Petőfi, a vándorszínész

I. Az irodalomtörténet ítéletéről

II. Az első kísérletek

1839 tavaszán – feltehetően március eleje és május eleje között – Petőfi Pesten statisztáskodik. Ez az időszak a leghomályosabbak egyike életében. Saját szavain kívül keveset tudunk ekkori viszontagságairól. Az életrajzírók érezhető viszolygással kezelik ezt a periódust, amelyet Hatvany „szerencsétlen pesti tartózkodásnak” nevez egy lábjegyzetében, de summálásában épp csak említ.³⁰ Hát igen: az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, még gondolatnak is meghökkentő… Ellentétben azonban az életrajzírók borzongásával, a költő mindig derűsen emlékezett vissza ezekre az időkre. Megjegyzéseit olvasva a játékos iróniától az ifjúságnak szóló nosztalgiáig sokféle érzést felfedezhetünk, csak éppen a keserűség, a megbánás vagy a megaláztatás és szégyenkezés érzéseit nem.

„…mikor még statista voltam a pesti nemzeti színháznál – írja az Úti jegyzetekben – s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb. …mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt.” Az Úti levelekben heinei iróniával emlékezik vissza arra, hogy statiszta korában pénzt talált a Rákos mezején, hol egykor királyokat „választottunk”: „…Óh Szilágyi, óh Hunyadi, óh tizennégy pengő forint… dicső emlékek!”³¹

Jól ismert pszichológiai jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nemigen lehet erről szó. Petőfi nemcsak írásban, a nyilvánosság előtt, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen emlegette ezt az időszakot. Amikor Sass doktorral már híres költőként meglátogatta szüleit, szóba került ez az ügy is.

„Kérdésemre hogy mi lett mindennek vége, »Az lett kérem szépen, – felelé az öreg elkeseredetten, – hogy fiam tizesért színésznőket kísért lámpával haza.« »Én pedig – felelé Petőfi – egy világért se adtam volna azt a dicsőséget, midőn e szolgálat után hazaérve, kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet s habár nélkülöztem mindent, de annál jobban kijutott képzelt dicsőségemből.«”³²

A képlet elég világos. Petőfi felmérte, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson, sőt színházi szolgai teendőkön át vezet az út. Ha tárgyilagosan szemléljük a kérdést, el kell ismerni, hogy reálisan, józanul gondolkodott. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb feladatokra. Szerdahelyi dalkíséretre vállalkozott, hogy a színpad közelében lehessen. Egressy „a legalantasabb teendőkbe szorítva” kezdte pályáját.³³

Nem tudjuk pontosan, miből állt Petőfi munkája a színháznál. A Nemzeti Színház irattára elégett, iratai elvesztek. Az sem biztos, hogy Petőfi hivatalosan is alkalmazottja volt-e a színháznak. Szeberényi szerint Petőfi „a színház körül” csak „apró szolgálatokat” tett, „csupán azért, hogy a színészekkel némi, bármi távol, érintkezésbe jöhessen”, s megismerhesse a kor ünnepelt íróit.³⁴ A színház 1840-ben kiadott zsebkönyvében hiába keressük a költő feltételezhető álneveit a technikai személyzet névsorában, pedig ez a kimerítő lista felsorolja a statisztákat, jegyszedőket, sőt még az 1839 folyamán „elszökött kardalnokokat és táncosokat” is.³⁵ Tekintve azonban, hogy csupán egy kamasz fiúról van szó, nem kellett feltétlenül hivatalos iratokban rögzíteni párhónapos „közreműködését”. Így tehát Szeberényi ellenére sem látok okot a költő többször is megismételt vallomásának kétségbevonására: Petőfi csakugyan statisztáskodott a pesti magyar színháznál, ennek következtében „a próbákon és előadásokon híven” ott volt, „hurcolta a kortinákat”,³⁶ s emellett mint Laternen Bub és színházi szolga keresett némi borravalót.

Még kevésbé látok okot arra, hogy „szerencsétlen” epizódként homályban hagyjuk ezt az időszakot.³⁷ Több jel is arra mutat, hogy hasznos periódus ez az ifjú Petőfi életében. Amíg későbbi vidéki színésztársai általában falvakban, kisvárosokban kezdték pályájukat, s csak kivételesen juthattak el egy-egy pesti előadás megtekintéséig, Petőfi pályája fordított irányban indult. Tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lehetett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a „régi vagy inkább síró és éneklő” iskola,³⁸ s az új felfogás hívei között. A műsorban lapozgatva láthatjuk, hogy több olyan darabhoz hordhatta a színfalakat, amelyben későbbi vándorlásai során maga is fellépett. Az új színművészet úttörőit láthatta egyebek közt a Két feledékeny, a Párisi naplopó, a Peleskei nótárius, a Griseldis, a Capriciosa című darabban, és – ami a legérdekesebb – a Lear királyban, amelyhez majd színészi pályája egyik legjelentékenyebb feladata fűződik. E színművekre szerepei kapcsán még visszatérünk, de már itt jegyezzük meg, hogy amikor az elmaradt közönség előtt ripacskodó különböző vidéki társulatok próbáin ezekre a darabokra készültek, Petőfi az akkori legfejlettebb magyar színjátszás felfogására emlékezve minden bizonnyal ki is fejthette véleményét, s ez egyik forrása lehetett azoknak a konfliktusainak, amelyek oly gyakran állították szembe színésztársaival.

Az akkor látott darabok közül nem egy alakító hatással is lehetett az ifjú lelkivilágára. A Bánk Bán első (március 23-i) pesti bemutatója aligha volt közömbös világképének kifejlődésére, mint ahogy a színészsorsot ábrázoló Garrick Bristolban és Kean művészi hivatástudatát formálhatta.³⁹

Általában: itt és ekkor szerezhette első érdemi színházi-színpadi ismereteit. Rexa Dezső lemásolt néhányat a Nemzeti Színház Könyvtárának iratai közül.⁴⁰ Ezekből kiderül, hogy Lemouton János épp ebben az időben adta át francia drámagyűjteményét a színháznak. A színészek nyilvános felolvasásokat rendeztek az érdekesebb darabokról. A gazdag könyvtárat különben is minden alkalmazott használhatta. Elképzelhető, hogy Petőfi, aki parasztkocsin, őrágyon, minden lehető alkalommal olvasott, nem hagyta ki ezt az alkalmat sem. Az olvasott és látott darabok, s a kiváló színészek játéka együtt mintegy sűrített színi tanfolyamot jelenthetett számára.

A színházban megforduló vagy játszó irodalmi, illetve színpadi hírességekhez természetesen csak egyoldalú kapcsolat fűzhette – távolról tisztelhette őket. (Elvileg azonban nem lehet kizárni, hogy egyik-másik kulturális nevezetességnek feltűnt a színház körül buzgólkodó ifjú korához képest feltétlenül meglepő érettsége és műveltsége. Mindenesetre érdekes, hogy Egressy 1843 nyarán ajánlja majd Petőfit Fekete Gábor társulatába, pedig az előtt csak egyszer láthatta – 1839 tavaszán, mint statisztát és Laternen Bubot.) Mindenképpen közelebbi viszonyba kellett azonban kerülnie a színpadkép kialakításáért felelős rendezőkkel, hiszen az ő utasításaikat hajtotta végre, továbbá a színházi alsóbbrendű személyzettel. Az előbbiek közül két név tűnik fel: Fáncsy Lajos később majd jóindulatot tanúsít a színész Petőfi iránt, Komlóssy Ferencről, leendő debreceni igazgatójáról már nem mondható el ugyanez. A második csoport tagjai közt két ismerős név akad: Fekete Soma és Szabó József kardalnokkal majd Székesfehérváron találkozunk, az utóbbi Petőfi színigazgatója lesz, Fekete Soma pedig a társulat fiatal, de tekintélyes tagja, s a költő társa a színészeti „belharcokban”.

Itt nem ismertethető tanulási próbálkozásai és másfél évi katonáskodása után 1841 nyarán újra a színészettel kísérletezik Petőfi. Ez az időszak nem kevésbé homályos, mint az előző. Itt már csak a költő szavának adhatunk hitelt – egyéb adatunk nincsen. Nem sokkal e kaland után így számol be Szeberényinek: „Pestre menék, de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytattam hát utamat (a la „hű bele Balázs”) Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt színészek degálnak, velök megbarátkozom, s – színésszé leszek. Három hónapig színészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én »annyi balszerencse közt, olly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem« elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha isten segít, nem örökre)…”⁴¹ Nyilvánvalóan erre az időszakra vonatkozik az Úti jegyzetek egyik passzusa is: „Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon stb…”⁴² Petőfitől nyert értesülésére hivatkozva Sass István azt írja, hogy a társulat Szekszárdon is játszott, ahonnan „egyes refractárius tagokkal” Petőfi Simontornyára ment, s ott „ütötték fel tanyájukat”.⁴³

Petőfi versben is megörökítette a színészetbe való ozorai beavattatását.

 

…Ekkép juték egy nyári délután Egy kis városba; fáradt lábaim A fogadóban megpihentenek. – Vendégszobája egyik oldalán Helyet szerényen színpad foglala.

 

A költő megismerkedik egy úrral:

 

…Volt bennem annyi emberismeret Ráfoghatnom, hogy nem más, mint színész. Fején kalapja nagybecsű vala, Mert Elizéus prófétával az Rokonságban volt… tudnillik: kopasz. Kabátja új, a nadrág régi rongy, És lábát csizma helytt cipő födé, Alkalmasint amelyben szerepelt. „Thalia papja?” kérdém. – „Az vagyok; Talán ön is?” – „Még eddig nem”. – „Tehát Jövőben? fölség…” – „Azt sem mondhatom,” Vágtam szavába; ámde ő rohant, S vezette gyorsan az igazgatót. Fehér köpenyben az igazgató Jött üdvezelni engem nyájasan: „Isten hozá önt, tisztelt honfitárs! Lesz hát szerencsénk önhöz édes úr? Imádja úgye a művészetet? Ah, jóbarátom, isteni is az! S önnek szeméből olvasom ki, hogy Színészetünknek egykor hőse lesz, És kürtölendik bámult nagy nevét A két hazának minden ajkai… Ebédelt már ön? itt az ételek Fölötte drágák, s ami több: roszak. Az ispán úrtól őzcombot kapánk, A káposztából is van maradék – Ha meghívásom nem méltóztatik Elútasítni: jó ebédje lesz.” Így ostromolt a jó igazgató, Forgatva nyelve könnyű kerekét. Én nem rosz kedvvel engedék neki. Menék ebédre, és ebéd után Beiktatának ünnepélyesen A társaságba – nem kutatva: mi Valék, deák-e vagy csizmadia?44

 

Ennyi az, aminek hitelt adhatunk. A többi feltevés, vagy kétes hitelű emlékezés.

Az sem dönthető el bizonyossággal, hogy Petőfi melyik társulatban kezdte színészi pályáját. Az életrajzi irodalom – Zilahytól napjainkig – magától értetődő tényként arról beszél, hogy Sepsy Károly avatta színésszé Petőfit.⁴⁵ Hatvany el is olvasta Sepsy emlékezéseit, s lesújtó bírálatban részesítette az igazgatót fellengző stílusa s Petőfivel szembeni mulasztása miatt – Sepsy ugyanis nem emlékezik meg arról, hogy keze alatt tanulta Petőfi a színészetet.⁴⁶

Sepsy, aki „lélekborulatokba merülve” haladt „kétes pályáján”, stílusáért minden gúnyt megérdemel. Petőfivel szembeni mulasztása azonban erősen kérdéses. 1848-ban megjelent emlékiratának szóban forgó része csakugyan nem említi a költőt, holott akkor már illett tudni, kicsoda Petőfi Sándor. Hatvany azonban nem vette észre, hogy ez a közlemény (Visszatekintés vándorpályámra) szó szerinti átvétele egy 1847-ben a Pesti Divatlap hasábjain közölt ömledezésnek, amelyet a szerző minden jel szerint még 1846-ban írt.⁴⁷ Ekkor még nem olyan súlyos mulasztás hallgatni Petőfi Sándor életének egyik epizódjáról. Különösen abban a lapban nem, amely ekkor épp hadilábon állt a Tizeket szervező költővel.

De vajon valóban Sepsy volt-e Petőfi első színész igazgatója? Ez ellen két nyomós ok szól. Sepsy 1841-ben 19 (legfeljebb 20) esztendős, ami még egy zúgtársulat igazgatásához is alacsony kor.⁴⁸ Emlékirataiban részletesen felsorolja vándorpályája állomásait, osztályozva a magyar vidéket aszerint, hogy hol miként pártolják a színészetet. Hatvany oldalakon át gúnyolódik is Sepsy jelzőivel, de épp ott hagyja abba az idézgetést, ahol az érdekes lenne. Sepsy ugyanis a Dunántúlra térve, ezt írja: „A dicső, tündéri Balaton mellékén művészet és vendégszeretetre találtam. – Fehérvár, Veszprém, Pápa, Komárom, Győr közönségei pártolják a színészetet. Somogyban a művészet mellett a művészt és a művésznőt is kedvelik. Sopron megyében még idegen bálványt imádnak. Baranya tájékáról s a felföldről stb. még itt nem járván, nem szólhatok.” Vagyis Sepsy a Dunántúl olyan megyéit emlegeti, amelyek távol esnek a Petőfi által felsorolt helységektől, ugyanakkor hallgat Tolna megyéről – a „degálás” központjáról –, Baranyát pedig kifejezetten ismeretlen területként említi, noha Petőfi szerint Mohácson is játszottak! Elképzelhető persze, hogy Baranyába csak a lázadó refractariusok jutottak el, akkor is gyanús, hogy Sepsy a Dunántúl egészen más vidékeiről beszél, s épp Tolnáról hallgat (amely az általa nem osztályozható Baranya mellett terül el…).

Kételyek merülhetnek fel a második igazgatójelölt körül is. Helyesebb lenne önjelöltet mondanunk, ugyanis arról az Abday Sándorról van szó, aki a kor egyik leghíresebb vidéki színigazgatója volt, s aki a Szamos című lapban magának vindikálta Petőfi színészi felavatásának dicsőségét. Sajnos, a lap megfelelő évfolyama Budapesten nem található, s így csak a Függetlenségben megjelent kivonatot ismerjük, amely egyebek közt ezt mondja: „…Petőfi katonaköpenyben jött hozzám Karcagra, a színtársulatomnál öt hónapot töltött. De színésznek ügyetlen lévén, felvittem Pestre, hol 50 forinttal megajándékozva, egy ügyvédnek adtam át.”⁴⁹ Az ország másik szegletében fekvő Karcag, az öt hónap és az irgalmasságból adományozott 50 forint emlegetése eleve kizárta, hogy az irodalomtörténet komolyan vegye Abday állítását. Még súlyosabb ellenérv vele szemben, hogy egy korabeli zsebkönyv tanúsága szerint a derék igazgató ekkor, 1841 nyarától decemberéig szintén a Dunántúlon tevékenykedett ugyan, de Szombathely, Kőszeg, Sopron, Keszthely, Sümeg, Esztergom között cirkáló társulata sohasem érintette a Petőfi által fent megjelölt útvonalat.

Mégsem szabad egyszerűen utólagos tódításnak felfogni Abday vallomását. Petőfi idézett levele ugyanis így folytatódik: „…elbúcsúztam a színészettől Mohácson s per varios casus et tot discrimina rerum Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba értem…” Vagyis: Petőfi Baranya megyei színészkedése során nem találkozhatott Abdayval, aki másutt működött, de Mohácsról Sopronba vezető útján, amely szeptemberre esik, többször is beleütközhetett Abday színészeibe, akik a zsebkönyv szerint szeptember 20. és október 6. között Szombathelyen, illetve Keszthelyen, október 9-től Sümegen táboroztak. Elképzelhető, hogy a vergiliusi per varios casusba, a „viszontagságok és veszedelmek” sorozatába egy Abdaynál lezajlott sikertelen próbálkozás is beleértendő. Ez persze semmiképp sem tarthatott öt hónapig, legfeljebb egyszer-kétszer öt napig…⁵⁰

Erre az időszakra még egy harmadik igazgatójelölt is jut. Egy szerepkönyv-másolaton olvashatjuk a következő szöveget: „Zolky, a vén diák. Dráma 2 felvonásban, írta Maltitz – ford. Havi E. Másolta Rónai színész 1841. Földváron.” Noha Kétszery már 1883-ban „becsületével állította”, hogy Petőfi „a fent írt időben… Rónay név alatt” társasága tagja volt, s e darabot másolta, Ferenczi életrajzi munkája nem vett erről tudomást. A kritikai kiadás szerkesztői megállapították, hogy az egész másolat „Petőfi kézírása,” s lehetségesnek tartják, hogy a Levél egy színész barátomhoz című költemény más társaságra utaló szavai Kétszery társulatára vonatkoznak.⁵¹ Az idézett rész így hangzik:

 

A társaság is végre szétoszolt Egymást érő bel- s külviszály miatt; S én újra jártam széles e hazát, Mígnem keblébe vett más társaság.

 

Ha Petőfi kézírásának legjobb ismerői ilyen határozottan felismerik a költő keze vonását, el kell fogadnunk, hogy Petőfi csakugyan lemásolta Maltitz darabját, valószínűleg a Balaton melletti Földváron. Ez azonban semmiképp sem történhetett a Sepsy (vagy más) által vezetett társulat(ok) Tolna és Baranya megyei faluzgatása után. A Szeberényihez írt levél, amelynek egyébként egyik aláírása: (hajdan) Rónai színész, olyan útvonalat jelöl meg Mohács–Pécs–Szigetvár–Keszthely–Szombathely–Sopron részletezéssel, hogy abba semmiképp sem fér bele egy balatonföldvári kirándulás. Petőfi tehát csak a dunántúli faluzgatás megkezdése előtt másolhatta le a darabot, mégpedig akkor, amikor a la hű bele Balázs Füred felé ment, s „innen átkelve a Balatonon” Balatonföldvárra érkezhetett. Időben és helyben legvalószínűbben ekkor és itt helyezhető el az az intermezzó, amely legfeljebb néhány napig tarthatott. Mi okból, nem tudhatjuk, de hamar tovább ment innen Petőfi, s „Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába” jutva, Ozorán kezdte el már jelzett vándorszínészi útját.

Dolgozatom elmélyült munkát végző lektora, Kiss József, új feltevésként lehetségesnek tartja azt is, hogy Petőfi a szóban forgó darabot nem Balatonföldvárott, hanem Dunaföldváron másolta le. Ez a helység viszonylag közel esik a portyázás útvonalához. A kétségtelenül jogos feltevésnek némileg ellentmond azonban az a körülmény, hogy Kétszery már jóval 1841 előtt fejlett társulatokat vezetett, városokban játszott és nyomtatott színházi zsebkönyveket adott ki, így a nagyon alacsonyrendű faluzgatás nehezen illeszthető be a direktor pályaképébe.

Mindenesetre az eddigiek alapján elképzelhető, hogy a faluzgatás előtt pár napig Kétszerynél vendégeskedett Petőfi Balatonföldvárott (esetleg az ő keze alatt működött a faluzgatás első szakaszában Dunaföldvárott?), de a Sass által jelzett szakadás után akkor is másvalaki irányította a Szekszárd, Simontornya, Mohács között hányódó-civódó csoportot. De ki?

Amikor 1842 őszén Fehérvárott jelentkezik a költő, Szuper Károly szerint úgy mutatkozik be, mint aki Csehfalvi társulatánál, Némethy szerint mint aki Bakynál már megkísérlette a színészkedést.⁵² Eddig ezeket a vallomásokat vizsgálat nélkül utasította el a Petőfi-irodalom, mivel ténynek tartotta, hogy Petőfi Sepsy vezérlete alatt működött ama három hónap alatt. Nem lehetetlen azonban, hogy épp e két férfiú valamelyikét rész illeti Petőfi színésszé avatásának dicsőségeiből. Sőt, mivel e társaságok szinte havonta bomlottak fel, majd szerveződtek újjá, egyesültek és szétváltak, a „szekszárdi lázadás” előtt az egyik, utána a másik keze alatt is tevékenykedhetett Petőfi.

Nincs tehát megbízható eredménye e rövid áttekintésnek, sőt bizonyos fokig még több lett a rejtély, mint amennyivel korábban számoltak. Annyi azonban kiderült ebből is, hogy sokszor a vitathatatlan tényként dolgozatról dolgozatra szálló adatok is milyen felületesek lehetnek, s a legjobb esetben is csak részigazságoknak bizonyulnak.

Az eddigi irodalom nem sokat foglalkozik e háromhónapos színészkedés tartalmi részével sem. Érthető, hisz szánalmas-sajnálatos vergődésnek tekinti az egész faluzgatást. Mivel Sass István a költő szavaira hivatkozva, azt közli, hogy Petőfi „a színi rekvizitumok sürgő-forgó beszerzője” és színlap kihordó volt, sokan elintézettnek vélték az ügyet e puszta tény ismételgetésével.⁵³ Mi azonban – Tolnai Lajossal ellentétben, aki azt tanácsolja a biográfusnak, hogy okos gazdaként szelelje meg kicsit a búzáját, mielőtt piacra vinné, vagyis hallgasson a megtörtént „de nem lényeges” vándorszínészi mizériákról, mert ezzel csak beszennyezi a költőt⁵⁴ – próbáljuk részletezni kissé, miből is állhatott a kezdő vándorszínész élete, s hogyan kell értékelnünk ezt az időszakot.

Egressy Gábor, a legilletékesebb, pontosan megjelöli, mi mindent kellett végezni a kezdő vándorszínésznek:

„Az én koromban a kezdő a pályát szükségképp a színlapok írásával kezdette; szükségből szét is kellett a lapokat hordania; közreműködött a színpadépítés körül; festéket tört a díszítőnek, segített ennek a díszleteket festeni és felállítani, a lámpákat öntötte és gyújtotta; bútorozta a színpadot, mint színházi szolga; majd írta a szerepeket és másolta a darabokat…”⁵⁵

Petőfinek valószínűleg sok színlapot kellett körmölgetnie ebben az időszakban. Nemcsak azért, mert szép írása volt, hanem mert mindig a kezdőre hárították a legtöbb ilyen feladatot. Sőt, sok helyen az volt a szokás, hogy a színlapokat a proporció szerint írták. Mint Balog Alajos emlékeiből tudjuk, ha a jövedelem elosztására megszabott proporció listáján valaki elől áll, csak egy-két színlapot kellett másolnia, de ezt is a kezdőre sózta, annak viszont, akinek a jövedelemből is a legkisebb osztályrésze volt, a legtöbbet kellett másolnia. E fordított progresszivitás alapján a faluzó Balog Alajos naponta húsz színlapot is körmölt.⁵⁶ A darabmásolást, mint láttuk, már Kétszerynél is gyakorolhatta Petőfi. Jóírású színész egy nap alatt másolt le egy egész estét betöltő darabot.⁵⁷

Mivel a társulat egészen kis létszámú és alacsonyrendű volt, állandó felszerelésük kevés lehetett, inkább, mint Sass is írja, beszerezték a rekvizitumokat. Hogy ez miként történhetett, arra vonatkozólag érdemes idézni Jászai Marit, aki még emlékezett az ilyen vidéki truppoknak a század második felében is hasonló viszontagságaira:

„Én még tudom, mit tesz kelléket összehordani kis helyen. Mennyi ügyesség, szókészség, találékonyság és furfang kell hozzá, hogy a gazdaasszony a félretört sarkú, félig szolga, félig színész könyörgésére ágyterítőket kölcsönözzön! Mert ágyterítőre legnagyobb szükség van az »archaikus« színpadokon. Ágyterítőből mindent lehet csinálni. Kell azután még szék, asztal, tányér, poharak, »eszcájg« és férfiruha. Fürgén kell ott a szóval bánni tudni, hogy a gazdasszony vagy a leányasszony mindezt színházi »bilétért« kiadja a házból!

Értem, hogy Petőfit küldözték az élhetetlenek »requizitumokért«.

Elképzelhetjük, meddig elmulattatta a tésztát gyúró menyecskét a konyhában, míg az beleegyezett, hogy az első szobából elvihessék a kanapét, melynek fejében azonban a kellékesnek meg kellett ígérnie, hogy az előadást addig nem kezdik meg, míg a kanapé tulajdonosok meg nem vacsoráltak…”⁵⁸

Jászai csak Ferenczitől tudta, hogy a költő rekvizitumok beszerzésével foglalkozott, de a Ferenczinek forrásul szolgáló Sass szavaiból már Petőfi hangja hallik ki és erősíti meg a nagy művésznő láttató leírását: „Saját kedélyes elbeszélése szerint pénzmag és színpadi szerelvény hiányában teljesen elrongyoltan érkezvén Simontornyára, néhányad magával, kénytelenek voltak a színpad rögtönzése céljából az urasági vendéglő ivószobájában padokat, asztalokat összetákolni s függöny és színfalak, úgy egyéb díszítések előteremtésére pedig lepedőket, tarka-barka terítőket kikölcsönözni…”⁵⁹

De csak ilyen szolgai teendőkből állt a kezdő vándorszínész élete? Minél messzebb kerültünk a kortól, annál többször képzelték ezt így az irodalomtörténészek. Legújabban Hernádi Ferenc – Ferenczire hivatkozva – azt írta, hogy Petőfire a színicédulák írásának, kihordásának s a szükségletek beszerzésének „kevéssé művészi feladata jutott”. Ezen az alapon egy kései visszaemlékezés hitelességét is kétségbe vonja, mondván, hogy az illető reformkori őse nem is láthatta játszani Petőfit Mohácson, hiszen a költő csak színlapkihordó volt.⁶⁰

Jellegzetes esete ez annak, hogyan kerekedik az irodalomtörténeti ismeret a mű ismerete fölé. A költő ugyanis egyértelműen arról beszél, hogy játszott is a Dunántúlon bolyongó társulatban. A már említett költői levélben mondja:

 

Másnap fölléptem a Peleskei Notáriusban. Hősleg működém Három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt.

 

Sass úgy emlékszik, hogy a költő a szekszárdi különválás után a már idézett simontornyai ivóban is játszott.⁶¹ De ez nem is lehetett másként. A 6–10 tagból álló vándortársulatok sohasem engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy külön színlapkihordókat tartsanak maguknak. Ha Petőfire alacsonyrendű feladatok is jutottak, ez nem jelenti azt, hogy csak azokkal foglalkozott, s hogy nem szerepelt színészként is. Amikor Egressy felsorolja a kezdő vándorszínész kötelességét, természetszerűen zárja a sort azzal, hogy „működött, mint szereplőszínész”.⁶²

Foglaljuk tehát össze az 1841-es kísérlet tanulságait:

A tények vizsgálata azt mutatja, hogy a kortársi emlékezésekben sötét színnel ecsetelt viszontagságok sorozata, valamint az a tény, hogy a fiatal színésznek igen sok, nem éppen művészi, sőt meglehetősen alantas feladatokat is el kellett látnia, nem azt bizonyítja, hogy a költőt társai tehetségtelennek, másra alkalmatlannak tartották, hanem pusztán azt, hogy kezdőként kezelték. Nem Petőfi volt az egyetlen induló színész, aki nagy szerepekről álmodott, de különböző színházi segédmunkákat is kellett végeznie. Petőfi nemcsak önvígasztalásból írta, hogy Megyeri „körmölgeté, mint más, a színlapot…”⁶³ Azokban a helységekben, ahol nem volt nyomda, mindig is a színészek írták a színlapokat.⁶⁴ Szuper Károly elmondja, hogy kezdetben általában csak kisebb szerepeket kapott, neki kellett építeni a színpadot, ő írta és hordta szét a színlapokat. Pedig Szuper nem valamilyen kéretlen tolakodó volt a színháznál, mint amilyennek Petőfit festik, ellenkezőleg, már első igazgatója nagy reményű ifjúnak tartotta, s „elkérte” a színészettel szemben a szokásos averziót tápláló atyától.⁶⁵ Némethy György, a másik kolléga, Fehérvárott majd ágy- és vetélytársa a költő-színésznek, szintén így kezdte pályáját, ráadásul, mint Arany János, a kulisszák festegetésében is részt vett. Eleinte Egressy is „vándortársulatoknál működött a legalantasabb teendőkbe szorítva”.⁶⁶ Szabó Krisztina, akit később a fél ország ünnepelt, ugyanúgy játszott „kortina és színfal nélkül”, „a szabadban”, egy felvonásossá átgyúrt ötfelvonásos tragédiákban.⁶⁷ Vagyis: csak az akkori viszonyok teljes figyelmen kívül hagyásával lehet valami egészen sajátos, külön a költőt sújtó megaláztatásnak, tehetségtelensége bizonyítékának látni a vándorszínészek életéhez törvényszerűen hozzátartozó viszontagságokat!

