A szibériai métely

I. Bevezetésül: A ferde vajákosokról

Budapest, 1990. április 14.

II. Az előzmények

Sz.: Mielőtt bekapcsoltam volna a magnót, ön azt mondta, ha ez az egész így igaz, és le lehet hozni és elhangozhat, meg foglalkozhatnak vele lapok, akkor mi értelme van az irodalomtudománynak? Hát ez egy óriási lehetőség! Az irodalomtudomány, ha foglalkoznék a nép mítoszaival, s ebből kiindulva bizonyítaná be a valóságot, akkor az emberek talán jobban ráhangolódnának arra, amit önök csinálnak.

F.: Dienes András az egyetlen a Petőfi-tudomány modern képviselői közül, aki nálunk ilyen mítoszokkal is érdemben foglalkozott. Számunkra, a többiek számára éppen az ő kutatásai tették feleslegessé azt, hogy ilyen mítoszkutatásba csapjunk át, és engedje meg, hogy azt válaszoljam: igenis van valami elszomorító az egészben, abban is, hogy a Petőfi-tudományból a nagy tömegek egy jelentékeny részét csak két dolog érdekli: a születés és a halál. Százados szerencsétlen vita folyik arról, hogy Szabadszállás, Kiskőrös, Félegyháza, netán egy kecskeméti tanya a szülőhely és így tovább. A másik örök téma: hogyan halt meg, meghalt-e 49-ben, kik voltak azok az ál-Petőfik, akik akkoriban bejárták a magyar nemesi udvarházakat? Ki volt az a szélhámos, aki a hetvenes években feltűnt mint Szibériából hazatért ál-Petőfi? Közben a Petőfi-tudománynak nem az a feladata, hogy erre összpontosítsa energiáit, hanem arra, ami a születés és a halál között lezajlott, arra a 26 év és hét hónapra, amelyből kiderül, hogy ki ez a költő, miért írta azt, amit írt, mi volt a forradalomfelfogása és így tovább… S akkor kitalál bárki bármiféle mesét, lefényképez Szibériában, Burjátföldön egy keresztet, és ennek alapján szaladgáljon a Petőfi-tudomány a sírkeresők nyomában? Ez nem vonzó feladat számomra.

Sz.: Ne haragudjék, hogy közbevágok. Énnekem később még lenne érvem arra, hogy miért fontos egy költő nemcsak alkotóként, hanem jelenségként is. De hát egyelőre maradjunk annál, hogy valóban foglalkozott-e a magyar Petőfi-kutatás ezzel a legendával, ezzel a feltételezéssel.

F.: A Petőfi-tudomány foglalkozott ezzel idehaza is és a Szovjetunióban is. Itt van ez a bizonyos, Pahirja nevű irodalomkutató. Első dolgának kellene lennie, hogy az idevágó legfontosabb szovjet Petőfi-kutatói hozzájárulást, Alekszandr Gerskovics könyvét elemezze, megcáfolja, kritikailag feldolgozza. Alekszandr Gerskovics nem amatőr irodalomkutató, hanem tudós. Ő a helyszínen, levéltári anyagok felhasználásával véget vetett ennek a legendának. Gerskovics többek között azt az elég érdekes tényt is közölte velünk, hogy miért volt nem is egy helyen ilyen állítólagos Petőfi-sír Szibériában. A hadifoglyok rájöttek arra, hogy az ő őrzőik között akadnak műveltebb emberek, akik kegyelettel gondolnak a világszerte ismert költőre, és csináltak ilyen műsírokat, ahova ünnepélyekre kijártak, eltávozást kértek, koszorúkat helyeztek el, verseket olvastak fel, tehát kreáltak maguknak egy, a hazát is képviselő, egyszersmind fellélegzési lehetőséget is biztosító kirándulási alkalmat. (…)

Sz.: Visszatérve Petőfire. A másik válasz az volt a múlt héten elhangzott interjúra, hogy a tudományos kutató, aki megszólalt ezután, kijelentette: Petőfi lelkére nem jellemző az, hogy újra megnősüljön. Nos, ez egyfajta pszichológiai indoklásnak elfogadható, de már ez akkor is valahogy kétséges volt számomra.

F.: Nem hallgattam a rádióban Kiss József kollégám nyilatkozatát, de annak alapján, amit tudok róla, teljesen egyetértek avval, hogy ő elutasítja ezt a legendát. Ami magát az érvelést illeti, itt egy kicsit talán bonyolultabb az ügy. Immáron jó két évtizede igyekszem a költő személyiségéről a köztudatban kialakult képet módosítani, az ún. vívódó Petőfi-modell felállításával. Egész tudatos életében mindvégig jelentkeznek nála kételyek is azzal szemben, hogy érdemes-e a forradalmi harcot vállalni. Az ember című költemény az egész emberiség perspektíváját kétségbeesve ítéli meg, és azt mondja, hogy az ország, ahol élünk, tenger volt egykor, s újra az lehet: „Kevély ember, miben kevélykedel?” S a legutolsó versben, a Szörnyű idő…-ben már megint úgy ábrázolja 1849 júliusában a történelmet, mint egy bukást, egy katasztrófát, ami már nem is történelem, csak „egy őrült, rémülésteli, zavart ész” meséje…

Sz.: Elképzelhető tehát, hogy Petőfi választhatta volna a magánéletet a közélet csalódásai után?

F.: Olyannyira elképzelhető, hogy az egyik utolsó levele, amelyben beszámol arról, hogy el kellett hagynia Pestet a közeledő osztrák seregek elől, ezt mondja szóról szóra: „…e békési magányomba bujdokoltam, azon ohajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s a mely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok…” Úgy akart élni, mint aki többet nem foglalkozik közélettel. A másik Petőfi persze megint csak felülkerekedett, mert amikor Egressy megérkezett, és hozta a hírt, hogy Bem várja őt, akkor mégiscsak megint szekérre ült, és megindult utolsó útjára a lengyel tábornokhoz.

Sz.: Engem azért egy kicsit megrázott előbb, amikor azt mondta, hogy a pszichológiai bizonyítás annak ellenében, hogy Petőfi Szibériában nyugodnék, nem fogadható el. Szóval Petőfiben volt egy másik Petőfi is. Énbennem is ez a kicsit türelmetlen, hisztérikus kamaszkép élt, és ha más nem, akkor a dolog annyit megért, hogy átszínezhettük ezt a képet.

F.: Nem szabad Petőfit úgy elképzelni, mint egy szajkót, mint egy papagájt, aki állandóan hajtogatja ugyanazokat a jelszavakat. Mélyen gondolkodó, érzékeny ember volt, akire sokkal inkább hathatott az összeomlás iszonyata, mint bárki másra.

Sz.: Azt az ember teljesen el tudja képzelni, hogy 1849 után, az ötvenes években, a Bach-korszakban miért tűnhetnek fel ál-Petőfik, miért fogadják be őket, miért fekszenek le velük a háziasszonyok, akik ott a szomszéd kamrában rejtegetik. De 1985-ben az emberek miért lehetnek fogékonyak arra, hogy Petőfi megvan, hogy hazahozható, hogy temetés rendezhető neki? Hogy van valami felhő, amire fel lehet ülni egy kicsit és távolról nézni önmagunkat. Ráadásul egy szép fényben. Hogy megvan, a miénk, itthon van.

F.: Nekem személyesen semmiféle mítoszra nincs szükségem. Egy nép nagykorúságának – bár nagyon nehéz megállapítani, hogy egy nép mikor válik nagykorúvá – egyik jele az, hogy nem mítoszokban gondolkodik, hanem eszmékben, tényekben, érvekben. Nem is az a baj, hogy a népben élnek ilyen gondolatok, hanem az, amikor írók, tudósok, újságírók fejében tenyésznek. Most nem a rádióról beszélek, mert ott Kiss József válaszát abszolút korrektnek tartom. Engedje meg, hogy idézzem: a Népszava így érvel: „Kételkedve fogadjuk a híreket, és mégis akarva, nem akarva megdobban az ember szíve, hátha igaz? Hátha tévedett Illyés, amikor megpróbálta megrázó erővel rekonstruálni az utolsó néhány perc történetét?”

Itt az a megdöbbentő, hogy volt egy nagy Petőfi-kutató, az említett Dienes András. Ha valaki tévedhetett ebben a dologban, Dienes az, aki tévedhetett, egy hatalmas műben ő rekonstruálta a költő „utolsó perceit”. Könyvének későbbi kiadásaiban Illyés is támaszkodott Dienes kutatásaira. Illyés nem volt hivatásos Petőfi-kutató. Ő egy csodálatosan szép Petőfi-könyvet írt – mellesleg megjegyezve, sok ténybeli filológiai hibával –, és nem illik rá hivatkozni mint Petőfi-tudósra, amikor ennek a témának szakemberei vannak. Mint ahogy lehangoló az említett – az eddigi jelek szerint csekély felkészültségű – szovjet kutató, akinek sejtelme sincs arról, hogy néhány évvel ezelőtt már egy honfitársa is ad acta tette e legendát. (168 óra. 1985. szeptember 14.)

Összegyűlik az aranycsapat

Nem csupán elszomorító, éppenséggel akár megalázónak is tekinthető, hogy még alig kezdtem el ezt a könyvet, s máris vitatkoznom kell olyan emberekkel, akikkel az időjáráson kívül semmiféle témáról nem volna szabad szót ejtenem, ez utóbbi eszmecsere is csak abban az egy esetben vállalható, ha a kegyetlen végzet egy lakatlan szigetre zár velük, s az öngyilkossághoz még nem értek meg a feltételek, ugyanis az életkedv makacsul működik a lélek mélyén, s valószínűleg több hónapon át kellene hallgatnom őket ahhoz, hogy végül inkább egy darab sziklát kössek a nyakamba, s bevessem magam a derék, tisztességes, intellektuális, humánus cápák közé…

Most mégis kénytelen vagyok mindjárt az elején felvenni a képembe vágott kesztyűt: a Megamorv-csapat házilagos fő Petőfi-kutatója, Kéri Edit ugyanis – akit meggyőződésem és kedvem ellenére többször kell majd említenem e könyvben – a 168 órá-nak adott s fentebb olvasható, 1985-ös nyilatkozatomról így ír 1990-ben: „Balajthy mondta, hogy már folyamodott egyszer Budapesten az Akadémia Soros-bizottságához, de elutasították. [Ezt gondoltam!] Fekete Sándor rögtön bement a Rádióba a 168 óra adása után, és erősen támadta a hipotézist. A Képes 7-nek ezt nyilatkozta: »műkedvelő a feltételezés«. Kiss József – az elismert másik Petőfi-kutató – szintén hallani sem akart róla.” (Petőfi Szibériában?! 63. o.)

Az ügy érdektelen, a személy az érdekes, akinek minden egyes megállapítása ugyanazt a külön bejáratú logikai módszertant követi, mint a fenti állítások sora. Melyekkel szemben az igazság a következő:

1. Fekete Sándor nem ment be sem „rögtön”, sem később a Rádióba, hogy ott támadja „a hipotézist”, és megakadályozza Balajthy András Soros-ösztöndíját. Fekete Sándorhoz a Rádió riportere „ment ki”, méghozzá előzetes bejelentés nélkül. Nem is tudott volna bejelentkezni, mert épp Gárdonyban remetéskedtem 1985 szeptemberében, ahol természetesen nincs telefonom. Itt keresett fel a riporter!

2. Nyilatkozatomban Balajthyról szó sem lehetett, mert még nem is tudtam róla.

3. A Képes 7-nek – több oknál fogva – sosem nyilatkoztam!

4. „Műkedvelő ez a feltételezés…” – ilyen ostobaságot nem mondhattam, mert sosem a hipotézis műkedvelő, hanem a hipotézist ténynek hirdető megszállott.

5. Kijelentettem viszont egy interjúban (címbe is tették), hogy a sírkeresők közlései „laikusok abszurd állításai”…

6. Ezt azonban nem 1985 táján és nem a Képes 7-ben deklaráltam, hanem 1988 végén, az Esti Hírlapban (dec. 28.).

7. Balajthynak igenis adtam ajánlást Sorosékhoz – lásd lentebb.

Hát körülbelül így igaz a szóban forgó hölgy minden egyéb hiedelme, apodiktikus nyilatkozata, megállapítása, ujjból szopott fantáziaterméke.

Abban az időben még szóba álltam a Megamorv univerzális lángelméjével, egyszerűen megkérdezhette volna tőlem, hogy „bementem-e” a Rádióba Balajthyt üldözni vagy sem. Megkérdezhette volna ugyanezt Szénási Sándortól is. A Megamorv „tudósait” azonban az jellemzi, hogy egy hiedelem ellenőrzésére sosem tesznek kísérletet. Világgá kürtölik fantasztikus felfedezéseiket, de óvakodnak attól, hogy szembesítsék azokat az elemi tényekkel: gyűlölik ugyanis a rideg s velük szüntelenül packázó tényeket. Álomvilágban élnek, amelyet fáradságos munkával ők maguk építettek fel, s bár egyebekben az úgynevezett ráció semmiféle szerepet nem játszik gondolkodásukban, tudat alatti bizonyossággal tudják, hogy nem szabad ellenőrizni hiedelmeiket, mert akkor minden összeomlik.

„…ha Kiss József és Fekete Sándor válaszolnak a burját tudósoknak – jóindulatúan –, és megindul az információcsere (…), milyen másképp alakult volna az egész kutatás. Az Akadémia adott volna rá pénzt – és ő állította volna össze a kutatócsoportot” – így elmélkedik a Petőfi Szibériában?! szerzője. Szerinte ez esetben „nem egy iparos, nem régészek és antropológus nyilatkozott volna – telis-tele hibákkal, ami megzavarja a köztudatot –, hanem hivatásos történészek…” (i. m. 68. o.).

K. E. szerényen, de mindjárt hozzáteszi, hogy amennyiben a fentiek szerint történt volna minden, az Akadémia emberei nem jutottak volna célba: „az ő megszokott munkamenetük, lassúságuk, alaposságuk nem engedte volna meg az ásatást”… Nos, ez K. E. egyetlen racionális megállapítása ebben az ügyben. Az Akadémia emberei ugyanis kósza mesék alapján valóban nem lettek volna hajlandók felásni a barguzini temetőt… Ezért készséggel elismerjük, hogy K. E. ábrándozása jogosult: „…talán a sors akarta, hogy ne tudósok kara, hanem antropológus és régész szakemberek mellett – amatőr kutatók csapatának akarata, a köznép kíváncsisága, vágya kötelességérzete és Petőfi sorsa iránti nagy szeretete kaparja ki a földből…” (Tudniillik költőnket, aki helyett ugyan egy barguzini menyecskét kapartak ki, akarom mondani, kapartak elő a szibériai föld méhéből, de hát kicsire ne nézzünk… S eresszük el fülünk mellett azt is, hogy aki Petőfi sorsát szereti, az ki akarja őt kaparni a burját földből, aki viszont nem akar ásni Barguzinban, az pusztán ezzel az aljas, nemzetietlen, hazaáruló viselkedésével bizonyítja, hogy nem szereti Petőfit…!)

Mégis fel kell hívnom K. E. figyelmét némi logikai zavarra. Két eset lehetséges: vagy minden másképpen lett volna, ha Kiss József és Fekete Sándor jóindulatúan ír a burját tudósoknak, vagy nem. Mivel az Akadémia bekapcsolódása K. E. szerint lelassította volna a sírásást, melyre velünk talán sosem került volna sor, nyilván „a sors akarta”, hogy az amatőrök kotorják ki a csontvázat. Ez esetben a sorsot kell okolni, nem a sors akaratának alávetett Petőfi-kutatókat.

K. E.-t nem vádolom azzal, hogy tájékozott volna a francia forradalom szövevényében. Gondolkodása azonban – talán a sors akaratából? – éppoly zavaros, mint a különben jeles szépíró Walter Scotté, aki egyfelől átkokat szórt a gaz és istentelen Napóleonra, másfelől megállapította, hogy Isten a császárral büntette a keresztény eszméktől elforduló uralkodókat. Nos, vagy-vagy… Amennyiben Isten küldte a Ferenc császárokra Bonapartét, ez esetben a tábornokot Isten eszközének kell tekintenünk. Ha viszont Isten nem törődött a XVIII. század végének emberiségével (sem), s nem ő küldte Napóleont a királyok nyakára, hanem Bonaparte a saját erejéből lett császár, ez esetben Voltaire-nek van igaza, nincs isteni Gondviselés, és bűn sincs. Petőfire lefordítva ez azt jelenti: ha a sors akarta, hogy Kéri Editék „találják meg” a barguzini Petőfit, nincs semmi értelme Kisst és Feketét bírálni, inkább dicsérni kell őket azért, mert e nemes feladatot átengedték a kériediteknek, pécsiistvánoknak, borzákoknak, csankoknak és persze elsősorban Nagy Nemzeti Antropológusunknak, az Igazi Magyarnak, dr. Kiszely Istvánnak…

Ezzel átmenetileg elköszönve az ábrándok hangulatos világától, hol a vidámító agyrémek tenyésznek, térjünk vissza a reáliák unalmas terepére. Miután 1985 szeptemberében kedvetlenül elutasítottam a Rádióban a sírkeresők jelentkezését, mégis győzött bennem a kíváncsiság és a kötelességtudat, s telefonon felhívtam a Kárpátontúli Ifjúság ungvári szerkesztőségét. A magyar nyelvű szovjet újság redakciójában egyetlen magyarul beszélő vagy beszélni kész kollégát nem tudtam elérni, orosz nyelvű érdeklődésemre sem kaptam konkrét választ. Erre levelet írtam nekik, épp két héttel a rádióban elhangzott, Szénási Sándorral folytatott beszélgetés után. Életemben először és utoljára hivatkoztam akkoriban még friss Állami Díjamra. Ha már e kitüntetés ostoba nevét is tőlük vettük át (ostoba a név, mert országainkban akkor minden kitüntetést az állam adott), hátha címeimmel válaszra tudom késztetni őket:

Egy kövér hónap telt el, amíg végre választ kaptam: Vaszilij Pahirja (egy ideig Pagirjának írtuk a magyar sajtóban) elküldte a Kárpátontúli Ifjúság legendafeltámasztó két számát. Röpke ránézés után világossá lett, hogy a nyilas Magyarság 1940-es meséit melegítették fel, azokat a torz és zagyva kelekótyaságokat, amelyeket én – lásd később – már az ötvenes években megismerhettem. Megköszöntem Pahirja küldeményét, és felhívtam figyelmét néhány rikító ellentmondásra:

Ezután Pahirja válaszolt s megmagyarázta, hogy neki is rossz véleménye van a nyilas újságról, de ebben az egy esetben… és így tovább. Évekig nem jelentkezett többé, hírét viszont hallottam, illetve olvashattam: meglelve burjátiai eszmetársait, Pahirja afféle ihlető és hírtovábbító kárpátaljai központ lett a burjátiai sírkeresők, Alekszandr Tyivanyenko és Eduard Gyomin, valamint a magyarországi „hívek” között. Ez utóbbiak lázas ütemben szállították a szenzációsnál szenzációsabb „híreket”, „forrásokat”, vagyis mindazt a sajtószemetet, amelyet szegény Dienes már a negyvenes években végigkutatott. Dienes hatalmas művét persze nem olvasták Pahirjáék, mert nem tudnak magyarul, s így a cáfolatról Tyivanyenkóék tudomást sem szereztek. (Kötelességem megjegyezni, hogy Gyomin később belátta, nincs tudományos alapja ennek az egész hírharangos-délibábos „kutatásnak”, s ezért szembefordult Tyivanyenkóval, az én később még idézendő cikkeim írásakor azonban erről a szakításról nem tudhattam.)

A Munkács–Ulan Ude–Budapest háromszögben így szerveződött lassan a sírásó aranycsapat. Balajthy András is hamar feltűnt. Előbb hazai magányos lovagként, Krisztus-szakállával járta a pénzintézeteket, szerkesztőségeket, tudományos műhelyeket: anyagi támogatásért kilincselt, mecénást keresett, tőlem is ajánlást kért a Soros-alapítvány számára. Indoklásul előadta, hogy kezében voltak a Szibériába szállított 1849-es honvédek listái, ilyen meg olyan dokumentumokat talált Moszkvában, melyek a fejéregyházi csatában foglyul ejtett Petőfire utalnak és így tovább. El kell árulnom, hogy nem hittem az egészben, de látva, hogy egy igazi megszállottal van dolgom, aki legalább beleolvasott a költő eltűnésével foglalkozó irodalomba, megírtam ajánlásomat Soroséknak. Becsületesen közöltem, hogy kételkedem a vállalkozás sikerében, de Balajthyt olyan embernek tartom, aki – ha igazolja állításait – kutatásainak támogatását megérdemli.

Később megtudtam Balajthytól, hogy az 1848-as forradalom két jelentős tudós kutatója szintén adott neki ajánlást Soros számára. Aligha lehet véletlen, hogy az ő támogató levelük ugyanúgy fenntartásokat fogalmaz meg a kutatás végső célját illetően, mint az én írásom, de bennük is bizonyos reményeket ébresztettek Balajthy titokzatos közlései némely döntő dokumentumokról. Egyébként mind a három javaslatot figyelmen kívül hagyták az alapítvány kurátorai.

Sajnos Balajthy később egyáltalán semmit sem tudott igazolni közléseiből. A fogolynévsorok – lásd e könyv V. fejezetét – legenyhébben fogalmazva is félreértésről tanúskodnak, semmi közük Szibériához. De eltartott egy darabig (néhány évig), amíg e tekintetben beismerésre lehetett bírni őt…

Előzőleg persze át kellett esnie a Morvai-kalandon… Nem lepett meg, hogy csatlakozott a kazános vállalkozóhoz, hiszen más forrásból nem remélhetett pénzt. Még kevésbé csodálkoztam azon, hogy hamar szakítottak. Morvai nem tűrte környezetében azokat, akik „történészekkel, firkászokkal” álltak kapcsolatban, s hamar észrevette, hogy Balajthy nem tapsol lelkesen az ő tudományellenes kirohanásainak. Nem miattam fordultak egymás ellen, ilyesmit nem állítok, de amikor 1989 tavaszán a Megamorv-vezér kirúgta, sőt kiverette Balajthyt e leendő aranycsapatból, a volt filmes erről is beszélt: abban is elmarasztalta volt főnökét, hogy az túl hevesen és igaztalanul szokott kirohanni olyan tudósok ellen, akik őt erkölcsileg segítették… (Új Tükör, 1989.)

Balajthy is részt vett persze Tyivanyenkóék „informálásában”, egyik-másik vakhírért ő a felelős. De Burjátia nagy Petőfi-kutatóinak természetesen nem lett volna szabad ellenőrzés nélkül elhinniük minden Pestről csomagolt csacskaságot, a kontroll elmulasztásával párosuló ijesztő hiszékenységükért csak önmagukat hibáztathatják. Ilyen önbírálat persze elképzelhetetlen volt Tyivanyenko esetében: a Bajkal című szibériai folyóiratban szériás hévvel ontotta elképesztő dolgozatait. A folytatások igen gyakran maguk cáfolták az előzményeket, de persze csak igen ritkán fordult elő nyílt önkorrekció, egyszerűen mást mondtak ugyanarról az egyik folytatásban, mint a másikban.

Pontos forrásközlés vagy éppen forráskritika eshetősége fel sem merült praxisukban – szemmel láthatóan egyszerűen nem tudják, hogy miként kell a megfelelő tudományos „apparátussal” bármit is közreadni, kritikailag ellenőrizni és értelmezni.

Jelentkezett Munkácsról egy opponensük, egy bizonyos Jevgenyij Beresztovszkij jogász, aki megírta nekünk Tyivanyenkóék némely stiklijéről a véleményét. Vesztemre leközöltem Beresztovszkij egyik cikkét 1988 őszén, kurta bevezetőmmel. Pahirja erre vitézül nekem rontott egy levelezőlapon. Végül is kénytelen voltam beszállni a nem kívánt vitába. Akkor még nem tartottam az ügyet eléggé fontosnak, s ezért a hosszúra nyúlt cikket két részben közöltem.

III. A népámítás nyitánya

Szerettem volna megúszni ezt a beszámolót – már épp elégszer nyilatkoztam „a szibériai Petőfi” legendájáról. Még az sem késztetne megszólalásra, hogy néhány napilap s a rádió és az MTI válogatottan csinos ifjú riporternői által bájos eréllyel gyakorolt lelki terror nyomása alatt különböző villámnyilatkozatokat rögtönöztem a szóban forgó sajtófogadás alkalmából. Tapasztalatból s régóta tudom, hogy a mikrofonba vagy telefonba nyögdécselt nyilatkozatok ritkán ütik meg azt a mértéket, amelyhez egy szövegek készítésével foglalkozó irodalmárnak tartania kellene magát, de hát mégsem lényegülhetek át néma karthauzi baráttá – ha kérdeznek, válaszolnom kell. Ugyanis egy hevenyészve elkántált textus következményeinél is kínosabb lehet egy Petőfi-kutatónak, ha a szibériai legenda ügyében nem mer megszólalni: azt hihetnék, azért félek megnyilatkozni, mert egy fél év múlva, amikor ama szibériai városkában felássák ama sírt, s megtalálják ama költőt, akkor éghet majd a bőr a képemen, s bánatosan gondolhatok Boethius igazára: „Si tacuisses, philosophus mansisses.” Ami magyarra s az alkalomra áttéve így fordítható: ha hallgattál s lapultál volna, Petőfi-kutató maradtál volna. Nos, ne tekintse senki gőgnek, beképzeltségnek, de egyvalamiben szeretnék hasonlítani a költőhöz – igyekszem mindig azt mondani, amit gondolok, s ha én továbbra is azt hiszem a szibériai legendáról, amit eddig hittem, akkor nem hallgathatok.

De ideje elárulnom, hogy e tudósítás írásakor számomra nem is a Petőfi-legenda izgalmas, hanem maga a nevezetes sajtófogadás, amelyet minden irónia nélkül nevezhetek történelmi érdekűnek. Mivel tehát a tömegkommunikáció eddigi híradásai, érthetően, a Petőfi-legendára szorítkoztak, nekem legyen szabad az eseményről több szólamban szólnom.

Egy távirattal kezdődött

Idei első számunkban közöltük a táviratot, mely az expedíció első dokumentuma. A százharminc-egynéhány szavas szöveget elég sok példányban küldhették ki, mert a Mikroszkóp Színpad nézőterét, mint írni szokás, „zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők”. Nem elsősorban a Petőfi-tudománnyal foglalkozó szakemberek jelentek meg, mert olyannal csak eggyel találkoztam, de a tömegkommunikáció szépen képviseltette magát. A többi meghívottat, a túlnyomó többséget nem ismertem, hazai sajtófogadáson ez most fordult elő velem először. A tényt már önmagában is örvendetesnek könyvelhettem el: nyomuljon be végre a nép is ezekre a túl gyakran protokolláris produkciókra.

Amikor az utolsó szabad ülőhelyek egyikét nagy nehezen végre megleltem, a széken nejlontasakban egy 33 oldalas, nagyalakú füzetet találtam – a MEGAMORV-PETŐFI EXPEDÍCIÓ JELENTÉSE című kiadványt. (A kötőjelet nem a Megamorv és a Petőfi közé kellett volna tenni, hanem a költő neve és az „expedíció” közé, de ilyen hibát észleltem én már sokkal fontosabb állami dokumentumokban is, így hát kicsire ne nézzünk!) Elsőnek egy számomra, sajna, ismeretlen előadóművész Petőfit szavalt, nyitányul a Szeptember végén-t adta elő, Sztanyiszlavszkijt idéző átéléssel.

Mivel a szibériai legenda egyik legszebb mozzanata az, hogy költőnk a kietlen hómezőkön egy bizonyos Anna Kuznyecova odaadó szerelmével vigasztalódott, nem a legszerencsésebb ötlet volt épp azt a verset választani, melyben Petőfi még a sírból is örök szerelmet esküszik Júliának. Ezen azonban nem volt kedvem mosolyogni, mert elrontotta a hangulatomat az, hogy az ismeretlen művész legalább három helyen eltért a költő leghíresebb versének eddig elismert szövegétől. De csak néhány másodpercig nehezteltem rá, mert eszembe jutott, hogy egy nála nevesebb versmondó, mondhatnám, az elmúlt negyedszázad leghíresebb színpadi művésze is így skandálta a 22. sort: „Ki könnyedén elfeledéd hívedet”, nem véve észre, hogy az é-vel elrontja az anapesztust, s ezzel az egész mű hangulatát. S ami rosszabb, szerkesztő és rendező sem vette észre a bakit, vagy ha észrevette is, nem állította le a kamerát, mert Magyarországon egy prófétai hevületű színészt éppúgy nem szabad figyelmeztetni egy véletlen hibájára, mint ahogy egy államférfi vagy államhölgy csip-csup pontatlanságait sem volt szabad szóvá tenni. Az utóbbi időben a politikusok ritmuszavarait már lehet bírálgatni, de a próféták továbbra is mentelmi jogot élveznek, főleg a hamis próféták, csak azt az igazit, azt a Sándort volt szabad már életében rágalmazni, gyalázni, agyon is akarták verni.

Talán azért is néz olyan talányos szomorúsággal ránk azon az egyetlen dagerrotípián, amelyet a Kazánfejlesztő és -kutató Iroda Petőfi-füzetének címlapján fordított állásban közöltek… Amit nem rovok fel az irodának, mert 15 évvel ezelőtt, a „centenáriumnak” nevezett, valójában nem századik, hanem 150. születési évfordulón az egész országot teleszórták hatalmas plakátokkal, amelyeken szintén az ellenkező irányba révedezett Petőfink: amit pedig szabad volt a tudományosan irányított akkori ünnepségek Jupitereinek, legyen szabad elkövetnie a nagyrédei Kazánfejlesztő és -kutató Irodának is…

Korunk hőse

S jutott még eszembe számtalan szomorúbbnál szomorúbb gondolat, mondhatnám úgy is, hogy nem egy gondolat bántott engem egyszerre, hanem nagy embereink kultuszának ismétlődő mucsaiságai – szeretjük ünnepelni azokat, akiket nem is ismerünk igazából. Sőt nem is akarunk ismerni. Ha én húsz évvel ezelőtt sajtófogadáson kívántam volna előadni a költő színészéletének tényeit, vagy azt, hogy nem szajkó módra hajtogatta forradalmi jelszavait, hanem mély vívódásokon át érlelődött saját szavai szerint is meghasonlott világnézete, s múzsája „el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között” dalolt „féltébolyodottan”, akkor annak idején egyetlen 130 szavas táviratra sem lett volna pénzem, s hallgatóim-olvasóim a szibériai legenda iránt érdeklődő milliók egy százalékát sem tették volna ki… Mert nálunk csak a születési és halálozási vita igazán érdekes, ami a két esemény között zajlott, az már sosem keltett országos vitákat. Szegény Petőfi, ha ismerné utóéletének néhány épületesen ünnepi fejezetét, ha tudná, milyen színvonalon szoktuk megköszönni, hogy nemcsak született és meghalt, hanem közben írt és verekedett is, újra kifakadhatna, mint 1847-ben: „a világ minden köszönetéért sem adnak egy nadrágszíjat sem, melyre végső desperatiójában az ember magát fölakaszthatná”.

Már ott tartottam, hogy csendben elvonulok, amikor a virággal díszített elnöki asztal mögül végre felállt az iroda vezetője, Morvai Ferenc, s beszélni kezdett. Tudósítás helyett most szóról szóra közölnünk kellene szövegét, de helyünk korlátozott, az ünnepek miatt a januári 2. szám már szilveszter előtt készült, csak három oldalt hagytunk nyitva, e beszámolónak. Meg azután az is lehet, hogy a magyar glasznoszty – világszerte dicsért előretörése közben – még mindig nem érte el azokat a merész csúcsokat, amelyekre beszéde közben fel-felszökkent Morvai úr. (Azért szólítom így, mert ő is mindenkit urazott, Köpeczi Bélától Grósz Károlyon át szintén ostorozott személyemig.) Ezenkívül azért sem tudnám szétharangozni igéit, mert nincs harangom, vagyis nem volt nálam magnó, hiszen nem számíthattam ilyen káprázatos produkcióra. Viszont volt ott kamera, remélem, videóra vették Morvai úr beszédét, s bízom benne, hogy azt a kazettát meg is lehet majd vásárolni – sokkal izgatóbb élményt fog kínálni, mint a Nyugatról sokáig csak csempészutakon, újabban végre (demokráciánk vívmányaként) szabadon özönlő pornókazetták legpornóbbja.

Morvai úr hosszú beszéde legalább annyira csapongott, egyik témáról a másikra váltott, mint az én tudósításom, de amíg nekem ez a szökdellés intellektuális erőlködésbe kerül, ő spontánul, a vulkánok kitöréseinek természetességével lövellte szét jelszavait. Először is, mint a pártkongresszusi előadók szokták, általános körképet festett az ország helyzetéről. E képet az határozza meg, hogy a kommunisták kiölték a hitet az emberekből, mondta ő (s van igazsága, mondom én, mert a kommunizmusnak a legtöbbet olyan emberek ártottak, akik kommunistáknak nevezték-nevezik magukat). Leöldösvén a hit, „Dunánk sincs többé, mert elvettek belőle 27 kilométert”, reményünk is szétfoszlott, „legyen hát Istenünk Petőfi”, ezért kell megkeresni csontjait.

Ezután Morvai úr bemutatta Balajthy András filmrendezőt, expedíciója kezdeményezőjét, a szibériai sír fő keresőjét. Mivel említett nyilatkozataimban is előfordult Balajthy úr neve, s az MTI kötelességszerűen filmrendezőnek nevezte őt tudósításában, nekem azóta több illetékes is megtelefonálta, hogy B. A. nem filmrendező, sokkal szerényebb beosztása volt a filmgyárban. Ez azonban nekem nem ok arra, hogy Balajthy úrnak Morvai úr által adott címét negligáljam. Népünknek atyja volt-e Rákosi úr, azaz elvtárs? Legfeljebb mostohapapája. Mégis atyánknak kellett hívni őt, Rákóczi és Kossuth mellé-fölé állítva éveken át. Ha ezt meg lehetett tenni Magyarországon, akkor nem érdemes azon vitatkozni, hogy tekinthető-e filmrendezőnek Balajthy András. Mivel rendezett egy húszórányi filmet a szibériai expedíció útjáról, melyből félórányit le is vetítettek a Mikroszkóp közönségének, nagyobb jogon rendező, mint amilyen jogon mások „atyáink” voltak.

Morvai úr ezután elmesélte, miként kereste meg őt Balajthy András Nagyrédén többször is. Hadd idézem Morvai Ferenc szavait az egyik napilap nyomán: „Balajthy sírt és fenyegetőzött (…), ha nem segítem, felakasztja magát. Jól van – válaszoltam. (…) Titokban kimentünk Szibériába…” A beszámoló pontos, de egy kicsit hiányos. Morvai azt is elárulta, hogy Balajthy fenyegetései önmagukban még nem győzték meg őt. De közben járt Amerikában, s ott egy bizonyos Palmer szenátorral is elbeszélgetett barátilag, aki megmondta neki, hogy az amerikaiak pontosan tudják: Petőfi szibériai életének, halálának adatai ott rejtőznek a szovjet titkos levéltárakban. Így tehát a Petőfi-tudománynak egy eddig teljesen ismeretlen tekintélye, Palmer szenátor győzte meg Morvai irodavezetőt.

Lehettek a nézőtéren olyanok, akik talán kétségbe vonták, hogy egy amerikai szenátor Petőfi-ügyekben ily járatos, sőt bejáratos a szovjet titkos levéltárakba is. Én azonban nem csodálkoztam, részben azért, mert Petőfihez hasonlóan nekem is kedvenc poétám Horácz, aki ezt vallotta: Nil admirari (Epistolae I. 6. l.). Vagyis ne csodálkozzunk semmin sem: egy amerikai szenátor ex professo mindentudó. Másrészt ha az amerikaiak pontosan meg tudták számolni a legtitkosabb szovjet rakétakilövő állomásokon felhalmozott rakéták robbanófejeit, ha az MSZMP PB legtitkosabb határozatát az ellenzék kezeléséről a párizsi Irodalmi Újságból ismerhette meg a magyar nép eme orgánumhoz hozzájutó kiváltságos töredéke, akkor miért ne tudhatná Mr. Palmer szenátor, Mr. Morvai bizalmas barátja, hogy mi rejtőzik a szovjet titkos levéltárakban Petőfi Sándorról? Megértem hát az irodavezetőt, hogy nem habozott tovább, s ezek után utazott is az expedíció titokban Szibériába.

De miért titokban? Erre a kérdésre szerteágazó kitérőiben újra s újra visszakapcsolt a beszámoló. Kiderült belőle, hogy „negatív, gáncsoskodó körülmények” akadályozták a MEGAMORV-PETŐFI útját, így például a „KB” eldöntötte, hogy nem szabad foglalkozni a kérdéssel, főleg „Köpeczi úr” ártott sokat, mint a kultúrának amúgy is ismert sorvasztója. Később megtudhattuk, hogy a minisztériumban Köpeczi úrék főleg „két mumustól” tartottak, nem is a KB-tól: „hogy is hívják az egyiket… valami főszerkesztő…” Miután néhányan a hallgatóságból, majd az elnöki asztal mellől is nevemet emlegették, s Morvai úr megállapította, hogy „Fekete úr nem jött el”, s mivel abban az egyben magam is hasonlítok Morvai úrhoz, hogy hamar felfortyanok, némileg talán emelt hangon közbeszóltam: „Fekete úr itt van, én vagyok az… S nem akadályoztam az ásatásokat, sőt egy kétrészes cikkemben javasoltam is, hogy »Inkább ássanak…«”.

Az intermezzo csak másodpercekig tartott – én lehiggadtam, Morvai úr is megnyugodott, s folytatta beszámolóját.

A tilalomról

Én azonban megszakítom tudósításomat egy rövid kitérő erejéig. Mivel a mumusok közül, akik eddig akadályozták az ásatást, Köpeczi úr nem jelent meg, Kiss József úr, mellesleg Petőfi textusainak legkiválóbb tudósa, súlyos betegsége miatt el sem jöhetett volna, Balogh Ernő kollégámat és engem leltek meg a terepen a pesti és vidéki tömegkommunikáció megjelent képviselői. S mi nyilatkoztunk is. Futó utalásaimat talán nem mindenki érthette pontosan. Legyen hát világos: én nemhogy akadályoztam volna valami általam nem is ismert „KB”-tiltás nyomása alatt az ásatásokat, ellenkezőleg, sürgettem azokat. Miután fentebb említett kétrészes cikkemben tényszerűen jeleztem, milyen elemi tájékozatlanság jellemzi a szibériai sír szovjet keresőit mindenben, ami Petőfivel kapcsolatos, sőt olvasva, hogy ezt már ők is sejtik, s elhatározták, hogy nem ásnak addig, amíg „az összes forrást” el nem olvassák Petőfiről, megijedtem attól, hogy akkor a terepen sosem fognak működni, így biztattam őket: „…kezdjenek végre igazi feladatukhoz – ássanak! (…) A költő halálának, eltűnésének teljes irodalma kiterítve sokkal több négyzetmétert tenne ki, mint a barguzini temető összes területe: könyörgök – ássanak!” Még azt is elárultam nekik, hogy nincs kockázat: nem kell félniük attól, hogy az exhumálás megcáfolja teóriájukat: „Vagy egzakt módon be lehet bizonyítani, hogy a Szibériába hurcolt Petőfi holttestének maradványait lelték meg, s ez esetben minden eddigi csacska fejtegetésük feledésbe merül, s övék a világhírnév… Vagy nem lesz egzakt bizonyíték, s a legenda egy másik helységnévhez telepszik, s tovább fog virulni.” (Új Tükör, 1988. 25. és 26. sz.)

Korábban még azt a segítséget is nyújtottam a sírkeresőknek, hogy már egy tavalyelőtti cikkemben leszögeztem: elméletileg nem lehet kizárni magyar foglyok 1849-es oroszországi deportálását (1987. okt. 18.), noha néhány szovjet és magyar szakembernek ez az egyik fő ellenérve. Tavalyi kétrészes cikkemben részleteztem is nézetemet: „Én természetesen tudom, hogy a két ellenforradalmi hatalom katonai vezetői közti megegyezés értelmében az oroszoknak át kellett adniuk foglyaikat az osztrákoknak, de azt is tudom, hogy az ilyen típusú hatalmak között nem köthetők olyan egyezmények, amelyeket akár egyik, akár másik fél ne akarhatna megsérteni. Különösen akkor, ha ez ügyben ama Bem tábornok katonáiról van szó, akit a cár tisztjei épp elég indokkal gyűlöltek, mert a lengyel vezér néhányszor móresre tanította őket.”

Mivel Petőfi épp a gyűlölt Bem környezetéhez tartozott, ha már a lengyel tábornokot nem tudták elfogni, miért ne vitték volna magukkal a segédtisztjét egy kis kihallgatásra? Ha száz évvel a véres Miklós cár uralma után, egy semleges és antifasiszta svéd diplomatát Magyarország fővárosából nyomtalanul el lehetett emelni, sőt el lehetett tüntetni a Szovjetunióban, a nem éppen semleges Petőfi 1849-es deportálása sem zárható ki holmi egyezményekre hivatkozva. Már csak azért sem, mert a nagyhatalmak az egyezményeket gyakran csupán azért kötik, hogy legyen mit megsérteniük.

Nem elégedve meg azzal, hogy talán nem utolsónak épp én érveltem a szibériai legenda kategorikus tagadóinak egyik fő érve ellen, tettlegesen is támogattam az ásatások híveit. Amikor megjelent nálam is Balajthy András, tavaly vagy tavalyelőtt, most nem tudnám pontosan megmondani, kérésére írásban javasoltam a Soros-alapítványnak, hogy segítse Balajthy András kutatásait. Természetesen megírtam, hogy én továbbra sem hiszek a szibériai legenda hitelességében, de Balajthy olyan kutatási eredményekre hivatkozik, amelyek ha igazak, azzal kecsegtetnek, hogy (egy időre) pontot lehetne tenni a vita végére.

Mindezt pedig két okból kellett előadnom: 1. A fenti tények ellenére Morvai úr úgy állított be engem, mint aki fő-fő mumusként, szegény Köpeczi urat is terrorizálva, akadályozom az ásatást… Noha a hazai Petőfi-kutatók közül egyedül én sürgettem a barguzini sír exhumálását. Vagyis Morvai úr semmit sem tudott nézeteimről, csak hallhatta szovjet sírkereső barátaitól, hogy én „legfőbb opponensük” vagyok, pedig én csupán csacskaságaikat szoktam szelíden, tekintettel a szovjet–magyar baráti kapcsolatokra, korholni. 2. Ha én három cikkemben nemcsak hogy „foglalkoztam” a szibériai legendával, de még az ásatásokat is sürgettem, létezhetett-e olyan KB-tilalom, amely „a kérdéssel való foglalkozást” leállította? Töredelmesen bevallom, hogy az elmúlt legalább 35 évben már érintettem olyan ügyeket, nem is egyszer, amelyeket a KB különböző irányító osztályai nem soroltak a nyilvánosan s kivált általam s az én modoromban vizsgálandó kérdésekhez – a szibériai legenda azonban sosem tartozott a tilalmazott témák közé! Amit a Morvai úr által kiadott expedíciós Jelentés is igazol, mert kiderül belőle, hogy ő megkapta a kért s illetékes szovjet hivataloknak címzett támogató leveleket Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettestől, Stark Antal művelődési államtitkártól, s ezek segítségével fordulhattak a hazai sírkeresők a szovjet levéltári vezetőkhöz! Akkor miért kellett a „tilalom” legendáját kolportálni? Miért kellett Köpeczi urat és a vele e tárgyban soha egyetlen szót sem váltó Fekete urat mint az ásatást ellenző mumusokat felvonultatni a sajtófogadáson? Miért kellett Morvai úrnak még az új miniszterhez is, dr. Czibere Tibor úrhoz a napokban intézett levélben (melynek második oldalán dr. Czibere már miniszterelnöki megszólításban részesül) a sosem létezett nyomozási „zárlatot” emlegetni? Talán már Mr. Soros is azért nem támogatta Balajthy kutatásait, mert Köpeczi úr megtiltotta neki?

Nem csodálnám, ha az irodavezető tudatosan csatlakozna ahhoz a kampányhoz, amely a 88 májusa előtti politikai és művelődéspolitikai korszak valóságos hibáinak kritikáját abszurd vádakkal is feldíszíti. Ha az MSZMP KB nemrég nyugalomba vonult kulturális-tudományos titkárának szabad volt egy írói értekezleten az egész május előtti művelődési politikát zsdanovistának bélyegezni, noha sokáig Magyarország volt az egyetlen zug a táborban, ahol az írókat, tudósokat tettlegesen is gyilkoló zsdanovizmust egy liberálisabb kurzus váltotta fel, akkor legyen szabad a Morvai-iroda vezetőjének is, hogy hatalombitorlással vádoljon mindenkit, aki csak támogató levelet adott nekik, sed avenam non.(Vagyis zabot nem.)

