én papírra vetett naplórészlet ellenére a költőről is feltehető, hogy tudott különbséget tenni a históriai színpad akkori szereplői között. S a Nemzeti dalnak a Dicsőséges nagyurak…-tól elütő hangneme is jelzi, amit naplója is rögzít: egy olyan, kvázi „reform” lakomára írta a Talpra magyart, amely önmagában még nem vezetett volna forradalmi akcióhoz.

De a történelem közbeszólt – amire még Petőfi sem számított ama napokban, az bekövetkezett: Bécsben is kitört a forradalom. Hadd legyek pontosabb: bármily hihetetlen, költőnk már valamikor 1846-47 folyamán – a pontos dátum nem ismeretes – képzeletében már megvívott egy Bécs elleni háborút, természetesen versben:

1848. március 14-én az elképzelt háborúnál sokkal többnek a híre érkezett meg Pestre. A költő naplójában rögzített szavaival: „A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott; végre Bécset is fölgyujtotta, Bécset!… és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett.” Rögzíti azt is, hogy a „peticiózásnak” immár nincs értelme: „micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!… a fejedelmek ugy sem adnak soha semmit, azoktól, a mit akarunk, el kell venni.”

A korábbiak s a későbbiek alapján is világos, hogy Petőfi mindenekelőtt a sajtó feletti uralmat akarta kiragadni a hatalom kezéből. Az országgyűléshez intézett, még februárban írt költeményében e szándékát nyíltan meg is fogalmazta:

Elsőként alighanem Jókai nevezte „Petőfi napjának” március tizenötödikét. Csaknem félszázad kellett ahhoz, hogy a költő személyes kezdeményezésének dicsősége végre e méltó megfogalmazását nyerje el:

„Ezt a napot »Petőfi napjának« nevezze a magyar nép, mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végig küzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát elleneseivel. Petőfi merész föllépése nélkül ki tudja meddig elforgatták volna a politikusok a szóbeszéd archimedesi csavarját. Egy reggeltül estig tartó fényes álom volt az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj! Mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs, mentünk e nap fátuma elé, Petőfivel.” (1892)

Petőfi napja című elbeszélésében kevésbé költőien, de a lényegben teljesen hasonlóan érvelt a már szintén megöregedett Vajda János: „Talán Budapesten is történtek volna erőfeszítések, mint Európa minden nagy városában, az akkor oly szédítő varázsú Páris forradalmának utánzására; de egyet, mint szemtanú, bizonyosnak merek állitani, tudniillik, hogy Petőfi nélkül a március 15-iki nap eseményei nem történnek meg. Még talán csak kísérlet sem történik, hogy forradalmi cselekvés terére ragadják a fővárost…” (1895)

Az irodalom történetírója, aki mintegy hivatalból köteles az ördög kirendelt ügyvédjének szerepét játszani minden memoárral szemben, meg kell hogy kérdezze, vajon nem a megszépítő messzeség emeli-e ilyen fénybe Jókai és Vajda emlékeit? S ha sorra veszi a többi kortárs tanúvallomását is, kedvetlenül kell tapasztalnia, hogy a részletek egész halmazában talál olykor meghökkentő ellentmondásokat. S ilyenkor rádöbbenhet arra, hogy az állítólag legjobban ismert magyar költő életének leghíresebb napjáról még mindig mennyi kósza legenda él a köztudatban, s mennyi kérdőjelet hagyott válasz nélkül a Petőfi-biográfia.

Nem csoda, hogy a történészek megunták a nagy nap történetének homályait, és sikerült is sok kusza mozzanatot megvilágítaniuk (mindenekelőtt Spira György, Urbán Aladár és Varga János tárt fel új összefüggéseket és dokumentumokat). Ezúttal először is a Nagy Nap előestéjének néhány rejtélyére próbálok fényt deríteni. Szerényebben szólva, kérdőjeleket szeretnék kirakni néhány olyan emlékezés mellé, amely nemzedékről nemzedékre legendákat örökített ránk.

Ismeretes, hogy 1848. március 14-én az Ellenzéki Kör a Pilvax fiataljainak részvételével nyilvános gyűlésen vitatta meg, milyen cselekvési lehetőségek nyíltak a reformpolitika előtt a francia események teremtette új európai helyzetben. Két fő tábor alakult ki a pesti ellenzékben: a hivatásos politikusok, „a józanabb párt” negyven-egynéhány éves hangadói országos aláírásgyűjtést akartak a reformokat követelő már említett petíció támogatására (ez a terv a mozgalom lendületének fékezését célozhatta), a huszonéves fiatalok viszont az azonnali petíció mellett kardoskodtak, mert a kedvező nemzetközi pillanatot ki akarták használni.

Száz éven át tartotta magát a legenda, hogy Petőfi is ott ágált az Ellenzéki Kör vitájában. „Szemtanúk” látták jelen sem volt alakját, „fültanúk” idézték el nem hangzott szavait – elgondolkodtató intés ez arra, hogy a vitatható memoárokat kíméletlenül a vitathatatlan adatok kontrollja alá kell helyezni. A cáfolhatatlan tény ugyanis az, hogy Petőfi – saját vallomása szerint – nem ment el a gyűlésre! Másfél hónappal az események után kinyomtatott naplójában határozott szavakkal ezt írta: „Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén.” Kitette magát a még frissen emlékező nyilvánosság próbájának, és senki őt nem cáfolta! Naplóját tehát ezúttal is előnyben kell részesítenünk az ifjúságuk mámoros napjain tűnődő öregek alkonyi félálmaival szemben. (PÖM. V. 80.)

E megfontolás vezetett már csaknem félszázaddal ezelőtt, amikor a márciusi fiatalokról először írván, nem szerepeltettem Petőfit az Ellenzéki Körben – de utána sem, a Pilvax esti ülésén. Több emlékező ugyan részletesen leírja, miként izgatott a költő ezen az estén az azonnali cselekvés mellett, de az emlékezések igen késeiek, ellentmondásosak – a költő pedig hallgat a Pilvax-beli színjátékról. A krónikák alapján egy másik költő beszél róla, legszebb Petőfi-életrajzunk szerzője, Illyés Gyula. Az általa festett feledhetetlen tablón a tanácstalanul tanakodó fiatalok közé berohan a „pozsonyi ifjúság küldötte” a bécsi forradalom hírével, mire a csendet „egy érces hang töri meg. »Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem, cselekedni fogunk.«” Összefont karokkal, egy asztal tetejéről Petőfi beszélt – Illyés (és forrásai) szerint. (Illyés i. m. 459.)

Más források azt mondják, hogy a fiatalok, „Petőfivel az élükön” már a Körből a Pilvaxba érve megtudták a felkorbácsoló hírt. Ugyanakkor Jókai azt állítja dacosan, hogy a pesti mozgalomnak „mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja”. Félszázaddal március idusa után, kezében a hajdani Pesti Hírlappal, melynek 1848. március 17-i száma azt írja, hogy a bécsi hír már 14-én megérkezett Pestre, Jókai ezt „lehetetlennek” ítéli… Szerinte a Kör határozata, hogy a petíciót a felterjesztés előtt országosan köröztetni akarta, „az eszmefolyás elmocsarasodása” volt (ami igaz egyébként), s ez ellen tiltakoztak a fiatalok március tizenötödikével, a 12 pont életbe léptetésével. A Pilvax esti ülése helyett egy Petőfivel közös lakásukon tartott „találkozást” emleget, sajnos közelebbi konkrétumok nélkül.

A feledékenység mértéke nemcsak az erekben lerakódó mész mennyiségétől függ – szerepet kaphat itt az érdek is. Ha Jókai tagadja a bécsi forradalom ösztönző hatását, nincs-e ebben része annak is, hogy érdemüket esetleg csökkenthetné, amennyiben nem volt elég az imádott Párizs példája, hanem a gyűlölt Bécs felkelése adta meg nekik a döntő ösztönzést?

De nem merülök el e kérdésben, az egymásnak feleselő emlékezések és dokumentumok szembesítése hosszabb terjedelmet igényelne. Maradjunk inkább a legendás Pilvax-beli este jeleneténél, amely némely kortársak s Ferenczi Zoltán, majd nyomában Illyés szerint nem ér véget Petőfi asztal tetejéről elsüvöltött szavaival. Mivel a fiatalok Petőfi intervenciója után is haboznak, egy „még ismeretlen fiatal író, Vajda János bezárta az ajtót – addig senki sem távozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoznak. Holnap, a bécsi mintára tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal… A költő hazamegy…” – Illyés foglalja így össze némely kortársak emlékeit. (I. m. 460.)

De… Maga az „ismeretlen fiatal író”, a Gina-versek későbbi költője 1868-ban, tehát viszonylag korán, „csak” húsz évvel a forradalom után, egészen másként emlékezik. Szerinte „Március 14-én néhány szóvivő fiatalember a közvélemény asztalánál abban állapodott meg, hogy másnap reggel proklamálja a forradalmat. Éppen akkor léptem a kávéházba, midőn a végzés már hozva volt. Indultunk kifelé.” Nem emleget semmiféle ajtózárást, szerepéről – csak ennyit mond, némileg humorral is: „De hát miért holnap? mondám ekkor. – Miért nem ma – mindjárt? Az éjjel elfoghatnak benneteket.”

Éjszaka persze nincs tanítás az egyetemen, nem dolgozik sem a városháza, sem a nyomda, éjszaka csak katonai puccsot lehet csinálni, nem forradalmat. És nehéz elképzelni, hogy amit egy Petőfi Sándor az ő sziklanyomatékú magabiztosságával, az annyiszor megjövendölt forradalom olaszországi és párizsi kirobbanása által igazolt jóslói tekintélyével nem tudott elérni, azt egy – az akkor 21 éves hős által később nem is vállalt – ajtóbezárási trükk tudja eredményezni.

Az est még sajátosabb változatát olvassuk Thallóczy Lajosnál, Vasvári első életrajzírójánál. Eszerint a kávéházi gyűlésen „ember ember hátán”, Vasvári a főszereplő, az ő beszéde nyomán „őrjöngésig menő rivalgás tölti be az egész utcát” (!), „a lelkesedés fokonként nő”, s éjfélkor, „Vasvári újabb lelkesítő beszédére, a kávéházi ifjúság tettre szánta el magát”.

S mit csinál Petőfi, amíg Vasvári a petíciótól a forradalmi tettig tereli az ifjúságot és az utcát? Nem vesztegeti idejét: „…a mellékszobában írja Talpra magyarját…” Vagyis miközben arról kellene döntenie, hogy petíció vagy forradalom, ő azt a versét fogalmazza, melyet – a költőtől magától tudjuk – már március tizenharmadikán megírt! (Hatvany II. 240, Thallóczy 61-63.)

Sok ellenvetést lehetne még tenni, de ezeknek csak az eredményét összegezem itt: e március tizennegyediki este lefolyása némileg kétesebb annál, ahogy tudomány és művészet oly gyakran ábrázolta.

Nyilván a jogos kételyek hatása alatt, mindenesetre mások is arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi talán ott sem volt ezen a Pilvax-beli gyűlésen. Ami viszont „feltűnő”, s így előáll a kérdés, hogy március tizenötödikének e „gyakorlati előkészítésében” miért nem játszott „úgyszólván semmi szerepet” a költő? „Alighanem Jókainak van igaza – olvashatjuk Petőfi egy különben igen kiváló kutatójának szép könyvében –, aki szerint Szendrey Júlia tartotta vissza, nehogy életveszélynek tegye ki magát: becsukta a szobájába. Más volt a helyzet március 15-én reggel, amikor Petőfi már semmiképpen sem maradhatott ki az eseményekből…” (Martinkó: Petőfi életútja 160.)

Elmerenghetünk a jeleneten: Júlia szobafogságban tartja az ő Sándorát, nehogy elmenjen a Körbe meg a Pilvaxba. De miféle életveszély leselkedett volna Petőfire e két békés helyen? Semmi az égvilágon. Az életveszély másnap reggeltől fenyegette Petőfit, amikor viszont Júlia – mind a költő, mind más tanúk szerint – lelkesen biztatta férjét a tett vállalására.

Napóleon óta tudjuk, hogy a fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el, de ezt a lépést ezúttal nem a nevezetes házaspár tette meg a tudós által elképzelt vígjátéki jelenetben. De hát mire épül e bájos újkori legenda? Feltehetően Jókai félreolvasására. A nagy mesemondó ugyanis egy helyütt valóban azt állítja, hagy Júlia kérésére bezárta házuk kapuját (tehát Jókai, s nem Júlia, s a kaput, nem a szobaajtót, ami el sem képzelhető), s Petőfi nélkül ment el nemzetőri fegyverével – „a zsivajgó tömegeket” lecsillapítandó. De mikor történt meg ez az eset, ha egyáltalán megtörtént? Jókai szerint március 30-án. Jó két héttel a tudós által elképzelt március 14-i jelenet után…

A valóságban Petőfi nem azért nem ment el a Körbe és a Pilvaxba, mert Júlia nem engedte e csakugyan veszélytelen helyekre, hanem egész más okból. Jobb, ha ebben is Petőfire hallgatunk: „micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!” (PÖM. V. 80.)

Petőfinek egyébként akkor sem lett volna oka 14-én gyűléseznie, ha erről az ősi magyar műfajról jobb véleményt alkotott volna. Erről a napról ugyanis délután még ő sem tudhatta, hogy március tizenötödikét „készíti elő”, ezt csak másnap lehetett megérteni. Petőfi megírta „halottfeltámasztó” Nemzeti dalát a népgyűlésre, melyet 19-re terveztek, ennyi részt vállalt a petíciós szellemű politizálásból. De amíg a Körben és a Pilvaxban az azonnali vagy halogatott petíció fölött vitatkoztak, ő tudta, hogy ezzel nem lehet a célt elérni. Este aztán, amikor Jókaitól megtudta a gyűlésezés „eredményét, vagyis eredménytelenségét”, s amikor Metternich bukásáról is hírt kapott, elszánta magát a tettre.

A megbízható Pesti Hírlap március 16-i számában visszatekintve a Nagy nap eseményeire, kitér az előzmények néhány részletére is. Ezekből kiderül, hogy az Ellenzéki Körben Irínyi József, a híres Tizenkét Pont első számú szerzője határozott hangot ütött meg, s deklarálta 12-én, hogy a „nemzet nem elégszik meg többé egyes engedményekkel, nem várhat a fejlődés eddigi lassú menetelére. Egész alkotmányunkat kívánjuk ezúttal tisztába hozatni …” A hangnem erélyes, de udvarias is: a 12 pont elfogadását „ez országgyűlés alatt kieszközölni méltóztassanak”. Sokan azonban még ezt is kifogásolták. Március 14-én pedig ugyanebben a körben de facto többséget kapott az a javaslat, hogy „a petíció ne mindjárt”, hanem csak országos agitáció után „kezdessék meg …”

Vasvári Pál, aki Petőfi mellett kétségtelenül a legelszántabb forradalmár volt az ifjak között, a délutáni ülésen igen merészen és határozottan beszélt, általánosságban hevesen elítélte a zsarnokságot, sürgette a gyors tetteket, ám konkrét cselekvési programmal nem állt elő.

Teljességgel érthető tehát, hogy a szokásos politizálgatástól idegenkedő Petőfi nem ment el a Kör ülésére – minden más állítás tévedés vagy üres fabuláció. S ekkor, ezen az estén, a Pesti Hírlap idézett száma szerint 14-én, „kilenc óra tájban” robbant be Pestre a hír: a forradalom Bécsben is kitört… Nem világos, hogy a hír a Pilvaxban érte-e Petőfit, ahová egy rövid szétnézésre esetleg mégis ellátogathatott a költő, vagy Jókaitól értesült minderről. Ez utóbbi szerint közös lakásukon hármasban tárgyalták meg a másnapi teendőket (vagyis Petőfi, Jókai és Júlia). Sajnos a költő igen határozottan azt írja forradalmi naplójában, hogy hitvesével kettesben tárgyalták meg Március idusának cselekvési menetrendjét:

„Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozattan állt előttünk („előttünk”! F. S.), hogy tenni kell és mindjárt holnap … hát ha holnap után már késő lesz!

Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni! (…) én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem.” (Vö.: Desmoulins!) „… holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” (PÖM. V. 81.)

A korábbi forradalmak nyitányán el-eldördültek a fegyverek nincs abban semmi különös, hogy Petőfi számol ezzel a lehetőséggel is. S ezen a ponton talán nem lesz haszontalan visszatérni a már említett besúgói aktákra. 1846 júniusában íródott az a kémjelentés, mely megállapítja, hogy Petőfi forradalmi művei „a szabadság minden határán” túlmennek. Három költeményét „csak bizalmas körben olvassa föl vagy szavalja el. Ha észreveszi, hogy jegyeznek, akkor megszakítja előadását …” (Hatvany I. 855.)

Ha költőnk ilyen óvatos volt veszélyes verseinek hallgatói körében, nyilvánvalóan attól tartott, hogy a „jegyzetelők” spiclik, akik „hivatalból” rögzítik az ő legmerészebb forradalmi műveit. Ha 1846 nyarán már volt annyi tapasztalata e tárgyban, hogy óvatosságra szoktassa magát, akkor talán okkal lehet feltételeznünk, hogy a bécsi forradalom hírének megérkezése után indokoltnak vélhette a „fokozott éberséget”… S talán épp ez magyarázza, hogy 15-ére szóló terveit feleségén kívül senkivel nem osztja meg 14-én este vagy éjjel. Amint látni fogjuk, pontosan tudta, hogy másnap reggel kiket kell magához hívnia már eldöntött terve, a sajtószabadság kivívására.

Hadd idézzem újra Birányi Ákost. Szerinte a Pilvaxban 14-én este „megnyugodni látszottak” a kedélyek a petíció országos köröztetésére – vagyis halogatására – vonatkozó határozatban. A siker „most már csak a dolgok rendes fejleményére bízatott, mitől, dacára az ugyanazon este hallott bécsi forradalmi, nem egészen biztos adatú híreknek, eltérnünk, oly hamar, nem volt gondolatunkban sem.” (Birányi: Pesti forradalom. 18.)

Hogy mennyire nyugodtak meg a kedélyek a Pilvaxban, az vitatható. De érdemes komolyan elgondolkodnunk Birányi vallomásán, mely szerint a fiataloknak még a bécsi, „nem egészen biztos” hírek megérkezte után nem volt „gondolatukban sem” eltérni „a dolgok rendes fejleményétől”.

Ami tehát a Körben (s valószínűleg a Pilvaxban is) történt, az nem nevezhető március tizenötödike előkészítésének, csak előjátékának. A nagy nap „előkészítését” Petőfi kezdte el, hihetően a naplójában leírtak szerint, március tizennegyedike éjszakáján, amikor „imádott kis feleségével” arról tanácskozott, hogy tenni kell, „és mindjárt holnap”, s a petíció két formája körüli meddő vitából kilépve, a sajtó tettleges felszabadításában határozta meg a forradalmi ifjúság programját.

Annak felismeréséhez pedig, hogy az egyetemi ifjúságnak milyen szerepe lehet egy ilyen megmozdulásban, nem volt szüksége a „bécsi mintára”, melyet akkor érdemben nem is ismerhetett. Mint Louis Blanc Histoire de dix ans-jának értő olvasója, jól tudta, hogy az 1830-as francia forradalomban és az 1832-es köztársasági felkelésben mennyire élen haladtak a diákság legbátrabbjai.

S ilyképpen elvégezvén magában az eszmei „előkészítést”, a gyakorlatra is felkészült: nyilván már az éjjel elővette később „guillotine”-nak csúfolt széles fringiáját, piros hajtókás, pitykésgombos kék dolmányát, s Júlia (aki éppen nem féltette, hanem – a költő szerint is! – bátorította őt, „buzdítólag” állt előtte, „mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló”), nemzetiszínű szalagot varrt vagy szedett elő férjének.

A kortársi emlékezők, akik aznap vagy nem sokkal az események után rögzítették a történteket, jobbára megbízhatók, de lemaradhattak fontos részletekről. Az évtizedek múltán révedezők agya már ki-kihagyhatott lényeges mozzanatokat, ráadásul némelyek megengedték maguknak a saját tanúi szerepük felnagyítását – annál bátrabban, minél kevesebben éltek már a hajdaniak közül. Már csak ezért is, de a cselekvés kezdeményezése jogán is, Petőfit nem csupán „vezérként”, hanem koronatanúként is az első hely illeti meg. A többiek még semmi bizonyosat nem tudhattak a teendőkről, amikor az ő forgatókönyve a fejében pontról pontra rögzült. Már csak ezért is vele kell kezdenünk Március idusának történetét:

„Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz, s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghittam Jókaihoz (ti. a közös lakásukra F. S.), a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, mig vissza nem jövünk.” Ha a szöveget jól értelmezzük, sem Vasvárinak, sem Bulyovszkynak vagy az otthon hagyott Jókainak nem szólt a legfőbbről: a célról, a menetrendről.

„Hazamenvén – folytatódik a napló – előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.

Jó jel! Kiáltónk föl egyhangulag.” (PÖM. 81.)

A lakótárs, aki Bulyovszkyval együtt megszerkesztette a proklamációt, szintén tanúja a tőrős jelenetnek, s nem hívnák Jókainak, ha ő is nem örökítené meg, így: „És aztán előre! – kiáltá Vasváry s amint tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálcahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.” (Jókai: Életemből. I. 190.)

A figyelmes olvasó bizonyára észrevesz néhány sajátos nüánszot a nagy mesélő változatában, eltekintve attól, hogy y-nal zárja Vasvári nevét, i helyett. Érdekesebb az, hogy Jókainál a tőrbot nem Petőfié, hanem Vasvárié. Ez az apróság is jelzi, hogy a kései visszaemlékezések mennyire ki vannak téve az idő rombolásainak. Ami még érdekesebb: Petőfi leírásában „a szurony egyenesen Bécs felé” röpült, s ezt tekintették az ifjak egyöntetűen jó jelnek… Jókainál ez a mozzanat elmarad. Talán nem esem nagy túlzásba, ha Bécs említésének elhagyását összefüggésbe hozom azzal a sajátos körülménnyel, hogy míg Petőfi 1848 mámoros tavaszán rögzítette a tőrös bot mítoszát, Jókai 1872-ben idézte fel emlékeit, 24 esztendővel később. A kiegyezés után …

Petőfi és Jókai nem egyformán adván elő a tőrbotos jelenetet, akaratlanul is alkalmat kínált Hatvany Lajosnak arra, hogy az „egyetlen hiteles” verziónak Petőfi szövegét fogadja el. Mivel Hamary Dániel is kétségbe vonja a tőrös históriát, emlékeztetnem kell arra, hogy Ferenczi is Petőfi variációját erősíti meg. Egyébként ő közli Vasvári idevágó jegyzetét is, mely megerősíti a költő naplójának szövegét. (Petőfi-Múzeum III. 259.)

Hamary szerint hatan indultak el az egyetemisták csatlakoztatására. Petőfi is elismeri, hogy első reggeli látogatásakor „csak néhány fiatal ember volt” a Pilvaxban, s nagy búsan politizáltak. Amikor azonban Petőfi másodszor is elindult a négyesfogat élén a kávéházba, az „már tele volt ifjakkal”! Hamaryt más esetben is erős elfogultságban elkövetett lódításokon lehet rajta kapni, kivált Vasvári rovására, itt most maga Petőfi igazolja, hogy igenis nem hatan, hanem egy nagyobb csapat élén indultak el Petőfiék az egyetemisták mozgósítására. Először az orvosokhoz mentek, szakadó esőben, ami költőnk szerint késő estig tartott, „de a lelkesedés ollyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”. (Ez a görögtüzes példázat lehet, hogy Heine egyik hasonlatából került ide, de igen helyénvaló.)

Az orvosi egyetem udvarában – a pilvaxi premier után – másodszor hangzott el a Nemzeti dal, ezúttal is „riadó tetszést” aratva. Innen a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult „a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg”. A seminarium csarnokában eléjük állt ugyan, némi bátorságról téve tanúságot, egy professzor, de amikor patetikusan szónokolni kezdett „a törvény nevében”, a költő szerint többi szavát elnyelte „a sokaság mennydörgő kiáltása”. S a „tisztelt tanár … szépen elkotródott”. Petőfi szavával szólva. (PÖM. V. 82.)

Egy kevéssé ismert, de nem érdektelen epizódot talán nem árt ide iktatni. Az egyetemisták jó része március 14-én este már tudott a bécsi forradalom híréről, egy magát „megtérő Spitzlinek valló egyén” buzgó áttérése (?) jóvoltából. Oroszhegyi Szabó Józsától tudhatjuk, aki a Petőfiékhez csatlakozó lelkes orvoskari egyetemisták egyike volt, hogy 15-én reggel barátaival akkor érkezett az egyetemre, amikor Vidats Jánost módjuk nyílt „az egyetemi dutyitól megmenteni”. Az egyetem ugyanis „gyanúsan kacsintott a mozgalomra, a közvetlen elöljárók által a hallgatóságot minden részvéttől eltiltotta”. Vidats egy személyében magára vállalta a szervezés egy személyi felelősségét, mint a mozgalom elindítójáét. (Később honvédszázados lett, majd a bukás után „szilárdlelkű” fogolytársa a szintén börtönre ítélt Oroszhegyinek.) Ez utóbbi 80 kéziratos oldalból álló „Elmélkedés-e” idevágó oldalait Endrédi Mimi énekesnőnek, s népi kollégista ifjúságom korán elhunyt kedves társának, Béres Ferenc énekesnek köszönhetem. (Oroszhegyi Szabó Józsa: Elmélkedés önnön életem folyama fölött. Új Tükör 1986. március 16.)

Elnézést kérek a talán hosszas kitérőért, de egy másik, sokkal fontosabb epizód megértése érdekében szükség volt e felvezetésre. Jókai proklamációjának s Petőfi „halottfeltámasztó” versének elhangzása s Petőfi szerint „fanaticus” fogadtatása után ugyanis valaki a tömegből azt ajánlotta, hogy menjenek „egy cenzorhoz” és vele írassák alá a két szöveget. „Cenzorhoz nem megyünk – felelte Petőfi –, nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába!” (PÖM. V. 82.)

S a költő naplója szerint máris elindult a tömeg Landerer nyomdája felé. Egy intermezzo azonban kimaradt a költő tájékoztató szövegéből, egy fölöttébb tanulságos jelenet, melyet báró Nyári Albert örökített meg. Március Tizenötödike kortársi krónikásai közül egyedüliként tette ezt, de e tény nem ad okot kételkedésre, mert Nyári igen megbízható, s az első magyar gyorsírók egyikeként néhány más epizódot is a többiekhez képest részletesebben tudott rögzíteni.

Az történt, hogy a cenzorok emlegetése során az egyre bővülő tömegből többen is szidalmazni kezdték az írás szabadságának elfojtóit, s a nép „közberivalgá”: „Fel kell őket a legelső lámpára akasztani!” Petőfiéket az egyetemisták nevében Vidats üdvözölte, aki e minőségében hivatottnak érezte magát arra, hogy egy bátor szónoklattal a tömeghangulat ellen forduljon, egyebek közt így érvelve:

„Midőn egy nemzetnek ujjászületésének miatta a nép mozgásba jő, azt hiszem, hogy meg nem egyezik az méltóságával, ha erejét kicsinységekre pazarolja (…). Kérdem önöktől, barátim, hogy miért keltünk fel mi jelenleg? a bosszú vagy az eredmények kivívásáért? – a bosszút néphez nem méltónak tartom.” Hivatkozott Lamartine-ra is, akinek indítványára „eltörlé a francia nép a politikai bűnösökre a halálos büntetést, mi nem akarunk e dicső nemzetnél, törpeségben feltűnni”. (In: Lukácsy S.: 210-211.)

És így tovább … Vidats megfordította a lincs hangulatot.

Petőfi, Jókai, Birányi, Egressy s a nap több más krónikása nem említi ezt az epizódot. Tény viszont, hogy Nyári munkája a legterjedelmesebb, s a nap szónoklatait is legbővebben közli. S mellette szól az is, hogy Gaál Ernő, ki Vasvári baráti köréhez tartozott, Thallóczy Lajos történésznek (jóval később) beszámolt arról, hogy miként követelte a tömeg a cenzor(ok) lámpavasra akasztását. (Thallóczy: Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság. Bp. 1882. 65.)

Ha valaki, Petőfi gyűlölhette a cenzúra-hivatal szolgáit, legyenek akár civil ruhás vagy reverendás elfojtói a szabad szónak. S e döntő pillanatban mégis – minden jel szerint – Vidats mellé állt, és szavára egy békés tömeg indult el Landerer nyomdája felé.

Ha belegondolunk abba, hogy Petőfi mennyi vérözönös verset írt, legalábbis a Március idusát megelőző két esztendőben, akkor csodálkozni is lehetne költőnk magatartásán, de alaptalanul. Az ő riasztónak tűnő versei ugyanis, 1848 tavasza előtt mindenképpen, pusztán a fenyegetés hangját ütik meg – vérfürdő következhet, új Dózsa-háború, de csak akkor, ha az ország urai nem engednek kiváltságaikból. A 48 előtti riogató költemények vezérmotívuma A nép nevében strófáiban kapja meg legfontosabb értelmét: „Ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” Ismét … ha… Ha nem okulnak a történelem leckéiből.

Jókainak egy dátumában mindenképpen pontatlan, de egyebekben is kétséges visszaemlékezése szerint a Dicsőséges nagyurak… című, ám A mágnásokhoz címen is ismert, Egressy Gábor szavalókönyve szerint valójában 1848. Martius 11 címet viselő költeményt Petőfi előadta a Pilvaxban, egy-két nappal Tizenötödike előtt. Az „irtózatos démoni költészet” – meséli Jókai –, még a leendő forradalmároknak sem tetszett … Az eszme- s lakótárs azon melegében javasolta is Petőfinek: „Égesd el ezt a verset!” Mire a lázító poéta egy lámpa fölé tartotta művét, s – Jókai szerint – „a rettentő költemény lobbot vetett”.

Ha egyáltalán így történt. Amennyiben Petőfi az ő barátja kedvéért csakugyan máglyahalálra ítélte művét (esetleg a Pilvax egyik-másik nemkívánatos vendégének félrevezetése céljából …?), akkor nyugodtan tehette ezt, mert fejből tudta minden versét, bármikor leírhatta újra ezt is. S meg is tette, mert – mint láttuk – három címen is fennmaradt az utókornak. Sőt már a kortársaknak is … Közismert, hogy Széchenyi is riogatta a „dicsőséges nagyurakat” e verssel.

Ha a mágnások s egyéb nagyságok elrémültek Petőfi riasztóan hangzó opusától, akkor csak részben értették meg a művet: tudniillik nem fogták fel a költemény második felének „üzenetét”, hogy ezzel az elkoptatott fogalommal éljek. Az viszont meglehetősen hihetetlen, hogy a Pilvax fiataljai körében szintén riadalmat kelthetett volna e vers. Ha valakiknek, nekik érteniük kellett, hogy eddigi vérözönös művei után a költő más hangot ütött meg: a vérontás nem végcélként jelenik meg a szövegben, hanem pusztán fenyegető argumentumként, amelyet felvált egy vértelen forradalom, egy nemzeti szóértés eszméje!

A korabeli romantikus dráma egyik fő motívuma az igazságtalanságot megtorló jogos bosszú, ezt látjuk Petőfi korábbi műveiben is – most viszont a LEGYÜNK JOBBAK, NEMESEBBEK ŐNÁLUK erkölcsi parancsa a gyilkos megtorlás fölé emelkedik:

Mintegy a nép nevében, költőnk még kezet is nyújt a nemes uraknak, de persze Petőfi nem lett volna Petőfi, ha búcsúzóul újra fel nem emeli szavát:

Kétségtelenül érzékelhető némi eszmei változás e „Janusarcú” versben, mely zárószava ellenére is egy közös, békés kibontakozás lehetőségét javallja. Ha korábbi forradalomtörténeti olvasmányai közül nem egy a terror feltétlen igenlésére hangolhatta a költőt, itt most nagy hangsúlyt kap a békés kifejlet akarása is. Anélkül, hogy ezt egzakt módon bizonyítani lehetne, feltehető, hogy ilyen irányban hatott rá némileg Lamartine nagy műve, A girondiak története. Petőfi már a megjelenés évében, 1847-ben vagy 1848 elején tanulmányozhatta, természetesen a francia eredetiben. (Ezt valószínűsíti Lukácsy Sándor meggyőző tanulmánya is, mely kimutatta, hogy Beaurepaire című versét Lamartine oly népszerű opusának hatása alatt írta, még 1848 februárjában.)

A nagy mű végtanulsága, legfőbb eszmei következtetése egyértelmű: „…ne keményítsük meg a század lelkét a forradalmi erély sophismájával; hagyjuk meg szívét az emberiségnek.” (Lamartine: Histoire des Girondins. [1856-os kiadás, Francfort. V. 398.] Petőfi természetesen az első kiadást használta.)

Egy ilyen eszmei sugallat hatásossága mindig vitatható, de akár Lamartine befolyására, akár saját megfontolásai alapján, Petőfi a forradalom első napjaiban mindenképpen arra törekedett, hogy az eseményeket békés keretek közt tartsa. E tudatosságnak később még saját szavaival adjuk meg bizonyítékát. Egyelőre az a fontos, hogy az első forradalmi nap kezdetének egy kritikus pillanatában a véres erőszakot Vidats jó szellemű fellépése következtében, de mindenképpen Petőfi jóváhagyásával sikerült elkerülni.

Egressy, a színész írta meg, hogy az üzem előtt Petőfi felállt „a kapu szegletkövére s így szólt: most egy bizottmány bemegy a mühelybe a programm kinyomtatását eszközölni, mindjárt visszatérünk …” (Életképek 1848. március 26. Hatvanynál is: II. k. 275.)

Hadd szóljon ismét a Költő, vagyis a forradalmi napló szövege: „Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték.” (Azután persze, hogy előzőleg kiszedették a szöveget.) „Ez alatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, melly azokat részeg örömmel kapkodta. Dél után három órára gyűlést hirdettünk a muzeum terére s a sokaság eloszlott.” (PÖM. V. 82.)

A Petőfi említette szónokok közül emeljük ki Vasvári Pált. Ő az egyetlen a legifjabbak közt, aki történelmi és történetfilozófiai távlatban igyekszik gondolkodni az európai változásokról és Magyarország sorsáról. Írásait, beszédeit gyakorta szépírói készség is kiemeli a többieké közül, szereti képekben megjeleníteni gondolatait. Íme egy részlet a Landerer-Heckenast nyomda előtti beszédből, melyet a Petőfi szavai szerint „szakadó eső dacára” mintegy tízezer ember hallgatott:

„Ha mi eddig imádkozni akartunk, nem volt szabad egyenesen az Istenhez fohászkodnunk. Köztünk és közötte a jezsuita állott. Ez akart közvetítő lenni az ég és föld között. (…) köztünk és a sajtó között ott állt a cenzor, a jezsuita, s meggyilkolá az ébredő szellemet. Gondolataink csak az ő kegyelméből jöhettek napvilágra; eszméinket meggyilkolá vagy megbénítá kénye-kedve szerint. Nálunk a cenzor a szellemnek vámszedője. Vámvonalán csak azon eszmét bocsáta keresztül, mely kinai öltözetben jelent meg … a magyar és francia eszméket visszautasítá. Innen lőn, hogy a szabad elvek sem gerjesztének figyelmet, mert ki adjon hitelt azon eszmének, mely kinai öltönyben, csörgősipkában jár? Mi a legegyszerűbb igazságokat kénytelenültünk hosszú frázisokba burkolni, hogy azokat a cenzor meg ne értse, s így keresztül bocsássa. Ebből következett, hogy a beburkolt igazságot az olvasók századrésze sem fogta fel. Ki ismer rá a gondolatra, ha az, mint a múmia, be van göngyölgetve, s tarkabarka színekkel ki van festve?! A helyzetet meg kellett változtatnunk, s mi polgártársak, azt ezen órában végrehajtók. Nincs többé cenzor! Köztünk és a sajtó között nem áll többé jezsuita! Bent a sajtó legelőször mozog szabadon. Egypár perc alatt világot lát a szabad sajtó első szülötte. A sajtógép most találkozott először szűz kézirattal, melyet semmi cenzori kéz meg nem fertőztetett.” (Nyári Albert i. m. 52-53.)

Századunkban akadtak túlságosan is jóhiszemű írók, akik Landerer köré dicsfényt igyekeztek vonni, alaptalanul. A nyomdafőnök maga ragaszkodott a gépek „lefoglalásához”, mert biztosra vette, hogy túlbuzgósága esetén felelősségre vonják. Petőfit persze aligha érdekelte Landerer motivációja, az izgatta, hogy a munkát azonnal kezdjék el, s így is történt.

A siettetésnek nyilvánvaló célja az lehetett, hogy minél rövidebb idő alatt minél több röpirat készülhessen el, mielőtt a hatóságok beavatkozhatnának a váratlan nyomdai csíny erőszakos leszerelése érdekében.

Az első csatát megnyerte tehát Március Ifjúsága. Ki-ki hazament, levetni a vizes öltönyt, kiszárítani vagy újat felvenni, s persze ebédelni is.

Délután a folytatódó égi áldás ellenére – Petőfi megítélése szerint – tízezer ember gyűlt a múzeum elé. Itt a költő újra szónokolt. Fellépését egy korabeli ábrázolás is megörökítette. Minden valószínűség szerint ez a kép vált okozójává ama a legendának, mely szerint Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt is elszavalta Nemzeti dalát. Ezt azonban nem tette. Akár torkának kifáradása, akár a tér túlságos kiterjedése miatt, esetleg azért, mert délután három körül már újabb s újabb példányokban forgott közkézen a nyomtatott költemény a népgyűlés résztvevői között.

A Petőfi-biográfia tele van legendákkal, ez a múzeum előtti szavalás is egyike a legmakacsabbaknak. Az ilyen esetekben sohasem számít némely – évtizedekkel későbbi – emlékezések állítása, csak a költő szava. Kivált, ha ezt írásban is rögzítette. Márpedig a Petőfi Ereklyetárban őrzött első kinyomtatott példányra maga a költő írta e sorokat: „Az 1848diki március 15-én kivivott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s igy a magyar szabadság első lélekzete.” Ez még nem zárja ki a múzeum előtti szavalást, de fennmaradt két autográf kézirat is. Ezek egyikén, noha áthúzva, a címhez csillag alatt ezt a szöveget is leírta a költő:

„E költemény buzdította márczius 15kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén (most már 15dik márczius tere), végre (! F. S.) a nyomda előtt, mellyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utcában (most szabad sajtó utcza). A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször.” Kávéház, egyetem, seminarium tere, nyomda – ha a múzeum előtt is szavalta volna művét, mi sem akadályozhatta volna meg abban, hogy azt a szereplést is rögzítse. Ez ellen az sem vonultatható fel, hogy a költő az egész kézírást a címmel együtt kitörölte, az okot nem ismerjük. (PÖM. III. 330.) Fontos az is, hogy az eseményeket azon melegében rögzitő kortársi krónikások közül senki sem emlékezik meg Petőfi Múzeum téri szavalásáról.

Ha már szólni kellett a történelemcsináló költemény karriertörténetének első napjáról, hadd említtessék meg az is, hogy Lövei (Leövey) Klára, Teleki Blanka grófnő leánynevelő intézetének tanára, majd a gyalázatos perben elítélt grófnő vádlott- és fogolytársa, a levegőből hozzáröpült nyomtatványok egyikeként március idusának délutánján hazavitt egy példányt a Nemzeti dalból is. Mint hű barátnő, később megírta, Blanka grófnő „nagy hatással elolvasta a hatalmas költeményt, mi Thernt (T. Károly zeneszerzőt – F. S.) annyira fellelkesítette, hogy elkérte megzenésítése végett”. (Hatvany II. 284.) Teleki Blanka tehát első női szavalója a Nemzeti dalnak.

…Az el nem hangzott szavalatról azonban térjünk vissza a Nemzeti Múzeum előtt ténylegesen elmondott Petőfi-beszédre. Vachott Sándorné emlékezése szerint a sokaság lelkesen hallgatta a szónokokat, köztük Petőfit is. Az csak természetes viszont, hogy ami a népet vagy annak zömét lelkesítette, az ingerelte a kiváltságosokhoz tartozó Nemeskéri Kis Pálnét, aki így rögzítette naplójában indulatainak sistergését:

„A Muzeum lépcsőzetén beszédeket tartottak Bulyovszky, Irínyi, Petőfi, Vasvári. A szent szabadság és hazaszeretet nevében gyülölséget hirdettek, a tömeg gonosz szenvedélyeit felizgatva. Vasvári strucctollas veres kalappal, fekete köpenye a széltől lengetve, átokra emelt jobbjával volt a legmegragadóbb. Petőfi beszéde közönséges; valódi nemes költőink, egy Jósika, Vörösmarty, Garay elnémultak ilyen időben.” (Hatvany II. 282.)

Talán fölösleges mondani – az utóbbi megállapítás hamissága vita tárgya sem lehet.

A Múzeum terét elözönlő tömeg létszámát Petőfi mintegy tízezer főre becsülte. Az itt lelkesen meghozott „közhatározat szerint – írta később a költő – a város házához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt a néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek …”

Bár naplójában hallgat róla, Petőfi természetesen itt is bevetette magát, amint erről Birányi beszámolója tanúskodik:

„Nyáry (Pál), Jókay s Petőfi előadásaira legelőször Kacskovics főjegyző válaszolt, kijelentvén, hogy miképp »a nép szava isten szava«, s miképp ezen pontok némelyikei iránt országgyűlési követeik pártoló utasitással bírnak, többire nézve Pestváros hasonlag a kor igényeihez alkalmazza magát …” (I. m. 25.)

„Egyszerre az a hír szárnyal – folytatja naplóját Petőfi –, hogy katonaság jön … körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam … minden ajkon e kiáltás: fegyvert, fegyvert!” (PÖM. V. 82.)

Úgy látszott, hogy a fölindulást okozó hír alaptalan volt. Legalábbis Petőfi így értékelte az átmeneti izgalommal járó híresztelést naplójában. Ez esetben is lehet azonban valami igazság a magyar közmondásban, mely szerint „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”. Van valószínűsége annak, hogy az alaptalan hírnek mégiscsak lehetett valamiféle alapja. Amint erről még szó lesz.

A szabadszellemű, fölöttébb bátor Stancsics Mihály Életpályám című munkájából tudhatjuk, hogy életének „legboldogabb húshagyókeddje a börtönben volt” 1848-ban, amikor is egy zsémbes őr Kossuth szidalmazása után „az átkozott francia revoluciót” is ékes káromkodások közepette adta elő rabjának – aki ebből jó érzékkel sejtette meg, hogy közeledik szabadulásának órája. Később ablakából ki-kinézegetve, észrevette, hogy az utcákon nagyobb a mozgás, mint korábban: amikor „a koronás fők reszketnek”, a zsoldos hadsereg mozgásba hozatik … „Március 14.-én már egészen feltűnő volt a mozgás. Tizenötödikén reggel a börtön udvarán óráról-órára nagyobb lett a sürgés-forgás, a börtönkaszárnya udvarán a fegyvercsörgés behallatszott; egyik csapat kivonult, a másik bevonult, s ez így tartott egész nap.”

„Délután, jelesen már estennen, a tanórák multával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott-futott előre hátra (…) Kevéssel négy óra után, éppen börtönöm ablaka alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszóval mondták: »Átjönnek Budára!« Kevés ember van, kinek füléhez valaha ily üdvözítő hangok jutottak volna el; mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött.” (Táncsics: Életpályám 306.)

Amíg Petőfiék a maguk terve szerint működtek Pesten, Budán is lázban égtek a helytartótanács urai. Ezúttal nem a nádor vezette a magasröptű ülést, amely – Spira György egy kiváló tanulmánya szerint – „feledve egyéb tennivalóit, immár órák óta éppen és kirekesztőleg Petőfiről vitázik a nádort távollétében helyettesítő tanácstag, őexcellenciája vásonkői Zichy Ferenc gróf császári-királyi kamarás és valóságos belső titkos tanácsos vezetésével.” (Petőfi napja 14.)

Nyilvánvaló, hogy a t. tanács kapott tájékoztatást a besúgók jelentései alapján készült beszámolókból, de híreikkel meglehetősen késésbe kerültek. Tudták, hogy a vásár alkalmából 19-re nagy gyűlést terveznek a forrongó ifjak, hallottak valamiféle tizenkét pont elkészültéről is, csak arról nem volt biztos értesülésük, hogy a vásári gyűlés helyett egy sokkal jelentősebb és „veszélyesebb” program megvalósítása zajlik a pesti utcákon. Végül mégis felforrósodik a t. tanács hangulata az egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztével, s az egyik honmentő úr javaslatot tesz: „terrorizmussal kell a mozgalmat elnyomni”! Sőt, a vezetők fejére „jutalmat kell kitűzni”. (Spira i. m. 16.)

Az ilyen fejpénz az adott esetben egyértelmű a vérdíjjal, az pedig a tömeges vérontás előidézésével … Meg azután hol van a katonai erő az ifjúság mozgalmának elnyomásához? Zichy nagyon jól tudja, hogy a Pesten és Budán állomásozó katonák közt csak egy negyedrészük magyar, és „minden három nem magyarországi katona közül kettő történetesen a Habsburg uralom ellen már jóideje lázongó Észak-Itáliából származik, s a legénységnek még negyedét sem teszik a megbízhatóbb osztrák és cseh örökös tartományok fiai”… (Spira i. m. 17.)

Szerepe volt itt a már említett tájékozatlanságnak is – amíg az utcán leselkedő-hallgatózó spicli jelentése eljut a hivatali főnökig, onnan a t. Helytartótanácsig, bőven telik az idő. Így azután Zichy, nem mérve fel teljes terjedelmében a rájuk is leselkedő veszélyt, leállítja a „terrorizmust” követelő tanácsnokot. A jelek szerint nem is sejtették, hogy holmi vásári gyűlésezésnél, vagy akár egy egyetemista felvonulásnál sokkal komolyabb fejleményekre került sor Pesten …

A katonaság beavatkozásáról szóló – szerencsére Hiób-hír –, Petőfi szerint annyira megzavarta Nyári Pált és Klauzál Gábort, hogy a városházán „tovább beszéltek egy óránál”, ám egy-egy töredék mondatból többet nem lehetett érteni. Annál jobban hallatszott a főváros hivatalába benyomuló tömeg hangja: „Budára, Budára! … a helytartó tanácshoz! … nyitassuk meg Stancsics börtönét! … Budára! …” (PÖM. V. 83.)

„Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai.” – teszi hozzá Petőfi. Biztosak lehetünk abban, hogy minden csakugyan így történt. Mégis, valami hiányérzet támad ezen a ponton. „A nép”, mint olyan, főleg egy hatalmas tömeg, vagy annak a főhivatalba benyomuló része tud kiáltozni, de egy javaslathoz ötletgazdára is szükség van. A forradalmi napló tanúsága szerint Petőfi a sajtószabadság tettleges kivívását tűzte ki a mozgalom főcéljául, a Landerer-nyomdában tervüket meg is valósították. De a városházán ki indítványozta Stancsics – nemsokára Táncsics – Mihály rab író kiszabadítását? Ami egy megijedt nyomdász műhelyének megszállásánál sokkal veszedelmesebb vállalkozás, tekintve, hogy Landerert nem oltalmazta az állam, a rab írót viszont igencsak őrizték – ha kivezényelt katonaság nem is, fegyveres őrség annál inkább … Elképzelhető, hogy a tömegből spontán röppent fel az első szabadítási jelszó? Elméletben nem zárható ki. Vagy valamelyik márciusi ifjú sugallta az ötletet a tömegnek? Esetleg épp Petőfi? Nincs egzakt fogódzónk. A forradalmi napló hallgat a kezdeményezőről, s a másnapi „riport”-vers, melyben a költő összefoglalja a nagy nap történetét, szintén nem magyarázkodik az előzményekről. A 12. strófában a költő egyszerűen rögzíti, hogy a nép

Ezek után minden magyarázat nélkül következik a legbátrabb tett verses naplója:

Az „ötletadó” találgatására nincs jogunk, s ez végül is nem döntő – ha március ifjai reggel nem kezdik el a forradalmi napot, Táncsics sem szabadul börtönéből, ez vitathatatlan. Petőfiék itt is törekedtek arra, hogy a kényszerítő fellépésnek „törvényes” keretet teremtsenek. Mindenesetre ezt szolgálta, hogy a városházán választmányt neveztettek ki „Budára menendő s a helytartótanácsot fölszólitandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szin alatt be ne avatkozzék.” (PÖM V. 83.)

A választmányba négy márciusi ifjat választottak be, Irányi Dánielt, Irinyi Józsefet, a 12 pont első megfogalmazóját, Petőfi Sándort és Vasvári Pált. Valamint kilenc hivatalos férfiút.

Talán elég lesz idézni a két főszereplőt, a szabadítót és a volt rabot. Petőfi így foglalta össze nagy tettüket: „A választmány legalább huszezer ember kiséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kivánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe bele egyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rabírót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.” (PÖM. V. 83.)

A legszebb szabadítás nyertese megérte, hogy a térparancsnok személyesen és halálsápadtan jelentette: megérkezett egy „teméntelen sokaság Pestről, már a várban van a tömeg, forradalom tört ki, őt akarják kiszabadítani”. Hebegve rimánkodott a tegnap még nagy hatalmú férfiú, hogy „valami beszéddel a közelgő sokaságot ellene” ne ingerelje … „Megvigasztaltam – rögzíti Táncsics –, hogy nincs oka bántalmazástól tartania. Alig lépett ő ki fogságomból, már hallatszott a forrongó sokaság moraja. Istenem, mily fennen dobogott szivem édes nemzetünk történelmének e nagyszerű órájában. (…) Börtönöm ajtaja föltárult és beléptek Nyáry Pál, Klauzál és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: »Nincs többé cenzúra!« (…) Kiszabadításomat főképp az ifjúság kezdeményezte, hozzá kiválóan a munkásnép csatlakozott: az ifjúság önzetlenül, a honszeretet tiszta lángjától hevítve; a munkásnép inkább hálából, mert minden iratomban különösen az ő érdekeit védettem, jogaiért küzdöttem.” (Táncsics: Válogatott írásai 411.)

Petőfi befejező mondata e tárgyban: „A rabirót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.”

Táncsics a diadalról: „… feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk; s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták, s a kocsit férfiak, ifjak húzták.” (I. m. 412.)

E sorok írója nem tudna hamarjában olyan kitüntetést megjelölni, amely felérne egy ilyen, örökké nevezetes szabadítás dicsőségével …

„Ez volt március 15-ke. Eredményei ollyanok, mellyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintetve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.” (PÖM. V. 83.)

A fogalmazás tárgyilagos, mértéktartó. Tizenhatodikán egy költeményt is írt ugyanebben a tárgyban, egy verses krónikát, tizennyolc strófában foglalva össze a nagy forradalmi nap történetét. Ennek befejező szakaszaiban már nem tud ellenállni a kísértésnek, s megadja saját tetteinek értékelését is:

Vezér … vezérség … századunk e fogalmakat megingatta: a Führer megszállott tekintetét látjuk magunk előtt, a Duce pöffeszkedő frázisait halljuk, ha a „vezérekre” gondolunk – ma már ott tart a világ, hogy némely parlamentekben harmadosztályú demagógok is népmentő atyáknak próbálják feltupírozni magukat. Költőnk idejében az ilyen önjelölt megváltóknak kisebb volt az esélyük a tündöklésre – nem volt elég szavalni önmagukról, produkálni is kellett. Petőfi, az ő márciusi vezérségével igazolta becsvágyának jogosságát. Egy-két héten át országos dicsőség lengte körül.

Ezt bizonyítja az a beszéd is, melyet Vasvári Pál írt Petőfi köszöntésére, minden jel szerint Március Tizenötödike után (esetleg egy Sándor-napi tisztelgés alkalmára). A korábban ismeretlen szöveget 1948-ban találtam meg Vasvári levéltári anyagában, s még az évben sikerült közölnöm is. Íme néhány részlete:

„Mi, a középponti fiatalság képviselői azért jövénk hozzád, hogy téged mint nemzeti élmozgalmaink egyik szerepvivőjét megtiszteljünk (…) azon párthoz tartozunk, mely szinte egy szebb jövő után sóvárog, s egy cseppet akar képezni a világszabadság tengerében.

E párt hajnalt akar deríteni Hunniára, melyre eddig az éjféli sötétség komor fátyola borult.

E párt a nagy eszmék mythológiájában él s te vagy a jósló, ki a boldogabb jövő nagyszerű képeit előnkbe mered rajzolni. (…)

Te a fellegekből tekintél e népre, figyelmezél szavaira, könyörgésére, imájára, s azt tapasztalád, miszerint a porember imája a fellegekig se hat, nem hogy az egeket meg tudná nyitni, s azóta hirdeted te, miszerint a nép támaszkodjék önerejére, s ne várjon kegyelmet sem a földtől, sem az égtől… (…)

Te költő vagy, a népszabadság halhatatlan költője…

Nevedre büszke a nemzet, mint Franciaország Béranger-ra, mint az ébredő, ifjú Németország Herweghre. (…)

Jövődre nézve csak arra kérünk: ne ernyedj magas pályádon, s ne hagyd magad azok által megzavartatni, kik dicsőségedet irigylik, s törpe kezekkel le szeretnék fejedről tépni a halhatatlanság csillagkoszorúját.”