S ez a három hónap színészi fejlődés, dramaturgiai iskolázódás, művelődés szempontjából is előnyös lehetett – gondoljunk csak arra, milyen élénken megragadhattak az emlékezetben a gondos munkával másolt színdarabok!

De a legnagyobb haszon abból származhatott, hogy Petőfi e vándorlások során a lehető legközelebbi kapcsolatba kerülhetett a magyar vidék különböző rétegeivel. A fanyalgó tudósokkal ellentétben Jászai Mari látta meg, mit jelenthetett mindez Petőfi költői fejlődése szempontjából: „…De micsoda kaleidoszkóp, micsoda mozgó panoráma volt ez az élet Petőfinek! Hány olyan eleven alak vésődhetett ezalatt a lelkében, akiket azóta mind ismerünk a verseiből!”⁶⁸

Épp ezért, ha Egressy a művész számára „nagy iskolának”, „szerencsének”, „a legkedvezőbb kezdetnek” tartja a vándorszínészi pályát, a költő kibontakozása szempontjából sincs okunk sajnálni a faluzással töltött hónapokat. Költészete alighanem többet köszönhet ennek az időszaknak, mintha ezalatt csendesen-szelíden magolta volna a klasszikus auktorokat.⁶⁹

1842 őszén, szeptember közepe és október első napja között Petőfi Orlaynál időzött Mezőberényben. Mi sem természetesebb, mint hogy a helyi orvos támogatásával a fiatalok itt is színielőadásokat szerveznek. „…már a szerepek is ki voltak osztva – emlékezik Orlay – midőn Demény társasága megjelent a faluban, s annak kellett a tért átengednünk. De bár tervünk dugába dőlt, mégsem akartunk tétlenül maradni, s Deménynek azt az ajánlatot tettük, hogy egy pár előadásban mi is részt óhajtanánk venni s más alkalommal, felvonás közben szavalni akarnánk.” Az ajánlatot „az igazgató készséggel elfogadta”.⁷⁰ „Egy pár előadásról” van szó, vagyis mindenképpen több napról. Olyan állomás ez a vándorszínész útján, amelyet a többi mellett kell nyilvántartani. Hisz Petőfi itt egy ismert társulat vendégeként játszott.

Orlay csak két fellépésről emlékezik meg. Egy alkalommal „…fölvonás közben Petőfi Vörösmartynak Az úri hölgyhöz című költeményét szavalta, s a szakadó eső miatt a hallgató közönség egész hölgykoszorúja egy tót kalaposnéból állott. Férfi közönségben, mivel a falu kocsmájának nagy termében volt felállítva, nem volt éppen olyan nagy hiány, mert az ott időzők egy része begyűlt az előadásra.”

Fontosabb a másik fellépés, amikor is Petőfi a Peleskei nótárius Baczur Gazsiját (Orlay meg Zajtai Sándort) alakította. Láttuk, hogy Petőfi már a dunántúli faluzáskor is játszott e darabban, méghozzá három szerepet, most az egyik főszerepet kapta. Feltehetően azért, mert az igazgató alkalmasnak látta e feladatra, s mert Petőfi már kívülről tudhatta a szöveget. Akárhogy is volt, a „pesti korhely” mulatságos szerepének eljátszása megtisztelő megbízatásnak számított egy tizenkilenc éves ifjú számára, amit a hely és a társulat szintje sem csökkent túlságosan. Az eredeti pesti bemutatón különben Bartha János alakította Gazsit.⁷¹

Meg kell még jegyezni, hogy „Demény társaságának” nincs nyoma a színháztörténetben. Talán Demjén Mihály csapatáról lehet szó.⁷²

III. Székesfehérvárott

Játékszíni

Zsebkönyv

melyet

A’ magyar színészet

pártfogóinak ’s barátinak

mély tisztelettel

ajánl

Fekete Soma

Pesten, 1843.

Nyomtatott Landerer-Heckenastnál⁸⁰

A bevezető tudnivalók a társaság megalakulásáról tájékoztatnak:

„Az eszme e társaság alakítására Fekete Gábor színésztársasága (mely nyár végével Pozsonyban adá mutatványait) elsőbb rendű tagjainak elméjökben villant meg először, kik tanakodva, értekezve Szabó József mostani igazgató úrral, egy színésztársaság felállítását tervezék, s indítványozák egymás közt. Az ige testté vált, mert Szabó József úr szövetkezve Török Bénjamin úrral, s megnyerve több felszólított egyént, szilárdul eltökélé e cél kivitelére oly ruhatárat készítetni rögtön, milyennel a nemzeti színházon kívül egyetlen vidéki színésztársaság sem dicsekedhetik, továbbá a legújabb külföldi s eredeti színműveket megszerezni, s a társaságot alkalmatos, józanéletű egyénekből szerkeszteni, s e vállalatot tehetsége szerint érdemesítni a közönség pártfogására. A társaság mostani szerkezetében 1842-dik év őszhó 16 kán kezdé színi mutatványait Székesfehérvárott Saint-George című drámával, s azóta folytonosan adja mutatványait. A tagok, mint általában minden vidéki társaságnál, hol részvények által nem biztosíttatnak, arányos osztály szerint részesítik egymást a jövedelmekből. Adja az ég, hogy e társaság minél dúsabb sikerrel működjék, s folytassa pályáját!

Hátra van még megnevezni a társaság tagjait, kik betűrendben a következők:

 

 

Ez a névsor Petőfi színészéletének első nyomtatott dokumentuma. Szuper határozottan állítja naplójában, hogy Petőfi ekkor még „anyja – Borostyán – családnevén írt és működött, mint színész”.⁸¹ De ha ezt nem tudnánk, akkor is csak őt sejthetnénk e romantikus név mögött, hiszen a többi név pontosan azonosítható színészeket jelöl. Egy év sem telik el, s majd Pönögei Kis Pál álnéven írt versében így előlegezi magának a költő a dicsőség örökzöld jelvényét:

 

– Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. –82

 

Amit a vers a Pönögei álnévvel leplezve mond ki, azt a másik álnév, a színészkedés számára fenntartott Borostyán kedvesen naiv s egyszersmind meghökkentően önérzetes módon tükröz: mindkettőből a sanyarú sorssal szembeszegülő konok és magabiztos dicsőségvágy árad, az a teljesítményekkel még nem igazolt, csak a költő tudatában munkáló, meggyőződéssé emelt hit, amely az ifjúnak még legjobb barátait is berzenkedő ellenérzésekkel töltötte el.⁸³

1842. november 3-án az Athenaeumban már megjelenik a Petőfi név, de pár héttel később még mindig Borostyánként szerepelteti magát a költő Szabó–Török társulatában. E kettősség okainak találgatására kár lenne sok szót vesztegetni. Ekkor talán még nem is tudhatott véglegesnek bizonyuló neve megjelenéséről, az is lehet, hogy fenn akarta tartani a költői és művészi pályán egyszerre tervezett előrehaladás külön-külön önállóságát. Nagyszámú álneveinek lélektani vizsgálata amúgy is külön elemzést érdemelne. Tény azonban, hogy hamarosan lemond erről a kettősségről, s Kecskeméten már – mint látni fogjuk – Petőfi néven szerepel a színpadon is.

A névsorban a költő művészi álneve a színésztagok között olvasható. Ezzel egyszer s mindenkorra véget vethetünk annak a makacs legendának, amely szerint Petőfi Fehérvárott csak alacsonyrendű segédszemélyzeti szinten tevékenykedett mint színlapkihordó. Az alkalmi kis truppokkal ellentétben Szabó–Török társulata nem öt-hat, hanem huszonhat tagból állott, s ezért megengedhette magának azt a luxust, hogy a cédulaosztás feladatának elvégzésére külön alkalmazottakat tartson. A két színlapkihordó közül az egyik – Veszprémi Gábor – Kecskemétre is elkíséri a társulatot,⁸⁴ ami arra enged következtetni, hogy színészjelölt is lehetett. Mindenesetre két állandó színlapkihordó mellett semmiképpen sem volt szükség arra, hogy Petőfi végezze azokat a munkálatokat, amelyekkel életrajzírói a fehérvári szakaszban már alaptalanul terhelik. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy Petőfit a társulat vezetői már nem kezelték teljesen kezdő suhancként, hanem a magyar vidék egyik legjobb társulatának egyenrangú színésztagjaként. Még nincs húsz éves – ifjú színésznek már ez is valami.

Ismerkedjünk most meg kicsit közelebbről ezekkel az emberekkel, akik közt a költő életének öt hónapját, színészkedésének legfontosabb időszakát töltötte.⁸⁵

Először is szögezzük le végre, hogy nem Szabó József társulatába lépett be Petőfi, mint általában írják, hiszen ekkor még két vezetője van a színháznak.

Szabó József (1816–1875) igazgatói működését akkor vesszük majd szemügyre, amikor kecskeméti tevékenységét vizsgálhatjuk, egy nagyobb időszak távlataiban és részletesebb ismeretek alapján. Itt csak annyit róla, hogy mint emlékszünk, épp akkor volt kardalnok a pesti Nemzeti Színházban, amikor Petőfi ott statisztáskodott. Azóta színész lett, de főként az operai szerepeket kedveli, s megszöktetett bárólány hitvesével vándorol városról városra, míg elérkezettnek látja az időt önálló társulat alapítására. Török Bénjáminnal való „szövetkezése” nem volt tartós, s az ilyenfajta közös vezetések örök sorsát követve, itt is felülkerekedett az erősebb fél. A szokásos súrlódások után Török híveivel el is hagyja a csoportot, s Kecskeméten már Szabó az egyeduralkodó.⁸⁶

A többiek közül elsősorban az a két színész érdekes számunkra, aki kötelességének (és becsvágyának) érezte, hogy később megemlékezzék a színész Petőfiről: Szuper Károly és Némethy György. Mindkettő igyekszik kiemelni a maga szerepét a költő életében; ne rójuk ezt fel nekik túlságosan, hiszen olyan gyengeséget követtek el, aminek hasonló esetben nem sokan állnának ellen. A probléma nem is ott van, amikor a saját érdemeiket méretezik túl, könnyű mindezt a kellő arányokra zsugorítani, a gondot az okozza, hogy természetszerűleg igen sokszor rosszul emlékeznek s egymással is, a valósággal is ellentétbe keverednek – ma már nehezen ellenőrizhető tények dolgában is.

Kettőjük közül alighanem Szuper (1821–1892) a megbízhatatlanabb. Ekkor még ő is kezdő színész; mint a Függelékben közölt kritikából kiderül, a fehérvári színházi élet szakértője becsmérelhető jelentéktelenségnek tartja Szuper személyét és művészetét. Később azonban némi hírre tesz szert, társulatot is alakít, hogy azután öreg korában a színészegyesület pénztárosaként emlékezzék a hajdanvolt szép napokra. Noha a színháztörténet „értékes forrásnak” tekinti naplóját,⁸⁷ az irodalomtörténet kezdettől fogva bizalmatlansággal viseltetett vele szemben. Már Ferenczi úgy vélte, hogy a napló „legalább” Petőfire vonatkozó részében utólagos betoldásokat tartalmaz,⁸⁸ – Hatvany pedig az egészet inkább „kicifrázott emlékiratnak” tartja, semmint naplónak.⁸⁹ A továbbiakban többször is szembesíteni fogjuk e naplót a korabeli színházi zsebkönyvek, plakátok és sajtókritikák adataival. Előlegként már most megállapíthatjuk, hogy színháztörténeti szempontból Szuper jegyzetei csakugyan értékesek – ilyen vonatkozású adatai nagyrészt kétségtelenül egykorúak és hitelesek. Mint látni fogjuk azonban, a költő naplóbeli szereplését teljes egészében utólagos betoldásnak kell minősítenünk. Valószínűleg az történt, hogy a kor sok színészéhez hasonlóan az irodalmár hajlandóságú Szuper is jegyzeteket készített hányódásairól. Ezek azonban nem voltak elég érdekesek ahhoz, hogy kiadhassa őket, talán meg sem próbálkozott ilyesmivel. Hajdani színésztársának elképesztő ütemben emelkedő hírneve kelthette fel benne azután a gondolatot, hogy naplójegyzeteinek korképébe utólag berajzolja az üstökös száguldásának Fehérvárra–Kecskemétre eső villanásnyi sugarát. Öreg napjainak növekvő homályába akart egy kis fényt belopni, – nemcsak az ő hibája, hogy néhány évtized múltán egy legenda hatása alá került s akaratlanul is kicsiszolta emlékeit.

A másik színésztárs is irodalmi hajlandósággal küzdi végig a pályát, több drámát fordít és ír is, és később színigazgató lesz. Némethy György (1826–1901) visszaemlékezései néha érzékletesek is, s megbocsátható hiúsága ellenére őszinteségre törekszik. Két részben közölt cikke írásakor már ismerhette a számos változatban megjelent szuperiádák első fogalmazásait⁹⁰ (olykor mintha kimondatlanul cáfolná is őket), s főleg ismernie kellett Jókainak azt a tárcáját, amely Petőfi „ellenségei” között felsorolja a „népszínmű-énekest” is, aki „a közönségnek jobban tetszett, mint ő”, vagyis Némethyt. E tárca szerint a költő indulatában azzal is fenyegetőzött, hogy megöli vetélytársát, amiért Jókai azt hitte Némethyről, hogy „az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb ember volt a világon”.⁹¹ Érthető, ha ilyen előzmények után Némethy kényelmetlenül érezte magát: ország-világ előtt gyanúba került mint a költő egyik „ellensége”. Ez a körülmény túlzottan elfogulttá tette Némethyt ahhoz, hogy tárgyilagosan vizsgálhassa Petőfi színészi tehetségét és tevékenységét. Mellesleg Némethy ekkor nem volt népszínmű-énekes (mint ahogy a társulat nem is játszott népszínműveket), hanem karénekes volt, s mint ilyen kapott nagyobb gázsit a költőnél, akit a karban nem lehetett használni.

Érdemes tagja volt a társulatnak Fekete Soma is (?–1859), a zsebkönyv szerkesztője. Mint színész, nemigen tündökölt, de művelt, drámaértő ember volt, már ekkor is több sikeres darab fordítója. Később akadémiai írnokként működött, s kisebb könyvtárra való színmű-fordítással gazdagította a Nemzeti Színház repertoárját. Nincs nyoma annak, hogy megemlékezett volna Petőfiről, pedig Szuper szerint jóban voltak, sőt a társulati belharcokban Némethyvel együtt ők négyen képviselték az oppozíciót.⁹² Korai halála mindenesetre olyan korszakban következett be, amikor még nem volt sem divat, sem kötelesség megemlékezni a költőről, s ezért – amennyiben nem kerül elő semmiféle ilyen jellegű kézirata – mulasztását nem szabad súlyosan megítélni.

Művészeti vezetőnek számított a népes együttesben Keszy József. Kecskeméten már rendezőként szerepel, s ilyen minőségében ad ki színházi zsebkönyvet, nem is sejtve, hogy „munkácskája” 120 év múltán historikusi stúdium tárgya lészen a társulat egyik legfiatalabb s általa minden bizonnyal meg nem értett izgága tagjának megemlítése miatt. Mégis megérdemli tiszteletünket, mert művelt, olvasó ember volt. Ellentétben Almási Istvánnal, aki Kecskeméten szintén rendezőként tevékenykedik majd, s fölöttébb műveletlen ember lehetett, aminél csak nagyhangúsága tűnt kirívóbbnak. Szuper és Némethy szerint nem kedvelte Petőfit, Jókai egyenesen az „ellenségek” közé sorolja, mert sok konfliktusa volt a költővel: „Petőfi dacára” x-nek akarta mondatni a qu-t, s nem tudott megbékélni az ifjú színész számára nem tetszetős hangjával⁹³ Nem minden káröröm nélkül olvasom a korabeli kritikákban, hogy az ő „tompa hangja” szintén sokat ártott „iparkodó” játéka hatásának, s ez utóbbit az is csökkentette, hogy rendszerint nem tudta szerepeit…

A társaságnak legalább három primadonnája van, holott – a fogalomból is következően – erre a címre csak egy valaki tarthatna igényt. A három primadonna vetélkedése már önmagában is lehetetlenné teszi a belbékét, a viszályok napirenden vannak. Munkácsiné némi öngyilkossági jelenet után el is hagyja a színházat, s így ketten maradnak a porondon: Kesziné és De Cau Mimi (1823–1906). Ez utóbbi Fehérvárott még magyarosan Marinak nevezteti magát, de Mimi néven lett híresség. Egyidős a költővel. Nagyapja a forradalmi Franciaországból menekült Magyarországra, ahol az unoka a forradalmi Magyarország költőjének lesz nem méltatlan társa. Amazoni szépség. „Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni – emlékszik vissza rá Jókai. – Olyan volt, mint Thorwaldsen Eufrosinéje: az arca örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsú, telt idomokkal. Hangja csengő, mély regiszterű…”⁹⁴ Az ifjúság már Fehérvárott is lelkesedik érte, nem csoda, ha a város erkölcseinek szigorú őreként harsogó tudósító a Regélőben félreérthetetlen célzásokat enged meg magának Mimi k. a. ledérségére vonatkozóan (amint ezt az 1. sz. Függelékben olvashatjuk). Jókai viszont fenti emlékezésében épp azt emeli ki, hogy a szép énekesnő adott magára, s bottal tartotta kordában a szemtelenkedő gavallérokat. Akárhogy is volt, De Cau kisasszony a következő évben már a pesti színpadon lép fel, s ha egy darabig hangján és küllemén kívül nem is talál más dicsérnivalót benne a kritika, nemsokára az új műfaj, az énekes népszínmű körülrajongott csillaga lesz. Berlin, Párizs és London elragadtatva fogja dicsérni énekesnői művészetét, de számunkra talán még többet mond róla másik három városnév: Arad, Olmütz, Kufstein. A szabadságharc bukása után ugyanis De Cau Mimi vagyona jelentékeny részét e három város börtöneiben szenvedő mártírok javára fordítja. S mindezt pedig az a Petőfi-irodalomban általában tapintatosnak vélt hallgatással homályban hagyott körülmény teszi fontossá, hogy Némethy szerint költőnket gyengéd szálak fűzték a primadonnához: „Egyedül De Cau Mimi volt a színésznők között, kit Petőfi gyakran meglátogatott, hogy udvarolt-e neki, nem tudom, de könnyen meglehet, mert Mimi kisasszony pezsgő francia vérű leányka volt…” A mondat első felének bizonytalanságát eléggé indokolja másik felének nagyon is határozott megállapítása: Némethy érthetően óvakodott attól, hogy egyenesebb formában beszéljen egy túlzottan is pezsgő vérűnek ismert primadonna és a nemzet költője közti kapcsolatról. De ha költőnk valóban gyakran meglátogatta a körülrajongott primadonnát, függetlenül e viszony tartalmától és jellegétől, okunk van jelentőséget tulajdonítani ennek a kapcsolatnak. A társai többségéhez képest kiemelkedően művelt Petőfi a nőtlen színésztagok közt az egyetlen olyan fiatal volt, aki imponálhatott a művésznőnek, míg emennek regényes származása, francia nyelvtudása(!) és hódító szépsége szintén nem lehetett hatás nélkül a költőre.

Fischer Sándor így nyilatkozott a Petőfit befogadó színészcsoportokról: „A vándortársulatok rendesen bukott tanulókból, megugrott mesterlegényekből, s ringy-rongy, szedett-vedett népből szervezik magukat.”⁹⁵ Ebben az általánosító tételben több a gőg, mint a tényekkel igazolható valóság. Igaz, Petőfi is panaszkodott amiatt, hogy kora színészete „befogad – Minden bitangot, gaz sehonnait”,⁹⁶ de sohasem mondta, hogy a társulatok rendesen, vagyis általában ilyen tagokból álltak volna. Talán még az 1841 nyarán Tolnában faluzó csoportról is túlzás azt állítani, hogy „szedett-vedett” társaság, „amely színészi együttesnél inkább képzelhető mozgó-bordélyháznak vagy koldulószövetkezetnek”,⁹⁷ de Szabóék csapatát joggal nevezhetjük Petőfi szavaival „derék” társulatnak.⁹⁸ Szabó egész hátralevő életében a magyar opera úttörőjeként tevékenykedik, itthon és külföldön, Fekete Soma kora szintjén kitűnő fordító, Szuper és Némethy tehetséges fiatalok, literátus emberek, később drámaszerzők (az utóbbi Bem hadnagya lesz a szabadságharcban), De Cau Mimi minden jel szerint remek énekes és a magyar függetlenség áldozatkész híve – kár lenne fintorogva s magas lóról ítélkezni ilyen emberek felett: gyermekes hiúságuk, s a hivatással járó némi életmódbeli lazaságuk ellenére is szabad szellemű, érdekes és értékes emberek, akik jó napok üdítő oázisai után újra és újra a nyomorba süllyedtek, de hívek maradtak Thália, s ezzel a magyar nyelv és haladás ügyéhez.

Erről győz meg műsoruk is, amelyben későbbi korok színházaihoz hasonlóan sok az irodalmilag silány mű, de egészében mégis a kor haladó szellemi törekvéseit tükrözi.

Az idézett zsebkönyv szerint a társulat 1842. november 5-től (Petőfi legkorábbi feltételezhető megérkezésének napjától) kezdve az alább következő darabokat mutatta be. Megjegyzendő, hogy a zsebkönyvek általában nem jelölték meg a szerzőket, még kevésbé a fordítókat. Lehet, hogy Fekete Soma, mint fordító, kivételt tett, valószínűbb azonban, hogy a szerzőket-fordítókat Rexa írta hozzá az eredeti zsebkönyvben csak címeket közlő műsorhoz. Itt-ott zárójelbe tett megjegyzéssel egészítem ki a lentebb következő szöveget, amelyet Rexa kéziratából másoltam ki:

 

 

Itt véget ér zsebkönyvünk műsora. De Szuper naplója s a korabeli sajtó alapján itt-ott betölthetjük a hézagot. Szuper a fenti darabok közül pontos dátummal említi a Saint-Georges lovagot, a Párisi naplopót és a Preciosát. Így hát feltételezhetjük, hogy megbízható az a feljegyzése is, amely szerint még a következő darabokkal is foglalkoztak:

 

 

Tizenhat olyan színdarabot ismerünk tehát, amelyben Petőfinek szerepe lehetett. Rexa idézett kézirata szerint Petőfi ezeknél az előadásoknál „néha mint játszó, de valószínűleg legtöbbször mint néző” volt jelen. Ezt a feltevést semmi sem támasztja alá. A fordítottja a valószínű. Néhány kevés szereplős mű – mint például az Oscar – kivételével, Petőfi legtöbbször színészként vagy statisztaként a színpadon vett részt az előadásban! Igaz, a társulatnak viszonylag sok tagja volt, de a romantikus drámákban általában még több szereplő viaskodott egymással, nagy tömegek, lovagseregek ágáltak a színen, sok szereplő nyüzsgött a népies játékokban is. Így például a Peleskei nótáriust nemcsak Petőfi első hat tagból álló társulatában kellett úgy játszani, hogy egy színészre három szerep jutott. Szabóék fehérvári előadását nem ismerjük, de a kecskeméti bemutató plakátja fennmaradt.¹⁰⁰ Noha a társulatnak viszonylag sok férfi tagja volt, ez alkalommal több szerepet játszott Fekete (2), Deézsy (3), Gönczy (2), Benke (3), sőt az ügyelő Némethy éppenséggel négy jelmezt öltött magára. Némethy visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy egy-egy nagyobb mozgósításkor még a ruhatáros is a színpadra vonult (s a végtelen színészi becsvággyal megvert öreg szabó ilyenkor szebb ruhát utalt ki néma szerepben feszítő saját magának, mint a főhősnek…)

A darabokat azonban akkor is jól ismerte a költő, ha nem játszott bennük. Hatásukkal tehát foglalkoznunk kell majd. Egyelőre azonban meg kellene kísérelnünk fehérvári színészi tevékenységének vizsgálatát. Sajnos, itt is roppant kevés a bizonyítható adat. Két fő forrásunk még Petőfi első fellépésének kérdésében sem egyezik meg.

Szuper naplójának sokat idézett, de érdemben sohasem vizsgált passzusa bőven tartalmaz gyanús mozzanatokat. A november 11-i dátummal jelölt bejegyzés Petőfire vonatkozó része így kezdődik: „A napokban érkezett hozzánk egy pápai diák, ki minthogy kunsági, mint én, mert félegyházi, engem keresett fel, hogy mint földije ajánljam az igazgatónak. Mint mondá, rég vonzalma van a színészethez, sőt már meg is kísérlette egyszer Csehfalvi társulatánál, de ott rögtön abbahagyta. Én rögtön készséggel ajánltam közbenjárásomat s fel is vétettem a társulathoz. Ez ifjú, Petőfi, ki tegnap lépett fel először a színpadra a Párisi naplopóban…”¹⁰¹

A Párisi naplopót – mint láttuk – csakugyan november 10-én játszották. A többi azonban erősen kétséges. Tekintsünk el most Csehfalvi emlegetésétől, hiszen az 1841-es dunántúli faluzást kevéssé ismerjük ahhoz, hogy Hatvanyval együtt kijelenthessük: „Petőfi nem mondhatott ilyet, mert Sepszy (!) társulatának hónapokig tagja volt.”¹⁰² Azt azonban már teljes joggal kétségbe vonhatjuk, hogy a költő épp Szupert kereste fel Fehérvárra érkezésekor. Honnan tudta, hogy Szuper az ő „földije”? A fiatal komikus nem volt akkora nevezetesség, akinek származási adatait illett kívülről tudni. S miért nem ment a költő egyenesen ahhoz a Szabó Józsefhez, akit pesti statisztáskodása idejéből ismernie kellett? Ha közbenjáróra volt szüksége, miért nem fordult Fekete Somához, akivel szintén találkoznia kellett 1839-ben? Hiszen azt, hogy Szabó József az egyik igazgató s hogy Fekete Soma is a társulat tagja, a plakátokon olvashatta, de Szuper származásáról nem tudhatott. Nem is beszélve arról, hogy a hiteles adataink szerint a társulatnak ekkor még két igazgatója van, így „az igazgatónak” nem ajánlhatta Szuper a jelentkező ifjút! Szuper naplója egyébként sem utal a kettős vezetésre, ami megint csak arra mutat, hogy eredeti feljegyzései csak rövid adat-rögzítések lehettek, s később, amikor visszatekintett erre az időre, emlékezéseiben az egész periódusra kiterjesztette Szabó vezetését. Joggal emlékezhetett úgy, hogy már ekkor is Szabó volt az igazgató, hiszen – mint Petőfi idézett levele elárulja – 1843 márciusában már a költő is azt írja, hogy 1842 novemberében Szabó „derék” társulatába vették fel. Amilyen jogos azonban már hónapokkal később is egy rivalizálás kimenetelének ismeretében így írni, annyira különös mindezt egy állítólagos 1842-es novemberi bejegyzésben olvasni.