Én mégsem hiszem, hogy Morvai Ferenc tudatosan forgatja ki a tényeket, egyébként nem is szeretem a szimpla magyarázatokat, azok túl ritkán alkalmazhatók. Szerintem Morvai úr alkatilag könnyen fellobbantható, gyúlékony lélek, szüksége van arra, hogy vállalkozásai köré drámai kulisszákat fessen, a Vörös Sárkány ellen küzdő Szent Györgynek érezhesse magát. Vagyis – mondjuk Kanttal ellentétben, aki tárgyilagos, racionális gondolkodás nélkül nem lehetett volna Kant – Morvai úr prófétai lélek, aki a gazdaságban, a gáztüzelésű acéllemez kazánok terén okos materialista, de az ideológiákban életeleme az irracionális vízió, a tények felett lebegő transzcendencia. Tertullianus, a nagy egyházatya Krisztus húsán s azon tűnődve, hogy miként halhat meg az isten fia, így érvelt: Credo, quia absurdum – hiszem, mert képtelenség. Morvai úr aligha oly tudatos, mint a a derék Tertullianus, ő tudat alatti akarással választja a tények helyett a neki rokonszenvesebb fikciót, mint általában a próféták. Szeretett atyai mesterem, François-Marie Arouet tévedett, amikor Mohamedet szélhámosnak ábrázolta. Nem, kedves Voltaire, nem így van – az igazi próféták nem tudatos csalók, önmagukat is áltatják.

Morvai úr is őszinte prófétája a Petőfi-keresésnek. Ha iránta érzett tiszteletem mégsem maradéktalan, annak az az oka, hogy a nagy ügyekhez gyakorta nélkülözhetetlen megszállottság mellett a gyakorlat mezején tudatos turpisságokat is megenged magának, legalábbis Petőfi-ügyekben. Elöljáróban idézett távirata ugyanis egyértelműen mint tényt közölte: „Megtaláltuk költőnk, Petőfi Sándor sírját és valamennyi eredeti dokumentumot a Szovjetunióban, Szibériában, Barguzinban.” Közölte, hogy expedíciója „felkutatta Petőfi dédunokáját, megkereste Petőfi házát, eljutott egészen a Petőfi sírjáig. Hivatalos megállapodás történt a szovjet vezetőkkel Petőfi 1989 nyarán történő exhumálására és Magyarországon történő eltemetésére.” A távirat azzal is biztatott, hogy „valamennyi” szovjet dokumentum „a meghívottak rendelkezésére lesz bocsátva”.

E riadószózat nyomán csődült össze december 28-án a Mikroszkóp Színpad közönsége. E távirathoz fűztem december 27-én, szilveszteri számunk utolsó levonatában a jegyzetet: „Köszönjük a meghívást, felajzva várjuk a kilátásba helyezett dokumentumokat.” (…)

Nos, a közben lezajlott sajtófogadáson rögtön lelepleződtek némely furcsaságok. Nyersebben fogalmazva: nem kaptunk semmiféle dokumentumot, amely Petőfi szibériai tartózkodását bizonyíthatná! Akár azért, mert nincsenek is ilyen dokumentumok, akár azért, mert egyelőre nem akarják megmutatni azokat – egyik esetben sem szabad azonban azzal áltatni kétszáz meghívottat, hogy nekik minden meg lészen mutatva!…

Természetesen nem tekinthetők Petőfi-dokumentumoknak azok a levelek, amelyeket az iroda magyar művelődési funkcionáriusokkal vagy szovjet levéltárosokkal váltott. Nem olvashattunk jegyzőkönyvet a Gorbacsov–Morvai vagy akár Ligacsov–Rizskov–Morvai találkozásokról sem, így félő, hogy „a szovjet vezetők” távirati emlegetése pusztán blöff volt. Érdekes lehetne viszont az a fogolynévsor, amelyet a bemutatott film egy pillanatra felvillantott, de írásban nem kaptuk meg a listát, s egyelőre nem tudható, hogy foglyul ejtett honvédek nyilvántartási iratáról van-e szó, vagy pedig a szibériai szállítás dokumentumairól. Csak ez utóbbinak lehetne némi érdekessége. Elárulom, hogy van dokumentum foglyok elviteléről is, s lehet, hogy Balajthyék ezt találták meg, csak egyelőre titkolják. Adott pillanatban igazolni fogom, hogy magyar nyelven is elég régóta olvasható dokumentációja van annak, hogy vittek el a cáriak foglyokat határainkon túlra, ha nem is Szibériába. De most nincs értelme vitatkozni egy olyan irat fölött, amelyet – ismétlem: az előzetes beharangozás ellenére – nem adtak át másolatban tanulmányozásra.

Három svindli?

1. Kaptunk viszont egy kétoldalas xeroxmásolatot egy könyvből, melynek sem címét, sem kiadási évét nem nevezték meg, de Morvai úr szóban ezt is felsorolta annak bizonyítékául, hogy Petőfit a cári katonák foglyul ejtették. Nos, e két oldal egyetlen sorának lehet esetleg köze tárgyunkhoz: ebben az olvasható, hogy a segesvári csata után az oroszok „több mint háromszáz foglyot ejtettek”. De mit bizonyít ez? Semmit. Hogyan hihették e „forrás” meglelői, hogy valami döntő bizonyítékot leltek? Akadt valaha is olyan kutató, aki kétségbe vonta, hogy Bem katonái közül százak estek fogságba? Ilyen kutató nem akadt. Pedig ennek a csatának olyan hatalmas irodalma van, orosz, német és magyar nyelven, amelynek puszta elolvasása is hónapokat venne igénybe. Maga Lüdersz (újabban Ligyersznek írják), aki a cári sereget vezette, jelentést írt – vagy inkább: írt alá – e csatáról, vezérkari főnöke, Nyepokojcsickij ezredes komoly munkát szentelt az erdélyi hadjáratnak s e véres ütközetnek is; írt róla Neidhardt cári hadtörténész, Oreusz cári ezredes, a magyar Gyalókai Jenő, több német kutató és még számosan – egyikük számára sem volt titok, hogy az oroszok sok foglyot ejtettek. Elvileg miféle újat ad ehhez az ismeretlen könyv? S a többit végigolvasta Balajthy? S mit kellett itt cáfolni? Dienes András, az utolsó tudós, aki ezt 1958-ig tüzetesen tanulmányozta, kimutatta a győztesek ilyenkor szokásos hetvenkedő túlzásait, de éppenséggel nem vonta kétségbe Nyepokojcsickijnek még azt az adatát sem, amely nem 300, hanem 500 fogolyról beszél. De – s ez az ugrópontja a vitának – nem az a bizonyítandó, hogy a cáriak foglyokat ejtettek, ez közismert, azt kellene igazolni, hogy e foglyokat el is vitték magukkal Szibériába. Mivel a 300 fogolyról beszélő orosz munka nekünk átadott oldalán ilyesmiről szó sincs, mint fölösleges, sőt hatásában szemfényvesztő manipulációt, figyelmen kívül hagyhatjuk e dokumentumot.

2. Morvai úr „a bizonyítékok” közé keverte azt is, hogy egy Bemhez intézett Kossuth-levél másolatát az expedíció magával hozta a Szovjetunióból. A Jelentés közli is a francia levelet. Itt ismét egy személyes utalásra kényszerülök. Első hazatérése után Balajthy átadta e levelet egy magyar írónak, mint odakint talált ismeretlen Kossuth-írást. Kollégám, aki egyébként a magyar történelem jó néhány korszakában az írói átlagnál sokkal járatosabb, felhívott egy éjjel, szidva a magyar történészeket, akik nem kutatnak a szovjet levéltárakban, csak Nyugaton konferenciáznak, s elkezdte olvasni a francia levelet. Már az első mondat ismerős volt, s egy pillanatra feltámadt bennem a kísértés: hagyom őket, hadd álljanak elő „az ismeretlen” irattal, legalább majd okulnak a kudarcból. De győzött bennem az etikai sugallat, s azt mondtam neki, várjon egy kicsit, visszahívom. Negyedóra telhetett el, felhívtam, s folytattam a francia levél olvasását… Mert ez már a Kossuth összes művei 15. kötetében megjelent, az ötvenes években, sőt újabban Katona Tamás kitűnő kötetében is napvilágot látott magyarul. (K. L. Írások és beszédek 1848–49-ből. 1987. 484–485. o.)

Hát ilyen a Megamorv-Petőfi expedíció Jelentés-ének másik felfedezése. Szeretném világossá tenni: nem kell Balajthy Andrásnak Kossuth leveleit ismernie, de mint a fejét kutatásra adó embernek, azt illene tudnia, hogy amennyiben egy okmányt ismeretlen irattá kíván előléptetni, meg kell győződnie arról, hogy véletlenül nem ismerik-e ezt az okmányt azok az átkozott hazafiatlan szakemberek. S csak ha ők sem tudnak róla, akkor szabad felfedezésről beszélni. Morvai úrnak pedig kár volt a már régóta ismert levél másolatát úgy emlegetni, mint ami bármit is bizonyítana Petőfi sorsáról – semmit sem bizonyít, a költő neve elő sem fordul benne, egyébként a segesvári csata előtt jó két héttel keletkezett.

3. Morvai úr lendületbe ösztökélve magát, a bizonyítékok közt emlegette azt is, hogy megtalálták kilenc szovjet város levéltárában a Petőfi oroszországi életére vonatkozó dokumentumokat. E kilenc város archívumának anyagáról oly lelkesen beszélt, hogy az egyik országos napilap tudósítója azóta már országgá is kürtölte, hogy a Morvai-expedíció tagjai most januárban „végigjárják a kilenc várost, ahol megfordult, illetőleg megfordulhatott Petőfi”.

Az eredeti „szovjet (!) nyelvről” készüli fordítás fel is sorolja e kilenc várost. Kozsevnyikov „főosztályvezető” azt állítja – mármint Morvaiék fordítása szerint –, hogy e kilenc város levéltárának Petőfi életéről és munkásságáról szóló iratait Balajthy forgatócsoportja már fel is vette.

Mivel Kozsevnyikov levelét „szovjet nyelven” is közli a Jelentés, alkalmam nyílt kételkedni Morvaiék fordításának hitelességében. Talán mert „több fényt” szerettem volna vetni az ügyre, eszembe jutott egy nagy sikerű dokumentumgyűjtemény szerkesztője és orosz ügyekben tudós férje, megkértem őket, nézzék meg ők is Kozsevnyikov levelét. Nos, gyanúm igazolódott. Ellentétben Morvaiék fordításával, az orosz eredeti azt közli, hogy Balajthy csoportja csak a Hadtörténeti Levéltárban készített felvételeket, ama kilenc város levéltárának Petőfivel kapcsolatos iratai felvételére akkor lesz lehetőség, „miután elvégeztük a munkát a megjelölt városok levéltárában a megfelelő anyagok feltárásaira”. Vagyis: a szovjet Levéltári Főigazgatóság vezetőjének első helyettese sem tudja még, hogy vannak-e Petőfire vonatkozó anyagok a kilenc város archívumaiban, s Balajthyék csak akkor készíthetnek felvételeket, miután a szovjet levéltárosok egyáltalán feltárták ezeket az anyagokat. Magyarul: az orosz nyelv totális nem ismeretéből fakadó tévedésnek vagy szándékos csalásnak kell minősítenünk a bejelentést, mely szerint kilenc városban Balajthy már fel is tárta „a Petőfire vonatkozó” anyagokat, s azokról „pót(?)felvételeket” készített…

Három blöfföt vagy lehangoló tudatlanságra valló tévedést emeltem ki a Jelentésből. Ezek alapján a legkevesebb, amit kollégiálisan mondhatok: „a szibériai Petőfi” legendájának eddig senki sem ártott annyit, mint a Megamorv első expedíciója. A második expedíció előtt tehát rendezni kellene soraikat: szükségük van egy olyan emberre, aki tud oroszul, s egy olyanra is, aki különbséget tud tenni az esetleg elképzelhető, a lehetséges, a valószínű és a bizonyos között. Nyugodtan csepüljék a magyar Petőfi-kutatókat, de ne vegyék készpénznek azt, amit „a legnagyobb szovjet Petőfi-kutató”, Tyivanyenko állít, s ha egy amerikai szenátor azt regéli, hogy ismeri a titkos szovjet levéltárak állítólagos Petőfi-anyagait, melyeket egyelőre a szovjet levéltári főigazgató első helyettese sem ismer, neki sem kell bedőlni. Válasszanak olyan amerikai antropológust, akit akarnak, magyart is tetszésük szerint, de ez utóbbi esetben ne elégedjenek meg azzal, hogy az illető „igazi magyar hazafi” legyen, mert e tudósnak mellesleg igazi antropológusnak is kell lennie, s Tyivanyenko, Pagirja s más szovjet Petőfi-kutatóknál, de még a nagyrédei Kazánfejlesztő Iroda vezetőinél is jobban illik ismernie költőnk életrajzát, testalkatát, biológiai adottságait, a tudományos vizsgálatok elemi követelményeit és így tovább. Vagy ha nincs ilyen antropológus, akkor egy olyan Petőfi-kutatót érdemes magukkal vinniük, aki nagyjából tudja a főbb tudnivalókat a költőről.

Nem rovom fel a Művelődési Minisztériumnak, hogy az ajánlóleveleken kívül más támogatást nem kínált a Megamorvnak, mely a fentebb jellemzett kutatási módszereket alkalmazza Petőfi-ügyekben. Ha viszont a kutatóiroda az első, és semmi érdemlegeset nem tartalmazó Jelentésén túl olyan dokumentumokat prezentálna, amelyek magyar honvédek 1849-es szibériai deportálásáról egzakt adatokat tartalmaznak, vagy kivált éppenséggel Petőfi elhurcolására kínálnának támpontokat, akkor azt hiszem, illene a minisztériumnak is betársulnia a vállalkozáshoz egy Petőfi-ismerő kiküldetésével s az utazási költségek egy részének vállalásával. Mindennemű félreértés elhárítása végett hadd ismételjem meg, amit a sajtófogadáson is elmondtam válaszul Morvai úr szíves invitálására: más irányú elfoglaltságom miatt az expedícióban nem tudok részt venni.

Egy kis prognózis

Ha Petőfi-ügyekben áttörésről nem adhatok is számot, közéleti szempontból számomra igen izgalmas volt e sajtófogadás – egy kis betekintést engedett a közeljövőbe. Megismertem egy vállalkozót, aki a maga terepén, a kazánfejlesztésben nevet, tekintélyt és milliókat szerzett, s vállalata dolgozói tisztességesen keresnek – bár az állami ipar műhelyeinek, vállalatainak sok vezetőjéről mondhatnám el ugyanezt!

Némi aggályok is ébredtek bennem. Előbb-utóbb mégiscsak kimozdul a magyar gazdaság a holtvágányról, s ezzel egy ütemre gyarapodni fog a milliomos vállalkozók serege is. Egy részük áldozni fog a kultúrára, különböző érdekű közcélokra is, mint most Morvai úr, mások társaságokat, esetleg pártokat, lapokat fognak támogatni, sőt alapítani is. Olyan sajtófogadásokat is tartanak majd, ahol légből kapott állításokkal is próbálnak operálni, vagyis híveket szerezni, s különböző ügyleteiket saját befolyásuk, népszerűségük erősítésére használják majd fel. Ha eddig csak a politikai hatalom rendezett ilyen összejöveteleket, holnapra egyre gyakrabban egy új – mondjuk inkább: régi, de most feltámadt – hatalom, a magánpénz is dirigálni fog a közéletben, a művészetben, a könyvkiadásban. Ez jó lesz, mert a társadalomnak nincs szüksége semmiféle monopóliumra. De ha a közvélemény fórumai kritika nélkül bedőlnek ennek az új hatalomnak, mint nem is olyan régen a politikának, akkor nem szocialista demokrácia lesz az ilyen fejlődésből, pusztán korcs kettős hatalom és káosz. (Új Tükör, 1989. január 8.)

Utóhang egy tudósításhoz

Bár a sajtófogadáson megjelent mintegy kétszáz vendég stadioni vagy legalábbis kisstadioni hangulatra ragadtatta magát, a találkozón fel is szólaltam. Szövegemet videóra vették, de azt még nem nyílt alkalmam visszahallgatni. Arra nyomatékosan emlékszem, hogy „a vívódó Petőfiről” előadott elmélet, mely a költő ciklikusan visszatérő pesszimisztikus korszakainak felvillantásával tökéletes nóvumot jelentett a hallgatók mintegy 99 százalékának, érdeklődést keltett. A végén még meg is tapsoltak. Mivel rögtönzött kiselőadásom éppúgy nem volt mentes az iróniától, mint a fentebb olvasható tudósítás, majdnem meghatódtam ennyi toleranciától. Kedvemet csak az csökkentette, hogy az egyik szünetben, amikor egy rám rohanó csoportnak elkezdtem magyarázni, nem minden szovjet kutató támogatja Tyivanyenkóékat, s ellenpéldának megemlítettem egy ungvári kollégám nevét, a kis csapat karomat ráncigáló szóvivője felvilágosított, hogy az illető „nem szovjet, hanem zsidó”. Szerencsére felbukkant az előtérben Szabad György, 48-as forradalmunk kiváló szakértője, s ki tudtam szabadulni az egyre öntevékenyebben hevülő csoport karmaiból – s hazamentem…

Ha egészben véve mégis viszonylag megnyugodva távoztam a helyszínről, az nem lehetett pusztán személyes és csalóka helyzetértékelésem, mert egy jó fél évvel később az Új Hajtásban, a Kárpáti Igaz Szó irodalmi és kulturális mellékletében Márkus Csaba visszaemlékezett e sajtófogadásra, s ő is úgy értékelte, nem hadüzenettel ért véget találkozónk, ellenkezőleg. Íme:

„De térjünk még vissza a Mikroszkóp Színpadra. Mint várható volt, itt nemcsak a Megamorv Petőfi-expedíció résztvevőinek volt alkalmuk válaszolni a kérdésekre, hanem a Petőfi-legenda hívei és elutasítói is összecsaphattak. Leghiggadtabbnak Fekete Sándor író, az Új Tükör főszerkesztője bizonyult, akinek felszólalását úgy is elkönyvelhettük, hogy a Petőfi szibériai raboskodásáról szóló legendákat határozottan elutasítók táborának vezéregyénisége békejobbot nyújtott azoknak, akik az exhumálást szorgalmazták.” (Új hajtás, 1989. júl. 23.)

A békejobb talán egy kicsit erős, de egyfajta enyhülésre vallott az a tény is, hogy egy-két héttel a sajtófogadás után Morvai Ferenc meghívott a „Petőfi Bizottság” alakuló ülésére. Természetesen nem vállalhattam a közreműködést. Elsősorban azért nem, mert egy tizenöt éven át írt munkám, a költő és a francia forradalom viszonyát elemző eszmetörténeti monográfia, a Petőfi evangéliuma című könyv utolsó korrektúráival bíbelődtem. Közben már több kiadóval is „titkos” tárgyalásban álltam 1956 végén írt s a Legfelsőbb Bíróság által kilencesztendei börtönre méltányolt, Hungaricus jelzetű röpiratom új, immár legális megjelentetéséről – ez is létkérdés volt számomra.

Leginkább mégis az befolyásolt, hogy a Megamorv „Petőfi Bizottságáról” hozzám eljutott hírek riasztottak: a Népszava házi történésze, aki 1988 folyamán szériában írogatta egész egyszerűen szédült képzelgéseknek minősíthető cikkeit, épp 89 januárjának közepén adta a világ tudtára, hogy 1849-ben, a piski csatában sok magyar esett cári fogságba, „ezt a csatát Bem vívta az oroszokkal…”! Olyan volt ez, mintha egy francia felfedezné, hogy a waterlooi ütközetet Napóleon nyerte volna meg – az oroszok ellen. Több cikket kellett írnom e tárgyban, míg a Népszava elhallgatott, mert egy darabig bőszen igyekeztek bizonygatni, hogy Bem tábornok s az egész szabadságharc egyik legdicsőbb csatáját nem az osztrákok, hanem az oroszok ellen vívtuk, ráadásul nem a honvédek ejtettek foglyokat, hanem a csatában részt sem vevő oroszok… E könyv olvasóit nem bántom meg azzal, hogy idevágó cikkeimet újraközlöm, bár örvendetesen vaskosítaná kisded munkámat, ám magamat sem tehettem nevetségessé azzal, hogy egy ilyen fantazmagória szülőanyjával, egy Kéri Edittel közös bizottságban vállalok munkát.

Ugyanilyen riasztó képletet testesített meg számomra a hevesi Népújság szerkesztője, Pécsi István, azzal a különbséggel, hogy az ő folytatásos rémmeséi nem egy több százezer példányos országos napilapban díszlettek, csupán egy megyei orgánumban. Leginkább tartottam azonban dr. Kiszely István feltűnésétől. Noha bölcsészhallgatói időszakomban rövid ideig az antropológiával is kacérkodtam, teljesen járatlan vagyok az embertanban, de nem voltam járatlan Kiszely doktorban: a kulturális sajtóból épp elég sokat tudhattam meg nem egy felfedezésének és könyvének fölöttébb vitatott részleteiről. Ezért már a fentebb közölt Tudósításban is óvtam attól, hogy „az igazi magyarság” legyen vezető szempontja az ő kiválasztásának, én csak antropológiát ismerek, s a nemzeti érdekű természettudománytól – kivéve ha az mondjuk egy hazai táj madárvilágának speciális témáját műveli – viszolygok.

El kell árulnom, hogy Kiss József kedves kollégám és barátom, Inkább ássanak! című cikkem után neheztelését fejezte ki, mert attól tartott, hogy a vállalkozást finanszírozó dilettáns pénzember hamisításokra késztetheti a szaktudósokat is. Én azzal érveltem, hogy úgysem lehet megakadályozni az ásatást, s akkor essünk át rajta minél hamarabb, Európa közepén és a XX. század végén az esetleges csalási szándékot talán mégiscsak le lehet leplezni. Azt persze pontosan tudtam, hogy Kiszely ellenében antropológiai érveim nem lehetnek, s ha volnának is, azoknak nem lehet hitelük, lévén amatőr e tekintetben, de bízhattam volna abban, hogy ő viszont egyszerűen nem ismerheti úgy Petőfi testi jegyeit, mint egy filológus, aki negyven-egynéhány éve böngészi a költő életét. De milyen esélye lehetett volna egy bizottságon belüli vitának, amikor e bizottság tagjainak túlnyomó része Petőfiben tökéletesen tudatlan?

Nem, a részvétel mindenképpen azzal a kockázattal járt volna, hogy cinkossá válhatok egy esetleges machinációban. Ismerve a Megamorv vezérét és csapatát, ez utóbbira – Kiss József kollégám látnoknak bizonyult – számítani lehetett. Így hát a Petőfi Bizottságba szóló meghívást el kellett hárítanom. Mivel abban az időben az Esti Hírlap még egyértelműen Morvai ellen foglalt állást, a lap riportere telefonon megkeresett, s én választ diktáltam neki.

Ma délelőtt, az Újságíró Szövetség székházában megkezdte munkáját a Petőfi Bizottság alakuló ülése. Információnk szerint a bizottság megalakítása Morvai Ferenc feltaláló ötlete volt. Mi Fekete Sándort, az Új Tükör főszerkesztőjét, az ismert Petőfi-kutatót – a Petőfi-sír kutatási ügyében közismerten másképp gondolkodót – kérdeztük, kapott-e invitálást.

– Igen, hívott Morvai úr. Pontosabban kaptam egy sokszorosított körlevelet, amelyben felszólítanak, hogy jelentkezzem a Petőfi Bizottságban munkára, s majd kijelölik feladataimat. Ezúton is köszönöm „a lehetőséget”, de magam is be tudom osztani munkaidőmet, feladataim így is a fejem fölé tornyosulnak.

– Ezek szerint nem vesz részt az alakuló ülésen?

– Sajnos nem tudok, mert már hetekkel korábban elígérkeztem egy óbudai általános iskolába, ahol ugyanebben az időpontban egy Petőfi-előadást tartok. Nem tehetem meg az órarendet is módosító kisiskolásokkal, hogy nem megyek.

– Mi a véleménye a ma alakuló bizottságról?

– Én már elmondtam s leírtam mindent ezzel kapcsolatban, ezt most is fenntartom. Amennyiben az eddigiekhez képest új dokumentumot tudnak bemutatni, azt szerintem a nyilvánosság elé kellene tárni. Egyébként hívtak expedícióval Szibériába. Nem megyek, hiszen nem vagyok antropológus – egy női medencecsontot csak az utcán tudok megkülönböztetni egy férfiétól, csontvázon nem. [Esti Hírlap, 1989. január 26., (dévai)]

*

A fentiekhez csak két megjegyzést: 1. Valóban elígérkeztem ama óbudai iskolába… 2. Azt viszont akkor még elképzelni sem tudtam volna, hogy egy férfi és egy női csontvázat nem is olyan egyszerű megkülönböztetni…

IV. A barguzini csoda

Morvai Ferenc

a Megamorv

Petőfi Bizottság alelnöke”

Bizonyíték kell!

A szenzációs hír vétele után lapunk munkatársa telefonon felhívta Fekete Sándort, a nemzetközileg elismert Petőfi-kutatót, s megkérdezte, mi a véleménye.

– Ez a bejelentés nem bizonyíték. Olyan emberek tették, Morvai és társai, akik eddig elképesztő tájékozatlanságról tettek tanúbizonyságot. Semmi okom nincsen arra, hogy úgy tekintsem bejelentésüket, mint valami bizonyított tényt. Elvileg nem zárható ki, hogy Petőfi orosz hadifogságba esett, jómagam is szorgalmaztam már évekkel ezelőtt is, hogy a Szovjetunió területén folytassanak kutatást, de ezt a társaságot tökéletes dilettantizmus, hozzá nem értés jellemzi. Maguk a szovjet tudósok is – lehet, hogy valamilyen szakágban tudósok, de – Petőfiben teljesen dilettánsok. Az, hogy egy csontra rámutatnak, az olyan, mintha én azt mondanám, hogy a szülőfalumba menekült Petőfi, ott van a hejőcsabai temetőben. Elkezdenének ásni, és a temető egyik sarkában egy múlt századi sírban talált harminc év körüli férfi csontvázára rámondanánk, hogy ez a költő… A tévében nyilatkozó antropológus szerint is több hónapig tart egy csontváz azonosítása.

– Petőfi személyiségével összeegyeztethetőnek tartja, hogy Szibériában szántson, arasson?

– Én erről egyszer a Morvai-féle sajtófogadáson már beszéltem. Egy olyan személyiség esetében, mint Petőfi, aki nemcsak a forradalom optimista dalnoka, hanem egyben vívódó, gyakran pesszimista ember volt, egy ilyen trauma után minden elképzelhető. Nem szabad azt mondani, hogy mivel Petőfi rettenthetetlen nemzeti hősként él a köztudatban, ez lehetetlen… De a lényeg az: nem elég egy csontvázat mutatni, legalább egyetlen adatnak, egyetlen okmánynak kellene lenni arról, hogy miként került Segesvártól Barguzinig Petőfi. Ettől függetlenül: vak tyúk is találhat szemet alapon minden lehetséges. De a lehetségességnek eddig semmiféle tudományos bizonyítékát nem nyújtották.

(Dunaújvárosi Hírlap, 1989. július 21.)

*

Hasonlóan érveltem a Mai Napban, szintén 21-én megjelent kis interjúban. De tudományos jegyzőkönyv még mindig nem volt a kezünkben, csak Morvai „üzenete” a magyar néphez. Végre július 26-i dátummal megkaptam a Művelődési Minisztériumból a július 23-i keltezésű Antropológiai jelentés-t, oroszul és magyarul. Morvai esetében semmin sem szabad csodálkozni, ezért nem lepett meg az általa beharangozott négyfős szovjet embertani küldöttség leolvadása egy főre, a Burajev nevű aspiránsra… Némileg álmélkodtam viszont a Műv. Min. illetékes főembere által küldött kísérőlevélen, mely embargósította a Jelentés-t, mondván, hogy „a legújabb információk alapján Moszkvában még egy hivatalos szemlére kerül sor a szovjet hatóságok által felkért szakértők közreműködésével. Addig kerülni kell a sajtópolémiát.” Mivel hivatalos szovjet jelentés még ma sem jelent meg, a mai napig, 1990 áprilisáig kerülhetném a polémiát. Nem ezt tettem… Vita a csontok felett sorozatot kezdtem az Új Tükörben.

Alig jött haza Morvai Ferenc, máris újrakezdte „a Petőfi-ellenes elvtársak” ostorozását. Nem volna szabad ilyen hevesnek lennie.

Aki bizonyítékot követel és az ábrándos sírkutatók rikító tévedéseit korrigálja, nem ellensége a költőnek, hanem épp emléke védelmezője. Ha tehát mondjuk Morvai Ferenc a magyar rádióban azt nyilatkozza, mint tette ma, július 29-én, hogy Petőfi – egy verse szerint – Kiskőrös földjében szeretett volna megpihenni, akkor a Petőfi-kutatónak az a dolga, hogy megkérdezze: melyik versében áhítozott erre költőnk? Mi ugyanis nem tudunk arról, hogy Petőfi versben vagy bármely szépírói művében egyáltalán leírta volna Kiskőrös nevét. Egyik költeményében ama közös sírt kívánja magának, amelybe a világszabadságért vívott csata elesett hőseit temetik majd – Kiskőrös melletti világméretű csatáról azonban egyelőre nem tudunk. Egy másik versében ismeretlen tájon, senki által nem gondozott sírban látja magát a költő. Ez sem vall Kiskőrösre.

Igaz, van olyan, méltán híres, szép költeménye is, melyben azt az akaratát fejezi ki, hogy ott boruljon rá a szemfödél, ahol bölcsejét ringatták. De sajna, a mű nem Kiskőrösre utal, hanem egyértelműen és megnevezve a Kiskunság földjére… Egy másik vers alján pedig Petőfi 1848-ban Félegyházát hirdeti születése helyének… Amennyiben tehát az expedíció vezetője ragaszkodik a költő kívánságához, s nemcsak halálhelyét ismeri, hanem a verseit is, akkor vagy a Kiskunság valamely tetszés szerinti táján, vagy Kiskunfélegyházán kell eltemetni a barguzini csontokat, s ez ügyben ultimátumot intéznie a kormányhoz, „az elvtársakhoz”.

Egyébként pedig talán abba is lehetne hagynia a MEGAMORV-expedíció vezetőjének, hogy szüntelenül gúnyosan leelvtársazza azokat, akik kétkedni mernek. Illik tudnia, hogy a vállalkozásuk alapját képező Svigel-elméletet 1940-ben nem „elvtársak” utasították el, hanem a Horthy-rendszer prominens hivatalosai: Kornis Gyula Corvin-láncos professzor és kegyelmes úr, valamint Voinovich Géza és Gáspár Jenő a Petőfi Társaságból, szintén antielvtársak. Magát Svigelt viszont olyan szovjet sírkutatók „fedezték fel” újra, akik szuperelvtársak (egyikük engem épp mint „ellenforradalmárt” próbál lejáratni). Egyáltalán: kár politikai és nemzeti szempontokat belekeverni az ügybe, bízzuk ezt a szovjet sírkutatókra s az ő kinti támogatóikra, akik közül az egyik – különben rokonszenves barátja népünknek és irodalmunknak – a Balajthy-féle film szerint valami olyasmit állított, hogy Petőfi azért ment át az oroszokhoz, mert az osztrákoktól jobban félt… Semmiféle adat nincs arra, hogy költőnk éppoly bizalommal viseltetett Paszkevics iránt, mint a világosi kapitulációt megszervező magyar tábornok, s ezért senki sem jogosult Petőfit ilyen színbe állítani.

Mielőtt bárki is felháborodna azon, hogy némileg talán nem eléggé tisztelettudó hangot ütök meg e kommentárban, le kell szögeznem, hogy Morvai Ferenc adott okot erre. Nem azzal, hogy ő – tavalyi sajtófogadása óta – féktelenül sértegeti a valóságos Petőfi-kutatókat, ez érdektelen magánügy. Esetleg illetlennek minősíthető hangvételemet azzal váltja ki a MEGAMORV-expedíció vezetője, hogy lelkes hevületében szeret könnyed kijelentéseket tenni, s ezeket utólag nem szokta igazolni. Tavaly év végén például egy olyan távirattal hívta össze emlékezetes sajtófogadását, melyben bebizonyított tényként szerepelt az állítás: megtalálták Petőfi sírját, az idevonatkozó „valamennyi” dokumentum „a meghívottak rendelkezésére lesz bocsátva”. Nos, semmiféle bizonyító dokumentumot nem bocsátottak rendelkezésünkre. A sajtófogadáson szó esett orosz hadifogságba esett 1714 magyar katona „hiányos” névsoráról, melyet egy szovjet levéltári „főigazgatótól” kaptak, valamint Kossuth egy Bemhez intézett leveléről. Egyedül ez utóbbit olvashattuk, de: 1. régóta ismerjük e levelet; 2. az semmiféle utalást nem tartalmaz a szibériai Petőfire… Láttunk egy videofilmet is, tele volt üres csevegéssel, olyan szovjet sírkutatók nyilatkozataival, akik már tökéletesen lejáratták magukat a magyar szakemberek előtt, és mutattak egy névsort, amelyről előzőleg kijelentették, hogy „Petrovics” nevét is tartalmazza.

A Népszava házi történésze, aki mintegy fél tucat cikket szentelt e csodálatos felfedezéseknek, valósággal a költészet magaslataira szárnyalt, s így számolt be a nagy eseményről: „A történészek, irodalomtörténészek, köztük Fekete Sándor hitetlensége e ponton megtört. A bizonyíték filmen követhető volt. (Krisztus sebeibe márthatták ujjukat.)” A tudósítás igen hangulatos, noha kár, hogy Krisztust is belekeverik az ügybe – a hitetlen az ilyen párhuzamon mosolyog, a hívő pedig felháborodik. Még inkább kár, hogy Fekete Sándor a film jó részét akkor meg sem nézte, mert tökéletesen érdektelennek találta. A vetített névsort pedig a kis képernyőről kb. 12 méter távolságból nem tudta elolvasni, s így megtörésére nem került sor. Inkább az ellenkezője történt, amit azon melegében az MTI-nek s a rádiónak adott nyilatkozataim hitelesen jeleztek is. A Népszava házi történészével akkor már régóta nem álltam társalgási viszonyban, így érzelmeimről csak hiedelmei lehettek, mint más egyébről is.

Hadd engedjek itt meg magamnak én is egy kitérőt, ha nem is megrázót, inkább szívderítőt. Beszélgetéseinket a szóban forgó amatőr történésszel akkor zártam rövidre, amikor jóval a sajtófogadás előtt hiába próbáltam neki megmagyarázni egy másik elméletének abszurditását. A természetesen minden bizonyítékot nélkülöző teória szerint Görgey sok évvel a forradalom előtt meghalt, s az osztrákok ekkor egy ál-Görgeyt építettek be a hadseregbe, hogy majd legyen egy emberük, ha a magyarok fellázadnak. Ez az ál-Görgey látszatra később meg is nyert néhány csatát, de csak azért, hogy a végén elárulhassa szabadságharcunkat. Hogy miért az oroszok előtt kapitulált a beépített osztrák ügynök, amiért Haynau úgy neheztelt, ezt meggyőzően nem tudta előadni, de a kitaláció így is mókás, ám humorrovatunk már megszűnt, s így nem tudtam közölni.

Így azután a magyar történetírás üldözött nagyja Görgeyről áttért Petőfire (lehet persze, hogy itt is csak egy ál-Petőfire, de ő még nem tudja), s egyszersmind átment boldogítani a Népszavát. Ott is felfedezett sok mindent, így például azt, hogy az oroszok legyőzték Bemet Piskinél, és „sok” magyar foglyot ejtettek. Az Új Tükörben emlékeztettem a fantáziadús hölgyet arra, hogy Bem Piskinél nem az oroszok, hanem az osztrákok ellen harcolt, fényesen meg is verte őket, s ő ejtett számos osztrák foglyot. Erre persze a lap egyik szerkesztője is kardot, azaz tollat ragadott, igazolni akarván a rémmesét, de nevetségessé vált: bebizonyítottam, hogy az oroszok legalább száz kilométerre voltak a csatától. Ám sem ő, sem protégée-je nem írt két sort az Új Tükörnek arról, hogy „elnézést, tévedtünk”. Sajtómorál, 1989.

E kitérő természetesen nem pusztán egy bonyolult ügy felélénkítését szolgálta. Azt kívántam érzékeltetni vele, hogy milyen emberek, milyen ismeretek alapján és a tudományos, sőt állampolgári morál milyen alacsony szintjén szólnak bele tudományos kérdésekbe. Ezek a lelkesek a Szovjetunióban és itthon Morvai köré gyülekeztek, illetve ő szervezte meg a ragyogó teamet. Ő, aki ígérete ellenére („minden meg lesz mutatva”) semmit sem mutatott meg. Azóta hét hónap telt el, de a filmbeli névsort nem láthattuk, miként egyetlen olyan valóságos dokumentumot sem, amely a barguzini Petőfi feltételezését valószínűsíthetné.

Már előzőleg bedobtak egy névsort a vitába, ezen ugyan csak 150 fogoly szerepel, de „köztük van Petrovics is. Az iratok szerint csonkulva sebesült meg!” (Népszava, 1988. május 14.) De ezt a névsort sem értek rá közölni több mint 14 hónap alatt! Pedig a kétkedők egyetlen ilyen irattól valóban megrendülhettek volna. (Én tudok két névsorról, az egyikről A. Gerskovics könyvéből, a másikról Váradi-Sternberg János munkácsi tudóstól, de szerintük egyiknek sincs köze se Petőfihez, se „Petrovicshoz”.)

Megdorgálta a Petőfi-kutatókat az ÉS-ben egy történelmi ügyekben az átlagnál járatosabb újságíró kollégám: ne bántsuk, inkább segítsük az amatőr kutatókat. De ha a műkedvelő sírkeresők egyetlen valóságos dokumentumot sem publikálnak, csak meséket, legendákat, kitalációkat, megint csupán két eset lehetséges: 1. a sokat emlegetett dokumentumok nem léteznek, tehát szélhámoskodással van dolgunk; 2. van fogolynévsor, van cári katonai okmány a csonkult Petőfiről, de ezt nem akarják megmutatni, tehát nem tartanak igényt a szakmai véleményezésre, sőt nemzeti érdekű okmányok eltitkolásával merő önzésből akadályozzák azt, hogy szakértők is beavatkozhassanak ügyeikbe. Sem egyik, se másik esetben nincs is ok és mód a segítségnyújtásra, legfeljebb arra, amit meg is tettünk: a közvéleményt figyelmeztettük az álmodozók rikító ténybeli tájékozatlanságára.

A fenti alternatíva alkalmazható Morvaira is. Vagy százszázalékosan meg volt győződve tavaly év végén arról, hogy Petőfi sírját találta meg a barguzini temetőben, mégpedig okmányok alapján, amelyeket eltitkolt a közvélemény előtt – ha így van, a lelkesült inkorrektség esete forog fenn. Amennyiben viszont nem volt százszázalékosan meggyőződve igazáról, ez esetben túlhevült könnyedségre vall részéről egy apolitikus táviratában bizonyított ténynek beállítani Petőfi meglelését, hét hónappal az ásatás előtt! Harmadik út ezúttal nincsen. Mindez pedig azért fontos, mert ahol egy elszánt vállalkozó körül képzelgésre és gátlástalanságra hajlamos dilettánsok csapata sorakozik fel, velük szemben a gyanakvás nemcsak jog, éppenséggel kötelesség is.

Igen ám, de íme, mégiscsak megvannak Petőfi csontjai, úgy hírlik. Hogy mit találtak, arról csak érdemi vizsgálat után lehet érdemben nyilatkozni, erre eddig nem nyílt mód. Ma, július 29-én már tíz nap választ el bennünket 19-étől, amikor is Morvai Ferenc bejelentette a Művelődési Minisztériumban, hogy megtalálták Petőfi csontjait, de tudományos jegyzőkönyvet az expedíció vezetője mind ez ideig nem közölt, csupán különböző követeléseivel állt elő, például a már említett, általa fantasztikusan indokolt kiskőrösi temetéssel. Közben dr. Kiszely István antropológus mintegy előleget adott a jegyzőkönyvből, közölve, hogy megvan „a farkasfog”, s két amerikai kollégája „azonosította a költő bal sípcsontján föllelhető gyermekkori csonthártyagyulladás okozta nyomokat” stb. (Petőfi Népe, júl. 24.) Minderről még részletesebben szólt, tíz-egynéhány bizonyítékot sorolva fel egy rádiós nyilatkozatában, szintén ma, 29-én. A neves antropológust ne bántsuk meg azzal, hogy nyilatkozatai alapján ítéljünk a kutatók teljesítményéről, várjuk meg a hiteles jegyzőkönyv publikálását.

Egy apró megjegyzés erejéig azért hadd előlegezzek én is egy véleményt: nem lehet „azonosításnak” nevezni a barguzini bal sípcsonton fellelhető s gyerekkori csonthártyagyulladásra valló nyomok észlelését, csak abban az esetben, ha a kutatók hiteles módon igazolják, hogy egzakt adat bizonyítja e betegség gyermekkori meglétét Petőfinél. Ugyanez vonatkozik minden egyéb embertani megállapításra – az azonosításhoz keményen hiteles biográfiai tények felmutatása szükséges. Erről tehát nem ítélhetünk addig, míg a biográfia megfelelő „párhuzamos” adatait le nem teszik az antropológiai következtetése mellé.

Egy talán nem érdektelen tényt azonban máris rögzíteni lehet. A Népszava házi történészétől, akit egyébként Morvai magával vitt szibériai útjára mint régész szakértőt, idéztem a döntőnek kikiáltott „bizonyítékot”: a 150 magyar fogoly listáján „van Petrovics is. Az iratok szerint csonkulva sebesült meg.” Ezek az iratok szolgáltak annak bizonyítékául, hogy Petrovics-Petőfit elvitték, ez az egyetlen okmány-szerű adat a barguzini legenda alátámasztására? Nos, most már van egy antropológiai adat is: bármit gondoljunk akár egyik vagy másik részletkérdésről, vitathatatlan, hogy a csontváz egy ép emberé volt, semmiféle csonkulásról nem esik szó a jelentésekben. Vagyis végre lehet egy szilárd következtetésünk is: az állítólagos fogolylista megcsonkult Petrovicsa nem lehet azonos a barguzini Petroviccsal, aki nem csonkult meg. Feltehető persze, hogy a gondos orosz katonaorvosi kezelés nyomán Petrovics csonkult testrésze(i) újra kinőtt(ek), de erre annyi esély van, mint arra, hogy az osztrák ügynök, az ál-Görgey sorra verte az osztrákokat. Vagyis az egész kutatás áhítattal emlegetett fő-fő dokumentuma maga cáfolja azt, amit esetleg eredetileg bizonyítani akartak vele: a költő barguzini létének lehetőségét. A nyom, amelyen Barguzinba indult az expedíció, hamis nyom volt. Természetesen téves előfeltevésből is el lehet indulni hasznos irányban (lásd Kolumbuszt), de akkor be kell vallani, hogy a csonkult Petrovics drámai esetének nincs köze a barguzini sírhoz (esetleg be kell végre vallani, hogy nincsenek is ilyen „iratok”).

Számomra tehát a barguzini ásatás első szilárd eredménye ez: akár találtak iratokat a csonkult Petrovicsról, akár képzelődtek ilyenről, most saját vermükbe estek. Már két magyar Petrovicsot „leltek” az 1849-es oroszországi foglyok között, de a két Petrovics nem egyeztethető össze.

(Új Tükör, 1989. augusztus 6.)

*

A fenti cikk augusztus 4-én már megjelent. Részben ezzel párhuzamosan írtam a következő, nagyobb nyilvánosságnak szánt vitairatot is, mely a Népszabadságban látott napvilágot. A két fejtegetés gondolatmenete itt-ott érintkezett, az ismétlődéseket most jórészt elhagytam, mégpedig a második írásból, a törléseket (…)-tal jeleztem.

Morvai Ferenc szüntelenül a hazafiság próbájának állítja be a szibériai Petőfi iránti lelkesedést. Aki kétkedni mer, az eleve nem lehet igazi magyar. Csak olyanok kétkednek, akik a pártüdülőben szoktak nyaralni, meg „státust harácsoltak” maguknak áltudományukból, egyébként is „elvtársak”, márpedig ismeretes, hogy „az elvtársaknak nem kell Petőfi”. Különben is rég „megegyezett” az MSZMP meg a szovjet vezetőség, hogy el kell titkolni a magyar nép előtt a szibériai Petőfit…

Szerencsére az igazi magyar nem engedi, hogy a kétely megfertőzze! Hű hazafiak például még külföldről is táviratot küldtek Barguzinba. Íme, a nemes textus az expedíció jelentéséből (a feladók nyelve és lakhelye ismeretlen, a szöveget fordításban kapjuk): „FIGYELMEZTETŐ TÁVIRAT! Külföldön élő igaz magyaroktól. Érkezett Barguzinba 1989. július 20-án. Lelkesedéssel köszöntjük az expedíció ragyogó eredményét. Nagyon nyugtalanok vagyunk a magyar sajtó hallgatása miatt. A kutatómunka ellenségei óriási erővel és bevetéssel kompromittálni igyekeznek az expedíció munkájának eredményeit. Nem lehetetlen egy hatalmas provokáció lehetősége. Erős védelmet kell biztosítani, nehogy megsemmisítsék, megkárosítsák, megrongálják a hazaérkezésig. Közölje ezeket a veszélyeket az expedíció tagjaival.”