Vasvári galantériájáról, tapintatáról tanúskodik, hogy az üdvözlő beszédben, annak befejezéséül kitért a hitvesre is. (Ami talán azt valószínűsíti, hogy a beszéd Petőfi családi otthonában hangzott el. Ha egyáltalán elhangzott.) Íme tehát a befejező szakasz:

„Ha pedig én és ezer meg ezernyi társaim elnémulnának, s nem tudnánk téged buzdítani, ha a világ megsiketülne s nem hallhatná meg szabadságdalaidat: te még is énekelj, mert karjaidra van fűződve e honnak egyik legszellemdúsabb leánya, s erről egy helyeslő mosoly legyen előtted több a világ valamennyi tapsainál.” (Vasvári Pál: Válogatott politikai írásai. 1948. 104-109.)

A meghitten bizalmas hang is jelzi, milyen közel érezte magát Vasvári a márciusi ifjak „vezéréhez”. Ezért akár az is levonható e beszédből, hogy csak a márciusiak szűk csoportja érzett így Petőfi iránt. Ez a konklúzió azonban – legalábbis az adott márciusi hangulatot figyelembe véve – nem volna indokolt. Meggyőző bizonyítéka ennek Kovács Lajos Széchenyi Istvánhoz intézett március 20-i levele. Miután a gróf bizalmi embere tudatja Széchenyivel, hogy „a forradalom hősei a legerélyesebb támaszai a rendnek”, külön is kiemeli Petőfi érdemeit, noha tudnia kell, hogy a szorongásokra amúgy is hajlamos reformer averziókat táplál a költővel szemben: „Petőfi előtt emeljük kalapunkat, az egyik legnagyobbszerű embere az országnak. Amily varázserőt fejtett ki az izgalom előteremtésében s áthatott verseivel, szónoklataival mindent, úgy uralkodik most a rend felett. Eleinte ellene támadtak, a szenvedélyesbek pecsovicsnak, árulónak kiabálták, mind hiába, ő bálványa most a népnek, s rendet parancsolt s befogat mindent, ki a rend ellen tesz valamit, s most ura a rendnek, mint előbb az izgalomnak. (…) Pest érzi, hogy ő teremtette az új állapotot, Pozsony csak pecsétet ütött rá, mert nem tehetett egyebet.” (Hatvany II. 311-312.)

A captatio benevolentiae, a jóakarat megnyerése céljából Kovács, meglehet, egy kissé eltúlozta Petőfi „rendteremtő” készségeit, s azok hatását, de a levél így is bizonyítja, hogy március tizenötödike után milyen népszerűségnek örvendett a költő, s nem csupán ifjú társai körében. Sajnos, nem sokáig.

Kovács március 20-a után két nappal újra nyugtatni kívánta a grófot, még melegebb értékelést adva Petőfiről s társairól, egyebek közt igy jellemezve a pesti hangadó ifjakat: „Itt forradalmi jellem három emelkedik ki: Vasváry, Petőfi, Jókai, még lehet negyediknek, de messze hátuk mögé tenni Egressy Gábort! Ezekben nyilatkozik a forradalom minden inspirátióival. Ezeknek semmi személyes ambitiójuk nincs, ők eszmék emberei, a szabadság fanatikus apostolai. Elszánt, szelid jellemek. (…) Különös meglepetéssel vesz észre bennök minden mélyebben látó ember annyi organizáló tehetséget, vértőli írtózást, a rend s fennálló törvény bálványozó tiszteletét, de meghatározott törekvést a forradalmi átalakulás iránt, s bizonyos lehet mindenki, hogy ők minden percben meghalnak doctrináikért. Velök csak koncessziókban lehet alkudni, maguk számára nincs követelésük.” (Hatvany II. 318.)

Fölöttébb vázlatosan, de áttekintettük a nagy napot, Március Idusát. Illik egy – szintén rövidre fogott – szemlében felsorolni azokat, akik a merész vállalkozás tevékeny részesei voltak, Petőfi társai. Maga a költő – csak a rend kedvéért ismétlem a közismert adatot – huszonöt esztendős s két és fél hónapos március idusán.

Eszméiben, merészségben, a nagy napon betöltött szerepét tekintve Vasvári Pál állt legközelebb a „vezérhez”. Petőfi mellett ő a legszenvedélyesebb olvasója, sőt historikusa is a nagy francia revolúciónak. Életében csak egyetlen könyve látott napvilágot, a Történeti Névtár I. füzete, mely élet- és jellemrajzokat ad közre históriánk több jelességéről. „Irányrajzok az első francia forradalomról” című tanulmánysorozata a Jókai szerkesztette Életképek hasábjain jelent meg 1848 nyári hónapjaiban. A mű vezető gondolatát, mondjuk az ő szavával, vezéreszméjét az V. rész nyitó mondata fogalmazza meg: „A’  népek története  a’ franczia forradalommal kezdődik.” (Életképek, aug. 6. 1848.) Költői képek, filozofikus gondolatok jellemzik szónoklatait, ama márciusi napokban ő volt az ifjúság legnépszerűbb szónoka.

A forradalom előtt Teleki Blanka leánynevelő intézetében működött tanárként, több jel szerint meghitt viszonyba került a grófnővel, aki a románok által a csatamezőn megölt magyar hős holttestét bátran kereste egy ellenséges közegben. A grófnő a forradalom leverése után szervezője lett egy nemzeti-függetlenségi ellenállásnak, tízévi börtönre ítélték, ebből hat esztendőt le is kellett töltenie, embertelen körülmények között. Próbálkozott Vasvári műveinek összegyűjtésével, kiadásával, de ez a feladat a kiegyező nemzedék óvatoskodása, majd a horthysta korszak forradalomellenessége miatt az 1945 utáni új történésznemzedékre maradt.

Jókai Mór a zseniális Petőfi mellett a másik irodalmi klasszikus a forradalmat kezdeményező seregből. Pápán egy iskolába is jártak, noha – eltérően a nagy mesélő Előszavától, melyet Petőfi Összes Költeményeihez írt 1892-ben – nem egy osztályba. Ferenczi Zoltán szerint akkor még a philosophiai közös órákon találkozhattak. Sajnos Jókai agya szerette átrendezni az elemi tényeket, ez a Petőfire vonatkozó adalékokban nemritkán meg is mutatkozott. Ezért Jókait, mint a Petőfi-életrajz legfőbb tanúját, kritikával kell olvasni – egyébként másokat is –, ha Hatvany Lajos néha el is túlozta a bírálatot, amikor „központi méregforrásnak” ítélte Jókai költőnkre vonatkozó, egyébként mindig megragadó emlékezéseit.

A szabadságharc leverését követő korszaknak legnépszerűbb szépírója két esztendővel s másfél hónappal volt fiatalabb Petőfinél, egy időben, mint szó volt róla, „társbérlője” is lett Petőfinek, majd – sajnálatosan rövid ideig – szerkesztőkként is együtt dolgoztak az Életképeknél. Viszonyukat két konfliktus is terhelte, egy magánéleti s egy politikai. Ami ez utóbbit illeti, Jókai engedelmesen sodortatta magát Petőfivel, nemcsak ama nagy Március napjaiban, hanem később is egy ideig, de több politikai ügyben egyre nehezebben követte barátja heves kitöréseit. A másik összeveszés szerelmi kérdésben robbant ki, erről még lesz szó.

Irínyi József jó értelemben vett francia imádata vetekedett a Petőfiével, akinél egy esztendővel korábban született. 1846-ban jelent meg Német-, francia- és angolországi úti jegyzetek című kitűnő könyve, amely a Habsburg Birodalom határain túltekintő nyílt nyugati orientáció leghatásosabb műve lett, főleg a fiatalság körében. Angliát ugyan túlságosan is konzervatívnak ítélte, de ennek is volt annyi haszna, hogy a francia eszmék iránti lelkesedését növelte a forradalmas hangulatú ifjúságban. Március Tizenötödikén a Landerer nyomdában Degré Alajos szerint maga a nyomdafőnök súgta meg a fiataloknak, hogy foglaljanak le egy sajtógépet, s e feladatra Irínyi vállalkozott, mint közelálló s legfürgébb. (Hatvany II. 273.) Más források szerint a továbbiakban egy-egy gépet más fiatalok is „lefoglaltak” a nép nevében. Megemlítendő, hogy az útijegyzetekben Irínyi igen éles részleteket közölt az Ellenőr című, külföldön, cenzúra nélkül megjelentetett kötetben. Ebben látott napvilágot Petőfinek már említett három kuruc szellemű verse is.

Irínyit a forradalom leverése után halálra ítélték, majd kegyelmet kapott.

Egressy Gábor akár atyja is lehetett volna egyik-másik márciusi ifjúnak, kivált az egyetemisták körében – 1848-ban lett épp negyvenesztendős. A kiváló színész sokáig jó viszonyt tartott Petőfivel s ifjú társaival. Részt vett a márciusi mozgalmakban is, sőt érdekes munkát is adott közre az eseményekről, Petőfi szerepéről is. Sajnálható, hogy miután a bukást követően halálra ítélték a Törökországba menekült színészt, 1851-es megkegyelmeztetése után nyomós jelek szerint szolgálatokat tett a győztes ellenforradalom apparátusának.

Vajda János a legifjabbak egyike. Részt vett az eseményekben, mint 21 esztendős poétajelölt. Nevéhez fűződik egy érdekes mozzanata az előestének, amikor is feltette a kérdést: „De hát miért holnap? …Miért nem ma – mindjárt. Az éjjel elfoghatnak benneteket.” (Egy honvéd naplójából 1981. 19. old.) Szerencsére ennél sokkal fontosabb, hogy később megírta forradalmi emlékeit, s évtizedekkel később az Ady-kort megelőző idők sok szép versét…

Azon a 20-i napon, melyen Kovács Lajos első ízben írt Széchenyinek Petőfi rendteremtő készségéről, bebizonyosodott, hogy vannak sötét erők és indulatok, melyekkel szemben még egy zseni sem tud érvelni. Naplójában, mely persze hamarosan megjelent, s így a nyilvánosságnak szólt, így panaszkodott erről a költő:

„Az egyetértés, melly eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.

Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! e kettő ítéljen fölöttetek.

Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-kének szüz tiszta zászlajára! …avvagy nem áll-e azon e jelszó és nem kiáltottátok-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!

Megszüntetek már félni? ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem mult el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje! (…)

S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? hullott-e egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték vagy midőn oltalmazták? nem, ti jöttment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyitani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbbé, hogy itt született. Ollyanok voltatok, mint az I, midőn bejöttetek; most ollyanok vagytok, mint az 0… legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, mellynek földén meghiztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!” (PÖM. V. 83-84.)

A hang még Petőfi megszokott kitöréseihez képest is fölöttébb szenvedélyes. Okunk lehet feltételezni, hogy ennek az lehet egyik oka, hogy nem csupán a pesti német polgárok, hanem éppenséggel a született magyar ifjak körében is hangot kapott a zsidóellenes hangulat, sőt, ami a költő naplójából kimaradt, még a Pilvaxban sem tudta igazát megvédeni…

Irányi Dániel, több mint három évtizeddel később, egy vidéki újságban elárulta, hogy milyen sikertelenül próbálták megfordítani a Pilvaxban is a fajüldöző hangulatot: „…a pesti polgárok nem akartak a maguk soraiba zsidókat venni fel. Az ellenszenv, a fájdalom, az ifjúság körében is nyilvánulván, (…) az uri-utcai Pilvax- (…) kávéházban heves vitákra adott alkalmat.” Petőfi és Irányi, értesülvén a hangulatról, az Ellenzéki körből átment a Pilvaxba, hogy a fiatalságot „más nézetre” bírják. Ez lett a kísérlet vége: „A nagyszámmal együtt lévő ifjak éljenzéssel üdvözöltek körükben. De alig lépett az egyik tekeasztalra a népszerű költő, s kezdte fejtegetni a szabadság és egyenlőség nagy elveit, (…) száz meg száz torokból felhangzott a jelszó: nem kell zsidó! Hiába igyekezett a szónok, akit egyébiránt bálványozott az ifjúság, ezen elfogultságot eloszlatni, minden mondatra csak az lett a felelet, hogy: »nem kell zsidó!«

Petőfi bosszankodva leszállott a szószékül használt tekeasztalról.

Utána én próbáltam szerencsét, de az én szavaimra is ugyanazon kiáltás hangzott vissza.

Kedvetlenül hagytuk ott a kávéházat, Petőfi meglehetős kemény kifejezésekkel élvén azok ellen, akik még a haza védelmére sem akartak egyesülni a másvallású honfitársakkal.” (Békés, 1882. okt. 22. in: Hatvany II. 314-315.)

Bár a költő csak a német polgárokat vádolja az egyetértés megbontásáért, naplójából – nemzetiségi megjelölés nélkül – kiderül, hogy az „égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zugprocátor (…) s a ki az igazság mellett szót emel, arra e megvetendő hamis proféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve.”

Aligha valószínű, hogy csak a német polgárok közt akadtak ilyen zugprókátorok, s a Pilvaxban is csupa német ifjú tanyázott volna ama ominózus napon, melyen Március Tizenötödike e hősébe belefojtották a szót…

A lehangoló ügy kapcsán talán nem lesz érdektelen utalni arra, hogy miként foglalt állást e vitában a frissen szabadult Táncsics Mihály.

Idézzük a rabból szabaddá lett írót: „… a polgárok közt viszály támadt; tudniillik a német polgárok nagyobb száma, élükön az ideiglenesen választott polgármester Rottenbiller Lipóttal, nem akarta engedni, hogy a zsidók is nemzetőrökké lehessenek; a németek kinyilatkoztatták, hogy a zsidókkal egy sorban nem szolgálnak. Én a jogegyenlőség szempontjából nem helyeselhettem a németek eljárását, következőleg a zsidók óhajtását pártoltam…” Mivel saját lapja ekkor még nem indult meg, s a Március Tizenötödike című újság az író kéziratát „elveszettnek” deklarálta, végül Vahot Imre lapjában kinyilatkoztatta: nem igazság a polgároknak egy részét a jogokból kizárni vagy a kötelesség alól fölmenteni csak azért, mert ők másként tisztelik közös mindnyájunknak Istenét. Ha a természeti jogokat vonakodunk mindenkire kiterjeszteni, félő, hogy a nagyszerű esemény (ti. a márciusi forradalom – F. S.) majd komédiává törpül.

„Ezért a pesti német polgárok – emlékezik vissza Táncsics – ellenem föllázadtak, kiáltozván, hogy: ha tudták volna, miszerint én a zsidóknak fogom pártjukat, hogy azoknak vagyok barátjuk, börtönömből ki nem szabadítottak volna. Határtalan dühükben agyonlövéssel is fenyegettek…” (Engedtessék meg a közbeszólás: nem valószínű, hogy Táncsics kiszabadítói közt tömegesen akadtak volna pesti vagy budai német polgárok…)

Jellemző Táncsics egyszerre elvi és gyakorlatias gondolkodására, hogy felszólította a zsidó ifjúságot: „… ne erőködjék (sic!) az ellene felingerült német polgárok közé nemzetőrül sorakozni, hanem alakuljanak ideiglenes külön testületté, teljesítsék ekképen polgári kötelességüket, és kinyilatkoztatóm, hogy én is soraikba állok, míg majd a hangulat változik …” S így is lett … egy darabig … Táncsicsot a zsidó ifjak megválasztották vezérkapitánynak, megajándékozták egy díszkarddal is, sőt felkérték, hogy mindegyik új nemzetőrnek adjon magyar nevet is …

Amikor Táncsics végre hazaindulhatott a győzelmesnek látszó átszervezés után, az egész leendő nemzetőr csapat párostul kísérte lakásáig. Ahol a főváros „új hatósági kormánya” megbízásából Irányi Dániel utolérve Táncsicsot, a csapat feloszlatására kérte őt… Hozzátéve a fővárosi fejesek ígéretét is, mely szerint az izgatottság megszűnése után a zsidókat is a többi polgár közé fogják besorozni … Mire szegény Táncsics a Kálvin (akkor Széna) téren végrehajtotta a lehangoló feladatot, elküldte frissen összeállt „zsidó nemzetőrségét”. Még aznap este – elhihetjük a hajdani s leendő rabnak – el akarta csalni otthonából egy gyanús ismeretlen, aligha jószándékkal. (Táncsics: Életpályám 312-314.)

Talán nem véletlen, hogy írónknak épp e ponton jutott eszébe, hogy egy korábban nem ismert fiatalember az ő szabadulása után 80 Ft-nyi „gyüjteléket hozott” neki: „… e fiatal ember Petőfi Sándor volt.” Nem véletlen, hogy a nemzetőrség körüli elvtelen hercehurcában is hasonlóan gondolkodtak…

A zsidó nemzetőrök körüli villongás végül is elcsendesedett, hogy újabb vihar zúduljon Petőfi ellen. Költőnk egyre izgatottabban, sőt felháborodottan érzékelte, hogy a magyar átalakulás új törvényeinek javaslatát az uralkodó még mindig nem szentesítette. Szokása szerint versben öntötte ki dühét, s ezt, a sajtószabadság szent hevében ki is nyomtatta – számos királyellenes verse közül ez lett az első, amely meg is jelent, március 28-30-a között, külön röplapon. Mire a költemény terjedni kezdett, eljutott Pestre az új reformtörvények királyi jóváhagyásának híre és okmánya. A vers ebben az új helyzetben a republikanizmusra akkor még csak kismértékben hajló tömegek közt szent felháborodást keltett. Az első megjelent köztársasági versben ugyanis ilyen kitételeket lehetett olvasni:

Az öt szakaszból, strófánként nyolc sorból álló költeményben ötször ismétlődik a szeretett király létezését kétségbevonó refrén. Ez olyan sérelmet okozott a századok óta dinasztikus hűségre nevelt polgárok egy részében, hogy az átkos vers szent borzongásra késztette őket. Nem teljesen spontánul, mert természetesen megkondultak a harangok is, s a misék celebrálói kellő feddésben részesítették a lelketlen poétát. Egy jezsuita a szószékről is kikelt ellene, és „istentelen” verséért „lángsugarakból font ostorral” szerette volna megkorbácsoltatni … (Ferenczi III. 243.) Azt is elkezdték híresztelni, nem először, de most szokatlan buzgalommal, hogy Petőfi „megbolondult”.

A szószékes prédikátorok nem maradtak magukra, némely vidéki városokban valóságos hazafias düh tört ki „jó királyunk” szégyenletes megsértése miatt. Kassán kezdődött az ellentámadás a „gaz költő” ellen, röplapon adtak ki egy épületes poétikai művet, mely F*** Király Petőfi Sándorhoz címen jelent meg. Debrecenben egy bizonyos Mező Dániel h. böszörményi nemzetőr és társai mentették meg az – egyébként közismerten elmegyenge – uralkodó kívánatos tekintélyét. Ezer példányban terjesztették is a magas röptű költeményt, melyben Petőfi egyebek közt az epitheton ornansok, vagyis díszítő jelzők tömegéből e csokrot kapta meg: „éretlen”, „hűtelen betyári nyelvű”, „eskütörő”, „áruló szavú”, „szemtelen”, „zavarhalász”, „átkos énekű”. Kilátásba lőn helyezve a „hozzáillő büntetés” is, melyet majd „egy hű nemzet adand …” (Ferenczi III. 242-249.)

Z. L. polgárhölgy aláírásával is megjelent egy költői alkotás, június elején, mert a kampány még akkor is tartott. Az erdélyi kormányzó, gr. Teleki József is sietett hivatásának magaslatára emelkedni, s tiltó rendelettel megakadályozta Petőfi versének litográfiás terjesztését. A buzgó kormányzó sietett magát V. Ferdinándot is meglepni egy példánnyal, „ki ezt helyeslő tudásul vette”. (Ferenczi III. 243.)

Sehol nem hangzott el természetesen, hogy a gyengeelméjű király alkalmatlan mindennemű kormányzási-uralkodói tevékenységre. Egyetlen érdeme, hogy hagyta birodalmába bevezetni az alkotmányos rendszert, melyet a forradalom vívott ki … Jóságáért a siheder Ferenc József javára le is mondatták, hogy helyre lehessen állítani a szilárd önkényuralmat… De ettől még messze vagyunk.

Költőnk viszonylagos önuralommal tűrte a támadásokat, amire legalább két oka is lehetett: tudhatta, hogy a lángsugaras korbáccsal fenyegetőző jezsuitának nincs lángsugara, sőt magához való esze sem, s ő Petőfi lesz akkor is, amikor egy ilyen megszállottnak már a nevét sem fogja ismerni senki. Másfelől azért maradtak még hívei, a rágalmazások és fenyegetések özönének ellenére is. Sőt arisztokrata támogatói is akadtak.

A közvetlen környezeten túl is eljuthattak hozzá a baráti jóindulat és tisztelet jelzései is. Vasvári révén, aki Teleki Blankához fűződő kapcsolata okán sokat tudott a grófnő családjáról is, megtudhatta, hogy még az idős Brunszvik Teréz grófnő is lelkesedett a márciusi fiatalok győzelme felett, s elégtétellel írta be naplójába: „Az ifjak győztek.” (Az adatot Hornyák Máriának, a Brunszvikok és Telekiek családja kiváló kutatójának köszönhetem.)

Blanka grófnő húga, Emma, egy francia báróhoz ment feleségül, Auguste de Gerandóhoz. Nemzetünk s forradalmunk e jeles barátja ekkor épp hazánkban élt. Már a forradalom előtt tisztelete jeléül elküldte Petőfinek összes műveit (amint erről Jókai is beszámolt a Budapesti napló 1847. ápr. 25-i számában – lásd a Cikkek és beszédek I. kötetét 140. o.). A nagy márciusi nap után majdnem egy hónappal lelkes levelet írt Vasvárinak a francia forradalmi terror védelmében. Idézte Danton nevezetes szavait: „…nevezzenek vérivónak, átkozzon el az utókor, de Franciaország legyen szabad, Franciaország legyen boldog.” Danton francia idézése után újra magyarul írt, mint levele elején, majd így folytatta:

„Voltam a gyűlésen, mikor tetszett szólni, és nehányszor éljent kiabáltam. De arról nem illik röviden beszélni.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy Auguste de Gerando báró az első francia, aki a Nemzeti dal magyar szövegéből, ha csak négy sornyit is, de idéz, méghozzá pontosan.

A Brunszvik-Teleki-Gerando családi kör forradalmunk iránti együttérzéséről szólva ne maradjon említetlenül – még ha időben egy kicsit előre ís kell haladnunk – Teleki Blankának egy igen jelentős kiállása. Elébb reform, azután nőemancipatio című cikke, mely az Életképek 1848. évi 20. számában jelent meg, meleg együttérzéssel áll ki március ifjai mellett, s ennek kapcsán Szendrey Júliát is mintegy példaképpen említi, így:

„Bálványozott bábok voltunk, legyünk emberekké. Legyünk érdemesek arra, hogy társainknak nevezzenek a forradalom fiai. Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen úgy, mint Petőfiné, nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkű nőt, kit a vész órája készen talál.”

A magyar arisztokrácia oldaláról ama forradalmas tavaszon ez volt a legtisztább, leginkább egyértelmű kiállás „a forradalom fiai”, Petőfi és márciusi ifjúsága mellett.

A grófnő – Magyarországon ilyen határozottan elsőként – hitet tett a nők egyenjogúsága mellett is, a fentebb már említett Életképek-cikkben. Jókai egy szerkesztőségi jegyzetben tapintattal, de egyértelműen igyekezett elhatárolódni a radikális kiállástól. Egy névtelen levélíró meg is dorgálta ezért a szerkesztőt: „Marczius fiai kimondották az egyenlőséget és meg nem tartják …” Minden bizonnyal a grófnő köréből származik az ötlet, hogy Petőfi A nép nevében című versének némi átigazításával tereljék jó útra a vonakodó ifjakat: „Jogot tehát, jogot a nőknek…” (Életképek, 1848. I. 638. o.)

Néhány év múlva majd e cikket, is bűnjelként, bizonyítékként fogják lobogtatni abban a perben, melyben az osztrák szoldateszka 10, azaz tízesztendei börtönre ítéli Teleki Blankát…

Sajnos nincs nyoma annak, hogy a költő miként reagálta le arisztokrata híveinek gesztusait, vagy akár a Teleki grófnő (köréből származó?) évődést, mely A nép nevében finom átírásához vezetett, s persze kihívást is tartalmazott. Ha mástól nem, Vasváritól tudhatott erről, vagy éppen az Életképek társszerkesztőjétől, Jókaitól. Figyelembe véve azonban, hogy a grófnő iratait is lefoglalták az ellenforradalom győzelme utáni megtorlás buzgó végrehajtói, lehet, hogy a költő reagálásának esetleges írásos bizonyítéka is eltűnt a „bűnös” iratok rengetegében…

Nem zárható ki az sem, hogy a költő azért hagyta válasz nélkül költeménye grófnői „kiigazítását”, mert ezekben a hetekben rengeteg teher nehezedett rá … Már csak azért is elmulaszthatta a reagálást, mert e tavaszi hónapokban szinte naponként kellett különböző szónoklatokat tartania. A teljesség igénye nélkül ismertessünk néhányat.

Még a győzelem friss hangulatában Pesten is kitört a forradalmas időkre (és ellenforradalmi változásokra is) oly jellemző „átkeresztelési láz”. Az egykori források egyöntetűen közlik, hogy maga Petőfi volt a kezdeményező. Kléh István szerint március 17-e délutánján „ismét népgyűlést tartatván”, előadatott „a népnek azon kívánata, miszerint az ausztriai színek s kétfejű sasok helyett ezután a magyar háromszín s országunk címere alkalmaztassék…” A trafikok bezárása, a lottériák eltörlése mellett némely utcanevek megváltoztatására is sor került. Kléh István így emlékezik erre:

„Petőfi indítványára a hatvani utca Szabadsajtó utcának –, a városház piac Szabadságtérnek s az egyetem utca Március 15-ki utcának kereszteltetett el.”

A Pesti Hírlap március 18-i száma is kiemeli, hogy a gyűlés Petőfi indítványára fogadta el a változtatásokat, „a mártius 15-iki események emlékeül”. A Pesti Hírlap azonban nem „egyetem utcáról” beszél, hanem térről, ennek megfelelően az új név a lap szerint: „15-dik mártius tere”. Megjegyzendő még, hogy a Pester Zeitung nyomán a Wiener Zeitung március 23-i száma 16-i keltezéssel tudósít a Hatvani utcának „Pressfreiheitsgasse” névre történő átkereszteléséről, s ez a dátum lehet a hitelesebb.

Március 19. (?) – Petőfi támogatja a zsidó polgárok nemzetőrségi felvételét, de – miként már volt róla szó – eredménytelenül, még a Pilvaxban sem hallgatják végig érvelését …

Naplójában költőnk e kudarcot – aligha feledékenységből – nem említi meg. Joggal feltehető, hogy nem akarta tovább növelni a feszültséget, melyet saját táborában is keltett szigorú elvhűsége. Az pedig nem is lehet kérdéses, hogy a költőnek e kiállása miért maradt oly sokáig homályban, még a különben oly derék életrajzíró és liberális szellem, Ferenczi Zoltán is csak egy lábjegyzet öt sorában tér ki Petőfi idevágó nézeteire, s Pilvax-beli kudarcát még ő sem említi. E témát – nem ez az egyetlen Petőfi életében és művében – sokan meglehetősen feszengve kerülgették, némelyek kimondatlanul is annak bizonyítékául tekinthették, hogy a költő nem volt „mélymagyar”…

Március 22. „…a törvényjavaslatot (…) nyilvánosan égessék el…”

Petőfiék Pesten kikiáltották a sajtószabadságot, sőt mindjárt gyakorlatilag alkalmazták is a 12 pont és a Nemzeti dal engedély nélküli kinyomtatásával, de Pozsonyban annyiféle megszorítással igyekeztek körülbástyázni az új jogot, hogy azt a márciusi ifjúság nem fogadhatta el. Sőt „a szellemi kifejlésre köz csapásnak” nyilvánította, mert „csak egy osztály, a vagyonos castnak” kezébe adja a sajtóügyet. A pesti városi közgyűlés március 22-én tárgyalta Szemere Bertalan törvénytervezetét. Nemcsak a márciusi ifjak, Irínyi, Petőfi, Vasvári, Irányi tiltakoztak a korlátozások ellen, hanem Pulszky Ferenc, Nyáry Pál és Klauzál Gábor is, miközben a „temérdek hallgatóság” már a tervezet felolvasása közben „zajosan kívánta” a törvényjavaslat elégettetését. Sőt, „hivatalos” indítvány is tétetett arra, hogy e népi javaslatot határozatilag is erősítsék meg.

A Pesti Hírlap, melynek tudósítását fentebb idéztem, nem említi, ki tette az elégetési javaslatot, s a többi magyar nyelvű lap sem szól erről. Szerencsére a Pressburger Zeitung bőbeszédűbb volt. A lap ismertetve a felszólalásokat (köztük a Pulszkyét, mely különösen a sajtóvétségek büntetését találta túl szigorúnak és a spanyol inkvizícióhoz hasonlította a törvénytervezet szigorú korlátait s a javaslat azonnali megváltoztatását indítványozta), így folytatja a tudósítást:

„…hasonló javaslatot tett Petőfy (sic!), azzal a kiegészítéssel, hogy a törvényjavaslatot a Tanácsházterén (most Szabadság tér) nyilvánosan égessék el.”

A tömeg hiába fogadta tetszéssel a javaslatot, Nyáry Pál „szellemdús” beszéddel elhárította annak határozattá emelését. De nem tudta megakadályozni azt, hogy a Szabadság téren az egyetemi fiatalok egy csapata az ülés után mégis elégesse a kárhoztatott törvényjavaslatot.

Március 26. „Tiszteljed a jogegyenlőséget…”

Pest megye „közbátorságra ügyelő választmánya” a március 21-i közgyűlésen alakult meg, s tagjai közül ötöt választott be a márciusi ifjak közül: Petőfit, Vasvárit, Irínyi Józsefet, Jókait és Degré Alajost. A március 26-i ülésen zajlottak le a választói jog körüli heves viták. A többség óvakodott a választójog radikális kiszélesítésének elvi kimondásától, még Vasvári is jónak látta némi, alacsonyra szabott vagyoni cenzus megszabását, „nehogy a proletariusok elözönöljenek”. (Ez utóbbi kitétel értékelésénél nem szabad elfeledkezni arról, hogy a pesti „iparűző” munkások jórészt németek voltak.) A Marczius Tizenötödike tudósítása szerint költőnk is kifejtette véleményét, ily módon:

„Petőfi. Fölkivánja Pozsonyba üzentetni; a tízparancsolatnak valamely pontját ezen módosítással hirdessék ki: Tiszteljed a jogegyenlőséget, hogy hosszu életü lehessen e földön.”

Talán nem szükséges magyarázni, milyen forradalmi elszántság kellett ahhoz, hogy a múlt század első felében bárki is a tízparancsolat megváltoztatását merje indítványozni, méghozzá olyan világi-politikai követelés érdekében, mint a jogegyenlőség. Petőfi azonban, egy meglehetősen fontos szem- és fültanú vallomása szerint e beszédben egyebeket is mondott. Szemere Bertalan e tanú, aki szintén részt vett Pest megye forradalmi választmányának ülésén, s Vasvári felszólalásának rövid ismertetését követően ezt írja memoárjában:

„Utána egy más ifju kelt föl, barna, mogorva, s haragos képpel mondá: miképen a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb, s Magyarországban a polgárjogok mindig a nemzetiségre való tekintet nélkül adattak meg. Ez volt Petőfi, az ifjú költő…” (Szemere: I. m. 27.)

1848. márc. 27. A Morgenröthe 29-i száma hírt ad egy olyan népgyűlésről, melynek tartalmát nem részletezi, de kiemeli, hogy Irínyi, Vasvári, Bulyovszky s Petőfi mellett az idősebb nemzedékhez tartozó Perczel Mór is az ifjakkal tartott. A tudósítás igazi érdekessége mégis az, hogy mintegy rögtönzött portrét is ad a költőről: „…sápadt, sovány, szenvedő arca a múlt mély fájdalmát és a még korántsem felhőtlen jövő miatti aggodalmat fejezi ki”. (Adattár I. 208.)

A gyűlés politikai tartalmáról többet árul el Vahot Imre későbbi írása. Ehhez némi előzetes kommentár is kívántatik.

Széchenyi István gróf 1848. március 19-én is leült naplója mellé, s feljegyezte a nap eseményeit. Tőle tudjuk, hogy az országgyűlés fő emberei e napon fogadták a pesti forradalmi ifjúság küldötteit. A gróf nyugtázza, hogy „Vasváry … quel charmant garcon (St. Juste!)”. Amiben feltétlenül helyeslendő az a megállapítás, hogy Vasvári „milyen kedves-bájos fiú”, de egyebekben rögzítendő, hogy Vasvári nem y-nal írta a nevét, miként Saint-Just nevéhez sem kellett volna a Széchenyi által adományozott néma e-t írni…

Ami viszont komolyabb közlés – Széchenyi ilyen szavakban foglalja össze Kossuth ez alkalommal tartott kurta beszédét: „Becsülöm etc. Pesthet etc. de az itteni törvényhozásnak parancsolni nem fog! Er war sublime.” Vagyis fenséges volt, mármint Kossuth. Vasváriék persze nem parancsolni akartak a pozsonyi országgyűlésnek, pusztán előadták forradalmi követeléseiket, teljes joggal, lévén, hogy Március Tizenötödikét mégiscsak ők szervezték meg …(Gr. Széchenyi István Döblingi irodalmi hagyatéka I. 276.)

Nagyobb baj az, hogy a hivatalos fogadtatáson túl Kossuth még egy mellékesen, de nem súlytalanul odavetett üzenettel is megterhelte Vasvárit, rábízva, hogy közölje a pesti forradalmi ifjúsággal: „Ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog…” Ezt a fenyegetést aligha lehetett komolyan venni, de arra jó volt, hogy március fiataljai és az új hatalom mégiscsak legradikálisabb politikusa között a legenyhébben fogalmazva is feszültséget idézzen elő. (Uo. 281.)

Az igazsághoz tartozik, hogy már ennek az afférnak is voltak előzményei. Amikor 1846 végén Frankenburg a következő évre „reklámozni” kívánta az Életképeket, előre meghirdette, hogy az új esztendőben kik lesznek neves munkatársai, s kiemelte Eötvös József, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Nagy Ignácz és Petőfy (!) Sándor nevét, mint akik „gazdagitandják jeles elmeműveikkel” az ő folyóiratát. Mire néhány nap múlva Kossuth levelet küldött Frankenburgnak, visszakérve immár beküldött cikkét… Méghozzá azzal a meglehetősen abszurd indokkal, hogy „nem lévén kedve – úgymond – »egy poeta mellett figurálni«”, nem kíván egy névsorban szerepelni katona- és vándorszínész-féle emberrel…

Hazánkban még az államtitkot sem tartják meg, hogyne terjedt volna híre Pesten, a város szűk kulturális körében Kossuth e nem túl udvarias érvelésének. Sőt feltehető az is, hogy az eredetileg esetleg elegánsabb kossuthi üzenet a kávéházi pletykák közegében vált még sértőbbre … Mindenesetre költőnk Frankenburg szerint dühbe gurult, s állítólag így tört ki Kossuth ellen: „Vagyok én is olyan ember, mint ő, még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is…” Irodalmi ellenfelei közül az egyik – sokan gyűlölték – így kommentálta e párviadalt: „No nézd! Nem sok idő múlva nagyobb ember lesz Napóleonnál?!” (E viszály irodalmát lásd: Csabai Tibor i. m. 185-186.) Igen valószínű, hogy amikor egy viszály a legpletykásabb körben, tudniillik a sajtó világában kezd terjedni, akkor a „bennfentesek” serege, a jólértesültek csapata gátlástalanul gyárt „információt”, a saját ujjából is szopva, ezért nagy nyomozásunk sem vezethetne az igazság érdemi kiderítéséhez.

Annyit azért talán felelősen lehet rögzíteni, hogy a lényegben nem a felelőtlen pletykahad ludas, a Kossuth-Petőfi viszály már csírájában is mélyebb forrásból fakadt: Kossuth, a börtönviselt liberális, igyekezett a lehetséges keretek között működni a reformok javára, Petőfi viszont 1846-tól kezdve már mindenképpen a forradalmi harc, a teljes nemzeti függetlenség radikális akarását képviselte. Ismerve költőnk gyakorta kíméletlen szabadszájúságát, elképzelhető, hogy e nézeteit Kossuth rovására is hajtogatta barátai körében. Sőt egy ízben a német Karl Beck előtt is hangot adhatott e felfogásának. A német költővel többször is találkozván, Beck szerint Petőfi elárulta néki Kossuthtal szembeni politikai fenntartásait.

Hatvany Lajos szerint Beck inkább csak Petőfi halála után, másoktól hallott „harangozni” a költő Kossuth-ellenes érzelmeiről. (I. m. I. 839.) Ez lehetséges, de semmi sem szól az ellen, hogy Petőfi már 1846-ban nyíltan beszélt erről a német kollégának, aki viszont – írásai alapján ez nyugodt lélekkel feltehető – másnap már egy másik magyar baráti körben könnyedén cseverészhetett e kényes témáról. Egzakt bizonyíték nincs sem egyik, sem másik feltevésre. Ha 1846 tavaszán Beck már tudott Petőfi Kossuth elleni kifogásairól, s erről fecsegett is, nem csodálható, hogy az esztendő végén Kossuth nem kívánt költőnkkel együtt fellépni az Életképekben. Legfeljebb az bírálható, hogy Petőfiben a vándorszínészi múltat, a poétai működést kárhoztatta, nem politikai nézeteik eltérésére hivatkozott … (Beck emlékezései a Koszorú 1879. évi I-es füzetében jelentek meg.)

Bárhogy volt is, a kossuthi üzenet ezt a viszonyt már 1848 tavaszán tovább terhelte, a forradalom egész időszakára megrontatta. Ha később némileg enyhül is köztük a feszültség, az utolsó találkozás újra balul ütött ki … De ettől még messze vagyunk. Maradjunk hát 1848 reményekkel teli tavaszánál.

Ahogy ez a történelemben gyakorta megesik, a nép által megszorongatott hatalom első ijedtében hajlamos lehet engedményekre, abban a reményben, hogy a kellő pillanat elérkeztével részben vagy egészben vissza is lehet vonni azt, amit egyszer már megadtak. Az akkori magyar nádor, István főherceg is, „három módozatot” javasolván a bécsi udvarnak a „magyar királyság” súlyos helyzetének megoldására, mint legkisebb bajt ajánlotta a Batthyány-kormány elfogadását, abban a reményben, hogy „ha aztán jobb idők következnek, sok mindent meg lehet változtatni…”. Bécsben nehezen akarták belátni a főherceg stratégiájának célszerűségét, s a megígért első felelős ministeriumot (e szó akkor az egész kormányt is jelentette) csak azzal a feltétellel szerették volna jóváhagyni, hogy a had- és pénzügy maradjon az uralkodó jogkörében.

E vonakodást tapasztalván, Pesten nőttön-nőtt a türelmetlenség és bizalmatlanság, majd amikor konkrét hír is érkezett a bécsi mesterkedésekről, Petőfiéknek alkalom kínálkozott arra, hogy erélyes fellépéssel adjanak nyomatékot a felelős kormány jóváhagyását sürgető követelésüknek. Március 27-én délután 4 órára ezért hívták össze az újabb népgyűlést a Nemzeti Múzeum elé. A Morgenröthe szerint „… már 5 óra körül” mérhetetlen tömeg gyűlt össze a rögtönzött tribün előtt. Vahot így összegzi a népgyűlés célját:

„…a pestvárosi állandó bizottmány által szerkesztett, igen erélyes proclamatio olvastatott fel az iránt, hogy miután Bécsben a had- és pénzügyi ministerséget a magyar kormány kezéből ki akarják venni, ezt a nemzet ne engedje megtörténni, s ennek érdekében vérét is kész legyen feláldozni. – A proclamatio nagy visszhangra talált. Vasvári, Petőfi és Bulyovszki nyomós, hathatós előadással szóliták fel a népet fegyverkezésre, melly később ingerülten s harczra készülő indulattal oszlott szét.” (Pesti Divatlap. Április 1.)

A névsor a forradalmat elindító négyesfogat három tagját emeli ki, ami jelzi, hogy Petőfiék e kezdeményezést a március idusán elkezdett mű folytatásának tekinthették.

Petőfiék azonban e feszültségekkel terhes napokban is igyekeztek vigyázni arra, hogy a tömegek indulatai ne csapjanak túl a célszerű mértéken. Amikor a fent jelzett napon Pest megye közbátorságra ügyelő választmánya azt a hírt kapta, hogy „a nép egy része” a váltó törvényszék felé indult, a kétfejű sastól ékes pecséteket s egyéb habsburgiánus jelvényeket „el veendő”, Perczelt, Irányit, Petőfit és Vasvárit küldték ki a tömegek lecsillapítására. Lehetséges, hogy Petőfinek itt is szónokolnia kellett, de adat nincs erre, csak annyit tudhatunk, hogy e küldöttség eljárt, jelentést tett, „mikép a köz csend legkevésbé sem lőn háborítva”. Ez az epizód is tanúsítja, hogy Kovács Lajos, Széchenyi grófnak bizalmi embere nem pusztán gazdája megnyugtatására dicsérte Petőfit, a már említett, március 20-án Pozsonyba küldött levelében.

Tudva azt, hogy Petőfi egy jóval március utáni jegyzetében gúnyosan emlegeti Nyáry Pált és Klauzál Gábort, akik a forradalom első napján „táblabiráskodtak, a rend a rend! volt minden második szavok”, ellentmondást gyaníthatnánk Kovács levele és a költő jegyzete között. Az ellentmondás azonban magában a forradalomban lelhető meg: amikor a régi rend felborítására nyílott lehetőség, Petőfi okkal füstölgött a táblabírói aggályoskodás felett, de a kivívott győzelem után védenie kellett az új rendet, nehogy okot adjanak a bécsi udvar reakciójára. A gyűlölt állami jelvények elleni kitörés egyébként minden rendszerváltozásnak kísérőjelensége: igen gyakran épp azok járnak az élen a címerek, lobogók letépdesésében, a szobrok döntögetésében, akik azelőtt pisszenni sem mertek. Mindenesetre a szenvedély kiélésének is érdemes határt szabni, nehogy e szimbólumokkal hadakozó tömegek ürügyet szolgáltassanak egy visszacsapásra.

A bécsi udvar hangadó köreiben március 28-án elhatározták, hogy a korábbi törvényjavaslat átdolgozására szorítják a pozsonyi országgyűlést: a hadügyek irányítását a kizárólagos uralkodói felségjog körébe kívánták utaltatni, s más, további érdemleges módosításokkal is csökkenteni akarták a leendő magyar kormány hatalmát. Az idevágó két királyi leiratot a pozsonyi alsótábla szenvedélyes határozatokban elutasította már 29-én, mire Bécsben újra az engedékenység szempontjai kerekedtek felül, s 31-re a királyi leiratokat visszavonták.

Március 30-án azonban Pesten még csak a 28-i elutasító királyi leiratok híre érkezett meg, s még aznap felizzott a néphangulat a városban, heves tüntetésre került sor. Másnapra, 31-ére pedig két népgyűlést is meghirdettek a márciusi ifjak. Délelőtt egy, a hazához intézett proklamáció pontjait fogadtatták el, s délután öt órakor

„…e felhívás szerkezete Petőfi Sándor által a népnek zajos tetszése közben közt felolvastatott s Irányi Dániel ugyanazt hű német fordításban közlé a tömeggel, mely minden nagyitás nélkül húszezer számra mehetett, elboritván muzeumunk tágas terét minden szögleteiben.”

Irányi és Chassin már idézett közös művéből is tudható, hogy Nyáry Pál és Szemere „csupán nagy nehézségek árán” tudta megakadályozni a márciusi ifjak által követelt felkelést, s a „nemzeti konvent” összehívását. Petőfi ismét nem elégedve meg az utcai szónoklatokkal, ekkor írta meg és saját költségén ki is nyomtatta A királyokhoz című, már említett antiroyalista, magyarán köztársasági szellemű verset, e refrénnel: „Nincsen többé szeretett király! „ Egy mai parlamentben minden további nélkül világgá lehet kiáltani, hogy „nincsen többé  szeretett  kormányfő” vagy akár elnök, de az idő tájt az ilyesmit meg lehetett torolni törvényileg is.

Tizennégy évtized és kilenc esztendő telt el e vers megszületése óta, s királyok – szeretettek, sőt ünnepeltek vagy megtűrtek – szép számmal akadnak szerte a világon. Azt mondhatnánk tehát, hogy Petőfi megcsalta magát túl vérmes forradalmi reményeiben. De ha meggondoljuk, hogy ma már a legtöbb monarchiában csak névleges-jelképes hatalmuk van az uralkodóknak, akkor elismerhetjük: nem is tévedett olyan nagyot a költő… Az adott történelmi pillanatban azonban csak addig vonzhatott tömegeket az ő hajthatatlan republikanizmusa, amíg Bécsben vonakodtak szentesíteni a magyar követeléseket.

Március utolsó napjára viszont, amíg Pesten kétszer is heves hangulatú népgyűlést tartottak a márciusiak, fegyverbe szólítva a népet, Bécsben már meghátráltak az udvar politikusai, s némi fenntartásokkal, de lényegében elfogadták az új magyar kormányt, had- és pénzügyminiszterével együtt. Eötvös József 31-én késő este sikerrel csitíthatta Pest és a márciusi ifjúság új forradalmi felvonásra készülődő tömegeit. Petőfi, néhány radikális társával együtt, magára maradt. Ők is kénytelenek voltak azonban, mint Spira György ezt meggyőzően kifejtette, felhagyni az ellenállással, hogy „a márciusi fiatalok táborán belül most megmutatkozott ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedésének” elejét vehessék.

E napon kellett „a közbátorsági választmány” tagjainak színt vallaniuk, elfogadják-e az új helyzetet. Irányi Dániel, aki elvei fenntartásával és tiltakozások közepette, de alkalmazkodott a követelményekhez, Chassinnel írt forradalomtörténetében így ír a költő magatartásáról: „Alig tudták megakadályozni Petőfit, hogy őszinte hitvallást ne tegyen, és nyilvánosan ki ne jelentse, hogy »nem fogadja el a diéta (ti. az országgyűlés – F. S.) megalkuvásait«, amelyek szerint veszélyeztetik a jelen demokráciáját és nem mentik meg a magyar jövőt. Engedve társai könyörgésének, végül beleegyezett a hallgatásba, de kezét kardjára téve így kiáltott fel: – … Most lekötve kardomat elnyugtatom, de össze nem töröm! „

Eszerint Pest megye közbátorsági választmányának ülésén Petőfi nem szólalt volna fel, csupán e nyolc szavas kitörésben jelezte ellenállását. Az évtizednyi távolságból írt forradalomtörténettel szemben mégis valószínűbbnek látszik, hogy a korabeli sajtónak volt igaza, mely szerint a költő nem egyezett bele „a hallgatásba”, hanem beszélt a választmány előtt is. A Nemzeti Újságban ezúttal is Bulyovszki Gyula tudósított e gyűlésről, s Petőfi kiállásáról, amelyre Nyáry Pál, Irányi, Irínyi József és Patay József szónoklata után került sor:

„… végül Petőfi emelkedett föl a nép közül, – s tompa hangon ezeket mondá: láttam remegést, láttam sápadt arczokat, de nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait, – azért most lekötve kardomat, elnyugtatom, de össze nem töröm! –” (ápr. 4.).

Az Irányi által idézett „kardos” mondat tehát e napi tudósításban is meglelhető, de a költő szempontját megvilágító fontos magyarázattal együtt. Petőfi azonban egy másik kérdésben is állást foglalt ugyanekkor, különös módon megint főleg a hazai német nyelvű sajtóból értesülhetünk erről. A vörös kokárdák, jelvények viselése körül kibontakozott viharos vitában, miután Nyáry Pál, mint egy „második Lamartine” megvédte a háromszínű nemzeti lobogót a vörös ellenében, a költő is megnyilvánult, a Pester Zeitung szerint így:

„Petőfi (…) kijelentette, hogy noha mostanra a vérvöröset, mint a vélemény jelvényét nem kívánja elfogadtatni, – mindazonáltal, a jövőre hivatkozik, és imádkozik a Mindenhatóhoz, hogy egy hasonló zászlóra sohase legyen szükség, és a haza a törvényesség és rend utján vivja ki, amire szüksége van. „ (Petőfi-adattár I. 220.)

E pár sor értelmezése külön tanulmányt érdemelne. Annyi mindenképpen egyértelmű, hogy a márciusi napokban az ifjúság legradikálisabb vezetői soha nem tettek utalást sem olyan célokra, melyek a demokratikus polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség eszméjén túllépve, egy „szociális köztársaság” blanquista ideáját hirdették volna. Az általuk viselt piros jelvények nyilvánvalóan az eszméikért a végsőkig vállalt harcba vetett hitüket, elszántságukat voltak hivatott szimbolizálni. Eszerint a német lap által túlságosan is töményre kivonatolt Petőfi-nyilatkozatnak két sugallata lehetett az adott pillanatban: 1. a költő nem kívánja, hogy a piros jelvényeket hozzá hasonlóan a többség is elfogadja; 2. ő maga örülne, ha a forradalmi célokat „a törvényesség és rend útján” ki lehetne vívni – de ez utóbbit oly módon fejezhette ki, mint ahogy naplójában is írta ugyanekkor: nem hitt abban, hogy vérontás nélkül átalakulhat az ország rendje.

Rejtélyes nyilatkozatához tehát mellé kell olvasni az ugyanazon a napon, április elején naplójába írt s a királyi leiratról így ítélő sorait: „Az ifjúság és az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, a kik ezentul nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és hazamegyünk (! F. S.), de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók (…). Most hát oszoljunk szét, ifju barátaim, kik a két héti nyilvános életben olly bátran és olly csüggedetlenül működtetek, a mint csak ohajtottam, a forradalomnak vége van … de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszontlátásig!”

Talán nem esem túlzásba, ha a megyei választmány fentebb említett gyűlésével – megismétlem – egy napon keletkezett naplójegyzetet szoros összefüggésbe hozom a választmányban elhangzott Petőfi-szöveggel: ezúttal is valószínű, hogy a napló mondatai közül nem egy, szó szerint vagy valamely változatban elhangzott a szónoklatban is. Így például a királyi leiratot elfogadó mérsékeltek elkövetkezendő felelősségre vonásával nemcsak a napló írója fenyegetőzik, a megyeházi ülésről tudósító Birányi Ákos szerint az április elsejei Petőfi-beszédnek is valóban volt ilyen sugallata vagy nyílt tartalma. Kiemelve, hogy Nyáry Pál a „messzire látó ész” okosságával tanácsolta a leirat elfogadását, de mások részben elutasították azt, Birányi így foglalja össze a költő nézetét:

„Népköltőnk Petőfi, kinek keblében magasztos honszeretet él, szinte (= szintén) többet kivánt és megmosván kezeit, a felelősséget reánk hárította. Szivesen elvállaljuk. Még a vörös szint is, mellyet a nemzeti szinek helyett sokan feltűztek (…) bölcs tanácsadók szavakra önkint letépték az illetők…”

A költő jellemének és alkatának ismeretében nem is lehet kétséges, hogy visszavonulását a mérsékeltek jövőbeli felelősségre vonásának legalábbis jelzésével kellett összekötnie. Veresége pillanatában el kellett hogy mondja társainak: a forradalom folytatódni fog. S ebben igaza volt. Csak azt nem tudhatta előre, hogy ez a revolúció nem a nagy francia mintát fogja követni, miközben nemzeti szabadságharccá alakul át, s e harcban a márciusi ifjak csak úgy vehetnek részt, ha fokozatosan ráébrednek: franciás ábrándjaikról le kell mondaniuk, legalábbis egyelőre.

Ettől kezdve a költő jobbára csak a forradalmi naplóban folytatta heves kitöréseit a kormány egésze és külön-külön egyes tagjai ellen is. Nem sokkal később mégis adódik egy alkalma, hogy újra népgyűlésen is elhatárolja magát az örök csendesítőktől, s egy kardinális kérdésben a kormánytól is.

Nyolcnapos pesti látogatásuk után a bécsi diákok elbúcsúztak a forradalmi várostól. Petőfi rövid szónoklattal és Készülj, hazám! című versének elszavalásával vett részt az ünnepi népgyűlésen.

Elsőkként az április 8-i lapok számoltak be az eseményről. A Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap, ahol 1844-45-ben Petőfi segédszerkesztőként tevékenykedett, megírja, hogy a nemzeti múzeum udvarában tartották a gyűlést:

„A bécsi ifjak vőnek itt bucsut a pestiektől. – Ezen kivül egy nemes levél ünnepélyesen széttépetett, s Petőfi egy igen talpraesett satyrát szavalt el, mellyben a bukott királyokat a vendégszerető Magyarországba hivja meg, hol kitárt karokkal várják, s még táblabírákká is kineveznék őket. „

Április 11-én a Hetilap is tudósít e szavalásról, ujjból szopott részletekkel is „gazdagítva” a költeményt, de a Pesti Divatlaphoz hasonlóan ez az újság sem említi, hogy a költő egy kis rögtönzött beszéddel vezette be versét.