A bejegyzés különben 22 soros. Másutt is 25–28 sort találunk az olyan dátumok között, amelyek Petőfivel kapcsolatosak. A többi dátum után azonban rendszerint csak 8–10 sornyi feljegyzés következik! Ezek, a Balog István naplójához hasonlóan, száraz adatközlések. Teljesen valószínűtlen, hogy 1842-ben Szuper meglátta azt, amit akkor még egy Bajza is csak nagyon halványan sejthetett, pedig csak ez indokolná, hogy épp azok a rovatok ilyen terjedelmesek, amelyekben Petőfi szerepel. Ezek az események csak a költő hírnevének felragyogása után kaphattak ekkora jelentőséget Szuper szemében! Azt már nem is taglaljuk, hogy az első Petőfivel összekapcsolt, konkrét novemberi dátum mögött olyan megállapítások olvashatók, amelyek csak a későbbiekre lehetnek érvényesek. („…sohasem felejtem el, egész télen hideg szobában lakott…”) Ezt a nyilvánvaló toldást a napló önálló kiadásában egy párja nélkül maradt magányos, szögletes zárójel mintegy hivatalosan is jelzi – de nyugodtan zárójelbe lehetett volna tenni a többi olyan helyet is, ahol a költőről esik szó… A bejegyzés utólagos voltát leghatározottabban az idézet folytatása bizonyítja: „…Petőfi, ki tegnap lépett fel először a színpadra a Párisi Naplopóban egy inas szerepében, aki Bizotot kineveti, midőn a naplopó a földre ejti. Ekkor írta Petőfi Első szerepem című költeményét.” Ilyen jelenet nincs a darabban! Egy november 10-én bemutatott mű cselekményét így összekeverni november 11-ére nem lehet, főleg olyan embernek nem, aki a társulat tagja volt, s talán maga is szerepelt a vígjátékban.

 

A darab tartalma: Morin tábornok csélcsap fia elcsábítja a szép, de szegény Elíz kisasszonyt, s házassági ígéretét természetesen nem óhajtja megtartani. Szerencsére azonban Elíz kisasszonynak van egy igen élelmes, szemtelen és talpraesett öccse, Józsi, aki foglalkozására nézve nyomdászinas, természetét tekintve pedig kedves „párisi naplopó”. Szeretné megmondani véleményét a tábornoknak, de az inasok kidobják. A harmadik felvonásban végre sikerül bejutnia a tábornokhoz, akit felvilágosít fia szédelgéséről. A felvilágosult tábornok meghatódik Józsi inas fellépésén, s fiával elvéteti az elcsábított leánykát. A darab tanulságaként a tábornok kimondja, hogy a bonyodalom megoldását Józsi inasnak lehet köszönni, a néző pedig megérti, hogy a romlott uraknál tisztességesebb egy párizsi nyomdászinas.

 

Ferenczi – Szuper utalása alapján – megpróbálta felderíteni Petőfi szerepét, de képtelen következtetésre jutott: mivel Szuper inas-szerepről beszél, s mivel Józsi is inas, megállapította, hogy Petőfi – Józsi szerepét játszotta,¹⁰³ Bayard s Vanderburch Nagy Ignác által magyarított darabjában, s közli, hogy ez „Lendvaynénak bámult szerepe volt.” Már Rexa észrevette Ferenczi elcsúszását, de úgy látta, hogy „Ferenczi tévedése igen könnyen érthető”, mert „a nála megszokott pontossággal átolvasta a darabot”, s Józsi nevénél találta meg a Bizot kinevetésére vonatkozó utalást. Rexa még Ferenczi tekintélyének bűvöletében nőtt fel, s ezért roppant elnéző volt.¹⁰⁴ Nekünk azonban nem szabad ilyen könnyelműen elsiklanunk az ügy felett, mert épp az a kérdés, olyan tudós ítélt-e költőnk színészi pályája felett, aki valóban „a nála megszokott pontossággal” olvasta el ezt (és a többi!) darabot?

Ha Ferenczi csakugyan figyelmesen olvassa el a darabot, a következő pontokon feltétlenül megakad: 1. Nagy Ignác fordítása csak 1843-ban jelent meg. S ha kész is volt korábban, megkaphatta-e a kéziratot egy vidéki társaság? Nemigen, mint ahogy Szabóék nem is Nagy, hanem Szigligeti korábbi fordítását játszották. 2. Valóban van olyan jelenet, amelyben Bizot-t kineveti Józsi, a naplopó, de „a földre ejtésről” itt nincs szó. A kinevetés és a földre ejtés együtt a darab más jelenetében fordul elő. 3. S ami a legfontosabb: Józsi a darab főszereplője, szerepe úgynevezett nadrágszerep, amelyben nemcsak Lendvayné, hanem később De Cau Mimi, majd az operettváltozatban még Blaháné is tündökölt. Miért játszotta volna ezt a csillogó szerepet épp egy kezdő színész, aki most érkezett a társulathoz? S ha Ferenczi mégis azt hiszi, hogy egy kezdő az első nap címszerepet kap, hogy egyezteti mindezt össze azzal a többször ismételt felfogásával, hogy a költő nem kapott komoly feladatot?

Választ nem kapunk e kérdésekre, de még a problémákat sem jelzi Ferenczi: egy elemi félreértés és figyelmetlenség következtében egyszerűen megállapítja, hogy az egynapos színész mindjárt főszereppel kezdi pályáját. S még csak el sem csodálkozik ezen…

Egyébként Szuper világosan megmondta, hogy Petőfi „egy inas szerepben” lépett fel először, s ugyanebben a mondatban határozottan megkülönbözteti az „egy inast” a „naplopótól”. Vagyis Ferenczi a darab elolvasása nélkül is rájöhetett volna, hogy noha Józsi is inas, nem ő az az „egy inas”, akiről Szuper beszél. Mint már Rexa feltételezte – előbb idézett cikkében – Petőfi a második inas szerepét alakíthatta a vígjátékban. Csakugyan van egy jelenet a darabban, amelyben – ha nem is Bizot-t nevetik ki, mint Szuper emlékezett – a második inas hahotázik az első inas felett, akit Józsi valóban a földre ejt.

 

A színpadon Józsi épp Hillaire-rel, a tábornok komornyikjával és a két inassal kötődik:

József: Be kell mennem…

1-ső inas: Itt van ez a tegnapi ember ismét.

Hillaire: …Vessétek ki!

2-ik inas: (ő is megragadja) Hallja-e vagy nem?

József: (Kitépi magát) És én mondom – én be akarok. Szájtátók – naplopók – szolganép!

Hillaire: Küldjetek őr után. (Józsefre mutat) Elhordja-e kend magát?

József: Ah, úgy volt-e gondolva; – te azt hiszed félek tőled. (Hillaire meg akarja fogni, ő gáncsot vet neki.) El a lábbal, valaki le akar ülni. (Hillaire ülve rogyik) Sok gyönyörűséges cseléd.

2-ik inas: (Felkacag) Ha-ha-ha!

 

Ez a második inas lett volna tehát Petőfi, s erre a ha-ha-hára vonatkozna Első szerepem című költeménye:

 

Színésszé lettem. Megkapám Az első szerepet. S a színpadon először is Nevetnem kelletett. Én a szerepben jóízűn S szívemből neveték; Pályámon, oh ugyis tudom, Leend ok sírni még.

 

Nagyon is elképzelhető, hogy a színészi hivatást halálos komolysággal felfogó költőt ez a jelentéktelen színészi megbízatás is magával ragadja, sőt, mintegy a feladat csekélységét ellensúlyozandó, önmaga (s talán társai!) előtt egy költeménnyel emeli az esemény jelentőségét. Vagyis Szuper – későbbi betoldását írva – összekeverte a jelenetet, de a lényegre jól emlékezett.

A bökkenő ott van, hogy a másik színész kolléga, Némethy, másként emlékezik: „Petőfinek társulatunknál a Bársony czipő regényes vitézjátékban volt első fellépése, hogy miféle szerepben, már nem emlékszem, mert 40 év óta soha nem adtuk elő. Trikóban kellett megjelenni: vékony, kissé görbe lábszáraival kissé furcsán nézett ki s csak a fejét hordá oly magasan, mintha az egész világ őt uralná. Szépen, értelmesen szavalt, de orrhangjával az igazgató s különösen Almási Pista sehogy sem tudott kibékülni…” A leírás érzékletes és őszintén hangzik. Ferenczi el is fogadja ezt az állítást, de csupán egyetlen indoka van: Némethy jegyzetei „noha későbbiek, megbízhatóbbak. Szerinte például Petőfi első fellépte A bársonyczipő darabban történt…”¹⁰⁵ Ferenczi a fő szövegben Szuper álláspontját fogadja el, lábjegyzetben Némethynek ad igazat – de egyik állítást sem vizsgálja meg. Annak alapján, amit ő tud és közöl velünk, legfeljebb azt lehet kijelenteni, hogy Némethy mást mond, mint Szuper, de – semmi többet.

Az első probléma időrendi jellegű. Zsebkönyvünkből már tudjuk, hogy a Bársonycipőt november 5-én mutatták be. Ha tehát Némethy jól emlékszik, öt nappal előbbre kell vennünk Petőfi első fehérvári szereplésének dátumát – vagy pedig fel kell tételeznünk, hogy november 20-a után újra bemutathatták e lovagjátékot, s akkor szerepelhetett benne Petőfi. Semmi sem indokolja azonban, hogy miért nem játszott a költő több mint tíz napon át, hiszen nem egyszer mutattak be sokszereplős darabokat. Vagyis: ha Petőfi a Bársonycipőben debütált, ez csak 5-én történhetett. Kérdés, találunk-e a darabban olyan mozzanatot, amely összeegyeztethető az Első szerepem című verssel?

 

A cselekmény előjátékkal kezdődik. Ebben megismerjük a kereszteshadakat vezető Greifenstein gróf állhatatosságát: noha egy gyönyörű török hölgy szerelmével ostromolja, a gróf ellenáll, sőt az álnok jellemű olasz grófot, Feletrit is megakadályozza a török szépség rabul ejtésében. Feletri természetesen bosszút esküszik. A tulajdonképpeni dráma tíz évvel később játszódik. Az erényes Greifenstein gróf megházasodott, s valahányszor Bécsbe kell mennie a herceg udvarába, nem kevésbé erényes felesége önként elzárkózik a világ elől, nehogy férjének féltékenységére okot adjon. Feletri kigúnyolja Greifensteint az udvar előtt, mondván, hogy nem bízik feleségében, azért zárja el, s egyébként is minden nő állhatatlan, mint a szél. A felbőszült Greifensteint fogadásra szólítja fel: megkísérli 30 nap alatt elcsábítani az erényes grófnét. Ha bizonyítékkal tud szolgálni, a felsült férjnek páncél nélkül kell kiállnia halálos párviadalra, fordított esetben Feletri áll ki páncél nélkül Greifensteinnel szemben. Az álnok olasz csellel befurakszik az ártatlan asszony hálószobájába, onnan ékszereket lop el, s egy fecsegő dajkától intimitásokat is megtud a grófné testének rejtettebb részeiről. Ezek birtokában megnyeri a fogadást. Greifenstein elűzi nejét. Az okos asszony cselt eszel ki. A párviadal napján zsidó kereskedőnének öltözve megjelenik a herceg előtt, s azzal vádolja Feletrit, hogy az ellopott tőle egy gyémántokkal díszített bársonycipőt. A szembesítéskor Feletri kijelenti, hogy sohasem látta a vádaskodó nőt. A grófné leleplezi magát, kiderül tehát, hogy Feletri nem is ismeri őt. Greifenstein visszaveszi nejét, a csalárd olaszt megdorgálják, s a szereplők lelkesen kiáltják: „Éljenek a hiv asszonyok!”

 

A darab székesfehérvári előadásának súgókönyve 1913-ban még megvolt a városi színház könyvtárában. Rexa látta először – s félő, hogy utoljára – az azóta elveszett dokumentumot. A szereposztást meg tudta állapítani – épp Petőfi szerepét kivéve. Főszerepről szó sem lehet (Feletrit Almási, Greifensteint Török, a herceget Keszi alakította¹⁰⁶), egy lehetőség maradt Rexa szerint: gróf Önsheim szerepénél „az irón kifakulása miatt” nem lehet elolvasni, milyen betűk következnek a Bo... kezdet után. Sajnos, Rexa homályos fogalmazása miatt az ő szövegét is nehéz érteni: „Lehet, hogy Borostyánt jelzi a két kiolvasható, míg az a két sejthető betű, ami ezt követi, Boldogot…” Ez utóbbi neve csakugyan szerepel a színészek listáján (Boldog Lajos később a Nemzeti Színház könyvkötőjeként ápolja színészi kapcsolatait). Mivel éppen Rexa későbbi kéziratából már ismerjük a társulat névsorát, eldönthetjük, hogy csakugyan Borostyán és Boldog jöhet szóba e szerepek kapcsán, más hasonlóan kezdődő név nincs a színészek listáján. De miért kellett kettős szereposztás egy mindenképpen jelentéktelen feladatra? Erre Rexa nem ad választ.

Még nagyobb baj, hogy ilyen szerep nincs a darab jelenleg fellelhető kézirataiban. Gróf Önsheim neve megtalálható ugyan az OSzK SzT. osztályán levő mindkét korabeli súgópéldányon¹⁰⁷ (az egyik szintén Deáky Sámuel fordításában adja a darabot, mint a Rexa által leírt fehérvári példány), de a gróf a továbbiakban csak megjelenik, ám szövege nincs. Lehet, hogy a darab másolója kihagyta a szöveget, mert e szerepre nem volt emberük; ismeretes, hogy az ilyen társulatok kedvük szerint vágták – toldták a darabokat. Érdemben azonban csak akkor tudnánk állást foglalni, ha a fehérvári példány, vagy legalább a német eredeti előkerülne.

Akármelyik szerepet játszotta volna azonban a költő, egyikben sincs olyan nevetési jelenet, amely az Első szerepem megírására ihlethette volna Petőfit! Ezt már Rexa észrevette, s ezen az alapon Némethy állítását ki is kapcsolta.

Némethy azonban olyan eleven és érzékletes leírást ad, s annyira nem érdekelt ennek a kérdésnek hamis beállításában, hogy nehezen gyanúsítható önkényes és céltalan mese kitalálásával. Újra olvasgatni kezdtem hát emlékezéseit, s kénytelen voltam megállapítani, hogy a rejtély megoldása igen egyszerű: mind Ferenczi (aki elfogadta), mind Rexa (aki cáfolta), s minden más vitázó felületesen olvasta Némethy szövegét, nem vette észre, hogy az első, nyilvánvalóan pongyola mondat ellentétben áll a következőkkel. Érthetőbben: Némethy először csakugyan azt mondja, hogy Petőfi első fellépése a Bársonycipőhöz kötődik, de a továbbiakban megvilágítja, hogy ezt a szereplést csak tervezték, de nem került rá sor. Olvassuk el figyelmesen az egész passzust, nemcsak a szüntelen idézett első mondatot:

„Petőfinek társulatunknál a Bársony czipő regényes vitézjátékban volt első fellépése… Szépen, értelmesen szavalt, de orrhangjával az igazgató, s különösen Almási Pista sehogy sem tudott kibékülni. Már-már kifelé állott rúdja, midőn a főpróbán súgás végett kezébe adják a színdarabot, minthogy a rendes súgó hirtelen megbetegedett.

Este pompásan ment az előadás: az öreg Keszy bácsi és Almási Pista, kik súgó nélkül olyanok voltak, mint a csuka víz nélkül; – szerepeiket úgy utána mondták, minthacsak olvasták volna: bezzeg volt aztán lelkesedés, kézszorítás, ölelés: az igazgató legnagyobb nyájassággal üdvözölte Petőfit új pályáján, melynek páratlan prófétája, illetőleg szent lelke leend – tehát legyen súgó.” A szövegnek – szerintem – csak úgy van értelme, ha az első fellépést a Bársonycipő próbájának keretei között képzeljük el. A főpróbán a színdarabot súgás végett kézbe adják: a határozott névelő csak a passzusban emlegetett darabra, vagyis a Bársonycipőre vonatkozhat. Mint a szereposztásból tudjuk, Keszy és Almási valóban főszerepet játszott a színműben, s már idézett színitárcánkból is kiderül, hogy Almási csakugyan krónikus szöveg nem tudásban szenvedett. Vannak pontatlan vagy éppen téves részletek az emlékezésnek ebben a fejezetében is,¹⁰⁸ itt is érződik Némethynek az a szándéka, hogy kisebbítse a költő színészi tehetségét, a lényeget illetően azonban el lehet fogadni egy számára érdektelen kérdés eldöntését: Petőfi november 5-én súgóként kezdte pályafutását a Bársonycipő bemutatóján. Ezzel megszűnik az ellentét Némethy és Szuper vallomása között: Birch-Pfeiffer darabjában ötödikén súgóként kezdte meg fehérvári tevékenységét Petőfi, míg tizedikén a bayard-i komédiában már színészként volt a színpadon, mégha jelentéktelen szerepben is.

Az események akkor nem lehettek jelentősek a tanúk számára. Ha mégis emlékeztek rá, évtizedekkel később, annak az lehet az egyik oka, hogy a súgói epizódhoz éppúgy fűződik egy Petőfi-vers, mint az inas szerephez. Az Első szerepemmel ellentétben, ez a költemény megsemmisült.

„…tehát legyen súgó. Ő még több fizetést ad neki, de súgó legyen és ne színész! – idézi Némethy az igazgató szavait. – Petőfi Sándor és súgó! Sas a kalitkában, király a lebújban – oroszlán az ürgelyukban! S az eszme felbőszíté… Őt a csalódás képzelete alkotta fényes világból egyenesen a súgólyuk sötétségébe sújtotta alá… Reggel öltözés közben szavalni kezdi az évfolyama alatt írt költeményét, melynek címe volt: A súgó… Ezen költeményét néhány nap múlva, midőn Szabó Jóska megígérte, hogy csak addig veszik igénybe súgását, míg súgója megérkezik, darabokra tépte, s ezzel haragját is megsemmisítette.”

Mindez nem akárhol – a Pesti Naplóban jelent meg, s még többen éltek a társulat tagjai közül, így például Szuper Károly és De Cau Mimi is. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között Némethy alaptalan mese költésére ragadtatta volna magát.

De „belefér-e” mindez Petőfi napjainak amúgy is sűrű kronológiájába? Hiszen mindez csak akkor lehet igaz, ha Petőfi november 5-én reggel, de még inkább 4-én, lehetőleg délután, már Székesfehérvárott volt. Véleményem szerint belefér. „Még ma elhagyom Pápát.” – írja a költő Szeberényinek, november 2-án. Vadonban című, 1842. novemberi keltezésű verse szerint még aznap éjjel a Bakonyban lehetett, s 3-án, Veszprémben írhatta le a költeményt, amely ezúttal is pontos helyzetleírást ad a költő útjának földrajzi körülményeiről és a művészi pályát kitűző céljaiból:

 

Éj leng alá a mély vadonra, S az út majd jobb-, majd balra tér; Lépteim bolyongva tévedeznek – Ki lesz előttem hű vezér? A menny ívén ugyan fölöttem Ragyognak égő csillagok, De vajh talál-e célra pályám, Ha lángjaiknak hinni fog?

 

A vers ugyanazt a lelkiállapotot tükrözi, mint a Szeberényihez intézett levél: a választott cél bizonyosságát, de a döntéssel járó kételyeket is. S noha a szintén 2-án írt, Orlaynak küldött s csak ez utóbbi emlékezéseiből ismert levél szerint Petőfi fölvette „sipkáját”, „s a merre sildje esett”, arra indult, minden más körülmény arra vall, hogy nagyon is határozott úti programja volt: a Fehérvárott alakult társulathoz igyekezett.¹⁰⁹ Nyilván nem is időzött Veszprémben, hanem a szükséges pihenés után – ami kitartását, célját és helyzetét ismerve nagyon rövid lehetett – tovább indult, s a Veszprém–Fehérvár közti mintegy negyven kilométeres távolságot hamar megtehette – 4-én már Fehérvárott lehetett.

Foglaljuk tehát össze következtetéseinket. Ami Ferenczit (s a nyomában járó biográfusokat) illeti, megállapíthattuk: reménytelenül belezavarodtak a Bársonycipő vagy Párisi naplopó felületes olvasásból keletkezett problémájába, sőt Ferenczi szintén felületes olvasás következtében még egy címszereppel is megajándékozta a november 10-én szerinte egy napos színészt. Ezzel szemben a tények egyetlen olyan értelmezése, amely a források látszólagos ellentmondásait kiküszöböli s lényegesen bővíti ismereteinket, a következő feltevést teszi valószínűvé:

 

 

Ez a sorrend minden vitás kérdést kiküszöböl, sőt még talán a gróf Önsheim érdektelen szerepének kettős kiosztását is érthetővé teszi: a Némethy által jelzett huzavona, Petőfinek a súgói poszttól való vonakodása tükröződhetett abban, hogy Bo (rostyán) és Bol (dog) vagylagosan osztozott a szerepen.

Ezek után nézzük meg érdemében ezt a sokat idézett, de az irodalomtörténészi illendőség keretei közt óvatos köntörfalazással kezelt súgói históriát. Nem véletlen, hogy egyedül a céhen kívüli Jászai Mari mondta ki nyíltan azt, amit a hivatásos biográfusok csak éreztettek: mivel „a vonzó színész becsesebb a legintelligensebb súgónál is”, Szabó nem csinált volna súgót a költőből, „ha Petőfinek színészi tehetsége van”.¹¹⁰ A nyíltságot illik viszonozni: Jászai Mari ezúttal nem érti a helyzetet s hibás logikával érvel. Egy 19 éves kezdő semmiképpen sem lehet olyan vonzó színész, hogy vétek lenne súgói feladattal megbízni. Ez a megbízatás különben is egy kényszerhelyzet eredménye, amelyről nem szabad megfeledkezni. Képzeljük el a szituációt. A társulat bemutatóra készül. A szerepek már ki vannak osztva. Egy friss jövevény is kap pár sorocskát. Kiderül, hogy nélkülözni kell a súgót. Ez még ma is súlyos galibát okozna, akkor azonban egyenesen akadályt állított az előadás elé, hiszen a társulat gyakorlatilag minden nap más darabot mutatott be, a legjobb színészek sem mertek súgó nélkül a színre állni. Ebben a helyzetben teljes képtelenség azt várni, hogy a vezető színészek, vagy éppen a darab főszereplői közül állítsanak be valakit súgónak, a legtermészetesebb megoldás, hogy a jövevényt bízzák meg – feltéve, ha megfelel erre a posztra. Arról sem szabad ugyanis megfeledkezni, hogy – mint látni fogjuk – erre a munkakörre csak művelt színészeket lehetett alkalmazni.

Némethy egyébként az epizód ismertetése előtt igen fontos mondatot ír le: „A súgó megszegte szerződését, elmaradt, szerettem volna súgni, mert akkor 1. frt. 30 krral több lett volna a proporció, de nem használhattak nagyon dörmögő hangom miatt.” Amiből nemcsak az derül ki, hogy egy kezdő színésznek igenis becsvágya lehetett a súgói feladatkör ellátása, hanem mellesleg az is, hogy Némethynek sem volt éppen érces bariton hangja, s ha ennek ellenére nem dobták ki, Petőfi esetében sem valószínű, hogy „már-már kifelé állott a rúdja” hangja miatt. A tények bizonyítják ezt: a pár napos súgói epizód után újra színészként működik Petőfi, nem teszik ki a szűrét, sőt, mint látni fogjuk, egyre fontosabb szerepeket kap. Vagyis nem úgy állt a helyzet, hogy vagy súgó lesz Petőfi, vagy mehet világgá, hanem valóban csak arról, ami történt: az új súgó megérkezéséig, pár napig, feltehetően összesen három előadáson, súgnia kellett a színészjelöltnek.

Megértjük, hogy a dicsőségvágy megszállottjának nem tetszett ez a kényszerítő megbízatás, s Némethynek is elhisszük, hogy a költő versbe foglalta: „neki nem kell a hatalom a színpad alatt, neki dicsőség kell a deszkákon!” De tegyük hozzá mindazok kedvéért, akik a régi színházi viszonyokat nem ismerve, mai fogalmakkal közelednek a kérdéshez: Petőfi végül is megértette, tudta, hogy nem sértésről, hanem természetes dologról van szó. Az a fiatal ember, aki csak pár napja írta Szeberényinek (egy Szeberényinek!): nem oly „elbízott”, hogy ez utóbbi műveit bírálni merné,¹¹¹ az a fiatal ember, aki nemrég még falun kunyerálta a rekvizítumokat, csakhogy színészek közt lehessen, semmiképp sem érezte kalitkába zárt sasnak magát, legfeljebb sasfióknak… akinek átmenetileg korlátozzák a röptét.

Igen, mert Petőfi nemcsak azt tudta, hogy Megyeri körmölgeté, „mint más”, a színlapot, arról is értesülnie kellett, hogy a nagy komikus¹¹² (éppúgy mint a másik eszménykép, Egressy) pályája kezdetén súgóként működött! Márpedig róluk még Jászai Mari sem mondhatta volna, hogy súgói múltjuk tehetségtelenségük bizonyítéka. Itt tehát megint olyan viszontagságokról van szó, amelyek hozzátartoztak a művelt és értelmes kezdő színész pályájához.

Egyébként éppen Egressy későbbi cikkeiből tudjuk, hogy nem is lehetett akárkiből súgó, s hogy az ilyen pályakezdés nagyon is hasznos volt! „A technikai térről a szellemire lépve át – írja – itt a súgói foglalkozás képezte az ábécét; és a művészi önképzés alapját ezen foglalkozás valóban meg is vetette. Mint súgónak alkalma volt a kezdőknek a színkölteményekről egészséges fogalmakat szerezhetni. Hogy értelmesen súghasson, hogy az előadás alatt történhető hibákat őrszellem gyanánt azonnal helyreüthesse: kénytelen volt a művet több ízben átolvasni, s ekként nemcsak átismerni, hanem átélni azt, egészben és legkisebb részletében…” A felborult előadásokat csak a súgó tudta a helyes vágányra visszavezetni. „Minő jártasság és lélekéberség kívántatott ehhez…”¹¹³

Ismeretes az is, hogy rendszerint a súgók szerkesztették a játékszíni zsebkönyveket, beleszólásuk volt a szereplők játékfelfogásába, némely társulatnál a súgónak kellett javaslatot tennie a szerepüket nem tudó vagy nem megfelelően öltöző színészek megbüntetésére.¹¹⁴ Így tehát csakugyan volt súgói hatalom, mint ahogy állítólag Petőfi verse is elismerte ezt.