Mit is kell óvni a megsemmisítéstől? Az előző mondat értelme szerint a „provokációt”… Feltehető viszont, hogy a csontokra gondolnak, de ez a szó nem fordul elő a táviratban. Hiába, a külföldi és hazai „igaz magyarok” már a nyelvtani minimum nélkül is megértik egymást. (Mellesleg mernék szerény összegű fogadást kötni – persze csak forintban – arra, hogy ezek az „igazi magyarok” közel állnak a Szittyakürt, valamint az Ősi gyökér című lap, egyszersmind a Második nagy szittya kongresszus hajdan emigrációba kényszerült embereihez, akikről tudom, milyen izzó érdeklődést tanúsítanak a hazai antropológia bizonyos típusú eredményei iránt.)

De térjünk vissza az „igazi”, sőt szittya magyaroktól a hazafiatlan és „Petőfi-ellenes” (!) elvtársakhoz. A tegnapi Új Tükörben már említettem, de ha már egy sokkal nagyobb olvasóközönséghez van szerencsém szólni, hadd ismételjem meg: a szibériai Petőfi legendáját jóval „az elvtársak” előtt, a legenda múlt századi feltűnésétől kezdve minden „igazi magyar” tudós elutasította. (…)

Nincs tehát indoka, sőt értelme sem annak, hogy a hívők és a kétkedők közti határt politikai, világnézeti, nemzeti, esetleg származási irányjelzőkkel és címkékkel határozzák meg. Egyenesen ijesztőnek tűnt tavaly év végén Morvainak az a bejelentése egy sajtófogadáson, hogy olyan antropológust fog felkérni az ásatásra, aki igazi hazafi. Bátorkodtam jelezni, ott a helyszínen: „Ne elégedjenek meg azzal, hogy az illető igazi magyar hazafi legyen.” Felsoroltam néhány egyéb követelményt is, mely nélkülözhetetlen egy tudományos feladathoz. (Új Tükör, 1989. 2. sz.) A kétkedők, köztük e sorok írója is, e tekintetben a tudomány normáihoz tartják magukat, melyek a hiteles, egzakt, okadatolt bizonyítást követelik meg. (…)

Én jó ideje hangoztatom, hogy elvileg nem lehet kizárni az elhurcolásokat. Az év elején hosszan írtam is erről az Új Tükörben. Vagyis más Petőfi-kutatóktól eltérően, az eleve elzárkózás helyett ezzel segítettem a sírkutatóknak. De amíg bizonyítékot nem kapok, amíg 14 hónap nem elég a „csonkult Petőfi” oroszországi ápolását bizonyító okiratok közlésére, addig nem tapsolhatok – az ilyesmi a színházban is a klakőrök dolga, akik akkor is összeverik a tenyerüket, ha a darab pocsék.

Ez a sajtófogadásokkal megspékelt színjáték sajnos mind ez ideig nem meggyőző. Említett tegnapi cikkemben kénytelen is voltam megfogalmazni egy sarkos véleményt: a sokat emlegetett s állítólag Petrovics, sőt Petőfi nevét tartalmazó hadifogolylisták vagy nem léteznek, tehát szélhámossággal, blöffel van dolgunk, vagy vannak ilyen dokumentumok, de ezeket szándékosan nem akarják megmutatni. Ez utóbbi esetben is inkorrektségről lehet beszélni.

Fent említett cikkemet a múlt hét végén írtam. E hét közepén eljutott hozzám egy jugoszláviai magyar lap, amelyben – nem szívesen használok erős kifejezéseket, de itt erre van szükség – döbbenten olvastam Morvai Ferenc e kijelentéseit: „A szovjet titkos levéltárakban háromezer (!) olyan dokumentumot találtunk, amik eredeti hadianyagot képeznek, nemcsak Petrovics Sándorról, hanem 1714 cári orosz fogságba esett honvédről. A mikrofilmeket másfél millió forintért megvásároltam (…) A bizonyítékokkal óvatosan kellett bánni. Ismerve a magyar bürokrácia útvesztőit, elhallgattuk, hogy több visszaemlékezést, néhány eredeti Petőfi-verset hoztam haza Szibériából, megvizsgáltattuk szakemberekkel, egyértelmű, hogy Petőfi írta őket.” (Magyar Képes Újság. Július 27-i szám.)

Tetszenek érteni? Miként – egyik lehetőségként – feltételeztem, elhallgatták némely bizonyítékaikat! Sőt a sajtófogadásra kiadott 65 oldalas füzetükben sem közöltek egyet sem például az „eredeti” Petőfi-versekből!!! Pedig ha azt egyszer már közzéteszik, akkor nincs az a magyar bürokrácia, amely eltüntethetne egy több száz példányban kinyomtatott Petőfi-költeményt!

Én persze az ilyen harciasan indokolt elhallgatások elméletét nem fogadom el, s a nemzet színe előtt felszólítom az expedíciót, mégpedig Morvai modorában: azonnal tegyék közzé, bármely orgánumban, a birtokukban levő hadifogolynévsort, amelyben „nemcsak Petrovics Sándorról” van szó, továbbá a „csonkult” Petőfi gyógyítását bizonyító oroszországi katonai okiratokat. Amíg ezeket nem prezentálják, semmiféle hitelessége nincs azoknak a magyarázatoknak, hogy miért éppen Barguzinban ástak!

Tudni való ugyanis, hogy a Barguzinba vezető folklóranyagok mellett más, de hasonlóan folklorisztikus forrásból egyéb szibériai, sőt uráli (!) Petrovics-Petőfikről is szólnak legendák. Maga Sándor József, aki mindmáig – az összes szovjet Petrovics-szakértőt is beleszámítva – az egyetlen Petőfiben tájékozott „szibériai sírkutató” volt, 1939-es előszóval ellátott, de csak később megjelent könyvében tárgyilagosan elismeri, hogy ama Petrovics halálozási és temetkezési helyéről túl sokféle hír (illetve legenda) van. A Sándor Józsefet hevesen elutasító, de ismereteit méltányoló Dienes András is említi ezeket a helységeket 1958-as könyvében. Hogy csak néhányat említsek: Petrovics-Petőfit eltemették Barguzinon kívül Iliszunszkban, Iljiszunszkájában (Morvai kedvéért vegyük úgy, hogy e három ugyanaz a helység), továbbá Kerezsben (= Körös = Kiskőrös!!!), Ikatovóban, Csitában, Barkájában s több más helyen. Van keresztfa Kerezsről, e „magyar” szöveggel:

ALEXANDER STJEPANOVICS PETROVICS

honveg ernagi

Halva itt:

1857 május 18

Ő csinálta falut: Körözsöt

De van kereszt Iliszunszkból, „magyar” felirat helyett „oroszul”:

ALEXANDER PETROVICS

vengerski major

I pvét umer v Iliszunszk

(Azia)

v 1856 godu máj meszjác

E gyönyörű átírást a Magyarság című szennylapból vettük, Tyivanyenkóék fő forrásából, Svigel fényképén cirill betűk olvashatók. Egy harmadik kereszten, amelyet 1952-ben egy szovjet diák látott, s emlékezetében olyannyira megőrzött, hogy harminchét évvel később is fel tudja idézni, két tábla is volt, magyar és orosz szöveggel, de a Svigel-féle iliszunszkiétól különbözővel.

Volt azután sok egyéb, egészen hihetetlenül hiteles állítás például arról, hogy Petőfit, 49 után orosz fogságba kerülvén, szökés miatt elítélték, életfogytiglani kényszermunkára, s nem 56-ban, nem 57-ben, hanem 54 elején halt meg. Ezt a Vengerov Petrovics Alekszandr nevű rabot a voszlyokovai ólombányában temették el, „sok száz méterre a föld alatt”. Nyolcadik helységnév!

Más hiteles tanú Boszniában (!) 1883-ban (!) találkozott „a testben-lélekben megtört” Petőfi Sándorral, s az „ősz remete” egy imakönyvvel (!) ajándékozta meg tanúnkat. A mai Jugoszlávia területén egyébként más tanú szerint is éldegélt a mi költőnk, 1849 után, méghozzá nem is szegény remeteként, hanem egyenesen az egyház hivatalos szolgájaként, mint sekrestyés… Saját verseit éppúgy lefordította szerbre is, miként szibériai alteregója is roppant kiváló orosz verseket költött.

E vidám történeteket azért kellett roppant vázlatosan előadnom, mert az expedíció magyar antropológusának mindez nem okoz problémát, ő tudja, hogy egyedül Barguzin a hiteles sírhely. Sőt egy nyilatkozatában ezt a hitét mint egészen rendkívüli érvet lobogtatja meg! Miután előadta, hogy 12, azaz tizenkét (!) antropológiai érve van a barguzini csontváz azonosítására, hozzáteszi: „…és tulajdonképpen tizenharmadik ismérvnek tekinthetjük, hogy ott történt a feltárás, azon a helyen, amelyről előzőleg többen is elmondták: itt látták a magyar költő sírját.” (168 óra. – aug. l.)

Itt látták? De milyen alapon kell ezt elhinnünk? És miért nem hiszünk azoknak, akik sok egyéb helyen „látták” a sírját, sőt őt magát? Csak a sokat emlegetett, de eddig soha be nem mutatott (Morvai szavával:) „hadianyagok” tudnák ezt bizonyítani. Mivel azonban ezeket nem láthattuk, akár mert (megint Morvai szava) ők „elhallgatnak” előlünk egyet s mást, akár mert nincsenek ilyen okmányok, egyik esetben sem hirdetheti a különben jogosan nagy figyelmet keltő dr. Kiszely István „többek” elmondásait bizonyítéknak arra, hogy Barguzinba kellett menniük. Ilyen bizonyítékok nélkül némi csodálkozással olvashatjuk a matematikailag elméletben megkonstruált, de nem okadatolt „tizenharmadik” érvet – érvnek, méghozzá ekkora súlyú kijelentéshez: „Na, most tizenhárom ismérv biometriailag körülbelül hatmilliárdot jelent. Vagyis azt, hogy minden hatmilliárdomodik embernél fordul elő ez az egybeesés – és ez esetben az igazságügyi orvos azt mondja: akit megtaláltunk, minden bizonyosság szerint Petőfi Sándor.” Kénytelen vagyok megfordítani ezt a logikát: mivel a tizenharmadik ismérv egyelőre nincs bizonyítva, ez az egész kijelentés pusztán – kijelentés. Többek folklórjellegű „elmondásával” igazolni a csontváz azonosítását, majd a csontvázzal magukat az állításokat – ez módszertanilag elfogadhatatlan eljárás, mely egy logikai levezetéstől legalább olyan messze van, mint Makó Szibériától. (…)

Mielőtt azonban az igazi antropológiai ismérveket megközelítenénk, következzék egy kis kutatástörténet Morvai Ferenc összegzésében: „Július 17-én 11 órakor megtaláltuk Küchelbecker dekabrista vezető sírját, a szovjetek büszkeségét, azt követően pedig, déli 12 órakor a szakemberek azonosították Petőfi földi maradványait is.”

Tessék elgondolkodni, T. Olvasó! 11 órakor megvan Küchelbecker sírja (amit persze ki kellett ásni ahhoz, hogy azonosíthassák a csontokat), majd kiássák a másik sírt, 170 centi mélységig hatolva, úgy-ahogy letisztítják, ránéznek, déli 12 órakor felkiáltanak: Ez Petőfi! Micsoda rohammunka! Nem csoda, hogy a nagy kapkodásban az egyik amerikai antropológus felrúgta Petőfi bal sípcsontját, minek következtében gyorsan „azonosította” is egy csonthártyagyulladás nyomait…

A lehangoló az egészben az, hogy most hajlamos vagyok hinni Morvai Ferencnek – nagyjából valóban így történhetett a feltárás. Az antropológusok azonban ezúttal korrigálták a túlzottan beszélőkedvű Morvait, mert jegyzőkönyvükben a déli 12 órai „heurékát” nem említik, az időt nem konkretizálják, csak annyit mondanak, hogy Küchelbecker sírja után „nemsokára” egy másik sírt találtak: amelyet „később egyértelműen Petőfiének határoztunk meg”. (Kiemelés tőlem. F. S.)

De mennyi időt jelöl ez a később? Nem közlik. Egy másik írásuk szerint 17-én délután találják meg Alekszandr Petrovics sírját. S 19-én Morvai már Pesten személyesen tájékoztatja-agitálja-fenyegeti a Művelődési Minisztérium embereit! S mivel Barguzintól egy repülőtérig, onnan Moszkvába, majd Pestre kell repülni, csak néhány órája maradhatott Morvainak, hogy az „azonosítás” – számára már első percben sziklaszilárd – eredményének egy kissé részletesebb megalapozását megvárja.

A 65 oldalas Jelentésben – nyilván a nagy sietség miatt – csak két gépelt oldal jut az antropológiai jegyzőkönyvre. Nagyjából ugyanannyi, mint az orosz dekabrista Küchelbeckernek, akinek Petőfivel kötött barátságára természetesen szintén nincs egyetlen okirat, csak megint folklóranyag – egy Petrovicsról.

Az antropológusok megállapítják, hogy minden embertani adatot a Petőfi-szakirodalommal is alá tudnak támasztani. Ezt azonban elmulasztják igazolni. Egy amatőr Petőfi-kutató hosszú biográfiai meséket ad elő a Jelentésben a szibériai Petrovicsról, de semmi tudományos igazolást nem kapunk arról, hogy a valóságos Petőfit leíró hatalmas irodalomban ki, mikor, hol, milyen egzakt adattal szolgál a Jelentésben említett embertani jellegzetességekre, betegségekre és így tovább. Pedig például milyen érdekes volna tudni, milyen hiteles irat bizonyítja, hogy az igazi Petőfinek is nőies volt a medencéje, sőt – ezt szóban is elmondta Kiszely doktor – „ringó járása” is volt.

De hiányoznak az érdemleges régészeti és etnográfiai adatok is. A sajtófogadáson az expedíció egy tagja megemlítette, hogy Petrovicsot „rátemetéssel” hantolták el, egy burját halott fölé – mire vall ez? És mi lehet az oka annak a meglepő ténynek, hogy a fában gazdag Szibériában egy jómódú hölgy az ő híres költő férjét koporsó nélkül, gyolcsba takarva temetteti el? Mely kérdés súlyát növeli az a körülmény, hogy a Petrovics-sír középen található a temetkezési hely északi felében fellelhető zsidó és a déli részén elterülő pravoszláv temető között!

A kapkodásnak és fontos feladatok elmulasztásának nyilván az lehetett az oka, hogy Morvai nagyon akart sietni – közeledett július 31-e, a költő halálának 140. évfordulója, s ő dísztemetést óhajtott. Amikor ez nem látszott reálisnak, akkor legalább felravatalozást vagy legalábbis évfordulós sajtófogadást! Követelve persze továbbra is, hogy gyalogmenetben vigyük le a csontokat Kiskőrösre, mert Petőfit „versben leírt végrendeletének megfelelően Kiskőrösön”, a szülőhelyén kell eltemetni.

Több tudós elme és még több áltudós volt a 23 főnyi expedícióban, és senki sem figyelmeztette Morvait arra, hogy Petőfinek nincs ilyen verse! Sőt le sem írta szépírói munkáiban Kiskőrös nevét. Aki akar, gyalogoljon le Kiskőrösig, de felelősen kijelentem: ez a terv bizonyíthatóan ellenkezik mindazzal, amit a költő valaha is nyilatkozott majdani eltemettetéséről.

Egyelőre tehát nincs értelme többet beszélni a témáról. Ha majd leteszik a nemzet asztalára a költő Barguzinig vezető útjának történeti iratait (nem Svigel meséit, hanem a katonai dokumentumokat), ha az antropológiát kiegészítik a szükséges biográfiai tények tudományos igazolásával, akkor érdemes tovább folytatni a vitát.

(Népszabadság, 1989. augusztus 5.)

Úgy adódott, hogy a múlt héten túltengtem a tömegkommunikációban a szibériai Petrovics jóvoltából. A lényegről azonban, magáról a leletről, érdemben még nem lehetett vitatkozni, mert a felfedezők nyilatkozatait csak egy olyan antropológiai jegyzőkönyv támasztja alá, amely mellé – a mai napig (augusztus 7-ig) – nem társították a biográfiai irodalom megfelelő, az azonosításhoz szükséges adatait.

Magáról a vitáról egyébként sokan le akarnak beszélni, ki ilyen, ki olyan megfontolásból. El kell árulnom, hogy az ilyen nyomás nem szokott célt érni nálam. Pontosabban: egyetlenegyszer sikerült lebeszélni engem a makacsságról, 1959-es bírósági tárgyalásomon s az azt előkészítő politikai rendőrségi kezelés során. Ez utóbbinak egyetlen fő érve volt: „Ha szembeszegül, felmadzagoljuk.” Tekintve, hogy letartóztatásom előtt legközelebbi barátomat és több eszmetársamat már megölték, az agitáció meggyőzően hangzott. Most azonban, legalábbis pillanatnyilag, nincs napirenden a kötél, ezért a jó tanácsok, illetve fenyegetések ellenére folytatom a polémiát, vagyis inkább kétkedő kérdéseim sorozatát.

Egy sajtófogadás titkai

Mivel a napi sajtóból ez nem derült ki eléggé, el kell árulnom, hogy a július 31-re összehívott Petőfi-bizottsági ülésen és a sajtófogadáson heves hangulatot vezényeltek a szervezők. Morvai Ferenc délelőtt saját kezűleg tépte ki az általuk közreadott Jelentés-t egy látogató kezéből, aki hiába mondta meg, hogy ő ez és ez a professzor Ungvárról, az új Hungarológiai Intézettől, megkapta a magáét – no, nem a brosúrát, hanem a kemény vádakat. Például azt, hogy „minden nyáron a pártüdülőben nyaral a Balatonon”. (Mellesleg: nem a pártüdülőben, hanem a füredi szívkórházban „nyaral” az ungvári professzor, évek óta ott kezelik.) A makacs vendég mégis felszólalt délután, s megkérdezte Morvait: miért ilyen ingerült, ha meg van győződve igazáról? Nem kapott meggyőző választ.

A Petőfi-tudomány vitán felül legjelentősebb e századi textológusát, egyébként szelíd és udvarias felszólalása közben, meggyőzés helyett szintén letorkolta az expedíció vezetője: „Most már elég, hagyja abba!” Balajthy Andrást, Morvai tegnapi emberét tettleg győzték meg: már a kapuban feltartóztatta Morvai egy mai embere, heves lökdösődések kíséretében, majd az expedíció vezetőjének személyes megjelenése s indulatos vezényszavai nyomán kipenderítették a kapun. (Mai Nap, 1989. aug. 1.) Tudni kell ehhez, hogy Morvainak – az ő saját vallomása szerint – épp Balajthy „bizonyította be”: költőnk Szibériában nyugszik. (Kisalföld, 1989. febr. 11.) Ehhez képest lehetett volna kíméletesebb is hűtlen alvezéréhez.

Morvai az expedíció jelentéséhez mellékelt egy Nyílt levelet is, amelyet a magyar kormánynak és a legfőbb ügyésznek címzett, s melyből egyebek közt az is kiderül, hogy egy igazságügyi szakértőt, aki „több százezer forint zsarolással élt” vele szemben, az illető lakásán tettlegesen is bántalmazott… Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy mindezt nem lehet vitára invitáló felkérésnek tekinteni.

Noha semmit sem értek a kazánfejlesztéshez, sem annak üzleti-adóügyi s egyéb összefüggéseihez, melyeket oly gyakran kapcsol össze Morvai Ferenc a szibériai Petőfi keresésének tudományos kérdéseivel, látatlanban valószínűnek tartom, hogy a különböző hivatalokkal vívott csatáiban neki is lehet igaza, sőt nagyon is elképzelhető, hogy fafejű vagy éppen nem korrekt bürokratákba is ütközhetett vállalkozásai során. Az is lehet, hogy a csontok hiteles és meggyőző azonosítása után Morvai Ferenc nemzeti hős lesz. De addig is kerülnie kellene az erőszakoskodásokat, sértő megbélyegzéseket, ultimátumokat és fenyegetéseket, akár egy zsarolóval, akár a számára oly ellenszenves irodalomtudósokkal van dolga.

Az említett Nyílt levél-ben Morvai Ferenc ilyen érvet is használ: „Az a megtiszteltetés ért, hogy részese lehettem annak az 50 főnek, aki együtt vacsorázott a Parlament vadásztermében Busch (sic! F. S.) Úrral. Ezen ügyekből kifolyólag rálátásom van a gazdasági és politikai helyzetre.” Kérem szépen, először is: mások is étkeztek már egy teremben nevezetes férfiakkal, mondjuk Hruscsovval és Titóval a Kreml fényes György-termében, de nem jutna eszükbe ezzel érvelni, noha le tudnák írni helyesen az illetők nevét. Másodszor: azért, mert valaki Bush elnökkel vacsorázik, még nem kell texasi stílusú kitörésekre ragadtatnia magát. Még akkor sem, ha mondjuk, maga Petőfi is ki-kitört olykor… Egy lírai költő elkiálthatja „veszett dühében” (ez Petőfi saját kifejezése), hogy a kutyáját sem bízná a kormányra, de egy Petőfi-kutatással is foglalkozó férfiúnak tudnia kellene: indulatainak szabad tomboltatása azt a gyanút ébresztheti a higgadt szemlélőben, hogy Morvai Ferenc a tudomány dolgában éppoly kevéssé tud megfontoltan nyilatkozni, mint adóügyeiben.

A testi fenyítés, az agresszivitás persze semmi az erkölcsi és nemzeti megbélyegeztetés veszélyéhez képest. Morvai Ferenc szüntelenül a hazafiság próbájának állítja be a szibériai Petőfi iránti lelkesedést. Kit nem hevít a szibériai Petőfi iránti érzemény, az eleve nem lehet igazi magyar, sőt az ilyen elvetemült éppenséggel „Petőfi-ellenes” (…) A Népszabadság múlt szombati számában már emlékeztettem arra, hogy 1940-ben a legigazibb magyar antielvtársak, Horthy Miklós rendszerének kegyelmes urai utasították el a szibériai legendát, így tehát e témára több géppapírt nem kívánok fordítani. De talán érdemes kitérni arra is, hogy Morvai szerint azok a tudósok is Petőfi-ellenesek, akik nem tapsolnak az ő irodalomtörténeti teljesítményeinek, nyilatkozatainak és kirohanásainak.

Könnyű kiszámítani, hogy rosszul fognak járni a „Petőfi-ellenes” Petőfi-kutatók: a közvélemény ab ovo gyűlöli a tudósokat. Legtöbbjük nem e világi nyelven beszél – ha régen a latinnal különböztette meg magát egy tudós a közönséges pórtól, most magyarul sikerült egy olyan nyelvet kialakítani, amely az „intézményrendszerek” emberein kívül mindenkiről lehull. Ráadásul mindenki tudja, hogy közgazdaságtanunk, szociológiánk mily rettentő fejlett, a csúcsot verdeső politológiáról nem is szólva, a magyar gazdaság mégis mélyebbre zuhant ama zöld állatka hátsó felénél. Rengeteg professzorunk, akadémikusunk van, de ugyebár világos, hogy a rákot mégis egy kisiparos s egy agrármérnök gyógyítja abszolút hatásosan. Szégyenszemre még a leghatásosabb hajnövesztő szeszt is egy civil fedezte fel.

Ha fentebb netán iróniába tévedtem volna, sietek rögzíteni, hogy a tudomány csakugyan túl sok feladat megoldásával adós, és miként Nyugaton a tőkés reklámérdek, Keleten a pártmonopólium teszi lehetővé, hogy közepes karrieristák vagy csalók és szédelgők s ultraszervilis törleszkedők tudósi hírnévre tegyenek szert. Lepesinszkaja például ripsz-ropsz megfejtette az élet keletkezésének titkát, Liszenko is rengeteg felfedezést tett, így például legfőképpen ahhoz értett, miként kell Sztálin atyuska segítségével kivégeztetnie riválisait.

Amikor az egyszerű emberben kételyek támadnak a tudománnyal szemben, könnyű őket meggyőzni, hogy a legmegbízhatóbb tudomány az abszolút civil agytekervényekből fakad, mint Szent László vize a sziklából. Félreértések elkerülése végett megint elhárítok egy gyanút: egy „civil” igenis végezhet hasznos munkát a tudomány számára. Már sok-sok évvel ezelőtt a Kritikában elismertem ezt az Önkéntes kutatók-ról írt cikkemben: amatőrök a történettudomány és irodalomtörténet számára is adhatnak segítséget, kivált például helytörténeti kutatásokban, levéltári keresésekben stb. Már amennyiben igyekeznek tartani magukat a tudomány normáihoz.

Efemer vitáim

Ha mások fenyegetéssel, rágalmazással – Radó György kollégám a Magyar Nemzetben szelíd óvással igyekszik elterelni engem a vitáktól. Cikke színes olvasmány, noha több ponton túl laza. De ez persze most mellékes. Azért térek ki írására, mert engem is említ, megállapítva, hogy „a tudományos Petőfi-kutatás két doyenje, Kiss József és Fekete Sándor nem tud megbarátkozni a szibériai mítosszal”. Kisst ezután megdicséri Radó a Hatvany-opus kiegészített és dokumentált kiadásáért, majd így folytatja: „Fekete Sándornak pedig üzenem, hogy jobban tenné, ha Petőfi művei és életrajza mind ez ideig messze legjobb kiadásának általa megkezdett és két-két kötet után abbahagyott munkáját folytatná, így alkotva örök érvényű művet, mintsem hogy efemer vitatkozásokra fecsérelje idejét és energiáját.”

Megtisztelő számomra, hogy együtt szereplek Kiss Józseffel, a Petőfi-textológia századunkban legkiválóbb alkotójával, s köszönöm a kollegiális intőt is. Nem is válaszolnék, ha nem óvnának oly sokan a vitáktól, s ha nem ismerném Kiss József szerénységét. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy Kiss nem fog tiltakozni, s ezért nekem kell elmondanom, hogy 1. az ő fő munkája nem a Hatvany-opus különben kitűnő utószerkesztése, hanem például 2. a legújabb Petőfi-kiadás első két kötete, amelyről Radó kolléga olyannyira nem látszik tudni, hogy azokat nekem adományozza… Sajnos ezeket nem én szerkesztettem, csak az elsőnek voltam szerény lektora, a másodiknak még szerényebb recenzense. 3. Ezenkívül Kiss adta ki a Petőfi-okmánytár első két kötetét, 4. továbbá az előző kritikai kiadás mind a hét kötetében közreműködött, az idők múlásával egyre nagyobb szerepet vállalva abban, míg végül a hetedik kötetben a Petőfi-textológia mesterművét alkotva meg társaival. Mivel Morvai egyik kirohanásában megállapította, hogy „sok ember kovácsolt Petőfi mítoszából saját magának státusokat”, elárulom, hogy Kiss József csak most lett, nyugdíjasként, jóval túl a hatvanadik évén, kandidátusa az irodalomtudományoknak. S ma az MTA Irodalomtudományi Intézetében tudomásom szerint senki sincs még csak munkatársi státusban sem, aki főállású Petőfi-kutató volna!

Örülök annak is, hogy Radó György már két kötetét ismeri Petőfi-biográfiámnak, én azonban sajnos még csak egyet publikáltam. Petőfi evangéliuma című legutóbbi könyvemet, mint ezt meg is magyaráztam, az életrajz II. kötete helyett írtam, bizonyos viták tisztázására.

Egyetértek viszont azzal, hogy efemer vitáim sok időt és energiát emésztenek fel. De egyrészt azt hiszem, hogy bizonyos távlatból nézve a legtöbb emberi mű efemer, vagyis tiszavirág-életű. A Petőfi-évtizednek, a múlt század negyvenes éveinek legcsillogóbb, költőnkre is ható zsenije, Heine például a mi gimnáziumainkban csak apró betűs, vagyis nem kötelező tananyag. Hát akkor hogyan hihetném, hogy épp én fogok „örökbecsű” munkákat alkotni? A vitákra egyébként, ha az ember nem csupán kósza emlékeire hagyatkozik, fel kell készülni. Egy irodalmi disputa a felhalmozott ismeret állagának megőrzését és javítgatását is segíti, már csak ezért sem fogom abbahagyni a polémiákat, amíg erre módom nyílik.

Sajnálkozva bár, de azt is el kell ismernem, hogy a biográfiában az első kötet után kevéssé haladtam előre, még csak „1846–47 táján” tartok… Ennek legalább két fő oka van: 1. A hatalmas és ellentmondásokkal, legendákkal, mítoszokkal megterhelt Petőfi-irodalomban olykor egy-egy részletkérdés tisztázására is, ha az egyáltalán sikerül, hónapok mennek el. 2. Családos ember lévén, nem tudtam tartósan megélni az Irodalomtudományi Intézetben elnyert állásomból, nekem ugyanis 1963 és 1976 között még munkatársi státust sem sikerült szereznem. Nem az intézet miatt, melynek e tárgyban illetékesei egy-két kivételtől eltekintve szívesen támogattak, hanem egy rendelet és egy ítélet miatt: mint büntetett előéletű nem kaphattam erkölcsi bizonyítványt, enélkül nem lehettem munkatárs, s tizenhárom éven át könyveimet ügyintézői beosztásban és ennek megfelelő fizetésért írtam meg. Ma viszont szerkesztői státusom van, de erre 1976-ban Benjámin László kijelölt főszerkesztő nem mint Petőfi-kutatót hívott meg, hanem mint publicistát. 1985-ig a költő halálával tudományosan nem is foglalkoztam. Ha már Petőfiben, akit „istenként” imád, Morvai Ferenc oly tájékozatlan, hogy nem létező verses végrendeletet talál ki, akkor legalább a maga gyártotta ellenfeleit ismerné jobban. (Új Tükör, 1989. augusztus 13.)

*

A fenti figyelmeztetés ellenére a Megamorv vezére rendületlenül folytatta a Petőfi-kutatók leckéztetését. Szerinte azok lépnek fel az ő „Petőfi-bizottsága” ellen, „akik fényes karriert építettek Petőfiből”, abból, hogy szerintük a költő Segesvár mellett elesett. (Mai Nap, 1989. szept. 26.) Kedvenc fordulata, mármint Morvainak az, hogy „Petőfi eltűnt a ködben”, s mi évtizedek óta ebből élünk. Ő helyettünk tárta fel az igazságot, „a tudós urak, a Fekete Sándorok” helyett. (Somogyi Néplap, 1989. okt. 5.)

Az ilyen és hasonló tirádákban az az egyszerű tény sem zavarja a Petőfi-kutatás új csillagát, hogy a csapatával vitatkozó Balogh Ernő, Fekete Sándor, Kiss József és Ratzky Rita tudományos, filológiai, biográfiai, textológiai, eszmetörténeti és esztétikai munkáiban soha nem is foglalkozott a költő halálával. E témát Dienes kutatásai után nem is akartuk bolygatni, filológiai írásainkban egészen más kérdéseken tűnődtünk. S ezt az elemi faktumot egy olyan tudományszervező mellőzi, akinek egyébként „az a legfontosabb, hogy a tények lássanak napvilágot”! (Mai Nap, id. sz.)

Jól tette az MTI, hogy kiadta a magyar olvasók számára az „Izvesztyija budapesti tudósítójának” élvezetes állásfoglalását a cártól menedéket kérő Petőfiről. Kár, hogy az MTI-jelentés nem nevezi néven a tudósítót, jó volna tudnunk e nagyszerű magyar szakértő és Petőfi-tudós nevét is, hogy hálánkat in concreto is leróhassuk, továbbá az sem ártott volna, ha az MTI elárulja, melyik számában boldogított bennünket a szovjet újság oly tájékozott munkatársa. A legnagyobb baj azonban az, hogy egy nap múlva már helyesbíttetni volt kénytelen az MTI, mert nem az Izvesztyija, hanem a Komszomolszkaja Pravda (a továbbiakban KP) ajándékozta meg a magyar népet. Ismét megmutatkozik tehát a szibériai legenda terjesztői körében oly megszokott módszer, mely úgy látszik, átragad ránk is: az elemi adatokat már egy MTI-jelentés sem tartalmazza, de tudósítója buzgó sietségében egy sajtótörténeti halhatatlanságra érdemes bakit már elkövet.

A gúnyolási tilalom

Mielőtt szemügyre vennénk a KP-szöveget, tisztázzunk valamit, méghozzá nem kápé, hanem ingyen. A Petőfi népe című MSZMP-lap július 31-i számának első oldalán a Petőfit találtuk meg! című közlemény mellett nagybetűs figyelmeztetés dörren az olvasóra: NEM ENGEDHETŐ TOVÁBB A GUNYOROS HANGNEM! (Tekintsünk el az igekötő hiányától, a magyar nyelv közismerten nehéz.) Kisebb betűkkel, még mindig az első oldalon, kioktatást kap a magyar sajtó egésze. Eszerint többé nincs helye a „gunyoros, sértő hangnemű cikkezésnek”. „Petőfi Sándorral, egyik legnagyobb költőnkkel, forradalmárunkkal nem teheti ezt a sajtó, a magyar közvélemény.” E különös követelményt azzal indokolja a lap Barguzinból hazatért tudósítója, hogy dr. Kiszely István és külföldi kollégái körültekintően jártak el, „nem elhamarkodottan mondták ki a sokáig csak egymás között boldogságot okozó szenzációs hírt, eredményt: ez Petőfi!”(Ne akadjunk fenn a szórenden, a magyar nyelv – lásd fentebb.) Az expedíció tehát azonnal boldog lett, mihelyt Küchelbecker csontvázának délelőtti kiásása után „nem sokkal” kiásta és azonnal azonosította Petőfi csontjait, de utána még sokáig vizsgálódtak. Miként a Népszabadságban már jeleztem (aug. 5.), az expedíció vezére szerint délelőtt 11-kor meglelvén a dekabristát, Petőfit is tüstént megtalálták, feltárták, és 12-re „azonosították”. Hogyan lehet itt körültekintésről még csak beszélni is? Világos, hogy az antropológusok csak akkor kezdtek vizsgálódni, bizonyítékokat keresve, miután már azonnal, első látásra boldogok lettek saját felfedezésüktől.

Az elhamarkodott, kapkodó boldogság okozta sietség jele az is, hogy Morvai a távolból meggyőződve az igazságról, tízezer-egynéhány kilométeres utat abszolválva, 19-én délelőtt már Pesten jár, és noha az antropológiai jegyzőkönyv csak 23-ára készül el, már ostromolja a Művelődési Minisztériumot ultimátumaival…

Amikor az azonosítás időpontja körüli zavart jeleztem a Népszabadságban, még nem tudhattam arról, hogy a 12 órakor lebonyolított ránézéses azonosítás Morvai szokásos, lendületes kiszólásainak egyike. Azóta megjelent Szabó Géza régész szakszerű írása a Magyar Nemzetben, melyből kiderült: 17-én este fejeződött be ama 7. számú sír feltárása! Vagyis csak másnap kezdődhetett meg az érdemi azonosítás. A Petőfi Népe tudósítója így fakad ki: számukra, akik oly boldogok lettek egy bizonyos időpontban (melyet a külső megfigyelőnek pontosan rögzítenie egyelőre teljes lehetetlenség), szóval számukra, akik az első perctől kezdve ott voltak, érthetetlen, „hogy miért nem hisznek” nekik. Nos, azért nem, mert a meglátni és azonosítani egy pillanat műve nem lehet, ez tudományosan komolytalan, s hitet csak azokból válthat ki, akik eleve hittek.

Ami pedig a sajtószabadság korlátozásának agresszív követelését illeti, melynek jegyében ezentúl a Petőfi Népe kedvéért nem volna szabad többé gunyoros hangot megütnünk, talán olvassák el Kecskeméten még egyszer ama Tizenkét pontot. Melynek első követelése, a sajtószabadság, néhányunk számára valamivel kötelezőbb érvényű, mint a magát Petőfiről elnevező újságnak a magyar sajtóhoz intézett első oldalas ultimátuma.

A bajuszos Petrovics

És most nézzük az MTI jelentését. Legszebben a Népszava tálalta a KP-kommentárt, e három(!)hasábos címmel: „A bajuszos Petrovics verseket írt.” A kiemelés természetes, hiszen eddig is ez a lap szolgáltatta a legszórakoztatóbb szibériai meséket, ideértve a lap történészének, régészének s egy személyben barguzini tudósítójának blöffös értelmetlenségekkel is díszes táviratát. Én mégis a többi napilap szövegét közlöm, mert egy kicsit bővebb variációval kínálják a hírekre szomjas olvasót:

„A szibériai történetben és abban, amit Petőfi magyarországi életéről tudunk, túl sok a megegyező ahhoz, hogy egyszerűen véletlen legyen” – jelenti ki az Izvesztyija budapesti tudósítója. Az ő benyomása szerint a magyarok nehezen fogadják el, hogy Petőfi egy orosz postamester házában lakott a távoli Szibériában, és hogy a nemzeti hős menedéket kért az orosz cártól.

Szibériai és kárpátaljai tudósok helyi elbeszélések és levéltári anyagok tanulmányozásán alapuló kutatásai a szovjet kormánylapban közölt írás állítása szerint megerősítik azt, hogy Petőfi Sándor a segesvári csata után még közel egy évtizedet élt Szibériában.

A kutatók által összegyűjtött adatok alapján az Izvesztyija újságírója úgy összegzi a dolgot, hogy a Bajkálon túli Barguzinban élt Petrovics rosszul beszélt oroszul, verseket írt, jól értett az orvosláshoz, a fafaragáshoz, nem volt hívő, állandó rendőri felügyelet alatt állott, és politikai tevékenységgel nem foglalkozhatott. Középkorú volt, bajuszos, és a helyi postamester lányát vette feleségül, akitől Alekszandr nevű fia született. A szovjet kutatók még azt is tudni vélik, hogy Petrovics csak halála előtt vallotta be feleségének, hogy magyar, részt vett a császár elleni felkelésben, megsebesült, és majdnem élve temették el – folytatódik az írás, amely az említett szovjet kutatókat nem nevezi meg. Az is kiderül a kutatásokból, hogy ez a férfi 1856 májusában halt meg tüdőgyulladásban – így az Izvesztyija. (MTI)

Kezdjük azzal a megállapítással, mely szerint „a magyarok” nehezen fogadják el Petőfit, a nemzeti hőst, amint „menedéket kért az orosz cártól”. Eltérően a szovjet lap magyar szakértőjétől, én nem tudom pontosan, hogy mit fogadnak el nehezen „a” magyarok, s mit könnyen. Azt azonban sejtem, hogy vannak gyűlölői is Petőfinek, akik most boldogok, mert „összeomlik” a rettenthetetlen forradalmár mítosza (szerintük), s vannak rajongói a szibériai Petőfi-legendáknak, akik viszont örülnek a felfedezésnek, s mindegy nekik, milyen áron van „igazuk”. És bizonyára akadnak olyanok is, nem kevesen, akik Petőfit mint a cári kegyelem által menedékben részesített hőst nem tudják egyeztetni eddigi ismereteikkel. Ami engem illet, én elsősorban nem a cárilag menedékezett Petőfit fogadom el nehezen, hanem a módszert, amelyet bizonyos szovjet kutatók követnek, akik mindenféle okirati bizonyítás nélkül ilyen állításokra ragadtatják magukat.

Itt is, mint nemritkán, csak egyetlen alternatíva fogalmazható meg: vagy okiratok bizonyítják a cárnak e rendkívüli kegyét és Petőfi nem kevésbé meglepő kérését, s akkor haladéktalanul a magyar nép elé kell tárni ezeket az okmányokat; vagy nincsenek ilyen iratok, csak folklórjellegű mesék, legendák szólnak valamiféle Petrovics és a cár ilyen találkozásáról, ez esetben ama „szovjet kutatók” inkorrekt, magyarul tisztességtelen játszadozást folytatnak egy nép „nemzeti hősének” életével.

Más kollégáimtól eltérően régóta hangoztatom, hogy én a 49-es honvédek Oroszországba hurcolását nem tartom lehetetlenségnek, még egy szibériai Petőfi-legendáról is hajlandó vagyok vitatkozni. De folklorisztikai források – mellesleg: hazánkban tudományos fórumon soha nem dokumentált népmesék – csak az ábrándkergetők és szenzációhajhászok számára lehetnek elegendőek a cár előtt hajbókoló Petőfi elfogadtatásához.

Nem vitatkozva addig, amíg okiratokkal nem állnak elő az à la KP nyilatkozó szerzők, felvilágosításuk céljából elárulom, hogy a cár és Petőfi meghitt viszonyát festő legenda nálunk már nem sokkal Petőfi eltűnése után felbukkant, ha nem is a menedékkérés, hanem az egy árnyalattal kevésbé irracionális Nyikolaj–Petőfi randevú legendája. E szerint a foglyul esett Petőfit vitték volna a cár elé, aki a nagy költőt gazdagon megjutalmazta és elengedte. Lehet, hogy egy paraszt, kivált ha székely, józanabb egyik-másik szovjet „Petőfi-kutatónál”?

Már Dienes is megjegyezte e székely legenda kapcsán, hogy ez a Kościuszko-monda magyar változata. Amihez két apró észrevételem van: 1. Lehetséges ez, annál is inkább, mert a lengyel történet nem mondai, a felkelő vezér valóban tárgyalt a cárral: foglyul ejtése után egy (mellékesen: Hruscsov nevű tábornok vezette) különítmény vitte Szentpétervárra. Itt a rab vezért Pál, az új cár megkereste a fogságban, s végül a lengyel felkelés hőse hűségesküt tett, s kegyelmet is, pénzt is kapott, s elhagyhatta Oroszországot. (Lásd például: Izsépy Edit: Kościuszko. Bp., 1973. 185–189.) 2. Mégsem tartom eléggé valószínűnek, hogy a volt székely honvédek a lengyel–orosz történelemben igen tájékozottak voltak, s inkább vélem a vágyálmok kifejezésének a cár által megjutalmazott Petőfi legendájának e korai, 1860-as kivirágzását.

De bármit gondoljunk is a székely népmeséről, egy biztos: Pál cár politikai számításból tett gesztusa nem képzelhető el fél századdal később Miklós cár részéről: a véres zsarnok, a dekabristák akasztatója, szabadságharcunk hóhéra, mint aki szélsőséges forradalmárnak megkegyelmez – ez már folklórnak is különös.

Másfelől viszont Pál és Kościuszko találkozásának komoly irodalma van – Miklós cár és Petőfi randevújáról viszont semmiféle bizonyítékot nem tudnak felmutatni. Márpedig elképzelhetetlen, hogy egy ilyen szenzációt titokban lehetett volna tartani abban a cári udvarban, amely tele volt pletykázó léhűtőkkel, írogató „személyiségekkel”. Maga a cár csip-csup ügyekben is küldözgette leveleit Paszkevicsnek, de egy ilyen eseményre még utalást sem tett volna a szívéhez oly közelálló nagyvezérnek?

Nálunk persze nemcsak hiszékeny emberek akadnak bőven, egy részük még az abszurditások megmagyarázására is roppant tehetséget érez magában. Így például a neves gitárművész, akinek kettős nevében a költő feleségére emlékeztet az első vezetéknév, egy reggel a magyar rádióban olyasmit sugallt a magyar népnek, hogy ez a menedékkérés azért maradt titokban, mert itt a legveszélyesebb forradalmárról, Petőfiről van szó és így tovább. Nos, egy ilyen titkot okvetlenül felfedtek volna 1853 után, amikor a cár már neheztelt az osztrákokra. Másrészt: mit kezdjen az ember egy olyan állítással, mely szerint Petőfi volt „a” forradalom zászlaja, a 48-as zászlón Petőfi neve állt, „Kossuth csak a zászlórudat tartotta”?

Szomorú, hogy a magyar történelem legdicsőbb korszakának tárgyalása ilyen szintre zuhanhat, de mert milliókat bódítottak e képtelenséggel, ez úton tudatom, hogy a forradalmi harc vezetője igenis Kossuth volt, róla szóltak a dalok is, szegény Petőfit viszont kis híján agyonverték a derék kiskunok 1848 nyarán, s költőnk ettől kezdve semmiféle politikai vezető szerepet nem játszott. A magyar rádióban szólhasson mindenki szabadon – de a kommentár se maradjon el, ha csacskaságokra merészkednek némely nyilatkozók.

Kitérő: az atyuskák rajongóiról

Első Miklóst tehát átfestik jóságos cár atyuskává, aki kegyesen menedéket biztosít az általa leveretett forradalom költőjének. A kor legigazabb forradalmár poétájának, aki kötelet követelt „a” királyoknak, tehát minden uralkodónak, aki a vad kozák ellen harcra szólította fel népét egyik utolsó versében. Abban a versében, amely egyedül maradt lefordítatlan vagy kiadatlan, a Petőfi-költemények 1973-as, egyébként olyan nagyszerű tolmácsolásokat tartalmazó orosz gyűjteményében. Valószínűleg azért, mert a 48-as forradalmunkra törő orosz hadsereg elleni áradó gyűlölet még ma sem viselhető el az ottani olvasóközönségnek.