Ez utóbbi tényt először a helyi német lapok említették. A Morgenröthe április 8-i száma megállapítja, hogy a forradalmi hullám szemmel láthatóan alábbhagyott, s így folytatja:

„Ezt jól érezhette Petőfi is, aki ebből az alkalomból elismerte, hogy immár nincs mit mondania, neki nem az a hivatása, hogy csendesitsen, ő hasonló a szélhez, mely a tenger hullámait felkorbácsolja.”

A lényegben hasonló, de némely részletében gazdagabb a Pester Zeitung tudósítása. Ebből kiderült, hogy Rottenbiller polgármester már be akarta zárni a gyűlést, amikor a tömeg egyöntetűen kövtelte Petőfi felszólalását:

„Az eredeti költő, aki külső megjelenésében és előadásmódjában, miként költői alkotásaiban is a nemzeti magyar típust úgy testesíti meg, mint senki más, elnézést kért, amiért nem érzi hivatottnak magát arra, hogy beszéljen, nem az ő dolga rendet és nyugalmat prédikálni, mint azt a jelenlegi pillanat megköveteli; számára nem az adatott, hogy a hullámokat elcsititsa, hanem az, hogy a vihart gerjessze. De hogy mégse álljon itt hiába, legfrissebb költeményét kivánja közreadni, ami viharos tetszésnyilvánitástól kisérve meg is történt…”

Számunkra a legfontosabb tudósítást erről a jelenetről a Nemzeti Ujság adja, hibás dátummal, de a többi lapénál bővebb szöveggel. E közlés is megerősíti, hogy a már feloszlatott gyűlés után a nép nem mozdult helyéről: „egyik kedvencét, Petőfit kivánta hallani”, ki engedett a nép óhajának s „ekkint szóllott”:

„A mostani szónokoknak ugylátszik hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesiteni; betegápolónál, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak – de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én ugy vagyok teremtve, mint az onka, a melly, ha vész van, kiabál, – mint a förgeteg, melly a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja, – …azért, hogy mégis hiába ne léptem (légyen) előbetek, elszavalom nektek egy versemet! – Készülj hazám …!!”

A beszéd lényegi hitelességéhez nem férhet kétség: szavai, kifejezései „petőfiesek”, az irónia, az önvallomásos kitörés szintén a költőre vall. S ami nem kevésbé fontos: a tudósítást Bulyovszki Gyula írta, aki március tizenötödikén reggel tagja volt ama négyesnek, mely Petőfi és Jókai közös lakásán elindította a forradalmat. Ez időben a költőnek legszűkebb baráti köréhez tartozik, semmiképpen sem engedhette volna meg magának azt, hogy önkényesen olyasmit adjon egy Petőfi Sándor szájába, amit ő nem mondott.

Hadd hivatkozzam arra, hogy a Petőfi-szótár kiváló nyelvészgárdája is hitelesnek tekintette e textust. Ezt az is jelzi, hogy miközben a napilapok Petőfi szónoklatait ismertető tudósításaival általában nem számoltak a szótár anyagának összeállításánál, Bulyovszki Gyula kivonatát figyelembe vették, amint azt az onka szavának szótári rögzítése is bizonyítja – ez a szó ugyanis eddigi ismereteink szerint csak itt fordul elő a költő életművében. A Petőfi-szótár szerkesztői meg is magyarázzák e nevet, az o betűnél így: „onka ld. »unka«”. Az unka mellett pedig ez a szöveg olvasható: „»unka« fn: onka 1 ’szemölcsös bőrü, mély hangu kisebb békafajta”. S idézik az általam is citált mondatot a vészben kiabáló onkáról …

Elégszer méltattam már e nagyszerű munkát, mely a Petőfi-tudomány immár nélkülözhetetlen értéke, ezért hadd áruljam el, hogy a magyarázatot sosem tudtam elfogadni. Bizarr, sőt komikus volna elképzelni, hogy a költő önmagát egy kis békához hasonlította volna éppen nem önironikus beszédében. Egy 1862-es lexikonban meg is találtam az onka akkori jelentését: „… a ragadozók rendéhez tartozó macska faj, mely jaguárnak (!) is hivatik (…) Amerikában él, s e földrész legnagyobb és legkegyetlenebb ragadozó állata …” (Ismerettár VIII. 113.)

Ha valaki kételkedne abban, hogy Petőfi egyáltalán tudhatott egy amerikai ragadozóról, megnyugtathatom, hogy az egyébként oly üdvös kételkedés ez esetben fölösleges: a kis Petrovics 13-14 évesen többször is kivette az aszódi diákkönyvtárból az útleíró Campe német nyelvű műveit, s magyarul is kiadott, Amerika feltalálása című munkáját. Sőt, Buffontól természettudományi könyveket is olvasott … hiteles katalógusjegyzék tanúsága szerint.

Korábban már szóvátettem a szótár tévedését (Ezredvég, 1992. március) Petőfi, a forradalmi szónok című írásomban. A költő választási vereségének irodalmát lapozgatva e könyvecske céljaira, elégedetten nyugtázhattam, hogy kiváló Mezősink is helyesen magyarázta az onka fogalmát, egy lábjegyzetben utalva Földi János művére: Természeti história I. Az állatok országa. Pozsony, 1801. A 83. oldalon Földi közli, hogy az onka annyi, mint jaguár vagy „amerikai tigris”.

A rend kedvéért hadd említsem még meg, hogy az onka az akkori latin elnevezésből került át nyelvünkbe (felis onca), s még a „Révai nagy lexikonának” 1916-os kötetében is szerepel ez a név. Az unkabéka és az onka, vagyis jaguár összekeverése tehát indokolatlan, sőt elképesztő melléfogás volt.

És most legalább néhány mondat erejéig magát a bécsi ifjúság búcsúján elszavalt verset is illik idéznünk: A Készülj, hazám! egyike a költő legkeményebb szatíráinak, sőt a profetikus művek közé is sorolhatjuk. Petőfi ugyanis még április első napjaiban jövendölte meg, hogy a bécsi forradalmárok által szorongatott uralkodó és udvar elmenekül majd a birodalom fővárosából. S akkor…

…Alig telik el másfél hónap, május 19-i keltezéssel az új magyar forradalmi kormány elnöke és több minisztere már ki is nyilatkoztatja az újabb bécsi forradalmi megmozdulás okán, hogy Ferdinándot „hű magyarjai közé” kívánják meghívni … Saját sorsát illetően sem lehettek aggálytalan sejtelmei Petőfinek, mert a vers azt is megjósolja, hogy mi lesz a vége annak, aki tudja, milyen ellensége a magyar népnek „a Habsburg-család”:

Mint ismeretes, a nyársra nem került sor, de az elsősorban republikanizmusa miatt gyűlölt költőt június 15-én majdnem agyonverte dinasztikus érzelmű szabadszállási népe. E vereséget azonban (a szándékos választási csalást és erőszakot lásd később) Petőfi republikanizmusán túl egy másik, szintén vihart kiváltó kiállása is megkönnyítette: az első felelős magyar kormánnyal szemben, épp egy szónoklatában, olyan hangot ütött meg, hogy ez a beszéd megrendítette tekintélyét még a királypártisággal nem vádolható tömegek jó része előtt is.

Április elsejei visszavonulása után a pesti forradalmi ifjúság gyérülő fellépései sok gondot nem okoztak a Batthyány-kormánynak, kritikai tevékenységük főleg a sajtóra korlátozódott. Egy megmozdulásuknak mégis drámai következményei támadtak, főleg Petőfire nézve. Május 10-én ugyanis „macskazenés” tüntetést rendeztek Lederer tábornok ellen, aki ultrakonzervativizmusa és dinasztikus érzelmeinek túláradása miatt régóta szálka volt a márciusiak szemében. Lederer a fegyvertelen tömeget sortűzzel verette szét – a Pesti Divatlap szerint előzetesen még szétoszlásra sem szólították fel a tüntetőket. Petőfi 12.-ére azonnal népgyűlést hívatott össze tiltakozásul.

Vahot Imre előbb idézett lapjának 13.-i száma szerint a gyűlésen „Petőfi indítványára a közügyérekhez (a kormány tagjaihoz F. S.) küldöttség neveztetett ki”. A költő által vezetendő küldöttséget azzal a feladattal bízta meg a gyűlés, hogy érje el: a kormány rendeljen ki egy bizottmányt a vérengzés kivizsgálására s a nemzetgyűlés mielőbbi összehívására.

Vahot érezhette, hogy a kormány és a forradalmi ifjúság közti ellentétek vészes kifejletig jutottak, s a beszéd többi részéről hallgatott. Egy nappal később azonban a Reform tovább ment, s így adta meg a Petőfi által összehívott gyűlés egyhangúlag elfogadott indítványának „rövid foglalatját”:

„Miután a mostani minisztérium, mint a tapasztalás szomoruan tanusitja, oly gyenge, miszerint nem hogy egy egész állam, de még csak egyetlen egy egyén törvényes biztoslétéről sem képes intézkedni: küldöttség által a népgyűlésből szólittassék föl a minisztérium, hogy a nemzeti conventet legeslegrövidebb idő alatt összehívja. – Másik küldöttség a katonai vérengzés tárgyában kinevezett választmányhoz neveztessék és követelje: 1-ör, hogy azon vérengzésben részt vett egyének, de kivált a magyar katonák a legpéldásabban büntessenek, hogy eszükbe ne jusson többé saját testvéreiket orgyilkolni. 2-or az illető bizottmányban az ifjuság is képviseltessék. – A küldöttség kineveztetvén, a nép eloszlott.”

A bürokratikus stílusú kivonaton is átütnek Petőfi indulatai és eszméi is, kivált abban a követelésben, hogy a vérengzési parancsot végrehajtó katonák közül a magyarokat kell „legpéldásabban” megbüntetni, s abban a megfogalmazásban, hogy ez a kormány nem hogy egy egész államot, de egyetlen egy egyén létét sem tudja biztosítani … Mindez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy ez a beszéd olyan vihart váltson ki, mint amilyet kiváltott. A kormány elleni támadás legsúlyosabb mondatáról óvatosságból vagy tapintatból hallgató legtöbb laptól eltérően a pecsovics Budapesti Hiradó egy héttel a vérengzés után elárulta a lényeget is:

„A szóvivő Petőfy sötét színekkel festi a (…) történteket; – fölingerült indulatai vad viharával tör ki a minisztérium ellen, mint a melly szerinte Magyarhon jelen szomorú körülményeit gyáva erélytelensége által előidézte, s féktelen hevében ez élesen bántó szavakra fakadt: ,Kutyámat sem biznám illy miniszteriumra.’ Szánandó kitörés, melly a legvastagabb elfogultság bélyegét hordozza magán! „

A Budapesti Hiradót a Petőfinél csak négy évvel idősebb, tehát még szintén fiatal Vida Károly szerkesztette. Tájékozott, némely tekintetben művelt ember, ügyes publicista volt, aki heves szenvedélyét a márciusi ifjak ellen összpontosította. Később, új címen megjelent lapjában folytatta forradalomellenes kirohanásait, Petőfit különösen szívesen csepülte, egyszer-másszor kötéllel is megfenyegetve a gyűlölt republikánust. Amíg május 12-e előtt Vida elég magányosnak érezte magát a márciusiak elleni kampányban, A királyokhoz című verse és a kormányt korábban elképzelhetetlen hangon leckéztető beszéde után Petőfi a támadások össztüzébe került.

Gyakran az ellenség ismeri legjobban gyengéinket, ezúttal is egy bécsi lap mutatott rá Petőfi ifjúságának Achilles-sarkára: „A fantáziadús ifjúság, a költők, Petőfi, Vasvári szeretnének Párizst játszani, s mint igazi gyermekek, elfeledkeznek arról, hogy nekik ehhez hiányoznak a franciák.” (Petőfi-adattár I. 247.)

Vida Károly természetesen boldogan sietett visszaigazolni a bécsi lap gúnyolódását, s a Budapesti Hiradó megsokszorozta a költő elleni támadásait.

A teljesség igénye nélkül, de jó néhány szónoki fellépését idézhettük a költőnek. Illik kitérni arra is, hogy milyen volt Petőfi, az orator, a pódiumok, politikai gyűlések ekkoriban oly gyakori előadója. Az egyik legérdekesebb tájékoztatást e tárgyban Vajda Jánosnak köszönhetjük, aki 1848 után húsz esztendővel írta meg emlékezéseit.

A márciusi ifjak közül elsőként Vasvárit emelte ki e tekintetben, mint aki kiválóan szónoki tehetség volt: „…egy nap alatt az ország egyik leghíresebb embere lett, csupán meglepő szónoki képessége által. Rögtönözve, bármikor képes volt órahosszant beszédet tartani, telve költői, szónoki szépségekkel, s a pesti közönség akkorában talán Petőfit kivéve még a legrégibb szónokok közül is senkit sem hallgata oly szívesen, mint az alig húszéves csupasz, halvány képű fiatal jogászt.” Ezután következik költőnk idevágó tehetségének nyugtázása: „Petőfiről meg van írva, hogy rossz színész volt, de azt talán kevesebben tudják vagy hiszik, hogy mint szónok sokkal szerencsésebb volt…”

A színész Petőfit csakugyan rossz színésznek tartották többen is, de ez a verdikt jórészt elfogultságon, a régi deklamálós színészet híveinek előítéletein alapult. Ráadásul az ifjú Vajda nem is láthatta a színész Petőfit, mert amikor az vándorkomédiás volt, nem találkoztak. (Egyébként pedig e tárgyban írtam egy több, mint 200 oldalas füzetkét, melyben hitem szerint érdemben cáfoltam a színész Petőfi hiteltelen és elfogult megítélését. Lásd: Petőfi, a vándorszínész, Bp. 1969.)

De folytassuk Vajda jellemzését: „…azt talán kevesebben tudják vagy hiszik, hogy mint szónok (ti. Petőfi – F. S.) sokkal szerencsésebb volt, és ha isten megtartja és a dolgok más fordulatot vesznek, hatalmas, izgató népszónok vált volna belőle. „ Mint ismeretes, a jóisten nem tartotta meg költőnket, s így hatalmas szónok sem lett belőle, „csak” zseniális költő. De adjuk vissza a szót Vajdának:

„Röviden s ritkán beszélt, de a tömeget mindig megragadta szavai eredetisége és nézetei szélső határozottságával. Jól állt neki a beszéd, s az a különös s ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható.”

Vagyis Petőfi olyan szónok volt, akihez hasonlót a mai parlamentekben fölöttébb ritkán láthatunk. E sorok írója még eggyel sem találkozott, akire a fenti jellemzés illene …Elnézést kérek e kiszólásért, de csak azért tettem, hogy egy kis szünettel jobban kiemelhessem Vajda János szövegének csúcsát, mely egyaránt dicséri a Mont Blanc-os költő megfigyelőkészségét és nyelvi erejét, egyszersmind a forradalmi költő alkatáról is a legszebb jellemzést kínálja:

„…hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető; látszott, hogy az embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.” (Vajda J.: Egy honvéd naplójából. 32-33.)

Az ominózus május 12-i népgyűlésről, ahol Petőfi nyers szavakkal kelt ki a kormány ellen, egy küldöttséget menesztettek a legfőbb státusférfiakhoz. A jórészt kései emlékezésekből a megszokott módon itt is több, egymásnak ellentmondó változat közt válogathatunk.

Degré Alajos, a költő barátja s tagja a küldöttségnek, így idézi fel a találkozást, igen kései, 1883-as irataiban:

„Nem emlékszem már, kik voltunk a tagjai (ti. a delegációnak – F. S.), de Petőfi vezetett.

Megindultunk s a sokaság kisért.

Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök a Hatvani-utca azon házában és részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk, s a sokaság az utcát foglalta el.

Az előteremben találtuk Kuthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották, benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek dacára jelentsék be a népgyűlés küldötteit. Ivánka teljesitette a kivánságunkat. (…)

Petőfi elmondta küldetésünk okát. (Követelte, hogy a kormány adjon fegyvert a népnek. F. S.) Batthyány Lajos azt felelte:

„Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj (…) e kormány oly rövid életű még, hogy tájékozásra sem volt elég ideje. Amit átvett, csupa zürzavar, s az ország pénztárát tökéletes üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell.”

Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi István odalépett hozzá, megállt előtte, és így szólt:

„– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha másképp nem lehet, hát a pokolból is.

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter úr.

Átvéve a szót Degrétől, rögzíthetjük: szerinte a kormány elismerte azt a kötelezettségét, hogy a védelmi eszközök beszerzéséről sürgősen gondoskodni fog: „De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet.”

A küldöttség ezek után visszatért a Múzeum térre, ahol a gyülekezet „elégületlen zúgolódással” fogadta a delegációt. (Degré A.: Visszaemlékezéseim 1883. II. 25-27. In: Hatvany II. 361.)

Hatvany idézi egy névtelen emlékezéseit is az Uj Korszak című lap időben az eseményekhez közelebbi, de a fentieknél zavarosabb és kétesebb szövegéből. Eszerint a felindult Széchenyi nem állt szóba Petőfivel, sem mással:

„…egybefont karokkal állt meg a küldöttség előtt, és azután lenéző gúnnyal tetőtől-talpig végig mustrálta a nép küldötteit. Különösen Petőfit vette szemügyre. Két lépést közeledett hozzá, azután ugyancsak megméregette nagyméltóságú tekintetével jobbról is, balról is, elölről is, hátulról is. (?? F. S.) … le sem irható azon fájdalmas érzet, mely a nemzet koszorús nagy lángelméjének, a Széchenyit mindeddig határtalanul tisztelő Petőfinek (?? F. S.) arcáról e nagyúri barbárság folytán visszatükröződött.” (Hatvany II. 362.)

Közbevetőleg: a „Széchenyit mindeddig határtalanul tisztelő” költőről tudni kell, hogy május elején jelenttette meg már többször emlegetett forradalmi naplóját, melynek egyik utolsó jegyzetében ez olvasható: „Kliegl a közlekedési ministerhez ment uj találmányával. A közlekedési minister Szécsenyi (!! F. S.) István. Ezt tudni elég, hogy az eredményt is tudjuk. Szécsenyi ollyan ember, ki a fogpiszkálókat is Angliából hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésben, hogy a magyar ember hat ökör az effélékhez. Meg sem nézte Kliegl gépeit, hanem elküldte őt találmányával egyetemben nem tudom kihez és kihez. No de a nagy emberek illyen kis gyöngeségein ne akadjunk fönn …” (PÖM. V. 89.)

Így állunk Petőfinek Széchenyi iránt tanúsított „határtalan” tiszteletével. Egyébként Táncsics is megemlékezett e kormánylátogatásról, lévén ő is tagja a küldöttségnek. Szövegéből kiderül, hogy Petőfi kérte a delegátusokat arra, hogy „bár ő közöttünk a legfiatalabb”, hadd adhassa ő elő a népgyűlés határozatát. Táncsics szerint a miniszterelnök megígérte az óhajtások teljesítését.

Szerencsére Széchenyi, mint kitartó naplóíró, aznap, vagyis május 12-én is leült íróasztalához és szinte vezérszavakban, de más források szerint is hitelesen így rögzítette a forradalmi ifjúság küldöttségének és a kormánynak elhíresült találkozását: „Egyszerre tudtunkul adják, hogy menjünk Batthyányhoz. Népgyűlési küldöttség. – Petőfi, mint szónok. Stáncsics, Vidoss, Glembai. Batthyány a lenézést éreztetve beszél – én lágyan, engesztelőleg – Deák erélyesen (mit Nachdruck). – Kossuth a kabátjába burkolódzik, azt mondja, hogy lázas.” (?) (Széchenyi; Döblingi irodalmi hagyatéka I. 312. Hatvanynál II. 302.) A Napló 1978-as kitűnő kiadásának szövege csupán néhány, nem érdemi változatban különbözik.

…Az irodalom historikusa nem bíró, nem ítéletosztó, de annyit kimondhat, hogy Petőfi jegyzete némi elfogultságról tanúskodik, Széchenyi naplója viszont tömörségében is tárgyilagosnak tűnik, legfeljebb a Kossuth lázát kétségbevonó kérdőjel árulja el, hogy a gróf inkább a pénzügyminisztert tartotta ellenfelének (vagyis Kossuthot), nem (az egyre pénztelenebb) poétát…

A költőnek aligha lehetett tudomása arról, hogy a lángostorral fenyegető jezsuita atya, meg mucsai társai, akik primitív versikéikkel akarták megnevelni, megleckéztetni a felségsértő lázadót, nem maradtak magukra, Őfelsége személyesen is fellépett királyi tekintélyének megóvása érdekében. Ennek bizonyítékául idézzünk hát két fölöttébb magas szintű dokumentumot (a német nyelvű eredeti helyett magyarul):

1. Első dokumentum: a király leirata István nádorhoz

2. Második dokumentum: István nádor átirata Deák Ferenchez

Csak mellékesen említendő, hogy a kárhozatos költemény szerzőjének „kitudására” Erdélyben a hatóságok már megtették a magukét, egyidejűleg „e gyalázó versezet elnyomására” is intézkedtek.

Természetesen Pesten is izgalom tört ki a kormányzati körökben: „maga ő felsége” személyesen sürgeti a vizsgálatot, együtt István nádor királyi helytartóval… Költő még nem támasztott ehhez hasonló vihart a Habsburg Birodalom különb-különb tartományaiban.

Hatalmas papírhalomnak kellett volna keletkeznie tüneményesen kurta idő alatt, hogy Őfelsége és a nádor együttes szavára lecsapjon az igazságszolgáltatás gépezete a vétkes írástudóra. Mivel ezúttal „a nyakazás elmaradt”, de még az eljárás is megfeneklett valahol, érdemlegeset e tárgyban nem mondhatunk.

S e história már csak azért is homályos, mert – Hatvany adatai szerint – a Deák minisztériumába küldött nádori irat végül is „a levéltárba” felirattal a nádori hivatalban maradt …

Talán nem árt tudni a mai olvasónak, hogy az új magyar forradalmi kormány igazságügy-miniszterének, Deák Ferencnek, el kellett volna rendelnie a vizsgálatot, s az eljárás lefolytatására intézkednie kellett volna. Mivel az eljárásra – ismeretlen okból nem került sor, az 1848-dik évi törvénycikkelyek alapján megpróbálom összefoglalni, hogy Petőfi Sándor népköltő milyen büntetésre számíthatott volna, ha Deák miniszter úr a kellő buzgósággal vetette volna magát az őfelségét ért sérelem törvény szerinti megtorlására. Meglehet, hogy a mai olvasónak az én alábbi szövegem szatirikus célzatú irománynak fog tűnni – az is szeretne lenni –, ennek azonban nem e sorok írója lesz az okozója, aki Deák helyett idézni fogja a törvényt – a vétkesek maguk a paragrafusok…

Költőnk bűnét, sőt bűneit illetően ugyanis minden ponton az új magyar kormány által szentesített törvényeket fogom idézni.

És most a fikció: Vádindítvány Petőfi népköltő ellen…

(részlet)

(…) Midőn Őfelsége, Isten kedvező kegyelméből Ausztria császára, Magyar- és Csehország, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgárországok királya (…) megerősítette a legutóbbi pozsonyi országgyűlés Egyházi Főrendei, Zászlósai, Országnagyai és Nemesei, úgy egyéb Karai és Rendei akaratával, Őfelsége legkegyesebb jóváhagyása mellett alkotott törvényeket, a XVIII. törvénycikk első paragrafusában kimondatott, hogy országainkban „GONDOLATAIT SAJTÓ ÚTJÁN MINDENKI SZABADON KÖZÖLHETI ÉS SZABADON TERJESZTHETI”. Ismeretesek ama rendkívüli környülállások, melyek meghatározók az első paragrafus talán átaljában túlságosan szabados szellemét. Szerencsére azonban az ideiglenes sajtótörvény gyanánt felfogandó XVIII. törvénycikk I. fejezete, mely a sajtóvétségekről intézkedik, elégséges eszközt ad a sújtó igazság kezébe ahhoz, hogy a törvénnyeli visszaélést büntethessük. (…)

Petőfy Sándor népköltőnek ezúttal a legfelsőbb királyi kézirat mellett leküldetett versezete mélyreható tanulmányozás tárgyává lőn téve ügyészi osztályom által, minek következtében megállapítható, hogy az izgató irat az I. fejezet több paragrafusába is ütköző vétséget valósít meg. Vegyük mindjárt az 5. paragráfot, mely kimondja, hogy „1 évre terjedhető fogsággal és 400 forintig emelkedhető pénzbírsággal büntetik”, ki a „vallásos erkölcsiségből (…) csúfot űz”. Mivel a költemény álcája alatt terjesztett izgató irat szerint „odafönn az égben megszámlálták” a királyok napjait, s lészen e tárgyban „nagy itéletszó” az uralkodók ellen, nyilvánvalóan fennforog itt a vallásos erkölcsiség kicsúfolása, hiszen az igazi jámbor vallásosságnak alapja épp azon rendíthetetlen hit, miszerint a királyok Isten kegyelméből uralkodnak.

Még flagránsabban sérti ezen lázító röpirat a 6. paragrafust, mely 4 évig terjedhető fogsággal és 2000 forintig emelkedhető büntetéssel rendeli sújtani azt, ki a „birodalmi kapcsolatnak tettleges felbontására izgat; ki az alkotmány erőszakos megváltoztatására s a törvényes, felsőség elleni engedetlenségre lázít…” Vita tárgyát sem képezheti az alkotmány fölforgatására irányuló szándék Őfelsége leiratában is konstatált fennállása, hiszen alkotmányunk alapja a III. törvénycikk 1. paragrafusában is kimondott igazság, miszerint „Ő Felségének a királynak személye szent és sérthetetlen”. Midőn a népköltő öt strófa refrénjében ismétli, hogy „nincsen többé  szeretett  király! „ (Kiemelés az eredetiben!), tételesen és többszörösen is kimeríti a XVIII. törvénycikk 6. paragrafusát. Ismerve nevezett népköltő álnokságát, feltételezhető, hogy védekezésében majd ama állítására hivatkozik (5. strófa 1. sor), mely szerint ő „nem lázít”, de ezt nemcsak az iromány egész tartalma és irálya cáfolja, hanem tettlegesen az a számos szemtanú által igazolható tény is, hogy e „vers” kinyomtatásával egy időben gyűlésen fegyverbe szólította a pest-budai csőcseléket Őfelsége leirata ellen.

Bizonyításra sem szorul a 7. paragrafus alkalmazhatósága, hiszen az arról intézkedik, hogy aki „a királynak magas személye ellen sértést követ el, hat évig terjedhető fogsággal (…) büntettetik”, nem is szólva a 3000 forint pénzbírságról. Márpedig nagyobb sértést elkövetni Őfelsége ellen nem is lehetne, mint azt deklarálni, hogy Őkegyelmessége ezentúl többé nem a  szeretett  lények kategóriájába volna sorolható, amit még olvasni is rettenetes érzés minden tisztességes alattvaló számára.

Ha a védelem mégis megpróbálná jurisztikai szőrszálhasogatással azt bizonygatni, hogy a nem szeretés fogalma még nem meríti ki a felségsértés kritériumait, bevonhatjuk az eljárásba nevezett izgatónak V. Ferdinándhoz című versezetét is, mely galád módon szabadakaratától megfosztott személynek ábrázolja kegyes uralkodónkat, alig titkolt célzással Fölséges Urunk elmebéli állapotára. A megátalkodott lázadó természetesen ama gonosz híresztelésekre hivatkozna, melyek szerint Őfelsége nem bír tökéletesen rendelkezni elmebéli készségeivel, ami nincs így, de ha így volna is, a felségsértésen ez sem változtatna. Itt jegyzem meg, hogy feltétlenül igazságügyéri indoklás kívántatik annak megmagyarázására, miszerint egy tény közhírré tétele valósága esetén is lehet üldözendő, amennyiben e tény a sértett társasági megbecsülését csökkentheti. Meggyőződésem, hogy ha most nem is, előbb-utóbb be fog kerülni a törvénykezésbe ez a rendkívül fontos, a sértés, a rágalmazás és a hitelrontás jogi fogalmát új megvilágításba helyezhető indoklás. (Azóta bekerült! F. S.)

Tény viszont, hogy a népköltő ezen, V. Ferdinándhoz című alávaló gúnyolódását nem publikálta, az csak kéziratból ismert, egy konfidensünk jóvoltából. De itt is szükség van a sajtótörvény fejlesztésére, vagyis kimondandó az, hogy a nem közölt, nem terjesztett, pusztán fiókban vagy más alkalmatosságban őrzött kézirat is kimerítheti az izgatás bűntettét, amennyiben izgatásra alkalmas szöveget tartalmaz. Erős reményem az, hogy ha most nem is, száz, száztíz esztendő múlva, mondjuk az 1950-es évek táján a törvényhozók ezt az emelkedett szempontot is beiktatják majd az izgatás vétkének joghatályos meghatározásába. (Beiktatták! F. S.)

De amíg az V. Ferdinándhoz című felségsértés esetében pillanatnyilag kihasználhatók a gyanúsított által a törvénykezés hiányosságai, a kétely árnyéka sem merülhet fel a tekintetben, hogy Petőfy gyanúsított „a közbéke és csend erőszakos megzavarására” lázított tavaszhó utolsó napjaiban, valamint pünkösdhó 12-én (9. §), továbbá ez utóbbi alkalommal törvény által alkotott testületet rágalmakkal illetett, kijelentvén gyűlésen Ő Felsége forradalmi kormányáról, hogy „e ministériumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem bíznám”, s mindezt nem átallotta sajtó útján is megismételni.

Summázva paragrafusonként:

  5. § 1 év fogság,   400             ft birság

  6. § 4 év fogság, 2000 ft birság

  7. § 6 év fogság, 3000 ft birság

  9. § 2 év fogság, 1000 ft birság

10. § 2 év fogság, 1000 ft birság

Összvesen: 15 év és 7400 ft

A közbéke érdekében jót tenne, ha a bíróság a kiszabható büntetés maximumára ítélné a vétkes izgatót. Tekintettel azonban a népköltő gyönge egészségére (18 évesen tüdőbetegség címén szerelték le Ő Felsége hadseregéből), feltehető, hogy egy enyhébb büntetés is megnyugtatóan vetne véget e konok lázító üzelmeinek, kit nemrég állítólag szülőföldjén derék, józan és felsőbbségtisztelő népünk egyébként is agyon akart verni. (…)

Néhány, századunkra utaló célzástól eltekintve a fenti indítványt meg lehetett volna szerkeszteni 1848 nyarán. Keletkezett-e hasonló iromány, nem tudom. Miként azt sem, hogy miért maradt abba a királyi leirattal kezdeményezett eljárás. Valószínű, hogy a hivatalok, ősi magyar szokás szerint ez esetben is ide-oda tologatták az aktákat, s a forradalmi fejlemények előrehaladtával az elmegyenge király iránti hódolatot már nem lehetett oly szigorúan megkövetelni, mint Ferdinánd tanácsadói és a Nádor készségesei ezt májusban elképzelték.

Remélem, senki sem fogja azt hinni, hogy épp én ne méltányolnám kellően ’48 forradalmi vívmányait. De azt sem érdemes hinni egy népnek, hogy ama csodálatos tavaszon valamiféle tökéletes sajtószabadságot vívtak ki Petőfiék … Csak akkor kerülhetjük ki a cselekvés kelepcéit, ha mítoszok és legendák helyett a való tényeiben gondolkodunk, megértve, hogy a história 12 pontokban és egyéb „kikiáltásokban” oly gazdag ünnepei csak ígéreteket fogalmaztak meg, amelyeket eddig még sosem valósított meg minden részletükben az alkuk s felemás tettek valóságára épülő, korszakokon át lassú folyamatokban előrehaladó köznapi történelem. De ha Illyés – joggal – úgy látta Petőfi Duna-parti szobrát, mint amely „parnasszi pofonnal” int bennünket kötelmeinkre, a történelem lassúsága nem menthet fel egyetlen írástudót sem: naponta meg kell tennünk a magunkét a szóláshatárok odébb mozdításáért.

A május 12-i kormánylátogatásból s annak oly ellentmondó történetéből e sorok írója számára Táncsicsnak egy mondata különlegesen érdekesnek tűnik. Az a megjegyzése a volt rabnak, hogy Petőfi kérte meg a delegátusokat, hadd adhassa ő elő a múzeum előtti gyűlés követeléseit, „bár ő közöttünk a legfiatalabb”… Hiúság volna ez, pusztán tetszelgés egy szerepben? Az ország leghíresebb – nem kevesek szemében leghírhedtebb – költőjének verseiről, tetteiről szinte naponta esett szó a sajtóban: ha a legismertebb tíz közéleti ember nevét listába foglalták volna, Petőfi nem maradhatott volna ki egy ilyen névsorból.

Mégis, mi vezethette a költőt egy ilyen – meglehetősen szokatlan – kérés előterjesztésére? Azt merném mondani, hogy ez már felvezetés lehetett következő s egyszersmind akkor legfőbb tervének előkészítéséhez, a képviselőség elnyeréséhez. Júniusra tervezték az új képviselői választások lebonyolítását, s Petőfi a május elején megjelent forradalmi napló utolsó, április 29-i dátumot viselő feljegyzésében, szinte csak úgy véletlenből, sőt zárójelben, említést tesz képviselői terveiről, így:

„…a zsebem jóformán üres, de még sem ollyan üres, hogy bárminemű hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé, hogy folyamódjam érte, mint jóakaróim terjesztgetik. (…) ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlen egyet, az országgyűlési követséget kivéve) tudjátok meg, hogy akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem. „ (PÖM. V. 90.)

A képviselőség elnyerése iránti vágy íme nyílt bevallása nem pusztán családi-anyagi helyzetének rendezésével függ össze, sokkal többről volt szó. Ő, aki egyszer már megírta, hogy „Párizsban Desmoulins Kamill” volt, magától értetődően szeretne képviselő lenni a nemzetgyűlésben, hiszen francia példaképe is az volt… Aki képviselő, annak egyszerre van fizetése is, s persze fóruma is, s kedve szerint fejtheti ki véleményét az ország minden dolgáról.

Költőnk persze pontosan tudta – ha nem látta volna át, barátai mindenképpen felvilágosították volna e tekintetben –, hogy két, legutóbbi botránya után tartozik némi magyarázattal leendő választóinak, meg az érvényes kormány embereinek is. Egy cím nélküli, május 27-i dátummal jelölt cikkében elszánta hát magát arra, hogy némileg visszavonuljon mindkét vihart kiváltó s kárhozatossá lett ügyéből. Íme cikkének néhány részlete:

„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam … néhány hét, s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám. Több újságlap nem átalta magát pellengérré tenni, hogy nevem rá szögeztessék.

Nem szükség a világtörténetet átmagolnunk. hogy megtanuljuk, mi a népszerűség? (…) A népszerűség a tarpeji szikla, mellynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell.

Tudtam én ezt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegített meg a rám dobált koszorúk illata; ébren és teljes lélekjelenléttel vártam a letaszítás pillanatát, és ennek köszönhetem, hogy nem a fejemre, hanem talpra estem.”

A tarpeji szikláról természetesen már a diák Petrovics is hallhatott, olvashatott, de kellő indokunk van arra, hogy ezt az utalást is a francia forradalomhoz kapcsoljuk: Petőfi könyvtárában megvolt az a szónoklatgyűjtemény, mely Mirabeau-nak épp e tarpeji sziklás példázatát is tartalmazza. Azét a Mirabeau-ét, aki a forradalmi dicsőség csúcsairól hullott a kiátkoztatás mélyeibe. (Leber: Choix des Plus Beaux Discours du temps de la Révolution française – Válogatás a francia forradalom idejének legszebb szónoklataiból. I. 367. Stuttgart, 1844.) Megjegyzendő, hogy szerepe lehetett itt Shakespeare remekének, a Coriolanusnak is, melyet – mint ismeretes – költőnk is lefordított.

A kormány elleni fellépést még határozottabban szeretné enyhíteni Petőfi, arról igyekezvén meggyőzni olvasóit és a kormányt is, hogy a minisztériumnak nem ellenségei azok, akik „őt eddig megrovogatták”, „hanem legőszintébb barátai”.

Sajnos ezt nehezen lehetett elhinni egy hónappal a május 12-i népgyűlési kitörés után – akkor ugyanis nem pusztán annyit mondott Petőfi, hogy „nincs bizalma” a kormányban. E magyarázkodás tompítja a májusi kemény szavakat, melyek a költő egy még későbbi, augusztus 10-i cikkének beismerése szerint is így csattantak: „veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine előtt, hogy én e ministeriumra nem a hazát, de egy magamat, sőt a kutyámat sem biznám.” (PÖM. V. 113.)

Marat-hoz illett volna e mondat, kinek arcképét Petőfi a szobája falán tartotta. De Marat-nak az ilyen indulathoz és hanghoz Párizsban sansculotte tömegei voltak, melyek visszhangozták szavait, Petőfinek, a márciusi ifjúságnak Pesten nem volt ilyen népe. A március 15-én oly sikerrel mozgósított tíz-húszezres tömeg a nemzeti dal költőjét követte és ünnepelte, s e hazafias mámorban „királypártiak” is osztozhattak. Igen jellemző erre az a valószínűleg március második felében kinyomtatott német vers, Leopold Freund műve, mely An die Kämpen für die Freiheit (A szabadság bajnokaihoz) címen jelent meg, s a márciusi ifjak vezetőit is köszöntötte („Hoch auch Petőfi und Vasvári!”) – de a császárral, Kossuthtal és Eötvössel együtt, pontosabban ő utánuk – Petőfi republikánus verse, A királyokhoz, ezt az egységesnek látszó lelkesedést törte meg.

Ha tovább vizsgálódunk, az is kiderül, hogy már a botránykővé lett vers megjelenése előtt sem volt igazán össznemzeti ez az egység, még Pesten sem. (Ahol egyébként a nagy nap eseményeiben fellépő tíz-húszezres tömeg a 160 ezres lakosságnak mindenképpen a kisebbségét képviselte …) S ne csak a konok maradiakra gondoljunk, akiknek érzelmeit híven fejezte ki a Budapesti Hiradó március 21-i száma, mely így gúnyolta a forradalmi nap hőseit: „…beszélik, valami poéták egyesültek azon drámának parodizálására, mit a párizsi napszámosok febr. 23. és 24-én játszottak el…” Az az igazság, hogy a liberális Ellenzéki Kör befolyása alól felszabaduló radikális ifjúság a leendő Batthyány-kormány embereinek sem tetszett.

Kossuth ugyan kezdetben hasznosnak vélhetett egy olyan pesti mozgalmat, amely a rendi országgyűlés reformereit megtámogatja, de a márciusi ifjak önállósodása, maga a túl sok dicsőségben részesülő „pesti forradalom” irritálta. (Még 1849-ben is, Március idusának évfordulóján – igaz, a feleségének írt magánlevélben „kis pesti lármának” minősítette Petőfiék forradalmi napját.)

Négy nappal Március idusa után Kossuth már azzal példálódzott, hogy a nemzet letiporná azokat, akik Buda-Pest lakosságát a haza urává akarnák tenni. Széchenyi szerint keményebb hangot is megütött, s Vasvárit Pozsonyban kereken megfenyegette: „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog”. Tudjuk, hogy Wesselényi is félt Petőfiék mozgalmától, attól tartva, hogy az a jobbágyokat uraik ellen fogja hangolni.

Szerepe van itt a generációs ellentétnek is: a középnemzedékhez tartozó, börtönviselt reformereket aggasztja az ifjúság rajtuk túlviharzó radikalizmusa, mely ráadásul bosszantóan kockázat nélkülinek bizonyult a párizsi és bécsi forradalom által megrémített udvar engedékenysége miatt. Nem alaptalanul félnek attól sem, hogy az ifjak lázadó heve eltaszíthatja a változástól a liberális nemeseket. Petőfi május 12-i dühös kitörése így szinte használ a kormánynak, mert meggyorsítja a márciusi ifjúság s kivált a vezéri szerepet nyíltan vállaló költő korábbi dicsőségének elhalványodását.

Mindez annyira nyilvánvaló, hogy a bécsi Oesterreichisch deutsche Zeitungban egy pesti levelező elégedetten nyugtázza: a forrófejű pesti ifjúság republikánus izgatásai a kormány malmára hajtják a vizet, a mérsékelt ellenzék is inkább a kormányt támogatja, mely országszerte a többség bizalmát élvezi. Petőfi nyilván érezte, hogy a nép további provokálásával az ellenkező célt érné el, s ezért A királyokhoz írt versét vissza nem vonva, sőt a tartalmat elismételve s újra hitet téve a respublika eszméje mellett, elismerte: „…a monarchiának van még jövendője nálunk…” (PÖM. V. 93.)

Nem csupán „a franciák hiányoztak” Petőfiéknek, megfogyatkozott némileg saját korábbi seregük is. Ennek egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy az egyre hevesebb költő szónoki vagy éppen poétai kitöréseit még a márciusban oly lelkes fiatalok egy része sem tudta feltétlenül elfogadni. S hiába kiáltották ki a sajtószabadságot, a lapszerkesztők félszeme a hatalom emberein csüggött, kétszer is meggondolták, míg Petőfi egy-egy – számukra túl heves – költői fellobbanását kinyomtatták. Annyiban mégis javultak viszonyai, hogy szerkesztője lett az Életképeknek (oldalán Jókaival), s társa egy ideig igyekezett hűségesen támogatni Március „number one”-ját …

Politikai ellenfeleinek alkalmi megfricskázása mellett költőnk újra visszanyúlt a magyar históriához, s egymás után több alkalommal is törlesztett régi adósságaiból… Még májusban egy hosszú, 16x8 soros költeményben ő is feldolgozta a Bánk bán-históriát. A hangnemet híven jellemzik az utolsó sorok:

Táncsics Mihály volt az a bátor szerkesztő, aki a Nép Barátja hasábjain közreadta a verset. De a Mit nem beszél az a németet, s a pártütő Jellasics manőverein fölindult költő újabb kemény kitörésének termékét, a Fekete piros dalt már nem tudta (esetleg nem akarta?) publikálni Petőfi. Még mindig májusi vers A király esküje, mely Hunyadi László mártírhalálát festi. A huszonkilenc szakaszos mű természetesen szintén az adott jelenben köt ki, híven kifejezve Petőfi csillapíthatatlan antiroyalista indulatát:

Talán fölösleges magyarázgatni, hogy ez a Hunyadiak-korába visszanyúló vers, a költő korában élő király elleni felkelésre biztat… Egyébként szintén Petőfiék lapjában, az Életképekben jelent meg, miként a következő, az Ausztria című is:

A jövőt jósló versek ritkán teljesülnek, de annyi tény, hogy Ausztria, mint monarchia szétesett, a birodalom népei függetlenek lettek, ami megmaradt Ausztriából, az régóta köztársaság. Ha tetszik, Petőfi próféciája e tekintetben teljesült… Az már nem érdemi része a jóslatnak, hogy Petőfi az ausztriai birodalom széthullásán túl a Habsburg-családot is koldulásra ítélte:

Mint ismeretes, a koldulás ezúttal elmaradt. Ma már aligha kívánná bárki is, hogy a Habsburgok utódai kéregessenek a pesti utcákon. Legfeljebb annyit lehetne elvárni a család jelenlegi tagjaitól, hogy a magyar rádióban ne oktatgassák Október Hatodika mártírjait … Vagy szabatosabban: bárki mondhassa el idevágó véleményét a szólásszabadság jegyében, de találtassék valaki a Kossuth rádióban, aki a mártírok védelmében – ha nem is feltétlenül egy Petőfi szenvedélyével – meg mer szólalni…

Petőfi azt hitte 48 májusában, hogy a legkeserűbb pillanat már elérkezett, de ebben tévedett: királyellenes versének, a kormányt ostorozó beszédének felháborodott visszhangja enyhécske sérelmi fuvallat volt ahhoz a fergeteghez képest, amely a szabadszállási választáson zúdul majd ellene.

A május 27-i „helyzetértékelés” – mert a fenti jóslatot is onnan vettük – túlzások nélkül jelezte a márciusi dicsőség szétfoszlását. De akkor mi lehetett az oka annak, hogy a költő alig több mint két hét múlva elindult a választáson, noha pontosan érzékelte társadalmi-politikai hírnevének pillanatnyi árfolyamát. Talán arra gondolt, hogy ez valóban csak átmeneti vereség, amelyért épp az országgyűlésen, képviselőként vehet méltó revansot. Számított, ezt maga írta, a forradalom egy „új felvonására” is, mely a radikálisok feltámadását hozza magával. Ösztönözhette kedvenc franciáinak példája is: Desmoulins-től Saint-Justig és Béranger-ig mind képviselő volt.

Legvalószínűbbnek mégis azt tartom, hogy a letaszítás pillanatát előre megérző költő azért vágott neki a harc újabb megpróbáltatásának, mert ez következett lelkialkatából: 1844 óta ciklikusan váltogatják egymást gondolkodásában és persze költészetében is a harc értelmetlenségét észlelő pesszimizmusnak, az emberi történelem körforgására döbbenő belátásnak hetei, hónapjai, s e vívódó periódusokat újra s újra követő küzdelemvállalás dacos vagy éppen lelkes időszakai. Ez a hullámzás és szaggatottság, melyről maga is vallott versben és prózában, egyik legfőbb jellemzője gondolkodásának, melyet csak az álhazafias primitívség és a dogmák skolasztikája nem akart tudomásul venni, de ami nélkül Petőfi élete és költészete igazában nem is érthető.

Bárhogy volt is, indulási hátrányai ellenére a költő választási esélyei talán nem voltak eleve teljesen reménytelenek. Márciusi társai közül Irányi Dániel és Irínyi József például bejut majd az országgyűlésbe (igaz, egyiküket sem terhelte olyan heves és látványos „botrány”, mint a király és a kormány elleni támadás kudarca). Táncsics példája is azt bizonyítja, hogy radikális társadalmi programmal is sikert lehet aratni – a nagy márciusi napon kiszabadított közírót két helyen is meg fogják választani…

Nem volt egyértelmű a sajtó állásfoglalása sem. A Budapesti Hiradó továbbra is élen járt Petőfi és márciusi ifjúsága szidalmazásában (teljesen nyilvánvalóan együttműködve az osztrák jobboldali sajtóval, melynek gyalázkodásait is előszeretettel közölte). Noha Petőfi egyetlen szóval sem emlegette, hogy ő miniszter kívánna lenni, csak képviselői szerepre készült, Vida lapját ez nem befolyásolta, s egy mondvacsinált ürügybe kapaszkodva imigyen tört ki: „Ugyan ugy-e? talán a lázító Petőfi et comp.? (ti. compagnie, annyi mint társaság, rossz értelemben is F. S.) de uraim, a ki még káplárnak sem volt jó, abból lenne ám még csak az igazi minister! – Magyarok istene! mentsd meg illy gyalázattól hazánkat, mert e lázadó semmivelbirók csak azért igyekszenek a kormányhoz közelebb juthatni, hogy ők kondíthassák meg a halál harangját a magyar nemzet vég percei felett!” (Május 24. Lásd: Petőfi adattár I. 247.)

A Schmetterling című hazai német lap viszont június 8-án Petőfi mellett voksol, sőt jósol. A szöveget magyarul adom: „A zseniális Petőfi a kunsági körzetben fog választási jelöltként fellépni és valószínűleg meg fogják választani.” (Petőfi-adattár I. 254.)

Az akkori Szabadszállás választóinak német nyelvismeretéről nem lehet tudásom, de feltehető, hogy a Schmetterling jó szándékú jóslata nem sok befogadóra találhatott a kiskunok körében – kezdve azon, hogy sok példány aligha juthatott el hozzájuk. Ellentétben a Budapesti Hiradóval, melynek vidai uszításai még a Pesttől távoli Szabadszállásra is eljuthattak, kivált később, a botrányos szavazást követő csetepaték idején. Bár valószínű, hogy akkor is csak a jobbmódúak áldoztak a sajtóra, főleg azok, akiket akkoriban kaputosoknak,³ fejeseknek hívtak. Eljutott viszont a költő röpirata, melyet „A kis-kunokhoz” címzett. S ezt alaposan ellene fordíthatták a helyi urak jelöltjének, Nagy Károlynak, a református tiszteletes fiának hívei.

Petőfi általában nem szenvedett kisebbrendűségi komplexusban, de ez az írása más műveihez képest is bővelkedik önérzeti kitörésekben. Ezek mind jogosak, versben vagy akár cikkben is, és igazak is természetesen, mert senki sem tagadhatja például, hogy ő már akkor barátja volt a népnek, „mikor azt még parasztnak hítták”. A költő is érezhette azonban, hogy egy követi ajánlkozásban a „dicsekedés” akár „orcátlanságnak” is tűnhet, s e veszélyt felismerve, elvileg is kifejtette, hogy inkább tekintsék hetvenkedőnek, semmint hízelgőnek. S mindjárt megmutatta, mennyire nem hízeleg választóinak és nem magasztalja őket, noha az nem esnék rosszul egyiknek sem…

Imigyen megnyugtatva röpirata címzettjeit, meg is leckézteti őket: „Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósokhoz.” Ezek után még azt is szemükre veti, hogy eltérően az őskori zsidóktól, akik „az isten helyett egy arany borjút imádtak”, a kiskunok még lejjebb süllyedtek, imádván „egy ólomszamarat”.

Ez utóbbi állítás is igaz volt, de sajna, az ólomszamár, vagyis Szluha kiskun kapitány egykori imádói tartották kezükben a választókerület községeinek vezetését … Ha semmi más, ez az egy sértés elég lett volna ahhoz, hogy a helyi „hivatalos tényezők” ellene forduljanak. Ráadásul a költő mással is megkönnyítette ellenségei dolgát: korán elszármazván a Kiskunságból, az idők folyamán megszépült gyermekkori élményeinek fényében nem látta tisztán édesapja kiskunsági image-át, hogy ezt az akkor nálunk még nem dívó szót használjam. Csak ez magyarázhatja, hogy röpiratának mindjárt az első bekezdésében felidézi apja emlékét, az egykori félegyházi, szabadszállási, szentmiklósi „alacsony köpcös” mészárosét, s önérzettel jelenti ki: „az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtettétek volna, mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet…” Vagyis: aki nem szerette, nem becsületes ember… (PÖM. V. 95.)

Mezősi Károly felkavaróan izgalmas kutatásaiból tudjuk, hogy az említett helységek elöljáróinak többsége nemcsak hogy nem szívlelte Petrovits Istvánt, hanem megvetette vagy éppenséggel gyűlölte.

Kezdjük azon, hogy nem tartották magyarnak… Ma már bizonyított tény, hogy asszimilálódó szlovák ősök fiaként a színmagyar Kartalon született Petrovits István magyarnak vallotta magát, s palócos kiejtéssel ugyan, de nyelvünkön beszélt. Amint ezt hatósági jegyzőkönyv bizonyítja, nemzeti hovatartozásáért verekedett is egyszer, amikor „gyüttment tót lelkét” szidták. Ez a körülmény azonban azt is bizonyítja, hogy akadtak olyanok, akik kiskun gőgjükben nem fogadták őt el magyarnak, még kevésbé kiskunnak, amiről tudni kell, hogy aki kiskun, az a magyarságnak egészen magas fokát testesítette meg akkor… Ez a „gyütt-ment” évtizedek múltán is visszhangzik költőnk választási küzdelmében: a bukást követő vizsgálatokban is felmerül vele szemben az a kifogás, hogy nem született kiskunsági, hanem csak oda „tolakodott”, sőt ellene fordítják a Nemzeti dal rettentő szavát is, „sehonnainak” nevezték.

A kaputosok szemében egyébként is csak a tehetős ember számít valakinek, s ők tudták, hogy Petrovits elvesztette a vagyonát, azért is kellett elhagynia a Kiskunságot. Nehezen megszerzett redemptusi kiváltságát is elvesztette ezzel, s így nemesinek számító rangját is. (Erre utal Petőfinek egy megjegyzése arról, hogy egy időben maga is a nemességhez tartozott.)

Minderről pedig első kézből tudtak a kiskun kaputosok, nem csupán kortársi tanúkként, némelyek éppenséggel mint Petrovitsék anyagi romlásának, hitelvesztésének tettleges részesei, haszonélvezői. Kezdjük a sort magán a fia képviselőségének organizálásában oly leleményes apán, Nagy Sámuel tiszteletes úron, ki Károlykájának megválasztása érdekében „huszonnégy akó borral prédikáltatott”. (Petőfi szavai) E főesperes volt Mezősi Károly szerint, Szabadszállás „legpénzesebb embere és hitelezője”. Amikor Petrovits „házát a Dunának habjai vitték el”, s a mészárszék árendásának nagy háztelkét s egész vagyonát „elkótyálták”, mindezt Nagy Sámuel szerezte meg… Nem csoda hát, hogy a választás napjára megérkezett Petőfinek buzgón ajánlotta a gyors távozást, hivatkozván a feldühödött (vagyis: felbőszített) népre.