Mindent összevéve, egyet lehet érteni Egressyvel, mint legilletékesebbel: „E szerint a sors valódi kedvezésének tekinthető, ha a színész gyakorlati működését a súgói foglalkozás előzhette meg, mely a hajdani vándorpályán az elméleti önképzésnek egyetlen biztos módja volt.”

Nincs tehát semmi szégyellni való abban, hogy egy Petőfi Sándor valószínűleg súgóként működött közre egy Dumas Sándor darabjának vidéki előadásán (látni fogjuk egyébként, hogy a darabot, a Paul Jonest valóban nemcsak átismerte, hanem át is élte), a költő színészi tehetségének megítélésében pedig éppenséggel semmiféle bizonyítékot nem nyújt az a tény, hogy néhány előadáson súgóként segítette társai játékát.

A fehérvári szereplésekről többet egyelőre nem tudunk. November 10-e után valószínűleg gyakran volt színpadon a költő, ha másként nem, statisztaként, de szerepeit nem ismerjük. A már említett okoknál fogva aligha lehetett nélkülözni a sokszereplős darabokban, így például mindenekelőtt a Peleskei nótáriusban.

Még egy-két kérdésről kell szólanunk. Ferenczi – ismét felületes olvasás következtében – azt írja, hogy a társulat december 31-én felbomlott, s Törökék továbbálltak. Szuper naplójában azonban csak arról van szó, hogy az év végén válságos hangulat uralkodott a társulatban. Konkrétan csak a Kecskemétre való megérkezés után közli, hogy Törökék már nincsenek velük.¹¹⁵ Semmilyen adat nem szól arról, hogy ez a szakadás már Szilveszterkor bekövetkezett volna. Teljesen téves Némethy emlékezése. Szerinte már karácsonykor elhagyták Fehérvárt, mégpedig nemcsak Törökék, hanem az egész társulat. Némethy úgy emlékszik, hogy Petőfi épp a költözés alkalmával látogatta meg Vörösmartyt Pesten. Nyilván Némethy az oka annak a kronológiai tévedésnek is, hogy Hatvany saját – máshol érvényesített – ismereteivel ellentétben azt írja időrendi táblázatában: „1842 december. Székesfehérvár, Kecskemét, Pest. Jól megy a társulatnak.”¹¹⁶

A társulat ekkor még nem volt Kecskeméten. Szabóék január 9-ig Fehérvárott játszottak, majd Kecskemétre indultak, ahol – Szuper naplójának ezt az adatát később ismertetendő egykorú nyomtatvány igazolja – január 15-én tartották első előadásukat. Abban viszont már nem ludas Némethy, hogy Hatvany szerint 1842 decemberében „jól” ment a társulatnak. Igaz, hogy Fiáth alispán a már novemberben elköltözésről tárgyaló színészeknek szerzett több mint száz bérletet, s e miatt ott kellett maradniuk, de ebből legfeljebb azt lehet levonni, amit Ferenczi, hogy tudniillik, ki lehetett húzni a hónapot, de jól nem ment a társulatnak. Némethy és Szuper egybehangzó állítása szerint „pártolás hiánya miatt” kellett pusztulniuk Fehérvárról. A Regélő acsarkodó tárcaírója ki is jelentette, hogy ezek a színészek „nem méltók” a pártolásra.¹¹⁷ (Nem csoda, ha Petőfi kénytelen volt barátaitól kérni anyagi segítséget.)

A Regélőnek egy másik írása megérteti velünk, miért nem tudott huzamosabb ideig megmaradni egy viszonylag fejlett társulat a magyar színjátszás nemrég még fellegvárnak számító központjában. A város elmaradt a fejlődésben, s főleg nem volt népes diáksága. Székesfehérvár „régi hírében” valóban „fogyatkozott immár”, mint az idézett cikk szerzője mondja. A tudósítás 1843. február 2-án jelent meg, amikor Szabóék már három hete elhagyták a várost. Világos azonban, hogy csak rájuk vonatkozhat a keserű beszámoló: „Vissza a városba, mely egy »nagy sír kimerített képe«, életmozgalom nélkül. Ki ennyit tud, tudja nyilvános mulató helyeink miért üresek… Van színház is, melly egyszersmind táncterem. Színészeink drammáznak, mi balettezünk, s ez ám az opera buffa…”¹¹⁸

Érthető, ha az elmart színészek helyét az úri műkedvelők foglalják el. Székesfehérvár „lelkes hölgyei” már január 10-én fellépnek s „meglepő tökéllyel” játsszák darabjukat. A Honderű, amely a Szabó–Török társulat produkcióiról nem vett tudomást, így siet lelkendezni a nemesi dilettantizmuson.¹¹⁹

A nyomor és az állandó belviszályok lehangoló időszakában csakugyan „boldog fél nap”¹²⁰ lehetett az a néhány óra, amelyet a költő karácsonykor Bajza és Vörösmarty társaságában tölthetett. Hogy jutott azonban Pestre, amikor a társulat még Fehérvárott tengődött? Nem lehetetlen, hogy épp azzal a zsebkönyvvel lehetett valami dolga, amelyet barátja, Fekete Soma szerkesztett, s amelyet körülbelül ekkor nyomhatott Heckenast vállalata, hiszen, mint Rexát idézve írtuk, újévi ajándéknak szánt műről volt szó. Talán épp Feketével ment fel (ez utóbbi nem is igen tért vissza, legalábbis a kecskeméti névsorban már nem találjuk a nevét).

Bárhogy is volt, semmi jele annak, hogy Bajza vagy Vörösmarty el akarta tanácsolni a nyomorgó ifjút a színészettől. Pedig nekik igazán látniuk kellett volna, hogy Petőfi alkalmatlan erre a pályára, s ezt bizonyára meg is mondták volna, ha – ha így látják. De aligha látták így. Máskülönben Bajza nem színészeti szakkönyvek olvasását ajánlja a költőnek,¹²¹ hanem a pálya elhagyását…

IV. Kecskeméten

JÁTÉKSZÍNI

ZSEBKÖNYV

MELLYET

A MAGYAR SZÍNÉSZET

PÁRTFOGÓINAK S BARÁTINAK

MÉLY TISZTELETTEL AJÁNL

KESZY JÓZSEF

A SZÍNÉSZ TÁRSASÁG RENDEZŐJE

Kecskeméten

Nyomatott Szilády Károly betűivel

1843

Szó szerinti másolat a zsebkönyvből:

 

 

Az első tanulság: ismét korabeli bizonyítékunk van Petőfi színészi státusára, – a kecskeméti társulatnál sem volt színlapkihordó (amint ezt Ferenczi állította¹²⁵). A cédulaosztás neki tulajdonított tisztét ezúttal is két – az úr elhagyásából ítélhetően – fiatal kezdő látta el. A színészséggel természetesen nem állt ellentétben különböző színházi segédmunkák elvégzése, adott alkalommal, így például később ismertetendő jutalomjátéka kapcsán, nyilván a költő is részt vett a színlapok kihordásában,¹²⁶ de nem ez volt a beosztása a társulatnál. Sőt, a névsor tanúsága szerint, azok közé tartozott, akiket hivatalosan nem terheltek egyéb munkálatokkal, ügyelői, ruhatárnoki, súgói és más feladatokkal…

Hiteles adat ez a névsor arra is, hogy a költő saját, immár végleges művésznevén színészkedett, (nem Péterfi néven, mint Fehérvári Antal állította, s nem is Borostyán néven, mint Ferenczi hitte). Mindjárt itt kell leszögezni azt is, hogy Fehérvári nem szerepel a színésztagok, de az alsóbb rendű személyzet között sem! A Magyar Színművészeti Lexikonból eddig is tudhattuk, hogy az érdemes színigazgató 1843 áprilisában Szolnokon lépett először színpadra, ez a lexikon azonban enyhén szólva nem túl megbízható. Most azonban hiteles adat bizonyítja, hogy Fehérvári nem volt színésztársa Petőfinek Kecskeméten. Ami nem Fehérvári emlékezéseinek elbírálása miatt érdekes (mert azok egy része nyilvánvalóan nem igaz, más részük, pedig akár való, akár nem, közömbös számunkra), hanem azért, mert az Üresen áll már a kancsó… című verset a kritikai kiadás nem utolsósorban azon az alapon tulajdonította Petőfinek, hogy a később híressé vált igazgatóval „1843-ban Petőfi együtt színészkedett Kecskeméten”. „Nem lehetetlen, hogy Fehérvári még ekkor másolta le Petőfinek ezt a versét, vagy talán maga a költő ajándékozta meg annak kéziratával. Ezért helyeztük az 1843. évi versek közé.”¹²⁷ A költeményt, mint ismeretes, Petőfi nem vette fel gyűjteményes kiadásaiba. A szerzőség megvitatása egyébként túl messzire vezetne témánktól, mindenesetre névsorunk ismeretében nem ártana újra megvizsgálni ezt a problémát.

Az újjászervezett társulat tagjainak többségét már ismerjük, a névsorban a legjelentékenyebb új név: Deézsy Zsigmond. 1809-ben született, 31 éves korában a pesti színpadon sikerrel vendégszerepelt egyik kedvenc darabjának, Halm Griseldisének főhősét alakítva, később pedig Biberachként vív ki elismerést Pesten. „Szorgalmas és művelt” színész, a közönségnek mindenütt „becses kedvence”, mint a Regélő írja.¹²⁸ „Szép férfias alak, csengő hang” jellemzi,¹²⁹ ő a vidék Lendvayja. A szabadságharc idején honvédfőhadnagy, derekasan harcol több fronton is. Művelt, olvasó ember, titkos drámaíró – s Jókai szerint Petőfit már Kecskeméten is „nagyon” szerette.¹³⁰ Ennek ellenére semmi jele annak, hogy 1874-ben bekövetkezett haláláig bárki is megkérdezte volna, mit tud mondani költőnkről…

Az új tagok közt értelmes, tájékozott embernek számít Gönczy Soma is. Már 1839-ben játszik vidéken, s aztán hol színész, hol súgó, rendszerint az utóbbi. Sokáig tevékenykedik a Nemzeti Színházban, egész sor játékszíni zsebkönyvnek szerkesztője.

A színésznők közt változatlanul Keszyné és Mimi kisasszony a két fő-fő csillag. Vetélkedésük nemcsak a társulat, hanem a kis város életét is felkavarja. „…mindegyiknek erős pártja van a közönség közt – írja Szuper. – De Cau Mimit a katonatisztek pártolják, Keszinét pedig a diákok, s e miatt mindennap van demonstratio a színházban.” A Troubadourban mind a két csillag egyszerre tündököl, a tisztek „kardjukat csörtetve” Mimit hívják elő, a diákok pedig „bunkós bottal verik a galéria oldalát”, amikor Keszyné megjelenik a színen.¹³¹ Jókai már idézett emlékezéséből azonban azt olvashatjuk ki, hogy a diákok közt is volt legalább egy híve De Cau Miminek – az ifjú Jókai…

Utoljára hagytuk Szabó Józsefet, az igazgatót, akinek immár csakugyan teljhatalmú „vezérlete alatt” (mint plakátjai is hirdették) az akkori magyar vidék egyik legkomolyabb társulata vonult be Kecskemétre. Pár hónappal később, amikor már Tatán is megfordult, a Regélő ottani levelezője – fehérvári kollégájával ellentétben – elismeri, hogy „Szabó úr mint igazgató, mint színész egyaránt jeles”, de azért ugyanazt rója fel neki, mint acsarkodó társa – a közönség alantas igényeinek szolgálatát: „…az illy külföldi bájszínű, de méregteljes gyümölcsű színi termények, nézetem szerint, soha nem fognak belőlünk erkölcsi honpolgárokat képezni! Egy magyar színigazgatónak nem lehet egyedüli czélja: közönségcsődítés, hanem erkölcs-simitás, s nemzetiség terjesztés…”¹³²

Vagyis Szabó József pont olyan volt, mint a legtöbb színigazgató: magyar vidéki méretekben hű mása Goethe Direktorának, aki szeretne „a tömeg kedvére lenni, mivelhogy ő, ki él és élni hagy”,¹³³

A Direktor és a Költő szimbólummá emelt ellentétének csírája kialakul Kecskemét miniatűr kultúrvilágában is. Ugyanahhoz a leveléhez, amelyben Szabó „derék” társulatához való csatlakozásáról számol be, verset csatol Petőfi. Programköltemény ez, a még szokványos szólamok közül már petőfis indulatú hangok csapnak ki:

 

Nem kell a színpadot Tekinteni csak úgy, Mint hol mindennapi Kenyérhez nyílik út; A színpad célja nagy, A színpad célja szent: Ez a szív parlagán Erkölcsöt fejt, teremt. Azért érzelmeink Gyulassza tiszta tűz, Mely minden szennyet a Kebelből számkiűz; …Mert várni lehet-e Hogy romlott föld alatt A mag termő legyen Gazdag kalászokat?134

 

A heves kritika minden bizonnyal jogos, hiszen a már idézett korabeli színitárcák is hasonló irányból bírálják Szabó működését. De épp a weimari színház egykori intendánsának ellentéteket megértő és feloldó szelleme int arra, hogy ne vessük meg túlságosan Petőfi színigazgatóját, Goethe Direktorának magyar vidéki mását. Ha Szuper még évtizedek múlva is emlegeti Váradinak, hogy kecskeméti igazgatója „ostoba ember” volt ugyan, „de nagy kasszacsináló”, aki „darabok műbecséről, klasszikusokról nem nagy véleménnyel volt, de tudott publikumot csinálni”,¹³⁵ akkor ebből a megélhetés biztosításáért hálás színész elismerését is ki kell hallanunk. S mivel éppen számunkra semmiképpen sem lehet közömbös, jutott-e – bármilyen szűkös – kenyér az ifjú költőnek, mi is elismerhetjük a publikumcsinálás művészetének értékét is. Megértjük a Shakespeare-szerepekről ábrándozó fiatal színész elkeseredését, de igazgatója realizmusát is, hisz ő már tapasztalatból tudta, hogy csak remekművekkel nem lehet telt házat csinálni. Mint ahogy a társulat egyetlen Shakespeare-bemutatójának bukása is ezt bizonyította… Elnézésünkre már csak azért is van ok, mert Szabó repertoárja alig maradt el a Nemzeti Színház műsorrendjétől, amint ezt zsebkönyvünk alábbi kivonata is bizonyítja:

 

Jegyzéke

az 1843-ik Télelő 15-étől fogva Kecskeméten

előadott színi mutatványoknak

 

1843. Télelő

 

15. Senneterre marquisnő. Vígj. 3 felv.

17. Saint Georges lovag. Színj. 3 felv.

21. Lázár a pásztor. Dráma 5 felv.

22. Micban családja. Színj. 4 felv.

24. Nagyvilág divatja. Vígj. 4 felv.

25. Korona és vérpad. Dráma 5 felv.

26. Senneterre marquisnő. Vígj. 3 felv.

28. Velenczei nő. Dráma 5 felv.

31. Párisi naplopó. Vígj. 3 felv.

 

Télhó

 

1. Én voltam. – Két feledékeny. Vígj. 2 felv.

2. Ki mer nyer. Vígj. 3 felv.

4. Moor Károly. Dráma 5 felv.

5. Nagyidai Czigányok. Bohózat 3 felv.

8. Griseldis. Dr. 5 felv.

9. Capriciosa. Vígj. 3 felv.

11. Ördög naplója. Víg énekes j. 3 felv.

12. Notre damei torony-őr. Dráma 6 felv.

15. Özvegy férje. Vígj. 2 felv.

16. Lignerolles Luiza. Dráma 5 felv.

18. Bátory Mária. Szomorúj. 5 felv.

19. Garaboncziás diák. Énekes vígj. 5 felv.

22. Hinko, hohér legény. Színj. 5 felv.

23. Kronsteini harcz játék. Vitézij. 5 felv.

25.

26. Falusi egyszerűség. Vígj. 4 felv.

28. Farsang utósó napja. Bohóz. 2 felv. (Dalokkal és tánczczal).

 

Télutó

 

2. Csalódások. Vígj. 4 felv.

4. Troubadour. Dráma 5 felv.

5. Velenczei nő. Dráma 5 felv.

9. Iker testvérek. Bohóz. 4 felv.

11. Falusi lakadalom. Vígj. 2 felv.

12. Lázár a pásztor. Dráma 5 felv.

13. Nagyidai Czigányok. Boh. 3 felv.

14. Babérfa és koldusbot. Színj. 4 felv.

16. Párisi naplopó. Vígj. 3 felv.

18. Zách nemzetség. Szomorújáték. 5 felv.

19. Pohár víz. Vígj. 5 felv.

21. Angelo. Dráma. 4 felv.

23. Saint Georges lovag. Dráma. 3 felv.

25. Lear király. Szom. j. 5 felv.

26. Lumpaci vagabundus. Tüneményes énekes vígj. 2 felv.

30. Lignerolles Luiza. Dráma 5 felv.

1. Ápr. Hallei üstökös csillaga. Én. vígj. 3 felv.

2. – Paul Jones

 

Nagy Kőrösön adott színidarabok:

 

Nőm férje. Vígj. 3 felv.

Mókus. Vígj. 3 felv.

Vétkesek. Vígj. 3 felv.

Lázár a pásztor. Dráma 5 felv.

Saint Georges lovag. Színj. 3 felv.

Pohár víz. Vígj. 5 felv.

Lignerolles Luiza. Dráma. 5 felv.

 

Tisztázzunk először is néhány formai jelentőségű kérdést. A Télelő, Télhó stb. megjelöléseket a műsor nyilvánvalóan tévesen használja: Télelőt ír Télhó (január) helyett stb. A február 25-i dátum különös módon önmagában áll, a programot nem írták mellé. Szilády Károly már említett nyomdakönyvei alapján azonban megállapíthatjuk, hogy Szabóék erre a napra is hirdettek előadást, méghozzá a vezető színész, Deézsy számára jutalomjátékul.¹³⁶

Mivel az eddig ismert források nem szólnak a nagykőrösi vendégszereplésekről, nyugtáznunk kell azt is, hogy a Szabó-társulat hét alkalommal a szomszédos alföldi kisvárosban is bemutatta tudását. A zsebkönyv legutolsónak említett előadása előtt az április 2-i dátum áll. A társulat még egy hónapig Kecskeméten maradt, de a további előadásokról nincs szó a zsebkönyvben, így tehát minden okunk meg van annak feltételezésére, hogy Keszy április elején zárta le összefoglalását, vagyis a nagykőrösi szereplésekre is e dátum előtt került sor. S mivel a költő április 7-én még kötelezvényt ír alá szállásadónőjének, ekkor még mindenképpen Kecskeméten tartózkodik – tehát részt kellett vennie a nagykőrösi kirándulásokon is. Alapos indokunk van ezért arra, hogy új színészi állomással igazítsuk ki a vándorszínész Petőfi útjának már eddig is gazdag térképét.¹³⁷

Áttérve a műsorrendre, először is a repertoár gazdagsága tűnik szembe. A székesfehérvári időszakra vonatkozó adataink szerint akkor mintegy húsz darabot tudhatott az együttes (tizenhatnak a címét ismerjük pontosan). Kecskeméten viszont két és fél hónap alatt már 40 színművet mutattak be! El lehet képzelni, hogy a repertoár ilyen hirtelen és nagyméretű kiterjesztése hogyan hatott az előadások színvonalára…

Magukat a darabokat három fő csoportba lehet sorolni. A műsor gerincét a francia színműirodalom alkotja, a 43 műsornapból húsz alkalommal Hugo, Dumas s követőik szavára figyelhet a kecskeméti nézősereg.

Bajza reményei nem váltak valóra, s a francia romantikus iskolából nem fejlődött ki az „a legtökéletesebb drámaírás”, amely felülmúlhatta volna mindazt, „amit eddig láttunk”,¹³⁸ de abban igaza volt, hogy a kor haladó társadalmi tendenciáit ezek a drámák tükrözték a leghívebben. S noha 1843-ban a párizsi bemutatón már megbukik a Burgraves, Hugo többi drámája még Franciaországban is népszerű. Scribe Egy pohár víze pedig még csak három éve indult el nemzetközi diadalútjára. Dumas színdarabjai is mindenütt hódítanak. Így hát Szabó igazgató – a silány darabokkal együtt is – korszerű színházat ad Kecskemétnek, amikor műsorrendje központjába a francia romantikus drámát állítja. Társulata jóvoltából ekkor és e tekintetben Kecskemét nincs is olyan messze Nyugat-Európától, mint ezt gondolhatnánk.

Az érzelmes német szomorújáték, melodráma és bohózat is nagy helyet kap a műsorban. Szabó igazgató nyilván tudott az akkor közfigyelmet kiváltó színi vitáról (Henszlmann több cikke abban a Regélőben jelent meg, amely nem is egyszer emlegeti Szabó nevét), s mint láttuk, a vita érdemi részében gyakorlatilag Bajza elveit követi, s elsősorban a „francia gyártványokat” pártfogolja. Ismerte azonban a közönség ízlését is, s így „az iszonyirodalom tarajos csörgőkígyói” mellett a német melodráma „pápaszemes teknősbékáját”¹³⁹ is sokszor színpadra engedte. A fiatal költőre ezek a művek kevesebb hatást tettek, de ekkor – mint majd kiderül – még nem volt felvértezve ellenük.

A bírálók véleményével ellentétben teljesen kielégítőnek lehet tartani a magyar szerzők arányát. A 9 magyar bemutató több is annál, amit a magyar dráma akkori színvonala alapján meg lehetett volna követelni. Szigligeti még nem írta meg legjobb műveit – így is három darabját játszották – csak épp a Szökött katonát nem, amelyet Ferenczi nyomán tucatnyi cikk és tanulmány sorol fel a kecskeméti előadások listáján. Jókai már legelső Petőfi-emlékezésében foglalkozott a költő színészi tevékenységével, s – joggal – besorolta a Szökött katonát is azok közé a darabok közé, amelyekben barátja fellépett. Ferenczi a dátum nélküli emlékezést – érthetetlen módon – a kecskeméti periódusra időzítette, s így lépteti fel Petőfit a nótárius szerepében 1843 elején. Ekkor azonban még legfeljebb Szigligeti gondolataiban van meg ez a népszínű! A Társalkodó 1843. január 9-i számában jelent meg Bartaynak az a felhívása, amely biztatást adott az írónak. A darabot először az év végén mutatják be Pesten, s ezt könnyen ellenőrizhették volna mindazok, akik Jókai érdemi állításaival szemben máskor oly heves kritikai ellenállást tanúsítanak…

Katona remekműve nem szerepel Szabóék repertoárjában (másutt sem adják vándorlásaik során), de ne feledjük, hogy még csak nemrég volt a pesti bemutató, s még Vörösmarty sem tudott lelkesedni a darabért, Széchenyi pedig legszívesebben betiltotta volna.¹⁴⁰ A kilenc magyar darab közt egyedül Kisfaludy vígjátékának van irodalmi értéke, s bizonyos úttörő érdemet Jakab népszínmű előzménye esetében is el lehet ismerni. A többi mű lehangolóan gyenge. De itt is lehet mentséget találni: minden kornak megvannak azok a divatos szerzői, vahotjai és hazuchái, akiktől egyetlen olvasható mű nem marad fenn, de a maguk idejében kielégítenek bizonyos aktuális szükségleteket. Nem róhatjuk fel Szabónak, hogy e tekintetben is a divatot követte, – ugyanúgy, mint a pesti színház.

Az antik és a francia klasszikus tragédia Párizson kívül még Nyugat-Európában is oly ritkán kap színpadot,¹⁴¹ hogy Pest és Kecskemét mulasztását e téren nem ítélhetjük meg súlyosan. Mindent összevéve tehát, Szabó színtársulata Kecskeméten nagyjában a pesti játékrendet követő, fő vonalában korszerű színjátszást művelt – legalábbis a darabok kiválasztását illetően.

A végső összegezésben részletezni próbáljuk majd, hogyan hatott ez a színi program Petőfi fejlődésére. Már most érdemes azonban megállapítani, hogy a fiatal költő 19–20 esztendős korában, tehát eszmei, világnézeti formálódásának, ízlése kibontakozásának döntő időszakában napi, sőt testközelségben szinte együtt élt a francia romantikus drámairodalom hőseivel!

A továbbiakban vizsgáljuk meg kicsit közelebbről azokat a darabokat, amelyekben forrásaink szerint emlékezetesebb fellépése lehetett költőnknek. Szuper, Némethy, Jókai és Böszörményi, a négy szemtanú feljegyzései alapján, időrendben vesszük sorra ezeket a műveket, természetesen annak tudatában, hogy Petőfinek gyakorlatilag a többi darabban is közre kellett működnie, s eszmei fejlődése szempontjából nem is mindig az itt következő drámák voltak jelentősek.

1843. január 22.: Micbán családja

 

Két adatunk is van arra, hogy Petőfi fellépett Szigligetinek ebben a korai, kevésbé kiforrott művében. Érdemes megfigyelni a források csendes átalakulását. Némethy 1882-ben azt írja, hogy a költő „Szigligeti Miczbán családjában Demeter szerepét igen szépen elszavalta…” Egy évre rá Böszörményi Mihály a Vasárnapi Újságban, már Demeter „rövid mondókájáról” beszél.¹⁴² Ferenczi azután első felsorolásában Némethyből elhagyja a szavalás dicsérő jelzőjét, viszont átveszi Böszörményitől a szerepet kicsinyítő jelzőt, s az egész fellépés belekerül abba a rovatba, amely a költő tehetségtelenségéből fakadó mellőztetését van hivatva bizonyítani.¹⁴³ (Ferenczi mellesleg következetesen Micz bán-t ír, talán a Bánk bán szuggesztiója alatt, mindenesetre azt a gyanút ébresztve, hogy nem vette kézbe Szigligeti művét.)

Ugyanez a folyamat Hatvanynál is tetten érhető. Idézi Böszörményit, aki szerint a diákok „tömegesen” mentek megnézni a költőt, de amikor kilépett kedvencük a színpadra, „leolvasták arcáról”, hogy mit gondolt: „ez a kalitkaélet szűk nekem, – szabadság az én világom…” Mire Hatvany hozzáteszi: „Annak gyöngéd körülírása, hogy Petőfi rosszul játszott.”¹⁴⁴ Hatvany néhány oldallal odébb maga közli Némethy elismerő véleményét, azt megjegyzés nélkül hagyja, itt azonban olyasmit magyaráz bele Böszörményi szavaiba, amit az nem állított, s ami ellentétben áll Némethy kifejezett elismerésével. Pedig egy színész, különösen ha rivális, a maga sikerénél jobban csak egy dologra emlékszik – vetélytársa sikerére. Hatvany tehát, sajnos, ezúttal eleve kialakult koncepciója és hangulata szerint kezeli a forrásokat.

Ezek után az sem lesz meglepő, hogy Demeter szerepe nem nevezhető „kicsinynek”. A darabban szereplő hét árva közül Petőfi a legjelentékenyebb testvért alakította. A 23. oldaltól a 32-ig tartó részben végig színen van, s neki van a legtöbb szövege.¹⁴⁵ Fontos, hogy ez a szerep humoros célzatú, s jelentőségét az is mutatja, hogy a pesti nemzeti színházi bemutatón Bartha alakította Demetert. Barthának és a színész Petőfinek tehát ez a második találkozása ugyanabban a szerepben.