A szibériai Petőfi feltalálóinak egy ilyen kilengése önmagában nem volna érdekes. De a minap olvashattunk a 168 óra című kitűnő hetilapban a Rogyina című szovjet folyóirat szaftos kis mocskolódásáról is. E szerint a fiatal Nagy Imre is részt vett volna II. Miklós cár kivégzésében mint egy internacionalista egység tagja. Kun Miklós, e korszak kiváló kutatója szétverte a hazugságot, idézve a nemrég ismertté lett kérdőívet, ezt Nagy 1920-ban töltötte ki a bolsevik párt számára. Ebből kiderül, hogy 1918 nyarán Szibéria keleti részén működött, s hazatéréséig nem is fordult meg az Urálon innen, nem vehetett tehát részt a jekatyerinburgi kivégzésben. Sőt még egy névrokona sem lehetett ott, mert Jurovszkij komisszár idevágó hiteles listáján magyar hadifogoly neve egyáltalán nem szerepel. De még mindig nem ez az érdekes, hanem a Rogyina kommentárja: „Ha a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke valóban részt vett Romanovék és környezetük kivégzésében, akkor az illetőt elérte a szörnyű végzet. A budapesti börtön udvarán akasztották fel rögtön az 1956-os magyarországi lázadás leverése után… Isten büntetését hozta Nagy Imrére a Romanov család kivégzése…”

A Rogyina silány írásának eléggé sivár a filozófiája is. Ha ugyanis Isten akarata szerint történik történelmünk, ő akarta II. Miklós megölését – lett volna rá elég indoka –, ez esetben miért büntetné parancsa végrehajtóját? Ha viszont nem Isten intézte Második Nyikolaj Romanov sorsát, miért intézte volna a kivégzők megbüntetését? Egyébként mint tudjuk, néhány igen fontos könyve után Szolzsenyicin hevesen szidja – egyelőre kívülről – a bandita Lenint, és nosztalgiázik II. Miklós rendszerének gyönyörűségei felett, a szabadgondolkodó orosz emigránsok nem kis bosszúságára. Ilyen helyzetben odahaza is feléled a pamjaty, méltó büntetéséül annak az álmarxizmusnak, amely Brezsnyev idején uralkodott a szellemi életben. S ha egyszer nosztalgiáznak, ha siratják a derék II. Miklóst, miért ne léptetnék elő a lengyel és magyar nép esküdt ellenségét, Első avagy Véres Miklóst is Petőfi jótevőjévé, népünk barátjává? Volt már nekünk nagy jótevőnk Sztálin is, igaz, ő sajnos nem szerette a Nyikolaj nevű cárokat, csak Rettegett Ivánt és Nagy Pétert, de utol is érte a végzet: Isten megbüntette őt a XX. kongresszussal és Hruscsovval…

Ha most valaki azt hinné, hogy mesterkélten kapcsolom össze a két Miklós cár felmagasztalását s a fekete-százas ideológiát, a cárok újmódi kultuszát a Petőfi-vitával, elárulhatom: tavaly óta kezemben van egy munkácsi dokumentum, amely a szibériai Petőfi-legenda egyik „tudományos” igazolójának fekete-százas nézeteit bizonyítja. Szeretném elkerülni azt a pillanatot, amelyben ezt az írást is közölnöm kellene.

Bajkáli bizonyítás

Térjünk azonban vissza a költőhöz vagy inkább szibériai másához, aki hol Petrovics, hol Petrován, máskor Zander néven tűnik fel a Bajkal szerzői által talált, illetve újólag feltálalt folklorisztikus mesékben. A KP azt állítja, hogy az igazi Petőfinek és a szibériai történet hősének (melyikének a három közül? F. S.) hasonlósága nem lehet véletlen, túl sok a megegyező vonás. Ha e vonásokat most olvasom a KP-írás MTI-kivonatában, hirtelen félni kezdek – magam is rendkívül erőteljesen hasonlítok e szibériai Petőfihez. Így például sajnos én is elég rosszul beszélek oroszul, valamint írtam verseket, sőt ifjúkori zsengéimet ki is adták, a tételes vallásokról felfogásom sokban hasonlít a Petőfiéhez, én is álltam rendőri felügyelet alatt, s közben politikai tevékenységgel sem foglalkozhattam, s ezt annyira megszoktam, hogy ma sem foglalkozom ilyesmivel. Középkorú koromban én is középkorú voltam, valamint bajuszt is viseltem sokáig. Egy kis különbség adódik abból, hogy a barguzini postamester lányához nem volt szerencsém (ám lehet, hogy ama Petrovicsnak sem, mert a legenda másik változatában egy gazdag kereskedő lánya vigasztalta a cár rab kedvencét). Elmondhatom viszont, hogy én is részt vettem egy császár (Hruscsov császár) elleni nemzeti felkelésben, és „élve eltemetettnek” számítottam négy és fél esztendőn át a Gyűjtőben és Vácott… Tüdőgyulladásban nem haltam meg ugyan, legalábbis egyelőre, de ma már tudjuk, hogy a Bajkal csodálatos meséit akaratuk ellenére cáfoló antropológusok szerint a szibériai Petőfi sem tüdőgyulladásban, hanem fogtályog okozta vérmérgezésben hunyt el.

E különbséget az antropológia szibériai Petőfije és a Bajkal-mesék Petrovicsa között a Jelentés természetesen nem hangsúlyozza, sőt meg sem említi, az azonosság bizonyításának görcsös igyekezetében nyilván megfeledkeztek erről, noha különben a Bajkal szerzői segítették őket „a helyes nyomok” meglelésében. Miközben kijelentik, hogy Morokov bácsit igazolja az ásatás, diszkréten hallgatnak arról, hogy az öreg szibériai mesemondó szerint ama Petrovics húsz évet töltött Szibériában, a szovjet ifjúság lapja szerint (lásd KP) csaknem egy évtizedet, a valóságban viszont, amint ezt még Tyivanyenkóék is elismerik, legfeljebb ötöt-hatot tölthetett. De aJelentés mindenről ötöl-hatol, csak a való és a logika szigorú ellenérveire nem igyekszik válaszolni.

Kimerítve az MTI kivonatát, folytathatom a szibériai Petrovics és saját személyem közti feltűnő hasonlóságok ecsetelését. Én ugyanis nemcsak a Komszomolszkaja Pravda (ne feledjük: röviden KP) sűrítményét ismerem, hanem az eredeti feltalálók szellemdús értekezéseit is, magából a Bajkalból. Sőt, ellentétben a KP-cikk írójával, aki nem nevezi meg őket, a Bajkal szerzőit is jól ismerem, főleg Alekszej Tyivanyenko és Eduard Gyomin polgártársakat, akik újabb s újabb felfedezéseikkel az egész Petőfi-irodalom legszórakoztatóbb lapjait alkották meg.

Olvassuk tehát őket, akik a már említett és fölöttébb aranyos bácsi, bizonyos Pavel Innokentyevics Morokov elbeszéléseit foglalták össze egy folklórkutató professzor nyomán. Mit mondott hát a mi legendáriumunk ősatyja, épp százéves korában, ama Barguzinba hozott titokzatos emberről? A fentebb már említetteken kívül azt, hogy amikor egy „titokzatos idegent” hoztak Barguzinba, ő még nem töltötte be a harmincat (Tyivanyenkóék szerint viszont csak 14–15 éves lehetett, hiszen ha 1936-ban százesztendős volt, akkor 1836-ban kellett születnie). Ez az egy számításuk formailag stimmel. Az ellenben eszükbe sem jut, hogy a nagy októberi szocialista forradalom (röviden: noszf) idején eléghettek a barguzini anyakönyvek, s a bácsi életkorát illetően pusztán az ő százesztendős emlékezetére hagyatkozni könnyelműség volna. Kötelező lett volna viszont elgondolkodniuk azon, hogy Morokov bácsi szerint idegenek érkezése „nem ment újdonságszámba” akkoriban, ismert ő Barguzinba száműzött „dekabristákat, lengyel felkelőket, narodnyikokat”. Na igen, de egyiknek sem voltak olyan speciális vonásai, amelyek Petőfire emlékeztettek (és rám! Lásd fentebb. F. S.) Így például egyetlen éjszaka meg tudta javítani Morokovék elromlott szamovárját… Hogy az igazi Petőfi is tudott-e szamovárt reparálni, azt egyelőre nem tudom (Tyivanyenkóék úgyis hamar be fogják bizonyítani), de becsületemre állítom, hogy egyszer a feleségem kérésére félóra alatt rendbe hoztam a teafőzőnk letört fülét. Újabb feltűnő hasonlóság a szibériai Petrovics és a hejőcsabai FS között!…

Morokov bácsi azt is mesélte, hogy a titokzatos idegen „esténként a Barguzin folyó partján szeretett ülni, sokáig nézte a tovaúszó felhőket”… Tyivanyenkóék megállapítják: ez „fontos érv” Petrovics és Petőfi azonosításához, hiszen Petőfi személyiségének is „élénk vonása volt az egyedüllét az aktív alkotás perceiben”. A költő mintegy „feltárta lelkét az égnek és a felhőknek”… Nos, állítom, hogy én is rengetegszer ülök ki a Duna alsó rakpartjának egyik padjára, feltárva lelkem az égnek, nézem a tovatempózó felhőket, noha újabban nem verseket írok ott, hanem pusztán az emberi butaságon, hiszékenységen és az önmagát is becsapó szélhámosság lélektanán tűnődöm.

Egyébként Morokov bácsi szerint a barguzini Petrovicsról „a rossznyelvek azt terjesztették, azért nem jár templomba, mert nem pravoszláv hitű”. Hát kell ennél csattanósabb érv? Ha valaki nem pravoszláv, csak keresztény lehet, ha pedig az, akkor ő nyilván Petőfi… Hogy Morokov bátyuska elbeszéléseiből kiderül, sok lengyel is érkezett Barguzinba, mi több, szerinte ezt a Petrovicsot is „valamelyik nyugati néphez sorolták, a lengyelhez vagy máshoz” (!), itt most elhanyagolható – ha Barguzinban valaki nem pravoszláv, akkor az Petőfi Sándor…

Olvasni sem tudnak

Fölösleges említenem, hogy én sem vagyok pravoszláv, ez tehát a sokadik bizonyítéka annak, hogy Morokov bácsi leírása rám is illik. Nem is beszélve Tyivanyenkóék következő „ismérvéről”: „A barguzini Petrovics és Petőfi Sándor személye közti azonosság egyik legfontosabb bizonyítékának azt a körülményt tartjuk, hogy Morokov szerint a titokzatos ember szombatonként a gazdag emberek házában előadásokat rendezett.” S erre Tyivanyenkóék, akik egy irodalmi kisenciklopédiából olvasták ki, hogy Petőfi „katona volt és vándorszínész”, mindjárt hozzáfantáziálják azt, ami nem lehet benne semmiféle, csak minimálisan is épeszű enciklopédiában: „A darabjait bemutató csoportokkal Petőfi végigjárta egész Magyarországot.” Miként nálunk a jobb gimnazisták is tudják, Petőfi vándorszínész korában írt darabjairól nem tud az irodalomtörténet, mert ilyenek nincsenek. Még kevésbé tudhatunk erről az agyrémről: „…a forradalmi események előestéjén a költő mind gyakrabban kezdett a színházhoz fordulni, és feltétlenül hivatásos színész lett volna belőle (…), ha 1849 júliusában Segesvár alatt nem következnek be a tragikus események.” Sajna, Tyivanyenkóék Petőfijétől eltérően, az igazi Petőfi a Tigris és hiéna 1846-os előadásának meghiúsulása után nem fordult „a színházhoz”, s a legparányibb jele sincs annak, hogy 1845 után bármikor is színész akart lenni… Tény viszont, hogy én ifjúkoromban rendeztem egy saját darabomat, a szibériai Petőfi tehát egyre inkább nem Petőfire, hanem rám kezd hasonlítani. És még százezrekre!

Olyan emberek hasonlítgatják tehát a szibériai monda Petrovicsát Petőfihez, majd azonosítják is a kettőt, akik költőnk életéről egy magyar egyetemista szakdolgozatát sem tudnák megírni. A Bajkal Petőfije 25 évesen a pesti népfelkelés vezetője, egy évvel később pedig – vagyis 1849-ben „a magyar forradalom egyik vezetője”, noha mint láttuk, Petőfi ekkor semmiféle forradalmi vezetői szerepet nem töltött be. Szerintük húszévesen, vagyis 1843 elején elismert „nemzeti költő” volt Petőfi, holott csak 1844-ben írnak róla először néhány sort… Tudni vélik, hogy apja szerb nemzetiségű volt (noha a család szlovák eredete ellenére Petrovics István hivatalos iratok szerint magyarnak vallotta magát). Azt is tudják, hogy „Petőfi igazi (!! F. S.) neve – Alekszandr Sztyepanovics Petrovics”. (Ez már kimeríti az obskurancia ismérveit.) Ezek után nem csoda, ha azt hiszik, hogy Az apostol megjelent 1848-ban, s elképzelésük szerint Petőfi „még az egyetemi padban ült”, amikor már egész Magyarország a dalait énekelte, s ebben az sem zavarja őket, hogy Petőfi sosem járt egyetemre. Petőfi haláláról úgy értesültek, hogy „a hivatalos változat” szerint élve temették el…

E nagy kutatók sokáig csak Illyés Gyulával vitatkoztak és Hidas Antal egy előszavával, mert oroszul csupán őket tudták olvasni, Dienesről sokáig nem is hallottak. Kihirdetik tehát Illyést az élve eltemettetés, „e hivatalos verzió” képviselőjének, nem zavartatva magukat attól az elemi ténytől, hogy Petőfi kiváló ismerője már könyve első kiadásában is megállapította: Heydte ezredes leírása ama szökőkút mellett talált halottról „ráillik a költőre”. Az élve eltemettetés „legendáját” pusztán „hátha” alapon említi, majd könyve egy későbbi kiadásában hosszan és alaposan bizonygatja, hogy az osztrák tiszt a halott Petőfit találta meg. Bajkáléknál tehát nem tudtak olvasni – pontosabban: mindenből azt olvassák ki, ami a maguk megszállottságának erősítésére hasznosítható.

Legszebb bizonyítéka e megszállottságnak a következő: Tyivanyenkóék végre rájönnek arra, hogy előttük már egy igazi szovjet tudós is vizsgálta a szibériai legendát, aki bebizonyítja, hogy a cáriak átadtak egy bizonyos fogolyszállítmányt az osztrákoknak… Tyivanyenkóék ebből is azt vonják le, hogy a foglyokat valószínűleg Szibériába vitték! Itt az ember megadásra készen már felemelné és széttárná a kezét: játszadozzatok, álmodozzatok, meséljetek, kedves polgártársak, kedvetek szerint. De ha kedvem már fogytán is, pusztán az alkatom tiltakozik e megalkuvás ellen, s legközelebb részletesen bemutatom, miként képesek Tyivanyenkóék a fehéret is feketének beállítani.

(Új Tükör, 1989. augusztus 20.)

*

Morokov bácsi életkorát illetően utólagos prófétának érezhetem magam, amint erről még szó lesz. A gúnyolási tilalmat elrendelő Petőfi Népe főszerkesztője viszont, dr. Gál Sándor, kinek levelét az Új Tükör 1989. szeptember 3-i számában közöltük, nemcsak a humorérzék, hanem az olvasási készség hiányáról is tanúságot tett.

Dr. Gál előbb gúnyolódik egy kicsit azon, hogy én megint szóvá tettem hajdani börtöneimet… Ő ugyanis együtt érzett velem, amikor erről először olvasott, de most már gusztustalannak érzi igazságügyi kalandom sok emlegetését. Ezek után megdorgál, merthogy – szerinte – Petőfihez hasonlítottam magamat a fenti cikkben: „jó, én tudom, hogy a tanár úr nagy ember, de azért… elnézést”. Majd harcosan megismétli, hogy „Petőfivel ne gúnyolódjanak”, idétlen elménckedésnek s hasonlóknak minősíti ama cikkeket, melyek szerinte a költőt bántják. Eszmecsere a gusztusról címen leközöltük, szó szerint, a T. Főszerkesztő írását, s mindjárt válaszoltam is neki.

Ki csúsztat e vitában? Én azokat gúnyolom, akik felkészületlenül nyilatkoznak „a szibériai Petőfiről”, s ráadásul meg akarják tiltani nekünk, hogy ellenvéleményeinket közölhessük: „…méltatlan Petőfi szelleméhez a gúnyolódás, amely elárasztotta a magyar sajtót” és így tovább. De költőnk, ha ki ismeri, tudhatja, egyebek közt abban is zseniális volt, ahogyan gúnyolta a magyar parlag gúnyolnivalóit. Mi tehát Petőfi szellemében igyekszünk eljárni – azok a „Petőfi-ellenesek”, akik a költőt a saját szintjükre szeretnék leráncigálni. S ők a „csúsztatók” is. Mint például a fenti levél szerzője, aki „tetten ér” engem: „F. S. összehasonlítja magát P. S.-sel”. Az olvasni tudó ember azonban észrevehette, hogy én nem P. S.-sel hasonlítottam össze magamat! Nem azt írtam, hogy nekem is van Az apostol-hoz hasonló művem, hogy én is csináltam egy márciusi forradalmat stb., hanem a szibériai Petrovics-meséket idéztem, kimutatva, hogy a Bajkal ábrándosai által oly feltűnőnek talált Petőfi–Petrovics-hasonlóság éppen nem kivételes, hanem igen sok emberre – köztük rám is – jellemző az, hogy szeretünk ülni a vízparton, kedveljük a színházat stb. Levélírónk szíve joga, hogy összetévessze ama Petrovicsot a mi Petőfinkkel, nevezheti írásomat „marhaságnak”, „idétlenségnek”, de nincs joga azt állítani, hogy Petőfit gúnyolom, amikor Tyivanyenkóék tudományát festem le mértéktartó színekkel. Aki Petőfi Sándort és a Bajkal szerzőit nem tudja megkülönböztetni, annak az írás és szerkesztés helyett egyelőre az igényes olvasás mesterségének elsajátítására kellene fordítania még néhány esztendőt.

Arra, amit én állítok, „nincs okirat”? Csak másoktól követelem „az okmányokat”? Azoktól kell követelni, akik új szibériai hipotéziseket, mi több, meséket adnak elő mindenféle bizonyíték nélkül, a költő Segesvár melletti halálát bizonyító és hitelesen eddig senki által meg nem cáfolt okmányok ellenében! Sőt, lásd legutóbbi számunkat, az egyértelmű okiratokat is meghamisítják, így például Ligyersz tábornok jelentését arról, hogy a magyar foglyokat átadják a galíciai osztrák katonai elöljárónak, a szibériai deportálás bizonyítékának olvassák.

A Petőfiről elnevezett lap főnöke azt állítja, együtt érzett velem, amikor „először” olvasott hajdani meghurcoltatásomról. Nehéz ezt feltételeznem róla, tekintve, hogy ennek akkor elfelejtett hangot adni. De elhiszem neki, hogy gusztustalannak tartja, ha én múltam eme epizódját emlegetem (nota bene: ezúttal a szibériai Petrovics üldöztetése és az én sorsom közti párhuzam kedvéért ironikusan szóltam róla).

Máskor persze igenis direktben beszéltem múltam eme epizódjáról, már a magyar glasznoszty kivirulása előtt is. Én ugyanis nem magánügynek tartom az ártatlanok vagy az akkori zsarnoki, bár érvényes törvények alapján túlítélt ezrek ügyét, és saját példámmal és másokéival is szeretek figyelmeztetni a múlt rendezetlen számláira. Aki ettől prüszköl, az akaratlanul is vall politikai érzelmeiről, sőt gusztusáról. (Új Tükör, 1989. szeptember 3.)

*

Ha dr. Gálnak adott válaszommal egy kicsit úgyis megbontottam az időrendet, szaladjunk még inkább előre, s egy füst alatt intézzük el a Népszava, a Megamorv és a Vasárnapi Hírek házi történészének, Kéri Editnek vádját is. A Morvai és dr. Gál által lobogtatott bűnt, amelyet azzal követünk el, hogy Petőfin nevetünk, könyvében K. E. vissza-visszatérően felrója nekünk. Elképzeli például, hogy a rab Petőfit viszik Szibériába, s drámai kitörésre ragadtatja magát: „…aljasság egy nyomorult sorsú, szánkón, szekéren, gyalog, rabláncon cipelt rab kinevetése…” Lelki szemeivel előre látja, milyen tudományos diadalt aratnak majd a hívek, s már szinte sajnál bennünket, hitetleneket: „Hogy fogják szégyellni magukat ezek az emberek, ha befejeződik a hivatalos azonosítás, és tudományosan elfogadott tény lesz: ez a csontváz Petőfié…” (Petőfi Szibériában?! 180. o.)

Az erkölcsileg és értelmileg stabil embereknek fölösleges ezt mondani, de ingatag és laza személyiségszerkezetű lények is élnek közöttünk, s legyen számukra világos: soha senki nem nevetett a rab Petőfin, akit láncon cipelnek stb. Azokon nevettünk vagy legalább mosolyogtunk, akik minden alap nélkül, sőt hamisítások alapján ilyen rémképeket hordoznak a lelkükben, s látomásaikat még környezetükre is igyekeznek átvinni, s ezzel kimerítik a sajtó útján elkövetett vétségek egyik igen sajátos változatának, a népbolondításnak ismérveit.

Józsa László professzor a Magyar Hírlap augusztus 11-i számában alaposan megingatta a csalhatatlannak kikiáltott antropológiai jelentést, de az érintettek a mai napig hallgatnak… Ráadásul a csontok vizsgálatából levont következtetések mellé továbbra sem tettek le biográfiai igazolásokat a szibériai lelet és a kortársak által ismert Petőfi testi adatainak azonosságát bizonyítandó. Nem értek az embertanhoz, de ha majd a kétoldalas, kapkodva készült gépirat helyett igazi antropológiai-biográfiai jelentéssel állnak elő Morvai Ferenc tudósai, meg fogom toldani Józsa professzor patológusi érveit néhány életrajzi ténnyel. Mivel azonban idáig még nem tudott eljutni a vita, folytatom a Bajkal című szibériai folyóirat tudós szerzőinek, a Tyivanyenko–Gyomin párosnak múlt számunkban már részlegesen előadott jellemzését.

Tudatlanság vagy tudatos csalás?

Átadták-e az oroszok magyar foglyaikat az előzetes megállapodás szerint az osztrákoknak vagy sem – ez centrális kérdése a szibériai Petőfi-legenda vizsgálatának. Bár minden e tárgyban nyilatkozó történetíró és irodalomtörténész tagadta, hogy az oroszok magukkal vittek volna foglyokat, 1988 óta ismételgetem, s érvekkel is erősítgetem, hogy ezt a lehetőséget elméletileg nem lehet kizárni. A gyakorlatban persze csak akkor indulhatunk ki egy szibériai deportálás tételéből, ha ez nem csupán elméleti hipotézis, hanem okmányilag bizonyított tény. Tyivanyenkóék is belátták ezt, és igyekeztek bizonyítékot prezentálni. Aki keres, az talál, s ők találtak is… Tanulságos először is magának a keresésnek a módszertana.

Tyivanyenkóék előadják, hogy amikor Barguzinban kezdték faggatni az öregeket, „egy érdekes tényt” hallottak: „előttük már jártak ott tudósok, Petőfi sírját keresték, de hogy kik voltak ők, arra senki sem tudott visszaemlékezni”. Buzgó kutatóink útja „ismét az archívumokba” vezetett, s mit tesz isten, megtudták, hogy egy szovjet–magyar bizottság, tagjai közt Alekszandr Gerskovics „író-irodalmár”-ral már járt ott. Engedje meg a T. Olvasó, hogy döbbenetemet legyőzve, érzelmektől mentesen rögzítsem: ha Tyivanyenkóék a szibériai Petőfi nyomait vizsgáló szovjet–magyar bizottság munkájáról először öreg barguzini néniktől-bácsiktól hallanak, akkor itt olyan kutatókról van szó, akik egyszerűen nem tudják, hogy mi a tudományos vizsgálat módszertana. Kutatás előtt ugyanis az ember megnézi a kérdés bibliográfiai irodalmát, kik írtak s hol az adott témáról. Mivel Gerskovics egy könyvében is beszámolt a szibériai Petőfi nyomait kereső bizottság munkájáról, már Barguzinba indulás előtt megállapíthatták volna Tyivanyenkóék vagy magyar szövetségeseik, kik jártak ott előttük hasonló céllal. Ha például kézbe veszik a Szabó Ervin Könyvtár 1972-es, két és félszáz oldalas Petőfi-bibliográfiáját, könnyen észlelhetik, hogy Gerskovics orosz nyelvű könyvét igen hamar ismertette például a Népszabadság (E. Fehér Pál) s a Magyar Nemzet (Radó György), sőt azt is megtudják, hogy a szibériai fejezetet közölte a romániai magyar Korunk (1971. 7. sz.). (A mű címe: Poeticseszkij tyeatr Petefi. Moszkva, 1970.)

Tyivanyenkóék azonban feltehetően még nem hallottak a bibliográfiai munkáról, s ezért öreg nénikéktől tudják meg azt, hogy honfitársuk, Gerskovics már járt előttük Barguzinban, s ekkor kezdik keresni írását… Mindenesetre nyugtázható, hogy ez az egyetlen eset, amikor a magyar Petőfi-kutatók körében elhíresült szovjet páros archívumi „kutatásai” sikerrel jártak – meglelték a nagy titkot, kor- és honfitársuk könyvét. Gerskovics különben nem „író-irodalmár”, hanem abban az időben a moszkvai Világirodalmi Intézet neves tudományos munkatársa, hivatásos tudós. Író-irodalmárnak, már amennyiben e mulatságos kifejezést nem értékeljük túl, legfeljebb Tyivanyenkóékat lehet nevezni.

A Bajkal 1985. évi 5. számában idézik is Tyivanyenkóék Gerskovicsot. Átveszik az akkor még moszkvai (ma Amerikában élő) tudós egy fontos közlését, de elfelejtik megemlíteni, hogy értesültségüket kinek köszönhetik – a forrás megjelölése nyilván csökkentené „felfedezői érdemüket”.

De mindezt csak mellékesen jegyeztem meg, adalékul a Bajkal tudományos moráljához. Tyivanyenkóék azonban, szintén odavetve, de a kérdések kérdését intézik így el, en passant: „Mellékesen jegyezzük meg, hogy az orosz büntetőcsapatok dokumentumaiban két ember szerepel mint Bem adjutánsa – Kiss és Bicsej, akiket különösen fontos foglyokként küldtek Oroszországba.” Tetszenek érteni? A legeslegelső vitapont egy döntő bizonyítéka van a kezükben, hitük szerint, hogy ti. dokumentálhatóan elvitték Oroszországba Bem két tisztjét, s ezt csak „mellékesen” jegyzik meg! S ehelyett Morokov bácsi és Morokova néni meséivel traktálnak bennünket! S a mellékesen odavetett, de horderejét tekintve – amennyiben igaz volna – rendkívüli közlés mellől természetesen elmarad a jelzés: az adat ebből és ebből a cári katonai iratból származik, amelyet itt és itt lehet találni. Hogyan vegyünk figyelembe, miként ellenőrizzünk egy adatot, melynek a lelőhelyét sem közlik? Ennek ellenére azonnal elhatároztam, hogy utazási kedvetlenségemet legyőzve, tüstént Moszkvába bumlizom, a minden korábbi felfogást ékesen cáfoló dokumentum megtekintésére. Aztán mégsem utaztam… De tartsunk sorrendet.

Később, amikor elmesélik Tyivanyenkóék, hogy a barguzini nénik-bácsik emlékei nyomán értesültek a számukra meglepően „érdekes” tényről, Gerskovicsék helyszíni kutatásairól, immár forrásukat kegyesen megnevezve citálják elődjüket: „A helyzet az, hogy A. A. Gerskovics író-irodalmár, a bizottságnak szovjet részről elnöke, a Szovjetunió Hadtörténeti Archívumában korábban sok dokumentumot fedezett fel Paszkevics tábornok orosz seregeinek magyarországi tevékenységéről, köztük a segesvári csatában részt vevők fogságba eséséről szóló jelentést is: a közkatonákat átadták az osztrákoknak, a tiszteket – az oroszoknak. Így a magyarok Oroszországba és valószínűleg Szibériába kerülésének szibériai legendája alátámasztást nyert.”

Valóban alátámasztást nyert… volna! Ha az a volna ott nem volna. De ott van, és rettentő súllyal terpeszkedik Tyivanyenkóékra, akik szokásuk szerint most sem közlik forrásaik adatait, s nyilván azt hiszik, hogy egy nagy titok kizárólagos felfedői s birtokosai. Minden magyar Petőfi-kutató ismeri viszont Gerskovics idevágó könyvének e kérdéssel foglalkozó tanulmányát, s ha olvasta a Bajkalt is (nem mindenki fárasztotta magát ezzel), újra megdöbbenhetett: Gerskovics ugyanis egyetlen szóval sem mondja, hogy a Segesvárnál elfogott tiszteket az oroszok átadják – „az oroszoknak” (micsoda fogalmazás!), sőt homlokegyenest az ellenkezőjét írja annak, amit Tyivanyenkóék a szájába adnak! Íme, szövege:

„Lüders (újabban Ligyersz. F. S.) gyalogsági tábornok (…) az ötödik gyaloghadtest parancsnokának jelentése Paszkevics tábornagy úrnak; Varsó hercegének, eriváni grófnak, a harcoló hadsereg főparancsnokának (…).

Az utóbbi időben ejtett hadifoglyok nagy száma súlyos teherként nehezedett a hadseregre, és ezért utasítást adtam, hogy egy legalább kétezer fogolyból álló szállítmányt a zsitomiri ezredzászlóalj fedezetével küldjenek el Temesre, ahonnan Dannenberg tábornok továbbviszi őket Bukovinába, Csernovciba. A tiszteket különválasztottuk, hogy ne hassanak az egyszerű katonákra útközben, és Rotenturm várában tartjuk őket, kivéve Kiss és Bicskei tiszteket, Bem segédtisztjét és intendánsát; őket, mint akik fontosak, Bukarest városába küldtük Dannenberg tábornokhoz, hogy adja át őket Hammerstein tábornoknak, Galícia katonai parancsnokának.” (Temes feltehetően Tömössel egyenlő.)

A legalább kétezer fogolyból álló szállítmány említése eszembe juttatja a mostanában újra emlegetett 1600–1800, olykor pontosan 1714 orosz fogságba jutott honvéd listáját – de erről majd máskor. Ami itt fontos: Gerskovics így összegzi az okmány tanulságait: „…a foglyok csak Bukovináig jutottak el és hazamentek: a cárnak nem volt szüksége magyar lázadókra Szibériában, ahol már nélkülük is éppen elég lázadó volt.” (Alekszandr Gerskovics: Az én Petőfim. Ford.: Dalos György, Gálvölgyi Judit, Kövesdi János, Radó György. Gondolat, 1979. 53–54. o.)

Az első kérdés: hogyan lehetséges Gerskovicsnak a szibériai Petőfi legendáját cáfoló forrásközlésével bizonygatni, hogy épp Gerskovics támasztja alá e legendát? Mivel Tyivanyenkóéknak is olvasniuk kellett az általuk lobogtatott szöveget, mely kimondja, hogy a foglyokat Bukovinába és Galíciába viszik, vagyis az osztrákokhoz, azonnali feltevésünk csak az lehet, hogy Gerskovics kiforgatói egyszerűen csalnak. Éppúgy, mint ahogy magyar kollégáik közül néhányan szemérmetlen lódításokban érhetők tetten. Ha valaki abból a megjegyzésből, mely szerint „a tiszteket” azért választották külön, „hogy ne hassanak az egyszerű katonákra útközben”, azt képes levonni, hogy a tiszteket Szibériába vitték, a közlegényeket hazaengedték, voltaképpen már mindenre képes, ami a filológiában abszurditásnak tekinthető, még a hazugságra is.

Én mégsem szeretem az ilyen vádlói egyszerűsítéseket, az emberi lélek túl bonyolult – akit néha hazugnak ítélünk, talán nem akar füllenteni, maga is hiszi, amit állít, a valótlanságot. Hajlok arra, hogy Tyivanyenkóék esetében is erről van szó: mivel előzetesen már begerjesztették magukat a szibériai Petőfi meglelésére, lelkükben átgyúrják igenné azt is, ami határozott nem. Ehhez persze konok tudatlanságra is szükség van, de ebben ők nem is szűkölködnek. Ha ugyanis nem tudatosan hazudnak, akkor ennek csak egy oka lehet – nem ismerik a történeti földrajz ez esetben alapvető tényeit. Azt például, hogy Bukovina egy része csak ma tartozik a Szovjetunióhoz, de 1918 előtt az osztrák birodalom alkotóeleme volt! S a mai ukrán Csernovci (Chernowitz néven) az osztrák birodalom egyik városaként ismeretes a szabadságharc idején! Galícia pedig 1772 és 1919 között szintén osztrák birodalmi terület, koronatartomány!

Megnéztem az orosz eredetit, mert azt is megkaptam Gerskovicstól, még 1970-ben, s persze Galícia katonai elöljáróját Gammerstejnnek írták, az idegen szavak orosz átírásának szabálya szerint. De ahogyan Heine vagy Hitler nem lett orosz attól, hogy Gejnének és Gitlernek írják-mondják őket, Gammerstejn is osztrák volt – Hammerstein nevét jól tette át „magyarra” Dalos György. Tyivanyenko pedig megnézhette volna bármelyik idevágó kézikönyvben, hogy valóban ez az osztrák generális volt 49-ben az osztrák Galícia osztrák katonai vezetője!

Mindez persze nem kötelező része az általános műveltségnek. De annak, aki bele akar szólni az 1848–49-es forradalom dolgaiba, tudnia kell, hogy akkor melyik országhoz tartozott Bukovina és Galícia, s hogy ki volt Dannenberg s ki Hammerstein. Ha nem tudja, s mégis értékel egy őket is érintő okmányt, pórul jár: nem azért, mert én „gúnyolódós” vagyok, hanem azért, mert az arrogáns tudatlanság nevetséges.

Még egy-két megjegyzés, immár Gerskovics közléséhez is, a teljesség igénye nélkül. Először is: a Bem adjutánsának titulált Kiss nyilván Kiss Sándor ezredes, aki a Petőfi-életrajznak is szereplője. Teleki Sándortól tudjuk, akivel Kiss és Petőfi együtt szolgált Bem oldalán, hogy a „legjobb pajtások” voltak, költőnk Kiss ezredestől „még a dorgálást is eltűrte, s még az is megtörtént, hogy tanácsot kért tőle”. (Teleki S.: Emlékezzünk régiekről. Bukarest, Kriterion, 1973. 106. o.) Kiss tizedelte meg a cári erőket a tömösi szorosban, s ott meg is sebesült. Kétszeres okuk lett volna az oroszoknak külön elszámolniuk vele, de nem vitték Szibériába, hanem az osztrákoknak akarták átadni Bukarestben, mint az ő számukra külön kezelt fontos foglyot. Ez is jelzi, hogy tartották az osztrákokkal kötött megállapodást, melyet a cár is vállalt – lásd lentebb.

Kiss egyébként minden adatunk szerint Csernovciban (magyarosan Csernovic) hal meg, nem jut el Bukarestig, amint ezt Bóna Gábor kitűnő könyve is rögzíti: öngyilkos lett. (Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban. II. kiadás. Zrínyi Kiadó, 1987. 201. o.) Mivel azonban az idézett Ligyersz-jelentés első oldalának Gerskovics közölte fotokópiáján felül az 1849. augusztus 13-i dátum olvasható, Bóna forrása túl koránra, júniusra helyezi Kiss öngyilkosságát. Az is lehet, hogy Dienes András forrásától eltérően, mely szerint a hős ezredes negyvenévesen súlyos sebesülése miatt végzett önmagával, e tettnek oka lehetett a világosi fegyverletétel Kisst már fogságban elérő híre is. Esetleg még az a félelem is, hogy Szibériába viszik – ne feledjük, hogy a dekabristák óta a szibériai száműzetésnek egész Európában félelmetes híre volt.

A Gerskovics magyar fordítója által Bicskeinek olvasott, de az eredetiben helyesebben Bicsej valószínűen Becsei Edét jelöli, aki Bónának egy másik, szintén kitűnő könyve szerint Bem törzsének „élelmezési főfelügyelője” volt, ez összefér az orosz intendanttal, mely hadbiztost jelent. (Kossuth Lajos kapitányai, Zrínyi Kiadó, 1988. 104. o.) A bécsi októberi forradalomban részt vett egyetemista a légióval jött Magyarországra. Itteni sorsa eléggé bizonytalan, Bóna is feltételesen mondja róla: „Egyes adatok szerint hősi halált halt a segesvári csatában (júl. 31.).” Ligyersz okmánya alapján meglehetősen okkal tehető fel, hogy ő az a Becsei, aki Bem intendánsa volt, s eszerint őt is elvitték – legalább Csernovicig, de talán Bukarestig is –, feltételezve, hogy Kisst betegsége miatt hagyták Csernovicban, illetve öngyilkos lévén, nem is vihették a galíciai osztrák katonai elöljáró fogdmegjeihez.

Mint régebben már írtam, az oroszok különleges figyelemmel viseltettek Bem tiszti környezete iránt, a lengyel generálist egyik fő ellenségüknek tartották Osztrolenka óta. Scserbatov könyvéből is tudjuk, mennyire gyűlölte I. Miklós a lengyeleket, akiket „örökös” ellenségeinek nevezett. (Paszkevics Magyarországon. Európa, 1984. Ford.: Gerencsér Zsigmond. 266. o.) Máskor, utasítva Paszkevicset, hogy „a magyarokat (a foglyokat – F. S.) át kell adni az osztrákoknak”, a lengyel felkelő vezérek helyszíni kivégzésére adott parancsot! (I. m. 268.) Egy másik, szintén Paszkevicsnek s egy „örömteli” jelmezbál után írt levelében Bemet külön is kiemeli a cár: „…igazán nem avatkoznék be (…), ha nem látnám Bemben és a Magyarországon lévő többi szélhámosban nemcsak Ausztria, hanem az egész világ rendjének, nyugalmának ellenségeit, a gazemberek, gonosztevők és gyilkosok megtestesítőit is…” (I. m. 264.) Ha tehát Bem környezetéből Becsei és Kiss mellett Petőfi is kezükre jutott volna, a már német nyelvterületen is némileg ismert költőt, a hírhedett lengyelbarát forradalmárt, akit az osztrákok köröztek, legalább olyan jogon kezelték volna külön, mint a két másik tisztet. És ha nem ebben, akkor egy másik okmányban rögzíteni kellett volna elfogását – ilyen okmányt azonban, noha 15 hónapja ígérgetik a Népszavában és Morvai Ferenc hangzatos nyilatkozataiban, még nem tudtak bemutatni a szibériai legenda újragerjesztői!

Okmány helyett persze van egy feltevésük, magyarán kitalációjuk, mely szerint Petőfi, le- és megtagadva magát, Petrovicsként rejtőzött el a foglyok között. De Ligyersz jelentésének fényében ez még inkább képtelenség. Eltekintve attól, hogy 2000 vagy 1714 magyar között akadhatott volna legalább egy, aki elszólta volna magát, vagy eladta volna Petőfit, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Kiss Sándorral, „pajtásával”, s Becseivel, Bem két tisztjével együtt fogságba kerülvén Petőfi Sándor megjátszotta-megjátszhatta volna magát valami ártatlan Petrovicsnak. Korábbi parancsnoka, Tömös sebesült hőse előtt! Nem beszélve arról, hogy e nagy felfedezők egyik variációja szerint Petőfi menedéket kért a cártól, ezt pedig álnéven végképp nem tehette.

Sejtve, hogy zagyvaságokba keveredhetnek, Tyivanyenkóék a Gerskovics által közölt Ligyersz-jelentést erőltették, mint Petőfire is vonatkoztatható bizonyítékot. De ez az okirat, láttuk, még Kissékre sem vonatkoztatható, csak a tudatlanság önleleplező flottatüntetése vagy hamisítás árán. Gondolja el hát, Tisztelt Olvasó: egy hamisan értelmezett okmány és a százesztendős Morokov bácsik-nénik meséi – íme, ez volt az a „tudományos” alap, amelyre támaszkodott Morvai expedíciója! S ennyi támpont elég volt ahhoz, hogy antropológusok és régészek, tehát hivatásos tudósok is csatlakozzanak az ábrándos és tudatlan megszállottak expedíciójához…

És ezek után mit szólnak azok, akik ma tüzesen ostorozzák az irodalomtörténészeket és a történetírókat, mert bizalmatlanul fogadták egy ilyen csapat közléseit?

A szakmai tisztességről

Ha Tyivanyenkóék még az orosz katonai iratokat sem tudják vagy nem akarják helyesen olvasni, nem remélhető, hogy épp magyarul működjék jobban szövegértelmezői készségük. Nem is működik. Tekintve, hogy egyedül Illyés Petőfi-könyvét ismerik, rendszeresen kioktatják a náluk kozmikus nagyságrenddel okosabb és műveltebb írót, s persze még véletlenül sem tudnak egy igazi tévedést előbolhászni, mindig csak saját magukról állítanak ki bizonyítványt. Így például mindjárt bemutatkozásukkor megrótták Illyést, aki „valamiért” nem hisz két, Szibériából megtért lengyel száműzöttnek, pedig ők „beszéltek Petőfivel”, sem a harmadik szibériai „szemtanúnak”, Manassesnek, aki a múlt század hetvenes éveiben együtt dolgozott költőnkkel egy bányában.

Nos, Illyés okkal nem hitt a „tanúknak”. A két lengyel ugyanis azt állította, hogy egy Szabó nevű másik fogoly tolmácsolta Petőfivel folytatott beszélgetésüket, mert a magyar poéta nem tudott németül. De mi tudjuk, hogy tudott! Pesten német iskolába járt egy tanévet, Aszódon német könyveket is olvasott már kiskamaszként, még ifjan fordította Heinét, Claudiust, Matthissont, majd eredetiben olvasta a valamivel nehezebb Börnét és Goethét, német levele maradt fenn, és németül saját kezűleg írt önéletrajza! A két lengyel tehát nem Petőfivel beszélt, amint ezt a biográfia klasszikusa, Ferenczi Zoltán már 1910-ben bebizonyította, noha Tyivanyenkóéknak még a nyolcvanas évek második felében sincs erről tudomásuk! Manasses révedezéseit pedig azért tartotta Illyés is meséknek, mert maga a „fogolytárs” – miután állítólag húszesztendei cári katonai szolgálata ellenére a legegyszerűbb vezényszavakat sem tudta elmondani oroszul – bevallotta, hogy hazudott: Oroszországban nem is járt, Petőfit sohasem látta.

Várni lehetett, hogy Tyivanyenkóéknak segítségükre fog sietni Morvai valamelyik hazai, sőt házi Petőfi-kutatója, s így is lőn. A Jelentésben olvashatjuk: Manasses később azt állította, a Kamarilla erőszakolta arra, hogy első vallomását visszavonja. Vagyis Manasses derék ember volt, hinnünk kell neki. Mi mégsem hihetünk, mert 1. a Jelentés nem szolgál bizonyítékkal Manasses vallomást visszavonó vallomására; 2. s mert nem lehet egyszerre igaza a Petőfi 1856-os eltemetését bizonygató s az expedíció szellemi atyjává felkent Svigelnek és Manassesnek, aki az immár húsz éve halott Petőfivel még a hetvenes évek közepén is együtt robotol… Az ilyen logika befogadásához Tyivanyenkóvá vagy legalább Csank Csabává kellene átlényegülnünk, s erre sosem leszünk képesek.

Özönével sorolhatnám még Tyivanyenkóék döbbenetes tájékozatlanságának bizonyítékait, de erre nincs több tér. Köszönjünk el tőlük legszebb meséjükkel. A Bajkal tudósai leírják a segesvári nagy közös sírt, ahová a költőt még élve, sebesülten bevetették. Tekintettel azonban arra, hogy a magyar forradalom leverésére küldött orosz csapatokat a „humanizmus” (sic!) jellemezte, míg „az osztrákok válogatás nélkül” dobálták a gödörbe a holtakat és sebesülteket, „az orosz katonák a lehetőség szerint kimentették az élő magyarokat a gödörből” (!!). A bajkali tudomány, úgy látszik, nem tud arról, hogy „az osztrákok” nem voltak ott Segesvárnál, ott Bem az oroszok ellen harcolt, az aranyos ifjú Franz Josefet a cári erők mellé rendelt Heydte őrnagy képviselte hadsereg nélkül, a halottakat tehát nem „az” osztrákok temették, hanem a kivezényelt polgári lakosok, szászok, románok stb. Annyit azért tudnak Bajkalék, hogy erre a megejtő cári katonai „humanizmusra” kell valami bizonyítékocska, s ezért előállnak ama Guszev kapitánnyal, akivel Illés Béla ajándékozta meg a magyar népet a második világháború után: ez a Guszev annyira segíteni akarta a magyarokat, hogy Tyivanyenkóék szerint is – elvbarátaival együtt halálra ítélték és felakasztották őt is. (Okmány erről sincs egyelőre.)

Itt abba lehet hagyni. Ha Tyivanyenkóék még ma is Guszev kapitánynál tartanak, akiről minden iskolás gyerek tudja nálunk, hogy egy mesélőkedvű író bácsi szülte őt, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a Budapestnek adományozott, de sosem létezett Guszev kapitány után egy szibériai Petőfi őrnagyot is ajándékoznak nekünk.

Amíg azonban a kávéházban kitalált Guszev senkit sem bánt, a népmesei, de „antropológiailag” elképesztő sietséggel és fantasztikus mennyiségű „ismérv” alapján „igazolt” szibériai Petőfi visszaküldendő Tyivanyenkóéknak: a címzett ismeretlen.