Kíméljük az ártatlan utódok érzékenységét, ezért név nélkül ugyan, de említenünk kell még néhány példát. A követválasztási bizottság elnöke Szabadszáláson történetesen az a férfiú volt, aki 1848 májusáig, tehát Szluha főkapitány uralma idején is városi aljegyzőként működött, egyébként „fel esküdt Procator” volt. Ő vette rá korábban Petrovitsot „fortélyosan”, hogy birtokát perbeli ellenfelének zálogba adja, ami a család vagyoni összeomlásának fő okozója lett. Amikor 1839 tavaszán a 16 éves Petrovits Sándor otthon járt, Mezősi szerint ő írta, saját kezűleg, azt a latin nyelvtű feljelentést, melyben Petrovits István az aljegyző úr hivatali visszaéléseit leleplezte (szerintem esetleg csak másolta F. S.). Nem csoda, hogy ez az úr hirdette meg népgyűlésileg, hogy ha a nép nem veri agyon Petőfit, ő fogja „agyonlőni”. Említhetnénk még egy ügyédet, aki a Petrovits István elleni pert végigvitte a teljes bukásig, s 1848 júniusában követválasztási jegyzőként nyíltan agitált Petőfi ellen is, de maradjon névtelen.

Egy további családot mégis név szerint kell megjelölnöm, Baky Endre és Baky István famíliáját, az ő nevüket Petőfi is felvette abba a jegyzékébe, melyben főbb ellenségeit lajstromozta. E család tagjai voltak Kunszentmiklóson a legvagyonosabb földbirtokosok …Említésüket az indokolja, hogy a szibériai Petőfi legendájának legújabb feltámasztása annak a Svigel Ferencnek 1940-es képzelgéseire alapozódik, aki szerint a kunszentmiklósi Baky családdal költőnk baráti kapcsolatban állt, nekik leveleket küldött oroszországi fogságából, s e levelek „ma is” (tehát 1940-ben) megvannak… S a Magyarság című szánalmas színvonalú újság szerkesztői Svigel meséit publikálták, ahelyett, hogy hanyatt-homlok rohantak volna Kunszentmiklósra, s az egész lapot telerakták volna Petőfi leveleivel… Ha a svigeliádák újragerjesztői csak a Petőfi-irodalom minimumát ismernék, akkor tudniuk kellene, hogy ezek az állítólagos Petőfi-barát Bakyak a költőnek saját kezűleg jegyzékbe foglalt ellenségei voltak, s így első helyen szerepelhetnének azok között, akiknek Petőfi Sándor még Barguzinból sem írhatott volna levelet… (A barguzini legendát részletesen cáfoltam számos cikkemben, ezeket A szibériai métely című könyvemben összesítettem. Bp. 1990.)

A költő ellenségeinek hosszas sorolgatása helyett végezetül talán elég lesz summázatul ennyi: a jegyzékében említett tizenegy kunszentmiklósi közéleti emberről megállapítható, hogy „valamennyien a város vezető tisztségviselői”, „egyben legvagyonosabb birtokosai voltak”. Ugyanez elmondható a választási kerület többi helységének kaputosairól is. (Mezősi i. m. 605.)

Ha az egész nép szavazhat, a költő választási esélyeit eleve lehetetlenítő kaputosi fölény jelentősége csökkenhet. De a szegényebb rétegeket a törvény eleve kizárta a választásból. A legalsók és legfelsők közötti középrétegek emberei pedig szintén őrizhettek kellemetlen emlékeket Petrovitsékról. Petőfi egyik leghangulatosabb, plebejus indulatú verséből ismerjük a „kurta kocsma” fogalmát, de nem mindenki tudja, hogy e szóval a törvényesen nem engedélyezett italmérő helyeket jelölték. Nos, amikor a harmincas évtized elején három éven át Petrovits volt minden kocsma bérlője, jogai védelmében túlságosan is dühödt harcot folytatott a kurta kocsmák tulajdonosai ellen, csaknem ötvenet közülük bíróság elé is állíttatott. Mi több, olykor annyira elragadtatta magát, hogy az egyik kurta kocsmás házában annak 4 akós hordaját ásóval „bé vervén, borának egy részét elfolyatta”, ágyait s háza falát borral „bé motskolta”. Petrovits önkényeskedésének e bizonyító iratát természetesen szintén a lankadatlan kutató, Mezősi Károly tárta fel. Igazat adhatunk neki a kiskun viszonyokból Petőfi döntésére levont következtetésében: „Szerencsétlenebb helyet a követjelöltségre sehol másutt az országban nem választhatott volna, mint szülőföldjét, a Kiskunságot.” Ha a költő mégis itt lépett fel, ez önmagában is bizonyítja, hogy nem ismerte eléggé a helyi körülményeket. (Mezősi i. m. 615.)

De a választási taktika követelményeit sem. Idézett röpiratában egyetlen kézzelfogható, programatikus ígéretet sem találtunk, legyen szó akár az egész ország, akár a Kiskunság napi érdekeiről. Táncsicsról sem állíthatjuk, hogy a taktikázás, a politikai mesterkedés nagy tudora lett volna, de tanulságos elolvasni egyik kommentárját, melyet később, Petőfi választási veresége után írt meg saját lapjában, a Munkások Ujságában. (1848. július 2.) Ebben sajnálkozását fejezi ki Petőfi bukása felett, tiltakozik az ámító gazság, a kaputosok önkénye ellen – s mindjárt elkezdi ajánlani lapját, mely a nép jogaiért küzd… S konkrétan beszél a parasztság legégetőbb napi ügyeiről, a bordézsmáról, a regálék teljes megszüntetéséről. (Bordézsma, regálé – mondanom sem kell, hogy az ilyen szavak Petőfi egész életművében egyszer sem fordulnak elő.)

Ha költőnk nem ismerhette eléggé a helyi körülményeket, ez érthető, hiszen hamar elkerült Szabadszállásról, iskoláit elkezdendő. Feledhetetlen emlékű kedves kollégám, Mezősi Károly sok mindent kinyomozott a leendő költő gyermekkorából, miként adatai is bizonyítják, melyekből fentebb bőven meríthettem. Úgy adódott azonban, hogy az általa ismert tényeknél sokkal több feltáratlan maradt… Pontosabban: amikor a negyvenes évek vége felé valamilyen felsőbb rendelet értelmében, a „tanácsosítás” céljából a községek iratait megyei központosítás alá vonták, a helyi hatóság egy fiatal munkatársa „kimentette” az iratok jó részét a centralizáció veszedelméből. A civilben szőlészettel is foglalkozó Tóth Sándor felnőtt életének javát az okiratok rendezésére, tanulmányozására fordította, különös tekintettel természetesen Petőfire. Nem szaporítom a szót: több mint négy évtizeddel a sok kilogrammot kitevő okirat feldolgozása után Tóth Sándor – társadalmi támogatásra is építve – egy kétszáznegyven oldalas, nagyalakú könyvben adta ki dokumentumait.

Ez az anyag minden tekintetben szerteágazóbb és kiterjedtebb, mint amennyit közülünk, mármint „hivatásos” Petőfi-kutatóknak számító irodalomtörténészek közül bárki is ismert volna. Mindez tökéletesen megerősíti Mezősi korábbi gyűjtésének adatait, másrészt igen nagy mértékben ki is egészíti azokat. Talán elsőnek említhető az, hogy a borkimérő engedéllyel bíró Petrovits István ténylegesen tettleges erőszakkal üldözte az engedély nélküli, „kurta kocsmáknak” nevezett zugbormérő helyeket, szinte kommandókat zúdítva az ilyen, számára konkurenciával fenyegető titkos intézményekre.

Ő kegyelme – ezt nem iróniával mondom, hanem csak idézem a neki kijáró titulust, melyet a szerződésekben is „neve után oda írtak”. (Tóth S.: Petőfi és szülei Szabadszálláson. 1994. 33. o.) A veszélyesnek bizonyuló önbíráskodás, a verekedés és személyes leszámolás helyett Petrovits István jogi pereskedésre adta fejét, így biztosítva a helységben szerzett borkimérői, vaskereskedői, legeltetési és egyéb privilégiumait. Nem sorolom a századunk mai szerző embereihez hasonlítható, hajthatatlanul ádáz üzletember különböző manővereit, melyek mind alkalmasak lehettek arra, hogy a hozzá hasonlóak irigyeljék, a hozzá képest szegények viszont meggyűlöljék.

Egy kínos – ezúttal nem üzleti – ügyét mégis érdemes felemlegetni. Az történt ugyanis, hogy miután 1831 első felében legalább öt alkalommal fordult a szabadszállási tanácsgyűléshez „tilalmas Kurta Kortsmák” tulajdonosainak megbüntetése végett, ezúttal ellene is panaszt emeltek. Nem először, de számára igen kellemetlenül, mert nem pusztán üzleti-féltékenységi civakodás, hanem emberélet veszélyeztetése miatt … Íme néhány részlet a panaszos beadványából, egyszersmind a magyar írásbeliség 1831-es állapotának érzékeltetéséül:

„Privilegiált Nemes Tanáts!

Nagy szívbeli fájdalommal kéntelenittetek előadni: hogy e most fojó s alolirt esztendő September 2 dik Napján, mint szegény soru és dologtehetetlen férjü asszony, nyomorult Hazám Népe mulhatatlan szükségeinek némü némüképpen fejendő kipótolása tekintetéből egygyetmás aprólékos konyhára valót (…) a piatzra eladás végett vivén a midőn éppen Sen. N. Paál János úr háza tövében a parton mennék, a Cholerában megholt emberek utolsó tisztességek megadására rendelt harangok zugása alatt (a midőn tudniillik Kotsi zörgést nem hallhattam (…) Bor Árendás Petrovich Istvánnak 3 lovu Kotsija, magának a nevezett Árendásnak ellene mondhatatlan gondatlansága miatt (mivel esmeretes erős és szeles lovai faraikhoz egy hitván gyermeket ültetett) a lovak mi okból nem tudhatom neki szelesedvén, a kotsis Gyereket el kapták, és nevezett Horvát Istvánnét elütötték; – engem pedig elannyira öszvetörtek és a Kotsi által törettek, ut sub. látható Vizum depertumból kitetszik, hogy én több hetekig félholt formán feküvén, a dologra alkalmatlanná lettem; sőt talán testem elromlása s öszvetörettetése miatt, a munkára örökre alkalmatlanná leszek.” (I. m. 34-35.)

Egyedül és egyenesen Petrovich István gondatlanságát okolva Damásdi Anna, Bozsoki István Hitvese, könyörögve kérte a Nemes Tanátsot kára s az orvosi Cura költségei megfizetését méltóztasson a vétkesen behajtani. A helyi orvos a súlyos sebeket mind igazolta. A tanácsülési jegyzőkönyv szerint a t. tagok az instálást megtárgyalták, majd megállapították, hogy nevezett asszony a bajt „az uttzán való andalgásával okozta magának”. A T. tanács annyit mégis megengedett, hogy „az orvosi szerek árát és a gyógyitás jutalmát” instáns (vagyis a folyamodó) megnyerheti, ha a kellő dokumentumokat be tudja nyújtani…

Tóth Sándor azzal zárja e kis történetet, hogy a panaszlevélben említett „hitván gyermek” lehetséges, hogy „a kis Petrovics Sándorka” volt. (I. m. 35.) Lehetséges az is, hogy a négyesztendős Istvánkának adta a gyeplőt a büszke papa, nem zárható ki akár egy rokon gyerek kocsikáztatása sem. Egy biztos: ez a gázolási ügy nem használt a jómódú „árendátor”-nak, de a jelek szerint akkor még bizonyos fokig kivételezett vele a t. szabadszállási tanács…

Amikor viszont csődbe került túlságosan is nyakló nélkül űzött kereskedelmi ügyleteivel, s „bukott ember” lett, minden az ellenkezőjére fordult. Amennyire kedveztek neki „hivatalból”; amíg jól mentek dolgai, annyira semmibe vették bukása után.

Bárhogy nézzük, az apa „hírneve” eleve hátránnyal járt, ránehezedett a Petrovics névre, melyet Petőfi – legfeljebb néhány művelt ember által ismert – versei jóvá nem tehettek. Sőt, A királyokhoz címzett költemény Petőfi lírai munkásságát is csak kompromittálhatta a kaputosok előtt.

Voltak persze kunsági barátai is a költőnek, eszmetársai, akik nem pusztán a nemzeti költőt, hanem a társadalmi forradalmárt is tisztelték benne. Köztük is a legderekabb Bankós Károly volt, aki még tanácstagi „rangot” is szerzett Kunszentmiklóson. Akciói, írásai ez ügyben okos és bátor fiatal emberre vallanak.

Az ellenpárt azonban jó előre biztosította magát minden esetleges meglepetéssel szemben. Mezősi kutatta – mondhatnám nyomozta ki – az idevágó döntő bizonyítékot is, a fogalmazványi példányban is áthúzogatott jegyzőkönyvi szöveget arról, hogy „a honra nézve veszélyes”, királyellenes elveket valló Petőfinek „e város kebelébeni megjelenés szorosan meg tiltassék…” S amikor a költő mégis megjelent, gondoskodtak arról, hogy eltávolítsák a városból. (A költő kitiltására hozott határozatot közölte Mezősi i. m. 583.)

A részletek eléggé ismertek, ha máshonnan nem, legszebb Petőfi-életrajzunkból, Illyés művéből. Néhány mozzanat kiemelése talán mégsem lesz fölösleges. Először is az, hogy miként fogadta Péter Ambrus szabadszállási főjegyző a költőt, aki sajnos naivan azt hitte, hogy a főjegyző a város kaputosai közül az ő „egyetlen jó embere”. Nos, ez a jóember közölte vele, hogy ő a fontolva haladás jelöltjét, Nagy Károlyt szereti, nem a „tűrni nem tudó tűzvérű költő” izgató politikáját… Ezt 1884-ben ő maga írta meg. (Idézi Hatvany II. 402.)

Jobban ismerte Petőfi Virágh Dénest, kit úgy jellemzett, mint „nagyreményű fiatal mákvirág”-ot „a kaputosok fajtájából”. (PÖM. V. 98. és 224.) Amikor megjelent a szentmiklósi városházán, természetesen a helység „nem-kaputos” részének kíséretében, „a berzenkedő süldisznócsoport” (Petőfi szavai) meg akarta tiltani, hogy népgyűlést tarthasson. Végre beleegyeztek, amennyiben Petőfi a felelősséget minden következményért magára vállalja, s ha beszédjét előlegesen bemutatja a városi uraknak. Petőfi az első feltételt vállalta, de a másodikat nem, mert az előzetes cenzúrát nem azért törölte el márciusi barátaival, hogy munkáját „egy kupaktanács vizsgálata alá” bocsássa… Végül szólhatott, de rágalmazóinak nem felelt, mert nem akarta a népet tüzelni…

Az ellenfél nem volt ilyen korrekt. „Szabadszállás város birái” aláírással olyan levél érkezett Szentmiklósra közvetlenül a választás előtt, mely „becsületére válnék a legutolsó kanásznak, a legelső jezsuitának és Metternichnek” (PÖM. V. 100.) E levél mintegy hivatalból a veszélyes „viperafaj” kategóriájába sorolta Petőfi Sándort, azzal vádolva a Nemzeti dal költőjét, hogy az országot vissza akarja adni azoknak, „kiké volt” – a tótoknak!

Nem kaputos, nem is kiskunsági, hanem tót, aki a tótoknak akarja visszaszolgáltatni az országot, valamint „muszka spion”, továbbá izgató, királygyűlölő, republikánus, sehonnai és semmivelbíró, azaz vagyontalan – ezek voltak a fő jelszavak, ezek jegyében buktatták meg Petőfi Sándort!

Bankós Károly szerint akadt még egy vád: „voltak, kik a communismus elveit okoskodták” ki Petőfi proklamációjából. S a kaputosoknak már említett mákvirága, Virágh főbíró úr is arról beszélt (sokkal később, csaknem negyedszázaddal a párizsi kommün után!), hogy azért nem akarta megengedni a költő népgyűlését, mert félt, hogy „kommunistikus tanokat hirdet”. (Hatvany II. 393.) E félelemre azonban nem volt semmiféle ok. A költő világnézetében föllelhető kora utópista kommunizmusának némi befolyása, a Cabet álmodta Ikária vonzása, de a „szent” szabadság kultusza el is választotta az egyenlőséget istenítő utópistáktól. Ráadásul a proklamációban a leghalványabb utalás sem található Petőfi ama nézeteire, melyek Virágh főbíró úr félelmeire némi indokkal szolgálhattak volna. Itt egyszerűen arról a jól ismert rágalmazási technikáról van szó, amelyet A kommunista párt kiáltványa már első két bekezdésében leleplez: 1848 táján általános szokás volt az ellenzéki pártokat kommunista hírbe keverni.

Kun Béla, némi teoretikus magyarázatok kíséretében, megpróbálta a babeufi kommunizmus iskolájába beíratni Petőfit (e század hatvanas éveiben irodalomtudósi kísérlet is történt erre). Lukácsy Sándor idevágó, több tekintetben elgondolkodtató, de a lényegben konjunkturális jellege miatt is elfogadhatatlan dolgozatai ellen írtam Petőfi evangéliuma című könyvemet. Ami Rákosit illeti, ő nem fárasztotta magát bonyolult elemzésekkel, 1948 nyarán egy népgyűlésen egyszerűen deklarálta: Petőfi a szabadszállási választáson mint kommunista bukott el… Ami persze nem igaz, csak a költő kisajátításának kísérletét volt hivatott igazolni.

Igen valószínű, hogy a szabadszállási, szentmiklósi, lacházi és egyéb választóknak sejtelmük sem lehetett arról, mi a kommunizmus. A választást szervező helyi hatalmasságok „a királyellenes tót”, „az akasztófára való muszka spion” sokkal érthetőbb és hatásosabb jelszavával operáltak. Valamint a legnyomósabb gyakorlati érvvel: a választók etetésével s főleg itatásával. A főesperes 24 akó borával. Meg a többivel.

Így nevezték akkoriban Szabadszálláson az ivászatot – a választás reggeléig zajlott, ez utóbbi szó teljes értelmében, az ordítozástól a költő szinte nem is alhatott. Amikor délelőtt Petőfi a városháza elé ért, a részegek százai kiáltozták: „Ez a hazaáruló, ez az akasztófára való muszka spion, aki el akarja adni az országot, szaggasd szét, üsd agyon!”

Midőn tavasszal A királyokhoz című vers országszerte felháborította az elmegyenge király alázatos híveit, egy debreceni fűzfapoéta után egy szintén e kategóriába sorolható poétahölgy is lelkesen szidalmazta a költőt, s az e légkörről tudósító egyik sajtólevelező azt jelentette: Petőfit „tán agyon is ütnék, ha oda tévedne”. (Petőfi Múzeum V. 143. old.) A debreceni áhításra, íme, Szabadszálláson csattant fel a visszhang: „Szaggasd szét, üsd agyon!” A vasvillával hadonászó tömegre támaszkodva a bíró, a követválasztási bizottmány elnöke, ki mint korábban említettem, már agyonlövéssel is megfenyegette Petőfit, eltakarodásra szólította fel őt, ígyen szólva: „Nem kezeskedünk életéért!”

A vasvillás ellentábor fenyegetése – maga a költő vallotta be írásban is – megtette a maga hatását: „…én már hajlandó voltam a visszafordulásra, nem a magam személyét féltve, hanem feleségemet, ki velem volt. Gondolám, hogy agyon csak nem vernek, még bántani sem fognak, azt hiszem, de tudja isten, milyen scandalosus jelenés történik, s hogy’ lássa, hogy’ hallgassa azt végig feleségem? Mondám neki, hogy menjünk vissza, de ő határozottan azt felelte, hogy nem megyünk (…) ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál. –

Így szólt feleségem, s én beleegyeztem, hogy maradunk…” (PÖM. V. 101.)

Ezek után Petőfi „fölment” a városházához, ahol „egyetlen jó embere” akadt a kaputosok között, az is rossz hírekkel szolgált. Szállására visszatérve, Petőfi egész éjjel hallhatta, hogy pálinkával és borral miként veszik el a nép eszét. Másnap reggel találkozhatott egy volt pusztai betyárral, aki időközben szabadszállási bíró lett, „és ettől kezdve – jegyzi fel Petőfi – nem a szomszéd határokat, hanem csak születése városát lopta”. (PÖM. V. 101.)

Hamarosan körülvette a gyűlölt vendéget „egy egész dühöngő részeg csorda”. „… több mint száz torok bőgte körülöttem – írja a költő –: Ez a hazaáruló, ez az akasztófára való muszka spion, a ki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!” Petőfit beszorították a kapu alá, majd egy „vén ember”, akiről kiderült, hogy ő a bíró, fölkísérte az emeletre. Itt a követjelölt találkozhatott egy kicsapott nótáriussal, aki éppen a „követválasztási bizottmány elnöki” posztját töltötte be, s az előző népgyűlésen azt nyilatkoztatta Petőfi szerint: „Hogyha a nép agyon nem ver, ő fog agyonlőni.”

Amikor Petőfi elkezdte firtatni, hogy ez-e a szabadság Szabadszálláson, a bukott nótárius felvilágosította: „…az a szabadság, hogy a ki nem tetszik a népek, azt kikergetik a városból.” Egy „részeg csorda” s a fegyveres nemzetőrök csapata vette körül a költőt, s felszólították a rögtöni távozásra. „…csak az hiányzott, hogy kezemet hátra nem kötötték” – jegyzi fel Petőfi. Fölrakták holmiját egy már várakozó kocsira, mellé ültették feleségét is – irány Kunszentmiklós! „Ez nem a szentmiklósi út!” – kiáltott fel a környéket jól ismerő kényszerutazó. „Megparancsolták, hogy ne azon vigyem az urat” – felelte a kocsis. (I. m. 103.)

Hamarosan megértette helyzetét a kiűzött házaspár: a szentmiklósi úton, Szabadszállás felé közeledtek a költő hívei, az ő zászlaja alatt – Petőfit azért terelték más útra, hogy ne találkozhasson szentmiklósi és lacházi híveivel… „Szabadszálláson – írja majd a költő – egy hanggal (vagyis egyhangúlag F. S.) kikiáltották követnek a pap fiát, egy gőgös buta embert, ki azon felül Szluha teremtménye…” (PÖM. V. 104.)

Petőfi szentmiklósi híveit egyébként nem akarták beengedni Szabadszállásra, e nemesen egyszerű jelszóval tartóztatták fel őket a bösztöri csárdánál: „A ki nem Petőfi, ide jöjjön és egyék igyék, a ki pedig Petőfi, be nem menjen Szabadszállásra, mert mind agyon verik.” (PÖM. V. 103.) A hívek mégis tovább mentek, de a városban azzal fogadták őket, hogy Petőfi már eltávozott – Nagy Károly győzött!

Petőfi Sándor tehát, aki Jókai szerint is a politikus Kossuthot érezte vetélytársának, egy jelentéktelen, országos dolgokban tökéletesen járatlan embertől szenvedett vereséget. Mucsa – nem először és nem is utoljára történelmünkben – diadalmaskodott Európa felett.

Költőnk persze nem vonult vissza. Egy újabb nyilatkozatban részletesen előadta az ellene elkövetett gazságokat, majd köszönetet mondva híveinek, ellenségeit kellően megfenyegette. Ez utóbbiakhoz így szólt: „De fölírtam a ti neveiteket is, ti nem tudom micsodák, kik ellenségeim és így a nép ellenségei voltatok, s annyit mondok nektek, hogy két szót tanultam Erdélyben az oláhoktól, ez a két szó:  cine mintye  »Tartsd észben!«

És ennek ma kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma junius 15-kén… ma három hónapja, hogy martius 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! – De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámitóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és isten egyaránt meglakoltat… a nép én előttem szent, annyival inkább, mert gyönge, mint a gyermek. – Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!” (PÖM. V. 105.)

Mucsa – nem először és nem is utoljára történelmünkben diadalmaskodott – Európa felett.

Költőnk természetesen nem nyugodott bele bukásába. Még aznap, amikor Szabadszállásról elűzték, kunszentmiklósi barátai körében elkezdte publicisztikai és jogi küzdelmét a „választás” érvénytelenítéséért. Veresége e második felvonásának felvázolása már csak azért is indokolt, mert e mozzanatokat a biográfiák csak kevéssé vagy egyáltalán nem érintik. Illyés Petőfi-életrajzának első változatában például nem is esik szó arról, hogy a költő törvényes vizsgálatot és jogorvoslást követelt ez ügyben. Illyés e kiadásokban, melyek az 1848–49-es történéseket amúgy is aránytalanul rövidre fogják, a kudarcnak főleg szabadszállási vonatkozásait emeli ki, azokat is erősen tömörítve, azzal az indoklással, hogy nem akar belemerülni „a csúnya história részleteibe”. (Lásd pl. a II. kiadást, 241.) A tankönyvek életrajzi summázatai pedig még inkább hézagosak, 1983-ban a gimnazistáknak már elég volt annyit tudni, hogy Petőfi „mint képviselőjelölt csúfos vereséget szenvedett” ennek alapján még azt is hiheti a diák, hogy Petőfire és ellenfelére egyaránt szavazhattak a polgárok, s a költő sokkal kevesebb szavazatot kapott… De a kérdést bővebben tárgyaló biográfiák sem merültek el Petőfi jogi küzdelmének ismertetésében.

E küzdelem első dokumentumát maga Petőfi írta: 1848. június 15-ének délelőttjén űzték ki vasvillával Szabadszállásról, délben már Kunszentmiklóson fogalmazott kérvényt a helységbe visszaérkezett „választópolgárok kivánatára”. A költő barátja, Bankós Károly őrizte meg e fogalmazványt, ő íratta alá 176 kunszentmiklósi és kiskunlacházi választópolgárral és megjelentetéséről is gondoskodott. Petőfi utókorának megítéléséhez sokat mondó adalékot kínál a tény: még a költőnek ez az odaadó híve is csak fél századdal a szégyennap után merte közlésre bocsáttatni e páratlan dokumentumot. (PÖM. V. 106-107.)

A kézirat hitelességéhez nem férhet kétség: a jellemes Bankós vallomása mellett a „makulatus-papír darabra” rótt kézírás is vitathatatlanul Petőfi szerzőségét bizonyítja. Pontosabban azt, hogy a végső fogalmazás és leírás az ő műve. Aki fennakadna azon, hogy a csalárdul becsapott választók panaszát maga a károsult fogalmazza meg, gondoljon az akkori népi írásbeliség elképzelhető szintjére… Még a hasonlíthatatlan szónok, Mirabeau beszédeit is gyakorta titkárok írták (lásd Étienne Dumont fontos forrásmunkáját: Souvenirs sur Mirabeau, Paris, 1951.), ma kis- és nagyhatalmak vezetőinek egész team-ek gyártják a szövegeket, nincs tehát értelme fennakadni azon, hogy a szentmiklósi választók helyett és nevükben a petíciót maga a sértett követjelölt írta meg.

Feltehető viszont a kérdés, hogy egy ekkora megaláztatás, életveszély, arcpirító kiűzettetés után tárgyszerű tudott-e lenni a megbuktatott jelölt, aki a forradalom egész történetét heves indulatkitörések közepette verekedte végig? Nem volna meglepő, ha ez a szenvedély felforrósítja a petíciót is. Meglepő viszont ennek az ellenkezője: Petőfi mesteri diplomáciával ügyel arra, hogy választóinak haragja az illem és jog szabta határok között sisteregjen, ne törje át a célszerűség megszabta gátakat. De nézzük előbb a petíciót, mint a vereség okainak és lefolyásának mesterien tömör összefoglalását:

Látható tehát, hogy a költő pontosan tudta, milyen hangon kell kérniük híveinek „a tisztelt” Ministeriumot, s hogy dicsérniük ajánlatos „igazság-szeretetét”, miközben néki erről a kormányról egészen más véleménye volt. Taktikai mesterfogásra vall annak kiemelése, hogy Petőfi megbuktatói szerint az ő elfogását, sőt agyonverését „jó néven fogja venni” a Ministerium – tessék, t. követ urak, itt az alkalom bebizonyítani, hogy mindez nem igaz…

Ugyanezen a napon, amikor a petíciós kérvényt körmölgette választói helyett, a saját nevében Nyilatkozatot is tett – bővebben, részletezőbben, szenvedélyesebben, de ugyanazt a történetet adja elő, mint a petíciós fogalmazvány, csak éppen ilyen kitörések közepette:

„Szabadszálláson egy hanggal, szavazás nélkül kikiáltották követnek a pap fiát, egy gőgös buta embert, ki azon felül Szluha teremtménye…

És azok, kik ellenem lázították a népet, örökké azt beszélték, hogy én lázítottam, én vagyok a lázító… Hah, ha lázítottam volna, azóta a szentmiklósi és szabadszállási kaputosok csontjai szétszórva hevernének, és rajtok a kutyák rágódnának. Ez csak egy két szómba került volna, de én voltam, a ki mindig csillapítottam, rendre intettem a népet, én gátoltam meg az összeütközéseket.

Soha sem ostromolta szemtelenebbül a becsületességet és igazságot a gazemberség, mint ezen esetben.” (PÖM. V. 98-105.)

A két írás hangvételének feltűnő eltérése jelzi, hogy költőnk tisztában volt a választók petíciója és a saját nyilatkozata közti – hogy úgy mondjam – műfaji különbséggel. Ez utóbbiban petőfisen tobzódik, híveinek nevében viszont aránylag higgadtan érvel. Bankósék tehát abban a tudatban indulhattak el Pestre deputációjukkal, hogy a petíció megfelel a törvény és illendőség szabályainak. A fővárosban Petőfi állt a küldöttség élére, s Deák Ferenc, mint az igazságügyek minisztere fogadta is őket. Ha hihetünk a késői emlékezőnek, az egykori küldöttség tagjának (akinek szavait Hentaller Lajos örökítette ránk a múlt század végén, tehát 50 évvel később), Deák Ferenc ilyen szavakkal fogadta Petőfit: „Isten hozta önt, tisztelt barátom! – mondá neki jóízű magyaros kiejtésével – mi újság a délibábos magyar Alföldön?” (Hatvany II. 405.)

Feltéve, hogy az oly késve idézett szöveg a lényegben hiteles, talán nem erőszakolás részemről, ha a kedélyesen hangzó szavakból rokonszenvező iróniát érzek ki: ha valaki a kormányból megérthette Petőfi panaszát, épp Deák lehetett az egyetlen ilyen miniszter… Alig öt évvel korábban hű (?) megyéjének, Zalának bocskoros nemesei vele szemben hasonlóan jártak el.

Hadd idézzem, emlékeztetőül, Deák történetét. Az 1843-as diétai választásokra készülődve, a haza (leendő) bölcse megfogadta: csak úgy vállalja a követséget, ha az általános adókötelezettséget mintegy előkészítő házi adóhoz megyéje hozzájárul. A döntő gyűlésre a bocskorosok szánalmasan reakciós hada megszállta a megyeházát (egy csapatuk Kehidán randalírozott és gyilkolt is), Deák a vitában alig tudott szóhoz jutni. Az akkor már országos hírű politikus természetesen tudhatta, hogy nem pusztán a kisnemesek reakciós gyülekezete ágál ellene, a háttérben érzékelni lehetett a hatóságok és bizonyos egyházi körök bujtogató mesterkedéseit is. Deák ezek után, fogadalmához ragaszkodva, s mert csömört is kaphatott az ilyen közélettől, a Pest megyében felajánlott választási lehetőségét is elutasította.

Zala haladó nemesei végül mégis megválasztották – de miként? A hazánkban elterjedt „s oly méltán kárhoztatott korteskedésnek szokott mesterkedéseivel, csábításokkal, vesztegetéssel, borral, földnek, fának ígérgetésével s néhol talán fenyegetésekkel is” – ahogyan maga Deák írta ezt Klauzál Gábornak. (Deák Ferenc emlékezete. Levelek. Bp. 1890. 105-106.) Természetes, hogy egy Deák Ferenc nem óhajtotta leszüretelni egy ilyen győzelem gyümölcseit – az 1843-as országgyűlés nélküle nyílt meg. (Deák választási bukásáról részletesebben írtam A nemzet prókátora című kis könyvemben. Bp. 1976. 67–71.)

A forradalom igazságügy-minisztere tehát saját tapasztalásából is jól ismerhette azokat a módszereket, amelyekkel a haladás bőszült ellenzői szoktak támadni a választásokon, ezért akár sorstársnak is érezhette a Szabadszállásról vasvillával kiűzött költőt. Aki viszont épp e párhuzam okán is joggal bízhatott Deák becsületességében.

E történelmünkre s választásainkra oly jellemző, de talán nem túl sokszor hangoztatott párhuzamot nem kívánom túlhangsúlyozni, joggal feltehető azonban, hogy Deák valóban jóindulatúan fogadta Petőfi és hívei panaszát. Erre vall magának a költőnek egy nyilatkozata is. Amikor a csalárdul megválasztott Nagy Károly emberei azt a hazugságot kezdték terjeszteni, hogy Petőfi nem is Deákhoz, hanem egy, a minisztert alakító színészhez vagy valamelyik szerkesztő cimborájához vezette hívei deputációját, a költő így érvelt a nyilvánosság előtt: „Ezt könnyű lenne megcáfolni, csak az igazságügyminisztert kellene megkérnem, hogy nyilatkoztassa ki, miszerint hozzá vittük az érintett folyamodást, s ezt Deák Ferenc megtenné.” (PÖM. V. 110.) Néhány nappal később pedig – egy sokáig kiadatlan naplójegyzetében – kiemelte Petőfi, hogy az új nemzetgyűlés megnyitásakor a sok cifra ruhás kormányférfiú között Deák öltözéke volt a legegyszerűbb – nem szükséges bizonygatnom, hogy az egyszerűség fogalma költőnknél önmagában is értékmérő.

De egyéb jele is van annak, hogy Petőfi elégedett lehetett Deák reagálásával. A petíció átadása után, június vége felé röplapon megjelentetett újabb nyilatkozatában egyebek közt így szól A szabadszállási néphez:

„Polgártársaim! ti ellenséges kezet emeltetek rám, én baráti kezet nyújtok tinektek; követem a szentírást, melly azt mondja: »a ki követ hajit utánad, hajits te vissza kenyeret.« Istenemre mondom, akkor sem haragudtam rátok, mikor engem vadállatok módjára megrohantatok, hogy széttépjetek, annál kevésbbé haragszom most; de haragszom azokra, kik annyira elámitottak benneteket, hogy ellenem fordultatok, mint ellenségtek ellen, a ki legjobb barátotok vagyok széles e világon!… titeket csak sajnálni tudlak, sajnállak szivemből.

Ha még át nem láttátok, majd át fogjátok látni, hogy vétkeztetek, nagyot vétkeztetek ellenem és magatok ellen, és akkor pirulni fogtok, szégyenelni fogjátok magatokat, és sokért nem adnátok, ha nem történt volna meg az, a mi megtörtént. Az egész magyar nemzet ujjal fog rátok mutatni, hogy ti vagytok azok, a kik engemet kikergettetek várostokból, és nektek az az ujjalmutatás jobban fáj majd a pofoncsapásnál.” (PÖM. V. 108.)

Ismételjük meg Petőfi fenti mondatának befejező csattanóját: „…nektek az az ujjalmutatás jobban fáj majd a pofoncsapásnál.” E záró poén már évtizedekkel ezelőtt is meglepően hangzott számomra, de titkát nem értettem. 1992-ben azután, amikor a Petőfi-Adattár III. kötete is napvilágot látott, azóta sajnos már elhunyt kedves kollégám, Kiss József szerkesztésében, a pofoncsapás szava váratlanul beszédessé vált… De mellőzzük a rejtélyes célzásokat, itt végre egyenesen illik szólni.

Arról van szó ugyanis, hogy Petőfi leghívebb kiskunsági agitátora, a már említett Bankós Károly a szégyenletes nap után azonnal írt egy beszámolót a szabadszállásiak felháborító eljárásáról, s ezt a Pesti Hirlap hamar le is közölte. Pontosabban: a szerkesztők a tudósítás túlnyomó részét kinyomtatták, de néhány mondatát kihagyták. A szerkesztők tisztában voltak a mellőzött részek súlyával, s épp ezért törölhették azokat. Sőt, eltérően a mai magyar s kivált a korábbi korszak sajtójától, szükségét érezték annak is, hogy a lapban elnézést kérjenek a kihagyott mondatokért: „A rövidítésért s kihagyásokért bocsánat.” (Adattár III. 255.) S most figyeljünk néhány, az Adattár által is kurzivált szövegre, melyeket mellőzött a Pesti Hirlap:

„És némely úremberek (!) közt lön piaczi pletyka és nagy rágalom… Figyelmeztetém ekkor ezeket, hogy egy kissé kiméletesebben is bánhatnának Petőfivel (…) ok nélkül ne bántsunk senkit, ki minket soha nem bántott. A pártfogás Petöfi iránt, még inkább ingerelte ezen jó urakat, annyira, hogy nem átallotta közülük egy némelyik kimondani, mikép az is hunczut és azt is akasztani kell ki Petöfire szavaz.” (Adattár III. 114–115.)

Bankós szerint amikor Petőfit tettlegesen agyon akarták verni, „összekulcsolt” (! sic!) kézzel kérte az elöljáróságot, hogy „biztos őrizet mellett távolítsák el őt Szabadszállásról… Ugynevezett tolvaj uton vitték őt, nehogy párthiveivel találkozzék…” Később Petőfi szállása előtt síró asszonyok panaszolták el, mi történt – „a’ nép agyon akarta verni – s hir volt hogy egy bizonyos Uri ember Petöfit megis pofozta.” (I. m. 116.)

Bankós figyelmeztette a bírót: „Főbiró Ur ön felelős Petöfiért, öntől számon fogja őt kérni a haza…” A bíró esdekelni kezdte: „…ha élete kedves ur-öcsémnek, úgy itt ne tessék Petöfi nevét még csak szájjára is venni, az istenre kérem.” (Uo.) Néhány aláhúzott, vagyis az eredetiből törölt részt még lehetne idézni, itt számunkra az egész döbbenetes hangulatfestésen túl nyilvánvalóan az a rész döntő, mely szerint síró asszonyok szerint „egy bizonyos uri ember Petöfit megis pofozta…”

Ha egy síró asszony állít valamit, nem feltétlenül kell elhinnünk. De ha Bankósnak síró asszonyok számolnak be a történtekről, kórusban csak nem fognak meséket költeni Petőfi „megpofozásáról”? Ezért ezzel a történelmileg csak nemrég felbukkant új mozzanattal számolnunk kell, legyintéssel nem intézhetjük el. S azt sem tehetjük, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum 1956-os igazgatója cselekedett: megvette a Bankós tudósítását is tartalmazó kéziratcsomót – s azután elfektette, ad infinitum… ez esetben évtizedekre. Nem lehet kétséges, hogy a megpofozásra vonatkozó utalás lehetett a „bölcs” döntés oka. Végtére is abból nem lehet baj, amit nem tudunk… (A részleteket illetően lásd: Adattár III. 255.)

Marad a rejtély: tudott-e Petőfi Bankós tudósításának idevágó részleteiről? Esetleg ő maga kérte az ominózus utalás kihagyását? Találgatnunk újabb adalékok nélkül fölösleges volna. Ezért jobb, ha „visszaadjuk a szót” a költőnek. A fenti összefüggésben mindenesetre több értelmet kap A szabadszállási néphez intézett szózat nyitó mondata: „Polgártársaim, ti ellenséges kezet emeltetek rám…” Valakire kezet emelni – e kifejezésnek a magyar nyelvben határozott értelme van… De folytassuk a költő üzenetének idézését. Újra Petőfi szól:

„Polgártársaim, ha azok az urak, a kik engem becstelenitettek előttetek, igaz utban jártak: miért nem hagytak engem szóhoz jutni?… én azt akartam, hogy ha majd minden választó együtt lesz, fölállok előttetek és azt mondom: »most jöjjön ide, a kinek vádja van ellenem, itt szemtül szembe mondja el vádjait, majd megfelelek rá!« Ekkor kisült volna, ki a becsületes ember, ki nem?… de épen ezért nem hagytak engem beszélni, mert nagyon jól tudták ők, ha szót emelek, ők vesztenek… kimutattam volna, hogy minden vádjuk csak rágalom, hazugság, gyalázatos hazugság. Hiszen ha igazat beszéltek volna, szemembe is meg merték volna mondani, de mindig csak a hátam mögött piszkoltak, a gyávák!

Első fölindulásomban azt határoztam, hogy törvény elébe állitom becsületem megsértőit, de most már máskép gondolkozom… azzal csak magamat szennyezném be, ha egy sorompó elébe állanék ollyan piszok fajjal, mint azok. Ez csak annyi volna, mintha a hold bepörölné azokat a kutyákat, a mellyek őtet megugatják. Hadd ugassanak, a holdnak az nem árt. Nincs Magyarországon egyetlen egy becsületes ember, ki az én becsületemben kételkednék, s ennél többet az isten törvényszéke előtt sem nyerhetnék.

Nagy Károly uram pedig hiába diadalmaskodik, mert azt a választást meg fogja semmisiteni az országgyűlés, mint törvénytelent, és ő kelmét ebrudon fogják kivetni a követek közül, és ugy kell neki, mert a ki mint vet, ugy arat. Utra mehet aztán szépen, és zsebre rakhatja a dicsőséget, mellyet számotokra és a maga számára aratott. Fogadom, hogy ezután húsz mérföldnyire megy onnan, a hol követet választanak, hogy még hírét se hallja!

Ti, polgártársaim, készüljetek az uj követválasztásra, melly egy hónap mulva bizonyosan meglesz, készüljetek el jobban, mint az előbbenire. Ha körülményeim engedik, akkor megint lerándulok hozzátok, ha nem egyébért, csak azért is, hogy néhány embernek a szeme közé nézzek. Válasszatok követnek akárkit, csak ollyat ne, a ki étellel és itallal veszteget benneteket, mert az ollyan ember nem hogy barátotok volna, sőt inkább legnagyobb ellenségtek; az ollyan a ti vesztetekre törekszik, és előbb utóbb megsiratjátok, de már akkor késő lesz.

A derék szentmiklósiakat, fülöpszállásiakat és lacháziakat köszöntöm, titeket is köszöntelek, s arra kérem az istent, világositson föl benneteket, hogy ezentúl ne tartsátok ellenségteknek azt, a ki legbuzgóbb jóakarótok, legőszintébb barátotok. Nem szükség azt az intést adnom, hogy ezután ne higgyetek azoknak, kik a minap ugy bolonddá tettek titeket, ugysem fogtok nekik hinni többé az életben. Ahelyett, hogy titeket ámitanak, azoknak jobb volna bizony, ha számot adnának nektek a város jövedelmeiről, mellyek isten tudja, hova gurultak, mig ők tisztviselősködtek. Vonjátok őket szoros számadásra, ha ollyan nagyon becsületes emberek; azután gyalázzanak mást, ha a magok becsülete tisztában lesz. – Isten veletek!

Junius végén, 1848.” (PÖM. V. 108–109.)

A költő hajlamos volt arra, hogy a sötét hangulatok és felfokozott bizakodás végletei között csapongjon, de az új választás magabiztos beharangozását nem merte volna vállalni, ha a Deákkal folytatott tárgyalás után nem lát komoly reményt ügye felülvizsgálatára. Azt is tudhatta már, hogy az országgyűlés illetékes a csalárd választás megsemmisítésére. Hivatalos irat bizonyítja, hogy a petíció hamarosan a belügyminisztériumba került, amely a folyamodókat „a képviselő tábla” elé utasította. Ott egy „verificationális” (= igazoló) választmány volt illetékes a választások eredményének törvényes ellenőrzésére.

Petőfi egy szintén akkori levelében is kifejezte azt a reményét, hogy e választmány Nagy Károlyt „okvetlenül visszakergeti”, de a petíciózás mellett egyéb eszközöket is igénybe vett. Ügyét védve nem kis mértékben támaszkodhatott a sajtóra. Nincs elég adatunk annak meghatározására, hogy a lapok rokonszenvező kiállásait mennyire kellett „szervezni”, akár saját erőből, akár hírlapíró barátai részéről, s mennyire lehet spontánnak tekinteni a fővárosi újságok többsége által nyújtott támogatást, de ez utóbbi meglepően erőteljes volt.

A bukásról írt első és leghosszabb Petőfi-nyilatkozatot elsőként és teljes szöveggel a Márczius Tizenötödike közölte. Egy némileg szelídített változatot maga Petőfi jelentetett meg, a Jókaival közösen szerkesztett Életképekben. A legtöbb lap szintén vagy részleteket adott közre e kemény krónikás iratból s a petícióból is, vagy saját kommentárban bélyegezte meg a botrányos választást. Íme néhány idézet a lapokból.

A Pesti Hirlap rövidítve közölte Petőfi nagy nyilatkozatát, majd utána Bankós Károly terjedelmes tudósítását is közreadta. Ebben a derék barát citálja „egy tekintélyes ember” uszító szövegét, melyben ez hangzott el: „…megparancsoltam a félszegi lakosoknak, hogy azt az akasztófára való Petőfit be ne bocsássák a városba, kövezzék agyon…” (Endrődi 460.)

A Márczius Tizenötödike kigúnyolta a kiskunsági kaputosokat, akik ilyen logikával „agitáltak Petőfi ellen”: „ő republicanus és – tót királyt akar.” (Endrődi 452.)

A Nemzeti kiemelte, hogy Petőfiről „minden kigondolható becstelenítő rágalmat terjesztettek a nép között”, majd a cikkíró magához a költőhöz intézi szavait: „Népköltő! ez a kisértés nehéz órája volt, rád rohan a nép, melynek szived véréből írtál dalokat; életedet akarja venni, melyet egészen neki áldoztál…” (Uo. 453.)

Reform: „Petőfivel a Kunságon, hol mint követjelölt fellépett, gyalázatosan bántak…” (Uo. 455.) „A szabadság aligha tapostatott nálunk valaha oly aljas, minden emberjogot sértő módon, mint azt néhány lázitó a Kunságon Petőfi Sándor mint követjelölt ellen elköveté. (…) csak alávaló hazaáruló lehet képes oly tettet helyeselni, mely kevés szabad institutiónkat a leggyalázatosabb, legállatibb mocsarába rántja le (…) A Petőfi helyett megválasztott papfiát (kiemelés az eredetiben

Táncsics lapja, a Munkások Újsága (Uo. 457.) mint „legszomorúbb hírt” közli, hogy Petőfit megbuktatták: „az egész nép lelkesedéssel fogadta a jeles férfiút s néhány nap alatt ördögi mesterséggel a népet gonosz lelkűek ellene lázították.” (Az egész szabadszállási nép lelkesedése sajnos túlzás – a tényleges történet nem ezt igazolja.)

A Vas Gereben és Arany János szerkesztette Nép barátja többek közt ezt írta: „…a kis kunságiak Szabadszálláson a pap fiát választották meg, miért? mert itceszámra töltette a népbe a bort. Ez szégyen, gyalázat, hogy épen Szabadszálláson csufolták meg így a szabadságot.”

Vahot Imre, aki egykor Petőfi főnöke volt a Pesti Divatlapnál, s most a Nemzetőrt szerkesztette, s aki összeveszett egykori segédszerkesztőjével, a tárgyilagosság álarcában sötét elfogultságot, ármányos eszközöket emleget ugyan e választás kapcsán, másfelől nehezményezi, hogy a költő „a legkeserűbb kifejezésekkel” él nyilatkozataiban: „Katonás dolog, mely a legszabadabb alkotmányos országokban is már sok becsületes emberen megesett; – azért hát nyugodtan kell ilyesmit venni.”

Egyéb csipkelődések is olvashatók a zömében Petőfit támogató sajtóban, s persze megszólal a forradalomtól viszolygó Budapesti Híradó is. Gúnyolódik azon, hogy Petőfit az a nép kergette el, melynek „hite szerint” ő a képviselője. Nyíltan deklarálja, hogy „P. úr magánvédelme nem Magyarország dolga”. (Uo. 457.) A magyar haza nevében nyilatkozó szerkesztők ugyancsak Vida Károly vezérlete alatt nemsokára a Figyelmezőben fognak gyülekezni, s a nemzeti sajtótörténet legszégyenletesebb lapjain gyalázzák majd Kossuthot, Petőfit, a forradalom embereit. 1849 elején a muszkavezetés eszmei propagálója, a szánalmas Vida, már Petőfit is hurokkal fenyegetteti majd újságjában, így visszhangozva a szabadszállási részeg rikoltozókat, akik „akasztófáravalónak” nevezték Március Tizenötödike hősét.

Egészében mégis – ismételjük meg – a sajtó többsége hitet tett Petőfi mellett. Ez is biztathatta a költőt, aki sérelmeit közvetlenül nem említve, méltóságteljes, hatalmas versben köszöntötte az új országgyűlés megnyitását:

Ez a haza – ne áltassuk magunkat – azóta sem született meg. És sehol a világon azóta sincs olyan haza, mely a kiváltságokat lehetetlenné tudta volna tenni. Nem múlik el akár csak egy hét is, hogy a világsajtóban ne jelennének meg leleplezések üzérkedő, tolvaj, sikkasztó, korrupt államférfiakról, mert a politizálással szerzett vagyonok csak növelik a szerzési vágyat. A költő már elkezdte írni legnagyobb forradalmi művét, Az apostolt, mely szabadszállási bukásának történetét a mucsai közegből világtörténeti magasságokba transzponálja. Nem csoda, ha ebben a főhős Szilveszternek is el kell vergődnie a gondolatig, mely Petőfi egyik-másik korábbi versében már megjelenik, s mely magát az eszmei célt is kétségbe vonja:

A nemzetgyüléshez írt óda azonban, természetesen, még reménykedő, egyebek közt azért is, mert a költő bízik abban, hogy az új követek, bár nagy többségükben nemesek, igazságot fognak szolgáltatni neki. Talán ezzel is magyarázható, hogy Petőfi – némileg talán meglepően – a nem létezőnek minősített régi hazáról váratlanul ilyen megértéssel nyilatkozik:

Engedtessék itt meg egy kitérő: Petőfi e költeménye kapcsán hadd utaljak Adynak egy nagy forradalmi versére. Valószínűen többek közt a fenti sorokra is célozhatott Ady, amikor „a régi épületnek” lebontásánál egy bizonyos mérsékletet ajánló elődjével szemben így írt A márciusi naphoz című művében:

Ady máskor mindenkinél bátrabban méltatta Petőfi forradalmiságát, de itt nem eléggé igazságos: először azért, mert ő „a papok istenét” mindig elutasította ugyan, de később megragadó „istenes verseket” is írt, noha eredetileg pogány Apollónak indult – Petőfi viszont utolsó prózai írásában nyílt szóval pogánynak vallotta magát; másodszor: a „mindent felrúgni” jelszava főleg a forradalmiságukat írásban kiélő lázadókra jellemző, Petőfi viszont tettekben élet-halál kockázatokat vállaló harcos volt, aki tudta, hogy a múltat nem tehet egyetlen csapással eltörölni.

Horváth János klasszikus Petőfi-monográfiájához is ide kívánkozik egy megjegyzés. A kiváló tudós, aki oly sok Petőfi-versről írt mély elemzéseket, találó jellemzéseket, ezúttal nem érzékelte az óda nem is nagyon rejtegetett, legszemélyibb rétegét. Úgy látta, hogy a választási bukás miatt a költő lelke tele volt ugyan „méltó keserűséggel”, de „ez egyéni sérelemnek nyoma sincs a költeményen”. (I. m. 449.) Véleményem szerint ez a nyom nagyon is érzékelhető, noha Petőfi tudta, hogy az alkalom túl ünnepélyes a személyi sértettség direkt megszólaltatásához. Értett ő azonban a közvetett beszédhez is. Meg tudta találni a módját annak, hogy megaláztatását nem felhánytorgatva, a történelmi pillanatot megörökítő freskójára odafesse a bukásban részes vagy abban cinkos ellenségeit is:

E sorokban múlt időben, tehát mint megtörtént esetet említi, hogy van olyan, akit nem tiszta szándék vezetett ide, vagyis a nemzetgyűlésbe, hanem a silány önérdek, s az ilyennek jövőbeni sorsát is megjósolja: ha átlépte is most a szentelt küszöböt, „kijő majd” e helyről… Mivel korábbi nyilatkozataiban Petőfi épp elégszer követelte, hogy Nagy Károlynak – hiába választották meg csalárdul – el kell hagynia a nemzetgyűlést, ez a kijő szinte névre szóló jövendölés (vagy inkább vágy és óhajtás). S ha ez az utalás túl általános lehetne, Petőfi még azt is tudatja olvasóival, hogy a silány önérdek e hajszolója nem fővárosi, mert miután „kijő” a nemzetgyűlésből, „haza s később a sírba megy”. Nagy Károlynak, aki semmit sem értett a poézishez, annyit azért tudnia kellett, hogy e hazamenés úticélja: Szabadszállás…

A borral és vasvillával agitáló követ – ha a költészethez süket volt is – azt felfogta, hogy Petőfi ismételt nyilatkozataira, vádjaira valamit illene válaszolnia. Írt is egy mucsai filippikát – vagy íratott valamelyik bérelt „írástudóval” –, s ezt a Pest Hírlapban (is) akarta közölni. A szerkesztők enyhítéseket kértek, mondván, hogy Petőfi dühös Nyilatkozatát is rövidítve közölték, erre azonban a nemzetgyűlés e dísze nem volt hajlandó. Kitalálta – netán megsúgták neki? –, hogy fizetett hirdetésben azt publikál, amit akar. S így is járt el. S így jelent meg e választási csetepaté legordenárébb dokumentuma épp a Pesti Hírlapban. Sőt, épp abban a számban, mely Petőfinek a nemzetgyűléshez írt ódáját közreadta!!…

Csengery Antal és Kemény Zsigmond szerkesztő urak az idő tájt nem közeli barátai, de jóindulatú tisztelői a költőnek. El kell hinnünk védekezésüket, mely Nagy Károly hirdetéses cikkének megjelenését már másnap követte: „Kötelességünknek tartjuk kijelenteni, hogy azon gyalázatos cikk, mely tegnapi számunk hirdetményei között Nagy Károly aláírásával Petőfi ellen megjelent, tudtunkon kívül igtattatott a hirdetményi rovatba. E rovat szerkesztését egészen elkülönözve, a kiadók magok kezelik. – A Pesti Hírlap szerkesztői.” (Endrődi 474.)