Néhány szemelvény a darabból.

 

Amikor a kezdő jelenetben az egyik árva testvér, Boxa, nem fog halat, Demeter így élcelődik: „Mert tán Senecából olvasol nekik… Tudod, miként halászik Boxa? – Beveti horgát, nyelére ül és Senecát olvassa. Így természetesen akkor veszi észre, hogy hal van a horgon, midőn magát is szinte a Balatonba rántja. Testvér, halásznak pecken, ne Senecán legyen szeme. Megesnék, ha mi is egyik kezünkben Aristotelest, másikkal az ekeszarvat tartanók.” Mire Bora: „Pedig bár nyugodnék az egyik kéz ekeszarvon, s a másik Aristotelesen!” Demeter: „Minap is meglestem. Egy szörnyű nagy fogas rántá ki alóla a horog nyelét, ő utána kapott, s a fogast ki akará vonni, de az befelé vonta őt. Így ráncigálák egymást, míg a zsineg elszakadván, végzé a kétes tusát.” Boxa: „Bár így végződnék a cselszövők és ostobák közt minden harc!” Demeter: „Szép mondás, de mit eszünk?” Demeter ezután is éhségét hajtogatja, s a sokszor koplaló vándorszínész átéléssel mondhatta az ilyeneket: „Bocsássatok meg, de velem gyomrom, én veletek szállok perbe…”

Mint a hangadó testvérei közt, ő fogalmazza meg a közös célt, egy olyan szövegben, amelyet Petőfi valóban szépen elszavalhatott, hiszen az ő törekvéseit is kifejezte. Legalább egy részt idézzünk ebből is: „Repüljünk bátran az ész szárnyain, jó szívünk vonzalma után, s nem fogunk porba hullni. Nyitva előttünk a világ. Nincs nevünk? Vívjunk ki magunknak fényeset és dicsőt. Szegények vagyunk? oly szegény e hazám, hogy az ily karokat és szíveket csak ronggyal födheti? s az épp főnek csak követ adhat vánkosul?… tömlöcében mint rab mécse, csak magunknak világítsunk? Cselekedjünk… Húsz évesek vagyunk, s mégis veszteglünk. Szégyen! Gyalázat!”

Érdekes ez a kitétele is: „Minden görög bölcsek közt az egy Diogenest utálom, ő lámpájában hordá valódi jelképét, mely nappal égve magát emészté, de senkinek nem világított…”

Amikor a darab végén a testvérek beszámoltak arról, hogy mit tettek, Demeter így beszél: „Én pedig a királyi udvarba mentem. Szép írásom miatt tüstént felfogadtak. Nehány napig szorgalmasan tisztázgatám, mit elöljáróm összefirkált, nyelvhibáit tűrtem, míg végre ki kezdém igazgatni, ebből szóváltás kerekedett, s ő bosszankodva, hogy többet akarok tudni, elkergetett. De hiszen, majd megtanítom most ama vén írnokot helyesen írni!”

 

Jókai már idézett szavai szerint Petőfi sokszor éppúgy összetűzött rendezőjével a nyelvhibákon, mint a darabbeli Demeter. Vajon Jókai fantáziájában ez a szerep alakult át valósággá, vagy pedig Petőfi a valóságban is folytatott nyelvvédelmi küzdelméhez darabbeli énjétől is kapott biztatást?

 

A velencei nő 1843. január 28.

 

Petőfi „nagy szerepei” közt említi Jókai A velenczei hölgy című darab „öreg apáját”.¹⁴⁶

Meg kell vizsgálnunk Anicet-Bourgeois drámájának kéziratos fordítását, hogy kideríthessük, mire vonatkozhat ez az utalás. Foglaljuk tehát össze az 1513-ban játszódó cselekményt, annál is inkább, mert a társulat egyik nagy sikerét e műben aratta, s mert e romantikus rém- és végzetdráma egyik legjellemzőbb darabja az akkori francia iskolának.

 

Az I. felvonás elején a Bravót látjuk lakásán, amint egy gróffal tárgyal. E gróf meg akar szerezni magának egy fiatal szépséget, de terveit egy öreg ember keresztezi: „Egy nyakas öreggel van dolgom, atyja vagy gondviselője-é, nem tudom, de kitartó állhatatossággal harcol mellette, s úgy látszik, szilárd erénye nem egykönnyen fog hátrálni… Azt mondá, ha még egyszer ablaka alatt merénylek megjelenni, bátor öreg, s a néposztályból való, s én fiatal és nemes vagyok, – találand módot, hogy el tehessen láb alól.” A Bravo megérti, hogy meg kell mentenie Velencét „egy öregtől, ki erényességgel vádoltatik, s ki szencségnek tartja egy szeplőtlen fiatal leány becsülete felett őrt állani”, de írásos parancsot kér a Tízek tanácsától. Alig távozik a gróf, Salfieri lép be az ablakon, az ifjú száműzött (Almási játszotta), ki egy titokzatosan eltűnt lányt keres, Violettát. A párbeszédből kiderül, hogy a Bravónak is volt hajdan egy szívhölgye, kit tőrével megölt, s a néző azt is sejtheti már, hogy az ellenszenves gróf és a rokonszenves száműzött ugyanazt a lányt szereti. A Bravo átadja hóhéri jelvényét, az álarcot és a tőrt Salfierinek, hogy az szabadon járhasson Velencében, és kereshesse a lányt.

Az 5. jelenésben lép színre az erényőrző „öreg atya”, Maffeo. Megtudjuk, hogy egy bizonyos Theodora nála neveltette leányát, Violettát, aki viszont nem tudja, hogy ki az anyja. Theodora most Velencébe hozatta Violettát, s gyakran meglátogatja őt Maffeónál, ahol a lány boldogan fogadja az ismeretlen, de kedves hölgyet. Maffeo és Theodora párbeszédében az életével elégedetlen Theodora sóhajtva emlegeti, hogy bárcsak egy bizonyos Giovanni tőre annak idején „mélyebbre hatolt volna keblébe”. Az elborzadó néző kezdi megsejteni, hogy a Bravo által megölt nőnek valami rejtelmes köze lehet Theodorához. Maffeo itt következő válasza fontos tudnivalókat közöl a nézővel: „Oh asszonyom, ezt ön Velencének egy sötét, elhagyott uccáján mondja, midőn még leánya csókja melegíti ajkait, midőn annak édes beszéde, nyájas ölelése által el van érzékenyülve. De érjen csak vissza a Piazzettán lévő palotájába, hol a csillárok ragyogványa, az aranyozott falak, s a gyémántokkal gazdagon rakott bútorokba ütődve tündéri fényt terjesztenek az ambra s aloetől füstölgő illatdús termekbe, – elfelejtendi ön mostani beszédét. – Óh asszonyom! ha majd miként királynő lábainál látja Velence ifjúságát, ha hallandja a hódolók ajkairól »Theodora! Theodora!… Ön az éjnek legszebb leánya!« akkor örülni fog ön, hogy Giovanni tőre mélyebben nem hatolhatott, s azon seb, mely halálosnak látszék, oly hamar begyógyula, s még csak helyet sem hagyott maga után.”

Még néhány perc, és „fájdalmas nyöszörgés hallik, s egy test vízbe zuhanása”: a színfalak mögött a Bravo megöli a derék öreget.

A II. és III. felvonásban különb s különb bonyodalmak során Velence zúgolódó népe is felvonul a színen, bosszút követel a meggyilkolt Maffeóért. A bosszút áhító nép veszélybe sodorja azt is, akit védeni akar, a szépséges Violettát. Az álarc nélkül arra járó Bravo menti meg. Ekkor jelenik meg Salfieri, aki a Bravo álarcát hordja, s a nép, amely az előbb a Bravo halálát követelte, most rémülten elhallgat: „Síri csend.”

Később a Bravo elmeséli élete történetét Violettának: Egyszer régen apjával együtt letartóztatták, már felállították a vérpadot, s neki felkínálták a választást, megmentheti apját, ha vállalja Velence hóhérának tisztét.

Közben Theodora megtudja, hová került leánya, utána küldi a merő véletlenségből épp arra vetődő Salfierit. Mi viszont megtudjuk végre, hogy kicsoda Theodora. A Bravo elviszi Violettát Theodora báljára, ahol az álarcos leányt bemutatja Velence híres kurtizánjának, s megkéri, tartson szerelmi leckét neki, mire Theodora kioktatja Violettát, nem is sejtvén, hogy saját leánya előtt hirdeti a „pillangó-szerelem” elveit.¹⁴⁷

Mire a Bravo letépi a leány arcáról a maszkot, s most már Theodora is elszörnyed, megátkozza a grófot, aki Violettának szemérmetlen ajánlatokat tesz, s a nagyobb nyomaték kedvéért felgyújtja a házat. Lángok közt ér véget a III. felvonás.

A IV. felvonásban Violetta megbocsátja anyjának ledér múltját, majd jő a Bravo, s minden kiderül: Theodora a Bravo felesége, akit egykor hűtlenség (természetesen alaptalan) gyanúja miatt megölni vélt, de aki életben maradt, szíve alatt Violettával, a Bravo leányával. Itt már vége is lehetne a darabnak, de Theodorával még le kell számolnia az írónak, hiszen a kor „tiszta keblű női” többé nem jönnének el a theatrumba, ha a kurtizán tisztes anyaként fejezné be életét és a darabot.

Ezért került sor az V. felvonásra, amelyben is a Tízek tanácsától parancs jő, hogy a Bravónak meg kell ölnie Theodorát a palota felgyújtása miatt. Violetta és Salfieri elhajózik a boldogság révébe egy sajkán, de a másik sajkán már közeleg egy „senator”, aki ellenőrzi majd, hogy a Bravo végrehajtotta-e a parancsot. (A Bravo közben meg akarta szabadítani atyját a börtönből, de az megőrült.) A vívódó Bravo kezéből Theodora kiragadja a tőrt, s önnön keblébe mártja. Úgy hal meg, megbocsátó férje karjaiban, s a senator a mű utolsó mondataként szabaddá teszi a Bravót: „Giovanni, …a köztársaság felold esküd alól.”

 

A darabban három atya is van: a Bravo (Violetta apja), a Bravo őrült atyja, (akit csupán emlegetnek) s a Violettát védelmező „öreg atya”, Maffeo, (aki a valóságban csupán nevelő apa). Nem látszik valószínűnek, hogy Petőfi a Bravo szerepét kapta volna, hisz ez a mű legnehezebb és leghálásabb színészi feladata, s a Bravo különben sem öreg még a darab szerint. Ha tehát Jókai jól emlékezett, Petőfi csak Maffeo lehetett a drámában. „Tagadhatatlanul saját felfogással” kellett alakítania hősét, ha barátja 12 évvel később még elő tudta idézni emlékezetéből ezt az elmosódó alakot.

Anicet-Bourgeois színműve különben a bemutatott darabok ama kisebb csoportjába tartozik, amelyet kétszer is játszottak Kecskeméten, így tehát Petőfi valószínűleg a március 5-i előadáson is fellépett, feltehetően ugyanebben a szerepben.

A rémdrámának 13 szereplője kap egyéni arculatot, ezenkívül többször színre lép a „nép”, valamint a bálozók tömege stb. Mivel Maffeo már az első felvonásban meghal, Petőfi valószínűleg mind a tüntető tömegben, mind a bálozók seregében jelen van. Talán épp ő az az „egy a nép közül”, aki a III. felvonásban „igazságot kér” a népnek. Mindenesetre kétszer is cselekvő tanúja a színmű egyik leghatásosabb, coriolanusi hangulatot idéző jelenetének, amelyben az előbb még háborgó tömeg síri csendben hajol meg a Bravónak vélt Salfieri előtt.

 

1843. január 31.: Párisi naplopó

 

Fehérvárott egy jelentéktelen inas-szerepet játszott ebben a darabban. Most újra adják Bayard vaudeville-jét, majd március 16-án ismét. Nincs nyoma annak, hogy Petőfi továbbra is inas maradt, de nem feltétlenül biztos, mert közben változott a társulat összetétele. Fontos szerepet azonban nem igen kaphatott, mert a darabnak csak kevés szereplője van.

 

1843. február 8.: Griseldis

 

Először is ismerkedjünk meg Halm szomorújátékával, amelynek eredendő gyengéit a derék Fáncsy fellengző fordítása annyira kihegyezte, hogy ma egy ügyes rendező kacagtató paródiaként játszathatná az egészet anélkül, hogy érdemlegesen változtatnia kellene a szövegen.¹⁴⁸

 

Artus király udvarában vagyunk. Percival, a nagyhatalmú főúr hivalkodva emlegeti alacsony származású feleségét, Griseldist, mint akinél erényesebb nőt nem ismer. Lancelot, a kerekasztal egyik lovagja meg akar vívni vele emiatt, hiszen egy szénégető leányának ilyen dicsérete a királynő jelenlétében sérti a fenséges asszonyt. Aki csakugyan megsértődik, de álnokul fogadást ajánl Percivalnak: vegye el gyerekét nejétől, utána őt magát is űzze el a háztól, s ha Griseldis ezek ellenére is hű marad, akkor a királynő maga fog letérdelni az egykori szénégető leány előtt, s elismeri erényeit. Percival hiúságból belemegy a játékba. Griseldis természetesen kiállja a próbát, s visszavonul atyja kunyhójába. A bősz királyné újabb próbára szólítja fel Percivalt: menjen el Griseldishez mint száműzött, s kérjen tőle menedéket. Ez is megtörténik, Griseldis elrejti az „üldözött” Percivalt. Saját élete, sőt atyja élete árán sem hajlandó elárulni a rejtekhelyet a királyné embereinek. Ennyi erény láttán a fenséges hölgy elismeri, hogy Griseldis lelkében oly bájhang zengedez, mely az ő szívét is elgyöngíti. Percival meghatva ígéri meg feleségének, hogy kéjtenger fogja övezni létét ezentúl, de amikor Griseldis megtudja, hogy csupán a férjfi hívságának szolgált prédául, mintegy álomból üdülve megtagadja Percivalt, közli vele, hogy amennyiben a boldog szerelem kéjeit óhajtja valaha éldelni, azt mással eszközölje, mert ő az erdő árnyába tér vissza, hogy a fák zúgása legyen sírdala. Percival pedig mintegy menykő sújtottan áll. E képpel ér véget a darab, amely nem remekmű ugyan, de kétségtelenül tele van a kunyhók népe iránti (kicsit leereszkedő) szeretet és a zsarnoki kénnyel szembeni (alig burkolt) gyűlölet érzéseivel.

 

Ehhez a darabhoz fűződik Petőfi színészéletének egyik epizódja, amelyet többet emlegettek, mint érdemleges szerepeit. Elsőnek Jókainál jelenik meg a történet; ezt írja 1855-ben: „Még jobban fájtak neki az apró szerepek… Ilyenkor azután megtette azt az apró bosszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt csinált magából, hogy az egész közönség kaczagott rajta, s egy ízben midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkós botot tűzött fel, s midőn a furibundus hős neki fordul, kiáltván, húzz kardot gyáva stb. s ő kihúzta a bunkós botot, olyan kaczajt gerjesztett vele, hogy a súgó is belesült a szerepbe. Ezért aztán megbüntették öt forintig, amit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki…”¹⁴⁹

Később Szuper így konkretizálja Petőfi csínyjét (?): „…a Griseldist adtuk, melyben oly komédiát csinált Petőfi, hogy a játék folyama megakadt. Statisztának volt öltözve s így nem jutott neki spádé. Hiába követelte a szabótól, hogy adjon neki kardot, mert ő kard nélkül nem lép színpadra, nem jutott neki. Hogy hát kardtartója üresen ne figyegjen az oldalán, egy bunkós botot dugott bele Petőfi, mit talán a közönség észre sem vett volna… Azonban a mellette levő vazall meglátta s elnevette magát s megsúgta a szomszédjának, s így sorra mindnyájan nevettek a bohóságon. Dézsi a trónon ült, mint Percival, ette a méreg, s morgott, hogy ily tragédiában mit tudunk nevetni. Azonban szájról szájra neki is megsúgták, hogy tekintsen csak Petőfi kardjára, melyre ő úgy kijött a sodrából, hogy elfelejtette a szigorú szavakat, melyekkel Percival elűzi magától Griseldist. Általános lett a nevetés s csaknem a kortinát is le kellett ereszteni, hogy a szomorújátékot tovább is folytathassuk.”¹⁵⁰

A két változat különbségei maliciózus kommentárra késztették Hatvanyt: „Megtörténhetett. Miért ne? De egy biztos, hogy vagy Jókai használta fel Szuper szövegét, vagy Szuper Jókaiét.”¹⁵¹

E históriában azonban csak egy biztos van: az, hogy Jókai nem használhatta fel Szuper szövegét. Ugyanis 1855-ben, amikor először emlékezett meg a túlságosan is anekdotikus történetről, még nem ismerhette Szuper „naplóját”.

Mi szól Szuper mellett? Első pillantásra az a tény, hogy megint pontos dátumot közöl: a Griseldist – zsebkönyvünk tanúsága szerint – csakugyan február 8-án mutatták be. De ez a zsebkönyv nyilván Szupernek is megvolt, a Griseldis dátumát egyébként is rögzíthette feltételezett eredeti naplójában. Továbbá: gyanús az egész. Percival a III. felvonás 6. jelenetében valóban elűzi Griseldist, de trónszéken nem ülhet, ilyesmi nincs a jelenetben, Percival magas rangú főúr, de nem király. Ez persze nem döntő ellenérv, mert egy szegény társulat az első felvonásban használt királyi trónt a III. felvonásban berakhatja Percival alá is. Nehezebb elképzelni magát a helyzetet: 8-án adják a darabot, de a naplójegyzet is ezt a dátumot viseli. (Petőfi és a szabó vitáját stb.). Csakugyan olyan szenvedélyes naplóíró lett volna Szuper, hogy az előadás után kivizsgál egy (Petőfi későbbi hírneve nélkül érdektelen) ügyet és még aznap este meg is örökíti? (Noha mint fiatal embernek a többiekkel együtt még rendbe kell rakni a díszleteket, stb.) Ha 9-e lenne a bejegyzés dátuma, hihetőbbnek látszana.

Mi szól Jókai mellett? Paradox módon: először is a pontatlanságai és túlzásai. Az, hogy megint elírja az igazgató nevét, szokása szerint kiszínezi a dolgot, s még a súgóval is csődöt mondat, stb… Komolyabban támogatja az ő emlékezését az a körülmény, hogy az általa leírt jelenethez hasonló csakugyan található a darabban: a furibundus hős nem mondja ugyan, hogy „húzz kardot gyáva, stb.”, de a királynő erényeit védő Lancelot csakugyan felkiált: „Ez vért kíván!” „Kardot rántanak… A lovagok Percival és Lancelot közé lépnek.”

Ha tehát Jókai a lényegben jól emlékezett, Petőfi nem statiszta volt e darabban, mint Szuper írja, hanem egy „gyűlöletes semmiséget”, Lancelot kicsiny, de szöveges szerepét játszotta. Figyelembe véve, hogy nyolc szöveges férfiszerep van a szomorújátékban, s az igazgató és Keszi sokszor nem játszott, feltehető, hogy több feladata is lehetett Petőfinek annál, hogy a szolgák egyikeként strázsált a színen. Ezzel magyaráznám buzgalmát is, azt, hogy mindenáron spádét akart kapni az előadás előtt: mivel szerepéhez illően kardot kell rántania, érthető csökönyösséggel védhette a maga igazát a fukar – és főleg kellékekben oly szegény – Ercseivel szemben. Aki viszont tudta, hogy vívnia nem kell Petőfinek, mert párbajra nem kerül sor, s ezért a nagyobb urak számára tartogatta fenn a kardokat.

Mindez persze teljes egészében hipotézis. Mint ahogy nem bizonyítható az a véleményem sem, hogy a történet veleje valamiképpen igaz. Ezt a feltevésemet mégis a következőkre alapozom: Semmi sem jelzi, hogy Szuper bármit is átvett volna Jókai emlékezéséből. Olyan fondorlatosnak pedig egyáltalán nem tarthatom ezt a szegény embert, hogy szándékosan írt mást, mint Jókai, ezáltal akarván növelni a maga hitelességét. Úgy vélem tehát, hogy ezúttal is utólag írta be a Petőfi-sztorit naplójába, de ebben a naplóban csak a pontos dátum s legfeljebb valami utalás szerepelhetett, amihez később hozzáragasztotta emlékei alapján egy megtörtént galiba konkrét részleteit. Elsősorban Jókai és Szuper ellentmondásai erősítik meg számomra azt a valószínűséget, hogy van igaz mag ebben a históriában.

Azt azonban – bármily szívesen tenném – nem tudom elhinni, hogy az ifjú költő szándékosan, – mint máshol írja Jókai – revanche-ból csinálta volna mindezt a néma szerepekkel való szekíroztatásokért. Nemcsak azért, mert ha igaza van Jókainak, ez a szerep éppen nem volt néma, s általában, ha 7–8 férfinak kellett szöveget mondani, ott a költőre is szükség lehetett – hanem mindenekelőtt – hogy a kis ügyhöz nem illő nagy szavakat használjak – színháztörténeti és lélektani alapon. Egy kezdő nem követhetett el olyan krónikus rendbontásokat, mint amilyeneket Jókai ír Petőfi számlájára.¹⁵² S főleg: az ifjú színészről, aki most kezd egy komolyabb társaságban küzdeni a nagyobb szerepekért, aki egyelőre áhítattal gondolkodik a színészi hivatásról, inkább fel tudom tételezni, hogy kicsiny szerepében is nagyot akar alakítani, igazi kardot követel magának, s ha azt nem kap, megpróbálja leplezni felszerelése hiányait, semmint azt, hogy szándékosan nevetségbe fulassza az előadást. Jókai itt újra az érett zsenit képzeli maga elé, s e szerint motiválja a történetet – pedig a 20 éves kezdőt kell magunk előtt látnunk, aki naiv komolysággal készül a legjelentéktelenebb feladatokra is…

Ha a történet magja egyáltalán igaz, a feltörekvő kezdő színész buzgalmának megindító jelképe, s nem a sértett zseni tréfája és bosszúja. Pár hét múlva írja Petőfi Szeberényinek: „…színész vagyok, s noha igen parányi lény még a színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utósó; mert nem hiszem, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki olly szent célokkal, olly eltökéléssel, annyit áldozva lépett a színpadra mint én!”¹⁵³ Ezzel a hanggal nem egyeztethető össze a Jókai magyarázatából kihámozható magatartás képe. Szuper prózaibb és laposabb emlékezése – az indítékok tekintetében – hihetőbbnek látszik. S épp ezért költőibb is.

 

1843. március 11.: Falusi lakodalom

 

S ezután hadd következzék megint egy olyan darab, amelyben tudjuk, illetve kideríthetjük, mit játszhatott a költő. Jókai nyomán Ferenczi is elfogadja, hogy Jakab István népi bohózatában fellépett Petőfi. A színművet azonban nem olvasta, mert különben észre kellett volna vennie forrásainak ellentmondásosságát és problematikusságát. Jókai azt írja 1855-ben, hogy Petőfi Kecskeméten játszott „nagy szerepet” is. Itt említi a vőfélyt, a Falusi lakodalomból.¹⁵⁴ Ferenczi figyelmen kívül hagyja a „nagy szerep” megjelölést, s Jókai későbbi, 1874-es megemlékezését veszi alapul. Jókai itt ezt írja: „A Falusi lakodalomban csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa mondókáját Petőfi oly hű genrefestéssel adta elő, hogy a jelenet után kitapsolták.”¹⁵⁵ De Ferenczi itt is változtat: először is elhagyja, hogy a költőt „kitapsolták”, azután a „mint vőfélyből” „a vőfélyt” csinál, nem tudván, hogy a darabban két vőfély van: Bürök Matyi a vőlegényé, Bodza Jankó a menyasszonyé… A vőfélyt tehát nem lehetett alakítani, csak valamelyiket a kettő közül.

De melyik vőfély volt Petőfi? Jókai nyomán kell elindulnunk: nyilván az, amelyik „a furcsa mondókát” előadja. Szerencsére könnyen meg lehet állapítani, hogy Bodza Jankó szerepe tartalmaz ilyen szöveget, a másik vőfélynek nem hogy furcsa mondókája, de szava is alig van. Valószínű, hogy Jókai emlékezetében az itt következő jelenet ragadt meg:¹⁵⁶

 

A darab hetedik jelenésében „Bodza és a másik vőfély, bokrétákkal, szalagos kalapokkal, pálcáikon citrom, rozmarin, stb.” belép, s a következő beszédet tartja: „Az én uram, úgymint nemzetes Kurucz Lőrincz uram, kinek hajadon leányát, Erzsébetet becsületes Tatár Andor, szomszéd falubeli nemes legény, a bevett szokás szerint, tiszta szívből, szeretetből, jövendőbeli házastársul eljegyzette, – mind maga, mind hozzátartozói nevökben, általunk teljes bizodalommal és alázatossággal szólítatja és szívesen kéreti méltóságodat és minden nagyságos hozzátartozóit: hogy elsőben is a hitnek felvételére a szentegyházba, azután egypár tisztességes tál-ételnek, s egy két kancsó bornak elköltésére, szegény házához magokat megalázni ne terheltessenek; reménylve, hogy szíves kérését meg nem vetendik.”

Ez valóban „furcsa mondóka”, amit a következőben Bodza Jankó is elismer: „Rigmusunkat még Bördős Gazsitól tanultuk, ő pedig tíz esztendeig vőfénykedett, s igen körmönfont verseket tudott penderíteni, – azért a régi jó szokástól most sem akartunk elállani.”

Az első felvonás a fura mondókájú férfiúval fejeződik be: „A násznép esketőre megyen. Elül a vőfények ugrándozva… Mikor a szín közepére érnek, a vőfények menet közben egyet-kettőt fordulnak – s

Bürök rikkant Hap hap hap! Ma még iszunk, mint a’ csap.   Bodza szinte kurjant Szembe szívem, ha szeretsz; Ha nem szeretsz, elmehetsz.

 

A muzsika folyton szól, lassanként víg enyelgéssel elvonulnak, s ezalatt a kárpit lefordul.”

 

A második felvonás nyolcadik jelenésében Bodza Jankó egyebek közt a vármegye uraira tesz néminemű csípős célzást: „Hiszen bíró uramnak egész faluban legtöbb eszének kell lenni; hányszor beszél a vármegye uraival is; pedig ezekkel korántsem lehet oly könnyen beszélni, mint nagyságos urunkkal.” Majd egy rigmust is penderít: „Áldja meg az isten magát, s gyermekeit, soha se verje el a jég vetéseit!”, amire két szereplő is leinti: Kurucz: „Bot-főtől görcs gondolat”, Kuko: „Hagyd el a verselést, Jankó…”, melyekhez hasonló jakabi élcelődése után a második felvonás is a vőfélyekkel fejeződik be: „Bodza: Utánam hát! Rikkant, s ugrani kezd.

 

Urunknál vár a vacsora, Csapraütve sere-bora. – Ujjujju!

 

Ekkor a muzsika tüstént megszólal, felkerekednek, – rikkantgatva, táncolva megindulnak, s e közben a kárpit lefoszlik.”