Aki pedig azt mondaná most, hogy nem vagyok eléggé „elegáns” és udvarias Tyivanyenkóékhoz és hazai szövetségeseikhez, annak figyelmét felhívom az ÉS aug. 18-i számára. Ebben Kürti Gábor, Bajkalék néhány éve még melegen méltatott kedvence, a szibériai Petőfi legendájának harcos híve is kénytelen volt megállapítani: az idevágó „vizsgálatokban” kulcsszerepet betöltő Tyivanyenkóék közleményei „sajnos gyakran nélkülözték a joggal elvárható szakmai tisztességet. Hogy mást ne mondjak, teljességgel hiányzott belőlük a forráskritika.” Mint láthatta fentebb a T. Olvasó, én nem foglalkozom a „tisztesség” kérdésével, egyszerűen azt mondom évek óta, hogy a lelkesült tudatlanság esetével állunk szemben, s a szakemberek ilyenkor csak a kritikai elutasítás álláspontjára helyezkedhetnek. Még akkor is, ha ezért a Népszavában megdorgálják őket. S még akkor is, ha egy vagy két minisztériumi tisztviselő ma megengedheti magának az egyrészt-másrészt nyilatkozatokat vagy akár a „megtérés” fényűzését. A Stúdió ’89 augusztus 15-i műsorvezetője is, aki semmi érdemlegeset sem látszott tudni e tárgyban, gazsulálhat Morvainak, és ostorozhatja a hazai Petőfi-kutatókat… Ami számít: nem valószínű, hogy akadna olyan – hivatására adó – magyar történettudós vagy irodalomtörténész, aki kezesen statisztálna a nyilas Magyarságon felbuzduló szovjet „Petőfi-kutatók” s az általuk fellelkesített hazai dilettánsok agresszív tombolásához.

Érthető hát, hogy közös célpont lett a Petőfi-tudomány. Az érvek magasrendűek: „néhányan” azt hiszik, Petőfi az ő „hitbizományuk”… ezek az „élősködők” abból csináltak karriert, hogy „Petőfi eltűnt a ködben”, nem akarják meglelni… hogyan lehetséges, hogy a tudomány nem segített, elzárkózott stb. stb.

Pedig a Petőfi-filológia segített – kritikával az igazi szovjet Petőfi-kutatás, Kira Sahova, Gerskovics és Váradi-Sternberg tudománya, és a hazai is, nemcsak kritikával, hanem azzal, hogy idéztük a cáfoló alapműveket is. Ha Tyivanyenkóék elolvassák Ferenczi, Dienes és Gerskovics idevágó műveit, s meg is értik azokat, igen sok csacskaságot megtakaríthattak volna maguknak. Még azt is megtudhatták volna az említettektől, hogy igenis kerültek 48-as honvédek Szibériába, de nem ’49 után, hanem az 1863-as lengyel felkelés után, amikor is a lengyel hadsereg katonáiként jutottak orosz fogságba. Erről szólnak dokumentumértékű vallomások, s a Szibériába űzött foglyok sorsa kiindulásul szolgálhatott még a Petőfi-legendáriumhoz is. De nekik nem kellett az igazi kutatásra biztató segítség, mert életelemük a mítosz, a kusza mese, a tudatlan fantáziálás.

Dienes András idézte egyik jegyzetében az ijesztően műveletlen Abonyi Ernő egy biztatását a Magyarságból: akik tudnak új adatot a szibériai Petőfiről, „azokat most már minden gátlás nélkül rendelkezésre bocsáthatják”. S Dienes joggal mondja, miként folyt az akkori, 1940-es harcias sajtókampány: „Valóban: minden gátlás nélkül…” Ma a Stúdió ’89, a Népszava, a Petőfi Népe, a Nógrád, a Heves megyei Népújság s más orgánumok megnyilatkozásairól, s mindenekelőtt a szibériai mesemondók vezénylőiről, Tyivanyenkóékról mi is elmondhatjuk: méltón elődeikhez, immár a legkisebb gátlás nélkül verik a lármafát.

Marad a kérdés: dr. Kiszely István, akinek számos felfedezése közül egyik-másik már eddig is ütközött kritikába, miként állhatott le, két hivatásos régésszel együtt, a szakmai tisztességet (egy korábbi hívük szerint is) nélkülöző Tyivanyenkóékhoz s az ő meséik igazolására szövetkezett Morvai-csapathoz, mely magyar Tyivanyenkókkal megrakottan ágál a nemzet színe előtt? Nemrég egy barátom küldött nekem egy amerikai lapot, címlapján dr. Kiszelyvel. Itt a neves antropológus igen megnyerően nyilatkozott tudományos felfogásáról: „Én a katolikus vallásban hívő ember vagyok, de a tudományban hitetlen. Azt hiszem, amit látok.” A továbbiakban ezt is mondja, a görög bölcset akaratlanul is idézve: „A legtudományosabb szó az, hogy nem tudom.” (Szittyakürt. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom Lapja, 1988. szeptember.)

Nos, egy olyan tudós, aki ilyen vonzó elvet vall, talán óvatosabb lehetett volna, mielőtt beáll a Morvai-teambe. Elnézést kérek, de ezt kellett volna mondania: „Nem kell nekem, Ferenc, a te 3000 darab dokumentumod – elég az az egy, amelyet mindig emlegettek, s amely szerint Petőfit mint »különösen fontos foglyot« Szibériába vitték…” S ha nem mutatja meg Morvai ezt az egyet, akkor a fenti rokonszenves elv megfogalmazója nem ugrik be. Ha viszont Morvai előrukkol ezzel az egyetlen szükséges okmánnyal, azt a továbbiakban nem titkolják el a magyar közvélemény előtt.

Hiába hangoztatott tehát egy igen szép elvet dr. Kiszely, nem ahhoz tartotta magát, s félő, hogy az ábrándkergetők hatása alá került. Ezt látszik igazolni az antropológiai „ismérvek” mintegy fele is, amely nem a kötelező kételkedés, hanem a mindenároni bizonyítás módszertanával készült.

(Új Tükör, 1989. augusztus 27.)

*

Jó néhány hónap telt el a fenti cikk megjelenése óta, amikor is választ kaptam rá, a Népszava házi történészének könyvében. Ebben a szerzőnő, a már emlegetett K. E. eldicsekszik azzal, hogy rágalmazási pert indított ellenem, de az „megszűnt hivatalból, mert október 23-án közkegyelmet kapott” (tudniillik F. S.). Lásd: Petőfi Szibériában?! 223. o. Opponensem itt szerényen hallgat a per tárgyáról, de másutt bőbeszédűbb, noha szokásától eltérően ezen az egy helyen csak egy kissé… Ezt írja: „Az Esti Hírlapban megálljt akart parancsolni publikálásaimnak Fekete Sándor: »Ez egy kicsit sok«” (Uo. 208.) Okkal hallgat arról, hogy mi volt sok, s mellébeszélésül különböző cikkeit sorolgatja. A valóságban én pontosan megjelöltem, mit tartok túltengőnek a Népszava önjelölt Tacitusának írásaiban: a linkséget!” Kénytelen vagyok idézni különben mellékes jelentőségű cikkemet, mert erre a perre most már ki kell térnem. Glosszám eredeti címe ez volt: Könnyed elképzelések. Mondanivalóját az ellenkezőjére fordítva, kis írásom címét (ba) így változtatta meg: Linkségért – önbírálat? Mivel erre nem hatalmaztam fel a hírlap szerkesztőjét, kénytelen voltam távol maradni ettől az orgánumtól, amely pedig kezdetben bátran szembeszállt a morvaizmus rohamával. Nem jó persona non grata rubrikába kerülni egy lapnál, de még mindig jobb, mint meghunyászkodva tűrni a szerkesztői önkényt.

Az Esti Hírlap augusztus 5-i számában egy villáminterjú kérdésére felelve szóvá tettem, hogy a Morvai-expedíció Jelentése semmilyen érdemlegesen elemző választ nem kínál arra a rejtélyre, hogy miként temethették el az állítólagos szibériai Petőfit koporsó nélkül, gyolcsban vagy rongyba csavarva. Ez a temetés azért is különös, mert az ama tájakon is honos ortodox zsidó szertartás szerint szoktak koporsó nélkül temetkezni. Jó két héttel később jelentkezett az Esti Hírlapban az expedíció egyik tagja, aki elismerte, hogy a Jelentés „nagyon gyorsan készült”, és az „érdemleges elemzés” kimaradt, de ő most ezt igyekszik pótolni.

Elemzés helyett azonban – ez a szerző saját szava – „elképzelését” fejti ki, mely szerint az Iliszunszkban egy építkezésen dolgozó s ott meghalt „rab” Petőfit, mivel „a láma” nem engedte elföldelni, átvitték 40 kilométerrel odébb, s titokban temették el, hogy a rendőrség meg ne tudja, a barguzini temetőben. Mégpedig egy frissen ásott sírba, egy frissen vagy 1–2 napja betett holttest fölé…

Mindezt az öreg Rin-Csin bácsira lehet alapozni, aki 81 éves, de a nagyapjától hallotta, hogy Iliszunszkban egyszer meghalt egy rab (csak egy? F.S.), akit a láma nem engedett eltemetni… Minden világos! Ha egyszer Iliszunszkban nem szabad egy rabot eltemetni, akkor azt épp Barguzinba kell vinni, s az illető, a Rin-Csin bácsi által persze meg nem nevezett rab csakis Petőfi lehet! Elsöprően könnyed okfejtés, akarom mondani – „elképzelés”.

Az pedig, hogy a koporsó nélkül a más sírjába elkapart holttest nem lehet ortodox zsidó, azt cáfolhatatlanul bizonyítja egy döntő érv: az ásatásnál jelen volt Kiszely István, aki „egy perc alatt megállapítja a fajt”! „Egy semita koponyát” bármikor meg tud különböztetni Petőfi „dinári–pamíri fejétől”! Ismételjük: egy perc alatt! Én eddig ugyan azt hittem, hogy nincs külön semita faj és dinári–pamíri faj, hanem az egységes emberi fajon belül csak különböző fajták vannak, de ne akadékoskodjunk, végre itt az „elképzelés” arról, hogy miért fektették a szibériai Petőfit egy burját fiú frissen beásott holttestére.

A baj csak az, hogy az expedíció tudományos alapjául szolgáló Svigel-féle legendárium szerint Petőfit nem Barguzinban, hanem 40 kilométerrel odébb, Iliszunszkban búcsúztatták, méghozzá nem titokban és nem egy burját fiúra fektették „lópokrócban”, hanem a megjelent honvédek és családtagok előtt tisztességesen, annak rendje és magyar módja szerint adták át az anyaföldnek. El kellene tehát dönteni, hogy vagy Rin-Csin bácsi meséire hagyatkoznak, vagy Svigel legendáriumára, de a kettő együtt – nem megy.

Az expedíció egy személyben régész-történész-újságíró Petőfi-kutató tagja talán mutatni akarta, hogy a verstanban és a műfordításban is otthonos, méltóan a költőhöz, s ezért nemrégiben bemutatott a lapban egy népi versikét, mely szerinte Petőfiről szól, amint szurkot és halászlét főz a burjátok nem kis örömére. Ne vegyük el senki örömét, de két apróságot meg kell jegyeznem: 1. Nem igaz, hogy e versike hét szótagos sorokból áll, aki tud olvasni, ellenőrizheti, hogy hét és nyolc szótagos sorok váltakoznak benne! 2. A kis dalocskát, melyhez Petőfinek semmi köze nem lehet, a műfordító közlésétől eltérően, a Bajkal című szibériai folyóiratnak nem az 1986/4. száma közölte a 130. oldalon, hanem az 1987/1-es száma a 143. oldalon.

Annak a régész-történész-újságíró-orosz tudós-műfordító-Petőfi-kutatónak, aki az elemi adatok közlésében is ennyire megbízhatatlan, talán tartózkodnia kellene attól, hogy ilyen gyakran lépjen fel a magyar sajtóban „Petőfi-kutatásaival”. Annál is inkább, mert 15–16 hónap óta emleget bizonyos névsorokat, melyeken a Szibériába vitt Petőfi neve is szerepel szerinte, az egyiken éppenséggel egy „csonkult” Petőfi neve áll, de a listát azóta sem tudta bemutatni, kitalált viszont egy soha le nem zajlott piski csatát, a Népszava szerkesztőinek és olvasóinak örömére. Ez egy kicsit sok. Ideje volna végre önbírálatot gyakorolnia e sok linkségért, s csak a kellő bűnbánat és bocsánatkérés és vezeklési szünet után illene újra fellépnie „az igazi magyaroknak” állítólag oly kedves „szibériai Petőfi” propagálásával. (Esti Hírlap, 1989. augusztus 31.)

És most a perről meg az amnesztiáról

Ne tessék megijedni, nem arról a nagy amnesztiáról lesz szó, amely 1963-ban visszaszabadított engem a Petőfi-kutatásba, egy sokkal későbbi közkegyelem lép itt be történetünkbe.

Miután a szerzőnő nehezményezte, hogy én sok linkséget róttam fel neki, a Fővárosi Bíróság annak rendje és magyar szokása szerint kitűzte a tárgyalást. Beszédes Andrásné Kéri Edit feljelentésére, Fekete Sándor ellen, rágalmazás vétsége címén. A magyar törvények értelmében ugyanis, ha valaki tücsköt-bogarat, történelmi ostobaságokat hord össze a sajtóban, s ezt valaki linkségnek nevezi, rágalmazás vétségét követi el(?).

1959-es, valamivel komolyabb perem óta többször álltam bíróság előtt sajtóvétség miatt, most is engedelmesen felpattantam a bíró utasítására, s feleltem kérdéseire. 1989. október 19-ét írt a naptár. A formaságok lebonyolítása után a bíró megkérdezte: „Alperes fenntartja-e véleményét?” Egy kis gondolkodás után így feleltem: „Nem teljesen.” A bíró mintha meglepődött volna, a magánvádló, a felperes orcáján viszont kigyulladtak az öröm piros rózsái.

„Hogy érti ezt?” – kérdezte a bíró. Mire körülbelül ezt mondtam:

„Úgy, hogy amit a felperes a magyar sajtóban művel, arra a linkség kifejezés igen enyhe. Itt dilettáns handabandázásról, a nemzeti tudatot sértő kártevésről van szó.”

Mivel a kibékítési kísérlet nem sikerült, a bíró a tárgyalás folytatását később meghatározandó időpontra halasztotta.

Néhány hét múlva a Pesti Központi Kerületi Bíróság november 9-i végzéséről kaptam pecsétes iratot. Hivatkozással az 1989. évi XXXVII. törvény ilyen-olyan paragrafusaira, amelyek az amnesztiáról rendelkeztek, a bíróság megszüntette a Fekete Sándor ellen indított büntetőeljárást. Indokolás: „Amennyiben a bíróság az ügyben ítéletet hozna, úgy a kiszabandó szabadságvesztés mértéke előreláthatólag a 3 évet nem haladná meg.”

Van valami megnyugtató abban, hogy három évnél kevesebbre ítéltek volna azért, amiért Kéri Edit „történészi” tevékenységét linkségnek neveztem. Nem vagyok már igazán börtönképes, hol vannak már ama szép idők, amikor a sörényem lobogott, s kibírtam, ha nem is könnyedén, négy és fél esztendei Gyűjtőt, Vácot, miegymást. Egy kicsit mégis bántott e „kegyelem”, amely egyébként visszavonható, ha három éven belül szándékos bűncselekményt követnék el, mondjuk újra jellemezném a Megamorv-team tagjait, bántott, mert egy tíz pontból álló irattal mentem az első tárgyalásra, de azt nem adhattam elő. A bíró azt kívánta, nyújtsam be írásban. Mivel nem izgat a bírósági archívumok egereinek véleménye, opusomat magánlevéltáramban raktam le.

Szomorú lett a Felperes is, egyrészt mert neki kellett fizetnie a perköltséget, másrészt pedig azért, mert nagy leleplezésre készült ellenem a tárgyaláson. Idézett könyvében elő is adja, milyen vétkeket tudott volna a fejemre olvasni.

És ami egyszerűen hihetetlen

Ó, Tacitus, ha tudnád, milyen stílusban írnak ma önjelölt utódaid! Íme, K. E. így fogalmaz F. S. ellen: „…szerettem volna elmondani a bíróságon az ő eljárásában – újságírói eljárásában – egy dolgot velem szemben…” (I. m. 223.)

De ne siránkozzunk, dologra! K. E. azt akarta elpanaszolni a bíróságnak, hogy én saját felfedezésemnek tüntettem fel olyasmit, amit ő már előttem felfedezett… Hivatkozik egy 1988. július 16-i cikkére: „lehetetlen, hogy ne olvasta volna!” – mármint F. S. Nos, bár K. E. elképzelni sem tudja, hogy én ne archiválnám az ő írásait, idevágó buzgalmam mégis kihagyásos lehetett, mert csak most, 1990. április 12-én xeroxáltattam le néhány cikkét.

Ilyesmit persze mindenki állíthat, de van egy közvetett bizonyítékom is: amennyiben annak idején olvastam volna idézett eszmefuttatását, a szerzőt kénytelen lettem volna ismét eligazítani a magyar történelem néhány elemi kérdésében. E mulasztásomat most – ő akarta – pótolom.

A szerzőnő tehát 1988-ban felfedezte Gerskovics általam e könyvben s kivált e fejezetben is többször citált tanulmányát a szibériai legendáról. (Ő Herskovicsot ír következetesen, gyengéden célozva arra, hogy Gerskovics valójában nem orosz, s az átkeresztelésben az sem zavarja, hogy a szóban forgó munka is Gerskovics néven jelent meg, magyarul is.) A szovjet kutató által feltárt Ligyersz-jelentés kapcsán K. E. megállapítja, hogy az ott szereplő Bicskei Ede feltehetően Becsei, s a másik, szintén Bukarestbe irányított tisztet, Kisst is azonosítja, noha Ligyersz nem említ keresztnevet. K. bravúrosan előveszi Bóna Gábor hadtörténész könyvét, „az összes Kisst” (!) áttanulmányozza, s megállapítja, hogy e Kissnek keresztneve Sándor, az oroszul Temesnek írt földrajzi név pedig nyilván Tömös.

Tessék megfogódzni: ezeket az egészen fantasztikus felfedezéseket loptam én el a szerzőtől! K. szerint „Fekete Sándor egy év múlva az Új Tükörben mint saját felfedezését írja le, hogy elővette az orosz eredeti Herskovics-könyvet (!), s hogy Temes az Tömös, Kiss pedig Sándor”…

…Néhány percig sétálgattam most a szobában, hogy kellően kikacaghassam magamat. És ekkor most nézzük, miről is van szó. Az első kérdés: miért kellett K.-nak Bónánál „az összes Kisst” megnézni? Ligyersz nem említ keresztnevet, ez tény, de megmondja, hogy Bem adjutánsáról, vagyis segédtisztjéről esik szó. Ezt egyébként maga Gerskovics is rögzíti, rámutatva, hogy – Petőfi mellett – Kiss volt „Bem másik segédtisztje” (i. m. 54.). Felfedezni ezek után már csak azt kellett, hogy a Kissek közül ki volt Bem másik segédtisztje. Mármint annak kell ilyen bravúros nyomozásra ragadtatnia magát, aki ezt fejből nem tudja, mondjuk húszéves kora óta!… De hősünk nem hátrált, sőt nyomozott, és háborog, hogy elloptam tőle a titkot… Holott lopás itt egy módon képzelhető el, mégpedig annak részéről, aki a magyar 48 egyik hősének nevét felfedezendő roppant rejtélynek hiszi.

…S aki még azt sem látszik tudni, hogy Bem mellett két Kiss Sándor teljesített szolgálatot, az egyik Tömös hőse lett később. a másik Kiss Sándor huszár őrnagy, majd alezredes, akinek debreceni lakásán Petőfi kardot cserélt Rickl főhadnaggyal… (Lásd Dienes: Petőfi a szabadságharcban. 489.; valamint Petőfi kardjai című cikkemet, Népszabadság, 1988. december 31.) Épp azért, mert két Kiss Sándor szolgált Bem mellett, illett utalnom arra, hogy Gerskovicsnál a tömösi hősről van szó.

Történelmünk ismeretlen tájainak Kolumbusza feltárandó titoknak képzeli azt is, hogy az orosz jelentésben – az ö betű hiánya miatt – Temesnek írt szoros magyarul Tömös. Maradjunk annyiban, hogy általános iskolások között ez esetleg érdekes felfedezésnek számíthat.

És ha mégis? Ha én mindezt csak 1989-ben, „egy évvel” a magyar história Magellánjának óriási felfedezéseket közlő cikkéből tudtam meg, ő hívta fel figyelmemet Gerskovicsra, Kiss Sándorra és így tovább? Nos, ha így volna, akkor sincs olyan bíróság, amely egy ilyen ismeret átvételét jogilag vagy akár „etikailag” kifogásolná, mint ahogy nem lehet eredeti tudósi leleménynek minősíteni azt sem, hogy Mohácsnál Lajos király belefulladt a Csele-patakba. De ezt csak teoretice mondom, mert a hipotézis, hogy ti. én bármit is átvennék K.-tól, a kerge ábrándok körébe sorolandó. Szégyen, hogy ilyesmit bizonyítanom kell, de rákényszerülök egy tény közlésére: én nem egy évvel K. csodálatos 1988-as cikkének megjelenése után, 1989-ben hivatkoztam Gerskovics könyvére, hanem például már 1985-ben! Egy olyan rádiós nyilatkozatomban, amellyel a mostani könyvem dokumentációja is kezdődik, s amelynek ismeretét nem feltételeznem kell K. részéről, hiszen tudom, mégpedig tőle – lásd e munkám II. fejezetét –, hogy ismeri e nyilatkozatot, s annak kapcsán is a szokásos lódításokat engedte meg magának… Nos, ebben a rádiós szövegemben is szóltam arról, hogy Pahirjának és barátainak Gerskovics szibériai tanulmányának kritikájával kellene kezdeniük sírkereső tevékenységüket! Azzal a tanulmánnyal, melynek fő tárgya épp Kiss Sándorék elhurcolásának magyarázata!

Csak mellékesen: természetesen nem 1985-ben olvastam először Gerskovics munkáját, hanem a magyar kiadást azonnal a megjelenéskor néztem át. Megkaptam ugyanis tőle, e dedikációval:

Kedves Sándorom,

mi életünk – a könyveink,

többi – „potomság”, ahogy

a mi Petőfink mondta

az utolsó pillanatban.

Sándor

Gerskovics,

Moszkva 1980. febr.

Újdonságnak azonban már ekkor sem tekinthettem a könyvet, ugyanis én az orosz eredetit olvastam először, noha K. ezt egy zárójelbe tett felkiáltójellel igyekszik kétségbe vonni. Ezt is megkaptam ugyanis „Herskovicstól”, méghozzá a megjelenés évében, szintén dedikációval:

Drága Sáni barátomnak

– tiszta Szívből

Szerző.

1970. szept. 30-án

Mivel igazolnom kellett, hogy Gerskovics-ismereteimet nem 1988-ban loptam K.-tól, hanem magánerőből szereztem 1970 táján, hadd tegyem hozzá, hogy noha a szibériai fejezet különösen újszerű volt számomra, nem ebből a könyvből tudtam meg, hogy ki volt Kiss Sándor, és mit csinált Tömösnél. Én ugyanis egy könyvemben már korábban írtam e hősről, külön fejezetben festettem le utolsó csatáját. A tömösi szorosban (!) című fejezet lapjain felidéztem, miként tartóztatta fel három ágyúval és kétezerhatszáz emberrel a nagy orosz hadsereget, s miként sebesült meg: „Élve került az ellenség fogságába. De nem sokáig maradt fogoly. A honvédatilla gombjába rejtett méreggel megölte magát.” (Kossuth Lajos. 1970. 190–191.)

E könyvet 1968-ban írtam. Húsz évvel azelőtt, hogy K. kezdetleges újságcikke „felfedezte” Tömös hősét. Huszonkét évvel azelőtt, hogy K. el akarja hitetni olvasóival, F. S. valami „nem etikusat” csinált, mert magáénak tüntette fel K. „felfedezéseit”.

Rana in fabula… Nem tett jót a mese békájának, hogy túlságosan felfújta önmagát, komikussá vált. Mint ahogy nevetséges volna a víziló is, ha ugrani akarná tanítani a szöcskét. Mint ahogy kacaghatnánk a libán, ha énekelni oktatná a pacsirtát. Est modus in rebus… Van mérték a dolgokban, mondja Horácz, végül is vannak szilárd határok, mármint például az erkölcsben. Itt már nem a történész illetékes, nem is a publicista, egy egész más stúdium szakemberének volna itt kutatnivalója, annak a diszciplínának jegyében, amely a személyiség önértékelési zavarait vizsgálja.

De ennyivel nem úszhatja meg a Petőfi Szibériában?! című viccgyűjtemény szerzője. El kell tűnődnöm: a vádló, aki Petőfi-kutatónak véli magát, mikor is ismerkedett meg Gerskovics könyvével, hogyan talált e kis példányszámú munkára? Mivel a szovjet kutatót kiemelten kezelő 168 órá-s nyilatkozatomat ismerni állítja K., ezek szerint ő ihletődött meg 1985-ös felszólításomtól: bírálják meg előbb Gerskovics téziseit, mielőtt ábrándozni kezdenének. De valahogy nem igénylem elismertetni K.-ra gyakorolt hatásomat, sőt valószínűbbnek is érzem, hogy ő Tyivanyenkóéknak köszönheti Gerskovics „felfedezését”.

Elég nyomós okom van e hipotézisre. K. ugyanis legtöbb merész meglátását a Bajkal forrásából merítette, noha ezt csak ritkán árulja el. 1988-as júliusi cikkében is csak általánosságban említi a nagy Tyivanyenkót, azután elkezd értekezni Gerskovicsról mint saját felfedezésről. De miként a nagy burját historikus is épp ellenkezőjére fordította Gerskovics bizonyságtételét, s a hiteles adatokat durván kiforgatva azt állította, hogy az osztrákoknak a cáriak csak a sorkatonákat adták át, ám „a tisztek az oroszoknál maradtak”, K. is – micsoda véletlen! – ugyanígy az ellenkezőjére alakítja a legelemibb tényt is.

De amíg Tyivanyenko nem bizonyít, egyszerűen hamisít, K. az ő megszokottan ellenállhatatlan logikájával elemez, levezet, dokumentál, s megállapítja, hogy a Ligyersznél említett Pjotr Andrejevics Dannenberg tábornok a moldvai és havasalföldi megszálló erők parancsnoka volt! Így, felkiáltójellel. Vagyis Ligyersz az orosz moldvai parancsnokhoz küldte a magyar foglyokat… ez aztán vaslogika, kár, hogy e tény benne van Gerskovics dolgozatában is. De a szovjet kutató idézi Ligyersz szövegéből azt is, hogy adják át a magyarokat Hammerstein tábornoknak, Galícia parancsnokának, aki viszont az osztrák koronatartomány osztrák katonai parancsnoka volt, ezt azonban már sem felkiáltójellel, sem anélkül nem tartja fontosnak K., s már csak „emberi fantáziájára” szorítkozva „elképzelhetőnek” tartja, hogy Kiss Sándor nem is lett öngyilkos, ezt a hírt az oroszok „keltették”. (Lásd e könyv Függelékének FELFEDEZŐ[NŐ] címszavát.) Hogy elvihessék Kisst Szibériába…

A fantáziadús kutató nem látszik tudni arról, fogy Kiss öngyilkosságának hírét e tárgy egyik kiváló kortársi történésze is keltette. (Lásd Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harca, 1848–49. Kolozsvár, 1896. 143–144. o.) De minek a tudás egy olyan kutató számára, aki a fantáziát tartja legfőbbnek?

A főváros pokoli zajában és bűzében nappal jószerivel csak robotolni lehet, úgynevezett szellemi munkára már egyre inkább csupán az éjjeli órákban merészkedem. Mivel lámpafénynél bagolykodom, hajnalban nehezen ébredek, így azután az a sajnálatos balszerencse ért, hogy lemaradtam dr. Kiszely István minapi kora reggeli tévés nyilatkozatáról. Többen azonban nagyjából egybehangzóan adták vissza a neves antropológus szavait. Így tudtam meg, hogy ha ő egyszer egy csontvázra azt mondja, hogy Petőfi, „akkor az Petőfi”, azonosításnál még sohasem tévedett, s azért kérték fel őt a szibériai vizsgálatra, mert ő az egyetlen Magyarországon, aki ehhez ért.

Ez önmagában nem lepett meg, mert már más forrásból is értesültem magabiztosságáról. Olvashattam már azt is, hogy eddig 25 ezer azonosítást végzett, és még sosem tévedett… Egy odaadó híve szerint „egy perc alatt” határozza meg a fajokat is, ránézésre. Ez a hívő pedig figyelmet érdemel, mert szintén a szibériai expedíció tagja, mint régész és történész, orosz tudós és költői műfordító, valamint a Népszava nemzetközi tudósítója, sőt numizmatikusa, vagyis éremtudósa: ő jelentette, hogy a barguzini 7. sír felbontásakor az egyik amerikai antropológussal észrevett a mi Petrovicsunk csontjain egy „érmet”, de mire a többiek is meglátták volna, az már semmivé foszlott, így egyedül ő számolhatott be nekünk e fantasztikus élményről, a barguzini ÉREM-UFÓ-ról… Ami azt jelenti, hogy számos, fentebb sorolt hivatása mellé bízvást odasorolhatjuk a legékesebbet is – ő valóságos látnok! S lám, lám, ez a látnok is bizonyítványt állított ki Kiszely doktorról… ennél meggyőzőbb igazolás már nem is kell.

A tévedhetetlen

Sajna, Józsa László paleopatológus, aki Kiszely doktortól eltérően valóban professzor, a Magyar Hírlapban elég súlyos észrevételeket tett a barguzini Jelentés antropológiai fogyatékosságairól. Tőle függetlenül egy szegedi professzor, aki Kiszely doktortól eltérően stb. stb. még lesújtóbban nyilatkozott Kiszely tudásáról, melyre jellemző például az, hogy a tudományos fokozat elnyerését célzó dolgozatáról 99, azaz kilencvenkilenc oldalnyi hibajegyzéket lehetett készíteni. (Lásd Farkas Gyula nyilatkozatát: Mai Nap, aug. 29.) Ami még akkor is sok egy kicsit, ezt már én mondom, ha a 99 oldalnyi kifogásnak esetleg csak a fele volt jogos… Vagy csupán a tizede…

Lehet persze, hogy pusztán a tévedhetetlen lángésszel szembeni szokásos irigységről van szó. Végtére is inkább örülnünk kellene annak, hogy van egy tudósunk, aki sosem tévedett, csalhatatlan, vagy legalábbis annak hiszi magát. Ebben a mai ingatag világban, amikor nézetek, vélemények, tanok, sőt eszmék dőlnek halomra, van valami megnyugtató abban, hogy újra bírunk egy tévedhetetlen embert, hisz egy ilyen felsőbbrendű lény hiánya fájdalmasan nehezedik ránk 1953. március 15-e óta… Igaz, a pápák is csalhatatlanok, sőt az infallibilitas, a csalatkozhatatlanság az 1870-es vatikáni zsinat óta nekünk, katolikusoknak kötelező dogma is, de csak hittani vagy erkölcsi döntésekben, az embertanban még a mai tudós pápa is tévedhetne. Most szerencsére van az antropológiának is pápája Kiszely doktor személyében, s mivel rajta kívül feltehetően senki sem állítja önmagáról, hogy ő még sosem tévedett el a csontok között, dr. Kiszely nem egyszerűen magyar pápa, s nemcsak a mienk, katolikusoké, hanem még a más vallású, sőt hitetlen antropológusokat számítva is egyedülálló.

Nem csodálni való, hogy egy tévedhetetlen ember ex cathedra nyilatkozik. Ezt tette az embertan pápája is. A barguzini felfedezését megkérdőjelező Farkas Gyula professzorról, az említett tévényilatkozatában, amelyet már videón is ellenőriztem, mert nem akartam hinni a fülemnek, sommásan ezt mondta: „kutya megugat, nem ugatok vissza, mert nem vagyok kutya”. Itt már nemcsak Sztálin generalisszimusz és a csalhatatlan pápák sora jut eszembe, hanem Petőfi is. Verseiben olykor költőnk is rosszallólag szólt a kutyákról, sőt az utcán – ez nem volt szép tőle – időnként botjával rájuk is ütött. Kritikusait pedig éppenséggel kutyáknak nevezte, ígyen:

Bem apó is, egy kicsit később, ostorral ütötte a tüzéreire támadó ellenséget: Kutyák, az ágyúkat nem adom! Mindebből látható: Kiszely doktor olyannyira elmerült Petőfi tanulmányozásában, hogy teljességgel az ő modorában intézi el a kutyákat, akik meg merik őt ugatni… Már csak a Petőfit továbbfejlesztő Bem apó stílusában kellene ostort is ragadnia, s azzal ütni a hitvány ebeket, akik nem esnek térdre antropológiai tudománya előtt, amely legalábbis Petőfi költészetének és Bem hadművészetének színvonalán állhat, különben aligha bátorkodna kritikusait lekutyázni…

Lehetséges persze, hogy Kiszely doktor mégsem érzi magát az antropológia Petőfijének, csak Petőfit érzi a saját tulajdonának, s azért bélyegzi a szibériai legenda kritikáját ugatásnak, mert szeretné elriasztani az anatómusokat, antropológusokat a megszólalástól. Akinek ugyanis azzal kell számolnia, hogy kutyába veszik, amennyiben vitatkozni mer, meg fogja gondolni, érdemes-e vállalnia az ilyen megbélyegzéseket…

Nekem eddig még legádázabb ellenségem sem tudott 99 oldalas hibajegyzéket összeállítani valamelyik könyvemről, de modoromat szokták kifogásolni. (Főleg olyanok, akiknek nincs is csak rájuk jellemző írásmodoruk, hiszen egy halom prézlit nehéz megkülönböztetni egy másik ugyanolyan halom prézlitől.) Önkritikusan újraolvastam hát a szibériai Petrovicsról írt cikkeimet; neveztem-e valakit is kutyának a legenda terjesztői közül? Mondtam-e nekik, hogy csak ugassanak, én nem vagyok kutya? Figyelmes olvasás után kijelenthetem: sosem használtam ilyen vagy ehhez hasonló kifejezéseket. Amikor a bíróság előtt is bizonyíthatóan tudatos hazugnak bélyegezhettem volna egyik-másik legendagyárost, akkor is csak azt mondtam, hogy „szent lelkesültségükben” nem tudnak már olvasni sem, azt hiszik, hogy Bukovina mindig Oroszországhoz tartozott stb. Egyiküket figyelmeztettem ugyan, hogy sok a linkség a szövegeiben, ez a megállapításom azonban gyáva udvariaskodás ahhoz képest, amit az illető „történészi” működéséről mondanom lehetne. Olyannyira vigyázok a szenvedélyesebb fordulatokra, hogy már-már szürke unalom lengi körül cikkeimet…

No de mellőzzük a személyi ügyeket, nem érdemes túlzott jelentőséget tulajdonítani annak, hogy lekutyázzák a barguzini felfedezők kritikusait. Aki megriad az ilyen vitamodortól, félreállhat, én maradok a posztomon, sőt inkább fokozzanak le ebbé, mintsem megszegjem kötelességemet, mely a Petőfi-biográfia tisztázott értékeinek védelmében reám hárul. Egy jól nevelt kutya is megugatja a ház körül gyanúsan ólálkodó idegeneket, egy kis mopszli is szagáról megérzi az eldugott kábítószert, én sem fogok visszariadni attól, hogy néhány vakkantással jelezzem a veszélyt, amikor dilettáns kutatók újabb s újabb kitalációkkal próbálják elkábítani a magyar és szovjet közvéleményt, s e kísérletükben hivatásos tudósokra is támaszkodhatnak.

Egy szakértői nyilatkozatra

Lapunk másik részében olvasható egy amatőr Petőfi-kutató hozzám intézett gúnyos kérdése: „…miért minősíti dr. Kiszely István antropológiai munkáját? Talán titokban antropológus?” Nos, amint ezt már az év elején hangsúlyoztam, természetesen nem vagyok az embertan tudósa, sőt az irodalomtudomány hatalmas birodalmában is csak egyetlen kis szelettel, a Petőfi-biográfiával foglalkozom, de e munkát jó négy évtizede kezdtem. És kizárólag e minőségemben kifogásoltam az ásatás utáni Jelentést, mert 65 oldalából csak kettőt szentel a magyar nyelvű Szakértői nyilatkozatnak, a terjedelem nagy részét fölösleges „dokumentációk”, igaztalan vádaskodások és különböző üzleti perpatvarok teszik ki – elég szégyen, hogy egy ilyen jelentőségű(nek vélt) ügyben a lényeg ily kicsire zsugorodik a piszlicsáré közlemények mellett, s nem jut tér az embertani és az életrajzi adatok egybevetésére!

Az említett amatőr kutató nagylelkűen elismeri, hogy „lehet hiányolni a biográfiai szakirodalmat Petőfi testi jegyeiről, de ezek megvannak, ezeket Önnek mint Petőfi-kutatónak ismernie kell! Vagy talán elkerülték a figyelmét?” Nos, nem kerülték el. De annak kell előállni a biográfiai bizonyítékkal, aki állít valamit, aki ismételten a Petőfi-szakirodalomra hivatkozik egy-egy embertani adat alátámasztásához, de e pár szavas utalásoknak semmiféle hitelük nem lehet, ha pusztán kijelentések maradnak – művek címei és a megfelelő oldalszámok megjelölése nélkül. Jogom volt tehát bizonyítást kérni: mutassák meg, milyen biográfiai adatok egyeznek az embertani vizsgálat tényeivel (vagy legyek szabatosabb: az antropológusok állításaival). Mivel emlegetik a Petőfi-szakirodalmat, feltehetően ismerik a megfelelő biográfiai adatokat, s már régen közreadhatták volna azokat a Jelentésben is. Vagy pedig csak most kezdenek keresgélni az életrajzi forrásokban? Ez esetben nem volt erkölcsi joguk hivatkozni a Petőfi-szakirodalomra. Harmadik út itt nincsen.

Mivel negyven-egynéhány napja hiába várok az antropológia és a biográfia adatainak egybevetésére, kénytelen vagyok néhány megjegyzés erejéig szóvá tenni a Szakértői nyilatkozat gyengéit. Amikor az év elején egy nyilatkozatomban tréfásan utaltam arra, hogy nem vagyok antropológus, „egy női medencecsontot csak az utcán tudok megkülönböztetni egy férfiétól, csontvázon nem”, legkuszább álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a medence még „problémás” lehet a mi vitáinkban. És az lett, fölöttébb problematikus. Először is az tűnt fel, hogy a Szakértői nyilatkozat kétszer is hangsúlyozza: a csontváz egyértelműen férfira vall. Mivel Petőfi esetében ilyen kétely aligha támadhat bennünk, megnéztem az orosz eredetit is, s persze észrevettem, hogy ugyanebben a két passzusban a cirill betűs szöveg csak egyszer említi az adnoznacsno (= egyértelműen) szót… Hogy az orosz textusba kézzel beírt latin szavak közt pubius olvasható, a magyar változatban pubis, az oroszban incisura, a magyarban incisurg, az oroszban isciadica, a miénkben viszont ischiadica, e hármas lazaság önmagában is érzékelteti a kapkodást – még az a kétszer két oldal sincs tisztázva rendesen, mely a 65 oldalból egyedül tartozik érdemileg a vitához.

(Utólagos toldás 1990 áprilisából: e hevenyészett két flekk megalkotásához egy teljes hét kellett az expedíciónak, július 23-ra készültek el a bizonyítással. De már 18-án világgá kürtölték: Petőfit találták meg…)

Érdekesebb persze ez a tartalmi utalás: az ischium pubis jelző 93-as, vagyis „a férfias jelzőhatár szélén álló”, a másik „már egyértelműen férfias”, a medence pedig „megfelel az irodalomból ismert »nőies«-sel…” Tekintsünk el attól, hogy megfelelni valaminek lehet, nem valamivel. Én ugyanis nem csodálkozom azon, hogy dr. Kiszely aláír egy ilyen magyartalan szöveget. Nem lepődöm meg, mert aláírta azt az Átvételi elismervényt is, amelyet az expedíció valamelyik tagja (sajtófőnöke? nyelvésze? éjjeliőre?) saját kezűleg vetett papírra, s amelynek három és fél sorában a többes számú főnévhez („maradványairól”) egyes számú névmás csatlakozik („amelyet”), nem is beszélve az alanyi és tárgyas igeragozást illető borzongató tudatlanságról („amelyet… átvettük”). Lásd a mellékelt fakszimilét…

Átvételi elismervény

Amikor még felvételiztettem az újságíró-iskolán, ilyen helyesírással nem jutott be senki sem. Ha pedig egy „Petőfire” vonatkozó okmányban szerepelnek ilyen mondatok, akkor egyszerűen a költő arcpirító megalázásáról kell beszélnünk.

De maradjunk a lényegnél, a medencénél. Amikor a „megtalálásról” lelkendező küldöttség a sajtófogadáson kénytelen volt válaszolni a „nőies” medencét firtató kérdésre, dr. Kiszely olyasmit mondott, hogy a szakirodalomból ez ismert, az is tudni való, hogy a költőnek „ringó járása” volt. Nos, nem volt. Ellenkezőleg: katonás, rohanós, távgyaloglósan sietős tempóban közlekedett, erről épp elegendő kortársi vallomásunk van: „a lépések megnyomása”, nem pedig a csípő ringatása volt jellemző rá. (Az idézőjelbe tett utalás eredetét az expedíció Petőfi-kutatói nyilván ismerik, ezért az adat lelőhelyét fölösleges megjelölnöm…)

Első morfondírozásaimat később megerősítették egy kórboncnokkal s egy anatómussal folytatott megbeszéléseim. Laikus töprengéseimnél azonban összehasonlíthatatlanul fontosabb az, hogy a múlt héten a már említett Farkas Gyula professzor, a szegedi JATE antropológiai tanszékének vezetője nyilvánosan is kifejezte kételyeit a tekintetben, hogy a Jelentés adatai mutathatnak-e férfimedencére… E kérdés súlyát nem kell indokolni: egy női medence eleve értelmetlenné tenne minden vitát, legfeljebb egy Alekszandra Petrovics barguzini eltemetésének igazolására volna jó.

Farkas professzor Petőfi tébécéjét is csak feltételesen emlegette – teljesen jogosan. Az igazság, hogy nincs semmiféle egzakt bizonyíték a költő tüdőbetegségére, s kivált annak tuberkulotikus jellegére. Nemcsak azért, mert több évtizeddel Petőfi halála után fedezi majd fel Koch a tébécé baktériumát és még később Röntgen a diagnosztikát forradalmasító sugárzást. Nem térve ki a külön cikket érdemlő téma részleteire, itt két tény igazán fontos: l. A katonaságtól egyebek közt tüdőbetegségekre mutató hajlam címén leszerelt ifjú baka Zágrábból azonnal felgyalogolt Sopronba, s ettől kezdve olyan országos meneteket csinált végig, amelyekre egy tüdőbeteg aligha lehet képes; 2. Sass István doktor, aki kitűnő orvos volt, a költőt is kezelte, s gyermekkora óta ismerte őt, határozottan azt vallotta, hogy Petőfi „soha sem tüdő-, sem szívbajban nem szenvedett”. (Petőfi mint közlegény. Pesti Hírlap, 1879. szept. 6.)

Később sok mindent összeírtak a költő tüdőbajáról, de senki véleménye nem cáfolhatja a közeli barát és az orvos ítéletét. Így tehát csak a Petőfi biográfiáját érdemben egyáltalán nem ismerő laikus, mint például a szovjet Pahirja is, a „kutatás” kezdeményezője hiheti, hogy a tébécés nyomok a barguzini csontvázon azonosítási „ismérvnek” tekinthetők. Ha a Megamorv háza táján ismerik Sass véleményét, meg kellett volna őt cáfolni, mielőtt „ismérvnek” tekintik a költő 1849 előtti „tüdőbaját”, vagy megmagyarázni, hogy miért éppen 49 után kapott tüdőbajt a költő, s épp olyan vidéken, ahol állítólag oly szépen gyógyul a tébécé. Lehet azonban, hogy nem tudtak Sassnak erről a megállapításáról, csak a tébécé-legendáról, s boldogan fedezték fel a jobb 6. és 7. bordán „egy régen (!!) lejátszódott tébécés folyamat” nyomait. Mely felfedezésről egy igazi szakember, Józsa professzor kijelentette, hogy műszeres vizsgálat nélkül az ilyen állítás „ugyancsak nagy merészség”. E régi tébécés folyamat felfedezése tehát mindenképpen épp a felfedezők ellen szól, mert a költő – orvosa és barátja szerint! – nem szenvedett tüdővészben…

És nem volt „farkasfoga” sem! Pedig a magyar népet ama július 19-e reggelén azzal ébresztették, hogy a rádió süvöltötte: „Megvan a farkasfog!” Nem, nincs meg, csak a tájékozatlanságnak van meg az újabb, csinos bizonyítéka. Aznap – bevallom – egy kis kajánsággal mondogattam is munkatársaimnak és barátaimnak, sőt egy minisztériumi főtisztviselőnek is (van erre legalább tíz tanúm), hogy a felfedezők fel fognak sülni, mert a költőnek feltehetően minden foga „kiállt”, egy vagy kettő feltűnőbben, de nem farkasfog módjára. Az orosz szöveg egyébként csak „bal felső fogról” beszél, ami így szakszerűtlen: vagy a számot, vagy a fog nevét (szem-, metsző-, záp-) meg kellett volna nevezni.