A Pesti Hírlapot a híres „Landerer és Heckenast” kiadó jelentette meg. Mivel március tizenötödikének legendáriummá átlényegült históriájában Landerer úgy szerepel, mint aki a nyomdájába behatoló fiataloknak maga adja a forradalmi gépfoglalásra buzdító jó tanácsot, akadtak korunkban kiváló magyar írók, akik egész mítoszt alkottak a titkon a néphez húzó nyomdatulajdonosról. A titok azonban máshol keresendő: abban, hogy Landerer bizalmas szolgálatokat tett a kamarillának, már a negyvenes évek elején. Így például az ő segítségével csavarták ki Kossuth kezéből a túl veszélyessé váló Pesti Hírlapot… Az akcióban társának, Heckenastnak is volt része. Landerer ama március tizenötödikei délelőttön sem szívből játszotta el az ifjúság barátjának szerepét. Mindezek alapján nem volna csodálható, ha Nagy Károlynak a szerkesztők által elutasított cikkét valamelyik kiadói illetékes nem pusztán a hirdetésért leszurkolt 15 forint fejében csempészte be a Pest Hírlap „hirdetményi” rovatába. Rögzítem azonban, hogy idevágó tárgyszerű bizonyíték nem áll rendelkezésünkre.

És most néhány részlet Nagy képviselő úr Petőfihez intézett s eddig csak emlegetett „Szózat”-ából, kivételesen minden kommentár nélkül:

„Ön Márczius Tizenötödike lapban egy czikket közöl, mellyben a szabadszállási kerületben június 15-én tartott követválasztást, a megtorlott önzés, megsértett hiuság s meghiusult szép remény szülte méltó bosszujából, elferditett alakban tünteti fel (…) …ha a radicál kört naponta látogató olly piszkos kifakadásokat enged magának, a művelődés tűzpontjától távol esőtől joggal követelhető, miként önt, sokkal kiméletlenebb s meggyalázóbb czímekkel halmozza… A közvélemény, mint igaz biró, értesülvén hitelesen a választás folyamáról s ön feltolakodásáról, – kimondja ön felett az itéletet, melly ön szavait használva így hangzik: »Ez pimaszság Petőfitől, ez nem egy népköltőhöz, de egy pusztai betyárhoz sem illik.«”

Ezek után, nem teljesen alap nélkül, arról értekezik Nagy Károly, hogy nem a tömeg lerészegítése, nem Petőfi gyalázása okozta a költő bukását, hanem „republikánus elveinek föltüntetése”, valamint „a májusi napokban, a museum téren tartott népgyülésben a minesterium iránti csúfos bizalmatlanságot hirdetett beszéde…” Majd újra a dorong következik:

„Ön engem butának mond: igaz, hogy teremtő észtehetséggel s roppant tudományossággal nem dicsekedhetem, de hiszen! ön fejének sem kell abroncs, én szeretem hazám úgy, mint ön, de még talán jobban; mivel engem hazámhoz több érdek csatol, (!F. S.) van tiszta felfogásom, tisztább, mint önnek; van jellemem, szilárdabb, mint öné; talán több képzettséggel is hizeleghetem magamnak a tanok minden ágában – a költészetet kivéve – mint ön, talán én is ismerem a nép szükségeit, mint ön, vagy talán nemességem miatt nem is vagyok képes fölfogni a nép érdekeit? Ön nagyon elbizott, de mibe, abban, hogy a Pegazus farkába ön is fölkapaszkodott. Ön, barátom, nagyon hiu, a fölöttébb hiuság pedig higvelejüséget föltételez.

…

Ollyan ön, mint a fertőbe hevert disznó, melly minden hozzá közeledőt kiméletlen bekever. Isten önnel.” (Endrődi 470–473.)

Nem kell szárnyaló fantázia ahhoz, hogy magunk elé képzeljük a költőt, amikor a nemzetgyűléshez írt versét viszont látja abban a lapban, amely Nagy Károly követi Szózatát is közli. Dühét azonban ennél is hevesebbre gerjeszthette az a tény, hogy előző napon Szabadszállás új követe is ott ült a képviselői sorokban, melyeket Petőfi csak a karzatról, nézőként vehetett szemügyre. (Jól megnézte őket, naplójegyzetében a miniszterek ruházatát is leírja s jórészt bírálja.) Haragjának lávakitörését azonban feltehetően az okozta, hogy a megnyitás utáni másnapon ezt a Nagy Károlyt az illetékes igazolási osztály igazolta!

Mint Mezősi kutatásaiból tudjuk, a belügyminisztériumba juttatott kunszentmiklósi petíció „nem került elő a július 6.-i igazolás alkalmával”, a VIII. igazolási osztály csak később kapta meg e dokumentumot, akkor, amikor a t. nemzetgyűlés már igazoltnak fogadta el Szabadszállás ékességét… A verifikálók ezek után „az alakulandó ház bírálata alá tartozónak” ítélték az ügyet. (Mezősi: Petőfi megbuktatása 623.)

Mezősi okmányközlése ezúttal is igen fontos, de sajnos lényeges összefüggésekről tovább sem tudhatunk érdemleges adatokat. Egy biztos, s ezt már Mezősi is hangsúlyozta: a VIII. igazolási osztály tagjainak tudniuk kellett a szabadszállási választás lefolyásáról, tele volt annak híreivel a sajtó! S a t. bizottság nagy többsége ennek ellenére elfogadta Nagyot, egy 34 fős csoportban olyan képviselőkkel együtt, mint Eötvös József és Deák Ferenc!

Az ismert naplók, levelezések nem tartalmaznak eligazító adatokat esetleges, a háttérben zajló mesterkedésekről. Szemere Bertalan akkori belügyminiszter későbbi memoárja sem igazít el bennünket. A fentiek alapján mégis jogosnak tekinthető Mezősi szolid feltevése a petíció továbbításának szándékos késleltetéséről: „A kormányzat ezáltal is akadályozni kívánta Petőfi bejutását a nemzetgyülésbe.” (Uo. 622–623.)

Két évvel korábban, a Levél Várady Antalhoz című verses episztolában költőnk tréfás hangnemben, de igen komoly erkölcsi megfontolásból dorgálgatta párbajra készülődő barátját:

A szabadszállási szégyen, a nemzetgyűlés Nagy Károlyt igazoló aktusa és a győztes rivális sértegető cikke annyira felbőszítette a költőt, hogy saját párbajellenes elveiről „megfeledkezve”, kihívta Nagyot… Méghozzá kardra. Segédeinek Jókait és a Márczius Tizenötödike forradalmár szerkesztőjét, Pálffy Albertet kérte fel. A segédek meg is keresték az újdonsült követet. De adjuk át a szót nekik, akik azon melegében a sajtó nyilvánossága előtt számoltak be küldetésükről:

„Nagy Károly kunsági képviselő Petőfi barátunkat legközelebb olly sértéssel illette, melly a lovagiasság szabályai szerint csak fegyveres elégtétellel volt kiegyenlíthető. (…) Petőfi minket segédeiül hivott fel, s mi kötelességünkhöz képest felkeresők Nagy Károlyt s felhivók őt fegyveres elégtétel végett.

Ő erre azt válaszolá, hogy olly emberrel, kit ő becstelennek nyilatkoztatott, mint eddig, míg be nem bizonyitja, hogy nem becstelen, víni nem fog.

Az elégtételre felhívást azonban éppen e becstelenités tette szükségessé, de Nagy Károly ismételt felszólításunkra is, sem az általunk megajánlott gondolkodási határidőt el nem fogadta, sem segédeket, kikkel értekezzünk, ki nem nevezett, sőt Perczel Mór rendőrosztályfőnöknél Petőfit, mint életére törekvőt, feljelentette.”

Itt közbevetőleg talán érdemes megjegyezni, nem vitatva Perczel némely érdemeit, hogy ez a már akkor is beteglelkű férfi a forradalom kezdete óta feszült viszonyban állt Petőfivel. Nagy tehát pontosan tudta, kihez kell fordulnia…

Miért, miért nem, talán barátai tanácsára, Nagy később mégis hajlandónak mutatkozott a párbaj vállalására, melynek feltételeit egy kiskunsági jóembere közölte Jókaival és Pálffyval. A fent idézett hírlapi nyilatkozatban a két író erről így számolt be:

„Másnap Szeles Lajos úr Pálfi Albertnek nagy társaság előtt mondá: hogy Nagy Károly a párbajt elakarja (sic!) fogadni, de csak kardra; – mi, mint a párbaj birái, nem engedtük meg a karddal vívást, hanem kívántuk, hogy a sérelem nagyszerűségéhez képest vijjanak pisztollyal, mint a kihívás történt, – a kihivottnak a viadal eszközeit erősíteni igen, de gyöngíteni joga nem lévén. Mellybe, miután a kihivott segéde egyezni nem akart, sőt ez esetben a párbaji bíróságról (a segédi szerepről – F. S.) is lemondott…” (Endrődi 476–477.)

Jókait és Pálffyt (ez utóbbi nevét az akkori „demokratikus” fellángolás idején i-vel írta) a baloldali sajtó lelkesen támogatta. A Reform kifejezte reményét, hogy „olyan embert, ki mást megsérteni és elégtételt adni gyáva”, a nemzetgyűlésben „megszenvedni nem fognak”. A Nép Barátja, Vas Gereben és Arany János lapja még élesebben foglalt állást: „…a tisztelendő uram fia egész Pestnek csúfja most, mert hordó mellett és pénzzel lett követ, és Pestre jövén, Petőfit akarta gyalázni, s midőn Petőfi becsületét meggyalázni nem engedvén, ősi szokás szerint megizente a pap fiának, hogy magyar ember nemcsak a nyelvét öltögeti, mint a vén asszonyok, hanem a becsületét karddal is védelmezi; erre a pap fia gyalázatosan megijedt és nem mert kardot fogni!… Aztán illyen fa-kardos, fa-puskás anyámasszony lenne a vitéz kunok követe; az illyent még füzőért vagy czérnáért sem merném küldeni a szomszédfaluba, nem hogy még követnek!… És a pap fia most itt hányódik Pesten, és az inasgyerekek ujjal mutatnak rá!” (Uo.)

A „nem mert kardot fogni” kitétel persze nem tárgyilagos, mert – mint láthattuk – Nagy a pisztoly ellen berzenkedett főleg, s némi vonakodás után a kardot vállalta volna. Sőt… Jókainak egy sokkal későbbi írása szerint ezt az ajánlatot példátlan hetvenkedéssel kötötte egybe, így:

„A kihivásra a nagyérdemű hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával se verekedik, »hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté hasitom, hogy fele erre, fele arra esik!«

Ketté hasitani egy Petőfit!

Most meg aztán porszemenként raknók össze, csak tudnók, hogy merre fujta a szél?

Mi aztán kiadtuk a bizonyítványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserű megbántást.” (Jókai: Írói arcképek, 258.)

Így maradt el a párbaj, s maradt életben a költő még egy esztendőre s néhány napra. Noha tudott célba lőni, legalábbis ezt tartotta magáról, ha mégis sor kerül a pisztolyos viadalra, el is eshetett volna, még a Puskinénál is jelentéktelenebb ellenfele golyójától.

Még mindig forrt benne annyi méreg, hogy újra a röplap műfajához nyúlt, a választás és a viszály során harmadszor. Szponzorról nem tudunk, a költségeket nyilván neki kellett előteremtenie (aminek később még említendő következményei is támadnak). A röpiratot a követek asztalára sorban lerakta. Ez ügyben a legrövidebb, de a hosszabbakhoz hasonlóan teljesen eredménytelen szövege így csattant:

„A NEMZETGYÜLÉSI KÖVETEKHEZ

Nagy Károly, ki a kiskunsági követséget  elrabolta  tőlem, a Pesti Hírlap 99. számába egy cikket  lopott  be ellenem. E cikk egészen ő  hozzá méltó,  s én őt érte  énhozzám méltólag  vontam kérdőre, s kívántam elégtételt. A milly szemtelen  hetvenkedéssel  irta Nagy Károly e cikket, olly példátlanul  gyávasággal  tagadta meg az elégtételt, olly gyávasággal, mellynek párját nem férfiak, de vén banyák életrajzában is hiába keressük. Figyelmeztetem és kérem a nemzetgyülési követeket, hogy e  megbélyegzett emberrel  senki közülök egy sorban ne üljön, nem az én irántami szívesség vagy barátságnál, hanem azon tiszteletnél fogva, mellyel e testület magának tartozik.” (PÖM. V. 111.)

Nehéz egy ilyen kvázi-ultimátum hatását csaknem másfél század múltán felmérni, főleg azért is, mert a képviselőházi és kormányzati szintű iratok e tekintetben nem kínálnak felvilágosítást… Mégis valószínűsíthető, hogy Petőfi elvétette a mértéket: sok képviselő érezhette úgy, hogy az ő magatartását kívülről befolyásolni, sőt megszabni akarná az „izgága” költő. Aki viszont – legalábbis egy ideig – hatásosnak érezhette lépését, hiszen azt írta Bankósnak, hogy Nagy „már nem is jár a gyűlésekbe…” (PÖM. VII. 154.) Lehet, hogy néhány napig Szabadszállás követe nemigen koptatta a nemzetgyűlés padlóját, tudjuk azonban, hogy később nagyon is jelen volt s jeleskedett. Így például az olasz kérdés vitájában nem a többséggel szavazott (nem Vörösmartyval tehát, akit kormányhűségéért Petőfi oly hevesen megleckéztetett), hanem az ellenzékkel…

Lemondva néhány elhomályosult részlet tisztázásának kísérletéről, immár a nemzetgyűlési „Petőfi-harc” végkifejletét foglalhatjuk össze. Az 1848. július 8-i űlés jegyzőkönyve témánkról ennyit árul el: „Nagy Károly kiskun szabadszállási kerületben választott képviselő ellen beadott folyamodásban törvényellenes izgatás és a folyamodóknak a szavazásból erőszakkal lett kizárása panaszoltatván.” Az irat ugyanilyen tekervényes nyelven közli, hogy a nemzetgyűlés három tagból álló bizottságot jelölt az elrendelt vizsgálat lefolytatására. (Beér–Csizmadia 145.)

E szinte fura szűkszavúság még inkább gyanúsnak tűnhet a korabeli sajtóközlemények olvastán. Ezekből kiderül, hogy a nemzetgyűlés többsége, még a bizottság kijelölése előtt, ha „egyelőre” is, már igazoltnak tekintette a szabadszállási győzőt! Íme az egyik jelentés: „…felolvastatván az illető jegyzőkönyv – a többség egyelőre Nagy Károly választását egészen törvényesnek nyilvánította, s már tovább is akará folytatni a tanácskozást, midőn Nyári Pál fölemelkedik, s az ügyet vizsgálat alá kéri bocsájtatni.” (Radical Lap, 1848. júl. 9.)

A többi újság további részleteket világít meg. A Közlöny, érdemben ismertetve a kunszentmiklósiak petícióját, Bónis Samu felszólalása alapján megállapítja: e panaszt csak aznap adták be a házhoz, holott már korábban kellett volna. (1848. júl. 10.) A baloldali Nép-elem szintén e napi száma elárulja: „a táblabírák mit sem akartak hallani” arról, hogy Petőfit erőszakkal távolították el a választás színhelyéről. (A „táblabírák” természetesen a nemzetgyűlés maradi tagjaira utal.) Ez a lap is rögzíti, hogy ki fordította meg a hangulatot: „Nyári azonban elmondá, hogy a háznak ily választások meggátolása felett vizsgálódni kell – s elfogadták.”

A „Békepárt” későbbi vezéralakja ekkor az ellenzék legtekintélyesebbje. Határozottan fogalmazott: „Uraim! Egy folyamodás adatott be, melynek tartalma ha igaz, kérdésen kívül a választás nem történt a törvény által biztosított szabadság körében. Miután itt föladás történik 176 folyamodó által, a háznak, vélekedésem szerint, kötelessége megrendelni a vizsgálatot…” (Endrődi 478.)

A helyes kiáltásokkal fogadott felszólalás után, a megváltozott hangulatot érzékelve, Nagy egyik pártfogója (s mellesleg párbajsegéde a le nem zajlott duellumban) sietett bejelenteni „Nagy Károly nevében”, hogy „ő maga is kívánja a vizsgálatot”. Amit korábban persze egyáltalán nem kívánt…

A parlamentek ősi szokása szerint ezután további vita kavargott akörül, hogy ki vizsgálódjék: a t. ház vagy a kormány, netán a helyi hatóságok. (Akadtak tehát olyanok, akik arra a bíróra kívánták volna bízni a revíziót, aki a helyszínen Petőfi egyik fő ellensége volt…) A Nép-elem közli, hogy a pozitív döntést a ház érdekében „a baloldal” akarta, és többen „a közép és jobbról is” így érveltek. Legerélyesebben Madarász László figyelmeztetett arra, hogy a hatóságok érdekeltek lehetnek, a kormány is, és ezért „a ház jogai” mellett kardoskodott. Deák is azt hangoztatta, vigyázzon a nemzetgyűlés magára, „nehogy ily jogot kezei közül kibocsásson, az igazolás a ház ügye…”

Ha Nyáry Pál hiúsította meg Petőfi ellenzőinek azonnali győzelmét, Kazinczy Gáboré a dicsőség, hogy nem pusztán elvi általánosságokban, hanem konkrétan a költőre, „a folyamodóra” célozva intette a képviselőket: ki is, s mit jelent a nemzetnek az, akit Szabadszálláson meggyaláztak. Szembeszállva a halogatókkal, akik beletörődtek ugyan a vizsgálat elrendelésébe, de el szerették volna napolni a ház szabályainak tárgyalásáig, Kazinczy kimondta: „Az erkölcsi individualitás az emberben valami oly szent, mely nem engedi, hogy bárminő szenny és folt 24 óráig is rajt száradjon. Nem azért, mivel a folyamodó egyéniséget a nemzet kitűnő díszének tartom, hanem ha a ház megrendeli a vizsgálatot, történjék az azonnal.” (Endrődi 479.)

Kazinczy gesztusa annál is inkább tiszteletre méltó, mert Petőfi az 1847-es Úti levelekben áradozott ugyan barátja szónoki képességeiről, de írásának stílusát nyíltan bírálta. Valószínűleg igazuk van a Petőfi Sándor Levelezése kiváló sajtó alá rendezőinek, Kiss Józsefnek és V. Nyilassy Vilmának, akik szerint költőnk épp e túl őszinte kritikát is kívánta ellensúlyozni (PÖM. VII. 350.), amikor hamarosan költői levélben köszöntötte Kazinczyt, mint eszmerokonát:

A költemény nem jelent ugyan meg Petőfi életében, miként sok más műve is csak holta után látott nyomdafestéket, de Kazinczy értékítéletét ez nem befolyásolta: ő, aki később szintén a Békepárt egyik szellemi vezére lett, ekkor még szolidaritást vállalt a fékezhetetlennek ítélt forradalmárral. Nem véletlen – már amennyiben megbízható a Közlöny tudósítása –, hogy míg Nyáry, Deák és a konokul baloldali Madarász László is kapott helyeslő közbekiáltásokat, Kazinczy felszólalásának fogadtatásáról nincs hír.

A vitában végül elfogadták egy háromtagú bizottság felállítását a szabadszállási választás kivizsgálására. A kiküldött képviselők jelleme s politikai irányzata ismeretében bízni lehetett (volna) abban, hogy igaz jelentést szerkesztenek a csalárd szavazásról. Petőfi, aki a Die Opposition című pesti lap szerint naponta látogatta ekkoriban az országgyűlés űléseit, feltehetően személyesen, a helyszínen értesült a jó hírről, s már másnap bizakodva számalt be róla Bankósnak: „A tennapi gyűlésben neveztek három tagot a követek közül, kik hozzátok mennek vizsgálat végett: Asztalos Pál, Besze János, Bónis Samu. Nagyon meg vagyok elégedve velök, majd napfényre hozzák ezek az igazságot. (…) Ha Nagy Károlyból a becsületérzés legutolsó szikrája is ki nem lobbant volna, e vizsgálatra már nem is lenne szükség, itt hagyná Pestet nyakra főre és örökre, mert itt akárhová fordul, azt várhatja, hogy szembeköpik vagy megpofozzák…” (PÖM. V. 155.)

A „nyomorú fattyúnak”, ahogyan Petőfi nevezte e levélben győztes vetélytársát, szónokként sem volt sikere a nemzetgyűlésben. A Pesther Zeitung például kigúnyolta, hogy beszédét előre megtanulja, s „a jelenlévők nevetése közben” valósággal szavalja a szöveget. (1848. aug. 31.) De hiába mosolyogták le Nagyot, hiába állt össze egy tisztes bizottság a szabadszállási botrány kivizsgálására, végül is a szónoklatokon kívül semmi sem történt! A bizottság útnak sem indult… Nagy Károly maradt a követ, s e „hetvenkedő fattyú” (Petőfi szavai) végre nyugodtan szónokolgathatott a Tisztelt Házban.

Be kell vallanom, hogy a kudarc oka nem áll tisztán előttem. Némely szakemberek úgy vélik, hogy Bónisék küldetését a katonai fejlemények akadályozták meg: a délvidéki mozgolódások miatt táborba vonult jászkun nemzetőrség a szerb felkelők ellen gyülekezett, köztük volt a költő sok választási híve is. Maga Bankós később, a szabadságharc leverése után, azt írta erről, hogy ő maga kérte Petőfit, „mikép a vizsgatételt – ha lehet – halassza el”, mert ő is, s a költő „ügybarátainak legnagyobb része” távol lesz Kunszentmiklóstól. (PÖM. VII. 428.) Lehet tehát, hogy szentmiklósi szavazóinak távolléte miatt maga Petőfi ajánlotta a vizsgálat elhalasztását? Eszerint – Mezősivel szólva – valóban egy közbejött „fatális” akadály tette lehetetlenné az igazság kiderítését. (Mezősi: Petőfi megbuktatása. 631.)

Fel lehet tenni mégis néhány kérdést e fátum mibenlétét illetően. Tudjuk, hogy július 13-áig a szentmiklósi nemzetőrök még lakóhelyükön maradtak. A 8-iki nemzetgyűlési döntés után, amennyiben a T. Ház komolyan veszi Kazinczy javaslatát, s azonnal megindíttatja a vizsgálatot, lett volna idő a helyszíni kihallgatásokra is. Miért nem siettek? Továbbá: júliusban, augusztusban a verbászi táborból Bankós leveleket küld Petőfinek, az Életképeknek (kettő meg is jelenik közülük). Ha a nemzetgyűlés, mely más igazolási ügyekben eljárt, Petőfi esetében is szorongva óhajtja tudni az igazságot, bizottságának legalább egy tagját kirándultathatta volna Verbászra is… De nem tette.

Lehet persze úgy is felfogni – olvashattunk is ilyen véleményeket –, hogy fontosabb események joggal szorították háttérbe ezt az ügyet. A nemzet védelme csakugyan mindennél drágább, de miért állna ellentétben a nemzet díszének nyújtandó erkölcsi elégtétellel? Valószínű, hogy nem is volt ilyen ellentét, mert a nemzetgyűlés többsége egyáltalán nem tartotta költőnket a „nemzet díszének”. S az ország lakóinak nagy része ugyanígy gondolkodhatott. Ezért nagyon is okkal tehető fel, hogy valakik a kormányban és a képviselőházban is igencsak örültek a gyűlölt republikánus bukásának, s eszük ágában sem volt igazságot szolgáltatni neki.

Aktákkal mindez persze nehezen volna igazolható. Legfeljebb annak a ténynek a jelentőségét lehet ismételten aláhúzni, hogy az ún. „VIII. igazolási osztály” csak azután kapta meg a belügyminisztériumba juttatott – idejében oda került! – kunszentmiklósi petíciót, amikor Nagyot már igazolták… Ezt csak célzatos késlekedelemnek lehet minősíteni. A higgadt Mezősi teljes joggal vonta le e tényből a következtetést: „a kormányzat ezáltal is akadályozni kívánta Petőfi bejutását a nemzetgyűlésbe”. (I. m. 623.) Tanulságos az is, hogy a kormányra háruló gyanút már egy múlt századi Petőfi-életrajz is megfogalmazta. Fischer Sándor szerint a kormányzat „kétségkívül már a választásnál Petőfi ellen munkált, mert különben nem nézte volna el oly könnyen e visszaéléseket. Petőfi republikánus volt, míg a többség, magától érthető, királypárti. Az intéző körök féltek e radikális népszónoktól, s előre látták, hogy ha bejut a házba, ott sok kellemetlenséget okoz; azért törekedtek, hogy megválasztása ne sikerüljön.” (I. m. 505.)

Egy érzelem, egy erős ellenszenv vagy akár gyűlölet lehet indíték nemtelen tettekre, de önmagában nem bizonyíték a tett elkövetésére. Mégis tudnunk kell, mint az események vitathatatlan hátterét, hogy Deák kivételével a kormány többi tagja nem titkolta a költő elleni indulatait. Láttuk, hogy Kossuth már márciusban kötéllel fenyegette azokat a pesti fiatalokat, akikről feltehető volt, hogy nem engedelmeskednek a kormánynak. Széchenyi nyíltan vagy pontosabban, a nagy nyilvánosság előtt nem éreztette félelemmel elegy gyűlöletét, de naplójában újra meg újra kitör a márciusiak ellen, „a gőzgyillotin-párt” ellen. Az ő feljegyzéséből tudjuk meg, hogy 1848 májusában Kossuth, a kormány legradikálisabb tagja így bátorította a szorongó Széchenyit: „Nincs mit félni a fiatal izgatóktól… Legfeljebb 300 van. Ezeket agyonveretem, csak egy szóba kerül.” Széchenyi maga is annyira meghökkentőnek találhatta e nyilatkozatot, hogy az idézet után zárójelben három felkiáltójellel emelte ki Kossuth szavait… (Széchenyi: Napló. 1252.)

Petőfit 1848 márciusa után – mint már szóltunk róla – az ország több helyén is fenyegették kötéllel, Jókai szerint verseit is égették az egyik piacon, másutt agyonveréssel riogatták. (Írói arcképek. 258.) A kossuthi „agyonveretem” tehát nem egy magányos politikus méla szólója. Amivel természetesen semmiképpen sem szeretném azt sugallni, hogy felbújtói összefüggés volna a Széchenyi bátorítására előadott szómágia és a szabadszállási vasvillás szavazás között. De Kossuth Széchenyi előtti kitörése mindenképpen jellemzi azt a politikai és indulati közeget, melyben a Petőfi elleni hajsza törvényszerűen kezdődött el és egyre érzékelhetőbbé vált.

Az üldözött vagy meghunyászkodik, elbújik, vagy visszavág. Petőfi természetesen visszaütött: 1848 nyarán egymás után többször is a legélesebben támadja a kormányt, különösen az után, hogy belátta, nincs reménye az elvesztett választás revíziójára… Csalódását csak növelte, hogy az eszmékben hozzá közelálló Madarász Lászlót és Táncsicsot két helyen is megválasztották, s követ lett – akkor még atyai barátja – Vörösmarty is.

1848 júliusában-augusztusában – ezt minden túlzás nélkül kimondhatjuk – a mindig is indulatosságra hajlamos költő körül szinte megdermed a levegő, haragja a paroxizmusig hevült, már nem tudja fékezni magát. Ebben a lelkiállapotban tartózkodás nélkül öntötte ki szívét egyik hívének, Csató János református tiszteletesnek, aki egy (azóta elveszett) levelében valószínűleg emlékeztette a költőt arra, hogy korábban túlságosan is istenítette a népet:

„Igaz, hogy olyan a nép, a millyennek te rajzolod, de csalatkozol abban, ha hiszed, hogy én valami ideális testületnek képzelem, nem, barátom, én egy szikrával sem képzelem különbnek, mint amillyennek lenni te állitod, de életem főtörekvése az, hogy ollyan ne maradjon, a millyen jelenleg. (…) Végre a mi a követséget illeti, annak megnyerése végett soha és sehol egy lépést nem teszek többé az életben… ha széles e hazában egyetlen egy kerületnek sem lesz annyi becsületérzése vagy tulajdonképpen belátása, hogy engem megválasszon, ugy isten szentháromság ugyse nem érdemli meg Magyarország, hogy képviseljem.” (PÖM. VII. 159–160.)

E hosszú mondat végének még az ortográfiája is fellazul, a heve pedig olyan, mint egy káromkodásé. (Még a szentháromság emlegetése is erre vall. Épp egy Kazinczy Gáborhoz intézett baráti levélben társul a fogalom olyan igéhez – a közösülés népies szavához –, amelyet az új kritikai kiadáson kívül alig lehetett máshol kinyomtatni.) A híres fordítói triászból Petőfi már ’47-ben sem véletlenül választotta Shakespeare-től elsőnek épp a Coriolanust, e mostani kitörése a darab címszereplőjének városa-hazája elleni tobzódására emlékeztet:

Illik-e így kifakadni saját országa ellen bárkinek? E sorok írója nem érzi magát illetékesnek arra, hogy hazafias erkölcstanból jegyeket osztogasson nemzeti nagyjainknak, mint valami iskolamester a rosszcsont nebulóknak. A biográfus e ponton egyedül egyet tehet: megrendülten rögzíti, hogy Március Tizenötödikének, legszebb forradalmunknak hősét ilyen hangulatba ragadhatta megalázó vereségeinek sorozata.

A hangulat nem is jó szó ide: ettől kezdve, ritka pillanatoktól eltekintve, ha nem is mindig ezen a hőfokon, de újra meg újra kitör Petőfi: 1848 e számára is vészes nyarán eltaszítja magától Jókait, s majdnem orvosolhatatlanul támad Vörösmartyra, később tábornokok egész sorával civakodik. Viszályában gyakran teljesen vagy részben igazolható az ő igaza, de ez a sorozat mégis azt mutatja, hogy sértett önérzete és daca végleg fölébe kerekedett a realitás követelményeinek. Szépszámú ellenségei, akik vitathatatlanul a forradalmárt gyűlölték benne, kárörömmel, barátai sajnálkozva észlelhették összetűzéseinek eredményét: Petőfi Sándor egyre inkább elszigetelődött a „köz” hangulatától.

Aki úgy tud írni, mint költőnk, megsemmisítő gúnnyal ábrázolva a honatyává ágaskodó jelentéktelen papfit, annak – vélheti a kívülálló – miért kell életét párbajban kockáztatnia? Nem elég az, ha érdemben leleplezi és kigúnyolja hozzá oly méltatlan ellenfelét? Úgy látszik, ennyi nem volt elég a költőnek. S nemcsak Nagy Károly ellenében, hanem – mint látni fogjuk – más esetekben is az önkockáztató felhevülésig sodorták bosszúért izzó indulatai. Így például a hírhedett lapszerkesztőt, Vida Károlyt, akik a szabadságharc folyamán egyre eltökéltebben vállalta a bécsi önkény buzgó kiszolgálójának, hivatásos feljelentőjének szerepét, szintén párbajra hívta ki… Mondanunk sem kell, hogy Vidának volt magához való esze, s kitért a kihívás elől. Amiért a sajtóban ki is csúfolták…

Nem érzem magam illetékesnek arra, hogy a mélylélektan időnként túlságosan is mély szakadékaiba merészkedjem. (Bár Mérei Ferenc kedves barátom jóvoltából jó néhány éven át módom nyílt egy igen illetékes lélekbúvár igen zártkörű előadásait hallgatnom e tárgyban.) Mégis, talán nem lesz érdektelen a költő jobb megismerése céljából felidézni néhány jelenetet biográfiájából ezek beszédes tanulságokkal szolgálhatnak a költő olykor túl veszélyes önérzeti kitöréseinek megértéséhez.

Kezdjük azon, hogy 1848 márciusában, a „paraplés”, vagyis esernyős forradalom legbékésebb napjaiban is Petőfi fölöttébb harcias készültséget öltve járta a pesti utcákat. Jókai írja: „Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szokott, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé…) (Jókai: Írói arcképek. 1955. 190.)

A nagy mesemondó emlékeinek megbízhatóságát sokan szerették kétségbe vonni, nekem egyszer-kétszer egzakt adatokkal talán mégis sikerült hitelesítenem néhány Jókai-állítást. Ezúttal azonban kétségbe kell vonnom, hogy a guillotine-nak állítólag Eötvös József által elkeresztelt kardot Jókai biztatására kötötte volna fel költőnk. Addig igen valószínűen hangzik az emlékezés, hogy a március 15-i győzelem után olyanok is rendkívül forradalmi szövegekkel álltak elő, akiket Március ifjai korábban sosem láttak – ez igen ismerős helyzet a történelemből. Az is hihető, hogy a „reakcionárius zagyva csőcselék” minden addigi „népvezetőt” árulónak kiáltott ki, s a terézvárosi zsidók kirablására és a város felgyújtására uszított és így tovább, de tudva egyet s mást a két zseni temperamentumáról, nehéz elképzelnem egy Jókait, amint a forradalmi mezben fellépő reakció ellen így biztat egy Petőfit: „Barátom (…) itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell visszakergetni a piszkos áradatot.” Valószínűbb, hogy Petőfi példájára ragadott fegyvert Jókai is, aki ekkor még, a forradalom tavaszi mámorában, engedelmesen követte barátját.

A költő forradalmi ösztöne mindenkiénél megbízhatóbban működött: tudta, hirdette, hogy az udvar kénytelenségből ismerte el a független magyar ministeriumot, s csak az alkalmat lesi a visszavágásra. Egyfelől antimonarchista kitörései, másfelől a forradalom megszilárdulásával kecsegtető efemer fejlemények okozták, hogy Petőfi fokozatosan elszigetelődött, s ez kétszer is egymás után majdnem életébe került: először akkor, amikor követjelöltként megérkezett a Kiskunságba, kardosan, s álmaiban elképzelt kiskun népe kis híján agyonverte; másodszor, amikor a szabadszállási református pap helyette képviselőnek megválasztott fiát párbajra hívta ki, mert Nagy Károly, ez a primitív őslény, egy nyilatkozatában legazemberezte őt.

Noha Petőfi már korábban is tanult vívni a híres Chappon mestertől, nem a kardra kívánta bízni bátorsága bizonyítását, hanem pisztolyra, ahogy egy barátjának megindokolta, e megfontolásból: „Én nem akartam puszta parádét, puszta kardpengetést vagy legfölebb néhány karcolást, én kockára akartam tenni életemet azon remény fejében, hogy lelövöm azt a silány fattyút, ki vakmerő volt oly veszettkutya módon nekem rohanni…” Így volt-e? Vagy azért választotta a pisztolyt, mert jobb lövőnek érezte magát, mint vívónak? Aligha tudjuk meg valaha is. Mindenesetre egy év sem telik el, s ezt fogja írni Klapkának, saját szavai szerint „nem felhevülve, hanem nyugodt megfontolás után”: „…békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök…” (PÖM. VII. 160., 170.)

Jókai és Pálffy Albert, mint segédek mentek Nagy Károlyhoz, „lovagias elégtételt követelni”, ám a forradalmi magyar nemzetgyűlés friss ékessége – amint erről már szó volt – nem kívánt pisztolyra verekedni. Ami egyértelmű volt a párbaj megtagadásával, szerencsére. Ezért a magyar történelem e hitvány kis reakciósának köszönhetjük, hogy „gondviselésszerű gyávasága” (Hatvany Lajos szava) megmentette a költőt „a gavalléri halál szégyenétől, a népi szabadságért való halál dicsősége számára”. (Így élt Petőfi. II. k. 419.)

Marad mégis a kérdés: miért akarta költőnk lelőni a veszett kutya papfit? Ő, aki egy hatalmas versben mintegy elvileg foglalt állást a párbaj ellen…? Talán eszébe jutott e vers, a Levél Várady Antalhoz, s ezért önmagának is magyarázza heves kiállását: „…itt nem becsületem jött kérdésbe, hanem bátorságom, s annak tanúját, fényes tanúját kellett adnom, nehogy feljogosítsak minden pimaszt, minden sehonnait, hogy velem packázzék, hogy insultáljon, hogy piszkoljon.” A vallomás igen fontos, hitem szerint az egész pályát mozgató indíték mutatkozik itt meg. (PÖM. VII. 159.)

Cassiustól Tell Vilmoson át Desmoulins-ig maga a költő is sorolta példaképeit. Nem tagadva e követésre buzdító minták hatását, mégis emlékeztetnem kell arra, hogy már a gyerek s még nem forradalmár ifjú Petőfinél is kiütköznek a dacnak, a szembeszegülésnek azok az ösztönei, amelyek a csak-azért-is-megmutatom jelszavával jellemezhető tettekre késztetik. A nagyobb és erősebb diáktársakkal szemben is dacoskodik, s bátorságával dicsekedve magyarázza, hogyan kell a marhát egyetlen csapással leütni, szülői parancsokat fitymálva áll be kamaszfejjel hol katonának, hol vándorszínésznek. Később pedig fittyet hányva illemnek, szokásnak, hajlandó az arszlánoktól díszlő Váci utcán egy targoncában végig tolatnia magát, megkérni egy gazdag bankár nem is ismert leányának kezét, és így tovább – a nagyközönség is épp eleget tudhat Petőfi ilyen kitöréseiről.

E jellemvonása már 1845-ben is oly feltűnő volt, és oly sokakat irritált, hogy gúnyolták is „túlzott” önérzetéért, még barátai is, mint például Pákh Albert a színész-költőt csúfoló paródiájában. Hát még ellenségei! Az irigység jó pszichológus, a vetélytárs, főleg, ha sikertelen, a vesékbe lát. Szemere Miklós egész, meglehetősen súlytalan életművének két legjobb darabja Petőfi elleni szatíra. Amikor a 21–22 éves költő egyre többször kezd célozgatni arra, hogy jobb lett volna ezer év előtt születnie, mert a kard illene hozzá (életében összesen több mint 340-szer írta le műveiben a kard szavát), Szemere egyik verses karikatúrájában így „beszélteti” Petőfit, csúfolódva Zöld Marci című darabjának elutasításán is:

Jókai szerint Petőfi jót nevetett (?) a versen, s egy ideig Marczi Zöldnek hívták a költőt barátai. Mindenesetre a cinketermetet s hőskardot együtt idéző 1845-ös vers nemcsak 1848 márciusának hősét idézheti eszünkbe, e sorok íróját az Aszódon kardról álmodozó kis hősre is emlékezteti…

Petrovits Sándor ugyanis, II. grammatista korában, tehát 12–13 évesen egy német nyelvű anekdotás könyvből épp ezt a kis Witziger Einfallt, vicces ötletet másolta ki magának: „Midőn Cicero, ki igen kedvelte a tréfát, megpillantotta vejét – ki kis emberke volt – hosszú karddal az oldalán, így kiáltott fel: az ördögbe is!, ugyan ki kötötte vőmet e kardhoz?” Nem tudom elkülöníteni e kis feljegyzést attól a gyerektől, aki ugyanebben a tanévben, 1835–1836-ban lovaskardos huszárt rajzol egyik levelének hátlapjára, attól az ifjútól, akit cinketermetűnek gúnyol majd Szemere 1845-ben, s aki egy termetéhez nem illő hatalmas „guillotine”-t köt az oldalára 1848 márciusában, majd 1849 júliusának utolsó napján „Potomság!”-nak szeretné látni az ellenség halált hozó lovas rohamát.

Őrlődött-e a kis Petrovits tizenkét évesen „cinketermete” miatt, az alkata s huszáros ábrándjai közti ellentét miatt? Ezt nem akarom állítani. Nem kedvelem a zuglélektant, amely azt hiszi, „megmagyarázza” Napóleont, ha a császár kis termetét, s egyébként is szerény férfiúi képességeit elemezgeti – én nem kívánom bizonygatni, hogy Petőfi forradalmi elszántsága levezethető pusztán cinketermetének kompenzálásából. Mégis, amikor eddigi ismereteim szerint először írta le a kard szót (német szöveget másolt, tehát Degen-t írt), a vicces ötlet lemásolásakor olyan tudatalatti „szándékosság” vezette, amely mélyen befolyásolta egész pályáját. Bátornak lenni, mindig, mindenkivel szemben, Klapkával, akadémikusokkal, tábornokokkal, Kossuthtal szemben is – ő azután csakugyan tettleg igazolta versben is meghirdetett életelvét:

„A forradalom eredeti szellemét már csak a két Madarász testvér alapította Egyenlőségi Klub képviseli; ennek a költő a Club des Jacobins feladatát szánja. Először ezekhez csatlakozik…” Illyés írja ezt már idézett könyvében. (494. o.) A megállapítás sajnos több szempontból is kétes. Hibás már az időpont megjelölése is – az író e részt a június 15-i választás előtti periódusba helyezi, de a valóságban az Egyenlőségi Társulatot július 16-án alapították a Madarászok, több baloldali társukkal együtt. Petőfi nem csatlakozhatott hozzájuk „először”, mert ő Vasvárival együtt július 2-án a Demokrata Klubot hozta létre. (Magyarország története 1848–1890. A Polgári forradalom c. fejezeteket írta: Spira György I.)

Petőfiék csak július második felében lépnek át az Egyenlőségi Társulatba a márciusi ifjak zömével. (I. m. 223.) Az időpont zavaránál súlyosabb, hogy Illyés szerint Petőfi – „először” a Madarászokhoz csatlakozván, „szerkeszti meg a Klub politikai programját”. (I. m. 494.) A költőnek nem kellene restellnie e szerkesztést, mert tisztességes szövegről van szó. De e politikai program szövegét Petőfi nem írhatta, nem is szerkeszthette, ekkor még tagja sem volt a Klubnak. Ráadásul olyan szavak fordulnak elő benne, melyek az egész Petőfi-életműben sehol nem lelhetők meg, úgymint: osztálykategóriák, kaszták, politikai proletáriusság… osztályfalak…

Valószínű, hogy Illyés a különben oly jeles ideológus és történetíró, Szabó Ervin tévedését vette át. (Lásd Szabó Ervin: i. m. 315.) Megtévesztethette mindkettőjüket, hogy Petőfi majd később fog egy  proklamációt  írni az Egyenlőségi Társulat számára… Ez azonban nem júniusban, nem is júliusban, hanem szeptember második felében fog megjelenni…

Még szerencse, hogy növekvő elszigeteltsége ellenére Múzsája nem hagyta cserben. Augusztus folyamán sorozatban írja verseit. Valószínűleg ebben a hónapban áldozott legtöbbször a politika oltárán, magánlírája visszaszorul, viszont sorozatosan provokálja a hatalmat. Augusztus elején még megemlékezik arról, hogy Júliáját épp egy éve jegyezte el, de a húszsoros dalt azonnal nagy terjedelmű „közéleti” versek követik. Mint például a Lenkei százada, melyben a hivatalosságtól eltérően lelkesen köszönti Lenkey kapitányt (az y-t persze i-re váltja), mert a bátor tiszt Lengyelországból hazahozta katonáit, a fenyegetett magyar haza védelmére. A 160 soros mű végén érzékelhető élvezettel csíp Mészáros Lázár hadügyminiszterbe:

Az egész kormányt is irritálhatja, nem pusztán a hadügyért, hogy Respublika című versében nyílt szóval köszönti a leendő köztársaságot. Május 27-i, a választás előtti magyarázkodó cikkében, mint már szó volt róla, elismerte: „A monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublicát, nem lázítottam (mint rámfogják), csak megpenditettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá.” (PÖM. V. 93.)

Ha május utolsó napjaiban még szükségét látta e magyarázkodásnak, augusztusban a Respublikát előre köszöntő költemény szinte himnikus áhítattal hódol a köztársasági eszmének:

Petőfi akkoriban aligha gondolhatta, hogy egy századdal később Európában s a világ más részein is lehetnek majd olyan királyságok, melyekben a trón inkább csak hatalmi jelkép, de nem jár semmiféle zsarnoki egyeduralommal, míg viszont magukat köztársaságnak tekintő országokban egy-egy hatalmi mániákus éppen nem republikánus szisztémát, hanem egyeduralmat építhet magának. Ez azonban nem változtathat Petőfinek ama igazságán, amely szerint az egyeduralmi monarchia nem teremthet igazságos rendszert.

A következő politikai vers, A nemzethez, a riadó műfajához sorolható (már amennyiben a magas esztétika egyszer ezt is törvényesítené). A költő újabb eszményképet mutat fel történelmünkből, miután elöljáróban megkongatta a vészharangot az ellenség manőverei miatt:

Két nagy Zrínyi Miklósunk is lévén, rögzítsük, hogy a vers összefüggései alapján a szigetvári hősre gondolhatott a költő. Majdnem egy időben lefordította Petőfi kedvenc francia poétájának egy költeményét is, Béranger legújabb dala címen. A szép fordítás méltó tisztelgés a francia pályatárs és mintakép előtt.

Az augusztusi versek többségénél csak a hónapot jelölte meg a költő, a most következő, Vörösmarthyhoz címzett költeményt teljes dátummal, sőt bevezető indoklással is ellátta. A cím alatt olvasható magyarázat ennyi: (Midőn a nemzetgyülésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott.) Számítania kellett arra, hogy nem mindenki lehet jártas a hadsereg körüli parlamenti vitában, ezért még külön jegyzettel is megtoldotta a verset:

„Én, ha verset írok, nem írom a magam mulatságára, hanem írom azért, hogy kiadjam. (…) Sokan voltak, kik e’ költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok, mert, én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmartit (sic! F. S.) mind azok között, kik őt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérzeném is bele. Brutus talán sirva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartit elitélem, nagy áldozat, mellyet szivem tesz elveimért, de bármilly nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni, szentséges elveim!” (PÖM. III. 338.)

Két zseni viszályában legfeljebb egy harmadik zseninek illene igazságot tenni. Nagyzási hóbortban nem szenvedvén, eleve kísérletet sem teszek ilyesmire. Annyit legfeljebb elárulhatok, hogy némi szomorúsággal szoktam olvasgatni e, különben Vörösmarty által is csinosnak mondott versezetet. Petőfit pályáján, mindjárt annak kezdetén, Vörösmarty segítette első kötetének megjelentetéséhez – a vitatható szavazat ehhez a döntő támogatáshoz képest szinte súlytalannak tekinthető hiba. Atyai barátja iránt Petőfi megértőbb lehetett volna, vagy legalább baráti négyszemközt tette volna meg kritikai észrevételeit.

Ami pedig Vörösmartyt illeti: amilyen mérsékletet tanúsított politikai szavazatának magyarázatában, amennyire igaza volt abban, hogy a legjobb magyaroknak bízniuk kell egymásban, annyira sértőnek érezhette Petőfi a válasz-disztichonnak kivált első sorát:

A „birónak kicsin” – nem túl szellemes… Petőfi 1848 nyarán már óriása a magyar költészetnek, s az maradna akkor is, ha soha többé egy verset sem írt volna. Kétségtelen azonban, hogy az ifjabb civakodó kezdte a harcot, ő provokálta ki, hogy Vörösmarty is, akkori költészetünk másik óriása, mértékzavarba kerüljön. Az egész affért menti, hogy Petőfinek – lelke mélyén, ha nem is gondolt volna rá – fájhatott, hogy Vörösmarty bezzeg képviselő lett, vele ellentétben. S ami főbb, végül is sebeik behegedtek: a következő nehéz időkben Petőfi újra számíthatott Vörösmarty testvéries segítségére.

A kis Petrovics az aszódi tanintézet kamasz diákjaként olvashatott először Martinovicsék összeesküvéséről. Budai Ézsaiás háromrészes magyar történelmét két ízben is kivette az iskola meglehetősen gazdag könyvtárából. (Dienes: A fiatal Petőfi 214–215.) Feltehetően igaza volt Dienesnek, aki szerint ez a mű lehetett az ifjú diák első magyar történelmi olvasmányélménye. Sajnálatos, de a viszonyok közt teljességgel érthető, hogy Budai már a Rákóczikor harcait is körülóvatoskodja, így nem csodálható, hogy a magyar jakobinusok nála is a vádlottak padjára kerülnek: Martinovics az „Ország egész alkotmányának felforgatásán” buzgólkodik. Miután az „egész Európát veszedelemmel fenyegető Frantziáktól kibéreltetett”, méltán végeztetett ki „bűnös társaival egyetemben…” (Uo. 215.)

Budai Ézsaiástól a Vérmező című versig egy jó tízesztendős út vezet, nehéz volna kijelölni az útjelzőket. Annyi mindenképpen tény, hogy 1848 augusztusában Petőfi megírta a költeményt, amely a költészetben első rehabilitációja a kivégzett s részben börtönbe zárt „magyar jakobinusoknak”. Látszólag ez is a többi, mártírjainkat védelmező mű sorába tartozik, de már a harmadik szakaszban nyilvánvalóvá válik, hogy Martinovicsék tragédiája kapcsán saját sorsa miatt is szorong a költő:

S itt következik a történelemtől egy pillanatra elszakadó magánlíra:

…A szabadszállási élmény hatása alatt ide jutott a költő: számolnia kellett azzal, hogy bukással ér véget forradalmuk, s akkor Martinovicsék sorsa vár reá. De lelke mélyén nem zárhatta ki annak lehetőségét sem, hogy az általa annyiszor bírált új hatalom fogja kiszorítani a közéletből…

Csak a rend kedvéért: Horváth János természetesen e verset is besorolta „a csupasz politikai elfogultság” termékei közé. (I. m. 469.) Ugyanilyen jogon természetesen azt lehetne állítani, hogy ezúttal Horváthban is munkált némi politikai előítélet, mint általában minden forradalmi téma felbukkanásakor. A kölcsönös szemrehányások meddő ismételgetése helyett szögezzük inkább le, hogy a magyar jakobinusok rehabilitálásával Petőfi ismét hozzá méltó tárgyat választott és dolgozott fel, megtalálva benne saját szorongó magánlírájának kifejezési lehetőségét is.

Az igazság kedvéért annyit mégis nyugtázni kell, hogy már Horváth Mihály is szándékozott írni a magyar jakobinusokról, s épp az Ellenőr-zsebkönyv fentebb említett kötetébe, de talán Bajza nem tudta vállalni e témát. Auguste de Gérando viszont, magyarosan Degerando Ágoston, megelőzte Petőfit: A politikai közszellem Magyarországon című, épp 1848 nyarán megjelent könyvében rokonszenvező értékelést adott Martinovicsék mozgalmáról, s igazuk kivívását a „bosszuló időre” bízta. A könyvnek már francia eredetije is kellően ismert lehetett a jobb ellenzéki körökben, majd a rövidített magyar változatról a Kossuth Hirlapja adott bő ismertetést a lap 1848. júliusi első számában, s a beszámolót a 4-i és 5-i számában is folytatta.

Petőfi akkoriban mindenképpen kénytelen volt figyelemmel kísérni a hírlapokat, épp a szabadszállási kudarc fejleményei miatt is. Valószínű azonban, hogy ő már korábban is tudhatott e könyvről, épp Vasvári révén, kivel a legszorosabb kapcsolatban állt. (Csak mellékesen: a forradalom leverése után, Teleki Blanka perében ítélkező bíróság ismételten hangoztatta, hogy a grófnőhöz közelálló Vasvári fordította magyarra De Gérando oly „lázító” művét.

A Gérando-Vasvári kapcsolat alapján a fenti feltételezés jogos. De akár így volt, akár nem (a kérdés még tovább vizsgálandó), e könyv radikális körökben franciául, majd magyarul közkézen forgott. Elképzelhető tehát, bár e pillanatban erre egyenes bizonyíték nincs, hogy Petőfi ismerte e munkát, vagy legalább tudott róla, s ez is ösztönözhette „a bosszuló idő” parancsának teljesítésére.

Költőnk nemigen tudhatott Martinovics apát titkos ügynöki szerepéről. Verse értékén azonban mindez nem változtat. Fraknói érsek úrnak pedig, aki bőszen ostorozta az apátot, csekélyke erkölcsi joga sem volt buzgó ítélkezésére: Martinovics végül is egy olyan Lipót király apparátusának tett szolgálatokat, nem rokonszenves buzgósággal, aki mégiscsak némi érzékenységet mutatott a reformok iránt – az érsek úr viszont egész működésével egy Ferenc József rendszerét szolgálta ki, s ezt sosem tette jóvá. S bármennyire viszolyogtatónak ábrázolják is némelyek Martinovicsot, ő és mártírtársai, a lenyakazottak és a börtönbe zártak is, szenvedtek vagy éppen meghaltak a magyar szabadságért, míg Fraknói mindvégig a Habsburg-uralom haszonélvezőjeként tündökölt a magyar kultúrában…

Visszatérve magára a versre, talán érdemes utalni egy megragadó képre:

Ha nem tudnánk, hogy Petőfi milyen intenzíven érdeklődött a francia forradalom története iránt, akár tovább is siklana tekintetünk e strófa felett. De tudnivaló, hogy amikor Petőfi oly kedvelt Desmoulins-je gúnyolta Saint-Justöt, mert úgy hordja a fejét, mint valami oltáriszentséget, utóbbi állítólag így replikázott: gondoskodni fog róla, hogy Desmoulins viszont Szent Dénesként hordja majd a fejét… Ti. e szentet lefejezték. A Vérmezőben az éjszaka kísértő magyar jakobinusok hordják „honok alatt” a levágott fejüket…

Tudnivaló, hogy Petőfinek egy könyvlistáján szerepel eszményképül választott Desmoulins-jének az a kötete, mely ezt a szóváltást is tartalmazza…

A Vérmező után azonnal Az apostol következik az összes művek sorozatában – szorosan össze is tartozik mind a két mű: a megvert forradalmárok sorsával vívódik mindkét versben a meghurcolt költő. Mivel forradalmi hitvallásának legmegragadóbb vallomását Az apostolban adja Petőfi, ez egyszersmind legvitatottabb műve magukat fölöttébb tárgyilagosnak érző tudósok azonnal elvesztik objektivitásukat, ha e lírai eposzra fordul a vita.