A harmadik felvonás 9. jelenésében Bodza „tálat hoz, többen szinte tálakkal utána”: „A mi kegyes nagyságos urunk, mind házigazda, ilyen 66 pár tál étellel kíván kedveskedni, becsületes vendég! Hátra van még 2 oka bojtorján szűz lével, 40 pár kanálos gém pöszmétével, 10 isturucz madár ispékkel, 80 pár libucz, ugyanannyi fiók szajkó, s 1 pár idei bivalyborjú sütve, 1 véka diák-mogyoró, csemegének. Tetszik-e vagy nem?”

 

A közönségnek úgy látszik, tetszett.

Ennyiből is látszik, hogy Jókai 1855-ben, amikor még frissebben élt emlékezetében az előadás, joggal sorolta Bodza Jankót a „nagy szerepek” közé. Évtizedekkel később, amikor azt írta, hogy a vőfélynek „csak egy jelenete” van, már csak a fenti, valóban fontos jelenetre gondolt vissza. Ezt a magyarázatot kell elfogadnunk a két szöveg közti eltérés indoklásául. Tudjuk, hogy a reformkori színjátszás sem tartotta nagy becsben a szerzői szövegeket, s azért elvileg az is elképzelhető, hogy a kecskeméti színészek meghúzták Jakab darabját. A két vőfény szerepe azonban, mint láttuk, szervesen hozzátartozik a színmű díszítő és humoros elemeihez, s ezért semmi sem indokolná szerepük elhagyását, – legfeljebb a két szerep egybeolvasztását, ami azonban nem változtatna azon a tényen, hogy Petőfi itt egy fontos (és humoros!) szerepben kitapsoltatott.

Jókai emlékezését és értékelését közvetve megerősíti Petőfi levelezésének vizsgálata is. A fentebb idézett levélben a költő még „igen parányi lénynek” tartja magát a színpadon, (e levél kelte: március 5.), de tíz nap múlva Bajzának már azt írja, hogy „egy párszor már volt szerencsém” a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni…”.¹⁵⁷ A két levél dátuma – március 5. és 14-e – közé esik a Falusi lakodalom március 11-i bemutatója, vagyis az az előadás, amelyen Jókai szerint Petőfit „kitapsolták”. Ha Petőfi egy Szeberényi előtt még ennyire szerénykedik, de már Bajzához írt levelében öntudatosabban szól, akkor annak hátterében éppen a március 11-i siker áll! Az igazmondó költő levelei és a nagy mesemondó emlékezései egymást erősítik!

 

1843. március 25.: Lear király

 

Megindító és szinte jelképes tény, hogy a költő-színész (Némethy szavaival) „boldogsága tetőpontját” épp Shakespeare egyik remekművében érte el.

Jókai írja: Petőfi „az idény vége felé jutalomjátékot kért… Meg is lett az neki ígérve. De Petőfi Lear királyt választotta, s abból a maga számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, amivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki színpadon.”¹⁵⁸ Petőfi és jutalomjáték? Mióta kapnak a „színlapkihordók” jutalomjátékot? Ezt feltétlenül meg kellett volna kérdeznie Ferenczinek önmagától, annál is inkább, mert a nagy mesemondó szavát maga a költő is megerősíti (nem beszélve másokról): „Folyó hó 23-án – írja Bajzának – lesz jutalomjátékom: nagy üggyel-bajjal de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohóczot játszandom benne, amit megkapni szinte nem kevés küzdelmembe került, mert mennyi az ármány a színészeknél.”¹⁵⁹

A küzdelem kimenetelét a Petőfi-irodalom Némethy és Szuper nagyjából egybevágó emlékezései alapján magyarázza: „A bohóc szerepe – írja Némethy – Szuper Károlynak, a társulat komikusának volt osztva. Deézsi Zsiga (Lear király) rettenetesen haragudott ezen kiosztáson, mert játéka sikerét féltette Szuper bohóckodásaitól s nagyon megörült, mikor Szupernak Halasra kellett utaznia s a szerep Petőfi kezébe jutott.” Szuper: „Halas, március 21. Kecskeméten hol egyetlen kis fiamat át kelle adnom az anyaföldnek: nem tudtam tovább maradni. Virradatkor indultunk el Kecskemétről, miután Szabónak megígértem, hogy rövid időn visszamegyek. Különös örömet szereztem eltávozásommal Petőfinek, mert épen Lear királyra készültünk, melyben ő nagyon óhajtotta a bohóc szerepét játszani, de a társulat nem adta neki, hanem nekem, s most én távozván, búcsúzásunkkor átadtam neki a szerepet, megígérvén neki, hogy addig vissza nem megyek Kecskemétre, míg ő azt a szerepet játsza.”¹⁶⁰

Hatvany szellemes jegyzetet fűz a színész- sőt ripacslélektan szempontjából oly jellemző szuperi gesztushoz.¹⁶¹ Bármilyen érdekesek is azonban a színészlelkek igazi vagy vélt rejtelmei, a biografusnak ez esetben a költő életrajza a fontos, s ezért nem fogadhatja el vizsgálat nélkül Szuper kijelentését. Az utolsó mondat olyan valószínűtlen nagylelkűséget akar elhitetni velünk, ami amúgy is gyanússá teszi e szuperiádát. Ha azután a kiragadott részletet a napló összefüggésében tekintjük, meg is állapíthatjuk a következőket:

1. A társulat teljesen eladósodott, Szuper távozási tervekkel foglalkozik, ajánlatokat kap más társaságoktól. Ezért megy el, nem pedig amiatt, hogy nem tud Kecskeméten maradni fia sírja mellett. Ezért ígéri meg igazgatójának, hogy hamarosan visszajön – meg akarja nyugtatni direktorát, aki azután levelek sorozatával ostromolja őt, s vissza is hívja. Szuper vissza is jön, s naplójában addigra már elfelejti, mit ígért Petőfinek. Akinek egyébként nem adhatott olyan ígéretet, hogy addig nem tér vissza, amíg „azt a szerepet játsza”, mert a darabokat általában egyszer mutatták be, így tehát neki emiatt nem is kellett volna a tervezett bemutató, 23-a után még hetekig távol lennie. Az állítólagos 21-i bejegyzés környezetének minden adata a távozás túlfinomra kerekített lelki okai ellen szól.

2. Még inkább cáfolja Szupert a bejegyzés belső ellentmondása, amelyre az életrajzírók megint csak nem figyeltek fel: Szuper azt mondja, hogy március 21. hajnalán indult el Kecskemétről, s a „búcsúzáskor” adta át szerepét. Csakhogy Szuper kétes hitelű kijelentésével szemben ott áll Petőfi hiteles, s amellett konkrét dátumot tartalmazó levele: Bajzának március 14-én írja, hogy megkapta a bohóc szerepét! Kicsit hosszú búcsú az, amely egy héten át tart…

Szuper tehát sem 20-án, sem 21-én nem adhatta át azt a szerepet, amelyet a költő 14-én (vagy még hamarabb) már megkapott!

Mindez a Szuper-napló általában használt önálló kiadásának belső ellentmondásai alapján is megállapítható. Még világosabbá válik azonban a kép, ha fellapozzuk a „napló” korábbi, 1880-as kiadását. A kassai Színészeti Közlöny 1880-as évfolyamában Sz. K. aláírással megjelent emlékezés ugyanis – miközben több más ponton is eltér a későbbi szövegtől! – egyáltalán nem említi Szuper nagylelkű akcióját. Itt csupán arról van szó, hogy Petőfinek nemsokára „jutalomjátéka lesz; mindenáron »Leart« szeretné venni s benne a bohócot játszani”.¹⁶² Vagyis Szuper csak a későbbiek során léptette elő önmagát a Bohóc-szerep baráti átadójává!

Valószínű, hogy Némethy, aki több változatban is ismerhette Szuper emlékezéseit, egy másik variáns alapján elfogadta azt a tényt, hogy a szerepet eredetileg Szupernak szánták, csak épp elhagyta az általa is nyilván színészlélektani képtelenségnek érzett öndicsérő szuperiádát. A Petőfi levelében olvasható „üggyel-bajjal” kitétel természetesen el nem hanyagolható figyelmeztetés arra, hogy csakugyan nem ment simán a szerep kiosztása. Küzdelem folyt már magáért a darabért is, s nem kevésbé a szerepért, hisz a társulatnak több komikusa is volt. S ebben a vetélkedésben a szokásos féltékenységi indítékok mellett szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a művelt és érett Deézsy valóban féltette játékát Szuper „bohóckodásától” (sőt még az sem lehetetlen, hogy naplóíró komikusunk épp ezen a vereségén megsértődve hagyta el Kecskemétet…).

Jókai egyébként egyáltalán nem említi a Szuper contra Petőfi versengést, viszont megerősíti a költőnek azt a vallomását, hogy a társulatot csak nehezen lehetett meggyőzni a Lear király előadásának szükségességéről. Határozottan állítja: ő is „mérlegbe vetette” befolyását, hogy a „Lear színre kerüljön”.¹⁶³

Nagyjából ennyit tudtunk eddig a jutalomjáték előzményeiről, ezek alapján a Petőfi-irodalom egyöntetűen március 23-ra datálta Petőfi fellépését.¹⁶⁴ Később előkerültek Szilády kecskeméti nyomdász üzleti könyvei, bennük a következő érdekes sorokkal: „Játékszíni lap. Bérletszünet. Fekete és Petőfi részükre 23-ra. Placat. 300 sajtópapírra…”¹⁶⁵ Kiss István, aki elmélyülten tanulmányozta Szilády bejegyzéseit, észrevette, hogy később ezt írja a derék nyomdász: „Ugyan ezen Játék újra nyomatott 25-re.” Kiss – teljes joggal – azt a következtetést vonta le ebből, hogy a Lear királyt egymás után kétszer is előadta Szabó társulata. Zsebkönyvünk most végleg tisztázza ezt a problémát: március 23-án, mint láttuk, a Saint-Georges lovag ment, s a Lear csak egyszer, 25-én került sorra.

A Lear-bemutató dátuma ezzel biztossá vált, de gazdagabbak lettünk egy rejtéllyel: a már kinyomtatott színlapoktól eltérően miért kellett elhalasztani az előadást? Nem valószínű, hogy a Petőfi emlegette intrikák miatt tolódott volna el a jutalomjáték, hiszen a vetélytárs, Szuper, már elhagyta Kecskemétet. A plakát kinyomtatása a harc eldőltét jelzi; az eladósodott társaság nyomós ok nélkül nem verte volna magát újabb kiadásokba.¹⁶⁶ Talán Jókai – eddig pusztán szórakoztató anekdotának tartott – csevegése adhat némi támpontot ez ügyben. Ettől függetlenül is érdemes idézni kedves-derűs történetét, mert éreztet valamit a vándorszínész-élet kulisszák mögötti köznapjaiból:

„Ámde a nagy királynak tömérdek akadállyal kellett megküzdenie, amíg Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a címszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a küldiplomácia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni. Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös ablakfüggönyeit s kettőt összevarrva belőlük, készen lett Lear díszpalástja. Most újabb akadályok gördültek elé. Learnek leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt. De Cau Mimi pedig erős amazoni alak. De Cau Mimi semmiképpen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt, hanem Cordeliát, a szelídet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő neki »ezt« a Cordeliát kell holtan az ölében a színpadra kivinni, hát abba ő megszakad, hamarabb, mint Shakespeare kívánta. Ismét minden diplomáciai rábeszélésünket elő kellett vennünk – s miután Cordeliát nem lehetett arra bírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra kapacitálnunk, hogy legyen erősebb. Ami meg is lett. Mégis színre került a Lear király…”¹⁶⁷

Jókai megint névhibát követ el (Décsit ír Deézsy helyett), s művészi módon kikerekíti a történetet. A lényeg azonban – vagyis a primadonnák vetélkedése Cordelia szerepéért – nagyon is valószínű. Tudjuk, hogy Kesziné csakugyan játszott a darabban (lásd 2. sz. Függelék), nyilván De Cau Mimi alakította a másik női főszerepet, Cordéliát. Szuper naplójából azt is tudjuk, milyen ádáz harc dúlt a két primadonna között. A közönség jelentékeny része pedig – erről még többször lesz szó – naiv módon azonosította a szerepet a szereplővel, s ezért érthető, hogy a kecskeméti férfinép egyik kedvence sem akarta vállalni a gonosz leány életrekeltését.¹⁶⁸ Végül is – nem nagyon hihető, hogy Jókaiék rábeszélésére – Mimi kisasszony győzött. Igen hihető viszont, hogy épp ez a primadonna-háború okozta a bemutató elhalasztását. Korábban már láttuk, hogy Fehérvárott a Moor Károly bemutatója szintén ilyen színész veszekedés miatt maradt el – noha a színlapokat már akkor is kihordták!

Ami pedig azt jelenti, hogy ez a ma már megmosolyogtató anekdotaként ható kor-adalék nagyon is gyötrő élmény lehetett az ifjú színész számára, akinek keserűen kellett tapasztalnia, hogy művészélete addigi legnagyobb eseményét, az „isteni” brit tiszteletére tartandó ünnepet primadonnai hivalkodások alantas szempontjai veszélyeztetik. Elképzelhető, hogy bánatában hányszor fakadt ki emiatt akkori legjobb barátja előtt (ezért is emlékezhetett erre Jókai évtizedekkel később is), újabb bizonyítékokat találva mindebben a korabeli színészetről fokozatosan kialakuló, egyre inkább lesújtó – véleményéhez.

Az előzmények történetének fontos mozzanata az is, hogy az ifjú költő nem egyedül tartotta jutalomjátékát, Feketével¹⁶⁹ közösen osztozkodott a „bérletszünet” sajnos gyér hasznában, de maradandó dicsőségében.

Ezek után le kell vonnunk néhány következtetést, illetve tanulságot:

1. A jutalomjáték ügyében – tehát egy olyan kérdésben, ahol sokoldalúan ellenőrizhetjük a történteket – minden lényeges ponton igazolódik Jókai emlékezése, sőt a leginkább kitalált sztoriként hangzó Kesziné – De Cau Mimi párviadal igen erős lélektani és tárgyi valószínűséggel a bemutató elhalasztásának egyetlen kínálkozó magyarázatát adja! Ez ismét arra int, hogy nem szabad lebecsülni „a nagy mesemondó” írásainak forrásértékét.

2. Színlapkihordók és tehetségtelen dilettánsok – s ezen igazán elgondolkodhattak volna a költő színészi tehetségének tagadói – nem szoktak jutalomjátékot tartani.¹⁷⁰ Ha egy pár hónapos színész jutalomjátékot kér, s azt bármilyen „üggyel-bajjal”, de kivívja, akkor annak a kezdőnek mind társai, mind a közönségnek legalább egy része előtt már bizonyos tekintélyének kellett lennie. Igaz, ez a jutalomjáték közös volt, egy másik kollégával, de még így is megkülönböztető elismerést jelentett: Szilády üzleti könyveinek tanúsága szerint Szuper, Várady, Gönczy, Laczkó és természetesen Deézsy tartott jutalomjátékot¹⁷¹ vagyis – névsorunk alapján megállapíthatjuk – Boldog, Görbe, Némethy (!) nem, pedig mind régebbi színészek voltak a költőnél! Valószínű, hogy ez többeknek nem is tetszett (ez az „üggyel-bajjal” egyik magyarázata), s talán nem alaptalan az a feltevés sem – ez a későbbiek alapján hihetőbbé válik majd –, hogy elsősorban a kecskeméti diákság előtti tekintély adhatott alapot Petőfi követelésének.

3. Ha Petőfi épp a Bolond szerepének eljátszására vágyik, akkor ez azt mutatja, hogy igen jól ismerte színészi tehetsége fő irányát.

4. Ha Petőfi a Velenczei hölgyet, Bársonycipőt és hasonlókat játszó társulatban a Lear királyt akarja jutalomjátékul, olyan darabot, mivel vidéken „nem igen szoktak megbirkózni”, akkor nemcsak színésztársai feletti szellemi fölényét bizonyítja, hanem valóságos kulturális missziót teljesít azon a magyar parlagon, amely ilyen jellegű előadásokat csak a legritkábban láthatott.

Ami már most az előadást említi, a két fő tanú így emlékezik:

Jókai: „Mégis színre került a Lear király Petőfivel, mint bohóccal, ki szerepét, minden hozzá kötött várakozás ellenére igen szomorúnak vette, komoly philosophot játszott benne, s egy csöppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt, s ezért nem is tetszett a közönségnek. Hisz nem volt abban semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve!”¹⁷²

Némethy: „…a szerep Petőfi kezére jutott. Ekkor kellett volna látni Sándort! A büszkeség, az elégültség ragyogott arcán, a szereppel hóna alatt egy fejjel magasabbnak látszott, s már az első próbán súgó nélkül szavalta szerepét: az előadáson pedig oly tűzzel-lánggal működött, hogy még ki is tapsolták, Deézsi pedig össze-vissza csókolta, meghívta vacsorára, melynél Zsiga bácsi egy kicsit becsípve, elszavalta egyik jelenetét azon drámájának, melyet hosszas színi pályáján folytonosan írt és javított, de mely azért sohasem került színre.”

Első pillantásra van némi ellentmondás e két – mellesleg egyaránt remekül láttató, az évtizedekkel azelőtti élmény hőfokából sokat éreztető – leírásban. Hatvany siet is kijelenteni, hogy tehát „Petőfi nem vallott kudarcot, mint Jókai el szeretné hitetni”. Hatvany azért feledkezik meg arról, hogy másutt reménytelen dilettánsként kezeli a színész Petőfit, mert itt az alkalom, hogy újra megcsipkedhesse Jókait, akit a Petőfi-irodalom fő-fő csapásának „központi méregforrásának”¹⁷³ tart. A valóságban azonban nincs komoly ellentét a két visszaemlékezés között: Jókai nem állítja, hogy Petőfi „kudarcot vallott”, pusztán azt emeli ki, hogy a közönségnek „nem tetszett” az eredeti alakítás, de neki és barátainak, vagyis a diákoknak tetszett. Némethy nem állítja, hogy a közönség áradozott Petőfi alakításáért, hanem elsősorban a színésztársak elismerését hangsúlyozza, ami pedig a kitapsolást illeti, igen valószínű, hogy épp Jókai és barátai fejezték ki tetszésüket e tapssal.

Még ma is két közönség van, sokkal inkább ez volt a helyzet száz egynéhány évvel ezelőtt, amikor a közönség elenyészően kis részét alkotó művelt elemekkel szemben – amint később erre még visszatérünk – lehangolóan elmaradott többség állt szemben.

A két emlékezés közti ellentmondás fenti magyarázatát erősíti meg – szerintem – az a Vidéki Színitárcza is, amelyre a Regélő Pesti Divatlapban bukkantam. Ez az első és egyetlen olyan színikritika ebben az időszakban, amely legalább közvetve véleményt mond a színész Petőfiről. Egy kecskeméti férfiú, miután felsorolja a társulat főbb sikereit, így tér át a mérleg másik oldalára: „Ellenben mart. 18-kán »A Zách nemzetség«-et és 25-kén „Lear király”-t, Dézsit és Keszinét kivéve, mondhatni megtérdelték. –”¹⁷⁴

Vagyis Dézsit és Keszinét kivéve a többiek megbuktak. Mármint ama közönség előtt, amelynek nevében a Regélő levelezője megnyilatkozik. A következő sorból azonban rögtön kiderül, hogy vele és „a” közönséggel nem mindenki ért egyet:

„Még néhány sort a színházba járó közönség egy részéről, a karzatról, és néhány ifjakról, kik amannak a tónust szokták adni. – Ezek olly szerénytelenek a közönség többie iránt, hogy felvonások közt is némelly ifjak szava után, kik kegyenceiket akár érdemlik, akár nem, megtisztelni akarják – szüntelen kiabálnak. Hiába minden csitítás mert azt hiszik, hogy nékik ez kizárólagos joguk, pedig ez által több kárt tesznek színészeinknek mint hasznot, mert a közönség idegenül az idejárástól, s óhajtandó volna, ha ezt elhagynák.”

A hang ismerős. Egyik első jelentkezése ez a rakoncátlan ifjak elleni tiltakozásnak, amely hamarosan általánossá fog válni mind a politikában, mind a művészetben…

Ha tehát a nemlétező egységes közönség mítoszától eltekintünk, megállapíthatjuk, hogy Jókai és Némethy eltérése pusztán abban áll, hogy a siker más-más oldalát hangsúlyozzák. A lényeget illetően ugyanazt erősítik meg: a kollégista diák, akiből minden idők legszínesebb magyar elbeszélője lesz, ugyanolyannak látta Petőfi játékát, mint a legjobb színészkolléga, Deézsy – önállóan és mélyen felfogott, szenvedélyes alakításnak. Fölösleges bizonygatni, hogy mai ízlésünknek nem Szuper bohóckodása, hanem a „komoly philosophot” alakító felfogás felel meg, mint ahogy maga a drámaköltő is épp Lear szavaival „nemes bölcsésznek” nevezi a Bolondot. A boldog Deézsy és a tapsoló diákok megértették Shakespeare-t, a közönség bohóckodáshoz szokott többsége értetlenül figyelhette a philosoph bohócot.

Némi mentségükre szolgáljon, hogy nemcsak az ő hibájuk volt ez. 1843-ban vagyunk: pár éve csak, hogy Egressy és Megyeri együtt sem tudta sikerre vinni az első magyar Leart; az ország legjelentékenyebb kritikusa – Shakespeare iránti őszinte tisztelete ellenére – csak nemrég írta, hogy a Hamletben, Learben és így tovább „botrányos és a magyar közönség elébe teljességgel nem való helyek” vannak, s azt kifogásolta a Hamlet költőjében, ami legsajátabb művészi értéke, a fenséges és az alantas egyesítését;¹⁷⁵ csak nemrég történt, hogy az egyetlen fordító, aki a nagy triász előtt egyáltalán értő módon tolmácsolta Shakespeare művét, megígérte a közönségnek, hogy „az eredeti mű durvaságaitól megtisztított” Othellót fog adni;¹⁷⁶ abban a korban vagyunk, amelyben a művelt Európa minden színpadán Shakespeare dicsőségét zengi, csak épp egy kicsiszolt, „megnemesített” Shakespeare-t, amikor még magában Londonban is csak pár éve merik happy ending nélkül játszani a Leart…

A nehezen emészthető Shakespeare egyik legnehezebb szerepe épp a Bolondé. A Tate-féle változat, amely „több mint másfél századon át bitorolta az angol színpadot”, úgy oldja meg a nehézséget, hogy egyszerűen elhagyja a szerepet!¹⁷⁷ Másutt is a cenzorok kedvelt céltáblája a Bolond szövege. S ezt a szerepet, amelyben Egressy sem tudott diadalt aratni (s amelyben századunk folyamán Rózsahegyi Kálmán, Abonyi Géza, Major Tamás, Gábor Miklós és Kálmán György birkózott a szöveggel és a közönséggel), ezt a szerepet kérte jutalmul a 20 éves kezdő színész!

Érthető, ha a közönség többsége szemében megbukott. De ez a bukás, amelyet Deézsy ölelése, Jókai és barátai tetszése joggal egyszersmind művészeti sikerré is tett, nagyobb dicsőségére szolgál a színész-költőnek, mintha színfalhasogató bömböléssel ámulatba ejtette volna a kecskeméti civiseket Vahot vagy Szigligeti bármelyik művében! A Szabó-társulat egyetlen Shakespeare előadását az ifjú Petőfi harcolta ki, s olyan alakítást produkált benne, ami a jelenlévő közönség legszínvonalasabb tagjait fellelkesítette – olyan tény az, amelyet sokkal többre kell értékelnünk, mint a Petőfi-irodalom eddig tette.

S itt a Petőfi-biográfia makacs Catójaként újra ki kell térnem Ferenczire¹⁷⁸ (noha kínos és a dolgozat kibontakozását is akadályozó feladat a szüntelen polémia), mert minden oldalról szemügyre kell vennünk egy közvéleménnyé emelt hamis ítéletet, amely megérett már arra, hogy kimondassék rá a delendam esse. Ferenczinek ugyanis épp ezen a ponton kellett volna feltenni a fogós kérdést: hogyan ragadtatta el a kiváló Deézsyt, Jókait és barátait egy tehetségtelen színész játéka?

A Petőfi színészi tehetségét tagadó irodalomtörténeti dolgozatok komolyságát semmiképpen sem emeli, hogy ezt a kérdést megint csak egyedül Jászai Mari vetette fel, s noha épp Ferencziék adatai miatt eleve hibás választ adott, van feleletének néhány olyan mozzanata, ami miatt ide kell iktatnunk e csodálatos érzékenységű művész szavait:

„A szerephordó… véletlenül hozzájut egy este a »Lear« bolondjához és azt diadalra viszi! Komoly, művészi diadalra! Deézsy… »össze-vissza csókolja«. Becsületére válik, hogy meglátta és el nem titkolta.

Megkísértem elképzelni és látom ebben a szerepben. Megvolt hozzá a lelke és külső hiányai nem voltak hátrányára; sőt, ellenkezőleg, ami szögletes és félszeg volt sovány, csontos alakján, inkább illett a bolondnak; és hozzátartozónak, »alakításnak« tetszett. Ha előadása túlzott is, de hangja mélyről tör föl és igaz. Keserű nevetése, mialatt a könnye pereg, mély vonzalma, melyet csúfondárossága alá rejt, a szerep szökellő egyenetlensége, teljesen ráillettek Petőfi Sándorra. Ez a szerep a lényében volt meg, sikerült neki és talán őt magát is meg tévesztette színészi tehetségére nézve… Mert az nem színész még, akire egy szerep ráillik és azt el tudja játszani…”¹⁷⁹

Van igazság ebben a kitűnő meglátásban, de nem ez a teljes igazság. Jászai elhitte az irodalomtörténészeknek, hogy Petőfinek nem volt színészi tehetsége, ugyanakkor tudta, milyen jelentősége van annak, ha a pályatársak elismerik egy másik színész sikerét, s meg akarta magyarázni a megmagyarázhatatlant: a beugró színlaphordó igazi művészi sikerét. Csakhogy hiába hasonlít valakinek az alkata valamely darabbéli hőséhez, ha anti-színész, (mint Jászai hiszi Petőfit egy másik cikkében¹⁸⁰) semmiképpen sem fogja „tűzzel-lánggal” eljátszani szerepét. Nem a Bolond bonyolult, de még a Gyurkovics fiúk valamelyikének felszínes-üres szerepét sem!

Jókai leírása alapján az is világos, hogy a költő komolyra vette szerepét, tehát éppen nem túlzott, mint Jászai hitte Petőfi lelkialkatának feltételezett ismeretében. Azt is láttuk, s még fogjuk látni, hogy a költő nemcsak ezt az egy – alkatához csakugyan kiválólag illő – szerepet játszotta el sikerrel. Épp korábbi alakításai alapján kaphatta meg ezt a feladatot, s azok segíthették abban, hogy tovább léphessen, egy igazi nagy szerep eljátszásáig. De ha eltekintünk Jászai szükségszerű tévedéseitől, az alakítás elképzelésének lényegét illetően egyet kell vele érteni – Petőfi itt a lehető legteljesebben tudott azonosulni az ábrázolandó hőssel, a napjainkban oly sokat emlegetett színészi „átélés” ez esetben ideális módon valósulhatott meg.