Ha tehát, mint a diadalmas rádiós szövegek sora meg a Szakértői nyilatkozat is farkasfogról beszél, ez újabb „ismérvet” semmisít meg. A megejtően elragadtatott okoskodás, mely szerint hatmilliárd ember közül csak egyre illik az összes ismérv együtt, s ezek első helyén a „farkasfog” áll, már e vészes nevű fog hiánya miatt is összeomlik, jó néhány egyéb bizonyítékról nem is beszélve.

Később aztán láthattam néhány felvételt is a koponyáról, s laikusként is megállapíthattam: semmi sem mutat a képeken „farkasfogra”. Előbb-utóbb feltehetően el is felejtik majd a felfedezők ezt az ismérvet, melyet mostanában nem is emlegetnek. Megint csak a Petőfi-biográfiában oly tájékozatlan Pahirjánál olvashattam még mostanában is egy ukrán lapnak adott interjúban a „volcsij zub”-ról, mely továbbra is mint első bizonyíték szerepel. Gondolom, az lesz a következő lépcső, hogy a farkasfog hiányát fogják majd „ismérvvé” előléptetni: nincs ilyen foga a csontváznak sem, nem volt Petőfinek sem – íme, újabb bizonyíték. Ilyen alapon persze így is lehetne okoskodni: nem volt három füle Petőfinek sem, nincs a csontváznak sem – tessék, hát nem elég bizonyíték ez a kettő azonosságára?

Fura temetés

Mellőzve egyelőre a Nyilatkozat egyéb problémáit, az egész Jelentés korrektségét megkérdőjelezi egy feltűnő hiány: sem az antropológusok négyese, sem a régészi jegyzőkönyv nem beszél arról, hogy a koporsó nélkül földbe tett „Petrovicsot” egy burját fiatalember holttestére temették rá… Méghozzá minden jel szerint egyidejűleg esett meg a fölöttébb fura kettős elhantolás. Szabó Géza régészt menti, hogy ő ama sajtófogadáson említette ezt a körülményt, de nagy figyelmet nem keltett, a lapok beszámolói, ha jól emlékszem, nem is szenteltek teret e kis epizódnak.

Pedig nem akármilyen problémáról van szó. Már a gyolcsba burkolás is meglepő (a gyolcs a Jelentés szava, noha később elfeledkeztek róla!), de a kettős temetés, a koporsóba tett burjátra fektetett Petőfi – ez egyszerűen érthetetlen. Az expedíció egy ábrándos lelkületű s fékezhetetlen fantáziával megáldott tagja előadott ugyan egy hónappal később egy magyarázó rémmesét e tárgyban, de ezt még cáfolni sem érdemes. (Én persze cáfoltam, fölöslegesen, mert a közlő lap mindent elkövetett írásom ellentételezésére lásd e könyv 128. oldalát.)

A régészeti jegyzőkönyv hangsúlyozza, hogy az ásatási megfigyelések Vinokar, Svigel és mások „adatait igazolták”. Ez a Vinokar egy kedves bácsi lehet, aki az antropológusi Nyilatkozatban Vinokov, valójában Vinokur (Morvai egy rádiós szövegének nyomtatott változatában éppenséggel Vinok úr). Ezt csak azért említem, mert a többivel együtt ez a kis apróság is mutatja a jegyzőkönyvek trehány kivitelezését.

Ami pedig Svigelt illeti, a szibériai mese 1940-es elindítóját, őt semmiképpen nem igazolhatták az ásatások. Ő ugyanis egy olyan helységben „temeti el” Petőfijét, amely 40–50 kilométerre van Barguzintól, ahol most ástak és „találtak”. Ezenkívül Svigel normális temetésről beszél, annak a feljegyzésnek alapján, amelyet állítólag egy Varga nevű 1849-es fogoly leszármazottai mutattak neki: a családtagok és némely honvédek rendesen eltemették Petőfijüket, nem „titkon” a rendőrség miatt, hanem „díszszöveget” vésve a fejfára. Svigelnél természetesen szó sincs gyolcsba takart holttestről, koporsó nélküli elhantolásról, sem a döbbenetes közös burját–magyar rátemetéses végbúcsúról. S mellesleg a legendás Svigelnél az akkor már széltében-hosszában ismert, azaz tudni vélt tüdőbetegség végez költőnkkel, ami ellenkezik a fogsipoly okozta vérmérgezés okozta halállal. Amin az sem változtat, hogy az antropológusok – nyilvánvalóan Svigel igazolása végett – feltételeznek egy mérgezés kiváltotta tüdővizenyőt is… Ha tehát van vallomás, amelyet a jegyzőkönyvek nem igazolnak, első helyen Svigel révedezései említhetők itt.

Az expedíció elindulása előtt a két amerikai antropológus sebtiben megmérte Petőfi „katonai zubbonyát”, ami persze valójában civil atilla. Amint ezt Kalla Zsuzsa velem azonnal közölte, később Ratzky Rita meg is írta (mindketten a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai), a ruhadarab e századi adomány, eredete teljességgel kétes. Nos, amilyen különbség van egy katonai zubbony és egy civil atilla között, olyan szakadék választja el az expedíció Jelentését egy tudományos igényű szakértői nyilatkozattól.

De miért kellett ekkora kapkodással, hibás és elégtelen rögtönzéssel, ilyen elsietett Jelentést gyártani? Nyilvánvalóan azért, hogy a költő „régi” halálának napjára, július 31-re fel lehessen ravatalozni Pesten az újonnan „megállapított” halállal elhalt költő csontvázát. A Megamorv vezére több nyilatkozatában is mennydörögve szidalmazta a Művelődési Minisztériumot, mint amely késleltette ezt a fényes ünnepet s az utána tervezett kiskőrösi gyalogmenetet. De azóta tudjuk, hogy a késlekedést maga a Vezér is okozta azzal, hogy az ásatás szándékolt elkezdésének napján Barguzintól messze, Ulan Udéban díszvendégként és szónokként egy vállalat alapításának 30. évfordulójára rendezett bulin díszelgett… (Kapu, 1989. 8. sz.), s nélküle nem lehetett megnyitni a történelmi ásást. Ha a Vezér nem szórakozik a síroktól távol, legalább egy nappal több idejük lett volna a szakembereknek, hogy az ügyhöz méltó, korrekt Jelentést készítsenek. (Új Tükör, 1989. szeptember 10.)

*

A fenti cikkben bátorkodtam megjövendölni, hogy előbb-utóbb „feltehetően el is felejtik majd a felfedezők” a farkasfogat mint „ismérvet”. Ó, az én próféta lelkem! – mondhatnám Hamlettel. Kiszely doktor ugyanis csendben ad acta tette a farkasfogat, majd amikor csaknem fél évvel a „megtalálás” után a Hevesi Szemlében e tárgyat érintette, szerényen közölte: „…Az a bal felső szemfog tehát , amelyet Petőfi Sándornál »farkasfog« néven emlegetnek, nem volt farkasfog…” (I. h. 1989. dec. 70. o.) Így igaz. Csak az a kár, hogy júliusban a farkasfog még „ismérv” volt, s dr. Kiszely elfelejti nyugtázni, hogy ezt még a nyáron kétségbe vontam, majd Farkas Gyula tudományosan is megcáfolta. Így könnyű „tévedhetetlennek” mutatkozni…

Nem tudom, hány Jelentést adott ki a Megamorv-expedíció, nekem három van a birtokomban. A klasszikus dilettantizmus árulkodó jele, hogy egyiknek sincs feltüntetve a szerkesztője, sem a megjelenés dátuma, s mind a háromban elképesztően magyartalan mondatok jelzik a színvonalat. A Megamorv vezetője, aki egyszersmind a maga szervezte Petőfi-bizottság egyik alelnöke, valamelyik Jelentés első oldalán ezt közli a saját komitéjáról: „A szakmai összetétel a kérdéskör alapos elemzését garantálja. Nem hiányoznak az irodalomtörténészek, a Petőfi-kutatók, a történészek, antropológusok, régészek, a könyvszakértők, a nyelvészek, pénzügyi és filmszakemberek.”

A Jelentések általam többször jellemzett szövegállapota nem vall nyelvészek közreműködésére, de ez mellékes. Ami fontos: a történészek, irodalomtörténészek és Petőfi-kutatók tökéletesen hiányoznak – NINCS olyan magyar tudományos intézmény, műhely, hivatal, amely hajlandó volna Petőfi-szakértőnek elismerni bárkit is ebből az expedícióból. Azok, akiket Petőfi-kutatóknak tüntet fel a júliusi utazás után kiadott Jelentés, nem értenek a kutatáshoz, sejtelmük sincs a tudományos vizsgálat módszertanáról, és némely esetben elemi ismereteik sincsenek 1848-ról és a költőről. Ezért gyűlölik a hivatásos Petőfi-kutatókat, miként újságíró szövetségeseiket is, ez okból szidják az általuk nem is ismert „konzervatívokat”, akik „hitbizományuknak” tekintik Petőfit, akiket egy „kontraszelekciós” rendszer tett tudósokká, s mert eleve ellenezték a kutatásokat, most ezért nem tudják „szerepüket” megváltoztatni.

A szakmailag el nem ismert, pusztán az expedíció alelnöke által kinevezett Petőfi-kutatók közé tartozik Csank Csaba. Elismerem, hogy az expedíció női Petőfi-kutatójához képest szinte még tárgyilagosnak is lehetne nevezni, de csak ebben az egyetlen „viszonylatban”. Egyébként nyilván jó szándékú, de a mítosz által oly mértékben befolyásolt ember, hogy képtelen e kérdésben racionális véleményeket alkotni. A Népszabadság augusztus 5-i számában megjelent cikkem után, noha a nevét sem említettem, kötelességének érezte, hogy beszálljon a ringbe, s írt egy kis pamfletet ellenem. A lap nem közölte írását, s ő ekkor elküldte nekem.

Noha nem csodálkozom azon, hogy a minden érvet nélkülöző, pusztán üres szónoki kérdéseket és inszinuációkat tartalmazó vitairatát nem jelentették meg, én nem lehetek ilyen szigorú. Ezért közreadtuk írását legutóbbi számunkban, sőt egy másik levelének jó részét is, noha ezt nem is kérte (illetve – mivel ő ultimátumozni szeret – helyesebb azt mondanunk, hogy nem követelte). Szeretném azonban rögzíteni, hogy a közlés kivételesnek, egyszerinek tekintendő. A legenda gerjesztői eddig sok-sok millió lappéldányban adták elő vélekedéseiket-hiedelmeiket, az Új Tükörben megjelent kritikai írások összes példányszáma ennek csupán elenyésző töredékét teszi ki. Csak a ténybeli helyreigazításra kötelez bennünket a törvény és az illem, csacskaságok és alaptalan sértegetések propagálására – nem!

Kifejezve életkorom s tudományos „állásom” iránti tiszteletét cikke első sorában, a továbbiakban Cs. Cs. lendületes csapásokat mér rám, vagy legalábbis azt hiszi. Nem igénylem tiszteletét, kivált korom iránt, de elgondolkodtat, milyen modorban írt volna akkor, ha nem tisztel ennyire… Egyébként valóban „etikátlan”, sőt komikus volna, ha nekem „a kazánokról kéne vitatkozni” Morvaival. De engem erre nem lehetne kényszeríteni. A Megamorv vezetője viszont minden kényszer nélkül, önként, lelkesen csapdosó modorban vitázik Petőfiről, fenyegetőzik – és túl gyakran gátlástalanul lódít, füllent. Mondjuk ki magyarul: egyszerűen nem tud igazat szólni ezekben az ügyekben. S erről az emberről mondja Cs. Cs., hogy azért vitázom vele, mert neki Petőfi-ügyben – igaza van. Nézzük hát meg ezeket az igazságokat.

A Megamorv-vezér kinyilatkoztatta, hogy Petőfi-kutatók is vannak expedíciójában – de tudhatjuk, hogy nincsenek, csupán Petrovics-kutatók. Írásban szólította fel a nemzetet és a kormányt, hogy Petőfit „verses végrendelete” értelmében Kiskőrösön kell eltemetni, s gyalogmenetben oda kell masíroznunk. Felvilágosítottam, hogy nincs Petőfinek olyan verse, melyben előfordulna Kiskőrös neve. Erre a tévében, egy műsorvezető csendes statisztálása mellett azt felelte, hogy Az alföld című verset ilyen végrendeletnek lehet tekinteni… Ketten együtt sem tudják tehát, hogy a vers a Kiskunságot nevezi meg a költő szülő- és remélhető temetési helyének, nem Kiskőröst, mely nem kiskun, hanem akkor jobbára szlovák helység volt, és közigazgatásilag sem tartozott a Kiskunsághoz! Meghirdette az éteren át, hogy ama (csodálatos) napon 11 órakor azonosították Küchelbecker csontvázát és 12-re már Petőfiét is – az expedíció több tagjának írásából tudjuk, hogy ez nem így történt. Szidalmazta a minisztériumot, amely késlelteti a csontok hazaszállítását, de ő maga az ásatás megkezdésének tervezett napján nem is volt a helyszínen, mert egy szibériai vállalati bulin díszelgett, emiatt eleve késve láttak a munkához. (Lásd Lágler Péter írását a Kapu idei 8. számában.) Panaszkodik, hogy nem támogatta őt a hivatalos tudomány, de elfelejti, hogy e támogatásnak egyetlen feltétele a Petőfi nevét állítólag tartalmazó hadifogolylista bemutatása volt, s e feltételnek másfél év óta nem tudnak megfelelni!! (Az ok sejthető…) Azt írta a volt művelődési miniszternek, hogy Tyivanyenko negyedszázad óta kutatja Petőfit, holott e csinos számot – a szovjet „kutató” saját vallomása alapján – legalább öttel kell elosztani. Bejelentette 1988 végén, hogy megtalálta Petőfi sírját, de végül is az új „megtalálási” hely egészen másutt van, mint amelyet a tavalyi sajtófogadáson ismertettek. És a költő „dédunokája”? Ez is blöffölés volt! Azt lódította a sajtóban, hogy megegyezett a Honvédelmi Minisztériummal Petőfi eltemetésében, a HM hivatalos cáfolata erről egészen mást mondott: amíg a hamvak körüli polémiát nem tisztázták tudományos alapossággal, a HM „nem kíván a kérdéssel érdemben foglalkozni”. A Néphadsereg című lapban előadta, hogy „az iskolában arról tanultunk”, a cári csapatok 49-ben „nem vittek ki Oroszországba foglyokat és dokumentumokat sem”. Ez esetben ő egyszemélyes iskolába járt, mert ilyesmiről soha semmiféle tanodai könyv nem szólt. Háromszor fél vagy egy-két óra alatt pedig nemhogy háromezer dokumentumra nem lehet bukkanni a „titkos” archívumokban, jó esetben két-három darabot lehet tanulmányozni ennyi idő alatt. Cs. Cs.-nek az a vádja pedig, hogy valakik megakadályozták a 3000 dokumentum hazahozását, komolytalan. Egyébként is elég lett volna a Petőfi nevét állítólag tartalmazó hadifogolynévsor egyetlen oldalát s levéltári számát felmutatni xeroxban, de ők még ennyit sem tudtak produkálni. (Egyáltalán: kifizették a 3000 mikrofilmet?)

Végül a Megamorv vezetője ugyancsak a Néphadseregben magabiztosan verte a mellét, hogy nincsenek üzleti céljai az expedícióval, sőt „semmiféle reklámra” nincs szüksége. Ugyanakkor az expedíció júliusi Jelentése, miközben két ritkás oldalon közli az antropológiai jegyzőkönyvet, négy sűrű oldalon ismerteti a tévé és a Megamorv közti megállapodás Morvaiék által készített tervezetét, mely szerint az ásatási riportfilmek képernyős sugárzásakor („előtt, közben és utána”) meg kell említeni a Megamorv munkáit, „költségviselését”, valamint a cégnek az adóhivatallal folytatott vitáját… Mindennek betetőzéseként a Megamorv-vezér megfenyegette a magyar kormányt, hogy amennyiben nem engedelmeskedik ultimátumának, elintézi Bush elnöknél, vacsorapartnerénél, hogy egy centet se adjon nekünk az ígért (fölöttébb szerény – F. S.) milliókból. Íme, az igazi hazafi, aki az igazi magyarság igazi próbájának tekinti az ő felfedezői szerepének elismerését – ha a magyar kormánynak nem kell az ő szibériai Petőfije, megbünteti szeretett népét…

Ezek tehát a Megamorv-vezér „igazságai” Petőfi-ügyekben. Cs. Cs. igazságai ugyanilyenek. Általa kifogásolt cikkemben kritikailag utaltam a Jelentés ama fejezetére, mely tőle származik. Érdemben nem foglalkoztam vele, mert egyszerűen nem vehető komolyan. Nézzük például ezt az állítását: „Petőfi kortársai közül is sokan kétségbe vonják elestét, maga Egressy Gábor is…” A színész néhány napig csakugyan bizonytalan volt a költő sorsát illetően, de 1849. augusztus 10-én, tehát tíz nappal a Segesvár melletti csata után ezt írta naplójában Petőfiről: „Elfogva nincs, mert Bauer, kit a muszkák Segesváron elfogtak, ide visszaszökött, s ez ott Sándort a foglyok között nem látta, róla nem hallott… Már bizonyosan vége van…” (Egressy G. Törökországi naplója, Pest, 1851. 8. o.)

Vagyis: Egressy a legelsők között vette bizonyosra, hogy Petőfi nem került orosz fogságba Segesvárnál, s azt is, hogy „vége van”. Egressy tehát az egyik fő tanú a szibériai legendák újraélesztőinek meséi ellenében. Aki épp őt vonultatja fel saját révedezéseinek alátámasztására, az vagy nem ismeri Egressy minden idevágó szövegét, s tudatlan vakmerőséggel idéz, vagy szándékosan forgatja ki azt, ami nem tetszik neki – tehát idézetet hamisít. Cs. Cs. döntse el, melyik minősítést választja. (Új Tükör, 1989. szeptember 17.)

*

Az Új Tükör fenti számának érdekessége nem az én vitacikkem volt, hanem dr. Hajós Ferenc Anatómia című írása. Úgy emlékszem, augusztus végén hívott fel, de lehet, hogy szeptember elején, s megkérdezte, tudnék-e fotókat szerezni a barguzini csontvázról. Olyan felvételeket küldtem neki, amelyeket maguk az expedíciósok készítettek. Dr. Hajós hamarosan jelentkezett, s meghívott az Állatorvosi Egyetemre, ahol ő az anatómiai tanszék vezetője. Ami néhányunknak, laikusoknak kezdettől fogva gyanús volt, „a nőies medence” meg a „ringó járás”, mely utóbbi Oscar Wilde-ról feltételezhető, de Petőfi esetében nem, arról a professzor ábrákkal mutatta ki, hogy a gyanú jogos: a felvételek alapján a barguzini medence nőre vall. Ezt meg is írta.

Később dr. Kiszely heves sértegetési kampánnyal válaszolt, s akadtak kevésbé elfogultak, akik azonban szintén kifogásolták, hogy dr. Hajós „fotók alapján” kételkedik. A sértegetőknek és „tárgyilagos” kifogásolgatóknak most már ideje volna elnézést kérniük dr. Hajóstól, esetleg az Új Tükör szerkesztőitől is, minekutána az MTA által kiküldött bizottság megerősítette a vitatott csontváz női jellegét…

De egyelőre maradjunk 1989 szeptemberénél.

V. A fogolylisták – mítosz és való

Mit rejt a „titkos levéltár”?

Nézzük most meg közelebbről a bizonyítékok harmadik csoportját, az egész vállalkozás igazolásául kezdetben első helyen kiemelt moszkvai levéltári „felfedezéseket”. Mivel az expedíció közlései e tekintetben is részben komolytalanok voltak, részben csaknem tíz hónapon át, a mai napig bizonyítatlanok maradtak, a Szovjetunió Központi Állami Hadtörténeti Levéltárában a helyszínen kellett ellenőriznünk a Megamorv-deklarációkat.

Idézzük fel, mit is állított az expedíció a katonai iratokról. Vagy legyünk pontosabbak: az okmányokat először Balajthy András emlegette, jóval azelőtt, hogy a Megamorv vezéréhez járt volna – ez utóbbi szavai szerint – „sírni”. 1988 januárjában ő jelentette be a magyar rádióban, hogy megtalálta Bem hadiiratait, köztük „Kossuth kéziratos levelét”, továbbá honvéd hadifoglyok kihallgatásának 1800 darab magyar nyelvű (!) jegyzőkönyvét (erről később hallgatni kezdtek). Hamarosan híreket közöltek viszont misztikus fogolynévsorokról, melyeken szerintük Petőfi Sándor neve is szerepel. A kampányban a Népszava jeleskedett – írásai mint vitathatatlan tényt emlegették a petőfis névsort, majd a „csonkult” Petőfi szibériai deportálásáról tanúskodó listát és így tovább. (Népszava, 1988. ápr. 6.; május 14. stb.)

Balajthy azonban hiába sírt a Megamorv vezérének lépcsőjén, egészen addig, míg az utóbbi „Amerikában” „egy irodában” olyan „információkat” kapott, hogy bizonyos szovjet levéltárakban valóban vannak „Petőfivel kapcsolatos anyagok”. (168 óra. 1989. aug. 8. sz.) Amerikában már csak tudják, így hát útnak indult az expedíció. Hazatéréskor aztán a Megamorv-vezér megismételte, hogy a 3000, általa megvásárolt dokumentum között van olyan, „amelyik arra utal, Petőfit – különös veszélyességére való tekintettel – elkülönítették a többi magyar fogolytól, és Szibériába szállították”. A hadifogolylistára s onnan Szibériába került Petőfi megindította az „igazi magyarok” képzeletét, pro és kontra állást foglaltak az emberek, s egy kitűnő költőnő még azt is megmagyarázta, hogy most már nem lehet kételkedni, hiszen ott a neve Petőfinek ama névsorban… (Magyar Nemzet, 1989. aug. 8.)

Sorra véve az okmányokat, megállapítható: ezek közül egyetlenegyet adtak ki jelentéseikben – Kossuth Bemhez intézett levelét. Noha már a közlés előtt is jóindulatú figyelmeztetést kaptak, mely szerint Kossuth 1849. július 14-i, Bemnek küldött írása megjelent nálunk, nem is egyszer, így például olvasható Összes Műveinek XV. kötetében is, a Népszava sietett tromfolni: itthon, „másolatban” ismert e levél. Az eredetit tehát a sírkeresők fedezték fel…

Az ügy témánk szempontjából nem jelentős, mert Kossuth ismert levelének nincs, nem is lehet köze Petőfi később bekövetkezett halálához vagy eltűnéséhez, de a tromfoló érve fontos adalék az egész expedíció tájékozottsági szintjének rögzítéséhez. Egy elsőéves egyetemista ugyanis, kézbe kapva Kossuth „eredeti” levelét, először is észreveszi, hogy Kossuth, aki azon a napon sok levelet küldött el, nem körmölhetett ilyen szép gyöngybetűket, így csak egy írnok tud írni. Ezután megnézi Kossuth valóságos, ismert aláírását, és egybeveti a Jelentésben közölt „saját kezű” jegyzéssel, s látja, hogy a kettő nem lehet ugyanannak az embernek a műve. Ha ismeri a cirill betűket, elolvashatja a levél alatt Nyepokojcsickij ezredesnek, Ligyersz tábornok vezérkari főnökének láttam jelzését is, s megérti belőle, hogy Kossuth levelét az orosz hadvezetés illetékesei és a cári kormányzás tagjai között feltehetően több másolatban is körözték. De legvalószínűbb, hogy egyetemistánk nem tűnődik ennyit az egészen, mert azonnal meglátja az „eredeti” levél első oldalának bal felső részén e jelzetet: „Copie. 9312.” A copie, talán fölösleges lefordítani, annyi, mint kópia, vagyis másolat…

S e levél körül verték a nagydobot: íme, az ismeretlen, eredeti, saját kezűleg Kossuth által írt opus! Ha már mindenáron olyan levelet akartak felmutatni, amelyet Kossuth saját kezűleg írt vagy írt alá, találhattak volna néhány eredetit. Már amennyiben futó kamerázgatásaik helyett végiglapozzák az erdélyi hadjárat moszkvai okiratait…

Egyébként, noha ez nem tartozik tárgyunkhoz, jeleznünk kell, hogy a Centralnij Goszudarsztvennij Vojenno-isztoricseszkij Arhiv fondjai 1848–49-es függetlenségi háborúnkat illető számos értékes, feldolgozatlan iratot tartalmaznak, köztük olyanokat is, amelyek a magyar–román tárgyalásoknak, Görgey szerepének, Kazinczy Lajos magatartásának árnyaltabb ábrázolását tehetik lehetővé.

Betettek a Jelentésbe két oldalt egy 1851-esnek mondott, de könyvészetileg meg nem határozott orosz műből is, mely a legenda újabb feltámasztásának kezdetén azt volt hivatott bizonyítani, hogy Segesvárnál kb. 1000 magyar veszett oda, „és több mint 300 fogságba esett”. Valahányszor ez szóba került a hívek körében, áhítattal adták kézről kézre a bizonyítékot: „több mint 300 fogoly…” Hát Petőfi is biztosan köztük volt! A csodálatos dokumentumhoz három megjegyzés kívánkozik:

1. A tökéletesen tájékozatlan embereket, köztük a Stúdió ’89 egyik műsorvezetőjét leszámítva, aki megdorgálta a tudományt, mert egy filmesre és egy kazánosra bízta az ilyen páratlan kincsek felfedezését, szóval a járatlanok kivételével mindenki tudja, hogy az oroszok ejtettek foglyokat, s konkrétan Segesvár mellett is ezt tették. A cáriak rengeteg honvédet fogtak el, ez természetes, ez egy elemi iskolás ismeret: akik megadták magukat Világosnál, Aradnál s másutt, vagy sebesülésük miatt nem tudtak menekülni, mind foglyok lettek. Értesülhettek erről még a tévénéző gyerekek is, például az október hatodikához kötődő filmekből, láthatták, hogy az oroszok e foglyaikat – a két ellenforradalmi hatalom között kötött egyezmény alapján – kiszolgáltatták az osztrákoknak.

2. A konkrét számok – a Segesvár melletti mintegy 1000 magyar halottra vonatkozó adatok – már Ferenczi múlt századi Petőfi-életrajzában megjelennek. Dienes pedig ezt a számot is és az 1200 halottat és 500 foglyot emlegető másik orosz jelentést is hosszan elemzi (mellesleg: soknak tartja), de persze ő is tudja, hogy estek fogságba honvédek Segesvárnál is. A felfedezés értéke tehát a Petőfi-vita szempontjából nem jegyezhető, legfeljebb annyi a haszna, hogy egy újabb adalékot kínál az amatőrség lélektanához.

3. Mi pedig olvashattuk egy 1851-es könyv második kiadását, melynek függelékében a táblázat egyértelműen jelzi: Segesvár mellett az oroszok NEM ejtettek foglyul magyar tisztet! Tehát Petőfi őrnagy (ha tetszik: százados) sem esett fogságba! (Opiszanyije vojnü v Transzilvanyii v 1849 godu. 1866. 318. o.) E közlés ellentétben látszik ugyan állni azzal a Dienes által is említett ténnyel, hogy Bauer Lajos őrnagy is fogságba esett Segesvárnál, de tudjuk, hogy e tiszt megszökött – épp ő közölte Bemmel is, hogy Petőfi nincs a foglyok között! (E szökésekről lásd még lentebb.) A lényeg: mire az oroszok – nyilvánvalóan a csata utáni napon – kimutatást készítettek az előző estig elfogott magyar tisztekről, már nem voltak a kezükön „oficeri”! Petőfi őrnagy sem lehetett! Ha a bitóra kijelölt Damjanich tábornokot listába vették Aradnál, teljességgel elképzelhetetlen, hogy Segesvárnál épp az oroszok elrejtették volna az osztrákok elől a körözött Petőfit, miközben a foglyokat épp a magyarok esküdt ellensége, az osztrák Heydte őrnagy is kihallgatta. Épp a költőről is!

Nem a vita kedvéért, mert vannak emberek, akikkel vitázni értelmetlen, csak a szint jelzése végett hadd említsük meg, hogy a Népszava házi történésze, miután hallott harangozni arról, hogy az oroszok kötelesek voltak kiszolgáltatni magyar foglyaikat az osztrákoknak, egy egészen mókás ötlettel állt elő: a cáriak át is adták az egészségeseket, de titkon Oroszországba szállították a sebesülteket, a csonkult Petőfit is: „úgy látszik, hogy az összeszedett sebesültek alkották ezt a szibériai titkos munkaerő-tartalékot”! (Mindenkit figyelmeztetünk: ne merje nyilvánosan jellemezni e kacagtató rémálom szülőanyját, mert rágalmazás címén bíróság elé fogják idézni.)

Az eddigi „felfedezések” tökéletesen érdektelenek lévén a Petőfi-vita szempontjából, egyetlen komolyabb, vizsgálandó aduja maradt a Megamorvnak: a hadifoglyok listája (listái). Az idevágó dokumentumokat videóra vették, s egy részét lejátszották az 1988 végén tartott sajtófogadáson is. Előzőleg annyi teljesen érdektelen „tárgyalást” vettek fel (ezek szövegéből részben orosz–magyar kuszaságuk, részben a nézőtéri csevegések keltette hangzavar miatt szerencsére csak keveset lehetett érteni), hogy az expedíciósok önmutogató fontoskodásába belefáradt ember a megállás nélkül mutogatott neveket, kivált messziről, nem is követhette nyomon. Ezért dr. Bokor Lászlónak, a Movi igazgatójának szíves engedelmével külön is megnéztük a névsorokat. Kiderült belőlük, hogy a listá(k)nak a filmen nincs eleje, sem vége, így egyszerűen nem lehet megállapítani, mi volt a rendeltetése a névsor(ok)nak. Egy volt világos: nem tekinthettük szibériai szállítási listának, mert néhány olyan katona nevét fel lehetett ismerni, akiről illik tudni, hogy nem járt Szibériában.

Mivel ismételten hiába követeltük, hogy tegyék közzé a teljes névsort, s mutassák meg rajta Petőfi vagy akár Alekszandr Petrovics nevét (egyedül annyit értünk el, hogy Balajthy bevallotta, nincs a listán Petőfi neve, „egyelőre nincs”), meg kellett vizsgálnunk az eredetit. A Művelődési Minisztérium segítségével el is jutottunk a moszkvai központi hadilevéltárba.

A névsorok: mítosz és valóság

Az Akadémia Antropológiai Bizottságának említett közleménye figyelmeztetett arra, hogy a Megamorv-expedíció munkájáról számot adó jegyzőkönyvekben – az embertan szakszempontjait tekintve – megannyi tisztázatlanság, pontatlanság tapasztalható. Ezt csak kiegészíthetjük: teljesnek tűnik a zűrzavar egyéb megnyilatkozásaikban is. Mindeddig azt sem tudták eldönteni, hogy a számtalan fórumon reklámozott fogolylisták – legfőbb dokumentumaik – hány nevet tartalmaznak. Egyik levelében Morvai Ferenc arról tájékoztatta Czibere Tibor korábbi művelődési minisztert: „előkerültek Petőfivel és a (sic!) 1848-as szabadságharc után Szovjetunióba (sic!) deportált, mintegy 1700 hadifogollyal kapcsolatos dokumentumok és okmányok” (ez a szöveg abban a Jelentés-ben olvasható, melyet az 1988 decemberében tartott sajtótájékoztatón osztogattak). Balajthy András viszont később azt nyilatkozza: a levéltárban föllelt iratok között volt „az ezerhatszáz kihurcolt fogoly nevének listája” (Mai Nap, 1989. július 20.). De Morvai egy vele készített interjúban egészen más számot is felröppentett: „A szovjet levéltárakból megtudtuk, hogy ezerszázhetvenhat magyar hadifogoly került Oroszországba” (Mai Nap, 1989. július 30.). Később az expedíció egyik tagja visszatér – kis módosítással – a kiindulóponthoz: ő újra „1714 magyar hadifogolyról” beszél (Esti Hírlap, 1989. augusztus 10.). Nos, ember legyen a talpán, aki el akar igazodni az egymásnak jócskán ellentmondó közlések e kaotikus kavargásában. Mindez persze teljességgel mellékes kérdés ahhoz képest, hogy a birtokukban levő jegyzékek végül is mikor és hol készültek – s milyen célt szolgáltak.

A magyarországi hadjárat tekintélyes mennyiségű, masszív nyilvántartási rendre, szembeszökően fejlett bürokráciára valló aktacsomóiban több fogolylistát is találtunk. A félreértések elkerülése, a kedélyek megnyugtatása végett azonban tegyük rögtön nyilvánvalóvá: egyikük sem valamiféle szibériai – vagy akár csak Oroszországba indítandó, különleges titkokat sejtető – fogolytranszport jegyzéke. Ilyet – vagy ami ilyen létezésére következtetni engedne – egyáltalán nem leltünk. Azonnal látható volt ugyanis, hogy valamennyi általunk megismert névsor: egyszerű őrizetbe vételi lista. Mindegyikük akkor készült, amikor egy-egy vár vagy táborozó csapattest megadta magát a cári seregeknek. S természetesen teljes egyértelműséggel igazolható: a listákon szereplő tábornokok, magasabb és alacsonyabb rangú tisztek (csak őket vették lajstromba) nem kerültek Oroszországba. De nézzük meg immár őket közelebbről is!

Időrendben haladva: az első névsort Aradon készítették az orosz írnokok, mégpedig augusztus 17-én, tehát pontosan a kapituláció napján, ez a várvédő csapatok fogságba esett tisztjeinek s persze az akkor épp ott tartózkodó, szintén őrizetbe vett magasabb rangú katonáknak a jegyzékét tartalmazza. Rendfokozat és beosztás szerinti bontásban.

A listán az első maga Damjanich János tábornok, Arad várparancsnoka. Semmiképp sem kell bizonygatni – hiszen elemi iskolás ismereteink közé tartozik (s méltán!) –, hogy a legendás hírű parancsnok nem került Szibériába. Október 6. táján, amikor kegyelettel emlékezünk az Aradon kivégzett tábornokokra, kiváltképp groteszk volna részletezni itt, mi történt vele a fegyverletétel után. Damjanichot Baudisz József alezredes, a várőrség segédtisztje követi a cirill betűkkel írt névjegyzékben, aki – Bona Gábor Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49 című, kiemelkedően fontos kézikönyvének tanúsága szerint – a kapituláció után megszökött, évekig álnéven élt, s csak 1855-ben tudták elfogni az osztrákok. Három évet töltött várfogságban. (A további tisztek azonosításakor, későbbi sorsának jelzésekor is mindenekelőtt Bona Gábor munkájának adataira támaszkodunk.)

Az őrnagyok sorában Fritsch Gusztáv az első, aki az aradi várőrség vezérkaránál teljesített szolgálatot. A fegyverletételt követően szintén meg tudott szökni, átjutott a határon, s Bona könyvét idézve: „Kossuth Sumlán alezredessé lépteti elő (1850). Török katonai szolgálatba lép. 1864-től ezredes (Iszkander bej).” A következő: Damaszkin Gusztáv őrnagy, Damjanich tábornok segédtisztje még a szerencsésebbek közé tartozik. Aradon sorozóbizottság elé állítják, de később elengedik: 1855-ben azonban függetlenségi szervezkedésben való részvétel miatt tízévi várfogságra ítélik. S így tovább… Nem vitték tehát egyiküket sem Oroszországba. Helyette bitófa, fogság, büntetésből közlegényként való katonai szolgálat lett a sorsuk. Hacsak nem tudtak még idejében megszökni. A névsort egyébként Damjanich megjegyzése zárja: „Az őrmesternél alacsonyabb rangú várvédők létszáma 3768 emberből áll.”

A következő lista az orosz naptár szerint augusztus 9-én készült (vagyis augusztus 21-én). A helység nincs megjelölve, de a nevek, valamint a jegyzék előtt álló hadijelentés, melyet Rüdiger altábornagy, a harmadik hadtest parancsnoka írt Paszkevics tábornagynak, a hadjárat főparancsnokának, egyértelművé teszik: ezt a névsort a Vécsey Károly vezette hadtest borosjenői kapitulációjakor állították össze. Rüdiger a jegyzéket von Kaufmann cári tábornoktól, a 7. gyaloghadosztály parancsnokától kapta, s más kimutatásokkal együtt – jelentésének mellékleteként – azonnal elküldte Paszkevicsnek.

A listát a lovassági ezredek főtisztjei nyitják (Vécsey, akit a hadijelentésben Vecseként említenek, nincs a listán, ezt nem is szignálta, a végén egyedül von Kaufmann altábornagy aláírása olvasható). Az első így Rákótzy-Parchetich Zsigmond, a 14. huszárezred parancsnoka, akit a borosjenői fegyverletétel után Aradon tizennyolc évi várfogságra ítéltek – 1856-ban kapott kegyelmet. Őt Mezey Károly ezredes követi, akit Aradon szintén tizennyolc évi fogsággal sújtanak. Neki is 1856-ban kegyelmeznek meg. Utána Szabó Vince alezredes áll a névsorban: ő „csak” tíz évet kapott, s „már” 1852-ben szabadulhatott. Majd Fekete János alezredes jön, bűneit tizenkét évi fogságra taksálták, 1855-ben került ki a börtönből. A sort itt is folytathatnánk. Természetesen egyiküket sem hurcolták szibériai ólombányákba…

Váradi-Sternberg János ungvári kollégánktól már tudtunk arról, hogy létezik zsibói névsor is. E harmadik lista Kazinczy Lajos tábornok csapatának augusztus 24-i zsibói fegyverletétele után készült. A névsor összeállításának kétszer is nekifutottak a cári írnokok. Először 24-én, a kapituláció napján vették számba a fogságba esett tiszteket. Másnap azonban – az íráskép azt tükrözi, hogy meglehetősen kapkodva – újabb jegyzéket készítettek. Az ügybuzgalom néhány prózai okára maga Kazinczy tábornok is utal a második névsor végén álló megjegyzésében: „Sok nevet helytelenül írtak, mert lehetetlen volt kisilabizálni az aláírásokat, és mert a meggyengült fegyelem miatt lehetetlenség volt rendet tartani.” (A lista alá – mint magyar tábornoknak – Kazinczy nevét is odaírták Grotenhjelm orosz altábornagyéval együtt. VUA 5351. f. 846. o. 16.)

Figyeljünk a magyar parancsnok mentegetőző mondatának második részére: ez azt sejteti, hogy igen nagy volt a zűrzavar, a fejetlenség. Ezt kihasználva az éjszaka folyamán – nem bízva a cár atyuska jóindulatában – sokan megszöktek. Mindenekelőtt ezért volt szükség újabb listára. Az előző napon elkészített lajstrom ugyanis még lényegesen több nevet tartalmazott, ám a cáriak szerettek volna többé-kevésbé pontos kimutatást készíteni, mivel az osztrákok már szóvá tették, hogy az oroszok rosszul őrzik a foglyokat, magas a szökevények száma.

Mindkét listán Kazinczy neve áll az élen. Itt sem kell magyarázgatni: nem vitték Szibériába. Közismert ugyanis, hogy a „széphalmi mester” legkisebb fia a szabadságharc mártírjaként fejezte be életét, s akinek az aradi várbörtönben töltött utolsó napjait csak a legmélyebb megrendülés hangján lehetne felidézni. Alatta Dobay József ezredes szerepel (a listán csak a vezetékneve olvasható), hétévi várfogságra ítélték. Őt Kemény Farkas követi, aki meg tudott szökni, már nincs is rajta a másnapi listán. Sikerül külföldre jutnia, a londoni magyar emigráció egyik vezetője lesz. Mindkét listán ott van viszont Inczédy László ezredes és öccse, Sámuel (Bona Gábor szerint ő is ezredes volt, a zsibói listákon azonban az alezredesek között áll a neve), akit büntetésből közlegényként besoroztak az osztrák seregbe, s váltságdíj ellenében 1850-ben szerelik le. Az első jegyzékben még feltüntetik az alezredesek között Egloffstein Adalbertet (Bona szerint ezredes), neve mellett a szikárságában talán még inkább fölkavaró megjegyzés: „elhunyt” – a fegyverletétel után ugyanis öngyilkos lett. Következtetésünk tehát a zsibói névsorok esetében is csak az lehet: ezek sem szibériai fogolyszállítás céljára készültek.

A fegyvert letévő tisztek között szerepel egy Petrovics, akinek természetesen semmi köze sincs Petőfihez. Egyrészt azért sem, mivel a keresztneve József, s alacsonyabb rangú tiszt volt. Másrészt pedig a Zsibón is fogságba esett Bauer Lajos őrnagy jól ismerte a költőt, s később feltétlenül hírt adott volna a vele való találkozásról.

A listák tehát arról tanúskodnak: a cári csapatok szigorúan tartották magukat az előzetes megállapodásokhoz. Ahhoz, hogy a foglyokat egytől egyig át kell adniuk az osztrák katonai hatóságoknak. Kivételt mindössze a lengyelek képeztek, mert őket cári alattvalóknak tekintették. A cár „jóságához” szemléletes adalékot nyújt Paszkevics egyik jelentésére adott válasza: „A magyaroknak azt a hóbortos kívánságát, hogy a várakat egyedül nekünk adhassák át, oktalanságnak, a józan politikával ellentétesnek tartom. Már nem a harcmezőn levő hadseregről van szó, melynek makacssága meghosszabbíthatja a háborút; a hadsereg már nem létezik, az erődítményeket előbb vagy utóbb át kell adniuk, mégpedig törvényes uralkodójuknak és senki másnak; fenyegetőzésük, hogy a levegőbe röpítik magukat, egyszerűen nevetséges, ha meg komoly, annál jobb, ennyivel is kevesebb gazember lesz a világon, s ráadásul önkezűleg hajtják végre az ítéletet.” (Az idézeteket Alekszandr Petrovics Scserbatov Paszkevics Magyarországon című könyvéből vettük, melyet Gerencsér Zsigmond fordított, a filológiai apparátusát pedig Katona Tamás készítette.) A „gazemberek”, akiknek esetleges pusztulását Miklós cár oly vérlázító cinizmussal fogadja: Damjanich és katonái.

A foglyok gyors átadásának egyébként praktikus okai is voltak. Nehezen lehetett megoldani őrzésüket, élelmezésük állandó gondot jelentett, ráadásul kolerajárvány dúlt, a cáriak állandóan rettegtek a betegség terjedése miatt. Végül a cár egyik levele egyértelművé teszi: semmiképp sem akarja, hogy a lázító eszmék képviselői országába kerülhessenek.

De hát akkor miféle listákat láttak a Megamorv-expedíció előkészítői? Mik voltak azok a videóra vett dokumentumok, melyekről hosszú idő óta a lehető legszélesebb közvélemény előtt szilárdan állítják, hogy szibériai fogolyszállítmányok jegyzékei? Nos, amit nekünk a képernyőn mutattak, az nem egyéb, mint a fentebb ismertetett aradi és borosjenői lista. Már az okiratok olvasásakor azonnal felismertük a videón látott névsorok írásképét, de Moszkvából hazatérve még egyszer megtekintettük a felvételeket, s kétségtelen bizonyossággal megállapíthattuk: az általunk megkeresett okiratok és a filmen látható névsorok azonosak! Vagyis a Megamorv „tudósai” egy megadási listát – a legcsekélyebb alap nélkül – szibériai szállítási listának állítottak be!

Azt hisszük, ehhez semmiféle kommentár nem szükséges. Még akkor sem, ha igen nehezen tudjuk visszafogni indulatainkat. Csupán annyit jelzünk: ezt az egész ügyet olyanok avatták magánmániából már-már nemzeti kérdéssé, akik összekeverik a legnyilvánvalóbb megadási listákat szibériai fogolyszállítmányok jegyzékeivel; akik annak ellenére terjesztik képtelenségeiket, hogy az egyik névsorukban mindjárt az élen ott áll Damjanich neve, a helyszín és a pontos dátum. Magyarán: fogalmuk sem volt arról, hogy milyen lista van a kezükben. Ez a súlyos tévedés még a kétségtelen amatőröknek sem válik dicsőségére. De az már végképp felfoghatatlan, hogy az expedíció tervezett vezetőjeként feltüntetett Zahemszky László, az egri főiskola docense bedőlt egy ilyen blöffnek. Netán nem látta a saját listáikat, esetleg nem tudta elolvasni őket? De hagyjuk ezt a végképp kiábrándító és felháborító szemfényvesztést. Elegendő megállapítani azt, hogy azok a névsorok, melyekre vállalkozásuk egészét alapozták, épp a szibériai legenda ellen érvelnek. Mégpedig cáfolhatatlanul.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Balajthy András, aki először állt elő e névsorokkal, „menet közben” rájött tévedésére, elismerte nekünk, már moszkvai utazásunk előtt, hogy Petőfi neve nem található e listákon, s volt bátorsága a nyilvánosság előtt is kinyilatkoztatni: akkor kell a csontokat exhumálni, amikor a levéltári adatokkal már bizonyítani lehet – „valóban Petőfi fekszik a sírban”. (Mai Nap. 1989. júl. 20.) Hasonló következtetésre jutott E. Gyomin is, amikor a tudományos, levéltári megalapozást sürgette. Sajnos ugyanez nem mondható el a Megamorv-expedíció vezetőiről, hangadóiról.