Már maga a keresztelési jelenet, melyben a talált gyereknek a Szilveszter nevet adja a vén tolvaj, „pappá” léptetve elő magát, egy nyakába kötött zsákkal pótolva a reverendát, valóságos paródiája a keresztelés szentségének. „S legyen keresztyén, nem pedig pogány” – mondja az öreg, miközben éppen nem hívő embernek, hanem tolvajnak kívánja nevelni a kis Szilvesztert. A következő „nevelő”, a kisfiút koldulásra „alkalmazó” banya viszont „istentagadónak” becsmérli őt, amikor a gyerek meg akar tőle szabadulni; a hős tehát már kiskorában megkapja azt a jelzőt, melyet majd ellenségei aggatnak rá (miként Petőfire is).

Amikor Szilveszter önerejéből tanult emberré lesz, és jegyző egy faluban, a vének „jobban hallgatták, mint papjokat, mert Papjoknál jobbakat beszélt”.

Szilvesztert újra istentagadónak minősítik, de ezúttal a vád életveszélyesen komoly: a pap szerint „másvilági boldogságukat” kockáztatják azok, akik rá hallgatnak:

Szilveszter elkergetésének jelenete – talán fölösleges is emlékeztetni rá – Petőfi friss választási vereségének szégyenét is felidézi. Az apostol írásakor alig néhány hete annak, hogy elűzték a költőt Szabadszállásról: „…engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép…” És ki vezette a Petőfi ellen gyalázkodó kampányt? Nagy Károly jelölt atyja, a helybeli református főesperes…

De maradjunk a műnél. Elkergettetése után Szilveszter könyvet szeretne kiadni, de egy tapasztalt szerkesztő felvilágosítja, hogy a cenzúra „a pokol cséplője”, mely a magot, az igazságot kicsépeli: „aztán az üres magot visszadobja, S ezen rágódik a közönség”. Szilveszter egy pillanatra megpróbál simán írni, hogy a cenzor ne vegye észre szándékait, de eltépi művét:

De kik a gazok, az ámítók? Az érvényes zsarnoki hatalom szolgái, köztük épp a cenzorok, akik közt – láttuk – szép számmal működnek egyházi személyek. E következtetés nem e sorok írójának logikája, hanem Petőfié. Szinte jelképes erővel bizonyítja ezt az a tény, hogy a költő a kéziratban eredetileg papokhoz-t írt, majd áthúzta e szót, s fölé javította: gazokhoz. Jogosan, mert a gazok általánosabb fogalom, nem csupán egyházi „reakció” volt akkoriban, hanem világi is. De jellemző, hogy ezúttal is mi volt az első gondolata Petőfinek … (PÖM. III. 343.)

Magában Az apostolban Szilveszter istenről alkotott képe a cselekmény, a hős sorsa szerint meglehetősen logikusan módosul. A 10. részben az ifjú Szilveszter lelkesült ódai hangon dicséri az Urat: „…Imádlak, isten (…) nem értettem nevedet, A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat… Dicsértessél, dicsértessél örökre!” Elűzetésekor sem okolja az istent, sőt a népet sem kárhoztatja, csak ámítóit: „…még most gyermek ő, kit El lehet könnyen bolondítani”:

Ezt az eszmekört Petőfi egyszer már, még az 1846-os Felhők idején érintette, de radikálisabban, nemcsak a „földi isteneket” korholva:

Ez Petőfi életművében a leghatározottabb vallomás, mely magát az isten(ek) létét, az ég (= a menny) és a pokol létezését tagadja, emberek által kigondolt mesének tekinti, teljesen a francia felvilágosodás legradikálisabbjainak szellemében. Amivel nem kívánom azt mondani, hogy ez az ateisztikus gondolat feltétlenül Holbach és társai köréből jutott el költőnkhöz. Az 1846 márciusa előtti hetekben született Nem sűlyed az emberiség… megírásánál sokkal korábban, 1844 első felében jelent meg költőnk fordításában James György (így, magyarosan) angol regényének németből tolmácsolt szövege. Ebben az egyik hős a másvilág kapcsán e kereken tagadó álláspontot deklarálja: „Mért félnék e túlvilági balgatag babonáktól, miket papok és barátok beszélnek, s miket ők találtak föl?” Vagyis a mennynek és pokolnak, a másvilágnak mint emberi kitalációnak az ábrázolása a felvilágosítók nyomán egészen érdektelen írók műveiben is szerepelt már a múlt század negyvenes éveiben. (PÖM. VI. 254.)

Visszatérve Az apostolra: Szilveszter a börtönben jut el isten imádatától annak megtagadásáig. Tehát nem létezését vonja kétségbe, hanem jóságát, amikor az ég urát a földi zsarnokokhoz hasonlítja:

Madách Luciferéig nem lesz párja ennek a szó eredeti értelmében vett istentagadásnak. Valószínűleg ez volt az a része Az apostolnak, mely ádáz gúnyolódásra, dühre késztette irodalmunk nem egy tudósát az egész mű ellen.

Aki csak egy kevéssé ismeri Petőfit, az is tudja, hogy a „zsarnok-isten” megtagadása nem tekinthető a költő egyedül érvényes isten-felfogásának: műveiben többször is egymással feleselő meghatározásokat találunk. A forradalom előtti egyik legkeményebb versében Istennel akarja büntetni a szolga magyart: „Isten küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát…” (Nagykárolyban), majd március idusán „a magyarok istenére” esketi meg Pest forradalmi tömegeit. Máskor „a szabadság istenéhez” fordul, aztán úgy látja, „isten, ördög, minden ellened van” árva nemzet. Különösen a forradalom idején isten igen gyakran puszta agitációs érvként tűnik fel, hogy e minőségben is megtagadja a költő az 1849-es újévet köszöntő versében:

Azt mondhatnánk, hogy a nagyon is alkalomtól függő istenemlegetések mégsem változtatnak egy alapvető tényen: Petőfi érettebb korszakától kezdve az isten hol a természet hatalmának és szépségének megtestesülése, hol valami – elég homályosan elképzelt – szabadságisten, hasonlatos Robespierre-ék „Legfőbb Lényéhez”, akinek tudvalevően az a fő feladata, hogy az emberiséget a szabadság honába vezesse. Ilyen értelemben zengi programatikus versében, az 1848-ban a régi szenteket mind halottakká nyilvánítva: „Egy vallás van a földön: szabadság!”

Petőfi egy tekintetben tette félreérthetetlenné isten- és vallásfelfogásának sokirányúságát: utolsó prózai munkájában, Zoltán fia életrajzának töredékében, halála előtt legfeljebb néhány héttel nyilatkozván fia megkereszteléséről. (Lásd a későbbiekben.)

Az eddigiek alapján talán világossá vált, milyen elképesztő hamisításokat, csonkításokat kellett elkövetniük azoknak, akik Petőfit is be akarták szorítani valami szokvány-vallásosság keretei közé. Mint például az az irodalomtörténész, aki meg akart győzni bennünket, hogy költőnk – Béranger-től eltérően – sohasem gúnyolta a papokat…

Miklós Elemér engedte meg magának ezt a könnyed füllentést – lásd Petőfi és Béranger című dolgozatát. (Bp. 1904. 66. o.) Részint meg is magyarázza, hogy ez az eredmény „annak köszönhető, hogy az egyszerű mészáros feleségében a Gondviselés Petőfit a legszeretőbb anyával áldotta meg, ki fia nemes érzéseit – ezek közt a vallásosságot is – már korán ébrentartotta, fejlesztette”. E nemes tétel kitalálásában az sem zavarta Miklós Elemért, hogy maga a költő a vallásról miként nyilatkozott. Idézzük bővebben:

Lásd az 1848 című költeményt. Egy másik változata e vallomásnak: „…a nép az én vallásom, istenem!” (PÖM. V. 98.) Lehet választani…

Mivel nem tehető fel Miklós Elemérről, hogy a fent idézett művekkel és sok hasonlóval nem találkozott, pusztán a pia fraus, a jámbor csalás esete foroghat fenn. Akkor már sokkal tisztességesebben járt el Haynald bíbornok-érsek, aki így fakadt ki, amikor Károlyi gróf a múlt század végén pénzt kért tőle a Petőfi-szobor felállítására: „Egy krajcárt sem adok ennek a hitvány firkoncnak az emlékére, aki egyházamat és az isten szolgáit olyan aljas módon támadta meg.” (A bíboros levelét Földessy Gyula nyomán ismerteti Hatvany: I. k. 607. Binder emlékezetből tájékoztatta a levélről Földessyt, de ez nem teheti kétségessé a közlés lényegi igazságát.)

Érdemes méltányolni az őszinteséget. A bíborosi levél, melyet Binder Jenő irodalomtörténész a saját szemével olvasott, azt tanúsítja, hogy Haynald Lajos kalocsai érsek jól ismerte Petőfi Sándor életművét. Legalábbis annak az érsek úr számára oly ellenszenves eszméit.

A Petőfi-irodalom első korszakának – általánosan elfogadott vélemény szerint is – Gyulai Pál műve a legértékesebb alkotása. A Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című munka híven foglalja össze a költő pályáját, pontosabban annak csak egy részét. Sajátos módon az a hiányossága is növeli a mű értékét, hogy Petőfi életútját s költészetének fejlődését csak 1847-ig követi nyomon. Kimondatlanul, de félreérthetetlenül is azt jelzi e csonka pályaképpel, hogy a győztes ellenforradalom meglehetősen hosszú első szakaszában a költő forradalmiságáról és kivált 1848–49-es műveiről és tetteiről becsületesen nem lehetne ítéletet alkotnia. Nagy a valószínűsége annak, hogy az ifjú Gyulaiból nem kis ellenérzést is kiválthatott Petőfi engesztelhetetlen republikanizmusa, szabadságkultusza, de azt tudnia kellett, hogy amennyiben bírálgatná a költő eszméit és tetteit, e kritikával a pöffeszkedő idegen hatalomnak tenne szolgálatot.

A kiegyezés szülte illúziók légkörében azután Ferenc József megítélése is több-kevesebb mértékben változni kezdett, Petőfi forradalmiságának még burkolt védelmezése is egyre időszerűtlenebbé vált. Gyulai is jónak láthatta az igazodást eme újabb irányzathoz: előadásaiban továbbra is lelkesen méltatta a lírai Petőfit, de egyre szigorúbban ítélt a költő forradalmi műveiről és tetteiről. Érdekes, sőt értékes dokumentuma e folyamatnak az a 168 oldalas kézirat, melyben Gyulai tanár úr 1877–78-ban tartott egyetemi előadásait jegyezte fel egy ismeretlen diák (?). A csinosan bekötött könyv szerzője, pontosabban a professzor előadásainak jegyzetelője Sz. L. monogrammal jelölte önmagát, s igen valószínűen gyorsírói jegyzet alapján másolta le szép kézírással a hallottakat.⁵

Az életrajzi utalások összhangban állnak Gyulai más műveinek megállapításaival. Ennek ellenére nem tekinthetjük a kéziratot hiteles Gyulai-szövegnek, de okunk sincs kétségbe vonni azt, hogy a tanítvány valóban a mester igéit rögzítette kéziratában. Gyulai, mint ismeretes, Szendrey Júlia húgát vette feleségül, feltehető, hogy Arany Jánostól is hallott Az apostolról, sőt ismerhette az 1851-es kiadást is, mely már eleve csonkításokkal s alapeszméjéből kiforgatva jelent meg, a hatóságok mégis siettek elkobozni a példányokat… Az 1877–78-as egyetemi előadásain professzorunk már egy olyan szövegre támaszkodhatott, melyet az 1951-es akadémiai kritikai kiadás szerkesztője, Varjas Béla is a „megbízhatónak tekinthető” kategóriába sorolt.

A jegyzetekben 75 sor erejéig van szó Az apostolról. A tiszta szöveg folyamatos, törléseket nem tartalmaz, a fejtegetés logikája egyértelműen Gyulaira vall. Az értékelés szerint a mű „egy irány költői beszély”, melynek első része „a társadalom ellen lép fel váddal, nagyon közel jár a socialdemokrata irányhoz, a másik része pedig inkább csak köztársasági szellemű. A költemény hőse egy királygyilkos.”

Ez utóbbi címke persze jogilag sem indokolt. Legfeljebb „gyilkossági kísérletről” lehet szó, hiszen Szilveszter golyója nem talált, nem a szívbe, hanem a ruhába „ment”. A gyilkosságot majd az igazságszolgáltatás követi el, amely tíz esztendeig tartotta földalatti börtönben és láncon a hőst, pusztán írásaiért, melyeket illegálisan mert kinyomtatni, s végül a sikertelen merényletért lenyakaztatta. E sajátos jogrendet a professzor nem minősíti, viszont – nem teljesen alaptalanul – még bírálja is a monarchia és a respublika szembeállítását… Szilvesztert s az olvasókat felvilágosítja arról, ami valóban igaz volt már Gyulai idejében is: egy alkotmányos királyságban, mint például Angliában, a sajtószabadság inkább érvényesülhet, mint egyik-másik „köztársaság” címen működő önkényuralomban.

Az ismert viszonyok között természetesen nem lehetett volna elvárni, hogy egy neves egyetemi tanár kiálljon Az apostol mellett. Gyulai is siet erkölcsi verdikttel sújtani Szilvesztert: „Különösen visszatetsző benne az, hogy még kenyerét sem tudja megkeresni… Van benne némi gyámoltalanság, mely iránta való részvétünket apasztja.”

A 48-as szabadelvűség maradványait nem könnyű lerázni… Gyulai esetében is nyugtázandó, hogy legalább eszébe jut a részvét szava Szilveszter családjának nyomorúsága kapcsán. Félszázad sem telik el, s Horváth János nagy művében már nyoma sincs semmiféle részvétnek a forradalmár iránt: itt Szilveszter „bűnösen élhetetlen”, „erkölcsi bénaságban szenved”. Gúnyt kap illegálisan kiadott írásaiért is ez a „holdkóros, dühös rajongó”: „E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresnie gyermekeinek.” (Horváth J.: Petői Sándor. 482.)

Hadd egészítsem ki Horváth tanár úr leckéit: ha Szilveszter prózai dicsőítéseket, sőt királyhimnuszt is ír az aradi tizenhármak kivégeztetőjéről, mint ahogy Jókai Mór is tette, akkor a kenyér mellé kalács is jutott volna gyermekeinek.

…Elnézést kérek a T. Olvasótól, tudom, hogy kilendültem a tudományos illem megkövetelte higgadt modorból. Mentségemre szolgáljon, hogy az irodalomtörténet írásának múlt századi klasszikusa és e századi iskola teremtője is kipróbálta ironizáló készségeit Szilveszteren – ami ez esetben azt jelenti, hogy a költőn is. Anélkül, hogy magamat hasonlítani merném hozzájuk, úgy tartom, hogy néha-néha egy régóta csak maszek Petőfi-kutatónak is legyen szabad elárulnia érzelmeit.

Eltérően a már említett programtól, melyet nem Petőfi írt az Egyenlőségi Társulatnak, a proklamációt ő fogalmazta. Pontosabban mások is felléptek e műfajban, írt kiáltványt Táncsics Mihály és Tóth Móric is. A költő szeptember 16-ának éjjelén vetette papírra a maga proklamációját, s azt a Népelem-Radicallap szeptember 20-án közölte. Senkit sem bántunk meg, ha rögzítjük: Petőfi szövege a legméltóbb a feladathoz – politika s költői érvelés mintaszerű egységét testesíti meg. Így kezdődik:

„Az Egyenlőségi Társulat Magyarország lakosaihoz, testvéreihez, rokoninkhoz szives üdvözletet!

Bánat és harc szól belőlünk; ollyanok a mi szavaink, mint mikor a szél bele süvit a félrevert harang zugásába.

Tűz van, tűz van… nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra legények! ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végeig.”

Ezután egy kis magyar történelem következik, a honfoglalástól kezdve addig, hogy az osztrák hatalom „háromszáz esztendő folytán” maga alá vetette a magyar nemzetet. „Aki azt akarta, hogy véres halállal vesszen el, nem kellett egyebet tennie, csak ezt a szót kimondania: szabadság. Így vesztek el a vérpadon a legdicsőbb hazafiak: Zrinyi, Frangepán, Nádasdi, Martinovics és mások számtalan.” A szolgaság ábrázolását a kivívott szabadság képe váltja fel:

„De feljött az 1848-dik esztendő, ugy jött fel, mint egy uj haragos csillag, a népek haragának csillaga. (…) Követte Franciaország példáját Europa minden népe, fölkiáltott és fegyvert ragadott szabadságáért. Fölkeltünk mi is, magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját; Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjuság.” (PÖM. I. 124–125.)

…Alig múlt el egy hónapja annak, hogy Petőfi egy hírlapi cikkében a Metternich-kompániával vetette egybe az új magyar kormányt, e kommentárral: „Erre ugyan elmondhatni, hogy »eben gubát«.” Ezt a kitörést még a szabadszállási kudarc nyomasztó légköre eredményezhette, s költőnk később enyhíteni akarhatott a rossz „visszhangon”, miként a nemzetgyűlésre tett meglehetősen gúnyos célzáson is: „…akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniok és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik a törpe minoritást… szájok ugyan elég nagy erre.” (PÖM. V. 112–113.)

Ez a minoritást idéző célzás minden nemzetgyűlési képviselő és a politikai lapokat olvasó ember számára egyértelműen Kossuthon csattant, egy beszédében ugyanis ő szólította fel elnémulásra „a törpe minoritást”, vagyis a parlamenti radikális kisebbséget. A szeptemberi proklamációban Petőfi valószínűleg korrigálni akarta gúnyolódását, ezért emelte ki Kossuth érdemeit a márciusi fordulat kiharcolásában… Ami azért azt jelzi, hogy – ha némi késéssel is – mérsékelni tudta heves indulatait… S megértette azt is, hogy a függetlenségi harc felé menetelő nemzet jobb erőinek túl kell lépniük az ellentéteken, s össze kell fogniuk. Ezt mutatja egyébként a proklamáció utolsó bekezdése is: (PÖM V. 127.)

„Nekünk nincs a világon testvér nemzetünk, melytől segítséget kérhetnénk, mely segítséget adna; egyedül állunk, mint a magányos fa a pusztában; nem támaszkodhatunk másra, csak az istenre és magunkra, de a kettő elegendő lesz arra, hogy örök időkre megmentsük a magyar nemzet életét és becsületét.

A Vörösmarty-ügy szoros következményeként az Életképek két szerkesztője között is megromlott a barátság. Mivel Petőfi akkor adta nyomdába a Szózat költőjéhez intézett versét, amikor Jókai távol volt a fővárostól, a Vörösmarty megbírálását hevesen kifogásoló író visszatérése után összekülönbözött barátjával. Az igazság azonban ennél bonyolultabb. Ugyanis a hajdani két elválaszthatatlan pajtás közötti súrlódások már akkor elkezdődtek, amikor Petőfi – meglehetős erőszakossággal – igyekezett megakadályozni Jókai és a híres színésznő, Laborfalvy Róza házasságát… Mivelhogy költőnk túl korosnak és kevéssé erkölcsösnek találta a kiválasztott arát… Amiben még lehetett is volna némi igaza, csak éppen semmiféle joga nem volt ahhoz, hogy barátjának érzelmi világába nyersen beleavatkozzék. (Egyébként akárhány udvarlója lehetett korábban a művésznőnek, a nagy bukás után Róza asszony – elnézést, hogy ismét előre kell sietnünk az időben –, szóval ez a bátor és leleményes hitves megmentette férje életét. Ami nem mindennapi cselekedet egy gyönge nő részéről… Az történt ugyanis, hogy Klapka tábornok Komárom várának föladásakor katonái megmentése érdekében menlevelet, „Geleitschein”-t kötött ki a vár védői számára. Szigligeti Ede testvérének segítségével Róza asszony szerzett egy ilyen menlevelet férjének. 1849 karácsony szombatján – mint Mikszáth Kálmán írja ragyogó Jókai-életrajzában – a téli hidegtől kimart arccal megérkezett Laborfalvy Róza, immár Jókainé, s egy borítékot húzott ki a kebléből – az életmentő komáromi pátenst, a menlevelet.) (Mikszáth i. m. I. 231.)

Petőfi ezt nem láthatta előre, amikor akadályozni akarta a barátjánál nyolc esztendővel idősebb hölgy házasulási szándékait, de ebből csak az következik, hogy a legforróbb barátság sem jogosíthat fel bárkit is szerelmi tanácsadásra, kivált parancsolói modorban.

Ha Petőfi hibázott mint kéretlen és erőszakos házassági tanácsadó, az őt bírálgató – egyébként igen jeles – írástudót is érheti némi kritika. Igen izgalmas Naplójában, mely 1945-ben jelent meg, Illyés Gyula idevágó könyve ellenében Márai Sándor elismeri, hogy Petőfi „a világirodalom egyik legnagyobb költője”, ám tüstént meg is dorgálja, mint „hiú, beteg lelkű és veszedelmesen önző embert”. (Amiből tüstént megérthetjük, hogy Márai nem volt hiú és önző sem, ha az lett volna, aligha marasztalja el e vétkekben a másik szerzőt…) E sorok írója szerint minden emberben fellelhető az önzés, miként ezt már Larochefoucauld herceg tudta a XVII. században… Ezért az önzésről nem vitatkozik. De a mértékvesztés is lehet hiba, akár az önzésnél is nagyobb. S Márai e hibába esik, amikor lélektani elmélkedésében ilyen következtetésekre jut: „Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat…, ezt tette, akarva, akaratlan, Petőfi is, aki, mint minden krakéler, (!! F. S.) igazában gyáva ember volt.” Nos, ha a gyávaság abból áll, hogy egy ifjú ember a katonákkal megrakott Pestbudán egy szép reggelen forradalomba viszi fiatal barátait, majd Pest húszezres tömegét, ha gyáva az, aki egy ellene felbőszített tömeggel szemben, az ő agyonverésére toborzott részeg csorda ellenében védeni meri a maga igazát, s gyáva az, aki a csaták egyik legvéresebbikében áldozza fel életét, akkor Petőfi kétségtelenül a leggyávábbak egyike történelmünkben…

De mindez pusztán megítélés dolga. A gyávaságról lehetőleg azok vitatkozzanak, akik – mint Petőfi is – nemegyszer tették ki magukat halálos veszélynek. Az viszont már nem egyszerűen illem dolga, hogy meddig lehet elmenni egy számunkra nem rokonszenves emberi-írói típus megítélésében… Sajnos a különben oly jeles író túlment az ízlés határán, amikor minden alap nélkül, a mélylélektan legfelszínesebb alkalmazásával így nyilatkozik Petőfi és Jókai fentebb már említett „házassági” vitájában:

„A féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor az a marcona Laborfalvy öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó homosexuális elem.” (Márai i. m. 86–87.)

Nos, nemhogy sok, még kevés ilyen elemet sem lehetne találni a költőben, aki csinos számú falusi virágszálhoz, varróleányhoz, színésznőhöz, bankár örökösnőhöz és más hölgyekhez sorozatban írta a korszak legszebb szerelmes verseit.

Egyébként pedig a sok homosexuális elemet illetően, mely Márai képzeletében született meg, a költő valóságos hajlamait illetően újabban meglehetősen tárgyias tények is előkerültek. H. Gy. kedves kollégám jóvoltából megismerkedhettem egy vitathatatlanul hiteles dokumentummal. Berecz Károlynak ugyanis, Petőfi poétatársának az volt a mániája, hogy naplót vezetett sexuális kalandjairól. Ilyen célzatú kirándulásain egyszer-másszor, kivált 1845-ös felvidéki útja során, Petőfi is elkísérte Bereczet, s így – feltehetően szándéka ellenére – bekerült a sexmániás barát naplójába. Ha e könyvecskét Márai is ismerhette volna, minden bizonnyal felhagyott volna a Jókai-Petőfi viszály sajátos, de a tények tükrében totálisan tarthatatlan, noha apodiktikusnak hitt kinyilatkoztatásával…

A két barát összeveszésében nyilván annak volt főszerepe, hogy Petőfi meglehetős önkényességgel kezdett dirigálni az Életképek szerkesztőségében, amikor 1848 áprilisában társszerkesztője lett a folyóiratnak. Erőszakosságát mutatta a Vörösmartyhoz írt költemény közlése, Jókai határozott tiltakozása ellenére, majd a viszályt növelte az a körülmény, hogy Jókai a nyilvánosság előtt is dezavuálta barátját. Hirtelen felfortyanásában azután Petőfi deklarálta, hogy „csak” költeményeket fog közölni az év végéig, azután teljesen szakít az Életképekkel…

…Így is lett, csak épp azzal a különbséggel, hogy az év végére a forradalom kormánya is szorítóba került – az országgyűlés 1848 szilveszterének éjszakáján tartott ülésével döntött Pest feladásáról és elhagyásáról. Petőfinek nem kellett már szakítania az Életképekkel, mert a folyóirat befejezte működését.

A már említett rosszízű hiedelemmel ellentétben Petőfi verseinek igen jelentékeny része nem jelent meg életében. Sok oka volt ennek, egyebek közt például az Életképek szerkesztőinek az a megállapodása, hogy a magyar irodalmat kell támogatni, nem fordításokat közölni. Költőnk 1848 januárjában tette át magyarra Hégésippe Moreau Egy emlék a kórházban című költeményét, s csak az esztendő második vége felé jelentette meg az Életképekben. (II. félév 400. o.)

Nem bántom meg, remélem, sem a francia poéta, sem fordítója emlékét, ha a vers alá tett Petőfi jegyzetet idézem a meglehetősen hosszú költemény helyett:

„Hégésippe Moreau, Franciaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolc évi koplalásnak díja pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte-élt francia költő volt s szinte (=szintén F. S.) mint ő, nyomorban és kórházban halt meg. – És ezek Franciaországban történtek, a nagy és fényes Franciaországban! …mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson és, ha lehet ily szomorú vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az ínségnek.” (PÖM. III.14.)

A megjelenés körülményeiből nem lehet egyértelműen megállapítani, mikor írta Petőfi e jegyzetet fordítása alá. Ha mindjárt a fordításkor, azonnal közölhette volna a verssel együtt még a 48-as év elején. Valószínűbb, hogy e teljes egyértelműséggel saját panaszát is sűrítő jegyzet már a közlés idején bekövetkezett anyagi összeomlásra utal. Az összeomlás pedig nagymértékben a választási kiadások (az utazások, kiáltvány-nyomtatások költségeinek) egyenes következménye. És persze a családalapításhoz is több pénz kellett, mint mondjuk a korábbi magányos élethez…

A választási időszak előtt – tavasztól a nyár közepéig – napi financiális gondjai aligha lehettek a költőnek. Az Életképek társszerkesztőjeként felvett havi száz forint mellett júniusban külön száz forintot is kapott Emich Gusztáv könyvkiadótól, az Összes költeményekre kötött szerződés fejében. A második negyedévben megjelent verses műveiért összesen 140-et keresett. Mindez, ha jómódot nem is biztosíthatott számára, viszonylagos biztonságot mégiscsak jelenthetett. Arra is futotta, hogy májusban a Radikál-kör hazafias gyűjtéséhez 30 pengő forinttal járuljon hozzá. (Egyébként értékes könyveinek egy részét is árverésre bocsátotta, hogy hozzájáruljon a honvédelmi kiadásokhoz.)

Az összegek értékeléséhez némi fogódzót kínálhat egy adat: a havi ebédek költsége önmagában mintegy 20 pengő forintot tett ki, ehhez számítandók még az egyéb étkezési költségek, a lakbér s más kiadások. (Az adatokat H. Törő Györgyi úttörő érdemű tanulmányából, a Petőfi anyagi helyzete című dolgozatból vettem. Megjelent a Tanulmányok Petőfiről című 1962-es kötetben.)

Ez volt az a viszonylagos anyagi biztonság, amely július elejére összeomlott. Petőfi arra kényszerült, hogy költőtársának, Aranynak utólagos jóváhagyása reményében kölcsönt vegyen fel… A meglehetősen szokatlan eljárásról egy igen tréfásnak szánt, valójában fölöttébb szomorú levélben tudósította Aranyt:

A továbbiakban egy hosszú kommentár következik, szintén tréfásan, egyszersmind tárgyiasan. Az történt ugyanis, hogy a vidéken lakó Aranynak járt 3000 forint pesti szerkesztői jövedelem, s ebből csípett le 108 pengő forintot a nélkülöző költőtárs. Az engedély nélküli „kölcsönzés” nem sorolható a világ legtermészetesebb pénzügyi manőverei közé, de tény, hogy Petőfi hamar törlesztette tartozását. Ezt az érintett, úgy is, mint leghitelesebb tanú, maga Arany igazolta egy 1858-as feljegyzésében: „Dacára tréfáinak, a 108 pengőt legelső alkalommal sietett megfizetni – általában igen lelkiösmeretes volt az ilyenekben.” (Lásd a fenti helyen: PÖM. VII. 157., valamint jegyzetben a 430. oldalt.)

A két költő levelezésének jó része kettejük elementáris humorkészségéről (is) tanúskodik, a fenti idézet is bizonyíték erre. Petőfi azonban érezhette, hogy a puszta tréfálkozással ez a manővere nem intézhető el, s ezért a levél befejezésében próbálja magyarázni s mentegetni eljárását:

„Komolyan szólva, talán csúfság, hogy épen tégedet csiplek nyakon, mert meglehet, hogy szintollyan szükséged van a pénzre, mint magamnak, de gondoltam, hogy ha már fölharagítok magam ellen valakit, inkább te haragugyál (sic! F. S.) rám, mint más; te nem lakol Pesten, ritkán is jösz ide, nem kell remegnem minden pillanatban, hogy hátha találkozom hitelezőmmel.”

Itt is bujkál némi humor a magyarázkodásban, de igazából nagyon is tárgyias az érvelés, s ami fő, Arany végül is elfogadta…

A választási kiadások annyira megterhelték Petőfi büdzséjét, hogy amikor egy rövid időre úgy látszott, a nemzetgyűlés érvényteleníti Nagy mandátumát s új szavazást rendel el, költőnk egy barátjának, a már említett Bacsó tiszteletesnek egyenesen megírta: Nagy nemzetgyűlési elutasítása esetén az új választásra nehezen tudna ismét leutazni „financiális körülményei” miatt. (PÖM. VII. 151.) Az történt ugyanis, hogy a választási kiadásokra váltóadósságot kellett felvennie s ráadásul egyéb kölcsönöket is törlesztenie kellett.

Hadd idézzük újra H. Törő Györgyi kitűnő tanulmányát Petőfinek a választási bukás utáni „financiális” helyzetéről: „E korszakbeli anyagi küzdelme ahhoz az emberhez mutatja hasonlónak Petőfit, kire rádőlni készül a ház; megtámasztó gerendákért kapkod, de nincs szabad gerenda. A kölcsönök csak pillanatnyi segítséget nyújtottak, tovább rontották helyzetét; visszafizetésük után ismét pénztelenül maradt.” (I. m. 82.)

Mindezt csak rontotta az Életképek hanyatlása, amit a két szerkesztő viszálya nyilvánvalóan tovább fokozott. Petőfi ellenségei című, későbbi emlékezésében Jókai így jellemezte a költő s közös lapjuk helyzetét: „Mindenki ellensége volt. Még az édes jó publikum is. Az Életképeknek még márciusban ezerötszáz előfizetője volt, s márciuson túl, mikor is Petőfi szerkesztőtársul lett megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeket írta, amikor maga körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul, leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott.”

Ilyen körülmények között a Róza asszony körüli civakodás nélkül is megromolhatott volna a lap helyzete és a két szerkesztő barátsága. Nem csoda, hogy Jókai meglehetős nyíltsággal érzékelteti: Petőfit tartja felelősnek a bukásért, s nem alaptalanul. Mégis az a valószínű, hogy nem a szerkesztő és költő Petőfinek szólt az olvasói ellenszenv, hanem a politikus Petőfinek, a republikánus királygyűlölőnek, a kormány dühödt kritikusának – a politika hatalmasainak szidalmazása abban az időben még nem volt szokás…

S döntő szerepe lehetett itt annak is, hogy míg tavasszal a nagy remények idején lendült fel az Életképek, az év végére a bizakodás megcsappant, a katonai viszonyok egyre nyomósabban jelezték az osztrák támadás túlerejét. Az ilyen utólagos „jóslatot” nem lehet bizonyítani, de igen valószínű, hogy az Életképek akkor is elbukott volna, ha Petőfi nem társul Jókai szerkesztő úr mellé…

Petőfi egykori szerkesztője, Vahot Imre, már 1848 szeptemberében jónak látta durván hadba szólítani Petőfit. A Pesti Divatlap volt vezetője, immár a Nemzetőr irányítójaként előbb a Vörösmarty-vita miatt támadja egykori segédszerkesztőjét. Keveselve, hogy az idősebb költő megelégedett gúnnyal viszonozni az ifjú poéta bíráló költeményét („bírónak még te kicsin vagy”), Vahot közli, hogy ha verset tudna írni, Vörösmarty helyett így felelt volna Petőfinek: „…Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod; te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harczmezőn. Ime most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának – te katona voltál, gyermeked nincs, – s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, még is hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat.” (Petőfi napjai 502.) Vádolni a katonai kötelesség teljesítésének elmulasztásáért, azután költői babérjait is fumigálni – ez jellegzetes vahoti módszer, a jelentéktelen főnök bosszúja a keze alól kinőtt zseni ellen…

A Közlöny október 16-i számában egyébként már megjelent Petőfi Sándor nemzetőrségi százados kinevezése a honvéd 28. zászlóaljhoz. Ami pedig azt illeti, hogy a költőnek nincs gyermeke, az akkori sajtóvilág központi pletykafészkének, Vahotnak, tudnia kellett, hogy Júlia viselős, s két-három hónapon belül szülni fog. Miként ez december 15-én be is következett.

Előre is elnézést kérve, hogy e sorok írója, aki csak a fölöttébb alacsony hadnagyi rangig vitte, némileg illetlenül, de minősíteni meri Petőfi százados katonai tevékenységének kezdeteit. Jó szándéka, sőt elszántsága vitathatatlan volt, de a körülmények szüntelenül keresztezték terveit. Szeptember utolsó hetének elején hadiküldetésben indul Székelyföldre, de magával kell vinnie feleségét is, a főváros felé közeledő Jellasics rosszhírű hordáinak nem hagyhatja hátra Júliát. Szeptember 27-én végre biztonságba helyezi feleségét Erdődön, az asszony szüleinél. Három nap múlva már Nagybányán működik, de 30-án este újra Erdődön jelenik meg, innen október elsejei dátummal küld levelet a Pesti Hirlap szerkesztőségének, hírül adva: „…az egész krasznamegyei és kővárvidéki oláhság föl van lázadva”. Felszólította ugyan az alispánt, hogy hirdessen „általános népfölkelést” a megyében, de ez természetesen nem megy hamar, ellentétben vele, aki igen gyorsan máris az ország másik végében terem, a nyugati határszélen! Méghozzá Vasvárival együtt…

Parndorfi tartózkodásuk hosszadalmas leírására nincs mód. Hogy volt-e a „kirándulásra” hivatalos engedélyük, az is bizonytalan. Okuk mindenesetre lett, nem várt, nem is remélt, szinte csodába illő: a magyarok ellen vezényelt gránátosok megtagadták az engedelmességet Bécsben, ráadásul az Aula diákjai, egyesülve felnőtt polgárokkal és egyéb „fölforgató elemekkel”, a lázadó katonaság mellé álltak – kitört a harmadik bécsi forradalom. S ahogy Hatvany bárónak még az évtizedek messzeségéből is újra felforrósodó szavai rögzítik: „A kormány ágyúit elfoglalták, katonáit lefegyverezték s Latour hadügyminisztert lámpavasra húzták. Ezeket a híreket a pesti sajtó az európai szabadságmozgalmak általános ellankadásának idején oly kitörő örömmel fogadta, hogy még a lapárús zsidófiúk is vickándozva árulják a plakátokat: Latour hängt! s nevetve tették hozzá: Jellasich wird auch hängen.”

Amihez a Kossuth Hirlapjának csak ennyi kommentárja volt: „Teljesedjék a kis Mózesek jóslata minél előbb.” (Hatvany II. 523.) Sajnos a lelkes Mózesek nem tudhattak arról, hogy Windischgrätz és Jellasics, „a gyáva” nem ok nélkül futott Bécs felé, hanem azért, hogy serege egyesüljön a Windischgrätzével… Ami meg is történt. A szegény Petrovics István, ki költőnk verse szerint lelkesen űzte Jellasicsot, éppúgy nem tudhatta e futás végső kimenetelét, mint maga Petőfi, aki sietett megénekelni atyjának, „a vén zászlótartónak” bátor tettét.

Petőfi parndorfi jelenléte egyébként nem olyan biztos, mint amennyire a Vasvárié. Ez is egyike a költő biográfiai rejtélyeinek, melyek felett valószínűleg még a következő században is vitatkozni fognak. Hatvany nem ok nélkül írta, hogy pusztán mint lehetőséget kezeli e bizonytalan táborjárást. (PÖM. II. 525.)

Ami mégis gondolkodóvá teszi a hajdan idők rejtélyein töprengő mai magyart, egyebek közt az a tény, hogy Mészáros Lázár hadügyminiszter szerint nemcsak a sereg tisztikara ellenezte Jellasicsnak a határon túli üldözését, hanem a nemzetőrség egy része is, sőt „még maguk a márciusi pesti utcai hősök, u. m. Petőfi s Vasvári is sátraikba huzván vissza magukat, onnét kárhoztatták s hangolták le az átlépésre készeket”. (Mészáros I. 254.) Az utcai hősök gúnyos emlegetése nem hagy kétséget a hadügyminiszter elfogultsága felől… Emlékiratai ugyanitt Kossuthot is célba veszik (itt is célba veszik), amikor miniszter társát úgy emlegeti, hogy „a haza eszének személyesített képviselője” megjelent a táborban, s ezt az eseményt akarták valami haditénnyel egybekötni… Nos, nem könnyű elképzelni, hogy Petőfi az, aki nem akarja üldözni a hátráló ellenséget, épp ő, aki versben köszönti apját, a vén zászlótartót, mert serényen kergeti a gyáva Jellasics futó seregét Bécs felé… Éjszaky Károly egy Csernátoni Gyula által igen későn, 1890-ben közölt emlékezése szerint viszont épp a határátlépés ellen izgatott volna a költő, amiért a tisztikarnak akadtak olyan tagjai, akik „hadi törvényszék elé akarták állítani, és rövid úton, mint fegyelembontó izgatót, agyonlövetni…” (Hatvany II. 506.)

Legyen ez az epizód figyelmeztető arra, hogy milyen nehéz eligazodni a történelem rejtélyeiben, kivált akkor, amikor félszázados távlatból közölt dokumentumra vagyunk utalva. Épp ezért ezt a parndorfi rejtélyt talán mégiscsak jobb lesz elhelyeznünk a túl homályos ügyek és viszályok rejtélyeinek tárában.

Egy biztos: a legnagyobb akkori magyar utazó október 17–22 táján újra Erdődön tartózkodik, s 22-én Debrecenbe teszi át magános székhelyét, hogy az újoncok kiképzésében vegyen részt. Két hetet sem tölt el a rábízott katonák körében, s szabadságot kér, felesége hamarosan várható szülésére hivatkozva. Az engedélyt persze nem kapja (vagy inkább nem várja) meg, siet Erdődre. Innen a román támadás fenyegetésétől tartva, Szendreyékkel együtt Debrecenbe vonul. Hamarosan Arany és családja is megjelenik a hajdú városban, mely nemsokára ideiglenes fővárossá válik. Itt várja költőnk, mint aggódó férj, gyermeke közeles születését.

Idéztük Vahot Imrét, Petőfi egykori redaktorát, aki megdorgálta hajdani segédszerkesztőjét, miért csak ama Márciusban csörömpölt roppant kardjával, miért nem a frontokon verekszik. Költőnknek fájhatott a támadás, de Vahotot már régen nem sorolta azok közé, akiknek véleményére adott volna… December 8-án aztán egy olyan barát küldött üzenetet, levélben persze, akit Petőfi ifjú kora óta csodált, mint csakugyan nagy színészt. (Mint ismeretes, egy ideig ő maga is áhítozott e pályán tündökölni…) Nos, a nagy példakép, Egressy Gábor, nem Vahot otromba stílusában kötözködött, hanem elegánsan gratulált Petőfinek: „A vörös zsinórral nagy terhet emeltél le rólam Sándor!” Vagyis azzal, hagy a költő felöltötte a katonai uniformist… Mert amíg nem öltötte fel, addig, lám, a szegény Egressynek nagy terhet kellett cipelnie Petőfi habozása (?), mulasztása (?) netán bátortalansága (?) miatt. Mindjárt sietett is egy verset költő barátjának fejére olvasni:

Csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Petőfi Sándor eme, egyik leghíresebb versében nem párnákon, hanem párnák közt történő halálról van szó… A különbség nem érdemi, csak illik egy színésznek pontosan idéznie a magyar líra egyik leghíresebb darabját. Főleg, ha ez a költő a nagy színész barátja… Amint ezt Egressy mindjárt bele is szövi kisded szemrehányásába:

„Az emberek jogositva voltak, a martiusi napok után téged a harcosok élén látni, a csaták tüzében.

És az emberek tudták, hogy kettőnket benső viszonyok fűznek össze.

Vádakat kellett hallanom a következetlenségről, az ellentmondásról, mellyben dalod és életed állanak szemközt. –

És az igazolás, mit helyzeted nyujthatott, nem elégitett ki senkit.

Én egyedül érzém az élet jogait, egy a szenvedésekben megőszült ifjúságunk igényeit, a családérzelmek szentségét.” És így tovább. A nem is nagyon burkolt erkölcsprédikáció után végre egy kis vállonveregetés: Egressy elárulja, hogy ő biztatta a csalódottakat: „Várjatok, nem fogtok csalatkozni. És úgy lőn… Légy üdvöz Sándor, hogy az vagy, minek lenned kell.” (Ha már, mint ismeretes, eddig nem voltál az, minek lenned kell – ezt rejti ez utóbbi mondat.)

…Nincs tudomásunk arról, hogy Petőfi válaszolt volna Egressynek. Az elkövetkező 1849-es esztendő során sem írtak többé egymásnak, vagy szabatosabban fogalmazva: akár újabb egyoldalú, netán kétoldalú levelezésnek nincs nyoma. Ami jelentheti azt is, hogy Petőfi nem felelt Egressy dicséretekbe burkolt kioktatására, de nem zárható ki az sem, hogy levelezésük folytatódott, ám a diadalmas ellenforradalom buzgó hivatalnokai elsüllyesztették e leveleket valamelyik poros irattárba. (PÖM. VII. 181–182.)

…Szerencsére maradtak nyomai ama jelentéseknek, melyeket Egressy írt a diadalmas osztrák hatalom ügynököket irányító hatóságának. E tényből levonhatjuk a tanulságot: ha valaki olyan gyönge jellem, hogy nem tud nemet mondani a győztes ellenségnek, akkor ne akarjon erkölcsre tanítani egy Petőfit.

Az adatot a feledhetetlen emlékű Kiss Józsefnek, kedves barátomnak köszönhetem, aki bécsi kutatásai során találta meg az idevágó iratokat. A feddhetetlen tudós megbízhatóságában nincs okom kételkedni.

Az országgyűlés még Pesten működik, amikor kap egy költeményt Petőfitől, ez a Csatadal. Kísérőlevelet is mellékelt hozzá, íme a teljes szöveg:

„Levél a képviselőházhoz

Debrecen, december 8-kán 1848.

Képviselő polgárok!  Millyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt irta a conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy egy kiadást a marseilleise-ből. – Ha elég buzditónak találják önök a következő költeményt, nyomassák ki annyi példányban, a mennyit szükségesnek fognak látni, s küldjék szét országszerte a magyar táborba. Részemről igen ohajtom, hogy miután szigorú körülményeim elvonták egy kis időre a hadipályáról személyemet, legalább lélekben az alatt is részt vegyek nemzetem harcaiban.”

Nyolc nap múlva a Közlöny és a Pesti Hirlap már beszámolt az eseményről. Az első nap szerint „a ház részéről tetszés nyilvánult”, a második szerint a felolvasott csatadalt „a ház nagy tetszéssel fogadta”. (Endrődi: Petőfi napjai 33.) A Közlöny 20-án már a költő levelét is közli. (Mindegyik lap helyesen közli a marseillaise nevét, eltérően a PÖM. III. kötetétől, ahol az ai helyett ei áll… hibásan. Ha a hibát a költő követte el, akkor ezt a jegyzetekben rectifikálni kellett volna. Megjegyzendő még, hogy a lapok, főleg a néhány nappal késő német újságok beleszövik szövegükbe azt is, hogy a szóban forgó francia tábornok vagy 40 ezer katonát kért vagy ugyanannyi példányt a Marseillaise-ből – de ez a szám a költő levelében nem szerepel. (Adattár I. 300.) A francia nyelv mindenesetre nehéz lehet, mert a Der Ungar éppenséggel Marsilleis-nek keresztelte el a Marseillaise-t… (I. m. 300.)

Nagyobb baj az, hogy a képviselőház tetszése, más forrás szerint nagy tetszése ellenére a vers, felolvastatása után „a honvédelmi bizottmányhoz átküldetni határoztatott, hogy az a kinyomtatása iránt intézkedjék” – legalábbis például a Nemzeti című újság december 16-i száma szerint. Ám ez az intézkedés – a meglepően kedvező sajtófogadtatás, sőt egy sietve készült német fordítás ellenére is – aligha tekinthető gyorsnak… Nincs hiteles adat arra, hogy a verset a költő által elképzelt nagy példányszámban nyomtatták volna ki, s a megérdemelt honorárium kiutalásáról sem szól megbízható forrás.

Az ellenkezőjéről van híradás – Jókai kései emlékezése. Ez sem hangzik megnyugtatóan:

„…a mikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor irt Petőfi egy lelkesitő riadót, s azt beküldte a kormánynak (pontosabban: a nemzetgyűlésnek – F. S.), hogy nyomassa ki egy millió példányban (megint csak tárgyszerűbben, s nem jókaiul: Petőfi nem jelölte meg a kinyomandó példányok számát, annak megállapítását a képviselőkre bízta – F. S.), ossza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig adjon minden példányért »fél krajczárt«.” (Petőfi természetesen a krajcárok mennyiségét sem szabta meg… F. S.) A többi viszont igaznak tűnik:

„A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott érte a költőnek fél krajczárt darabonkint.

Pedig már akkor tizezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári csatából…” (Petőfi eszmecsirái 49–50.)

Talán nem leszünk túlságosan elfogultak, ha a Csatadal ily közönyös kezelését összefüggésbe hozzuk azzal a ténnyel, hogy ifjú Pázmándy Dénes, a ház elnöke volt ama férfiú, aki felolvasta a Csatadalt. S ő javasolta, hogy a Honvédelmi Bizottmánynak adják át a versezetet a kinyomtatás iránti intézkedés megtétele végett… Amihez még tudni kell, hogy mind az idősebb, mind az ifjabb Pázmándy 1849 januárjában sietve hódol majd be Windischgrätznek… Nincs adat arról, hogy árulásuk értékének feljebbezése végett magukkal vitték-e a Csatadalt az osztrák hadvezérnek… (Ez természetesen csak irónia akart lenni. Halvány jelzés arra, hogy kivel-kikkel lett dolga a forradalom első számú harcosának.)

Annyit minden irónia nélkül mondhatunk, hogy míg a magyar nemzetgyűlés „tetszése”, sőt „nagy tetszése”, Petőfi javára semmiféle hasznos intézkedéssel nem járt együtt, az ellenség sokkal gondosabban végezte a maga dolgát.

Alighogy a magyar forradalmi kormány elhagyta Pestbudát és Debrecenbe tette át székhelyét, Windischgrätz lett a főváros ura, s intézkedett arról, hogy a behódolás mellett egyre többen térjenek át az új hatalom odaadó támogatására. E tekintetben a feladat természetesen a sajtóra hárult. A Figyelmező, amely korábban is a burkolt ellenforradalom szócsöve volt, most nyíltan ágált a császáriak „igazsága” mellett: „Az ámitó zsarnokok terrorizmusának vége! …Fogadjátok nyilt karokkal testvéreiteket, a császári hadseregeket, melyek nektek békét, csendet és rendet hozandanak…” (Id. lap: 1849. jan. 21. és 23. Lásd Andics I. k. 75–76.)

A Figyelmező nemcsak figyelt, hanem fenyegetett is, épületes új szótárral lepve meg olvasóit: „Egy lázitó Táncsics, egy bolond Petőfi, holmi tetves koldusok, taknyos deákok és minden gyülevész sepredékből összezagyvált kormány…” Fő célpontjuk természetesen a márciusi ifjak és korban idősebb szövetségeseik, a radikálisok voltak. Andics Erzsébet fentebb már idézett vaskos műve csinos gyűjteményben mutatja fel a hazaárulás hivatásosainak elképesztő szövegeit. Ha a márciusiak jelszava az, hogy „a nép szava isten szava”, a Figyelmező ezt így magyarázza: „Mindennapi nyelvre fordítva annyit tenne ez, mint a cél: a butaság uralkodása, – s a jelszó: vadak ordítása a mi útmutatónk.” A márciusiak és Kossuth között időről időre feszültségek támadnak, de ez sem menti Kossuthot, aki ezt az otromba jelzőt kapja meg a Figyelmezőtől: ő „a poklok minisztere”. (l. m. 62.)

A következetesség természetesen nem kenyere e lapnak, csak a forradalmárok gyalázásában céltudatos. Amikor viszont felmerül a jószágelkobzás terve a hazaárulókkal szemben, a lap siet deklarálni: „Jószágelkobzásnak soha semmi szín alatt helye nem lehet…” Amikor viszont néhány hét múlva Windischgrätz bevonul a magyar fővárosba, a konzervatív igazság mindjárt követelni kezdi a fővesztés és jószágvesztés együttes kimondását „a pártütőkre”. (Uo. 62–63.)

A hazaáruló magyar arisztokraták dicstelen seregében a listavezetők közé lehetne sorolni gróf Dessewffy Emilt, aki kellemes bécsi menhelyén írta harmadik memorandumát Windischgrätzhez.⁶ Ő lett az egyik legbuzgóbb ama magyar urak sorában, akik kötelességüknek érezték, hogy a megbüntetendő forradalmárok listáját segítsenek minél pontosabban összeállítani, nehogy egy is közülük elkerülhesse a büntető Habsburg igazságot. Mellette szól, hogy ezt nem a végleges bukás után tette, a biztos osztrák győzelem tudatában, hanem még 1848 novemberében.

A gróf Batthyányval, Teleky Lászlóval és Kossuthtal kezdi a legfőbb „bűnösök” sorolását, Pálffy Albert nyilván a Márczius Tizenötödike című lapjáért kerül ide, Táncsics (azaz a gróf szerint még mindig Stancsics) Mihály szintén. A második csoportban főleg hivatásos politikusok neve szerepel, elég esetlegesen, köztük az utolsók sorában a márciusi vezetők, Irínyi József, Vasváry Pál és Alex(ander) Petőfi, valamint Bajza József s Csányi László.