S végül idézzünk néhány szemelvényt a Bohóc szerepéből. Abban az időben még csak egyetlen fordítása volt a Lear királynak, Vajda Péter és Jakab István szövege. Petőfiék is feltehetően ezt játszották.¹⁸¹ A fordítás első példányának első oldalán különböző kézírásokkal a következő szövegek olvashatók: „Egressy Gáboré”, „1838 – megvette az igazgatás.” „Az eredeti, Schlegel és Petz után Vajda, Jakab, Egressy G.”¹⁸² S a legfontosabb szöveg: „A kitörültek el-hagyása mellett a játékszíni előadás megengedtetik. Budán, április 26kán 1838. Gróf Pongrácz János N. K. helytartói tanácsos!”¹⁸³

Mint a bőséges törlések mutatják, gróf Pongrácznak csekély érzéke volt a művészethez, viszont pontosan tudta, mi sérti kora szemérmét, s még inkább a királyi-nemesi ország érdekeit. Így aztán nem csoda, ha elsősorban a Bohóc szerepét nyírbálta meg, csalhatatlanul meglátva Shakespeare-ben azt, amit Upton Sinclair még száz évvel később sem akart meglátni, hogy tudnillik a Bolond fejtegetései aláássák a királyi-nemesi tekintélyt. Néhol olyan vastagon húzta át a veszedelmes szöveget, hogy el sem lehet olvasni Shakespeare felforgató mondatait. Csak a kecskeméti előadás súgópéldányának esetleges előkerülése után állapíthatnánk meg, milyen szöveget szavalhatott Petőfi. De ha rövidítettek is szerepén, ez nem csökkenti alakítása jelentőségét, sem azt a hatást, amelyet Shakespeare-nek ez a darabja is gyakorolhatott rá, hiszen a tiltott gondolat befolyása még erősebb lehet az engedélyezett eszme erejénél is. Erre azonban csak dolgozatunknak egy későbbi folytatásában térhetünk ki.

Ami közelebbi témánkat, a biográfiai tisztázást illeti, Deézsy valóban joggal félthette játékát Szuper bohóckodásától. Az olcsó komédiázás csakugyan fenyegeti a mű talán legnagyobb dialógját: tragédia és komédia egyensúlyban tartása itt még ma is próbára teszi a rendezőt és a színészeket. A III. felvonás 2. jelenéséről van szó:

 

(folyvást szélvész)

Lear és Bohócz jőnek

 

Lear

 

Ordittsatok dühöngő szélveszek Hogy pofáitok felpattanjanak, Szakadjatok felhők és záporok Míg a tornyok fölé duzzad villámotok – – – Pusztíts ki minden természet magot Miből a háládatlan ember származik.

 

Bohóc

 

Ah, komám, száraz házban jobb akármi víz, mint itt kinn az esővíz. Édes komám, menj be, légy alázatos, kérd leányaid áldását, mert ez oly kegyetlen éj, mely sem bölcsen, sem bolondon nem könyörül.

Majd Lear újabb tirádájára: „Kinek csak annyi háza van is, hogy benne fejét lehajthatja, jó szemfedele van.” Ezen a példányon a cenzor kiirtotta a többi szöveget.

 

1843. április 4–8 között (?): Korszellem

 

Amikor Némethy felsorolja költőnk sikeres fellépéseit, megemlíti, hogy Petőfi a Korszellem című színműben „megkacagtatta a közönséget”. Évtizedekkel később egy színész társaságban is szóba került e siker, s némelyek azt vonták le, hogy Petőfi „komikai talentomról tett bizonyságot”, de Szigeti József közbevetette: „Kérdés… nem komoly volt-e az a szerep?”¹⁸⁴

Váradi Antal sokat sejtető hallgatással válasz nélkül hagyta a maliciózus kérdést, pedig Raupach művének elolvasása nélkül is tudhatja mindenki, aki lapozgatott már Vörösmarty kritikáiban, hogy ez a darab „vígjáték vagy inkább bohózat”, amely „nevetségessé akarja tenni a korszellemtőli félelmet…”¹⁸⁵

De melyik szerepet játszotta benne Petőfi? Miben „kacagtatta meg a közönséget”? E kérdésre, amelyet a Petőfi-irodalom fel sem vetett, pedig a költő színészkedésének elbírálása szempontjából éppen nem közömbös, valószínű választ lehet adni, mégpedig Orlay jóvoltából. Ő írja le ugyanis a következő történetet Petőfiről: „Egyszer egy iskolamestert kellett játszania, melyhez Ács bokáig érő téli kabátját kérte el s ezt gondosan kezdi összehajtogatni… Ács látva szándékát, kikapta kezéből, szétrázta s kényszeríteni akarta, hogy azt magára vegye. Azonban Petőfi, ki télen-nyáron kénytelen volt egy szál könnyű nyári öltönyben járni, nem volt rábírható. »Nem elég – mondá – hogy a színpadon nyűvöm a ruháját, még viseljem is!« s hóna alá kapvá azt, dideregve távozott.”¹⁸⁶

Ez a sokat idézett történet, amely eddig a szegénységét büszke önérzettel viselő költő jellemének volt megindító jelképe, egyszersmind egyik legjelentékenyebb színészi sikerének emlékét is magában rejtheti: az iskolamester ugyanis épp abban a Korszellemben szerepel, amelyben Petőfi „megkacagtatta a közönséget”! Mivel ismerjük a bemutatott darabok listáját, meg lehet állapítani, hogy szóbajöhető iskolamesteri szerep csak ebben a darabban fordul elő (a másik, még említendő mű a Legjobb az egyenes út iskolamesterét nem alakíthatta a költő, mert abban más szerepet játszott).

A zsebkönyvben közölt program nem tartalmazza Raupach színművét. Előfordulhat, hogy a február 25-i „üres” dátum mögött ez a bemutató húzódik meg, esetleg a február 28-i előadás (Farsang utolsó napja) jelölhetett két egyfelvonásosra húzott komédiát. Sőt azt sem lehet kizárni, hogy Némethy emlékezetében a helyszín elmosódott, csak Petőfinek, a vetélytársnak sikere maradt meg, s e sikert a költő a fehérvári színpadon aratta. Mindent egybevéve azonban legvalószínűbbnek mégis az látszik, hogy a zsebkönyv április 2-i lezárása után kerülhetett sor Raupach bohózatára. A társulat – mint Szuper naplójából és a fennmaradt színlapokból tudjuk – május első napjáig játszott Kecskeméten, s a költő sem távozott el március végén, mint Orlay s nyomában Ferenczi hitte, hanem csak április 7-én vagy 8-án (esetleg még később), vagyis április 3–8 között van időnk a Korszellem bemutatójának elhelyezésére.¹⁸⁷

Kicsit hosszabban ismertetem a darabot, nemcsak azért, mert Vörösmarty Mihály nevetett rajta, és Petőfi Sándor nevettetett benne, hanem azért is, mert igen jellemző a kor hangulatára s talán költőnk eszmei fejlődésére is.

 

 

A darab sűrített kivonata is éreztet talán valamit abból, miért volt olyan népszerű ez a „Trivialromantiker” Németországban még akkor is, amikor az ifjú németek már hadat üzentek a romantikának,¹⁸⁸ miért tetszett Raupach műve Vörösmartynak és az ifjú Petőfinek egyaránt. Az ifjú színész a második humoros főszerepet játszhatta e darabban, a kilenc férfi szerep közül fontossági sorrendben a harmadik-negyediket!

Természetesen nem szabad kizárnunk azt a lehetőséget, hogy az említett április 4–8-i közti időszakban vagy a kétes február 25-i és 28-i előadáson bemutathattak más olyan darabot is, amelyben iskolamester szerepelt. Sőt azt a lehetőséget sem utasíthatjuk el, hogy Orlay tévedett a szerep megjelölésében. De ha mindez így lenne is, magát azt a tényt, hogy Petőfi „megkacagtatta” a közönséget Raupach bohózatában, szerepétől függetlenül is fontos adatnak kell tekintenünk.

 

1843. április 4–8 között (?): Legjobb az egyenes út

 

A zsebkönyvben közölt program lezárása után mutathatta be a társulat ezt a darabot is, amelyben Jókai szerint főszerepet kapott Petőfi. Talán ez Jókainak a legérdekesebb megjegyzése a kecskeméti időszakról: „Szavalata magánkörben a legtökéletesebb magyar zamattal bírt. Első nagy szerepében ezt az előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos kiejtéssel adva a félszeg kandidátust, s megint azt hitte róla a hallgatóság, hogy ő maga az.”¹⁸⁹ Eléggé különös, hogy Ferenczi figyelmen kívül hagyta ezt a fontos utalást. Hatvany közli Jókai nyilatkozatát, de nem foglalkozik vele, pedig „az első nagy szerep” megérdemelte volna az érdeklődést. (Ráadásul Krumm Illés bekerül a névmutatóba, a valóságos történelmi szereplők közé…)

Mivel Jókai hangsúlyozottan említi Egressyt, ezen a nyomon hamar el lehetett jutni a mű és a szerep közelebbi megjelöléséhez. A nagy művész pályáját követve újra és újra találkozunk ezzel a szereppel, Egressy egyik fényes sikerével, amelyet Kotzebue „Legjobb az egyenes út” című komédiájában mindig kivívott magának. Egressy még a Kotzebue-kultusz végnapjaiban, a 60-as években is hódított Krumm Illés (máskor Éliás, illetve Illyés) remek szerepében.¹⁹⁰

 

A darab szórakoztató, talpraesett bohózat. „Arról van a kérdés, egy megholt pap megürült hivatalába ki tétessék, s ki vegye el az özvegyen maradt tiszteletesnét. Két theologiae canditatus jelenti magát. Egyik Krumm Illés… Görbe utakon és cselszövényekkel ügyekszik céljához jutni…”¹⁹¹ A humoros alaphelyzetet Krumm tájékozatlansága és pénzsóvársága okozza. Bánatosan veszi tudomásul, hogy a tiszteletesi stallum elnyerésének ára: el kell vennie az özvegyet: „Ez egy veszedelmes conditio sine qua non. Bizonyosan afféle mócsing nyomtató a húsvételnél. Azonban mit tegyek, szegény élősdi vagyok, az eklézsia pedig jó kövér falat; ki a commodumot éldelni akarja, az incommodumot is viselnie kell.” Csak hogy az özvegy nagyon is szemrevaló hölgy, akinek nem tetszik a ravasz Krumm, s ezért boros és koros barátnőjét, özvegy Krebsnét kéri fel, a nagy találkozásnál adja ki magát tiszteletesnének. Krebsné, aki mind külső, mind belső tulajdonságaiban annyira emlékeztet A táblabíró Borbálájára, boldogan vállalja a cserét. A mulatságos randevún Krumm elszörnyed Krebsné bájai láttán, de azért elrebegi: „Adhatnék e szívemben helyet azon boldogító reménynek, mi szerint ezen személyt viszont a papi lakba vezessem, ki egykor annak dísze, virága volt?” Sőt, amikor kiderül, hogy Krebsnének „nyolc procentet hajtó” pénze van, Krumm az özvegy lábai elé borul „ezen ellenállhatatlan kecs-báj” vonzása következtében. Közben megtudjuk, hogy a másik kandidátus senki más, mint az a becsületes diák, akit a derék tiszteletesné mindig is szeretett titokban. Így hát ahhoz megy, Krumm pedig felsülve csókolhatja Krebsné „lángoló pofáit”, saját bőrén tapasztalva, hogy „legjobb az egyenes út”.

 

A pesti bemutató 1841 augusztusában zajlott le. Petőfi ebben az időben a Dunántúlon vándorol. Ekkor nemigen láthatta Egressyt. Közben Egressy elhagyja a színházat, majd 1843 januárjában óriási sikerrel ismét fellép, 30-án játssza újra Krumm Illést, s a „zajos tapsok miatt kénytelen volt félbeszakítani” szerepét, játék közben – ami példátlan volt – kétszer is „előhívták”.¹⁹² Petőfi ebben az időben Kecskeméten szerepel. Láthatta-e mégis Egressyt ebben a szerepben? Ha nem, hogyan „utánozta” színészi példaképét? Lehet, hogy a fordító Fekete Soma, a költő színésztársa mesélt Egressy alakításáról? Az a legvalószínűbb, hogy Petőfi onnan ismerte Egressy alakítását, ahonnan minden művelt nem pesti is ismerhette: a sajtóból! Mégpedig az 1843-as előadást.

Az 1841-es bemutató kritikái ugyanis nem utalnak arra, hogy Egressy „tótosan” játszotta volna Krumm figuráját. (Maga a darab természetesen egyáltalán nem tartalmaz ilyen szerzői intenciót: Kotzebue az összmonarchiának is fő-fő darab szállítója lévén, nem is gúnyolhatta volna a szlávokat, az ilyesmi különben is idegen a XVIII. század szellemétől.) Sőt, az Athenaeum már idézett bírálata oly részletesen írja le Egressy játékát, hogy feltétlenül ki kellett volna térnie a „tótos” beállításra, s ha ezt nem teszi, valószínűleg ekkor még nem is volt ilyen színezete az alakításnak. Az 1843-as kritikák viszont épp ezt emelik ki. Íme, mit ír a Regélő: „Egressy egyénesítő tehetségének egyik legfényesebb példánya; az egész Egressyből csak egy morzsa sincs e sunnyogó agyafúrt pánszlávban, kire oly félreismerhetetlenül reá nyoma faja bélyegét, mozdulatban, szóban és tettben, hogy fajában az egyént s az egyénben a fajt láttuk a maga egész valódiságában s természethűségében.”¹⁹³

Az „ügyetlen”, „pedáns” alakból 1843-ra „sunnyogó agyafúrt pánszláv” lett. Egressy nem először teszi, hogy a szerző szándékától eltérő tendenciákat visz hősei jellemzésébe.¹⁹⁴ Egész színészi felfogásának megkülönböztető vonása volt, hogy szeretett alakításaival is beleszólni az aktuális politikai küzdelmekbe. Márpedig a magyarosítási kampány, a pánszláv és illír törekvések elleni ideológiai küzdelem épp ekkor, 1842–1843-ban éri el tetőfokát.¹⁹⁵

Vagyis: 1. A Jókai emlegette „tótos kiejtés” és a Regélő kritikusa által kiemelt „pánszláv bélyeg” összecsengése megerősíti azt a feltevést, hogy Petőfi csakugyan játszotta ezt a szerepet, s csakugyan Egressyt utánozta benne. 2. Ha ez így van, újabb adalék ez Petőfi „tót-komplexumához”,¹⁹⁶ s túl ezen, annak bizonyítéka, hogy színészként is szívesen szólt bele az ország dolgaiba, mégpedig ekkor természetesen a nemesi liberalizmus ideológiai alapjain. 3. S fontos jel Petőfi színészi képességének felméréséhez.

A Regélő ugyanis így fejezi be Egressy méltatását a már idézett cikkben: „…a fajt láttuk a maga egész valódiságában s természethűségében. – S ez az, amit művészetnek nevezünk az előadásban.” Tegyük hozzá: Pesten. De Kecskeméten azt hiszik, hogy maga Petőfi „tót”. Szerep és szereplő naiv népi azonosítása ma is mindennapi élménye a Déryné színház faluzó művészeinek, amint arról annyi riportban olvashattunk. Hát még akkoriban, amikor sokkal fejletlenebb szinten állt a nagy közönség színi műveltsége! Később még részletesebben idézzük Pákh 1843-as beszámolóját a debreceni színházról, amelynek közönsége „a fondorkodó gazembereket” kipisszegte, bármilyen remekül játszottak is a színészek.¹⁹⁷ Ha tehát a közönség azt hitte, hogy Petőfi „tót”, az semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy az ifjú színész elhitetően játszotta el Krumm Illés Egressy modorában felfogott szerepét!

S végül jegyezzük meg, hogy Kotzebue egyfelvonásosa önmagában nem elegendő egy színházi est kitöltésére, Pesten is rendszerint más darabokkal együtt adták. Itt is egy másik darabbal együtt kerülhetett színre, még azt sem zárhatjuk ki, hogy a Korszellemmel együtt. Mindenesetre Krummot alakítani vérbeli színészhez méltó feladat volt (talán még ma is az lenne). A Bolond után ez Egressy és Petőfi második találkozása ugyanabban a szerepben!

 

1843. február (?): Ólmos botok

 

Nem színdarab ugyan, hanem vers, és elszavalásának dátuma is bizonytalan, de foglalkozni kell vele, mert Petőfi kecskeméti színészi szereplésének mérlegeléséhez hozzátartozik.

Hallgassuk meg Némethyt: „Egyszer De Cau Mimi kedvéért betanultunk a Bájital operából egy egész jelenetet kar- és magánénekkel s ez alkalommal szavalat, tánc s más efféle produkció is cifrázta a színlapokat… Petőfinek is sikerült, hogy neve külön s nagybetűkkel legyen kinyomtatva, ő szavalni fog az előadás közben, még pedig az akkor híres alkalmi költeményt, a Szathmári ólmos botokat.”

Némethy ezt az epizódot a társulati gyűlés előttre datálja, e gyűlés pedig szerinte „körülbelül 3 heti működés” után tartatott Kecskeméten. E szerint február első hetében került volna sor a szavalatra. Nem lehetetlen azonban, hogy épp a február 28-i műsorról van szó, amelyet zsebkönyvünk is táncokkal s dalokkal együtt említ. Az ilyen elegyes műsorok egyébként gyakoriak voltak a vándorló társulatoknál, s így elvileg bármikorra datálhatnánk a nevezetes estet január 15 és április első dekádja között. Mivel azonban Némethy és Petőfi épp ebből az ügyből kifolyólag összeveszett, s az előbbi szavaiból kivehetően hosszabb időn át nem is beszélt egymással a két fiatal, a legnagyobb valószínűség a februári dátum mellett szól. (Zavaró körülmény, hogy Némethy itt említi Fitos táncmester fellépését is, noha zsebkönyvünk szerint a táncos ekkor már nem volt a társulat tagja. Lehet azonban, hogy a színészek névsora az április 2-i állapotokat tükrözi, s közben Fitos már elment, az is lehet, hogy eleve nem jött Kecskemétre, csak egy-két alkalommal vendégszerepelni.)

Ismeretes, hogy a költő még Pápán olyan sikerrel adta elő ezt a verset „lobogós ingujjban, csákánnyal” a kezében, hogy a jelen levő Eszterházy gróf a két arany jutalmat egy harmadikkal toldotta meg tetszése jeléül.¹⁹⁸ Jókai jóvoltából a kecskeméti diákok is tudhattak e jeles eseményről, de ha nem, a költő nevét nagy betűkkel (!) hirdető színlap s Petőfi némi poétai tekintélye amúgy is vonzhatta a fiatalokat. Elhihetjük hát Némethynek, hogy „a kollégium apraja, nagyja megjelent és rengeteg tapsokkal tüntette ki Petőfit hatalmas szavalatáért…” Figyeljük meg, hogy Némethy megint nem a közönség elismeréséről, hanem a kollégisták tetszésnyilvánításáról beszél. S valóban, az Ólmosbotok sikere aligha tölthette el lelkesedéssel a Lear király előadás fentebb idézett kecskeméti kritikusát, aki a közönség nevében oly ellenszenvvel nyilatkozott a szerénytelen fiatalokról, de a vers azért több embernek tetszhetett, mint Lear tragikus sorsának idézése. A szavalat sikerének közvetett bizonyítéka, hogy a költő a társulat ülésén, amint ezt Némethytől tudjuk, erre hivatkozva követelte proportiója növelését.

Mivel Hatvany közölte Gaal József érdekes költeményét, pusztán pár sort idézünk belőle, de ennyi feltétlenül szükséges, hogy megítélhessük, minek is tapsolt a kecskeméti diákifjúság. Nem valószínű, hogy erőltetett magyarázatot adunk, amikor épp a költemény hevesen időszerű politikumában találjuk meg a fiatalság tetszésének okát, így például az ilyen mondanivalókban:

 

…Elragadt a tűz, Mert szörnyű, amit néhány úrfi űz! – – – Azt mondják ők: fizessen a nemes, Ördög pokol! ez volna a leves, Minőt magyarnak még nem tálala Mindeddig sem Cara – sem Musztafa. – – – …igaz nemes csak fontoltan halad, Közügyben mert sietni nem szabad, Sietni, ezt csak a nadrágtalan Vad franciák tették… …legyünk mi, új példát adók, Nadrágtalan, megfontolt haladók, Fel hát a fontolásnak mérlegével, Ónnal súlyos jó cserbotok nyelével.

 

Az a tény, hogy az ifjú Petőfi annyira kedvelte ezt a – különben ma is élvezetes – szatíráját a fontolva haladás langy táborának, igen fontos jele a költő politikai tudatosodásának. Saját verseiben 1842–1843 között még nem tudja megszólaltatni a kor legizzóbb politikai problémáit (nyilván a költői hagyomány is gátolja ebben), de gondolkodásában már feltűnik a „nadrágtalan” franciákkal való rokonszenv, s ezt a – persze mérsékelt – szankülottizmust már színészként, szavalóként terjeszti, átadja a rá figyelő fiataloknak!

Ezek után summázhatjuk a kecskeméti időszakot. A fehérvári periódusból csak egyetlen jelentéktelen szerepecskéről tudunk (Párisi naplopó). Kecskeméten viszont – kevesebb, mint három hónap alatt – Petőfi „igen szépen elszavalta” Demeter mint láttuk nem is olyan „kicsiny” szerepét (Micbán család), „kitapsolták” a Bodza Jankóként előadott „furcsa mondókájáért” (Falusi lakodalom), „saját felfogással” játszotta az öreg atyát a Velencei hölgyben, „megkacagtatta” a közönséget a Korszellemben, s emellett „rengeteg tapsokat” kapott az Ólmos botok elszavalásáért, jutalomjátékot érdemelt meg a Lear királyban s főszerepet a Legjobb az egyenes útban. Egészen rövid idő alatt hét olyan föllépése volt, amelyre évtizedekkel később is emlékeztek barátai illetve kollégái. Korunkban, amikor minden megyében önálló napilap van, mai vezető színészeink 19–20 éves korából hány szerepet tudnánk összeszedni a mások emlékei és feljegyzései alapján?

Olyan szerepekről van szó, amelyeket Pesten Egressy és Bartha játszott! S mivel – hála zsebkönyvünknek – követni tudjuk a szerepek kronológiáját, olyan fejlődési ívet láthatunk, amelynek kezdetén egy párszavas inas szerep, a végén a Lear király Bolondja s egy Kotzebue-főszerep áll! Demeter, Maffeo, Bodza Jankó, Bolond, Ködösi Dániel, Krumm Illés – ahogy múlnak a hetek, úgy növekszenek a szerepek! S ha figyelembe is vesszük, hogy épp a három utolsó nagy szerep idején Szuper – vagyis a hasonló szerepkörben működő kolléga – nincs a társulatnál, akkor is vitathatatlan a haladás.

Ezzel szemben Ferenczinél így fest a kecskeméti időszak mérlege: „…előhaladása nem lett nagyobb, színlapkihordó volt s folyvást csak alsóbb rendű szerepeket kapott. Rendesen vendégeket jelentett be, vagy ha nagyobb szerepet adtak neki, az csak olyan volt, mi másnak nem kellett…”¹⁹⁹

Hát ez bizony rikító ellentétben áll a fenti listával. S ellentétben áll a költő önjellemzésével is: még a Lear bemutatója előtt ezt írja Bajzának: „A színészetben noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom: egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni, mi négy hónapos színésznek elég.”²⁰⁰

Szerintünk is elég, különösen ha csupán a 3 hónapos kecskeméti periódust tekintjük. A költő – szokása szerint – inkább szerény önérzettel beszél haladásáról, semmint túlzással, az életrajzíró viszont megalapozatlanul vonja kétségbe ezt az előhaladást.²⁰¹

Ráadásul súlyos ellentmondásba keveredik saját magával. Pár lappal arrébb ugyanis váratlan fordulattal ezt írja: „E mellett valóban róla sem mondhatni, hogy nem haladt; némi sikerei Kecskeméten is voltak…”²⁰² S következik Némethyből a többször idézett fél mondat a Demeter szerepről és a Korszellembeli megkacagtatásról. De hogyan lehetséges ez? A Demeter szerep egyszer annak bizonyítéka, hogy „előhaladása nem lett nagyobb”, másszor annak, hogy „valóban róla sem mondhatni, hogy nem haladt”. Másrészt hol voltak még sikerei azon túl, hogy Kecskeméten is? A fehérvári időszakból egyetlen komoly szerepet sem ismerhetett Ferenczi – a Párisi naplopó címszerepét ugyanis félreértésből adományozta a költőnek.

Az önellentmondásnak valószínű oka az, hogy 1892-ben megjelent a Havas-féle Petőfi kritikai kiadás, s ennek előszavában Jókai rendkívül nyomatékosan kiállt Petőfi színészi tehetsége mellett. Ferenczi hosszú lábjegyzetben foglalkozik is Jókai álláspontjával, amint erről később még szó lesz, s a főszövegbe ekkor szúrhatta be az újabb értékelést. Erre mutat a „valóban” szócska is, aminek a szöveg összefüggésében egyébként nincs értelme. Így jöhetett létre – s aztán békésen egymás mellett is maradt – két eltérő értékelése ugyanannak az időszaknak.²⁰³

Látjuk tehát, hogy Ferenczi önkényesen értelmezte forrásait, Jókaiból főleg azt vette át, ami saját eleve kialakult vélekedését erősítette, vagy ha nem erősítette volna, átalakította a szöveget. Ennek legjellemzőbb példája az, hogyan olvasztott egybe két különböző Jókai idézetet:

Első Jókai szöveg: „…magányában Hamletre készült és Coriolánra, és a színpadon vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepeket játszott, az a vőfély volt a Falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a Velenczei hölgyben, Szökött katonában a nótárius, Learben a király bohóca. Ő mindezeket tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat…”²⁰⁴

Második Jókai szöveg, pár sorral lejjebb: „Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett, azt mind az ő nyakába rótták.” S következnek a néma szerepekre vonatkozó anekdoták.

Ferenczi „szintézise”: „Rendesen vendégeket jelentett be, vagy ha nagyobb szerepet adtak neki, az csak olyan volt, mi másnak nem kellett…” S következik a vőfély, az öreg atya, a nótárius, tehát azok a szerepek, amelyeket Jókai első idézetében említ. Vagyis: a Jókai által kiemelt nagy szerepeket Ferenczi egyszerűen átrakta abba a rovatba, amibe Jókai a néma szerepeket helyezte… Így aztán valóban meg lehetett állapítani, hogy a költő csak olyan szöveges szerepet kapott, amely másnak nem kellett…²⁰⁵

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már Fischer is így „olvasta” Jókait, s így könnyen lehet, hogy Ferenczi az ő szövegének szuggesztiója alatt olvasztotta egybe Jókai két megállapítását. Mindenesetre tény, hogy ez a szerencsétlen félreolvasás, ez a stafétamondatként szerzőtől szerzőig vándorló hibás tézis lett Petőfi színészi értékelésének alaptétele. Íme, néhány példa, illusztrációként egy hamis legenda útjához:

Fischer: „…ha nagyobb szerepet osztottak is neki, csak olyat, a mit egy előkelőbb színész visszalökött…”²⁰⁶

Jászai: „…szerepeket nem kapott” …vagy ha kapott „csak ami másnak nem kellett.”²⁰⁷

Liszka Béla: „Petőfi színlapkihordó volt s folyvást csak apró, vagy másoknak nem tetsző szerepeket kapott…”²⁰⁸

Kiss István: „Többnyire olyan darabokban (?! F. S.) lépett fel, amelyek másoknak nem kellettek.”²⁰⁹

Ezt ismétli Pintér, hasonlóan ír Szinnyei, így aztán nem csoda, ha az az elenyésző kisebbség, amely a kanonizált véleménytől eltérően ítélte meg Petőfi színészi tehetségét, kénytelen volt megállapítani, hogy Petőfi csak szeretett volna játszani, de „legtöbbnyire hiába koldult” a szerepekért.²¹⁰

Visszatérve Ferenczire: életrajzírónk 1. nem ismerte a szóban forgó darabok többségét, ennélfogva a költő által játszott szerepeket sem tudta felmérni; 2. meg sem említette az első nagy szerepet, Krumm Illés alakítását, ki-ki hagyta a dicsérő-elismerő jelzőket (lásd a vőfély-szerep méltatását); 3. önkényesen megváltoztatta forrásait: Jókai szavaival épp ellenkezőjét állítja annak, amit Jókai mond (lásd a „nagy szerepek” és a néma szerepek összekeverését).