A tarsoly üres volt

Amikor először kezdtük követelni a névsorok hiteles, ellenőrizhető közlését, de a Megamorv hallgatott, még egyik hívük is sietett csatlakozni sürgető fellépésünkhöz, s érvelése logikusan hangzott: „…Morvai Ferenc úr van olyan jó üzletember, hogy nem létező nyomokra nem áldoz 7 millió forintot. Bizonyára értékes dokumentumokat mutatott neki Balajthy András filmrendező a Moszkvai Központi Katonai Archívumban (pl. hadifogolynévsorok, az orosz parancsnokság jelentése a sebesült Petőfi gyógykezeléséről és deportálásáról Barguzinba), s azok alapján vágott bele az expedícióba.” (Magi Zsolt főiskolai adjunktus. Új Tükör, 1989. 36. sz.) Az adjunktus elismerte, hogy a Megamorvnak „már több meggyőző bizonyítékot kellett volna prezentálnia (mint ahogy ígérték is). Hiszen minden bizonnyal jóval több van a tarsolyukban…”

Nos, mint láttuk, a tarsoly üres volt, a névsornak semmi köze Szibériához, sem a sebesült vagy ép Petőfihez. Egyébként ezt nemcsak mi mondjuk. Hazatérésünk után kaptunk kézhez egy vidéki újságot, melyben dr. Kiszely sokadszor ismételve, hogy ő sohasem tévedett szakmailag, csak úgy mellékesen így nyilatkozik a Megamorv okmányairól: „Amiről Morvai beszél, azok nem Petőfiről szólnak, azok zömmel az 1848–49-es időkből az orosz csapatok, az orosz cár és a magyarok kapcsolatáról, Bem levelezéséről, magyar foglyokkal kapcsolatos írásokról szólnak, mert voltak magyar foglyok!…” (Békés Megyei Újság, ’89. aug. 19.) Az eredetiben kiemelt szöveg a felkiáltójellel együtt is komikus, mert senki sem tagadta, hogy az oroszok ejtettek foglyokat. Az viszont már nem nevetni való, hanem nagyon is súlyos ügy, hogy egy expedíció dérrel-dúrral beharangozott szibériai deportálási s Petőfi nevét is tartalmazó névsorokra alapozza igazolását, majd az iratok többször is követelt bemutatása helyett csendesen, egy vidéki lapban cáfolják azt, amit világgá kiáltottak tévében, rádióban, központi orgánumokban! Ez is a tudományos etikához tartozik vagy tartozna: a világgá kürtölt hazugságért a világ színe előtt kell felelni, nem egy vidéki újságban.

De lehet-e valóban hazugságról beszélni? Kezdetben valószínűleg csupán nagyfokú tudatlanságról, az okiratolvasás tudományának teljes nem ismeretéről, a hiszékenység táplálta önáltatásról lehetett szó: mint a bölcs France írta, szívesen elhisszük azt, amit szeretnénk hinni. De egy idő után, amikor már oroszul tudó docens lett az expedíció egyik vezetője, tudniuk kellett, hogy a névsoroknak semmi közük Szibériához, sem Petőfihez! Mégis hallgattak, nem szórtak hamut a fejükre. Noha addigra már – alkalmazzuk a magyar szólást, némileg variálva – egy hiszékeny százat, sőt százezret csinált… Ettől kezdve, amikor az önáltatásból tömeges közáltatás lett, már nem lehet „vélelmezni” az ártatlanságot.

Kiss József, a kitűnő Petőfi-filológus némi rezignációval jegyezte meg a minap: úgy látszik, minden generációnak meg kell küzdenie a szibériai legendával. Nekünk Morvai és csapata jutott. Felfedezésük sorsa elődeikére kezd emlékeztetni: a barguzini expedíció is besorolódik Petőfi utóéletének megannyi – hol komikus, hol lehangoló – blődlije közé. Akik tájékozatlanságból követték őket, ki fognak józanodni. Az érdekből lelkesek és megszállottak hamarosan magukra maradnak. (Új Tükör, 1989. október 15.)

Szatirikus utóhang a névsorokhoz

A Megamorv-expedíció jövendőjét festő jóslatunk gyors ütemben kezdett valóra válni. Mielőtt azonban a végkifejletet összefoglalnám, talán érdemes e névsorvizsgálat tanulságait rögzíteni: a filológián messze túlmutató következtetésekhez juthatunk el egy kis hatásvizsgálat segítségével.

Fenti cikkünkben tudatosan, ha tetszik, „előre megfontolt szándékkal” hangsúlyoztuk, hogy az expedíció „szibériai fogolynévsorait” az önáltatásból elfajult hazug közáltatás termékeinek kell neveznünk. Azt hittük, hogy e kemény verdikt talán némi magyarázkodásra, netán önbírálatra készteti a szemfényvesztő üzelmek kiagyalóit. Sok hónappal cikkünk megjelenése után megállapíthatom: a csalók hallgattak (egy később még említendő kivétellel, az ő megszólalásáért azonban nem jár köszönet).

Országos és megyei lapok tucatjai továbbították Morvaiék kiagyalmányait, de eszükbe sem jutott fenti írásaink megjelenése után, hogy legalább egyetlen pici kommünikét adjanak le, mondjuk ilyen szöveggel: „Lapunkban a Megamorv-expedíció kijelentései nyomán többször beszámoltunk arról, hogy Morvaiék Moszkvában 1849-es magyar hadifoglyok szibériai deportálását bizonyító okiratokra leltek; kötelességünk felhívni a figyelmet arra, hogy Balogh Ernő és Fekete Sándor kutatásai szerint ilyen fogolylisták nem léteznek, Morvaiék csaltak, és félrevezették az egész magyar nemzetet.”

Nem jelentek meg ilyen kommünikék. Még a Népszava sem érezte kötelességének, hogy legalább egymondatnyi helyreigazítás erejéig tájékoztassa másfél éven át félrevezetett olvasóit. A mulasztáson nem csodálkozom: miután az oroszok által megnyert piski csatát bravúrosan felfedező házi történészük komikus bakiját szóvá tettem, s a lap egyik szerkesztője bőszen védelmébe vette a felfedezőnőt, érdemben megvilágítottam hiedelmük képtelenségét. Nos, cikkemet nem voltak hajlandók közölni, mondván, hogy az „megalázó” volna számukra. Megígérték, hogy majd egy beismerő mondattal reagálnak írásomra, ha az megjelenik az Új Tükörben.

A Csatározás egy csata körül című cikkemet enyhítettem, hogy ne legyen olyan „megalázó”, de a Népszava a megígért egymondatnyi korrekciót sem vállalta. Vagy mert továbbra is azt hiszik, hogy Piskinél nem Bem győzött az osztrákok ellen, hanem az oroszok verték meg Bemet… esetleg úgy vélik, hogy lapjuk tévedhetetlenségének látszatát fenn kell tartani. Mindenesetre hevesebben kezdtek tüzelni az irodalomtudomány ellen, amely Petőfit hitbizományának tekinti. Hogyan várhattuk volna el ezek után, hogy a másfél esztendőn át makacsul ismételgetett szibériai fogolylisták ügyében, egy össznemzeti dezorientálás vétkében önbírálatot gyakoroljanak? A pápák és a Sztálinok sem tévedtek sohasem.

Mivel azonban a Népszabadságban és az Új Tükörben lelepleztük a csalást, a legfőbb érintettnek, aki oly hosszú időn át tündökölt e listákkal, s főleg a Népszavában, valamit mondania kellett – ő lett a már említett „kivétel”. Természetesen nem annak a több százezer példányban megjelenő lapnak a hasábjain szórt egy pici hamut a fejére, hanem 1990-ben kiadott, már említett könyve lapjain, több fejezetre elosztva azt a kevéske hamut is. Bár az Eötvös Kiadóról sok minden elképzelhető (lásd a Függelék megfelelő címszavát), az mégsem valószínű, hogy több százezer példányban zúdították volna a magyar népre ezt az opust. Bárhogy nézzük is tehát, az önbírálat könyvesítése furfangos ötletre vall: egy-kétezer, legfeljebb néhány tízezer példányban kell korrigálni azt, amit egy tömeglap összesen több millió példányában kürtölt világgá a szibériai foglyokkal űzött grandiózus tömegbecsapás főszervezője…

De milyen is ez a korrekció? Valóban csak egy gyűszűnyi hamu, nagy adag álnoksággal és vitriollal elegyítve. Íme, az önmentegető magyarázat: „Én magam naiv voltam – csak az a mentségem, hogy egy főszerkesztő-helyettes (…) is beleesett ebbe a hibába. Balajthy valószínűleg az Ausztriának átadott foglyok listáját látta és filmezte a katonai levéltárban (…). És Balajthy sajnos Szibériában egy-két vodka után már azt is nyilatkozta a Bajkal részére, hogy megvan Moszkvában a (Petőfi – F. S.) megsebesüléséről, ujjai megcsonkulásáról és kezeléséről szóló papír! Én 1989 áprilisában öt nagy iratcsomót néztem át, négyet mikrofilmen, két napon, tizenkét órán át, véres lett a szemem, de nem láttam ezt a listát. Ne rajtam követelje Fekete Sándor – én csak idéztem Balajthy nyilatkozatát.” (I. m. 25.)

Ki fantáziával, ki vodkával kutat, ez számunkra mindegy. De az nem lehet közömbös, hogy e magyarázkodás minden egyes mondata álnok manőver. Kezdjük a végén:

1. Idézni és propagálni – két különböző dolog. Ha K. csupán egyszer idézi Balajthy kijelentéseit, de hozzáteszi, hogy a bizonyítékok hiánya miatt kétkedve fogadja az állítást, akkor esetleg mondhatja utólag, hogy csupán naiv volt. De nem ezt tette! Egy teljes éven át újra s újra hajtogatta egy országos tömeglap hasábjain, hogy megvannak a Petőfi fogságba esését, orosz katonai gyógyítását bizonyító okiratok!… Noha ő mindvégig nem látott egyetlen ilyen papírt sem! Ez már az ellenőrzési minimum elmulasztása, nem naivitás, hanem hamis propaganda.

2. Saját könyvéből is kiderül, hogy mihelyt másoktól hall vagy olvas egyet s mást, azt szokása szerint saját felfedezésének kezdi érezni, s házalni kezd tudományával. Így tett a fogolylajstromokkal is. Dr. Béres Józsefnek például ezt írta: „…sok új adatot tudok (az én kiemelésem – F. S.) a kinti burjátiai (szibériai) kutatásokról. Egyre több könyvtárnyi és levéltári adat van a 49-es foglyokról és Petrovics Sándorról…” (1988. május 31. i. m. 71. o.) Mivel egyetlen levéltári vagy könyvtárnyi adat sem volt a foglyok szibériai deportálásáról, kivált Petrovics Sándorról, K. E. nem adatot tudott, hanem valótlan hallomásokat terjesztett.

3. Azt magyarázgatja, hogy ő „nem hiszékeny” (i. m. 213.). Ezen az alapon bármelyik középkori szent verhetné a mellét, hogy ő voltaképpen kétkedő, agnosztikus, racionalista szabadgondolkodó… Szerencsére K. máshol ismételten azzal jellemzi magát, hogy az adathiányt szereti fantáziával, sőt „emberi fantáziával” kitölteni. (Lásd Függelékünk lexikonában a KÉRI EDIT, PETROV és FELFEDEZŐ[NŐ] címszavakat.) Olyan emberrel van tehát dolgunk, aki nem csupán közveszélyesen hiszékeny, és minden tücsköt-bogarat elhisz, amit valóságosnak szeretne tudni, hanem önáltatási készsége permanensen közáltatási buzgóságba, sőt megszállottságba is átcsap, s látomásait hevesen propagálni kezdi.

4. Ha szabad ellenpéldát mondani, Balajthy nekem is mesélt erről-arról, de én azonnal kértem a bizonyítékokat. A Műv. Min. egyik vezetőjének engedélye alapján még azt is kilátásba helyeztem, hogy megkapja a kért hétmillió forintot kutatásaira, ha olyan névsort mutat, amely Petőfi vagy legalább Alekszandr Petrovics szibériai deportálását tanúsítja. Balajthy a hétmillióért sem tudott ilyen listát mutatni, s ettől kezdve végképp tudtam, hogy miként vélekedjem e tárgyban. De korábban is mindig kételyeimet fejeztem ki a szibériai szállítási listák dolgában, soha hiszékenységnek egy pillanatnyi jelét sem adtam.

5. A bizonyítékokat pedig nem csupán Balajthytól „követeltem”, meg K. E.-től, hanem a Megamorv vezérétől is, aki a legharsányabban és össz-tömegkommunikációs méretekben lobogtatta a legkülönbözőbb fogolylistákat. A rabok száma 1100 és 1800 között ingadozott, mikor milyen kedve volt a Vezérnek. Leginkább mégis az 1714 fogolyról szóló lajstrom tetszett neki, ezt citálta legszívesebben, nyilvánvalóan azért, mert Svigel Ferenc szédelgéseiben 1800 fogoly deportálásáról van szó, s az 1714 örvendetesen közelinek látszott a mesélőkedvű nyomdász „adatához”. Most aztán kiderült, persze nem a Megamorv nagyfőnökének (lásd a Függelékben: AKADÉMIAI ELISMERÉS stb.) szavaiból, hanem odaadó házi filológusának, K. E.-nek magyarázataiból, hogy ez a bűvös 1714 nem is a rabok számát jelölte az egyik lap bal oldali felső részén, hanem – tessék megfogódzni! – a levéltári iratkötet oldalszámát!… Mivel azonban 1714 nevet a (nem szibériai, pusztán őrizetbe vételi!) listákon összesen sem tudtak megszámlálni, új fogalmat szültek a Petőfi-irodalomnak: kijelentették, hogy felfedezett dokumentumuk a Szibériába vitt foglyok „nem teljes” listája. S ezzel jelentéseikben úgy dobálóztak, mintha valami egzakt adatuk volna, nem csupán okiratolvasási képtelenségüket bizonyítanák a mesés 1714-es számmal, végképp belesüllyesztve e történetet az alpári komédiák komikus közegébe.

Ezek után volt merészsége Morvai Ferencnek azt állítani a magyar tévé egyik filmjében, hogy Fekete Sándor érvel hamis névsorokkal az expedíció ellen. Ha K. E. és Morvai példáját akarnám követni, akik imádnak pereskedni, bíróság elé citálhatnám az ezúttal rágalmazásba átcsapó Morvait, de én nem szeretem másokra bízni igazam képviseletét, s ha már bíróságra kell járnom, jobb szeretek ott alperes vagy vádlott lenni, mintsem felperes, vádló, ügyész és bíró. Mindenesetre dicséretes, hogy a névsorokkal megesett komikus felsülése után Morvai gyáva nyusziként nem hivatkozott „naivitására” (egy vezér nem is lehet naiv), arra sem, hogy mások is bedőltek Balajthy névsorainak, ő szokása szerint támad és gátlástalanul rágalmaz.

6. A mások hiszékenysége egyébként nem mentség semmire. Ha akadt egy folyóirat-szerkesztő is, aki szintén elhitte Balajthy állításait, ez nem menti K.-t, aki több millió példányban terjesztette a hazugságokat. S miután saját szavai szerint véres lett a szeme az erőlködéstől 1989 áprilisában, s mégsem találta meg a Petőfi nevétől fénylő listát, nem állt ki az általa félrevezetett százezrek elé, nem kért elnézést. Csak most magyarázkodik, miután Balogh Ernővel írt cikkeinkben lelepleztük a csalást. A lelepleződésről – ez csak természetes – konokul hallgat! Csak annyit említ meg az idevágó oldalakon, hogy „Fekete Sándorék is” találtak egy listát…

7. De most is csak ötöl-hatol bocsánatkérés helyett, sőt odáig vetemedik, hogy mentegetni kezdi a névsorokkal űzött konok hazudozást. Szokásos miszticizmusának engedve kifejti, hogy ez az egész olyan, „mintha a sors bonyolította volna a szálakat”. Azután tüstént elfeledkezik a mintha beiktatásáról: „A sorsnak addig kellett igazán segíteni” (azt akarja mondani: segítenie – F. S.), amíg be nem fejezték a kutatást „a csontvázzal kapcsolatban”. Van már csontváz, kit érdekel többé a listával űzött hazudozás? A barguzini lelet kiásásáig viszont „kellett Balajthy blöffje is a szibériai névsorral – hogy higgyünk abban, amiben lehet hinni… Lehet, hogy előbb operáltunk, mint a hályog beért – de veszélyben volt az egész szem…”

Nem világos, hogy miféle hályogot operáltak e csodadokik. A hályog ugyanis a saját szemükön volt – velük született, nincs az a kés vagy lézer, mellyel el lehetne távolítani onnan: ez lényük lényege. Hályogoperációról ez esetben csak egyféleképpen lehetne beszélni: hályogot akartak operálni az egész nemzet szemére is, hadd legyünk mi is vakok, ha már ők a sötétben botorkálnak s fantaziálnak.

A fenti siralmas magyarázatuk értelme pedig a következő: Balajthy hazugsága azért „kellett” az expedíciónak, mert az adta a hitet és erőt, s ez fontos volt, mert „meghalnak a szemtanúk, lebuldózerezik a temetőt”. Íme, tehát a vakhit, sőt hazugság, mint a kutatás fő hajtóereje, ezzel pótolták a filológia lényegét, a józan észt, a tárgyi tudást és a tények tiszteletét.

Saját eljárásukat végül így jellemzi a Balajthy hazugságait sorsakarattá átlényegítő univerzális kutató: „Jót, s jól ebben áll a nagy titok.” (I. m. 122.) Kazinczy idézőjelbe tett sora a valóságban így fest. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.” Vagyis: nem egy mondatból, hanem kettőből áll az idézet, az első mondatban nincs Kazinczynál vessző, van viszont felkiáltójel, s az egész nyitó mondatot dőlt betűvel szedette a költő. Nyolc szóban négy durva hiba – így idézi a klasszikusokat K. E. Amin nem csodálkozom, mert könyvében idézi a munkácsi várparancsnok egy levelét is – a 38 sorban több mint húsz hibával, elemi, sőt nevetséges félreolvasásokkal. Így közöl forrásokat K. E.

Mezősy őrnagy, várparancsnok és Kazinczy Ferenc tehát foroghat sírjában. De csak addig, amíg K. E. „emberi fantáziája” meg nem indul. Egy napon majd megtudja, van adat arra, hogy Petőfi szeretett volna Munkács parancsnoka lenni… Rájön arra, hogy Mezősy álnéven Petőfi írta a fenti levelet. Akad majd egy „igazi magyar” antropológus, aki kiássa Mezősyt, s bebizonyítja, hogy az valójában a mi Sándorunk. Az is lehet, hogy a Morvai-team egy másik hályogosa, belátva, hogy a barguzini menyecske tényleg nem Petőfi, kiolvassa egy sosem létezett, de képzeletében hitelesen rekonstruált naplóból, hogy két orosz ápolónő a cári hadak mélységes humanizmusától vezérelve kimentette Petőfit a segesvári tömegsírból, Széphalomra szöktette, s miután poétánk több gyermek szüléséhez segítette őket, hazafiúi fájdalmába belehalt. Az oroszok dísztemetést rendeztek a mi Petrovicsunknak, ősi magyar szokás szerint lópokrócba fektették Kazinczy csontjai fölé.

És megint lesznek újságok, rádiós meg tévéműsorok, amelyek belelkesednek. És minden kezdődik elölről.

…De miért olyan fontos, hogy van-e szibériai lista vagy nincs? Ha egyszer, épp én hangsúlyoztam még a viták elején, elvihették a költőt névjegyzék nélkül is. Igen, elvihették, de nem ez a polémia tárgya. Az a döntő, hogy amikor már bőven meggyőződtek az igazságról, arról, hogy Petőfi neve nem olvasható szibériai listákon, s ilyen listák nincsenek is, akkor is elszántan tovább hazudtak! Márpedig aki egy ilyen kérdésben hajlandó az egész ország félrevezetésére, annak minden egyes egyéb állításával szemben a legszigorúbb gyanakvással kell élni! Ha nekik „kellett Balajthy blöffje”, ha nekik erőt adó létszükséglet a hazugság, ám hazudjanak egymásnak, duruzsoljanak naponta újabb s újabb kitalációkat egymás fülébe, de zárt körben, a Megamorv meghitt légkörében, vodka mellett vagy anélkül, de ne állhassanak ki a nyilvánosság piacára, ne akarjanak hazugságaikkal egy egész nemzetet elámítani.

Ez a fogolylista körüli vita lényege.

Szomorú utóhang a névsorokhoz

Ha fentebb a fogolylajstromok mítoszának szégyenletes komédiába fulladását állapíthattuk meg, nézzük most az ügy szomorú oldalát.

Megjelent egy tragikus emlékeket idéző könyv Nyíregyházán, még a múlt év őszén. (Dr. Fazekas Árpád: Elhurcoltak. Határ-Szél Kft. 1989.) A szerző hetven oldalon át közli azoknak a magyaroknak a névsorát, akiket 1944-ben a szovjet hadsereg elhurcolt, kényszermunkára vitt, s akik közül igen sokan ott pusztultak idegenben. Az adatok szerint a 2000 deportáltból az idők folyamán csak mintegy öt százalékuk tért haza, „testileg-lelkileg meggyötörve”.

A megrázó munka bevezetője a város ismétlődő emberveszteségeit 1849-ig vezeti vissza: „Levéltári adatok szerint tény, hogy az oroszok már 1849-ben is vittek magukkal magyar hadifoglyokat Nyíregyházán keresztül, Kassa felé.” Burget Lajos felelős kiadó révén, akinek e kötetet is köszönhetem, megkértem a szerzőt, bocsássa rendelkezésemre az említett levéltári adatokat, szerettem volna tudni, mit jelent a „Kassa felé” kitétel. Dr. Fazekas Árpád volt olyan szíves, s elküldte dokumentációját, melyből kiderül, hogy Nagy-Sándor József Debrecen mellett megvert seregének foglyul esett tagjait ’49 augusztusában, a betegek kivételével, valóban „Kassa felé” indították. A dokumentumok ennél többet nem mondanak. Mivel Kassa akkor a történelmi Magyarország része volt, az adatok nem tekinthetők szibériai vagy akár csak belső-oroszországi deportálások bizonyítékainak.

A környékbeli lakosok azonban, akik látták, hogy az oroszok Debrecen felől Nyíregyházán át Kassára hajtják foglyaikat, nem tudhattak e menet rendeltetéséről. Miként – emlékezzünk Gerskovics már idézett dolgozatára – a Kárpátokon át Bukovina, illetve Galícia felé vezényelt magyarokról is hihették azt a szomorú menetek észlelői, hogy Oroszországba vagy akár Szibériába viszik honfitársaikat, pedig az osztrák katonai kormányzónak adták át őket.

Volt tehát, lehetett valamelyes valóságalapja már az 1849-es elhurcolási híreknek is. Az első s kivált a második világháború alatti, utáni rabszállítások pedig egy rideg valóság tényei. Ezek adják a szomorú történelmi hátterét a fel-feléledő legendáknak, melyek szerint Petőfi is Szibériába került. E logikának, e gondolkodásnak, vagyis különböző tények összekapcsolásának mintegy személyes példáját kaptam vállalatunk egyik dolgozójától. Amikor a lift előtt épp a Morvai-team egyik újabb stiklijét meséltem kollégáimnak, a máskor különben oly csendes és tisztelettudó ember rám förmedt: „Márpedig Petőfit igenis elvitték az oroszok! 45-ben engem is elhurcoltak egészen Temesvárig!”

Nem vitatkoztam vele, természetesen személyes joga, hogy saját történetének tragédiájából olyan tanulságot vonjon le, amilyet akar. De azok, akik nem rabként, hanem nagy felfedezőkként szédelegtek Burjátiában, akarva-akaratlan egy egész nép történelmének tragikus fejezeteivel üzleteltek – egy minden filológiai alapot nélkülöző legenda alátámasztása érdekében.

Kezükre játszott a tudományok hitelének megrendülése is. A Naksol-ügyből például sokan azt vonták le, hogy a professzorok hivatalból ellenségei az újításoknak. Legrosszabbul mégis a történettudomány és a történeti propaganda járt. Az elmúlt félszázadban többször is ki lehetett volna adni az ötvenes években született vicces jelszót: „Mától kezdve minden másképpen volt…” De a legsúlyosabb válság épp a Megamorv-támadás évében, 1989-ben következett be: Nagy Imrét és társait, akiket harminc-egynéhány éven át rágalmaztak holtukban, egy váratlan dísztemetéssel együtt rehabilitálták. Az újratemetések Rajkék 1956-os gyászszertartásával bekerültek a történelem megszokott rítusai közé, amelyek időről időre követik egymást, felborítva minden korábbi értékítéletet, hamis verdiktet.

Mindazok, akik Buharin és Nagy Imre kontójára lettek kandidátusok, nagydoktorok, akadémikusok, választásra kényszerültek: némelyikük csendben kitartott az árulás mítosza mellett, mások – mintha semmi közük sem volna a korábbi kampányokhoz – hidegvérrel átálltak, vagy éppen zajos hirdetői lettek „az új értékelésnek”. De ha a felelősök megúszták is a nagy fordulatok sorát, a nemzet nem úszhatta meg az ilyen értékrendítő kataklizmákat: milliók számára megbízhatatlan, kétes vagy éppen megvetendő foglalkozássá vált az irodalomtörténet, a história művelése, nem is beszélve a minden változáskor megszokott újságírói színváltozásokról.

Minden szükséges társadalmi feltétel megvolt tehát ahhoz, hogy „a Petőfi-ügyben” is az „új meglátások” követelésével lehessen házalni, dísztemetési programokat lehessen vezényelni. Ha a szibériai legenda Megamorv-fejezete a leglátványosabb színjátékká válhatott e mítosz csaknem száznegyven esztendős történetében, az nem Morvaiék érdeme, hanem egy történelmi pillanaté, mely korábban elképzelhetetlen fokig kedvezett a szélhámosságnak.

VI. Egy szomorújáték derűs fináléja

A TASZSZ egyszer-másszor már megjelentetett olyasmit hosszú fennállása óta, amit nem fognak feljegyezni a nagy történelmi igazságok aranykönyvébe, ezért nem zavartattam magam hétvégi programomban, melyet sajnos továbbra is papírjaim között bonyolítottam le, s nem ennél sokkal megnyugtatóbb környezetben, mondjuk unokáim társaságában. A szovjet hírügynökség után azonban sorompóba lépett a magyar rádió is, melynek hétfői Jó reggelt! című adása ismételten deklarálta, hogy újabb vizsgálat támasztotta alá: az Ulan Ude-i páncélszekrényben Petőfi földi maradványait őrzik. (Műsorvezető-szerkesztő: Kardos Ernő. Hírszerkesztő: Siklós András. Riporter: Felkai György.) Az apodiktikusan nyilatkozó rádiósok a legcsekélyebb ellenvéleményre vagy legalább szelíd kérdésecskékre sem merészkedtek, inkább hitet tettek amellett, hogy a csontokat immár remélhetőleg végleg hazahozzák.

A megnyerő rádiós fogadtatás nyilván szárnyakat adott az expedíció vezérének. Kijelentette, hogy az ő expedíciója nem vállalkozás volt, hanem „hivatalos vizsgálat”, mert „a szovjet akadémia vezetésével” bővült ki… Vajon van-e ama akadémiának csak egy olyan tagja is, aki Petőfi valóságos életrajzát és testi felépítését ismeri, ezt elfelejtette megkérdezni a magyar rádió riportere. Dorgálást kapott viszont a Magyar Tudományos Akadémia, mert a Megamorv vezényszavára nem rohant Burjátiába. Morvai Ferenc ezután közölte a magyar néppel, hogy Drexler Gábor szerint már ők is unják Fekete Sándorék „nyomdafestéket nem tűrő cikkeit”. (Az persze egyáltalán nem biztos, hogy a minisztérium főcsoportvezetője valóban így nyilatkozott.) Kiszely doktor pedig, vasárnap a repülőtéren még nem sejtve, hogy este a TV2-ben korrekt hangon fogunk vitatkozni, meghirdette, hogy ellenfelei bolondok, s most már tudja, mi a dolga: „megálljt kell parancsolnom”. Végül az egyetlen irányban buzgó riporter Stark Antal államtitkárt igyekezett megszorongatni.

Ha az MTA főtitkára, dr. Láng István fél nyolc táján nem szól be a rádióba, a hétfő reggeli „hangjáték” a teljes Megamorv-győzelem illúzióját kelthette volna a jobb sorsra és jobb tájékoztatásra méltó magyar milliókban.

Ami pedig „Fekete Sándorékat” illeti, nincs jogom mások nevében szólni, hiszen e gyűjtőnév az eddig is már többször tiltakozó Petőfi-kutatókat s az expedícióval vitázó természettudományos szakembereket is jelöli. Mivel azonban a rádiós riporter elfelejtette megkérdezni a Megamorv vezénylő tisztjeit, hogy hol nevezte F. S. Kiszelyéket kutyáknak, bolondoknak vagy éppen feljelentőknek, mint ő szokta titulálni ellenfeleit, közlöm, hogy ilyen kitételeket én nem használtam a vitában. (Ő ragadtatta magát arra vasárnap este is a tévében, hogy néhány neves professzort sértésekkel illessen.) Sajnos, a riporter azt is elmulasztotta megtudakolni áhítattal övezett interjúalanyaitól, hogy miféle új ismérvekre leltek, név szerint kik az újonnan bevont nemzetközi tudósok, s főleg kik voltak ott a szovjet akadémia „vezetéséből”, s hogy mit tudnak mondani a Petőfi nevét állítólag tartalmazó hadifogolynévsorokról és más hasonló ügyekről, melyekben többünk ismételt kérése ellenére két hónap alatt egyetlen dokumentummal sem álltak elő Megamorvék.

S most sem cselekedték ezt! Csak annyi történt, hogy az eddigi egyetlen szovjet antropológus mellé ezúttal több külföldi kollégát szereztek vagy szerveztek meg. De öt vagy akár tíz Burajev ebben a vitában nem több egyetlen Burajevnél – egyikük sem ismerheti Petőfi életét, testi felépítését, csak azt a Petőfi-tudományt, amelyet Kiszely doktorék beléjük tápláltak. Márpedig Kiszely István vasárnap este a TV2 velem folytatott Párbajában maga mondta, hogy annyit tud Petőfiről, mint egy gimnazista. Ez túlzott szerénység, mert természetesen sokkal többet tud költőnkről. De sajnos nem tud annyit, hogy az antropológiai tények mellé hiteles életrajzi adatokat párosítson, s eddigi tizenhárom ismérvének több mint fele könnyedén ingatható meg, amint ezt a tévében szeme láttára, füle hallatára elő is adtam. A vele vitatkozó antropológusok lesújtó véleményezésén túl mást nem tudott válaszolni nekem, erről a nézők meggyőződhettek. De azonosítani valamit valamivel csak úgy lehet, ha mind a kettőt ismerjük. Ilyen ismeret nélkül önmagában semmiféle antropológiai bizonykodással nem kényszeríthető egy nemzet egy eddig bizonyítatlan felfedezés elfogadására.

Épp ezért a megállj! szigorú parancsa ellenére az Új Tükör, legalábbis addig, amíg én itt dolgozom, nem fog hajbókolni a Petőfi-kutatást terrorizálni akaró Megamorv előtt. Erősen remélem, hogy a történelemtudomány, az antropológia, az anatómia szakembereit sem tántorítják el a sértések és a fenyegetések. (Új Tükör, 1989. október 1.)

*

Miként azt Marija Alfeldi, kedves ellenségem már észrevette, bizony benne vagyok a korban, s megedződtem a történelem viharaiban, de azt még magam sem gondoltam, hogy amikor azt firtattam, kik a vizsgálatba „újonnan bevont nemzetközi tudósok”, akkor milyen izgalmas kérdést piszkálgatok. Azóta megtudtam a Petőfi Szibériában?! című alapműből, hogy miért nem említett egyetlen új nevet sem a Megamorv máskor oly bőbeszédű vezére. Íme:

„Sajnos a szeptemberi szibériai pár napos újabb csontvizsgálat utáni repülőtéri interjúban Morvai azt mondta, hogy újabb külföldi antropológusok is megvizsgálták a csontokat. Ez nem igaz. Az a négy antropológus nézte meg újra, aki kint volt Barguzinban. A japán nem volt, akit beharangozott, s a két moszkvai antropológus sem ment, akiről szó volt…” (I. m. 220.)

Lám, ha a rádió munkatársa csak a riporteri minimumot teljesíti, akkor addig faggatja a Nagy Vezért, míg bele nem zavarodik meséibe, s kiderül, hogy az „újonnan bevont” antropológusokkal pusztán régi blöffjeit folytatja. De a riporter nem erőlködött, pusztán egy tekintetben: dühödten követelte, hogy most aztán mihamarabb tessék hazahozni a mi Petőfink csontjait…

És a „szovjet akadémia”, melynek tagjaival kibővült az aranycsapat? Idézzük tovább az alapművet: „Hoffman (Gofman) éppen szabadságon volt szeptember 20-án, Lebegyinszkaja pedig ott hallotta tőlük, hogy mennie kellett volna.” Vagyis nem „bővült” a bizottság, pusztán Morvai blöfföléseinek tára gazdagodott néhány csinos stiklivel. Feltételezem, hogy a rádió riportere pusztán lelkesedésből falazott Morvainak. De a Megamorv vezére már a pénze után futott: egyre több zűrje támadt az APEH rideg apparátusával.

Hálából K. E. becses közléseiért, most idemásolom azt a kis jegyzetemet, amely elejétől végéig vele foglalkozik, de pótlólagos kommentáromból majd kiderül, hogy nem ő az igazi célpont.

A szibériai Petrovics-sír keresésében kitűnt, lapunkban már többször emlegetett Tyivanyenko–Gyomin páros a jelek szerint felbomlott. Amint a Szovjetszkaja Kultura című központi lapnak az Új Tükörben is közölt cikkéből kiderül (1989. 38. sz.), Eduard Gyomin elégedetlen volt az eddigi kutatással, sürgette annak „tudományos alapra” helyezését, úgy találta, hogy „a feltételezések kora lejárt”, most már „a konkrét levéltári adatokat kell keresni” Petőfi feltételezett szibériai fogságának bizonyítására. Tyivanyenko viszont – lehet, hogy lelke mélyén tudta: nincsenek ilyen konkrét adatok – az ásatást szorgalmazta. Várni lehetett, hogy az expedíció valamelyik bősz „történésze” kellően odamond majd Kozsevnyikovának, a Szovjetszkaja Kultura cikkírójának. Ez be is következett. A Népszava házi történésze, aki kikopni látszik a szakszervezetek lapjából, a Vasárnapi Híreknél talált pártfogásra, s október elsején ki is oktatta Gyomint és Kozsevnyikovát, a tőle már régen megszokott könnyedséggel ellenbizonyítékokat produkálva.

Íme, a legszebb! Gyominnak cáfoló adatai vannak a barguzini ásatás helyét kijelölő Vinokur bácsi emlékezéseivel szemben, ezek megismerését azonban az expedíció sietős irányítói „nem tartották szükségesnek”. Kozsevnyikova ismerteti az egyik ilyen érvet: az egykori hadifogoly, Svigel Ferenc szerint „Petőfit” Iliszunszkban temették el, ennélfogva a Svigelre hivatkozó, az ő regényes történeteiből és Iliszunszkban készült fejfafotójából kiinduló expedíció nem keresheti Barguzinban költőnk csontjait. (Ez teljesen logikus, erre már idehaza is rámutattunk.) Kéri Edit szerint ez az érvelés „ezúttal is felületes”. Az ő nem felületes, hanem nagyon is kigondolt ellenérve így szól: „Svigel a mai Ulan Udéban volt hadifogoly. Világos, hogy a tábortól több mint 300 kilométerre nem kalandozhatott el fényképezni. Maga is utal rá feljegyzéseiben, hogy készíttette a fényképet”. Svigel tehát nem is volt Iliszunszkban, csak fényképet csináltatott a sírról.

Frappáns a cáfolat, egészen meggyőző lehet – mármint azok számára, akik semmit sem tudnak Svigel meséiről (nyilván közéjük tartozik az írást leadó ügyeletes szerkesztő is). Ha azonban elolvassuk az ősforrást, Háry János kései unokáját, Svigelt is, amint könnyek között előadja meséjét, szóról szóra ezt találjuk benne: „Petőfit Iliszunszkban a Donszkaja-ulica végén lévő temetőben temették el… Keresztfája, amit én fényképeztettem le, körülbelül 120 centiméter magas…” (Magyarság, 1940. 194. sz.) Svigel tehát valóban nem személyesen fotózta le a sírt, de határozottan állította, hogy Iliszunszkban temették el a költőt. Milyen alapon mondta ezt? A választ a lapnak egy korábbi számában kapjuk meg, melyet természetesen nem idéz K. E.

A mesélőkedvű tábori Háry János a Magyarság 1940. augusztus 4-i, 170. számában részletezte először „emlékeit”: „…többedmagunkkal elutaztunk (!) Iliszunszkba, ahol ugyancsak sok negyvennyolcas magyar fogoly leszármazottja él. Ezek a leszármazottak vezettek el bennünket a városka temetőjébe…” Abba az iliszunszki temetőbe, ahol meglelték „Alekszandr Petrovics vengerski major” sírját.

Abonyi Ernő – elnézést kérek, hogy a nyilas lap megnevezése után a gátlástalan munkatárs nevét is le kell írnom – ezután így idézi Svigelt: „Egyik fogolytársam beszaladt a városba, és kihozott egy fényképészt, hogy lefényképeztessük (!) a sírt”. Svigel később még egyszer elutazott Iliszunszkba, s erre hivatkozva további regéket szült, de ezek már nem tartoznak témánkhoz.

Összefoglalva: Gyomin és Kozsevnyikova teljes joggal állítja, hogy Svigel egyértelműen az iliszunszki temetőt jelölte meg „Petőfi” sírhelyéül, s jelenlétében, az ő rendelésére ott készült a fejfa fotója is. K. E. vagy nem ismeri az expedíció ősforrását, vagy nem tud eligazodni Svigel háryádáiban, vagy tudja, hogy mit mesélt Svigel, de azt hiszi, másnak nincs kezében a Magyarság, s ezért gátlástalanul saját maga kezd regélni a szegény fogolyról, aki „nem kalandozhatott el” a táborától 300 kilométernyire stb. stb.

Félreértés ne essék – számomra Svigel nem forrás. De azok, akik esküdtek rá, s nevében fogtak neki az egész vállalkozásnak, most, amikor egészen más helységben vélik feltalálni „Petőfi sírját”, ne akarják a bolondját járatni senkivel, s ne állítsák azt, hogy Svigelt „igazolták” az ásatások, hanem ismerjék be végre, hogy a Svigel-féle sír meséje és a barguzini csontváz petőfisítése kizárja egymást.

De persze az is lehet, hogy továbbra sem ismerik el blöfföléseik bukását, csak költenek, kotyvasztják irracionális meséiket – lám, még egy újabb fővárosi lapot is meg lehetett etetni ábrándozásaik egy újabb változatával. (Új Tükör, 1989. október 15.)

*

Szerény-szolid szösszenetem egyetlen haszna az lett, hogy megindította K. E. könnyen gerjedő képzeletét, s könyvében könyörtelenül bizonygatja: Svigel nem járt Iliszunszkban, vagyis a mai Eliszunban (merthogy e kettő szerintük egy). Mivelhogy Svigel és a szibériai legenda másik gerjesztője, Sándor József összepereskedett, Svigel „megtoldotta az információt” azzal, hogy „állt a sír mellett” – tudniillik Petőfi iliszunszki sírja mellett, ami lehetetlen ugyebár, mert az „igazi” sír Barguzinban találtatott meg… Maga a per elhúzódott, „egészen a »homousio – homoiusio« hitvitája lett belőle” (Madáchot K. E. éppúgy idézi, mint Kazinczyt s mindenki mást).

Megismétlem: nekem mindegy, hogy hol járt Svigel. Csak egyvalami érdekes: valamikor Svigel volt az ősforrás, az ő regéit találta meg az ősfelfedező Vaszil Pahirja. Mire a nagy kutatás a végére ért, a kör bezárult: a barguzini sír hívei kénytelenek voltak a sárba taposni Svigelt. Merthogy Hárynk Tatjának becézgeti Petrovicsunk nejét, holott tudni való, hogy a hölgyet Anna Kuznyecovának hívták. Egy iliszunszki sírt, sőt temetést írt le, illetve mondott tollba a Magyarságnak, pedig napnál világosabb, hogy „Barguzinban temették el Petőfit” (ez egy Kiszely-dolgozat címe is, à la Passuth)… 1600 segesvári honvéd bekerítéséről és fogságba eséséről ír, holott 1714 darab volt belőlük, igaz, a végén kiderült, hogy ez egy irat oldalszáma… Vagyis a nagy nyomozás végére maguk a sírkeresők miszlikre szedték Svigelt, de azért hangsúlyozzák, hogy „Svigel Ferencnek óriási jelentősége van a Petőfi-sírral kapcsolatos összes kutatásban! Fekete Sándor ugyan csúfol bennünket az ellentmondásokért…” (I. m. 53.) De hát nem tanítja-e a dialektika is, hogy az ellentmondás a dolgok lényege?

…Holnap jön az újabb ámokfutó, miszlikre tépi Morokov bácsit, Pahirját, Tyivanyenkót, Morvait és Kérit, s feltámasztja újra Svigelt. De abban a vitában én már nem fogok részt venni…

Miközben folyt a vita a csontokról, a költő állítólagos tébécéjéről és „farkasfogáról”, a jóságos cár atyuskáról, aki megkegyelmezett Petőfinek, a társadalom mélyrétegeibe lassan leszívódott a méreg, melyet a felelőtlen felfedezők rohamcsapata tévés-rádiós-sajtós csinnadratta közben szétszórt az egész országban. Noha világos volt számomra, mennyi kárt okoz a lelkekben a tudatlan és gátlástalan szenzációvadászok nemzeti tevékenysége, mégis döbbenten olvastam arról a mini közvélemény-kutatásról, melyet Bernáth Attila tanár úr végzett a Csonka Jánosról elnevezett Műszaki Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet diákjai között 1989 őszén. A diákoknak arra a kérdésre kellett válaszolniuk, ötös érdemjegyért, hogy: „Módosult-e Petőfi-képem a Morvai-féle kutatások hatására?” Nyolc osztályban 202 tanuló kapott felkérést a nyilatkozásra, közülük 47-en válaszoltak.

Huszonöt százalék felelt igennel a feltett kérdésre, például ilyen módon: „Igen, módosult, mert így Petőfi nem volt a szabadságharc hőse, mert csak buzdította az embereket, de ő maga elmenekült, a szabadságharcosok pedig vérüket ontották…” „Eddig tiszteltem. De azt nem tudom, miért tagadta le magát a Szovjetunióban. A képe alacsonyodott a szememben, mert tagadta magyarságát…” „Petőfit gyávának tartom, amiért otthagyta a csatát, és elmenekült…”

57 százalék nem módosította érdemben korábbi véleményét, de a Megamorv-propaganda rájuk is hatott: az egyik elhiszi, hogy a neki tulajdonított „orosz nyelvű verseket” ő írta, de nem érti, miért nem magyarul írt, a másik most már tudja, „az biztos, hogy nem hősi halott, de ettől még a versei ugyanolyan jók… mint idáig”. Az is-is hívei közt is akadt olyan, aki a „történelem ezen szakaszának” átírását sürgette, teljesen Morvai modorában, aki meghirdette, hogy ezentúl „tisztességes” tankönyvből kell tanítani Petőfit, tekintve, hogy eddig nem tisztességesen oktatták őt… (Mai Nap, 1989. szept. 26.)

A felmérés legnyugtalanítóbb vonása az volt, hogy a jelek szerint a cáfoló írások alig-alig jutottak el a diákokig, akik – nyilvánvalóan főleg a tévé és a rádió nyomása alatt – zömükben készpénznek vették a legképtelenebb morvaiádákat is. Nagy reményeim nem nyíltak a sikerre, de Simor András szerkesztői kérésére megírtam kommentáromat e közvélemény-kutatásról.

Bernáth tanár úr mini közvélemény-kutatási akcióján igencsak el lehet gondolkodni. Sőt érdemes volna követni példáját, s más iskolákban is hasonló felméréseket készíteni, mert 47 diák válasza nem feltétlenül jellemző a középiskolások nagy tömegére. Addig is azonban, amíg sor kerül egy kiterjedtebb vizsgálatra, ha egyáltalán lesz ilyen, e mostani első kísérletből is levonható néhány, nem túl örvendetes tanulság.

Először talán az, hogy 8 osztály 202 tanulójából csak 47 nyilatkozott, valamivel kevesebb, mint a megkérdezettek egynegyede… A közélet egyéb régióiban is észlelhető közöny, fásultság, úgy látszik, már az iskolákra is átterjedt, s nem kíméli Petőfit sem.

Ami a kérdést illeti, hogy tudniillik „módosult-e” a diákok Petőfi-képe a „Morvai-féle kutatások hatására”, mindenekelőtt hadd rögzítsem: nincsenek, nem is voltak Morvai-féle kutatások. Morvai Ferenc Petőfi-ügyekben tökéletesen járatlan ember, aki összevissza, egymásnak ellentmondó, általában azonban lehangoló tájékozatlanságra valló nyilatkozatokat tett, ő csak finanszírozott egy expedíciót, de kutatónak, ha e szónak értelme van, nem tekinthető. A tömegkommunikáció felelős azért, hogy egy olyan ember, aki nem létező Petőfi-végrendeletet, méghozzá verses végrendeletet talált ki, „kutatói” hírbe kerülhetett a mai Magyarországon.