A harmadik kategóriába már igen sokan („sehr viele”) tartoznak, a hét megnevezetten túl. A nemes gróf mindjárt ajánlatot is tesz az értelmi szerzők és vezetők (Urheber u. Chefs) halállal való megbüntetésére, aminek szerinte „az az állambölcsesség ajánlotta előnye van”, hogy „nur die Toten nicht zurückkommen…” Vagyis: csak a halottak nem térnek vissza. Amiből mindjárt az is kitűnik, hogy a művelt gróf ismeri a francia forradalom történetét is, mivel e revolúció egyik híve is ezt az államrezont hirdette: „Il n’y a que les morts, qui ne reviennent pas…” A többieknek elég lesz átélniük a halálfélelmet, amelyet szabadon engedésükig ki kell állniuk… (A hírhedt francia mondás Bertrand Barère nevéhez fűződik.⁷

Mindez azt is mutatja, hogy gróf Dessewffy Emil a történelemben és a lélektanban egyaránt járatosan mozgott. Így nem is lehet csodálni, hogy egy ekkora tudós lett a győzelem – mármint az ellenség diadala – után a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, ezen nemes intézmény által „meghívatván”. Próbálta is volna bárki 1854-ben e meghívatást „hazaárulás vádja” címén opponálni…

…De térjünk vissza a Figyelmezőre, mely nagyvonalúan kettéosztotta Magyarországot: vannak e szerint „a valamivel bírók” és velük szemben „a semmivel bírók”… „A tapasztalás azt mutatja, hogy az arisztokráciánál legalább az arisztokráciának van valamije (valamije? F. S.) és segítheti a szegényt, de a demokráciában sem a gazdagnak, sem a szegénynek semmije!… Pokolba! Pokolba! minden március 15-i históriával!” Vida Károly, akit Petőfi még 1848 nyarán ki akart hívni párbajra, de a szavak hőse jobbnak látta elkerülni Petőfi fegyverét, szóval Vida kifogyhatatlan a jelzőkből; egy alkalommal Petőfit, Madarász Lászlót, Kossuthot és Táncsicsot tereli egybe, elnevezvén őket „a komiszok légiójának”. Ha valaki már négy embert is légiónak tud látni, akkor közel járunk a paroxizmus tombolásához, nem csoda, hogy Vida ilyen állapotban látomásokra is ragadtatja magát, s deklarálja: „Még orosz kormány alatt is jobb lenni, mint a demokráciai elvek alatt!” (Figyelmező, 1849. febr. 24.)

…Mint ismeretes, 1849 nyarán a Vida Károlynak oly kedves orosz uralmat Losonc lakói egészen közelről ismerhették meg: augusztus 7-én a cár atyuska, vagyis Véres Miklós katonái megsarcolták, kifosztották és felgyújtották a védtelen városkát. 369 házból csak kettő maradt épen, a több mint 4000 lakosból csak 1400 élte túl az őrjöngő megszállók tombolását. (Új Idők lexikona 17–18. k. 4248. old.) A nőkkel szokásuk szerint erőszakoskodó megszállók áldozata lett az akkor még hajadon szépség is, akihez költőnk 1845 nyarán egy kedves udvarló verset írt.

Magyarságismeretünk karbantartása érdekében korábban már utaltam arra, hogy gróf Dessewffy Emil bokros hazaárulási érdemeiért az osztrák-orosz győzelem után fél évtizeddel a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. Ne maradjon említetlenül, hogy Vida Károly, aki szerint a cári orosz kormány alatt is jobb élni, mint a demokráciai elvek alapján, szintén olyan nagy érdemeket szerzett Figyelmezője révén, hogy az 1864-ben megjelent Ismerettár X. kötete szerint 1852-ben a magyar nép viszontagságos történetéről írt könyvét kiemelte az Ismerettár X. kötete, egyszersmind a szerzőt is így dicsérve: „Jelleme és rendíthetetlen bátorsága által hazafiságának általános elismerést szerzett.” Igaz, hogy e X. kötetet is az a Heckenast adta ki 1864-ben, aki szintén elismerést szerzett magának, annak idején Landererrel együtt fáradozván a lapszerkesztő Kossuth – hatalom kívánta – megbuktatásán…

De legyünk tárgyilagosak: Heckenast Ismerettára nemcsak az áruló Dessewffy gróf és az ellenforradalmár Vida pályáját emelte ki, vállon veregette azt a Berecz Károlyt is, aki barátja volt Petőfinek és az 1845-ös kellemes losonci tartózkodásnak is tanúja. Adjuk hát át a szót Berecznek, mint aki A régi »fiatal Magyarország« című emlékezésében ilyen végszóval zárta le a losonci szép napok történetét:

„Be jó is, hogy a gondviselés sűrű fátyollal takarja be előttünk jövőnket! Mily iszonyú kép volt eltakarva azok előtt a vidám fiatal emberek előtt, kik a búcsú éjjelén oly szilaj jókedvben mulattak együtt! Alig múlik el négy rövid év s az a város, az a ház, melyben mulattak, füstölgő romhalom; az a lánglelkü ifjú, ki előtt oly sok küzdés, oly sok szenvedés után egy szép, ragyogó élet, egy dicsőséggel elárasztott pálya máris kitárta kapuit, a csatatéren mint vérzik el, mint hull jeltelen sirba; az a szép menyasszony, most már nő, halotti ágyán fekve, kinek ravatalát a feldúlt, az égő városban kitört lángok fénye világitja meg, mig férje a vesztett csatából menekülve siet hazafelé, hol családi tűzhelyét feldulva, élete boldogságát eltemetve találja; és a derék Karády, később Kossuth fiainak nevelője számüzetésben, majd az óceán hullámsirjában eltemetve…”

Nyilván nem kell bizonygatni, hogy az idézett „lánglelkü ifjú” Petőfi. Karády Ignác, a baráti losonci együttes tagja, Kossuth fiainak nevelője, Amerika felé utazván lett hajótörés áldozata.

A cári hadsereg losonci gaztettének rövid vázlatával túlságosan is előre siettünk az időben. Térjünk hát vissza 1848 utolsó hónapjához, melynek közepén, december 15-én született meg Petőfi Zoltán… Költőnk nem lett volna az, aki volt, ha mindjárt aznap nem írja meg Fiam születésére című köszöntőjét nyolcszor négy sorban… Álljon itt néhány szakasz e kedves költeményből:

Ismerve költőnket, ha máshonnan nem, Az apostolból tudhatunk vallási nézeteiről is, így nem csodálkozhatunk az akkoriban bizonyára szokatlan kérdésen: „Kell-e még pap?” A boldog atya, mint fentebb olvashatjuk, azon melegében örömkönnyeivel meg is keresztelte fiacskáját. Az a tény azonban, hogy e kérdés egyáltalán felmerül, még ha „csak költőileg” is, választ igényel. Petőfi érezte ezt, s ha késve is, hónapokkal Zoltán születése után, nem sokkal a saját halála előtt, válaszolt a függőben maradt kérdésre: Kell-e még pap?

A felelet a költőtől megszokott nyers őszinteséggel csattant: „Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és napam (ti. apósom és anyósom – F. S.) kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.” (PÖM. V. 146–147.) Mint tudnivaló, Árpád fejedelem legkisebb fiát nevezték Zoltánnak…

…Tetszik, nem tetszik, költőnket akár posztumusz ki is lehet átkozni, de ez sem változtat azon, hogy feleségével együtt mindketten pogánynak vallották magukat. Természetesen senkit sem kívánok pogánnyá agitálni, az embereket nem felekezetük, hanem jellemük és erkölcsük szerint ítélem meg. Abban a vitában azonban, hogy Petőfi Sándor minek tartotta magát, mintegy az utolsó szó jogán tett nyilatkozatot: vegyük tudomásul, hogy a kereszténység minden felekezetét elhárította…

E sokaknak talán kínos téma tárgyalásakor érdemes észrevételezni, hogy Petőfi – íme a példa – nem volt eszméinek fanatikusa. Magát pogánynak tartotta, de (talán a szintén „pogány”) Júlia kérésére is, a családi harmónia érdekében, s nyilván elvei fenntartásával legyintett egyet, s engedett Zoltánka anyai nagyszülei kedvéért.

Azt azonban kötelességének érezte, hogy idevágó jegyzetében saját kezűleg, ismételten rögzítse neje s jómaga pogány beállítottságát.

Petőfinek persze könnyű volt: ő mindig azt írta, amit gondolt… De jöttek „tudósok”, akik Petőfi vesztére s a maguk javára tudtak idomulni az uralkodó viszonyok diktálta morálhoz, s újítottak: félremagyarázták vagy megdorgálták a költőt „túlzó” nézeteiért, netán éppenséggel átírták a kínos szöveget. Ezt tette a Ferenc József idején működő Badics Ferenc, aki négy kötetben adta ki Petőfi műveit – bár ne tette volna. Így például a fentebb emlegetett Zoltán fiam életrajza című töredék eredetijében 34, azaz harmincnégy szót tesz ki a költő vallomása arról, hogy feleségével együtt pogánynak vallják magukat, de Júlia szülei kedvéért megkeresztelték kisfiukat… Ezt a 34 szót a tanügyi főbuzgóság e 4, azaz négy szóban foglalta össze: „Nem sokára megkereszteltettem Zoltánnak.” A pogány szó eltűnt… A hozzátartozó nem túl keresztényi magyarázattal együtt!

Ezenkívül természetesen eltűnt a Legenda című vers is, nyilván azért, mert egy olyan tisztelendő úrról van szó benne, aki szeret szórakozni a mások asszonyával. Ilyesmi nyilván csak Petőfi szennyes fantáziájában fordulhat elő, nem is beszélve arról, hogy a vers csattanója szerint a pokol fele, „sőt több felénél pappal van tele”. (Itt Petőfi valóban tévedhetett, mert még élt, s nem állt módjában összeszámlálni a pokol papi üdülőit…)

De mellőzzük a költő ádáz ellenségeit, akik Petőfi-kutatóknak álcázták magukat. Mivel már csak egyszer fogjuk említeni Zoltánt, az illem kedvéért rögzítsük, hogy a Fiam születésére a beteljesületlen jósversek sorába tartozik. Úgy is mondhatnánk, hogy az ellenkezőjére forduló jóslatok egyik legszomorúbbja épp ez:

…Nem sikerült fiát a hazának felnevelnie. Petőfi Zoltán, akit gyermekként Arany Jánosné is ringatott, akit Vörösmartyné vett ölébe és Wachott Sándorné „hurcolt” magával, huszonkettedik esztendeje előtt hagyta abba oly hányatottá vált életét. Magának a költőnek is csak mintegy két hete van hátra, amikor a Zoltán fiam életrajza című utolsó prózai munkáját befejezi.

…Megint előre kellett sietnünk az időben, hogy Petőfi nagy örömének, gyermeke születésének történetét a költő rögtönözte vázlatban idézhessük fel. Térjünk hát vissza a vésszel terhes 1849-es esztendő elejére.

Ha Zoltánka születésével magánéleti boldogsága teljesedett ki a költőnek, „közéleti helyzete” is rendeződött némileg az új, az 1849-es esztendő elején. Elérte, hogy végre a honvédséghez kerülhessen, nemzetőri beosztása helyett.

Nem ment könnyen a csere. Még Debrecenben, 1848. december 24-én fogalmazta meg Kossuthnak küldendő levelét. Mivel az Egyenlőségi Társulat számára írt proklamációjában kiengesztelő gesztust tett Kossuth javára, azt hihette, hogy kérésére kedvező választ fog kapni. Sajnos nem tudta – ezúttal sem tudta – fékezni szokásos önérzeti kitöréseit, amint ezt már levelének nyitó mondata is bizonyítja.

„Tisztelt Polgártárs!

Debrecen, december 24. 1848.

Nem kérek bocsánatot alkalmatlankodásomért, mert nem a magam, hanem a haza érdekében irom e levelet. Mindenki látja s Ön legjobban, hogy egynek vagyunk legnagyobb hijában, a vezéreknek. Ha sejtésem nem csal – s az én sejtéseim nem szoktak csalni – bennem van annyi erő, hogy, ha pályám nyilik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni. Azért kérem Önt, nevezzen vagy neveztessen ki engemet őrnagynak, hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a hazamentés nagy tragoediájában. Nevezzenek ki azon táborhoz, mellynek legnagyobb és legnehezebb tennivalói lesznek, mert az én erélyem és bátorságom ott éri tetőpontját, a hol mások kétségbeesnek. (…) e kérelmemre semminemü önérdek, egyedül a hazaszeretet ösztönzött. Ha ambitióból tenném ezt, millyen nyomorú ambitió volna az, hogy valaki őrnagyságért folyamodjék, ki máshol, mint én a költészetben, már régen generális…” (PÖM VII. 189.)

…Még nincs 26 esztendős az ifjú exbaka, az adott pillanatban százados a honvédseregben, de – felesége szülése miatt! – indokolt szabadságon volt, családját biztonságba kellett helyeznie a veszélyesen fellépő oláhság elől. Kevés idő alatt is több konfliktusba keveredett már katonaként, s az ilyesminek hamar híre megy, ha neves emberről van szó. Ráadásul még alig múlt fél esztendeje, hogy az egész kormányról – tehát Kossuthról is – kinyilatkoztatta túlfűtött véleményét, mely szerint a kutyáját sem bízná rájuk. Személyesebben, szinte ad hominem, egy emberre utaló célzással csúfolódott Kossuthon, amikor 1848 augusztusában így leckéztette a kormányt: „Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Battyáni-ministeriumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy »eben gubát«.”

Ez az általános megrovás külön még nem irányul Kossuth ellen, de a folytatás már ad hominem, egy emberre szólóan csattan. Így szidja a nemzetgyűlést: „…csak (…) akkor jönnek tűzbe, ha nem az ellenséget, hanem egymást kell marniuk, és végre is megérjük, hogy szőröstül-bőröstül elnyelik a törpe minoritást… szájuk ugyan elég nagy erre.” Tudni kell ehhez, hogy még júliusban, az országgyűlés egyik vitáján Kossuth – meglehetősen felpaprikázva a radikális képviselőket – így fakadt ki a kisebbség ellen: „Törpüljön el az olyan minoritás, mely igy violentálni (=megerőszakolni F. S.) akarja a dolgokat.” Petőfi tehát az augusztusi cikkben felidézi a júliusi vita során kifakadt Kossuthnak a minoritásra, a parlamenti kisebbségre utaló gúnyos fenyegetését…

Augusztus 10-től december 24-ig öt hónap sem telt el, amikor Petőfi – igaz, fölöttébb önérzetes hangnemben, de – mégiscsak kérő levelet intéz Kossuth Lajoshoz… Megismétlem, hogy az Egyenlőségi Társulat proklamációjában Kossuth márciusi érdemének elismerésére azért kerülhetett sor, hogy a költő némileg enyhítse az augusztusi heves kitörés bántó élét…

A PÖM. VII. kötetének kiváló szerkesztői szerint Kossuthnak nem volt ideje intézkedni Petőfi kérése felől… Lehetséges. (VII. k. 460.) De azért az sem zárható ki, hogy Kossuth nem felejtette el a „törpe minoritás” fenyegetésének petőfis kigúnyolását… És azt sem, hogy korábban mit mondott arról – az új magyar – kormányról, melyre a kutyáját sem bízta volna a szenvedélyes költő. Aki ezúttal nem nyugodott bele Kossuth hallgatásába, másodszor is levelet írt a „Tisztelt Polgártárs!”-nak …1849. január 13-i keltezéssel:

„Bocsásson meg Ön, hogy másodszor is alkalmatlankodom; másodszor és utoljára. Mindenek előtt arra kérem Önt, legyen szives levelemet egészen végig átolvasni, mert az igen fontos nem csak rám, hanem talán a hazára nézve is.”

…Lehettek, sőt akadtak olyanok csaknem másfél század alatt, akik gőgöt és fennhéjázást olvastak ki Petőfi fenti utolsó szavaiból. De gondoljuk meg: ez az egyetlen korszaka a magyar irodalom történetének, amikor a költészetben három lángelme él és alkot egyszerre – Vörösmarty, Arany, Petőfi. Az utóbbit, legnagyobb forradalmi költőnket újra meg újra a frontra heccelik gátlástalan ellenségei. Ő vállalja is a harcot, de amíg várandós feleségét, majd a megszületett gyermeket is biztonságba nem helyezhette, érdemi katonai tevékenységet nem fejthetett ki. Részben túl önérzetes fellépései, másrészt nem is titkolt ellenségeinek áskálódása vagy értetlensége miatt újra meg újra összeütközésbe kerül a hadügyi középszer képviselőivel, de másodszor is Kossuth Lajoshoz fordul, azzal az önérzettel, hogy ügye, sorsa „talán” a hazára nézve is fontos…

Beképzeltség ez? Gőg? Nincs igaza a költőnek, amikor magát a nemzet szempontjából fontosnak tartja? Mi jobb? Az önérzet diktálta cselekvés vagy az álszerénység sunyisága? Ez utóbbira nem volt hajlandó, inkább csak azért is tüntetett függetlenségével. Innen adódtak összetűzései magas rangú tisztekkel is, mint például Vetter tábornokkal. Amikor Petőfi hozzáfordult, a tábornok nem találta „szabályosnak” az ő katonai öltözékét, s úgy látszik, kioktatta e tárgykörben. Amit csak azért kell itt említeni, mert Petőfi is éppen ezzel folytatja Kossuthnak írott levelét:

„Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilisálatlanabb emberek a világon.” A költő ezután elpanaszolja, hogy minél többet tesz a hazáért, annál több „lealáztatást és méltatlanságot” kell elszenvednie, majd némileg Kossuth tűrőképességét is kipróbálja az alábbiakban:

„Ugy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (…) a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéje, megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, a mellyért most harcol; és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások…”

Itt egy pillanatra illik eltűnődni: igazat mond-e a költő? Hiszen ő még csak tizennégy esztendős siheder volt, amikor Kossuthot már lecsukták a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztéséért, szabad szellemű írásaiért, négy esztendőre el is ítélték. S ebből három évet le is ült. Majd a Pesti Hirlap szerkesztőjeként a reformmozgalom legbátrabb orgánumát teremtette meg, amikor Petrovics Sándor még csak 18 éves ifjú, egyébként olvasója is Kossuth lapjának. Nem lehet vita tárgya sem, hogy Kossuth már ezért is a reformmozgalom legbátrabb úttörőjének tekinthető…

Mindezt persze tudta Petőfi is. De amikor épp egy Kossuthnak címzett levélben azt állítja, hogy a szabadság első leckéje az ő dalai voltak, akkor igazat mond, mert a reformpolitikán messze túlmutató, radikálisan forradalmi eszmék az ő költészetében szólalnak meg. S 1848 márciusában március ifjaival együtt ő szervezi és vezeti a szabad sajtó megteremtéséhez, a tizenkét pont életbeléptetéséhez vezető forradalmat. Kossuth pedig azon fáradozott március tizenötödike után, a többi derék reformerrel együtt, hogy korlátok közé szorítsák az ifjúság egyre radikálisabb mozgalmát, mely már magában hordozta az elszakadás, a magyar függetlenség, a reform helyett a radikális demokrácia programját.

De idézzünk inkább néhány további passzust a költő leveléből: „…Önhöz fordulok; ha meghallgat Ön, jó, ha meg nem hallgat, ugy az isten sem kivánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról házra a végett könyörögni, hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé, nem is fogadom el mindaddig, mig hadi tetteim azt követelni nem fogják; csak arra kérem Önt, tetessen át a 28-dik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember…”

A fentiek értelmezéséhez tudni kell, hogy Petőfi teljes joggal unta meg a tartalmatlan, csekély értelmű formai kiképzés hozzá méltatlan feladatát, s valóban harcolni akart! Végül hadd idézzem a befejező részét levelének:

„Ha ez sem teljesithető, ha például ott (ti. Bem táborában – F. S.) nincs üres kapitányi hely vagy más efféle, akkor még egyet: a demokraták a legszegényebb emberek Magyarországban, s én valamennyi között a legszegényebb vagyok, mert a legrendületlenebb demokraták egyike voltam első föllépésem óta (…) adjon nekem a nemzet nevében a kormány egy kicsiny összeget, csak annyit, a mennyit legalább megérnek költeményeim, mellyek, szerénytelenség nélkül mondhatom, nem legutolsó kincse a hazának. E kis összeget is nem dijul vagy ajándékba, hanem csak kölcsönbe kérem, hogy vele Bemhez menjek, s mellette mint magányember tanulhassam a katonáskodást…”

…A magányember természetesen annyit tesz ebben az összefüggésben, hogy Petőfi magánemberként kívánja tanulni Bem mellett a „katonáskodást”, eltérően azoktól, akik hivatásosai a háborúnak… Mégis, nem lehet el nem tűnődni azon, hogy a költő egyszersmind magányember is lehet abban a forradalomban, amelynek első kezdeményezője volt. Támadói, gyűlölködő ellenségei hadat alkottak vele szemben. Elég volt egy hanyagul feltett nyakravaló (= katonai díszgallér) ahhoz, hogy felettesei bármikor beleköthessenek „rendetlen” öltözékébe, noha a legtöbb főtiszt is boldog lehetett volna, hogy szerencséje van a kor legnagyobb katonaköltőjével találkozni…

De miért akarja Petőfi a katonáskodást tanulni? Ezt is megírta Kossuthnak: „…nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek. Meglehet, hogy e hit őrültség bennem, de ha az, ugy ollyan szent őrültség, mellyért legalább is kiméletet érdemlek minden igaz hazafitól. Legjobban szeretném, ha szóval végezne Ön velem, s rendelne órát megjelenésemre; különben a mint Ön akarja. Isten Önnel!

Adat van arra, hogy Kossuth ezúttal fogadta Petőfit. A január 13-i levél még aznap elérkezhetett a címzetthez, aki tüstént válaszolhatott, s január 16-án reggelre kérette magához a költőt. Bemutatta őt Székely Mártonnak, akit futárként küldött a lengyel tábornokhoz. Kossuth hozzájárult ahhoz, mint a Honvédelmi Bizottmány elnöke, hogy Petőfi Bem táborában folytathassa katonai pályáját. A költő Vörösmartyra bízta feleségét és fiát ami már önmagában is bizonyítja, hogy viszályukon a barátság felülkerekedett… Még aznap Petőfi Debrecenből el is indult Erdélybe.

Besztercén, Marosvásárhelyen át Szelindeken s Medgyesen át haladtak Székely Mártonnal. Január 25-én Medgyes és Nagyselyk között egy nagy székely lovassággal találkoztak – ők megéljenezték a költőt. Útközben persze megint sor került egy kis „nyakravaló” konfliktusra Beöthy Ödön kormánybiztos ébersége folytán (amikor is a kísérő Székely Márton alig tudta lecsillapítani a neki tüzesedő költőt, aki fringiájára akarta bízni az ügy elintézését). Még aznap jelentkeztek Bemnél, aki tudhatott Petőfi költői és forradalmi érdemeiről, mert megörült a költő érkezésének.

Az erdélyi csaták végre kielégítették Petőfi katonai becsvágyát – az újoncok unalmas kiképzése helyett immár tanúsíthatta: megállja helyét a frontokon is. 1849. febr. 14-i levelében elsőnek legkedvesebb barátját, Aranyt értesítette a fejleményekről, a kettőjük közt megszokott komoly s egyszerre tréfás modorban:

A debreceni jókedvnek hamar végeszakadt. Február 15-én teljesítette futári kötelességét Mészáros hadügyminiszternél, aki megpróbálta – Vachott Sándorné szerint – „szelíd” érvekkel figyelmeztetni Petőfit az öltözködési szabályok megtartására (kard és nyakravaló viselésére) inteni. Másnap újra hívatta, mert a szelíd (?) agitálásnak nem lehetett sok haszna, s ekkor felszólította a költőt: válasszon a fegyelem vagy a lemondás között.

Nem nehéz kitalálni, miként döntött Petőfi – természetesen lemondott tiszti rangjáról. Teljes egynapi tűnődés után döntött így. S persze levelet is írt a hadügyek miniszterének, 1849. február 17-i dátummal:

Ha Napóleon kap egy ilyen levelet valamelyik kapitányától, meglehet, agyonlöveti. Vagy legalábbis hűvösre téteti egy kis időre lehiggadás végett. Mészáros mellett szól, hogy lenyelte a levelet. Mi több, azt a szatirikus epigrammát is, amelyet a Március Tizenötödike című lapban adott közre Petőfi, s amely így csattant:

Vachott Sándorné négy évtizeddel az affér után sietett bizonygatni, hogy Mészáros Lázár milyen megértő, tapintatos hangon igyekezett jobb útra téríteni a makacs katona poétát… Oly annyira sikerült ez neki, hogy a hadügyminiszter „szelíd, jóakaró arca… lefegyverzé” a makacs Petőfit, s „tiszteletteljes illedelemmel köszönte meg a figyelmeztető jótanácsot”… Ezek után Vachottné minden egyes mondatát, melyet valaha Petőfiről papírra vetett, érvénytelennek lehetne minősíteni. Ha költőnk oly tiszteletteljesen köszönte volna meg Mészáros atyai intelmeit, akkor ezt tükrözte volna lemondólevele is, de ez az irat egészen más hangnemről tanúskodik, s előre jelzi az epigramma dúr, sőt durva és gúnyos hangnemét is.

Gelich Rikhárd, az idő tájt Mészáros mellé beosztott tiszt szerint viszont a miniszter „ráförmedt” a költőre, „úgy hogy hangját a legközelebbi szobában is lehetett hallani”. A szatirikus, sőt gúnyvers megjelenése után pedig katonásan akart elbánni Petőfivel, de tiszttársai erről lebeszélték… Petőfi ismeretében az látszik valószínűnek, hogy nem a Júliát gyűlölő s Mészárost imádó Vachottné érzékelte jól a Mészáros-Petőfi dialógus hangnemét, hanem Gelich, vagyis Gélich Richárd… Sajnos azonban ez utóbbi a nagy bukás után egy ideig besúgóként működött a győztesek szolgálatában, s elképzelhető, hogy e titkos buzgólkodását később a halott Petőfi melletti kéretlen szolgálattal kívánta hazafiúi színbe vonni…

A Március Tizenötödike című lapot egyébként ez időben Pálfi (korábban Pálffy) Albert és Csernátoni Lajos szerkesztette. Ez utóbbi egyrészt-másrészt alapon magyarázkodni kezdett a lapban: megállapította, hogy a hadügyminiszter és a költő is „nagyon rosszul” fogta fel e viszályt: Mészáros beláthatta volna, hogy a költő „lelki állapotja ábrándosságánál” fogva járt el, e caprice-t (szeszélyt) Mészáros elnézhette volna, Petőfi pedig a hadsereg irányában gyakorolhatott volna több gyöngédséget… Majd az egyrészt-másrészt magyarázkodást félretéve, közölte, hogy Petőfi verse az ő beléegyezése nélkül, „jöt ki”, s a verset, a kísérőlevéllel együtt „illetlen modorúnak” tartja. Mire Pálfi sietett közölni lapjában, hogy „az eddigi kettős nevű szerkesztés” a jövőben megszűnik, ettől kezdve „a felelősség egyedül alólirottat fogja illetni” – vagyis Pálfi Albertet. Csernátoni tehát többé nem társszerkesztő. Pálfi gesztusa egyértelmű: a viszályban Petőfi mellett állt ki.

Többen beleszóltak még e polémiába, köztük a Petőfi által céltáblává lefokozott Mészáros miniszter csaknem két évtizeddel későbbi reagálása érdemel még említést. Emlékiratainak II, kötetében, egy önleleplezőnek szánt mondatot gyömöszöl az immár rég halott költő képzeletbeli szájába, imígyen: „honvéd-ruhájunak és honvédtisztnek több nem akart ismertetni”, ráadásul e „goromba levele sajtó útján nyilvánittatott”, majd „beleesvén szokott szerepébe, egy jó satyrát írt a hadügyér ellen (ti. ő ellene F. S.), melyen jót kacagtam, s melyet a becstelenített honvédtisztek is jónak találtak. És ez szép volt, s még szebb volt az, hogy Bem őt ezért őrnaggyá nevezé ki…” (Hatvany II. 605.) (Az őrnagyi kinevezés ilyen magyarázata természetesen rosszindulatú kitalálás…)

Képzeljük el a nevetőorkánt, mely elragadja Mészárost és az ő beosztott tisztjeit, amint miniszterük felolvassa nekik a Nyakravalót… Valószínű azonban, hogy sokkal közelebb kerülünk a rideg valóhoz, ha arra a káromkodás- és szitokáradatra gondolunk, melyet a Mészáros körül hízelkedő tisztek produkáltak, még csak nem is pusztán szervilizmusból, hanem a forradalmár költő elleni gyűlöletből.

A felfújt ügybe ezúttal egy politikus szólt bele önmagához méltón: Kossuth Lajos írt egy levelet Csányi László kormánybiztosnak, egyéb megbízások mellett két kurta mondatban így tájékoztatva őt: „Három futár megyen vissza, – negyedik Petőffy, ki Bém táborához utasitandó. Visznek 60.000 forintot.” Miként a filmrendezők szokták mondani: ennyi… A művi felbolydulásban Kossuth tudta egyedül, hogy mi a megoldás: Petőfi, az izgága, ne zavarja tovább a kormány köreit, menjen vissza imádott tábornokához, Bemhez. (Hatvany II. 610.)

Ami pedig azt a Mészárost illeti, aki öregkorában el akarta hitetni emlékiratai olvasóival (netán saját magával is?), hogy ő Petőfinek ellene kihegyezett versén jót kacagott, ez nem hihető… Az emlékeit korrigáló miniszterrel szemben az igazi, az 1849-es Mészáros így fogalmazott a természetesen őt támogató tisztek egy csoportjának felterjesztését olvasva: „Petőfy úr lovagiatlan levele által maga magát gyalázta meg; a honvéd tisztikar becsületén legkisebb csorbát sem ejtett, minthogy az Petőfy úr minden ármánykodása felett áll…” S még egy miniszteriális mondat: „Versei által az irodalom köreiben tett érdemeire, sőt nevére is szennyt árazott; kinek legnagyobb büntetője maga a közvélemény.” (Hatvany II. 613.)

Ha egyszer egy miniszter 1849-ben így ír Petőfi tettéről és verséről, akkor öregkorában ne állítsa be magát kacagó gerlének, aki lám, milyen pompásan tudott szórakozni a költő epigrammáján… Vagy ha ez utóbbi a becsvágya s úgy akarja feltüntetni magát, mint akiben a költészet és humor értékelésének hajlama messze felülmúlja a kicsinyes bosszúvágyat, akkor gondoskodjék a fentebb általam idézett irat megsemmisítéséről. Ezt azonban sajnos – vagy inkább az igazság szerencséjére? – elfelejtette. A dokumentum megmarad, s így legalább annak utolsó mondatából kiemelhetjük azt a néhány szót, mely mégiscsak Mészáros mellett szól… A tiszti nyilatkozatról ugyanis e tisztességes indítványt teszi a tisztikarnak: „…mindenesetre szívesebben fogadnám, ha az egész nyilatkozat félre tétetnék…” S a jelek szerint így is lőn…

A tisztikar bosszúra vágyó részének terve tehát – ezúttal – meghiúsult. Az igazság kedvéért tegyük hozzá az ügy történetéhez, hogy a hadügyminiszter nemigen cselekedhetett másként. Petőfi lemondása ugyanis február 21-én megjelent a Közlönyben, mire Mészáros még aznap kiállította a hivatalos papírt e tárgyban, imígyen: „A hadügyminisztérium részéről ezennel bizonyittatik, hogy Petőfy Sándor 28-dik honvéd zászlóaljbeli százados a magyar hadseregben szolgált, s jelenleg, saját kívánatára (…) eddigi hü szolgálatától azon hozzáadással mentetik fel, hogy miután minden igény fenntartása nélkül lépett ki a legfelsőbb szolgálatból, néki sem a tiszti cimek használata, sem a hadseregi egyenruha viselete meg nem engedtetett… Kelt Debrecen, Február 21-én 1849. Hadügyminiszter Mészáros s. k.” Vagyis: a miniszter túl gyors intézkedésével – akaratlanul is? – megakadályozta a méltóbb bosszúra vágyó tisztikar további tombolását. (Hatvany II. 609–613.)

Az egészben az a legszomorúbb, hogy amíg Petőfi nyakravalója körül a szenvedélyek ádáz csatája zajlik, Pesten szorgalmas hivatalnokok Petőfi lakásán turkálóznak, fürkésznek… Hárman vannak, úgymint Mukits János királyi alügyész, Madedl János Pest városi tanácsos és Metzl Ignác hites becsüs. Petrovics mama tartózkodik a lakásban, ő jelöli meg, hogy a négy szoba berendezéséből mi tartozik fia és menye tulajdonához. Diadallal összeírják, hogy ez ingóságok 151 forintot érnek, s egyelőre otthagyják az összes bútort, képet, ruhát és így tovább. Készülnek ugyanis egy nagy árverésre, ahol is a „pártütők” lefoglalt ingóságait árusítani fogják. Végül is, Gerő József egy 1933-as tanulmánya szerint, a bizonytalan politikai helyzet miatt nem siettek az árveréssel. (Hatvany II. 608.)

A három M., úgymint Makits, Madedl és Metzl látogatása így csak arra volt jó (épp azon a napon, amikor Petőfi megepigrammázta Mészáros hadügyért, vagyis febr. 16-án), hogy emlékeztessenek bennünket a fővárosi lakosság német elemeinek dinasztikus buzgólkodására.

Közben költőnk februárban újabb levelet írt Aranynak, arra kérve, hogy Júliát és Zoltánkát vegye magához Szalontára: „Ha egy kis barátság van bennetek, megteszitek értünk, hogy bejöttök (ti. Debrecenbe F. S.), mihelyt jöhettek e levelem kézbekerülte után, s elviszitek magatokkal feleségemet és gyermekemet. Igen igen kérlek erre (…) Én Bemhez megyek vissza. Tisztelünk, csókolunk benneteket! A nem sokárai viszontlátásig!

Petőfi számíthatott Aranyékra – a jó barátok hamarosan magukhoz vették Júliát s Zoltánt, s maguknál tartották február végétől május utolsó előtti hetéig, mintegy három hónapon át.

Még február elején történt, hogy a császáriak – sajnos, nem ok nélkül számolva győzelmükkel – körözőlevelet bocsátottak ki ama politikusok ellen, akiket a forradalom „fő bűnöseinek” tartottak. Kossuth, Szemere Bertalan s mások mellett Petőfy (sic!) is olvashatta németül kinyomtatott személyleírását. Íme a magyar fordítás (a PÖM. V. kötetének 259–260. oldaláról):

Petőfi Sándor személyleírása

Petőfi természetesen talált hibákat Persons-Beschreibungjában, s azokat észrevételezte is. Jellemző a magyar viszonyokra, hogy 1849 után csak két évtizeddel később ismerhették meg a magyar olvasók a költő reagálását:

„E személyes leirásomat, mellyet Windischgraez küldött Pestről Szebenbe, Szászsebesben kaptam meg a postán 1849. februáriusban, midőn a várost elfoglaltuk. Sok hiba van benne; ugy látszik, a külsőségeket arcképemről vették, a többit csak ugy gondolomformán írták. Hogy tiz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták »früher Dichter« (korábban költő – F. S.) s a többi hazugságok és ostobaságok nem bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam.” (PÖM. V. k. 182–183.)

A katonaköltő észrevételei, a német divattól a tíz esztendei öregítésig pontosak, nem is szólva az erdélyi születésről és a református megjelölésről. Román tudása sem lehetett alapos, kihagyták viszont a franciát, holott Petőfi Bemmel e nyelven is beszélt. Egyebekben azonban, ami a testalkatot, az arc formáját és színét, a hajat, fogat s a többit illeti, a személyleírás meglehetősen sokat árul el a költő külleméről. Egy sebesülés esetén, ha fogságba ejtik, az ellenségnek nem okozott volna gondot kilétének megállapítása.

Erre pedig, a sebesülésre, mindjárt azután nyílott volna lehetősége, hogy visszatért Bemhez, s részt vett a medgyesi ütközetben… Csatában című verse erről az ütközetről szól, a medgyesiről. (Hatvany könyvének második kiadásába tévesen került erre az időpontra a Csatadal, ez utóbbit a költő természetesen korábban írta.)

Talán nem érdektelen rögzíteni, hogy március elejétől július végéig szűk öt hónapja maradt Petőfinek, s ez idő alatt írt 15 költeményéből 14 direkt módon vagy áttételesen a háborúról (is) szól. Íme az első és utolsó szakasz a Csatában című versből:

A költő nem az élményszerzés kedvéért ment a csatatérre, tettlegesen harcolt Medgyesnél, ahol Bem visszaszorította Van der Nüll dandárát és ütegeit. Az osztrák sereget vezénylő bátor flamand vezér ötórás harcban előrenyomult – Bemnek hátrálnia kellett. Estére mégis újra felülkerekedett ellenfelén, majd újra vissza kellett vonulnia… Éjjel egy órakor nyomult be Ebesfalvára a tábornok s vele Petőfi. Bemet a Szászvárosnál kapott sebe gyötri, a költőt a maláriás láz… A sereg rövid marosvásárhelyi pihenője közben Petőfi a kínos visszavonulás rossz hangulatában is a magyar diadalt jósolja:

A háborús versek sorozatában egy magánéleti versre jutott a költő idejéből és energiájából. 1849. március 8–9-e közt írja az utolsó „szerelmi költeményt”:

A háborús versek sorozatában meg kellett születnie annak a versnek is, amely a költőt a szó legtisztább értelmében atyai szeretettel gondozó Bem előtt hódolt:

El ne felejtsük rögzíteni: a „koronás haramja”, mint sajátos forradalmi epitethon ornans, vagyis díszítő jelző, ezúttal már nem a gyengeelméjű Ferdinándra, hanem az ifjonc új uralkodóra, Ferencz Józsefre utal, Az új Habsburg császár és király azt a címet kapta meg egy forradalmártól, amely megillette: „koronás haramja”. Az pedig, hogy egy-két évtized múltán Ferencz József magyar milliók imádott uralkodója lesz, miközben Petőfi már jeltelen sírban nyugszik, Kossuth emigrációban töpreng és szövi kivihetetlen terveit, egyáltalán nem ritka jelenség a magyar históriában – a véres zsarnokok átlényegülése jóságos atyává, jellegzetes honi specifikum…

Váltóláza nem múlván el, Segesvárott Petőfi betegszabadságot kért Bemtől és természetesen kapott is. Március folyamán mégis útra kel újra, pihen Kolozsváron csaknem egy hétig, bekukkant Debrecenbe, egy hetet eltölt Aranyéknál is Szalontán. Itt éri a hír, hogy Júlia édesanyja meghalt. Halálos beteg az ő apja is, de ezt még nem tudja. Kolozsváron és Tordán át végre Szebenben eléri Bemet.

A tábornok a megszokott szeretettel, örömmel fogadja. Petőfi tiszti rangját azonnal visszaadja, s ráadásul azt az arabs mént, amelyen a télen át lovagolt, a költőnek ajándékozza. Ismerve a Petőfi körüli viszályokat és gyűlölködést, napiparancsban is közre adja, hogy ismét kinevezte Petőfit. Nyolc-kilenc napon át Szászsebesen pihen a sereg, itt április 10-én a lengyel tábornok hadi érdemrenddel tünteti ki oly kedvelt tisztjét, nem csupán az iránta érzett megbecsülés jeléül, hanem feltehetően a költő némely tiszti ellenségének bosszantására is… Fölösleges bizonygatni, hogy egy önálló sereg vezére lévén, Bemnek minderre joga volt.

Más persze a jog, s más egy tett hatása. Bem kitüntető figyelme minden bizonnyal jól hatott a költő megviselt lelkére, ennek tanújelét is adta, egyszersmind alkalmat kínált a Petőfi-gyűlölőknek arra, hogy még hevesebben ágáljanak a költő ellen…

Petőfinek ma is vannak nyílt s főleg álcázott ellenségei, de ez ne tartson vissza bennünket attól, hogy idézzük a költő jegyzetét a szászsebesi pihenőnapokról, melyek egyikén Bemet tüntették ki, majd lezajlott Petőfi fent említett ünneplése is, saját szavai szerint így:

„A napokban voltak itt a hadügyministernek s a nemzetgyülésnek küldöttei, kik meghozók Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremoniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mind a mellett sok pedanti és táblabirói oldala, de volt ollyan momentuma is, melly megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: »Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, melly az én hazámért vérzett!« és sirva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sirtunk (…) Tegnap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S igy meg vagyok végre jutalmazva is, pedig tulságosan, nem az által, hogy érdemjelt kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne irjam. Saját kezével tüzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még fel van kötve, s ezt mondá: bal kézzel tüzöm fel, szivem felőli kezemmel! s midőn elvégzé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Olly megilletődéssel, mellytől ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: »Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.«” (PÖM. V. 135–136.)

Petőfi atyja egyébként március 21-én halt meg, a kolera vitte el, de a költő erről csak később értesült. Hamarosan írhatta a szülők közös siratóját, mert májusban az édesanyát is kell temetnie.

Amely egyáltalán nem számítana ügynek, ha nem keverik bele Petőfit is. Az történt ugyanis, hogy Bem és Vécsey tábornok csapatainak közös megegyezés alapján Lugosnál kellett volna találkozniuk. Bem meg is érkezett a megbeszélt időre, vele ment Petőfi is, részük volt útközben ünneplésekben is, de Vécsey távol maradt. Mivel Bemnek egy nagyobb szabású hadjárathoz szüksége lett volna Vécsey seregére is, ráadásul „Kossuth elnök úrtól s a hadügyminisztertől” kapta az indítványt: ki kellene „takarítania a Bánátot” is, mint tette Erdéllyel. Mindezt maga Bem írta meg annak a Honvédelmi Bizottmánynak, melyet Kossuth vezetett, szavaiban tehát nincs ok kételkedni. Vécsey elmaradása felborította az egész stratégiai tervet, s ráadásul Villám ezredes csapatait is felszólította, hogy ne kövessék Bem utasításait. Sőt megbüntette, leváltotta az ezredest, mert Bemre hallgatott. A lengyel tábornok szokásától eltérően hevesen reagált Vécsey eljárására, így panaszolva be őt a Honvédelmi Bizottmánynál:

„Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom Vécsei tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha többé semmiféle hadi parancsnokságot nem kell bizni. (…) Bem, az erd. hadsereg fővezére.”

Minden katonai és politikai „bennfentes” meg volt győződve arról, hogy a levelet Bem helyett Petőfi írta, s a tábornok tudta nélkül közölte a sajtóban. Kétségtelen, hogy Bemnek a Honvédelmi Bizottmányhoz intézett levele a szokásosnál élesebb hangot ütött meg, de ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy Petőfi a lengyel tábornok háta mögött és tudta nélkül kezd kampányt Vécsey generális ellen. Márpedig Klapka György tábornok s h. hadügyér Görgey fővezérnek s hadügyminiszternek egyértelműen ilyen hamis információt adott írásba. Magyarán szólva feljelentette, hogy a Marczius Tizenötödike című lapban megjelent Bem-levelet „az előbb nevezett hírlap szerkesztőségével minden megbízás vagy felhatalmazás nélkül Petőfy százados közölte”. S honnan vette Klapka eme értesüléseit? Onnan, hogy mint írta, „általjában hire volt” ennek… (PÖM. VII. 472.) Magyarán: Klapka kusza híresztelések alapján vádolta meg Petőfit!

Szerencsére megmaradt francia eredetiben Petőfinek az a levele, melyet ez ügyben intézett Bemhez. Az írás önmagáért beszél. Elöljáróban a költő beszámol arról, hogy Debrecenben jelentkezett „Kossuth Urnál” a tábornok leveleivel, s a „fogadtatás nagyon hideg volt, talán több is mint hideg. Meg voltam lepetve ezen, mert nem tudtam megérteni e különös bánásmódot irántam, aki hozzá voltam szokva, hogy Kossuth mindig igen nyájasan fogadott…” A Honvédelmi Bizottmány elnöke ekkor már ideiglenes államfő, a katonai vezetők eddigre nyilván telebeszélték a fejét: Petőfinek a saját katonai jövőjére vonatkozó kérdését azzal hárítja el, hogy forduljon a hadügyminiszterhez.

Petőfi még el sem jutott Klapkához, mint ideiglenes hadügyérhez, amikor már parancsot kapott a megjelenésre. A költő így ír Bemnek a találkozásról: „…Klapka tábornok még hidegebb volt… mit beszélek, hideg? goromba, pökhendi, felháboritó! Itélje meg, kérem, Ön, Tábornokom. Bátorkodom beszélgetésünk egy részét ideírni, szóról szóra.

– Ki tette közzé Bem tábornoknak Vécsei tábornok ügyét érintő levelét a Honvéd c. lapban?

– Én.

– S hogy merészelte azt megtenni?

– Mert parancsom volt rá.

– Ki adta a parancsot?

– Bem tábornok.

– Nem igaz!

– De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem Önnek, sem senki emberfiának.

– Viszont mindenki azt mondja, hogy ön azt a levelet saját jószántából közölte, Bem tábornok parancsa nélkül.

– Tehetek én arról, mit fecsegnek az utcán?

– Debrecenben marad Ön, mig e tárgyban Bem tábornok válasza megérkezik.

– Szivesen maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap el kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.

– Nem elég! stb. stb.

Igy bántak velem, Tábornokom (…) Hasonló modorban beszélt velem több mint egy óra hosszat és nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem Önért türtem volna mindezt, jótevőmért, hazám megmentőjéért!”

Az a tény, hogy Petőfi Bemnek írja meg, hogy az ő parancsára közölte Bem levelét a Honvédban, önmagában igazolja Petőfi feltétlen igazmondását, s ezt csak azok fogadhatták tagadással vagy kétkedéssel, akiket eleve a Petőfi elleni gyűlölet vezetett…!

A továbbiakból kiderül, hogy Petőfi azonnal lemondott rangjáról, nem akart és nem is tudott volna „egy oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem hisz egy tiszt becsületszavában”. Klapka persze azonnal elfogadta a lemondást – Petőfi ismeretében eleve az lehetett sértő kirohanásainak a célja, hogy e visszavonulásra kényszerítse a költőt.

Petőfi nem kötötte Klapka orrára, hogy milyen „fontos dolgai vannak Pesten”, de Bemnek persze beszámolt az őt ért súlyos csapásról, s nem lett volna Petőfi, ha olvasóit nem tájékoztatta volna…

Ehhez is merészség kellett… A legégőbb fájdalom szinte játékos bravúrral történő megfogalmazásához… A május 19–20-án írt vers után egy nappal újra célba veszi a siheder királyt is, Jött a halál című versében:

Bármilyen merész képtársítás, de az ifjú császárnak van köze a Magyarországon dúló döghalálhoz – miután május elsején Véres Miklós cár kezére oda nyomta forró csókját segélykérés végett, az orosz beavatkozás kiszélesítette a háborút s ezzel együtt a döghalál terjedését is fokozta. Jött a halál című, fentebb kurtán idézett versével Petőfi teljes jogon vonta egybe a háborút és a kolerát…

Egyre kevesebben bíznak már a győzelemben, de a költő még hisz, bizakodásra erőlteti magát. Még a Jött a halál riasztó nyitányától is el tudja juttatni hitét a magyarság európai hivatásának bizakodó, lelkesítő hirdetéséig:

Önbiztatás vagy önáltatás? Talán ki lehet mondani: mind a kettő egyszerre. Európa ugyan nem jött utánunk, a magyar haza nem lett „a világ vezére”, mint ahogy 1956-ban is csak szóvirágokat szórt ránk a világ, némi könyöradományok kíséretében. De annyi igaz magva azért volt Petőfi lelkesedésének, hogy ha Európa s a világ nem is jött segíteni bennünket, Victor Hugo és Jules Michelet, Heinrich Heine és Ibsen Henrik, Aleardo Aleardi s Bettina von Arnim s mások műveiben ott a nyoma egy páratlan magyar költő s a magyar nemzeti ügy iránti lelkesedésüknek. Nem e nagy költőtársak hibája, hogy Európa tétlenül nézte, miként szorítja harapófogóba az osztrák-orosz koalíció a magányosan küzdő magyarságot.

Amely persze nemcsak a külső ellenséggel verekedett, régi jó magyar szokás szerint féltékenységi villongások, önérzeti vetélkedések, sértettségi rohamok és pozícióharcok sűrűjében egymást is marták azok, akiknek kéz a kézben kellett volna együtthaladniuk a közös harcban.

Petőfi sem tudott belenyugodni abba, hogy Klapka György nem hitt az ő becsületszavának. Újabb „első felindulásában”, Debrecenből levelet küldött Klapkának, melyben a legtisztább tárgyilagosságra törekedve, sérelme helyett betegségére hivatkozva ezt írta a hadügyminiszternek:

Másnapra jónak látta, hogy vaskosabban fogalmazzon, s persze versben. Klapka nevét nem írta le, de biztosra vehette, hogy minden tájékozott katona vagy szellemi ember fel fogja ismerni verse hősét már a cím alapján is: Egy goromba tábornokhoz. S következzék néhány részlet egy költeményből, melynek műfaját az előre megfontolt sértés líránkban viszonylag nem gyakori, főleg Petőfi által mívelt műfajába sorolhatjuk:

Egy levél május 6-án, egy vers (a fenti) 7-én, a harmadik napra, 8-ára, egy bőséges levél – nagy lehetett a megaláztatás, melyet Petőfinek el kellett szenvednie Klapkától, hogy harmadszor is vissza akart ütni a tábornoknak. A hosszú levelet itt nem illik egy szűk terjedelmű könyvben végig idézni. Ezért sérelmei közül csak az általa utolsónak említett 4. pontot citálom, mely szerint a költő úgy látja, hogy a tábornok Petőfi korlátlan urának hiszi magát, „mint voltak a Nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges censura alá vetették”. Mi következik mindebből? Legalábbis Petőfi logikája és indulata szerint? Csak ennyi:

„Uram!

Ezek olyan dolgok, a melyekért békés időben személyes elégtételre hivtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam a második utat, melyre hazafiságom ösztönzött, némán, szerényen, (? – F. S.) ott hagytam azon hadsereget, melynek minisztere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában, holott pedig az elfogott schwarzgelb (= osztrák F. S.) tisztek becsületszava is érvényes.”

A hosszú levél még néhány részletét nem mellőzhetjük, mert ez az utolsó levele Petőfinek a magyar hadvezetőkhöz:

„…itt vége nem lehet a dolognak, ha a közvélemény előtt magamat tönkre tenni nem akarom, s ez nem szándékom, mert nekem szebb nevem van, hogysem azt csak úgy könnyedén sárba hagyjam dobni. (…) nekem meg kell írni a magam igazolása végett, egész találkozásomat s beszélgetésemet önnel, s ha megírom, igen élesen fogom megírni, mert az én tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, és ha ezt teszem (…) ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humanus és illedelmes ember címre.” (…)

„Egy esztendeje múlt, mióta a nemzet teherhordó napszámosa vagyok, mióta mindennapi kenyeremet, boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazának, s egy esztendő óta áldozataim jutalma folytonosan csak a legégbekiáltóbb méltatlanság, egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet. Türtem eddig a haza javáért, de tovább türni minden emberi erőm összeszedése mellett sem vagyok képes; szólnom kell, szólni fogok, megbántott lelkem minden keserüségével s lángjával, s ha kortársaim nem hallgatnak meg, fölállok a história tribünjére s onnan kiáltom le vádaimat az igazságos utókor fülébe!

Akarja ön ezt? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa ön a Közlönybe őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kineveztetési diplomát s szabadságra menetelem engedélyét, mert fölbomlott egészségem miatt egy ideig semmi esetre sem tehetek szolgálatot, ha végképp elpusztulni nem akarok. (…) őrnagyságróli lemondásom visszaadását nem azért kivánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert a mily kevéssé vágytam erre, oly könnyen nélkülözöm; ezen kivánságom oka egyedül az, hogy ha ön ezt teljesíti, nékem erkölcsi elégtételt fog adni (…) Ez esetben a hozzám szóló iratokat kezembe juttatni Irányi Dániel pesti kormánybiztos által kérem, ellenkező esetben a másik útra fogom magam kényszerítve látni.” (PÖM. VII. 203–205.)

Vagyis megírja és a sajtóban közzéteszi a konfliktus teljes történetét…

Haragos levelének fogalmazása közben Petőfi nem is sejthette, hogy elégtétel helyett újabb megaláztatás vár reá… Klapka május 10-én jelentést ír Görgeynek Petőfi fegyelemsértő viselkedéséről és hevesen követeli, hogy elégtételt kapjon. Görgey nem túlozza el a buzgólkodást, mire Klapka önhatalmúan intézkedik. Sőt a svábhegyi főparancsnokságnál fogadja is az őt meglátogató költőt. Miközben az ellenség már ágyúival löveti Pestet, Klapka megjelenik a budai főparancsnokságon. S mi az egyik első dolga? Körözvényt ad ki Petőfi ellen, majd el is fogatja! S néhány órán át fogságban tartja…! Görgeynek kellett intézkednie, hogy Klapka engedje el a költőt.

Harminc egynéhány évvel a szabadságharc bukása után Jókai egy igen érzékletes írásban festette le Petőfi és a saját helyzetét abban a forradalomban, melyet Március Tizenötödikén ők indítottak el történelmi útjára:

Elöljáróban Jókai érzékelteti, hová jutott a forradalom 1849 májusának utolsó hetére: a Szemere-kormány nevében rendeletet adtak ki, mely az orosz invázióra való tekintettel „felszólit minden hazafit (…), hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos böjtöt, menjen a templomba imádkozni, s induljon neki seregestül a búcsújárásnak (…) Igy szoktak nevezetesen a patriárkális időkben védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.”

Jókai – Petőfitől eltérően – nem szokta túlságba vinni az antiklerikális gúnyolódást, elképzelhető hát az akkori helyzet, ha már ő is csak keserű évődéssel tudta festeni e szerencsétlen kísérletet az oroszok megfékezésére… Az író, Nyáry Pállal beszélgetvén, a politikus szavait hallgatta éppen, aki kijelentette, hogy „Lengyelország halálszagát” érzi, amikor kacagás hangzott fel mögöttük. „Hátra tekintettünk. Mi ráismertünk az alakra. Petőfi volt az. (…) A szakállát nem borotválta rég (…) Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja, semmi katonai disz, semmi kard az oldalán.” Ráismertek a költőre, aki rájuk sem nézett, egy Vergilius-idézetet mormolva elment mellettük. „Szegény bolond! – mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem viselés miatt elvesztette a tiszti rangját (…) Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosynkrasiája, hogy az öltözetet nem türik a testükön.” Nyáry ezek után tájékoztatta Jókait arról, hogy Petőfi egy „magyar Marseillaise-t írt, s azt felajánlotta a kormánynak: nyomassák ki százezer példányban, s osszák szét a honvédek között, s kért érte tízezer forintot. Nyáry, ha még miniszter lett volna, kifizeti ezt az összeget „a magyar Tyrtaeusnak”, de persze a kormány nem adta meg a kért összeget, végkielégítésül kapott helyette ötszáz forintot…

Este aztán díszlakoma zajlott, nyilván Budavár visszavételének örömére, ahol Petőfi is megjelent. Ült szemközt Jókaival az asztalnál, szép csendesen, vagyis szótlanul. „Két ismeretlen ifjú. (…) Új emberek voltak itten, mi meg az elmúltak. Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. Porrá lettünk, s azt éreztük. (…) És aztán – egymást sem ismertük. Tavaly még: »Lelkemnek megmaradt fele.« Ma már: »Ki az az ember? Nem ismerem.«

S miért így?

Azért, mert nőül vettem azt, akit szerettem, – s aki engem oly igazán szeretett. Igazabban, mint a »feleségek felesége« (ti. Szendrey Júlia – F. S.) az ő halhatatlanítóját.”

Így folyt, ilyen hangulatban a lakoma, „ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos böjt-rendeletére. Engem émelyítettek ezek a toasztok (…) mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk kárognak a fejünk felett.” Keserű hangulatában Jókai is mondott egy toasztot, ígyen:

„Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.

Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharakhoz. (…) Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát, s odakoccintotta az enyimhez:

– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.

…Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.

Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában.” (Jókai: Utolsó találkozásom Petőfivel. Magyar Nemzet 1900. jan. 7. Hatvanynál: II. 688–691.)

Hatvany, amúgy is hajlamos lévén Jókai meséinek hitelét cáfolni, ezúttal is „elképzelhetetlennek” minősíti, hogy e banketten Petőfi így kezdeményezte volna kibékülésüket. Még azt is kétségbe vonja, hogy a költő ott lett volna e találkozón. (Hatvany II. 691.) Mivelhogy a díszlakomát május 25-én tartották, s Petőfinek e napon Nagyszalontára kellett utaznia a fiáért… De maga Hatvany is elismeri, hogy éppenséggel utazhatott költőnk 26-án is. Elgondolkodtatóbb Hatvanynak az az érve, mely szerint Jókai „üres kongású frázisaira” Petőfi akkor sem nyújtott volna békejobbot, ha valóban jelen lett volna az ünnepségen… És ha mégis? Ha egykori legjobb barátjával ki akart békülni? Nincs elég szilárd alapunk egyik variáns elfogadására sem. Számomra az a legzavaróbb, hogy a Jókai leírta kibékülésnél számos nevezetesség szem- és fültanúként volt jelen akarva-akaratlanul is, de egyedül Jókai számol be e nem érdektelen eseményről. Márpedig egy tanú – legalábbis ilyen helyzetekben – nem tanú… Kivált, ha elsősorban inkább érdekelt…

A történet ellen szól egy kronológiai zavar is. Jókainak az a poénja, hogy Petőfi „négy hét múlva” az általa előre felköszöntöttek (vagyis a hősi halottak) közé került, a dátumok teljes összekavarásához vezet: május 25-től ugyanis nem négy hét telt el Petőfi haláláig, hanem két teljes hónap és 6 nap… Egy novellában még ez is megeshet, de egy memoárjellegű emlékezésben nem illik így szétzúzni az időrendet.

Ennek ellenére szép volna, ha hihetnénk e halál előtti kibékülésben.

Három nappal a nevezetes, de a kibékülés szempontjából kétes díszlakoma után Petőfi újra benyújtotta lemondását a hadügyéreknek. Ezúttal – ez már a legkeserűbb kiábrándulás jele – mindennemű harcias kommentár nélkül, e szavakkal:

„Alulirott a katonai pályáról a polgári életbe lép át s őrnagyi rangját ezennel a t. c. hadügyminisztérium kezeibe teszi le, melly lemondás elfogadásáróli oklevelet kiadatni kéri.

Szalonta május 28. 1849.

Pontosabban: másfél levélről kell szólnunk, mert az utolsó előttinek csak fogalmazványi töredékét ismerjük. Május utolsó napjaiban írta meg a csak részleteiben ismert francia levelet a lengyel tábornoknak. Közli Bemmel, hogy „végleg Pestre” utazik, ott akar élni „a nyilvános élettől távol”, sebzett lelke magányában, „míg behegednek némileg ama sebek, miket honfitársaitól” kapott, és „Istentől”, ki nemrég fosztotta meg őt szüleitől… Emeljük ki a töredék e mondatait:

„Még valamit, Tábornok Ur. Lovamat – könnyes szemmel teszem e vallomást – mely oly kedves volt számomra, hiszen Ön adta azt nekem, kénytelen vagyok eladni, hogy vehessek magamnak kenyeret, minek teljes hijával leszek, ha elvesztem katonai fizetésemet. Nyiltan elmondom ezt Önnek, nem mert fel akarom panaszolni nyomorúságomat, hanem mert tudatni akarom Önnel, mennyire megvolt rá az okom, hogy vásárra vigyem az Ön becses ajándékát.”

Amit mi csak töredékben ismerünk, azt a levelet Bem megkapta, s hamar válaszolhatott. A tábornok utolsó Petőfihez intézett üzenete egyáltalán nem maradt fenn, de igen baráti, együttérző tartalma megállapítható Petőfi utolsó válaszából. Íme, néhány részlet a költő leveléből:

…Jó, tudjuk, hogy a költő gyakran képtelen volt indulatait megfékezni. Megaláztatásaira dühödt kirohanásokkal válaszolt. Ennek ellenére ő volt a márciusi forradalom, az 1848-as szabadságharc legnagyobb költője s egyik legbátrabb mártírja. Nem válik az akkori haza politikusi és katonai vezéreinek dicsőségére, hogy Petőfi Sándor közülük egyet sem dicsőített – rajongását a lengyel tábornokra tartogatta.

A muszka előnyomulás ellenében Kossuth Pest népének általános felkelését szerette volna megszervezni, s úgy találta, hogy ehhez népszerű szónokok által tartott nagy népgyűlést kellene összehívni. Június 30-án ezért hívatta magához Petőfit, Aranyt, a két poétát, s a színészek közül Egressyt és Fáncsy Lajost. A terv semmivé lett… Tizenegy nappal a történtek – pontosabban a meg nem történtek – után Petőfi így kommentálta az esetet a közben Szalontára visszavonult Aranynak:

„Kedves barátom,

Mezőberény, július 11. 1849.

az napon, mellyen hirdettük a népgyűlést, a mellyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatárzó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat. mint ő: maga mondá ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban perse – hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbbé ott hagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon ohajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, a melly percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok…” (PÖM. VII. 214–215.)

A terv ott hibázott, hogy egy Petőfi sohasem tudja „végkép” felejteni, hogy hazája is van…

A két költő, mármint Petőfi és Arany szemlélete, világképe s temperamentuma közötti különbséget rendkívüli szemléletességgel bizonyítja, hogy a fenti csalódás élményét a szikrázó-füstölgő Petőfivel ellentétben Arany ilyen tárgyias modorban kommentálta:

„…Pesten laktomban egy nap hozzám jő Petőfi, hogy hivat Kossúth. Petőfi, én, Egressi, Vas Gereben s mások megjelentek. (Akkor láttam Kossuthot először, legalább oly közelről, hogy kényelmesen vizsgálhattam vonásait.) K. egy mondókát tartott, hogy a haza veszélyben van, a népet fanatisálni kell keresztes hadra etc. Mi eljöttünk, de nem vettem észre, hogy valamelyikünk valami nagy dolgot tett volna és én már utban voltam családomhoz, talán másnap indultam is. (…) És ez volt hozzám utolsó levele Petőfinek.” (PÖM. VII. 487.)

…Utolsó levél Aranynak, Bemnek, utolsó találkozás Kossuthtal, végső kézfogás Jókaival, vagy talán még az sem, csak egy tűnődő pillantás a hajdani legjobb barátra – a huszonhat és fél esztendős Petőfi nem tudhatja, hogy a nagy mű, melybe kezdett, ez a történelmi dráma egy szörnyetegről, szintén végbúcsú a színpadtól… Ahol csak mások darabjait játszhatta, azokat is egy kivétellel vidéki vándorszínészként…

Az utolsó, be nem fejezett munkát is vidéken szeretné tető alá hozni.

A muszka invázió egyre fenyegetőbb kibontakozása kényszerítette a költőt, hogy családjával Mezőberénybe költözzön, baráti-rokoni hívásra. S bármennyire lekötötte a honvédelem kedvezőtlen alakulása, dolgozott is, utolsó nagyobb művén, a Karaffa rémtetteit ábrázoló drámán. A mű töredék maradt, jobbára mostohán bánt vele az irodalomtörténet is. Így például Horváth János, aki nem túl jelentős „helyzetdalokat” is tudott méltatni, e fragmentumot Petőfi-könyvében csak annak Függelékében veszi figyelembe 18 félsor erejéig, s azokban is csak némely külső hatások eshetőségére utal. Pedig egy nagyszabású kísérletről van szó. A múlt század első felében oly gyakori rémdrámákhoz képest ez a legnemzetibb és legidőszerűbb mű lehetett volna, ugyanis Karaffa vérengzéseiben a költő azt a közvetlen magyar jövendőt ábrázolta előre, amely minden iszonyatával 1849 nyarától rázúdult a magyarságra.

Magát az eredeti történeti anyagot Petőfi már jóval korábban, 1845-ös felvidéki utazásai során megismerte: az eperjesi kollégium könyvtárának egy fontos kéziratos művéből. 1849-ben azután, az osztrák és orosz rémuralom fenyegető közelségének tudatában újra érdekelni kezdte Karaffa hajdani eperjesi őrjöngésének, eszelős rémuralmának korszaka. Megpróbálta hát életre kelteni e megtorlás szellemét s fő vezénylőjét, szorongásos pillanataiban már-már előre látva, mi vár a harcoló magyarságra forradalmunk elbukása esetén… A főhóhér Karaffa megjelenítése, mondják, a múlt század harmincas éveinek vadromantikájára emlékeztet. Meglehet. De ez a történelmi típus, a megtorlás mániákusa a valóságos históriában is létezett. Az eperjesi vérbosszú megszállottja lelke mélyén a téboly csíráit hordozhatta, éppúgy, mint századokkal később Haynau. Mint Horthy Siófokon vérengző főtisztjei. Mint az ÁVH kínvallatói, mint 56-ban a fákra felhúzott katonatisztek kibelezői.

És mint azok is, akik az „igazságszolgáltatás” művelőiként 1956 után tömegesítették a bitófát, mint jogi érvet.

…Giovanni Battista Vico jeles tudós volt: az emberiség körforgásáról szóló elmélete, a nagy Michelet közvetítésével juthatott el Petőfihez is – lásd a Világosságot! című remeklését. A magyar ügyekben kívülálló lévén, Vico megengedhette magának Karaffa dicsőítését is. Petőfi azonban csak annak ábrázolhatta az olasz hadvezért, ami számunkra volt: szörnynek. Nem csoda, hogy egyik-másik irodalomtudósunk fanyalgott is e drámatöredék felett, nem találták igazán művészinek, igyekeztek hát kurtán elintézni. Jellemző, hogy egy nem hivatásos irodalomtörténész, Illyés Gyula volt az első, aki érdeme szerint igyekezett méltatni nagy előde drámatöredékét.

Mert Illyés már tudta, hogy mivé tud zülleni az igazságszolgáltatás, ha hivatásos bűnözők és vérszomjas szadisták, a Karaffák utódainak kezébe kerül.

Egy mészárlássá fajuló összetűzésben, 1849. július 6-án ölték meg Vasvári Pált az ellenforradalom román megszállottai. Petőfi nem sejthette, hogy ugyanebben a hónapban, s ugyancsak Erdély földjén őt is meg fogják gyilkolni, a románok helyett azok cári szövetségesei… Egy bizonytalan adat szerint költőnkhöz eljutott Vasvári elpusztításának szörnyű híre, de közelebbit nem tudunk erről, aminek az is oka lehet, hogy utolsó időszakában keletkezett iratainak nem kis része nyomtalanul tűnt el a Bach-korszak kultúrairtó sivatagában. Az ellenforradalom harsonája, a Figyelmező, mind a két forradalmárnak kilátásba helyezte a kötelet – csak annyiban tévedett a hazaárulás egyes számú sajtófóruma, hogy ama Nagy Március két vezérének élete nem a bitófán, hanem a szabadságharc végső szakaszának utolsó küzdelmeiben a csatamezőn ért véget.

Ha a kor legnagyobb színésze nem zavarja meg Petőfi mezőberényi munkálkodásának nyugodt (?) napjait, akkor költőnk befejezhette volna a Karaffa-drámát, mely a korszak színpadi irodalmának csúcsa lehetett volna… Ha Egressy nem agitálja barátját, hogy jöjjön vele Bemhez, s a színésszel érkező Kiss Sándor ezredes nem hajtogatja ugyanezt, akkor elmarad a segesvári tragikus végkifejlet – vagyis a költő életben marad, X ideig…

De nem érdemes találgatni, mert Petőfi elcsábítása Mezőberényből az Erdélyben manőverező Bemhez, szinte minden részletében bizonytalan. Kertbeny Károly Mária, aki persze messze volt a helyszíntől, úgy tudja, hogy Kiss ezredes visszahívó levelet hozott Bemtől Petőfi számára, mások e levélről nem tudnak, Egressy rábeszélő szavaira emlékeznek. Egressy persze – legalábbis Kertbeny szerint – későbbi emlékezéseiben igyekszik úgy beállítani a helyzetet, hogy ő követte Petőfit Bemhez vezető útján, ezzel akarván elhárítani a felelősséget Petőfi haláláért… Ki-ki a szereplők megítélésének egyéni variációja szerint „emlékezik”, csak a legilletékesebb, a csatatérre agitált Petőfi igazi motívumait nem ismerjük hiteles változatban…

A szeretett Bemen kívül a katonák közül Damjanich Jánoshoz vonzódott leginkább költőnk, épp aznap akarta őt Aradon meglátogatni, amikor Egressy és Kiss Sándor meglepte a kocsira nejével és kisfiával együtt készülődő Petőfit. Egressy Törökországi napló című memoárjából az a rész a leghihetőbb, mely szerint a költő végül is így érvelt az erdélyi utazás, vagyis Egressy és Kiss hívásának elfogadása mellett: „Lásd Gábor – úgy mond – én nem fontolgatok sokáig. Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magamat: még mindig jól ütött ki. Különben is barátom, fátum szerint kell történnie mindennek; azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.” (Egressy: Törökországi napló 3-4. Hatvany II. 772.)

Nem biztos, hogy ez a mohamedán hangulatú filozófia a bölcselkedés csúcsa, de Petőfi hitt benne – már ifjúkorában is hajlott arra, hogy pénzérme vagy sapka feldobásával döntsön fontos határoznivalókban. Ezúttal annál is inkább hihetünk döntésének fatalista elszántságában, mert – ha formális hívólevelet nem is kapott volna Bemtől – a szeretett vezér mellett biztonságban hihette magát… Mert olyan idők bekövetkezését érezte, észlelte, melyeket ezúttal látnoki pontossággal mért fel.

Ezt bizonyítja az – ismereteink szerint – utoljára papírra vetett költeménye is, a Szörnyű idő… Mintha csak önmagát akarta volna korholni a forradalom győzelmét oly szent hittel hirdető verseiért, halála előtt két-három héttel a nagy látnokok erejével szólt a magyarra végzetes vereséget mérő időről:

A kulcsszó itt a történet. Petőfinél e fogalom nem egyszerűen arra vonatkozik, ami előttünk már megtörtént. Nagy látomásos verseiben e szónak sajátos értelme van. Elég utalnunk Az ítélet című programversre: a költő a történeteket lapozó, vagyis a történelemkönyveket, s mi végre jutott? Arra, hogy a tengernyi vérontás után az emberiség ítéletet tart, s „ezután kezdődik az élet, Az örök üdvösség (…) a menny fog a földre leszállni.”

A Szörnyű időben már nem hordoz ilyen ígéretet a „történet”, ellenkezőleg, egy őrült, zavart ész meséjének mutatkozik az egész világtörténelem… (Csak mellékesen szólva: ez is Shakespeare-reminiszcencia vagy akár tudatos utalás is lehet: Macbeth mondja, hogy „az élet mese, melyet egy őrült mond el…”)

Vázlatos összefoglalásban: Petőfi eszméi életének utolsó félévtizedében bontakoznak ki – a magyar nemzeti függetlenség, minden nép szabadsága és a társadalmi forradalom igézetében. E fejlődésnek első nagy útjelzője a Dömsödön született Levél Várady Antalhoz, de a költő már korábban is jelét adta lázadó hajlamainak. És fordítva is: már „kész” forradalmár volt, amikor mintegy ciklikus időszakonként újra s újra a ráció kételyeit is megfogalmazta szabadságharcos reményeinek ellenében. Nagyságának egyik titka épp ez. Zsenije mellett e belső küzdelem különbözteti meg a kortársi és külföldi forradalmi költészet legtöbb jelesétől.

A Szörnyű idő – tetszik vagy nem tetszik – e belső küzdelem utolsó szava. Annál inkább méltányolható, hogy a végső kétségbeesés verses megfogalmazása után is költőnk vállalta a halálos veszéllyel fenyegető harcot.

Petőfi utolsó két hetének jórésze rohanásban telik el, úton Mezőberényből Bem felé… Akinek pontos hollétét sem ismerhette a költő. Tordán egy barátjánál, Miklós Miklósnál száll meg, s a helyett hogy pihenne, Júliával megtekinti a tordai hasadékot. Miklóséknál hagyja családját, s Egressyvel együtt július 21-én mennek tovább Marosvásárhelyre, majd Udvarhelyen, Csíkszeredán át Kézdivásárhelyig. 25-én végre Berecken találkozik a Moldvából Erdélybe visszatért Bemmel, a sereggel erőltetett tempóban Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Udvarhelyen, Szászrégenen át vissza Marosvásárhelyre. Itt írja meg utolsó levelét Júliának.

Halála előtt két nappal, július 29-i levelében így írja le Petőfi, miként fogadta őt Bem:

„…megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, és kinyujtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, s összeöleltük és csókoltuk egymást: »mon fils, mon fils, mon fils« szólt az öreg sírva. („Fiam, fiam, fiam!” F. S.) A körülálló népség azt kérdezte Egressi Gábortól, hogy »fia ez a generálisnak?« Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig.”

Ez után Bem, németül természetesen, a hadügyminisztériumnak így számol be az újabb Petőfi-fordulatról: „Jelentse a hadügyminisztériumnak, de vigyázzon, szó szerint ezt jelentse: segédtisztem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok gyalázatos bánásmódja miatt lemondott, újra szolgálatba lépett…” (PÖM. VII. 216–217.)

Költőnk, mint már tudjuk, kénytelen volt korábban eladni a Bemtől kapott lovát. Ezt a tábornok egyelőre nem tudja pótolni… Két nap múltán pedig Petőfinek már nem volt szüksége lóra…

…De mindez csak utólagos bölcselkedés. Az adott pillanatban Petőfi úgy érezhette, hogy méltó elégtételt kapott a Mészárosok, Klapkák s társaik támadásaiért.

Hátralévő kurta napjai alatt azért lett még oka arra, hogy amúgy petőfisen veszekedjen egy kicsit. Az ügy jelentéktelen, Egressy tehet róla, hogy emlékirataiban ezt az epizódot felfújta.

Hatvany még nem tudhatta, hogy a végzetes bukás után miként tett – számunkra elfogadhatatlan – szolgálatot Egressy a győztes ellenforradalomnak. Annál inkább nyugtáznunk kell, hogy érzékeny ösztönével Hatvany mintha csak sejtette volna a színészkirály igazi lényét, remekül jellemzi őt, kiemelve, hogy idézett naplójában célzatosan „adja meg a végszavakat”: ügyelve arra, hogy Petőfinek a mezőberényi magányból való „kiráncigálásáért ne reá, hanem Petőfiékre s főleg Kiss Sándorra essék a felelősség”. (Hatvany II. 871.)

Egyáltalán: Egressy a szín és a való oly gyakori ellentétét mindig a látszat javára oldja fel. Hogy ne kelljen később visszatérnem a különös színészlélekre, hadd említsek még egy példát fabuláns, vagyis mesealkotó lényére. Az történt ugyanis, hogy miután megérkeztek Petőfivel Bem táborába, a tábornok – szóltunk róla – a szokott melegszívű fogadtatásban részesítette a költőt. Egy pontosan meg nem határozható napon azonban egy cseh tűzmester belekötött a számára ismeretlen civil ruhás Petőfibe, aki rabláson érte tetten őt. Mire a költő – Egressy sugallata szerint – Bemnek jelentést tett volna az ügyben, s a tábornok másnap a tűzmestert főbe lövette.

Petőfit emiatt – Egressy szerint – „önmarcangolás emészthette”, ami „levertté, apatikussá tette”, így aztán nem ismerte fel idejében a fejéregyházi ütközet napján a csatavesztést… Vagy szándékosan nem is akart élni a menekülés lehetőségével… Egy részeg cseh tűzmester miatt… Egy Petőfi Sándor. Még elképzelni is ijesztő e kvázi öngyilkos Petőfi rémképét. Nem is említeném ezt az elfeledett agyrémet, ha fél évtizeddel ezelőtt egy országos napilap nem eleveníti fel ezt az abszurd mesét.

Melynek a zord való természetesen az ellentéte. Legyen elég arra utalnom, hogy Nagy Sándor főhadnagy, aki Bem több csatájában vett részt, s írt egy kitűnő könyvet Háromszék önvédelmi harca címen, s a küzdelmek szünetében nem hónapok, netán évek múltán, hanem közvetlenül a harcok után is készített jegyzeteket magának. Nos, Nagy Sándor, e minden tekintetben elfogulatlan hadtörténész szerint a lengyel tábornok augusztus 5-én, tehát jóval a költő eleste után végeztette ki a renitens cseh tüzért. Annak ellenére, hogy maga Nagy Sándor kért „pardont” a fegyelemről elfeledkező katonának.

Mivel az incidens nem a fehéregyházi csata napján történhetett, hanem egy-két nappal hamarabb, Bem – szokásától eltérően nem sietett kivégeztetni a fegyelemsértő csehet. S még a csata elvesztése után is várt öt napot az ítélet végrehajtásával. Lehet, hogy Petőfi elvesztése is befolyásolta szigorának érvényesítésében. S ezért tekintett el Nagy „pardonjától”. Akták alapján bizonyítani is lehetne, ha volnának ilyen iratok, hogy Bem még Petőfi életében végeztette ki a tűzmestert. És sok mindent lehet fantáziálni, csak egyet nem illik: a legilletékesebb, vagyis Nagy Sándor, a pardonkérő művének ismerete nélkül nyilatkozni e tárgyban.

Nem, Petőfi nem azért veszett el a csatában, mert lelkiismeretfurdalás vett erőt rajta egy még ki sem mondott halálos ítélet miatt, hanem azért, mert nem menekült el idejében. S e késésnek legalább két fontos oka is volt, mint látni fogjuk, de egyiknek sincs köze s nem is lehet, a cseh tűzmester végzetes kötözködéséhez. (A nyilván nem rosszindulatú, de félreérthető sugallatot kifejező cikket lásd: Dr. Thomas György: Magyar Nemzet, 1993. július 28.)

A sokáig segesvári ütközetnek hívott, újabban inkább fejéregyházi csatának nevezett küzdelem nem sorolható a szabadságharc döntő viaskodásai közé – Petőfi halála miatt vált kiemelkedően nevezetessé. S épp e körülmény teszi rejtélyessé is: minél több a „hiteles tanú” (köztük számosan soha nem látták korábban a költőt), annál több az ellentmondás a seregnyi szemtanú megnyilatkozásában… Ahány vallomás, annyi kérdőjel tehető ki: Petőfiről beszélnek, őt látták ekkor meg akkor, itt meg ott, vagy legalábbis látni vélték…

…Két és fél évvel az Egy gondolat bánt engemet… megírása után csakugyan „a harc mezején” esik el a költő, de ő maga nem harcolt, lova sem volt, hogy menekülhessen, ha nem is holttestén át, de holtteste mellett is száguldtak a fújó paripák a kivívott diadalra… Ám nem a forradalmi magyarság, nem a szent világszabadság győzelmére, hanem az ellenség diadalára. Testét csakugyan közös sírnak adhatták, de még ma sem tudjuk, melyik lehet ez a közös sír. Amikor még, közvetlenül a vereség utáni időkben meg lehetett volna lelni a legnagyobb forradalmi költő holttestét a friss sírokban, senki sem merte a letiport országban kiásatni a költő tetemét. Százával akasztották vagy lőtték agyon, zárták börtönbe akkor a szabadság hőseit, hosszú éveknek kell elmúlniuk addig, amíg meg mernek szólalni azok, akik utoljára látták.

Akkor persze már azok is mertek, akik 1849. július 31-én vad vágtában rohantak el a gyalogosan menekülő költő mellett. Akadtak közöttük igazi tanúk is, ők valóban ott voltak a mészárlássá fajuló ütközetben, részesei akartak lenni a költő sírontúli dicsőségének, de többségük inkább csak a káoszt növelte – a csaknem másfél százada ismeretlen sírban nyugvó költő teteme fölött végtelen vitákat folytattak egymás ellen.

A vita ma sem ért véget, s hihetően nem is fog befejeződni sohasem. Négy igazi tudósi művet mégis kiemelhetünk a jobbára vegyes értékű irathalmazból: először is Ferenczi Zoltán munkáját (Petőfi eltűnésének irodalma, 1910), Hatvany e tekintetben is tanulságos Így élt Petőfijét, Dienes András kiemelkedő művét (Petőfi a. szabadságharcban, 1958) és az elődökre is építő jeles munkát; Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című, 1972-es szép könyvét, melyet a szerzők helyismerete is kiemel. A most következő befejezésben, mely óhatatlanul csak vázlatnak tekinthető, főleg a fent említett szerzők eredményeire próbálok támaszkodni.

Hitelesnek tűnő források szerint a július 30-ról 31-ére virradó éjszaka Petőfi pihenőnapot engedett meg magának a korábbi szigorú menetek után. Előbb egy jó emberénél vacsorázott, majd este 11-től a 31-i nap hajnali három órájáig társaival együtt egy kocsmában mulatoztak. Ekkor fúvatott ébresztőt Bem. Ez az átmulatott éjszaka aligha növelte energiaforrásait a távgyaloglói készségeiről ismert Petőfinek. Nem akarom eltúlozni a fentiek jelentőségét, de annyit mindenképpen jelez ez az epizód, hogy költőnk nem számított arra a fizikai megerőltetésre, amely 31-én várt reá…

Az ébresztő után Petőfi a szállásán megreggelizett, elgyalogolt a Matskási udvarig, ott Gyalókay Lajossal találkozván, az ő szekerén jutottak el Bem szokásos hajnali szemléjének színhelyéig. A sereg reggel fél hatkor indult el a segesvári úton Újszékely felé.

Bem óvhatta Petőfit az összecsapások kerülésétől, mert költőnk civil öltözékben, katonasapkában, de fegyvertelenül indult útnak. A derék Gyalókay leírása szerint Petőfi öltözékét „azon szerencsétlen napon egy vitorlavászonból készült blúz, mellény és nadrág, továbbá egy szürke köpeny képezte, fején egyszerű katonatiszti sapka volt, válláról pedig egy szíjon függő sárga bőrtáska lógott.” (Dávid-Mikó 267.) A főbb tanúk leírása megegyezik a fentivel, legfeljebb egy-két bizonytalan említés erejéig esik szó kardról is. A nadrágot többen is fekete színűnek írják le. A bőrtáskában elemózsia vagy a szolgálathoz tartozó segédtiszti iratok egyaránt lehettek.

Így haladtak el a grófi Hallerek megrongált fejéregyházi kastélya előtt. Itt, mint „a nemes harci mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre, Petőfi is a csata első jelét meghallva, üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott, és sebesen előreszaladt…” Így írja le Gyalókay – ellenőrizni nem tudjuk. Maga a derék tiszt sebes hajtás után leállítja egy védettnek vélt helyen a kocsiját, melyet katona szolgájára s kocsisára bíz. (Dávid-Mikó könyvéből idéztem Gyalókay leírását. I. m. 271.) Ettől kezdve Petőfi útja egyre inkább bizonytalanná, szinte követhetetlenné válik – a későbbi szemtanúk más és más helyszíneken vélik látni a költőt…

Ne felejtsük el rögzíteni a csata első szakaszának egy jelentős eseményét: sikerült kilőni Szkárjátyin tábornokot, az orosz sereg egyik vezérét. Egy verzió szerint maga Bem célozta meg és találta el a negyvenéves orosz tábornokot, mások szerint az ő parancsára és irányítása alatt hajtották végre az akciót, melynek következtében a cár generálisa négy óra alatt elvérzett. Nagy katonai szakértők szerint Bem nem használta ki eléggé az így keletkezett „lélektani előnyt”, de e sorok írója nem érzi illetékesnek magát a stratégia ily magas szféráiban.

Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy igazuk lehet a hadtörténészeknek, akik szerint a cári sereg bosszúra szomjasan, felbőszülten vetette be magát a küzdelem folytatásába.

Többen is előálltak – jóval a csata után –, hogy itt meg ott látták Petőfit a hadszíntéren. A már említett Gyalókay újra találkozván a szekeréről korábban leugró Petőfivel, egy hitelesnek tűnő párbeszédet hagyott ránk. A költő aggódott egy közeledő vihar miatt, s „nyomatékos hangsúlyozással” így fordult Gyalókayhoz:

„Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten?”

„Remélem, a muszkát” – felelém én.

„Én nem remélem, de követelem” – mondá ő.

A későbbiekben Gyalókay – állítása szerint – az ágyútelep felé akarta magával vonni a költőt, de Petőfi a fehéregyházi híd felé igyekezett, onnan akarta figyelni az ütközetet. Így is lett, a már 1848 őszén leégett Fehéregyháza romjainál, lőtávolon kívül „gyönyörködni látszott” a székely tüzérek ügyességében. Amint ezt Lengyel József doktor feljegyezte. Délután négy óra felé az orosz ágyúk tüzelése erősödött. Lengyel szerint egy golyó Petőfitől alig harminc lépésre ütött a földbe, a por belepte a költőt is, aki a szemét „zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté”. Akadt tanú arra is, hogy egy pillanatban, amikor Bem katonái hátrálni kezdtek, Petőfi így biztatta őket: „Székelyek, nem szabad retirálni, mert ha itt nem győzünk, akkor veszve van Magyarország, itt győzni vagy halni kell.”

Hiába volt a biztatás; Lengyel szerint alig ezer lépésre tőlük két dzsidás ezred megbontotta „a tömeggé alakult” magyar zászlóaljat. Lengyel felhívta erre Petőfi figyelmét, aki a helyén maradt, „s csak ennyit mondott: »potomság«”.

A Petőfi-szótár szerint költőnk kétszer írta le – népies műveiben – a „potomság” szót, mind kétszer 1847-ben. Későbbi munkáiban e kifejezés nem lelhető meg. Ennek ellenére hitelesnek tűnik e kiszólás, újabb jele annak, amit korábban már Petőfi „bátorsági komplexusának” neveztem: kitartani, helytállni, bátornak lenni mindenkivel szemben, a szabadszállási részeg tömeggel, honvéd tábornokokkal, de a muszkákkal szemben is.

Aztán eljött a pillanat, amikor a bátornak is menekülnie kellett, ha életben akart maradni. A sebesült Bem is menekült. Előbb nyeregben, amikor lovát kilőtték, kocsin, majd amikor az feldőlt, futva. Bevetette magát a Küküllő menti mocsarakba. A fosztogatásra amúgy is szakosodott kozákok elrabolták a kocsin szállított értékeket – Bem díszkardját s a sereg pénztárát őrző ládikát. A lengyel vezér a nádasban rejtőzött órákig, míg az ellenség el nem vonult a terepről.

Ismételjük meg: Petőfi el kellett, hogy adja Bemtől kapott lovát, családja fenntartása érdekében. Mondhatnánk, hogy e lovon múlott az élete. De mondjuk inkább, az ő kedvelt fogalmát citálva, hogy ez volt a fátum. Később egymást túlharsogva civakodtak az életben maradtak: ki látta utoljára…? De senki sem akadt, lovas magyar, aki maga mellé emelte volna a nyeregbe. Mint ahogy a nagy menekülés közben az idők folyamán egyre nőtt azok száma, akik itt meg ott „utoljára” látták, de a futó magyar honvédek közül senki sem látta meghalni…

Az egész magyar sereget magával ragadta a pánik, mindenki magát akarta menteni, nem törődött a másikkal. Illyés szerint Lengyel doktor azért nem vette magához a költőt, mert nem tudta, hogy milyen érték megmentésére adott alkalmat neki a sors. Lehet. De ha tudta volna is, azt is tudhatta, hogy egy lovon egy ember könnyebben menekülhet, mint kettő.

A pánik okozta bomlás méreteit jelzi, hogy a hadtörténészek szerint Bem serege mintegy 1300 halottat vesztett, s ötszázan fogságba kerültek. Míg az oroszok vesztesége – ha igaz – csupán 41 főt tett (volna?) ki, s 205 katonájuk sebesült meg.

Alig félóra telt el a szétszórt magyar sereg üldözése után, amikor öt kozák kíséretében feltűnt a Héjjasfalva felé vezető úton egy díszes öltözékű lovas: ő volt August von der Heydte, osztrák seregbiztos, akkor éppen az oroszok mellé beosztott tiszt.

Mivel férje nem került elő a csatából, Szendrey Júlia elhatározta, hogy oldalán egy fiatalemberrel, mint kísérővel, Balázs Sándorral, bizonyosságot szerez Petőfi sorsáról. Egy ezredestől hivatalos papírt kért, s novemberben elindultak Segesvár felé. A halottak már rég a földbe kerültek, Júlia folytatta útját Székelyudvarhelynek – ott szolgált éppen Heydte báró, aki határozottan azt közölte az özveggyel, hogy látta férjét holtan. A Szendrey Júlia című könyv ellenőrizhetetlen párbeszédeire itt nem pazarolva a teret, foglalkozzunk inkább a hivatalos iratokkal.

Júlia elkövette azt a gyengeséget, hogy egy osztrák herceghez fordult segítségért, aki felajánlotta, hogy a gyászoló özvegyet magával viszi Bécsbe, természetesen nem hitveséül, hanem pusztán maitresse-i „beosztásban”. (Legalábbis ez olvasható Dernői Kocsis Lászlónál – i. m. 98. stb.) Hogy megalázó helyzetéből menekülhessen, néhány, nappal a gyászév letelte előtt Júlia sietve férjhez ment Horvát Árpád tudós férfiúhoz (amit aztán később bőven megbánhatott…). A hivatalból gyanakvó Haynautól a Pestet tettlegesen kormányzó osztrák rendőri fejesekig többen is gyanakodni kezdtek – hátha Petőfiné új házassága csak a korábbi férj rejtegetésének, fedezésének megkönnyítését szolgálja. Éberségüket kielégítendő, Albrecht főherceg felszólította Heydte (akkor már) ezredest, tegyen jelentést Petőfi haláláról. Az idevágó aktákat Deák Imre fedezte fel és másolta le a bécsi állami levéltárban.

Íme a jelentés néhány főbb passzusa:

Pontos, sőt imponálóan szakszerű és tárgyilagos a jelentés… Később részletesebben is nyilatkozott minderről Heydte, hajdan vérszomjas ellenségünk, de koronatanú a legnagyobb magyar forradalmi költő elestének vitájában.

Lengyel doktor – amúgy sem megbízható – révedezéseiben egyszer azt állította, hogy Heydte szőkének mondta és hegyes állszakállúnak a szóban forgó halottat, de ez félrehallás lehetett részéről: Heydte minden írásában fekete bajuszról és szakállról írt. A tőle függetlenül is kibontakozott „szakáll-vita” pedig fontoskodó álpolémia, mint a Petőfi „eltűnése” körüli legtöbb civakodás. A költő utolsó évében hegyes szakállal járt, de hajszás utolsó két hetében nem borotválkozott, ideje sem volt erre, s akik korábbról ismerték, azokban a hegyes szakáll emléke rögződött, akik először látták, mint Heydte is, a tartós borotválatlanságra emlékeztek, vagyis okkal körszakállnak láthatták azt a szőrzetet, melyből a korábbi „hegyes” rész nem tűnhetett meghatározó jellegűnek.

…Az irodalomban nemigen, de szóbeli vitákban felmerült olyan nézet, kivált a „barguzini csaták” idején, hogy Heydte nyilatkozatai nem hitelesek, ezekkel csak el akarta hárítani a figyelmet arról a „tényről”, hogy Petőfit osztrák kérésre magukkal hurcolták az oroszok… Ez azonban tökéletes agyrém, méltó azokhoz, akik a piski csatát az oroszokkal nyerették meg. Ezzel szemben vitathatatlan tény: amikor a siheder császár és király, Ferencz József, kézcsókos audencián Véres Miklóstól kikönyörögte az orosz segítséget a forradalmi Magyarország ellen, megegyeztek abban is, hogy az oroszok átadják majd a foglyul ejtett magyar „lázadókat”. Így is történt – lásd az aradi vértanúk sorsát, akik közül többeket a cáriak szolgáltattak ki az osztrákoknak, írásban rögzített lista szerint…

Egyébként pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy osztrák ezredes saját főhatóságainak utasítására hamis aktát gyárt Petőfiről, Albrecht főherceg számára, továbbá tábornoki s altábornagyi szintű főnökei számára. De már maga az a tény, hogy ezt firtatni lehet szélhámosok hazug manőverei, megszállottak svindlijei miatt, akaratunk ellenére is megsértése a megölt költő emlékének.

Magyar részről sokáig szűk körben, csak igen kevesen tudtak Heydte tanúságtételéről, ezért elképesztő rémhírek terjedtek el a fejéregyházi csata után.

Mivel semmiféle hivatalos magyar jelentést nem közölt a sajtó Petőfi haláláról, csak kósza álhírek, tudatos hazugságok jutottak el a közönséghez. Így például egy hónappal a költő fejéregyházi halála után, a Komáromi Lapokban az a hír jelent meg, hogy „Petőfi, Vasváry nincs többé. A Temesvár alatti ütközetben estek el.” Itt még jószándékú tévedésről is szó lehet. De hamarosan jönnek a szélhámosok.

Nem tartozik közéjük Sándor József, akit még volt szerencsém ismerni, s halála előtt elküldte könyvét is, mely szerint Petőfi Szibériában halt meg… Az első világháború után őt is elvitték az oroszok, ezt elegendő bizonyítéknak tekintette arra, hogy kedves költője is oda került… Méghozzá Iliszunszk, esetleg Iliszunszkaja városába, vagy éppen Ikatovoba, netán Kerezsbe… Barguzint nem is említi. „Tudja”, hogy más foglyok szerint az Uralban halt meg Petőfi, minek előtte költőnk beteg lelkét és testét egy orosz grófnő ápolta, de Józsi bácsi elszántan küzdött az „egyedül helyes” változat, vagyis Iliszunszk érdekében.

Nem akartam bántani időskori révedezéseiben, megelégedtem egy szelíd óvással, hálából könyvéért, melyben az általa is kétségbe vont abszurditások gyönyörű halmazát gyűjtötte egybe. Az ő munkájában olvashattam először, hogy Petőfit az orosz cár elé vitték, aki (Véres Miklós!) megtudván, kivel van dolga, „gazdagon megjutalmazva bocsátotta el”. Akadt egy lengyel is, aki a sebesült Petőfit meggyógyította… „Hiteles” szemtanú esküdött arra, hogy Petőfi Boszniában él, ahol is sekrestyési teendőket végez… Egy rendőri irat szerint viszont a konstantinápolyi osztrák ügyvivő 1850. július 3-án azt jelentette Bachnak, hogy a Kossuth által Magyarországra küldött ügynökök között működik Petőfi Sándor is… Egy másik jelentés szerint „Petőfi nincs Párizsban, hanem juhásznak maszkírozva a Muraköz horvátországi részében tartózkodik”. (Sándor J. 89.)

Híre jött annak is, hogy Petőfi Londonban él. Majd Kempent, a titkos rendőrség főnökét azzal riasztotta meg egy londoni ügynöke, hogy a költő éppenséggel Pest megyében rejtőzik, s Szendrey Júlia csak a nyomok eltüntetése végett ment másodszor is férjhez. A magas hatóságot ez vezette arra, hogy Heydtét jelentéstételre bírja.

Külön kategóriát alkotnak a hivatásos szélhámosok, szédelgők, akik egy-egy kastélyban „bujdosó Petőfinek” adják ki magukat, akár csak egy vacsoráért, esetleg egy, a költő szomorú bujdosása miatt vigaszcsókokra is hajlamos honleány meghódítása érdekében… E szélhámos sereg valószínűleg legügyesebb figurája egy bizonyos Manasses, aki Petőfi oroszországi fogolytársának adta ki magát! Ólombányás meséinek még Jókai is bedől egy időre. Manasses elhitette, hogy 1849-ben besorozták, cári fogságba, onnan Bukarestbe, majd Pétervárra került, ahol 5 évig ólombányában tartották. Ott találkozott egy Petőfi nevű fogollyal, aki felügyelői minőségben működött a bányában.

Gyarmathy Miklós kolozsi alispán kapott megbízást az egész országot felkavaró manassesi történet kivizsgálására. Egyebek közt – az állítása szerint 22 éven át a cári hadseregben szolgáló Manassest felszólítja, mondja ki oroszul e három katonai vezényszót: „Indulj! Állj! Tűz!” Manasses válaszai: Protoz! Holtz! Fovetz! Vagyis három zagyvaság… A sarokba szorított szélhámos végül összeomlott: „Megvallom hát, én Petőfi urat sohasem láttam, Muszkaországban sohasem voltam…” Annyi igaz, hogy rab volt, de nem a cár birodalmában, hanem Nagyváradon, közönséges köztörvényes bűncselekményekért… (Dienes: Petőfi a szabadságharcban 311–314.)

Egy ilyen sorozat után törvényszerűen korunkban is fel kellett támadnia a szibériai mítosznak, erről a barguzini csodacsapat gondoskodott is. A szibériai métely című könyvemben megírtam róluk, amit muszáj volt megírnom, újabb rémmeséik a cáfolatot sem érdemlik meg… A Petőfi halála körüli rögeszmék gyűjteményének itt már csak egy utolsó (?) darabját kell megemlítenem. Sislay József amerikai magyar költő 1991-ben megjelent könyvében ezt közli „kutatásai” eredményeként: „Görgey és cimborái Petőfit kiszolgáltatták a Habsburg császárnak. Egyszersmind (!) a Habsburg császár embereinek. Akik azután örökre eltették a lábuk alól. A hosszú kutatásaim után fölfedeztem, hogy nemcsak Szőgyén Antónia tudott erről, hanem sokan, akik az ő társadalmában (sic! F. S.) tartoztak. Persze mind tudta azt is bárki kibökné is hogy halált jelentene annak számára. (sic!) De, hogy mennyit kaptak a hallgatásért, egész biztos nem tudni, de (…) ennek az arisztokrata társaságnak nagyon megnőtt a birtoka száma.” (I. m. 161.)

Most hát mindent tudunk… Ahogy az óvatos amerikaiak mondják bizonyos helyzetekben: no comment…

A szélhámosság veszélyesebb-e vagy az agyrémekbe torkolló lelki betegség? Sem erre, sem arra nem érdemes sok időt és teret szentelni. Szakítsuk hát meg a fenti elszomorító szemlét, térjünk vissza az Ispánkút közelében Heydte által látott halotthoz. Az osztrák tiszt szerint hátán feküdt, mellét borította a vértócsa. Hiteles tanú, az ellenség magas rangú tisztje bizonyítja tehát: Petőfi Sándor, érezve, hogy nem tud tovább futni a lovas kozákok elől, szembe fordult üldözőivel. A nyeregből felemelkedő ismeretlen kozák így szúrta át mellkasát, valószínűleg a szívét is.

Holttestén át nem a szabadság harcosai száguldtak a kivívott diadalra, mint egy emlékezetes versében írta, hanem a szolgaság martalócai, Véres Miklós parancsára gyilkolni az éledező szabadságot.

Juhász Gyula egy különben szép és megindító cikkében, név nélkül utalva Ady Endrére, így vonta le a tanulságot: „Ma már, akik gondosan és pontosan utánanéznek a dolgoknak, látják, vagyis inkább érzik azt, amit először a költészetben legnagyobb utóda állapított meg: Petőfi kereste a halált.” (Csevegés. Szeged, 1922. július 30.)

Ady és Juhász iránti állhatatos tiszteletem ellenére… nos, nem hiszem, hogy így lett volna. Aki meg akar halni, nem fut zihálva az üldözők elől, ha meg akar halni, kevésbé fájdalmas módját vállalja az öngyilkosságnak, mint sem a kozákok dzsidáját. De ha érzi, hogy nincs ereje tovább futni, akkor szembe fordul az ellenséggel. Mert ő írta: „Ha férfi vagy, légy férfi…”

Félszázaddal ama első Március Tizenötödike után a költő egyik társa beszélt Petőfi Sándor pesti szobránál, egyebek közt így szólván:

„Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: »Talpra magyar!« s még mindig hangzik. (…)

A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el e föld körüli úton hazánkat, mint amerre te akartad: mégis oda hozta el, ahová te akartad.

A szó tetté vált.

Amit majd magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod az arany szabadságot s azt a népet, mely, ha a haza kívánja, még ebből az aranyából is tud áldozni. Vasláncaink nincsenek már: ami összeköt, az aranylánc, s azt nem »rágja le a rozsda«.

Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz.

S akárhová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját képmásod látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, nádas tetők pitvara, virágos rét dalaidtól zendül.”

A T. Olvasó bizonyára kitalálta, ha már régtől nem ismerte, hogy Jókai Mór beszédéből idéztem. Ő volt az a merész, aki el akarta hitetni kora embereivel, hogy Ferencz József birodalmában egy Petőfi Sándor a saját megálmodott, megjósolt eszményképeire ismerne, ha feltámadna. Megvalósult íme, Petőfi „arany szabadsága…” (Jókai: Írói arcképek 264–265.)

Révai Józsefnek bizonyára megvolt a véleménye Jókai kísérletéről, mellyel Ferencz Józsefben Petőfi álmainak megvalósítóját fedezte fel… Ennek ellenére ő is ugyanebben a modorban és szellemben sajátította ki Petőfit a Rákosi-rendszer megálmodójának, méghozzá épp az 1848-as forradalom 100. évfordulójának tiszteletére: „Elmondhatjuk, hogy a magyar demokrácia vállalta és valóra váltotta Petőfi örökségét…” Ez persze divatos szlogenné vált. Egy évvel azután, hogy magyar katonákat vezényeltek a csehszlovák „bársonyos forradalom” leverésére, a párt központi lapjának 1969. március tizenötödikei számában a lap egy túlbuzgó munkatársa meghirdette Révai modorában: „Nemcsak az vált valóra, amit a márciusi ifjak megálmodtak, hanem annál sokkal több.”

Meg kellett kérdeznem: mi lehet az a „sokkal több”? Engem – írtam továbbá – tökéletesen kielégítene, ha már mindaz valóra vált volna, amit a márciusi ifjak vezére megálmodott… S idéztem költőnktől a „bőség kosarát”, a „jog asztalát”, hol mindenkinek „egyaránt” kell helyet foglalnia, kiemeltem a sajtószabadságot is, mely messze elmaradt akkoriban a Kossuth és Petőfi értelmezte sajtószabadságtól… (Cikkemet betettem Mezítláb a szentegyházban című 1972-es kötetembe is – igazságomat bizonyítja, hogy a Magvető irántam egyébként jóindulatot tanúsító igazgatója az utolsó pillanatban retusálta szövegemet, ha teljesen kiforgatni nem is tudta, vagy nem akarta. Szerencsére azonban feledhetetlen barátom, Simon István, két évvel e kötet előtt a Kortársban a teljes, érintetlen szöveget közölte folyóirata 1970. márciusi számában.)

A Rákosi-féle vezető csoport kiemelkedően legszínvonalasabb tagja az ötvenes évek elején azt is megengedte magának, hogy idézte Jókai egy jóslatát: „És lesz népünk, amely hazájának örül, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog (…) az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leirni, hogy dicsőítse hazáját.”

És Révai mindehhez hozzátette: „Jókai Mór rólunk álmodott.”

Lehet, hogy egyszer Jókai valóban valami nagyon rosszat álmodott, s előre látta a Rákosi-csapatot, meg a többi jó néhány önhitt pártvezért, akik Petőfi eszméit már „megvalósították” – képzeletükben és szónoklataikban s kivált ígéreteikben. Petőfi és társai azonban nemcsak beszéltek a „nép nevében”, hanem tettek is. Ezért lehettek s maradtak mindmáig feddhetetlen emlékű ifjúsága a magyar történelemnek, legalábbis az eszmék szerint élő fiatalok szemében.

Korunkban a politika jobbára nem más, mint a meggazdagodás, az üzleti siker egyik emelője. Petőfit s legjobb társait erkölcsi elvek és híven követett eszmék vezérelték, ma szerte a világban a nemzeti érdek egyre inkább csak fedőneve az egyéni karriernek. A pártok egymás elleni acsarkodása egyre nyilvánvalóbban személyi célokat szolgál, a pártokon belüli csatározás az ilyen-olyan posztokért, címekért, jobbára leplezetlen tusakodás a koncért.

Egy ilyen világban nem születhetnek Petőfik és Vasvárik, sem nálunk, sem más országokban. Amikor Petőfi megfogalmazta a XIX. század költőinek feladatát, nem is sejthette, hogy a XX. század végére programja merő anakronizmussá válik. A politikát többé nem befolyásolhatják a lírikusok, a hatalom azoké, akik a tőkét dirigálják.

Ahogy ritkulnak az eszmék emberei, meg kell rendülnie a nemzeti függetlenség ideájának is. Az idegen érdekek egyre szemérmetlenebbül érvényesülnek, a nemzeti érzés félve álcázza magát. Régi hagyománya van az önfeladásnak: hódoltunk a töröknek, aztán a Habsburgoknak, még az aradi mártírok megöletőjének is hozsannázott a hon, egy-két évtizednyi átnevelés után… A Horthy-rend látszat önállósága hamar átcsapott a náci őrület hozsannázásába, utána a szovjet hatalom dirigált. Nem lévén jós, a holnapot nem jövendölgetem… Petőfi és társai mindenesetre a Zrínyieket és Rákóczi fejedelmet követték, szerintük a magyar nép függetlenségre született – mára viszont 1848 gyakorta talmi ünnepeiből is kiszorul hovatovább a jelszó: „Rabok tovább nem leszünk…”

A Petőfi-versek azért megmaradtak, s költészet és forradalom ritka találkozásai közt máig sugárzik egy Nemzeti dallal kezdődő márciusi nap soha el nem halványuló emléke.

Munkám írása közben többször is kaptam baráti biztatást arra, hogy könyvemben térjek ki a „barguzini Petőfi” mítoszára is. Terjedelmi okok miatt erre eleve nem vállalkozhattam volna, de főleg az tartott vissza, hogy e tárgyban sokszor szólaltam meg, s érveim jórészét könyvben is kifejthettem. (Lásd a 260. oldalt.) Ezek ismételgetése helyett, elbúcsúzva a barguzini meséktől, hadd idézzem inkább Gyulai Pál véleményét, aki a kezdet kezdetén tudóshoz illő eréllyel utasította el a tudománytalan szibériai mítoszt. Idevágó előadásait a már említett Sz. L. egyetemista jegyezte fel, a becses kéziratot Fülöpszállási Székely Gábor kedves barátomnak és kollégámnak köszönhetően ismertem meg. Íme első Petőfi-kutatónk véleményének summázata:

„A Petőfi-keresés csak szédelgés. Az oroszok 1849-ben a foglyokat mind kiszolgáltatták az osztrákoknak, – de ha elvitték volna is, Petőfi nem volt olyan ember, ki magáról ne adott volna életjelt s az oroszok 1854-ben, midőn az osztrákokra haragudtak, bizonyára csak bosszúból is szabadon bocsátották volna, hogy az ausztriai kormány ellen írhasson. Nem elég ok, hogy Petőfit senki sem látta meghalni. Hány emberről mondhatjuk el ezt az akkori időből, akiről még sem kételkedünk, hogy meghalt. –

Petőfi emlékének nem teszünk vele szolgálatot, ha ezen meséket terjesztjük; sokkal inkább mutatunk kegyeletet az által, hogy költeményeit tanulmányozzuk, életének körülményeit tisztában fénybehozni, kideríteni igyekszünk.”

(Bp. 1877/8.)

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a gyorsíró diák a lényegben híven követte Gyulai Pál előadását. E sorok írója elégedetten nyugtázza, hogy Petőfi-tudományunk első nagy alakja már a kezdet kezdetén a tőle várható harcossággal utasította el a szibériai mítosz szédelgő megszállottait.

(F. S.)