A tömegkommunikáció is felelős azért, hogy ez az expedíció ekkora zűrzavart szült a fejekben, sok diákéban is. Ha némely lapoknál s az egyéb kommunikációs fórumokon nem tengenek túl a műveletlen, hebehurgya, olykor esetleg ilyen-olyan eszközökkel igen könnyen távvezérelhető emberek, akkor ez az indulásától kezdve átlátszó blöffökkel operáló vállalkozás komolyabb ellenállásba ütközött volna.

A július 19-i „szenzációs bejelentés” óta azonban szerencsére kibontakozott a kultúra ellentámadása az önjelölt kutatók agresszív fellépésével szemben. Az Akadémia Antropológiai Bizottsága egységesen megállapította, hogy a Megamorv jelentései „rendszeresen félrevezették a közvéleményt”, s az expedícióban részt vevő antropológusok jegyzőkönyvét e bizottság „szakmailag nem tartja megalapozottnak ahhoz, hogy azokból megbízható, tudományos értékű következtetéseket lehessen levonni a csontváz által képviselt személy kilétére”.

A hazai és külföldi Petőfi-kutatók (az irodalomtörténetnek nem „hivatalosai”, mint ellenfeleik nevezik őket, hanem „hivatásosai”!) a dilettáns sírkeresők érveit filológiai bizonyítékokkal cáfolták meg. Kimutatták mindenekelőtt, hogy az expedíció alapjául szolgáló, videóról propagált hadifogolynévsorok nem a Szibériába deportált honvédek neveit tartalmazzák, hanem egyszerűen fegyverletételi jegyzékek, melyek az osztrákoknak később átadandó tiszteket veszik lajstromba. E katonák életútját ismerve, meg lehet állapítani, hogy kötéllel, golyóval, börtönnel, számkivetéssel büntették őket hazaszeretetükért, de senki sem került ki közülük Szibériába.

Megállapítható az is, hogy a barguzini csontváz adatai és a biográfiából ismert Petőfi testi jegyei több lényeges ponton különböznek, sőt ez utóbbiakat az antropológusok nem is ismerik érdemben. (…)

Az állítólagos szibériai Petrovicsról szőtt folklorisztikus mesék, legendák magyarázói erőnek erejével azt szerették volna bebizonyítani, hogy „e titokzatos idegen” – Petőfi. Ez azonban nem sikerült nekik, még hamisítások árán sem, melyektől az expedíció szovjet tagjai egyáltalán nem riadtak vissza. Az egész népmesei „vonal” használhatatlanságát bizonyítja, hogy az egyik mesélgető koronatanú, aki saját szavai szerint mintegy húszéves lehetett ama Petrovics Barguzinba hurcolásakor, még meg sem született akkor, amikor e rejtélyes fogoly már meg is halt…

Fölösleges is folytatni a cáfolatokat, melyek el sem férnének egy kurta újságcikkben. De egyvalamiről még szólni kell, mert Petőfi-képünk torzulását bizonyítja. Nem szabad úgy értelmezni a hősiességet, költőnk forradalmi vállalását sem, mintha azt csak a csatatéri halál hitelesíthetné. Feltételezve, bár meg nem engedve, hogy Petőfit csakugyan elhurcolták volna Barguzinba, s ott a hazától sok ezer kilométerre, elszakadva hajdani társaitól, nemzetétől, némán töltötte volna hátralevő néhány évét, majd szörnyű körülmények között elpusztult volna „az örök hó mezején”, akkor már el kellene venni tőle március tizenötödike kezdeményezésének, halhatatlan verseinek dicsőségét? Ha nem hal meg Fejéregyháza mellett, akkor már azt is el kell felejteni, hogy milyen veszélyeket vállalt ama csatában, melyben „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt…”? A fogságban elhullott katona, mondjuk a halálra kínzott Lenkey tábornok nem hős, csak az a generális, akit felkötöttek? S aki elment a bukás után, hogy más országokban küzdjön a szabadságért, mondjuk az 1863-as lengyel felkelésben vagy Latin-Amerikában, azt meg kell fosztanunk 1848–49 csataterein kivívott dicsőségétől?

Szép dolog, ha egy fiatal diák magasra emeli etikája mércéjét, de erkölcsi joga csak annak van ítélni egy bukott forradalom harcosairól, aki tett már annyit hazájáért, mint az egyszerű 48-as honvéd, aki túlélte Világost, noha előzőleg már nemegyszer kockáztatta életét a csatamezőkön.

Szerencsére azonban ezek a megjegyzések csak elméleti jellegűek, mert az irodalomtörténet eddig meg nem cáfolt adatai szerint Petőfi Sándor nem ebben vagy abban a szibériai faluban halt meg, hanem a Segesvár melletti, mészárlássá fajuló ütközetben ölték meg mint Bem katonáját, aki szegénysége miatt eladott lova nélkül nem tudott elmenekülni üldözői elől.

(Visszhang, 1989. 9. sz. november)

Akadémiai közjátékok

Október közepétől meggyérültek „Petrovics”-cikkeim az Új Tükörben, a fenti írás is egy új diáklapban jelent meg. Nem a témáim fogytak el, ó, azokból egy legalább négyszer ilyen vaskos könyvet tudnék írni, egy ezerflekkeset (legfeljebb rajtam és legelszántabb ellenségeimen kívül senki nem olvasná el)…

Visszahúzódásomnak – mely csak egyszemélyi volt, hiszen munkatársaink folytatták a mítosz ostorozását – rajtam kívülálló okát Morvaiék szolgáltatták. A Megamorv-vezér addig nyüzsgött a kormánynál s egyebütt, hogy sikerült elismertetnie „munkája fontosságát” (lásd a Függelék AKADÉMIAI ELISMERÉS címszavát, valamint a bibliográfiában Balogh Ernő idevágó cikkét). Mindebben persze az előzőleg már ismertetett történelmi háttér mellett az is szerepet játszott, hogy az 1948-ban erőszakkal összeeszkábált társadalmi rendszer 1989 végére egyszerűen összeomlott, s bárki szabadon packázhatott kormánnyal, akadémiával, honvédelmi minisztériummal, belügyminisztériummal – akivel csak akart.

Szerencsére Morvai buzgólkodása visszájára fordult. A kormány sugallatára tett elismerési gesztus sokba került Morvainak: az Akadémia elnöksége két bizottságot is kijelölt a barguzini lelet vizsgálatára. Az első bizottság, melyet Harsányi László, a pécsi egyetem Orvostani Intézetének igazgatója vezetett, a vita természettudományi vonatkozásait volt hivatott tisztázni, az antropológiai, régészeti, anatómiai, igazságügyorvosi s egyéb stúdiumok szakembereit a csontlelet vizsgálatára jelölték ki.

Harsányi professzorral csak később kerültem telefonkapcsolatba, jól megismertem viszont dr. Farkas Gyulát, a szegedi József Attila Egyetem antropológiai tanszékének vezetőjét, ezt a kiváló tudóst és jellemes férfit, aki az antropológusok közül elsőnek mert érdemben szembeszállni a „júliusi felfedezőkkel”, cikkeit lapunk is közölte. Később egy, a Pallas Kiadónál készülő füzet lektoraként alkalmam volt eszmét cserélni dr. Kovács László régésszel, e tárgyilagos és szabatosan-ízesen fogalmazó tudóssal. Rajtuk kívül Dezső Gyula neve volt ismerős számomra.

A második bizottság az irodalomtudomány és a történetírás művelőinek köréből állíttatott össze. A sajtóból értesültem e bizottság összetételéről, majd megkaptam az elnök, Berend T. Iván felkérőlevelét is, vegyek részt e munkában. A Magyar Nemzet 1989. november elsejei száma szerint az Akadémia a társadalomtudományi vizsgálatra e szakértői testületet kéri fel: Fekete Sándor irodalomtörténész, Gergely András történész, Kiss József irodalomtörténész, Kosáry Domokos akadémikus, Spira György történész, valamint Váradi-Sternberg János, az ungvári Hungarológiai Központ professzora.

A fentebb említett tudósoknak nincs szükségük semmiféle tömegkommunikációs reklámra, nevüket csak azért idéztem, mert V. Pahirja és M. Salenik egy kárpátaljai magyar lapban jónak látta besározni őket, mégpedig e szavakkal: „Bármennyire furcsán hangzik is, ez a bizottság hivatott arra, hogy kimondja a döntő szót: a költő volt ott (ti. Barguzinban – F. S.) eltemetve vagy sem. Mint látjuk, a »játék« elég furcsán alakul. Bár ha figyelembe vesszük, hogy a másik »csapat« tagjai kizárólag olyan személyek lesznek, akik évtizedeken át tudományos és morális tőkéjüket, egész életművüket a költő segesvári hősi halála köré építették fel, mindjárt nem is tűnik olyan furcsának. Figyelembe véve azokat a körülményeket, amelyek jelenleg délnyugati szomszédaink társadalmi-politikai életében uralkodnak, ez a »csapat« kétségkívül mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az igazság Petőfi Sándor haláláról soha ne derüljön ki.” (Kárpátontúli Ifjúság, 1989. okt. 7.)

Miként a T. Olvasó emlékezhet rá, ez a lap és ez a Pahirja támasztotta fel a nyilas Magyarság egy poros számából a szibériai legendát. Pahirja nem ismerhette a döntés hivatalos indoklását, csak sajtóhírekről tudhatott, de azonnal támadni kezdte a második bizottság tagjait, név szerint is Fekete Sándort, mint „aki főszerepet játszik” a „barguzini lelet elleni támadásokban”, és Váradi-Sternberg Jánost is.

Eddig kíméltem Pahirja polgártársat. Most hadd áruljam el, hogy e cikkében zsidó ármánynak igyekezett beállítani a Petrovics-legenda kritikáját (lásd a Függelék ZSUPAN-ról írt címszavát). Politikai indulatainak egyéb irányultságáról kellő bizonyságot tett fentebb, amikor a legenda elleni tiltakozást a mai magyar politikai változásokkal hozta kapcsolatba, noha e viszony épp fordítva érvényesül: a rendszer bomlása – amint erről már írtam – épp a Megamorv-agitációnak kedvezett.

De igazi arculatát akkor fedi fel Pahirja és kartársa, amikor azt állítja, hogy a fenti bizottság tagjai „a segesvári halál köré” építették fel „egész életművüket”. Megvilágítottam már, hogy az én „életművem” 1985 előtt nem terjedt ki e kérdésre, ugyanez elmondható Kiss Józsefre és Váradi-Sternberg professzorra is. 1848-as forradalmunk három kiváló kutatójáról, Kosáry Domokosról, Spira Györgyről és Gergely Andrásról pedig csak az terjeszthet ilyen valótlanságot, aki harci hevében már régen elvesztette erkölcsi gátlásait. Pahirja manővere tehát minden ízében méltó a szibériai legenda nyilas változatának feltámasztójához.

Mivel világossá vált, hogy én is azok közé tartozom, akiket Pahirjáék ki akarnak szorítani a második akadémiai bizottságból, baráti tanácsra fékeztem magam, ritkítottam fellépéseimet, s több kisebb írást a továbbiakban csak monogrammal, olykor meg sem fejthető betűjellel jegyeztem.

Óvatosságom és tartózkodásom fölösleges volt – a második akadémiai bizottságra csak a romeltakarítás maradt. A Morvai által már novemberre ígért, sőt „bizonyosra” vett újabb, immár harmadik csontvizsgálatra csak januárban került sor, s a magyar akadémiai küldöttség, teljes összhangban a szovjet akadémikusokkal, szakszerűtlennek ítélte az 1989. júliusi világszenzáció előkészítését, a feltárást és a régészeti-antropológiai vizsgálatokat, ráadásul nőinek minősítette a csontvázat. A magyar küldöttek 80 százaléknyi valószínűségről beszéltek, Alekszejev akadémikus – a vizsgálatról készült tévéfilm tanúsága szerint – azt mondta, hogy szériában vizsgált csontok esetében ezt a leletet automatikusan a női maradványok közé sorolnák…

Mindezt betetőzték az itthoni vizsgálatok, melyekről a Magyar Hírlap már beszámolt: a lelet száz évnél semmiképpen sem idősebb, s a csontmaradványokban kimutatható citrát egyértelműen a női jelleget bizonyítja.

A Megamorv vezére magánkívül volt, a tévében kijelentette, hogy „százezres” tüntetést szervez majd, külföldi tudósokkal folytatja a vizsgálatot és így tovább. Én addigra már elköszöntem e témától és az Új Tükörtől is (helyhiány miatt kimaradt az Üzenet Nagyrédére című búcsúcikkem, melyet a könyv végén fakszimilében láthat a T. Olvasó), de amikor hírt kaptam Morvai képviselői kampányáról, a Magyarország jóvoltából még egyszer elbúcsúztam tőle.

Az államférfiakon, államhölgyeken s más pártvezéreken kívül aligha találhatnánk bárkit is hazánkban, akivel a tömegkommunikáció többet foglalkozna, mint a nagyrédei kazángyártóval, Szibéria MERÉSZ FELFEDEZŐJÉVEL (a továbbiakban MF). Bemutatásra tehát nincs szükség e hasábokon, „Petőfi”-kutatásait összefoglalni pedig nincs tér. Amit elöljáróban mégis rögzíteni illik, az csak ennyi, hogy MF, a Megamorv legendás expedíciósa eddig nem is foglalkozott az igazi Petőfi kutatásával. Ő csak emlegeti, lobogtatja s reklámcélokra hasznosítja Petőfit, de nem ismeri őt. (…)

A Petőfi-kutatás „mecénásának” becézett MF eddig egyetlen fillért sem áldozott Petőfi Sándor életrajzának vagy életművének kutatására, az igazi, a valóságban is élt Petőfi helyett egy bizonyos, a szibériai folklórból állítólag ismert állítólagos Petrovics barguzini tartózkodásának nyomait keresgeti-keresteti, mind ez ideig a legtökéletesebb eredménytelenséggel. Egyelőre ugyanis semmi mást nem találtak, csupán egy csontvázat, amelyről igazi szaktudósok azt állapították meg, hogy annak férfias lábai hajdan egy női medencét cipeltek. S mivel a medencének több köze van a nemiséghez, mint például a lábnak, a barguzini „lelet” 80 százalékos bizonyossággal nőinek tekinthető.

E cikknek nem célja a szibériai Petőfi-legenda legutolsó feltámadásának elemzése, de a rend kedvéért hadd utaljak a Megamorv Petrovics-expedíciója által indított hazai és nemzetközi kampány néhány jellegzetes vonására.

Most, hogy szovjet és magyar tudósok egzakt módon bemérték a barguzini csontváz menyecskés jegyeit, az expedíció felbőszült vezére három-négy ágú sípként a legkülönbözőbb hangokat adja ki magából: miután előzőleg elismerte a magyar Akadémia tudományos illetékességét, most kétségbe vonja azt, s szovjet megbízottai egyenesen „maffiának” nevezik az MTA tudósait; a nyomaték kedvéért azt is deklarálta a türelmes magyar tévében, hogy Petőfi-bizottságának „százezer” tagjával fog nyomást gyakorolni az MTA-ra, s az Akadémia előtt fog tüntetni, adót pedig nem fizet; miközben szüntelenül szidja-rágalmazza a tudományt, minekutána szüntelenül azért korholta a magyar tudósokat, mert nem követik a szovjet példát, s e sorok íróját is megfeddte, mert amit itthon gúnyolunk, az nagyon is izgalmas „a Szovjetunióban”, kiderült, hogy az igazi szovjet tudósok, az igazi, nemcsak az MF nyilatkozataiban sűrűn lobogtatott „moszkvai akadémia” képviselői teljesen egyetértenek az igazi magyar tudósokkal, sőt keményebben fogalmaztak az idei januári vizsgálatok során, mint az MTA küldöttségének tagjai. Én, aki MF fő-fő szovjet pártfogójáról, Tyivanyenko úrról csak annyit állítottam, hogy „Petőfi-ügyekben ijesztően tájékozatlan”, csendes elégtétellel értesültem arról, hogy Alekszejev akadémikus Tyivanyenkót „a szovjet tudományosság szégyenének” minősítette, az illető jelenlétében s lesütött szemű hallgatása közben.

Érthető hát, hogy újabban a megamorviádák szitkozó szólamai közé enyhülékeny szirénhangok is vegyülnek. MF most időnként úgy tesz, úgy viselkedik és nyilatkozik, mint aki csak azért ment ásni, hogy akár pozitív, akár negatív értelemben „kiderüljön az igazság”. Vagyis akkor is elismerésre tart igényt, ha véletlenül nem sikerülne dísztemetést rendezni Kiskőrösön a barguzini csontoknak. A bökkenő ott van, hogy ebből az érvelésből sem állja meg a helyét egyetlen szó sem. A valóságban ugyanis még egy centiméternyit sem ástak Barguzinban, amikor – fél esztendővel korábban! – 1988 végén MF egy olyan távirattal hívta össze a magyar sajtó képviselőit, mely egyértelműen ezt hirdette: megtaláltuk Petőfi földi maradványait! Még a dédunokáját is megleltük, neki is farkasfoga van!

Megismétlem: még egy kapavágást sem tettek, csak benéztek a hófödte szibériai föld mélyébe, s már látták is költőnket az ő röntgenszemükkel… Talán fölösleges hangsúlyoznom, hogy a dédunoka később kijelentette, hogy semmi köze Petőfihez, de még az állítólagos szibériai Petrovicshoz sem. A rikoltozó bejelentés után a helyesbítésre egy kurta mondatocskát szántak, ezt sem a táviratot világgá röpítő vezér, csupán az egyik famulusa vállalta. A vezér ugyanis nem tévedhet.

Mivel az idők homályából hirtelen előbukkanó dédunokát komoly ember eleve nem vehette komolyan, szenteljünk egy kis figyelmet magának Petrovicsnak. Az expedíció egyik „jelentésében” (e szóval illetik ábrándozásaik időszaki gyűjteményeit) közölték a Petrovics-Petőfi-sír képét is, egy rácsokkal körülvett nyughelyet, mely alá e hangzatos szöveget körmölték kézzel:

Küchel Becker német dekabrista sírja,

mögötte: Petőfi sírja.

Mivel az ismert Petőfi Sándornak semmi köze sincs a nálunk jobbára ismeretlen Mihail Küchelbeckerhez, nem róhatjuk fel a Petrovics-keresőknek, hogy a derék német dekabrista nevét úgy írták, mintha nálunk egy általános iskolás viccből Vörös Martynak írná a Szózat költőjének nevét. Az már viszont nehezményezhető, hogy amikor a „megtalálás” távirati bejelentése után fél esztendővel később ásni is kezdtek Barguzinban, a különben aranyórával kezessé tett burját miniszterelnök-helyettes sem tudta engedélyeztetni a Küchelbecker-síremlék környékének feltúrását.

A Petrovics-expedíciót azonban nem lehetett megzavarni. Ha Küchelbecker mellett nem lehet kibontani a sírokat, sebaj, odébb mentek, s egy egészen más helyen láttak munkához. E célpontra egy bizonyos Vinokur bácsi mutatott rá, akit az expedíció tagjai alkalmanként más-más korúnak emlegetnek, de akinek olyan remek a memóriája, hogy hetven-egynéhány évesen is emlékszik egy gyermekkorában látott sírra, mely „egy magyar költőé” vala. (Talán Gyóni II. Gézáé?)

E nyughely jóval odébb volt a Küchelbecker-emlékműtől, de gondot ez sem okozott, világossá vált, hogy az engedélyezett színen is kell egy másik Küchelbecker-csontvázat találni… És úgy lőn. Az ötös számú sírból 1989. július 17-én reggel egy hatvan körüli férfi koponyája bukkant elő, mire „valaki” az expedícióból felvetette, hogy „lehetne éppenséggel Kjuhelbeker is”. Miért ne? „Azám – mondta Kiszely István –, az bizony lehet.” (Kapu, 1989. augusztus, 5. o.) S ami reggel lehetséges, az délutánra egy sebtiben előszerzett fénykép alapján, valamint egy tudatlanságból vagy hamisítási szándékkal „dekabrista gyűrűnek” keresztelt női ékszer alapján „bizonyítást” is nyert, s egy hét múlva a szabadgondolkodó forradalmárnak díszes pravoszláv egyházi temetést rendeztek. Talán azért siettek, hogy az igazi szovjet szakértők megérkezése előtt kész helyzetet teremtsenek?

Mivel most már Küchelbecker-Kjuhelbekernek két csontváza is lett, egy „hivatalos” és egy a magyar antropológia sohasem tévedő egyéniségének ajándékaként, még aznap Petrovics-Petőfit is feltárták. (…) Majd megérkezett a helyszínre MF, aki „Petőfi” meglelésekor nem is volt jelen, s az események felgyorsultak, mint egy krimi utolsó fejezetében: az expedíció vezére lefotóztatta magát, amint Hamletként bűvöli „Petőfi koponyáját”, de ő nem habozik, mint a dán királyfi, nem kérdi, hogy „ez lenni Petőfi vagy nem lenni?”, hanem jegyzőkönyvet csináltat, s aláíratja egy szovjet antropológussal (mondjuk inkább a tudomány egyik aspiránsával, aki később megtagadja részvételét) s két amerikaival – az ő álláspontjukat hidegvérrel leegyszerűsítik, s a nyomaték kedvéért meg is hamisítják.

A hihetetlenül gyors, sebesen kapkodó antropológia ellen a hazai magyar szakemberek azonnal óvást emeltek, de a csodahívők, a képzelettúltengésben szenvedők mámorát nem csitíthatták. Egyvalamit mégis sikerült elérnünk: az előbb július 31-re kitűzött, majd más-más dátumokra halasztott, gyalogmenettel ékesített kiskőrösi katonai dísztemetést nem tudta kiverekedni MF, aki nyilván tudta, hogy a komoly vizsgálat elhárításának egyetlen módja épp egy viharos sebességgel keresztülhajszolt elhantolás lehetne: ki merné „Petőfit” másodszor is megbolygatni sírjában?

Sikerült azt is bebizonyítani, hogy az expedíció által országszerte mutogatott videofelvételek hadifogolynévsorai nem szibériai szállítási listák, amint ezt hazugul állították. (…) És még számos blöfföt lehetett leleplezni az egész szibériai manipulációban, melyeket jóindulattal sem minősíthetünk tévedésnek, mert egyértelműen a tudatos csalás kategóriájába tartoznak!

Mindezt pedig azért kellett határozottan rögzíteni, mert az idén januárban (1990-ben) elvégzett moszkvai vizsgálat lesújtó eredményei nem vették el az expedíció vezérének harci kedvét, s abban bízva, hogy a tömegek nem látják át blöfföléseinek mozgatórugóit, elhatározta, hogy a szibériai Petőfi felfedezéséért országgyűlési mandátummal ajándékoztatja meg magát! A magyar tömegkommunikáció (rádió, tévé, némely lapok) segítségével máris harcba indult. Szokása szerint előtérbe állítja a financiális meggyőzés eszközeit. Mivel Kiskőrösön és környékén mégsem ajándékozhat meg mindenkit aranyórával, „jóval a hivatalos kereskedelmi ár alatt” árultatja a Szovjetunióból behozatott fát választópolgárainak.

Ezt a megvesztegetésnek is minősíthető trükköt természetesen Petőfivel díszíti fel, hirdetésben hivatkozva arra, mennyi mindent tett azért, hogy Kiskőrös nagy szülöttjének „földi maradványai szülőföldjén, Kiskőrösön kerüljenek végső nyugalomra”. Alkalmam volt tanulmányozni választási plakátját is, melyen az ő arcképe mellett Petőfi dagerrotípiájának rossz másolata díszlik, a Himnusz botrányosan hibás két sorával együtt. (Egy értelmetlenül betett kötőjellel, egy hosszú ő-vel, a két sor rossz tördelésével s egy fölösleges vesszővel sem tudja feledtetni, hogy hiányzik a mondat végéről a felkiáltójel…)

Petőfit annak idején az első szabad választáson, a magyar Alföldön csaknem agyonverték a félrevezetett tömeg részeg garázdái. Ha ezen az újabb szabadnak ígérkező szavazáson a tavalyi év Petőfi-botrányának főszervezője meg tudja választatni magát, akkor ez lesz a költő második s talán az elsőnél is szégyenletesebb bukása. Természetesen nem rá nézve lesz szégyenletes. A gyalázat azokra fog hullni, néhány rádiósra, tévésre, nem kevés újságcsinálóra s persze mindenekelőtt a Petrovics-expedíció tagjaira, akik a Független Önjelölt közéleti karrierjét statisztákként támogatták és támogatják. (Magyarország, 1990. márc. 2.)

Zárszó helyett

Mint azóta már tudjuk, a Megamorv-párt vezére végül is nem jutott be a parlamentbe. Pedig mindent elkövetett. Így például március tizenötödikén, Kiskőrösön 3, azaz három alkalommal koszorúzott meg egy urnát, melyet piros kabátos Megamorv-legények őriztek. A tudósításokból sajnos nem tudható meg, hogy mi volt az urnában. Csak az üresség, egy ábránd jelképeként? Vagy a barguzini leletből vett néhány csontocska, melyet a vezér a tévében is felmutatott egy nejlonzacskóban, fenyegetően megígérve, hogy a magyar akadémiai szakemberek ítéletét külföldi tudósokkal fogja felülvizsgáltatni?

És miért kell egyetlen napon háromszor koszorúzni ugyanazt az urnát? Egyszer március idusát megünneplendő, másodszor a barguzini költőnő s harmadszor a Megamorv-vezér tiszteletére? Nincs válasz, az egész szcéna csupa rejtély.

De egyvalami biztos: 1990 tavaszán, az első fordulóban, egy alföldi választói körzetben minden negyedik szavazó Morvai Ferencre voksolt. S a második fordulóban, noha minden párt összefogott ellene (még fenti cikkemet is bevetették agitációs eszközül), nem sok hiányzott a győzelméhez. Úgy látszik, nem rossz fogás egy piros kabátok övezte urnát háromszor megkoszorúzni ugyanazon a napon és helyszínen.

Nem árt, ha e jelenet megmarad emlékezetünkben mint a magyar XX. század egyik lehetséges végkifejletének előrevetülő, tanulságos jelképe.

VII. Függelék:

VIII. Válogatott bibliográfia

Egressy Gábor Törökországi naplója. Pest, 1851.

Mikszáth Kálmán: A Petőfi keresők. (Pesti Hírlap, 1885. szept. 22. Charron aláírással.)

Farnos Dezső: Kritikai észrevétel Petőfi eltűnésének irodalmához. Kolozsvár, 1889.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I–III. Bp., 1896.

Ady Endre: Petőfi jelöltsége. Budapesti Napló, 1906. ápr. 29.

Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma, Bp., 1910.

Illyés Gyula: Petőfi. Bp., 1936. (s még inkább az 1963-as kiadás.)

Dienes András: A Petőfi-titok. Bp., 1949.

Sándor József: Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el. (Az amatőr, de tájékozott történész 186. sorszámú könyvét özvegyétől kaptam meg. A munka előszava az 1939-es dátumot viseli, de csak 1941-ben jelent meg.)

Sándor József: A székelykeresztúri legenda. (A 32 oldalas füzet megjelent Budapesten, évszám nélkül.)

Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája. Pécs, 1957.

Dienes András: Petőfi a szabadságharcban. Bp., 1958.

A. Gerskovics: Poetyicseszkij tyeatr Petefi. Moszkva, 1970.

Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez. Bp., 1972.

Martinkó András: Petőfi életútja. Bp., 1972.

A. Gerskovics: Az én Petőfim. Bp., 1979.

(A szibériai legenda újabb fejezetét Az Est közleményei indították el Barátosi-Lénárth Lajos nyilatkozataival, más lapok is részt vettek a kampányban. Mivel azonban a Megamorv-expedíció bevallottan Svigel Ferenc állításaira alapozta munkáját, melyek a nyilaskeresztes párt lapjában, a Magyarságban jelentek meg, ez utóbbi idevágó közleményeiből annotálok itt néhányat. Megjegyzem, hogy Svigel Petőfi emlékek Szibériából címen egy pici füzetet is kiadott (Pestszenterzsébet, 1943.). Kornis Gyuláék id. kritikája Svigelről: Koszoru, 1941. okt.)

Abonyi Ernő: Petőfi – egy Oroszországból hazatért magyar hadifogoly szerint – Iliszunszkban nyugszik. (1940. augusztus 4.)

Szendrey Júlia a bécsi kamarilla és az akkori hercegprimás parancsára nyilvánította halottá Petőfit (aug. 11.).

Petőfi útja Segesvártól az iliszunszki sírig (szept. 4.).

Az oroszokkal helyreállt diplomáciai viszony lehetővé teszi, hogy Petőfi szibériai sírját felkutassuk (szept. 14.)

Salamon Henrik (nyilatkozata): Petőfi, koponyája alakja miatt is, könnyen felismerhető (szept. 18.).

Abonyi E.: Petőfi iliszunszki sírjára vonatkozó anyagokat átadtuk a Városházán Lázár Imre gróf főjegyzőnek (okt. 20.)

M. Docsinec–V. Horvat: És ha a legenda nem legenda? (Kárpátontúli Ifjúság; a továbbiakban KI, 1985. jún. 15.)

Hosszú az út az igazságig (KI, 1985. júl. 13.)

V. Fedinisinec: Téged keresnek, Petőfi… (Vers, prózai bevezetéssel; KI, 1989. okt. 14.).

D. Miron: Hosszú az út az igazságig (KI, 1989. aug. 5.).

Mégiscsak Petőfi (KI, 1989. okt. 7.).

V. Pahirja: Soha nem halványuló emlék. (Megj. ukránul, a Duklya című eperjesi folyóiratban, 1988. 2.) A rejtély meg van fejtve (ukránul, Prapor Peremogi, 1989. szept. 5.).

V. Pahirja–M. Salenik: És kik a bírák? (KI, 1989.)

V. Pahirja: Így születik az „antiszenzáció”! (KI, 1989. 1990. febr. 10.)

A. Tyivanyenko–E. Gyomin: Petőfi sírja Burjátiában (oroszul, Bajkal, 1985. 3. sz.).

(A szerzőpáros sorozatának további darabjai oroszul a Bajkal 1985. 5., 1986. 1. és 4., 1987. 1. és 6. számában jelentek meg. Az esetleges további folytatás nem jutott el hozzám.)

V. Zorkin: A titok meg van fejtve. (Oroszul jelent meg a moszkvai Izvesztyija mellékletében. A szerző szerint a barguzini Petőfit már el is temették Kiskőrösön. Nyegyelja, 1989. aug. 28.)

J. Beresztovszkij: Új adatok a szibériai Petőfi legendájához. Új Tükör, 1987. okt. 18.

A dédnagypapa naplója (uo. 1989. aug. 6.).

Eufória (uo. 1989. okt. 8.).

Tudósítás Munkácsról (uo. 1989. dec. 3.).

O. Kozsevnyikova: Elsietett szenzáció. (Eredetije a Szovjetszkaja Kulturában, fordítása a Kárpáti Igaz Szóban (1989. szept. 2.), majd az Új Tükörben (1989. szept. 17.).

Váradi-Sternberg János: Bizonyíthatatlan felfedezések (nyilatkozat a Magyar Hírlapnak. 1989. júl. 24.).

Gyanús a sietség. Lengyel András György interjúja Váradi-Sternberg Jánossal. (Uo. 1989. aug. 12.).

Vigyázat, Petőfi! (Új Hajtás, 1989. szept. 17.)

Egy barguzini tudósítás 1859-ből. (Új Tükör, 1989. okt. 11.)

A legenda új fejezetéről. I–II. (Uo. 1989. okt. 31. és nov. 5.)

Nem találták meg Petőfit. (Új Hajtás, 1989. márc. 28.)

Kiszely István: Petőfit találtuk meg! (Rádiótávirat Barguzinból. Petőfi Népe, 1989. júl. 24. Ugyanitt: nyilatkozat az azonosításról.)

Szerintem: Petőfi. (Magyar Nemzet, 1989. júl. 31.)

„Biztosan Petőfit leltük meg” (moszkvai nyilatkozat a Magyar Hírlapnak, 1989. júl. 31.).

Ha a dagerrotípia nem hamisítvány, valóban Petőfit találtuk meg. (Nyilatkozat Sass Ervinnek, Békés Megyei Újság, 1989. aug. 19.).

Barguzinban temették el Petőfit. II/1–2. (Hevesi Szemle, 1989. okt. és 1990. január.)

Elfogult a bizottság. (Nyilatkozat az 1990. januári moszkvai vizsgálatról; in: P. Horváth Gábor: Petőfi helyett – női csontváz. Mai Nap, 1990. jan. 12.

(Hétrészes nyilatkozat) in: Dezső János: Petőfi Szibériában. Magyar Szó. 1990. febr. 17–23.

Szabó Géza: A Petőfi-sír helyének felkutatása. (Magyar Nemzet, 1989. aug. 7.)

Képek a barguzini ásatásról. (Új Tükör, 1989. aug. 27.)

Ásatás egy legenda nyomában. 1–2–3. Uo. 1989. szept. 17–24., okt. 1.

Straub Imre: Emlékezések egy kis sovány emberről. (Magyar Hírlap, 1989. szept. 8.)

Borzák Tibor: Petőfit találtuk meg! (Petőfi Népe, 1989. július 31.) A szerző külön is kiadta a tárgyról szóló írását, e bibliográfia lezárásáig azonban művét nem tudtam megszerezni.)

Csank Csaba: Petőfi Sándor és a szibériai Petrovics. (Nógrád, 1989. jan. 7.)

„Kapkodó Petőfi-antropológia?” (Új Tükör, 1989. szept. 10.).

Lágler Péter: „Hol sírjaink domborulnak” (Kapu, 1989. aug.).

Kardos Lajos: A rádiós jelenti Barguzinból. (Nyilatkozat-sorozat a Népszavában, 1989. aug. 16-tól.)

Kéri Edit: Előkerült Bem apó elveszett hadilevéltára. Amatőr kutató találta meg az 1849-ben elveszett, Szibériában transzportált hadifoglyok titkos névsorát. (Népszava, 1988. ápr. 6. Petőfi Szibériában?! című könyvének 18–19. oldalán közli a szerző a Népszavában megjelent egyéb cikkeinek adatait.)

Nehéz Mihály: A szibériai Petrovics (Petőfi?) legendák. Magyarok, 1989. 4.

Pécsi István–Záhemszky László: Hol halt meg Petőfi? (Tízrészes sorozat. Heves Megyei Népújság, 1989. jan. 4-jan. 14.)

Szibériában halt meg Petőfi. (Tízrészes sorozat, uo. Utolsó darab: 1989. aug. 12.)

Pécsi István: Barguzini napló (Hevesi Szemle, 1989. okt.).

Balogh Ernő: Petőfi – Szibériában? (Élet és Irodalom, 1989. aug. 25.)

A barguzini postamester veje. (Kritika, 1989. szept.)

Élősködő Petőfi-kutatók? (Új Tükör, 1989. szept. 3.)

Ne játsszunk a szavakkal! (Uo. 1989. szept. 10.)

Szendrey Júlia – a cinkos? (Uo. 1989. szept. 24.)

A TASZSZ(?) jelenti? (Uo. 1989. okt. l.)

Balogh Ernő–Fekete Sándor: Az okiratok tiltakoznak. (Népszabadság, 1989. okt. 5.)

Balogh–Fekete: Önáltatásból – közáltatás. (Új Tükör, 1989. okt. 15.)

Balogh Ernő: A barguzini „felfedezés” visszhangja. (Uo. 1989. okt. 29.)

Petőfit nem kell magyarra fordítani. (Kulcsár István rádiós interjúja Balogh E.-vel, nyomtatásban: Új Tükör, 1989. nov. 19.)

Szibériában nem lehet eltűnni. (Interjú Dora Boriszovna Kacnelszonnal. Uo. 1989. nov. 26.

Szakemberek és dilettánsok. Kritika, 1990. jan.

A Népújság „Cassandrája”. Kritika, 1990. febr.

Barguzini botránykő. Vasárnapi Hírek, 1990. márc. 4.

Fekete Sándor: x (Beszélgetés Szénási Sándorral, a rádió 168 óra című műsorában. 1985. szept. 14.)

E kötetben: „Van valami elszomorító az egészben” címmel.

x-szel jelölöm az e könyvben is közreadott szövegeket.

Szerkesztői jegyzet J. Beresztovszkij cikkéhez. (Új Tükör, 1987. okt. 18.)

x Inkább ássanak! I–II. (Uo. 1988. jún. 19–26.)

x Eszmecsere „a szovjet emberről”. (Uo. 1988. szept. 4.)

x „Talán helyesebb volna…” (Jegyzet a Petőfi sírjának meglelését bejelentő távirathoz. (Uo. 1989. jan. 1.)

x „Laikusok abszurd állításai.” (Esti Hírlap, 1988. dec. 28.)

x Tudósítás egy fölöttébb érdekes sajtófogadásról. (Új Tükör, 1989. jan. 8.)

x „Köszönöm, de magam is be tudom osztani az időmet.” (Esti Hírlap, 1989. jan. 26.)

Csatározás egy csata körül. (Új Tükör, 1989. febr. 19.)

x Bizonyíték kell! (Dunaújvárosi Hírlap, 1989. júl. 21.)

Mi újság? Fekete Sándor. (Mai Nap, 1989. júl. 21.)

x Kapkodó Petőfi-antropológia. (Népszabadság, 1989. aug. 5.)

Az elgondolkodtató gyolcs. (Esti Hírlap, aug. 5.)

x Vita a csontok felett. (E kötetben: Az ál-Görgeytől az ál-Petőfiig címen. Új Tükör, 1989. aug. 6.)

(Rádiós beszélgetés B. Király Györgyivel. (Vasárnapi Újság, 1989. aug. 13.)

x Kétkedni pedig tilos? (Új Tükör, 1989. aug. 13.)

x Nyikolaj, a jóságos cár. (Uo. 1989. aug. 20.)

x „Minden gátlás nélkül…” (Uo. 1989. aug. 27.)

x Linkségért – önbírálat? (A cím nem tőlem ered, Esti Hírlap, 1989. aug. 31.)

x Ami valóban gusztustalan. (Új Tükör, 1989. szept. 3.)

A Petőfi-mítoszt nem lehet lerombolni. (Az aug. 13-i rádiós interjú, pótlással: Utóhang egy rádiós beszélgetéshez: Élet és Tudomány. szept. 10.)

x Az antropológia pápája. (Új Tükör, 1989. szept. 10.)

x Egy Petrovics-kutatóra. (Uo. 1989. szept. 17.)

Petőfi és a szibériai legenda. (Kisalföld, szept. 24.)

A Negyelja már el is temette Petőfit. (Fenyvesi István levele, a szerkesztő válasza. Uo. szept. 24.)

Az antropológia védelmében. (Uo. szept. 29.)

Újabb morvaiádák. (Mai Nap, 1989. szept. 29.)

x A MEGAMORV megálljt parancsolt (Új Tükör, okt. 1.)

x Az okiratok tiltakoznak (Balogh E.-vel, lásd ott).

x Önáltatásból – közáltatás (lásd Balogh E.).

Vita a csontok felett (Egri György amerikai cikkének ismertetése, Cs. D. jelzettel. Uo. okt. 15.)

x Pesti mesék. (Új Tükör, 1989. okt. 15.)

Visszavonás – suttyomban? (Uo. 1989. okt. 22.)

Petőfi vagy Petrovics? (Vezényi Pál svájci cikkének ismertetése, Cs. D. – Uo. 1989. okt. 29.

A hívek hangja. (Idézetek a szerzőt bíráló cikkekből, válasszal. Uo. 1989. okt. 29.)

Cím nélküli válasz M. F.-nek, P. Horváth Gábor Morvai Ferenc monológja című interjújában, Mai Nap, 1989. dec. 3.

Mi számít Pesten új adatnak? (Vita Ács Tiborral és Straub Imrével. Új Tükör, 1989. dec. 10.)

x Petőfi második bukása? (Magyarország, 1990. márc. 2.)

Kiss József: (Rádiós nyilatkozat, a 168 óra című műsor 1985. szept. 7-i adásában.)

Hol nyugszik Petőfi? (Nyilatkozat a Vasárnapi Hírekben, 1985. szept. 8.)

(Elkésett) nyílt levél Petőfihez. (Magyar Hírlap, 1989. júl. 29.)

„Rabság, szabadság…” – „Petőfi utolsó verse” 1853-ból? (Kritika, 1989. 11.)

A „szibériai Petőfi” legendája. (Jel, 1990. l.)

Radó György: A Petőfi-mítoszok vége? (Magyar Nemzet, 1989. júl. 29.)

Ratzky Rita: Beszéljen a hajtincs! (Interjú a kutatóval, Reform, -nef-, 1989. szept. 1.)

Együd Éva–Szuromi Lajos: Két ismeretlen szerzőjű orosz nyelvű vers Petőfiről. (Hajdú-Bihari Napló, 1989. szept. 30.)

Az MTA biológiai osztálya Antropológiai Bizottságának Nyilatkozata (Új Tükör, 1989. okt. 8.)

Bencze Gyula (fizikus): Tudomány barguzini módra (Élet és Tudomány, 1989.)

Farkas Gyula (antropológus): Nyilatkozat a rádió Vasárnapi Újság című műsorában, 1989. aug. 27.

Kiszely petárdái (Új Tükör, 1989. szept. 24.)

Válasz néhány levélre (Uo. 1989. nov. 12.)

A szögmérést nem zsineggel végzik (Petőfi Népe, 1990. febr. 1.)

Találkozás a barguzinival (Tízrészes sorozat. Délmagyarország, 1990. febr. 5–16.) Megjelent a jugoszláviai Magyar Szó-ban is, 1990. febr. 24-től folyamatosan.

Hajós Ferenc (anatómus): Anatómia (ábrákkal) Új Tükör, 1989. szept. 17.

Józsa László (paleopatológus): Petőfi a csontvázán hordta a kabátját? Interjú a tudóssal (Palugyai István, Magyar Hírlap, 1989.)

Szentágothai János (Nyilatkozat. In: Barguzini csontokról a Parlamentben. Váczi Tamás interjúja. Petőfi Népe, 1990. jan. 29.)

(Némi magyarázatra szorulhat egyetlen lap külön kiemelése. Két ok vezet ebben: 1. darabszámra kétségtelenül az Új Tükörben jelent meg a legtöbb publikáció a szibériai legendáról; 2. e könyv egy küzdelem története, melyben szerkesztőként legalább annyi részt vállaltam, mint publicistaként. Ezért az eddig említetteken túl és levélíróink jó részét sajnos mellőzve, néhány további szerzőt illik megneveznem.)

Araczki László: Barguzin: a tudomány és a dilettantizmus viadala (1989. okt. 8.)

Bor Ambrus: Ami hihetetlen (1989. okt. 15.)

Csontos Magda: Szerkesztői üzenet (Egy „Petőfiről szóló” dal kapcsán. 1989. okt. 15.)

Kovássy Zoltán: A síron túl is hűséges Petőfi. (1989. szept. 3.)

Moldova György: A postamester lánya. I–II. Szatíra. (1989. dec. 24–31.)

Rédey Pál: Petőfi vagy Petrovics? (1989. szept. 10.)

Simor András: A Petrovics-kutatókra (Vers, 1989. okt. 15.)

Tornay Mari: „Hát a mi Sándorunk most mit csinál?” (1989. szept. 10.)

Ács Tibor: Nyilatkozat a Magyar Hírlapban (1989. szept. 8.)

Bartha Antal: Kétségbe vonom… (Új Tükör, 1989. szept. 3.)

Katona Tamás: (Rádiós nyilatkozat Kéri Edit állítása ellen, mely szerint Görgey 1849 júliusában kapitulációra szólította fel Bemet. Esti Magazin, 1989. április 6.)

Stark Antal: A hajfürt lesz a bizonyíték (Válasz Kardos Ernő kérdéseire. 168 óra, 1989. aug. l.)

Drexler Gábor: Nyilatkozat. In: Palugyai István: A kormány segít, de a tudományé a végső szó. (Magyar Hírlap, 1989. aug. 12.)

Glatz Ferenc: Nyilatkozat. In.: Barguzini csontokról a Parlamentben. Váczi Tamás interjúja. (Petőfi Népe, 1990. jan. 29.)

Buza Péter: Barguzin (Magyar Nemzet, 1989. aug. 26.)

Czigány Lóránt: A túlsó partról (Uo. 1989. aug. 28.)

Jávor Ottó: Petőfi „felfedezése” (Heti Budapest, 1989. aug. 5.)

Maros Dénes: Győzzön a jobbik? (Esti Hírlap, 1989. aug. 1.)

Odze György: Nem találták meg Petőfit (Új Hajtás, 1990. márc. 25.)

Palugyai István: Felül nő, alul férfi a barguzini csontváz (Magyar Hírlap, 1990. jan. 12.)

Ki mért mellé, s mennyivel? (Uo. 1990. febr. 3.)

Sulyok Erzsébet: Ha elfogynak az érvek… (Délmagyarország, 1989. szept. 26.)

Sebők János: A Petőfi-titok (Ifjúsági Magazin, 1985. dec.)

Várkonyi Endre: Egy gondolat bánt engemet (Ország Világ, 1989. aug. 9.)

Kéri Edit: Petőfi Szibériában?! Bp., 1990.

Szabó Géza: Ásatás Barguzinban. Bp., 1990.

Szuromi Lajos: Petőfi orosz versei? Debrecen, 1990. (A füzet eszperantó nyelven is közli a tanulmányt.)

A. Tyivanyenko: Sandor Petefi v Barguzine (1989. Ulan Ude.)

Veszprémi Miklós: Hogyan halt meg Petőfi? Bp., 1989.