A mulasztások, felületességek és önkényességek olyan sorozata ez, amit a lelkiismeretes Ferenczi esetében nem lehet véletlen gondatlanságnak tekinteni. Csak egyetlen magyarázat lehetséges: Ferenczi részben tudatosan, részben akaratlanul is nem a tényekhez igazította véleményét, hanem elutasító vélekedésének alátámasztásához válogatott az ellentmondó forrásokból, mert eleve meg volt győződve arról, hogy a költőnek nem lehetett igazi színészi tehetsége.

Hadd zárjam e mérleget egy vallomással: én is azzal kezdtem e dolgozathoz, – éppen Ferenczi és a többiek hatása alatt – hogy meglehetősen lesújtó véleménnyel voltam a költő színi tevékenységéről, s az anyag közelebbi megismerése közben kellett feladnom előzetes elképzelésemet. De nem azt rovom fel Ferenczinek, hogy nem vizsgálta meg a sokat emlegetett darabokat. Fontosabb kutatnivalói is voltak, sok mindent tisztázott is, olyannyira, hogy a Petőfi-kutatók mindig is hálával és tisztelettel fognak emlékezni rá. Ha már azonban nem volt ideje és módja Petőfi színészkedésének közelebbi tanulmányozására, sokkal óvatosabb álláspontot kellett volna elfoglalnia e kérdésben.

Fehérvári Antalról kiderült, hogy nem játszott együtt Petőfivel s ez a tény némileg vitássá teszi az Üresen áll már a kancsó… című vers szerzőségének legalábbis az indoklását. Adataink még közelebbről érintenek két másik Petőfinek tulajdonított költeményt, az Emlényt és a Búcsuszót.

A hivatkozás helye Az Emlény, amelyet Petőfi nem vett fel gyűjteményes kiadásaiba, azzal a megindokolással szerepel kritikai kiadásunkban, hogy a költő Kecskeméten „mint színlapkihordó osztogatta”.²¹¹ Ugyanilyen alapon – most először – bekerült Petőfi kritikai kiadásába a Búcsuszó is, mivel a vers keletkezését első közlője „Petőfi kecskeméti színészkedéséhez kapcsolja”, s mert a költő „életrajzi adatai összeegyeztethetők ezzel a feltevéssel”, hiszen „többen is említik”, hogy „Petőfi színlapkihordó volt”.²¹² Szilády üzleti könyvei már jelezték, hogy a színlapkihordóknak nyomatott búcsúzó verseket a társulat, e többes számra azonban a kérdés vizsgálói nem figyeltek fel (talán önkénytelen elírásból, de az is megtörténhetett, hogy az egyik dolgozatban e fontos pluralis singularisszá változott).²¹³ Most zsebkönyvünkből világossá vált, hogy Petőfi nem volt színlapkihordó Kecskeméten, s az ismeretlen búcsúzó verseket nem is osztogathatta, mert azok csak április 15-én kerültek ki a nyomdából, amikor Petőfi eddigi ismereteink szerint semmiképpen sem tartózkodhatott a városban, amint erről lentebb még szó lesz.

Mindezek alapján mégsem merném egyértelműen tagadni Petőfi szerzőségét egyik esetben sem, még az egyébként jelentéktelen és petőfietlen Búcsuszó esetében sem. Az Emlény a fontosabb vers, mert a kor átlagához hasonló kifejezésformája ellenére egyben-másban talán szubjektív vallomást rejt magában a költő-színész küzdelmes hányódásairól.

De mikor osztogathatta ezt a verset Petőfi? Mivel nem volt állandó színlapkihordó, kézenfekvő, hogy jutalomjátéka alkalmával köszönhetett be ezzel a költeménnyel a módosabb famíliákhoz, amikor is az akkori szokások szerint a megjutalmazott színészek személyesen hordták ki a színlapokat. Ez esetben azonban az Emlény nem lehet azonos a Szilády könyveiben szereplő versek egyikével sem, hiszen azok később kerültek ki a sajtó alól.

A másik lehetőség, hogy a költő a színlapkihordók részére írta a búcsúzó verset, (a társulat csakugyan többször is készült már felszedni a sátorfáját), de kinyomtatását már nem várta meg. Sőt, ha nem is valószínű, kizárni sem lehet azt a lehetőséget, hogy esetleg mégiscsak Kecskeméten volt még április 15-én s maga is részt vett a költemény(ek?) szétosztásában.

Petőfi kecskeméti búcsúját egyébként is érdemes közelebbről megnézni, mert ebben a kérdésben makacs zűrzavar uralkodik a tudományos irodalomban.

Orlay mások bizonytalan emlékei alapján már március végére datálja a költő távozását, Ferenczi úgy számítja, hogy „Ápr. első napjaiban már Pesten volt… Eközben Jókai is fölrándult pár napra s együtt keresték fel Frankenburg Adolfot Budán… E látogatás április 10-én történt s nem találván otthon, pár sort írtak neki. E levélkéből biztosan megállapítható a költő akkori pesti időzésének ideje”.²¹⁴

Frankenburg fogalmazása azonban, amelyet Ferenczi idéz, nem is olyan biztos és pontos. Mivel a kézirat elveszett, nem tudhatjuk, csakugyan hiteles-e a Frankenburg által idézett levél, s főleg dátuma és aláírása: „Pest. ápril 10-én 1843. Petőfi és Jókai”. A kísérő szöveg pedig kifejezetten ellentmondásos: „E sorokkal, melyeket Petőfi honn nem létemben íróasztalomon hagyott, köszöntöttek be először nálam fiatal barátaim…”²¹⁵ A beköszöntöttek többes száma, a „Petőfi… hagyott” egyes száma már önmagában is gyanút ébreszt, de még feltűnőbb, hogy Jókai sehol sem emlékszik meg erről a közös jelentkezésről, sőt kifejezetten hangsúlyozza, hogy Petőfi egyedül ment fel Pestre! „Mi ketten, Gyenes Palival, elkísértük őt a város végéig. Sáros nedves éjszaka volt…”²¹⁶ Színdarabcímeket, időpontokat, neveket könnyű összekeverni, de egy csaknem százkilométeres éjszakai közös gyalogtúráról elfeledkezni még akkor sem lehet, ha az nem „a világ meghódítására” irányult, mint Jókai írja, hanem csupán alantasabb célokra. Nem látok tehát semmi okot arra, hogy én is kételkedjem Jókai állításában, s elfogadom, hogy a költő egyedül indult Pestnek.²¹⁷

De ha – mint szállásadójának írt kötelezvényéből tudjuk – április 7-én még Kecskeméten volt, s mint Jókai írja, éjszaka vágott neki az útnak, leghamarabb csak április 7-én este hagyhatta el Kecskemétet. A nagy távolság és sár ellenére Petőfiről fel lehet tételezni, hogy két nap alatt megtette az utat. De Jókai azt is állítja, méghozzá nem évtizedekkel később, hanem egyik legkorábbi emlékezésében, hogy Petőfi az „úton belebetegedett a fáradtságba s valahol a pusztán feküdt, talán minden ápolás nélkül… közel volt… hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban”.²¹⁸ Kétlem, hogy ezek után csakugyan 10-én Pesten lett volna a költő, de azt mindenképpen vitatom, hogy Jókaival együtt lett volna. Ha ugyanis Jókai „egy-két nappal később” követi Petőfit a fővárosba, mint a kritikai kiadás szerkesztői írják, 10-re semmiképp sem jut el Frankenburghoz. Egyáltalán: ha Jókai is Pestre készül „egy-két nappal később” (ami több nem is lehet, mert 7-e és 10-e közé több nap nem fér el), miért nem együtt megy a két jó barát? Miért nincs szó Jókainál sehol sem erről a közös vállalkozásról?

Nem merném tehát még azt sem kizárni, hogy Petőfi és Jókai Kecskeméten írta meg közös levelét, s ezzel egyedül a költő indult útnak. Bárhogy is volt azonban, április 7-én még mindenképpen Kecskeméten volt Petőfi, s ezért egyértelműen meg kell végre állapítanunk, hogy kecskeméti színészi tevékenysége is legalább eddig tartott, s nem március végéig, mint Ferenczi nyomán még legújabban is olvashattuk.²¹⁹

De miért ment el hamarabb a költő, mint ahogy a társulat elhagyta Kecskemétet? Ferenczi szerint „a sikertelen küzdelem és a nélkülözés” ösztönözte jobb körülmények keresésére.²²⁰ De ez a küzdelem korántsem volt olyan sikertelen, mint Ferenczi véli. Hogy Petőfi De Cau Mimi után ment volna, akit Pestre szerződtettek, miként Némethy sejtetni engedi, nem tudjuk, semmi adatunk arra, hogy ez a kapcsolat a továbbiakban megmaradt volna. Így hát a legvalószínűbb, hogy elsősorban és mindenekelőtt a nyomor hajtotta el Petőfit Kecskemétről. A társulat más tagjai is elszéledtek, már a közös indulás előtt, Szuper is elment, akinek jegyzetei a csoport teljes eladósodásáról számolnak be. Eladósodott a költő is, aki hitelben lakott szállásadónőjénél. Nyomorának dokumentuma a már eddig is többször említett s végre most már idézendő kötelezvény is:²²¹

 

„Elismerem, hogy Vargáné asszonynak hét heti koszt fejében 22 ft mondom huszonkét forinttal váltóban adós maradtam, mellynek lefizetésére a következő húsvéti hétre magamat okvetetlen kötelezem. Addig is, míg fönt nevezett summa kezéhez adatik, zálogban marad nála két pár fehér ruhám, 2 lajblim, 1 trikó, egy pár csizma, egy törűköző, egy aranyos rámájú kis tükör, – mellyeknek hozzám való szállítását a fönt nevezett asszonyság magára vállalja. Ezekre magamat kötelezem.

 

Kecskeméten. Ápr. 7. napj. 1843.

Petőfi Sándor

színész”

 

Megindítóbb ez a száraz kötelezvény, mint egy érzelmes elégia. De egyszersmind azt is mutatja, hogy az ifjú színész nyomora nem sikertelensége következménye volt. Ha ugyanis hét heti koszttal tartozott Petőfi, ez azt jelenti, hogy körülbelül február második felében hagyta abba a fizetést. Mivel adataink szerint épp ekkor kezdett fokozatosan jelentékenyebb szerepeket kapni, meg kell állapítanunk, hogy a művészi haladást nem kísérte anyagi javulás, mert közben a társulat egészének csökkent a bevétele. Erről tanúskodik többi adatunk is: amíg február elejére Szuper szép jövedelmeket jegyez fel,²²² március közepén írt levelében Petőfi azt panaszolja Bajzának, hogy „nem a legjobban megy” a társaságuknak,²²³ és az áprilisban visszatérő Szuper már teljes anyagi csődben találja barátait.²²⁴ A költő művészi fejlődése és anyagi helyzetének alakulása tehát tehetségétől és sikerétől független okok miatt haladt ellentétes irányban, – hiába fejlődött játéka, ha közben a társulat tönkre ment. Így bizonyítják tényleges adatok, mennyire komolytalanok és igaztalanul vádaskodók azok a burkolt célzások, amelyek a költő színészi tehetségtelenségére utalva őt magát okolják sivár anyagi helyzetéért!²²⁵

Petőfi színészi eszközei egy részét is kénytelen volt zálogban hagyni. Tudjuk a kassai társulat szabályaiból, hogy a színésznek saját magának kellett ruházatáról gondoskodnia.²²⁶ Petőfi színész-csizmája, trikója, fehér ruhája nélkül fegyvertelen katonává vált. Ez a tény s a Frankenburg számára kiválasztott versek mintha azt sejtetnék, hogy ezúttal talán komolyabban számolt a színészi pálya elhagyásával… De nem, hamarosan Pozsonyban látjuk viszont, ahol újra csak Thalia szolgálatában kívánja keresni a hírt – és a megélhetéshez szükséges kenyeret.

V. Csont, a kóbor színész

1843 május második hetében Petőfi már Pozsonyban van, s Fekete Gábor társulatánál próbálkozik. E nehéz periódusban nem jut színpadra, s így hosszabban nem időzhetünk el kísérleteinél, hiszen bennünket ezúttal csak színészi tevékenysége érdekel. Röviden mégis le kell rögzíteni néhány teljesen világos, ennek ellenére összekuszált tényt.

Először is meg kell állapítanunk, hogy Petőfi színészi tehetségére vonatkozóan semmiféle következtetést nem lehet levonni abból a körülményből, hogy a pozsonyi magyar színház direktora nem vette fel a költőt tagjai sorába. Hatvany – a legenyhébben szólva is – elrugaszkodik a valóságtól, amikor azt írja, hogy Fekete „a nem vonzó külsejű, csak tehetségtelenségéről ismert vándorszínésznek minden teketória nélkül adta ki az útját”. ²²⁷ Az előző fejezetben ismertetett tények után nem kell bizonygatni, mennyire könnyelmű ez az ítélkezés. Fekete különben sem tehetségtelenségéről, sem tehetségéről nem ismerhette Petőfit. Thalia papja volt, de jobban tisztelte Artemiszt, s minden idejét vadászattal töltötte el, a művészetből csak a pénzügyi vonatkozások izgatták. S az adott pillanatban – ezt Hatvany is jól látja – Petőfi a legrosszabbkor jelentkezett nála: saját társulatának tagjai mellé két másik csapat színészeit is szerződtette, csakhogy a konkurrenciát kiiktassa. A célszerűtlen méretekig felduzzasztott társulatba a húszéves kezdőnél gyakorlottabb színészt sem vehetett volna már fel. Nem „ürügy” – mint Jeszenszky írja²²⁸ – hanem józan számítás volt részéről, hogy nem terhelte tovább magát újabb felesleges tagokkal. Természetesen még ilyen körülmények közt is szívesen szerződtetett volna egy reklámként ható „nagy nevet”, de komolytalanság lenne megütközni azon, hogy Petőfi mint színész nem volt és nem lehetett húsz esztendős korában ilyen sztár.

Azzal, hogy Petőfit „ismert tehetségtelensége” miatt nem vették fel, nem csupán hamis választ adnánk, hanem egy fontos problémát is elfednénk. Ebben az ügyben ugyanis az a legérdekesebb, hogy miért jelentkezik Petőfi ilyen későn Pozsonyban? Kecskemétet az elsők közt hagyja el, némely jel szerint azért, hogy mindenkit megelőzve jusson el Pozsonyba,²²⁹ s mégis utolsónak érkezik meg az országgyűlés városába, amikor már minden eldőlt, s színészi kilátásai eleve csak reménytelenek lehettek. Miért töltött el egy hónapot Pápán, ha Pozsonyba „sietett”? Talán mégis a színészet elhagyásának gondolatával foglalkozott egy ideig? Pusztán csak számítási hiba, könnyelműség vagy bohémság volt ez részéről, vagy tapasztalatlanság, a konkurrencia-harc nem ismerése – vagy mindez együtt? Egyik – logikával aligha megfejthető – rejtélye ez életének, amelynek csak eredményét ismerjük: a reménytelen, szomorú nélkülözésekkel teli pozsonyi vergődés hónapjait.

Végül Fekete mégiscsak felvette Petőfit. Szuper magának tulajdonítja ezt az érdemet, de már Ferenczi észrevette, hogy ezúttal a „napló” dátuma sem fér össze a tényekkel.²³⁰ Más adatok szerint Egressy ajánlotta Feketének, hogy vegye fel a költőt, aki foglalót is kapott a direktortól.²³¹ Mindenesetre kortársi vallomások támasztják alá Petőfinek azt a levelét, amelyben Szeberényinek beszámol arról, hogy „Később maga szólított fel Fekete, hogy álljak társaságához, mit azonnal tettem is”.²³² Megint a költőhöz kell igazodnunk, aki megbízhatóbban rögzítette élete tényeit, mint sok biográfusa: az ajánlások hatására Petőfi végül is bekerült az irigyelt seregbe. A Vörösmarty, Bajza által a költő részére indított gyűjtésnek és Egressy szavának alighanem nagyobb szerepe lehetett ebben, mint az országos szinten még ismeretlen Szuper ajánlásának, de higgyük el, hogy a volt kecskeméti kolléga sem akadályozta Petőfi felvételét… Az azonban mindenképpen nevetséges, hogy Szuper önmagának tulajdonítja Petőfi pályájának újabb fordulatát is: „Én tanácsoltam neki, hogy menjen inkább Pestre, s ott mint költő értékesítse tehetségét; a színészetnél úgysem hiszem, hogy babérok nyíljanak számára…”²³³ Ezzel a perspektívabontó tanáccsal szemben a hiteles tény: Petőfi azért ment Pestre, mert felvétele után egy nappal levelet kapott Nagy Ignáctól, melyben ez utóbbi „jelenti, hogy ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a nemzeti színháznál bevegyenek, s azonkívül néhány hónapra fordítni való is ad…”²³⁴

Egyetlen bekezdésben egy súlyos, gyanús s már Ferenczi által is korrigált dátumhiba, s egy képtelen állítás – igaz lehet-e a bekezdés közepe, a sokat idézett szuperiáda, amely szerint Petőfi megkapta az egyik kortes szerepét a Tisztújításban, de „egy úrfi szintén vágyott mint műkedvelő ugyanezt a szerepet eljátszani s ennek fellépésétől több hasznot remélvén, az igazgató elvette szegény Petőfitől a szerepet s az úrfinak adta. Ez szegény Petőfit olyan desperációba hozta, hogy a Dunának akart ugrani. Én tanácsoltam neki, hogy menjen inkább Pestre…”

Nehéz elképzelni a jelenetet: Petőfi Sándor, amint a Dunába akar ugrani, s Szuper Károly, amint tanácsolja, menjen inkább Pestre… De ha meg is történhetett, egy ilyen históriáról miért nem emlékezik meg a többi pozsonyi tanú? Lehet, hogy a szerződtetés után Fekete csakugyan elvette Petőfitől a már kiosztott kortes-szerepet, s ha így volt, érthető, hogy ez nem tetszett Petőfinek. De távozásának fő oka a pesti meghívás volt – a megaláztatás és nyomor hónapjai után szívesen vághatott neki a pesti útnak, hiszen színészi és fordítói munkát kínáltak neki! Akkor is elment volna, ha a kortesszerepet eljátszhatja. A felemelkedés reménye nyílt meg előtte.

Amiből az is következik, hogy Hatvany hamis alternatíva előtt mutatja a költőt, amikor így ír: Petőfi, aki „Pozsonyban szép tisztes fizetésű írnok lehetett volna, megbízatás és napidíj nélküli poétának Pestre költözött”.²³⁵Legyünk pontosak: Petőfi nem írnok, hanem színész lehetett volna Pozsonyban, s nem poétának, hanem színésznek és fordítónak ment Pestre…

Előzőleg azonban, még a Fekete társulatába való felvétele előtt, sor került egy jelentőségéhez képest fölöttébb elhallgatott epizódra: a magyar színháznál elutasított Petőfi kísérletet tett arra, hogy felvétesse magát a pozsonyi német színházban!

Delhányi Zsigmond sokáig kéziratban maradt (!) levele számol be erről az eseményről: „1843 június havában, Pozsonybani időzése alkalmával történt, hogy a német színház igazgatójához is folyamodott felvétel végett, én vezettem őt Pokornyhoz, a színház igazgatójához, ez humánusan fogadta, beszélt vele németül, de kijelentette, hogy magyaros kiejtése miatt, nem igen használhatná őt a német színpadon.”²³⁶

A magyarosítási küzdelem tetőpontján vagyunk, Pozsonyban, az országgyűlés színhelyén – ekkor és itt egy Petőfi Sándornak egy német színháznál jelentkezni legalábbis meghökkentő lépés! De nem hihetetlen. Delhányinak semmi oka sem volt egy ilyen merész történet kiagyalására. Petőfi logikája is érthető: ha színész akar lenni, s ebből akar megélni, más lehetőség híján a német színház is adhat kenyeret és művészi gyakorlásra alkalmat. A másolásból tengődő költő nem írta-e maga is Bajzának: „…színésztársaságot keresnék, bármilyet, csak hogy időmet tökéletesen el ne vesztegessem…”?²³⁷ S nem tudjuk-e, hogy már Selmecen „a tilalom ellenére” „annyira összepajtáskodott” „az ott időző német színészekkel”, hogy miattuk még iskoláját is „elhanyagolta”?²³⁸ Ilyen előzmények után nyugodtan elhihetjük Delhányi állítását, s levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a színészi karrier és megélhetés együttes vágyától vezetve az ifjú Petőfi a leghevesebb nemzeti elfogultságon is úrrá tudott lenni…

A pozsonyi kísérletekre következő időszakból bennünket itt most csak egyetlen kérdés foglalkoztathat: mi az oka annak, hogy a fordítói munkával és a Nemzeti Színházhoz való szerződtetéssel kecsegtetett Petőfi Pesten – a jelek szerint – nem lép kapcsolatba a színházzal? E kérdésre nem tudunk határozott választ adni, (s talán épp ez az oka annak, hogy a Petőfi-irodalom magát a kérdést sem fogalmazta meg). Egyetlen fogódzónk a költő Szeberényihez intézett levele: „…hova megyek? még nem tudom. Mert a pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem igen merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz.”²³⁹

Némi ifjonti dicsekvés kihallik a levélből, de minden más állítását ezúttal is annyi adat bizonyítja, hogy nem lehet jogunk kétségbe vonni azt az érdemi közlést sem, hogy Vörösmarty ösztönző támogatására nyitva állt a pesti színház kapuja Petőfi előtt, de ő habozott átlépni ezt a küszöböt. Mi lehet az oka ennek a magatartásnak? Adatok híján feltevésekre vagyunk utalva. Ha a színészlélektan tanulságait tartjuk szem előtt, nem lehet kétséges, hogy minden vándorszínésznek legnagyobb becsvágya a pesti színpad volt. Fellépni Pesten, bármilyen kis szerepben megmutatni a főváros közönségének egy vidékre kényszerült tehetség erejét – száz változatban kifejezett vágy volt ez akkoriban (is). Egész biztos, hogy Petőfi is így gondolkodott, s ha ezúttal mégis kitért a próba elől, annak alighanem az lehetett az oka, hogy saját gyakorlatlanságát és kezdő mivoltát ismerve, tisztában volt azzal, hogy nagyon alacsonyan kellene kezdenie a pesti színpadon. Nagyon is hihető, hogy az őt költőként már becsülő Bajza, Vörösmarty és általában pesti barátai előtt vonakodott kitenni magát egy ilyen küzdelem velejáróinak. Kemény Mihálynak azt mondta, hogy Erdélybe megy s „Magyarországra és Pestre… csak akkor tér vissza, ha már híres színésszé lett”.²⁴⁰ Ez a vallomás is arra biztat, hogy az „inkább leszek Galliában első, mint Rómában második” jelszóval kifejezett komplexusban keressük különös pesti magatartásának kulcsát.

Bárhogy is volt, tény, hogy a fordításért kapott pénzből újra színészi felszerelést vásárol, s Erdély felé indul. Színpadi ruhákkal és „írott szerepekkel” van tele a ládája, amikor szokásos kitérői során előbb Mezőberénybe látogat, hogy innen Debrecenbe menjen. A hajdúvárosból tudósítja Orlayt, hogy színész ismerősei – szándéka ellenére – Komlóssy társulatánál marasztották. „Szerelmes szerepeket fogok játszani.” – írja érezhető büszkeséggel.²⁴¹ S mégis egy hét múlva odébb áll…

A rejtély általánosan elfogadott magyarázata az, hogy Petőfi a próbafellépésen megbukott: A velencei kalmár Marokkói hercegeként nem tudta megnyerni a debreceni közönség szívét. A bökkenő ott van, hogy Petőfi ekkor, 1843 októberében nem léphetett fel ebben a szerepben! Hatvany ugyan leírta A velencei kalmár  nevezetes előadásának színlapját, ismertette is könyvében, de valami fatális elírás folytán október 7-re keltezte azt a színlapot, amely a következő év januárjának 15. napját viselte… Minderre Martinko András volt szíves felhívni a figyelmemet, aki az „elveszettnek” hitt színlapot meg is találta – a helyén, az OSzK Színháztörténeti Osztályának 1844-es színlapjai közt.

Márcsak ezért is tarthatatlan Hatvany álláspontja: épp egy ekkor meg sem történt fellépés kapcsán nevezi „reménytelen, mert tehetségtelen dilettánsnak” Petőfit.

De miért szakadt meg Petőfi debreceni színészkedése? Mivel egyéb adatunk amúgy sincs, jobb, ha a költő után igazodunk, aki így magyarázza helyzetét Bajzának: „Komlósy meglehetősen fogada, s így egy hetet tölték Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor ismét magához szólíta Komlósy, velem körülményesebben értekezendő. De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fútt, s többek között azt is kijelenté, hogy Kolozsvártt énekelnem is kellend az operákban. Ez különösen nem tetszett nekem, s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hitt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzáállék.”²⁴² Láttuk, hogy már Kecskeméten mennyire berzenkedett a költő minden énekeltetése ellen, azt is tudjuk, hogy a kezdő színészeknek valóban énekelniük is kellett akkoriban a karban,²⁴³ érthető tehát, hogy a költő a jó fizetés és jó szerepek lehetőségét választotta az önérzetét sértő Komlóssy-féle ultimátum elfogadása helyett. Más okot jelenlegi ismereteink alapján aligha tételezhetünk fel, hiszen az sem biztos, hogy Komlóssy egyáltalán felléptette-e a költőt. A következő évi januári plakát úgy mutatja be Petőfit – amint erre még visszatérünk –, hogy ennek alapján nem látszik valószínűnek októberi szereplése.

Petőfi és Komlóssy elválása mindenesetre meglehetősen barátiatlan keretek közt zajlott le. Petőfi Bajzához intézett s már ismertetett levelének ironikus hangja is azt mutatja, a költő egyik színijegyzetének később még idézendő utalása nem kevésbé tanúskodik Petőfi Komlóssyval szembeni érzelmeiről. Az érintett direktor pedig mélységesen hallgatott a továbbiakban. Noha hosszadalmas jegyzeteket közölt a magyar színészet történetéről és saját működéséről, meg sem említi, hogy Petőfi valaha is a keze alatt tevékenykedett.²⁴⁴ Valószínű tehát, hogy a költő egyre nyíltabban megmutatkozó függetlenségi hajlama, a megpróbáltatások sodrában csak erősödő önérzete nehezen kezelhető emberré tette őt Komlóssy szemében, aki szívesen szabadult meg a rakoncátlan, zsörtölődő és kötekedő ifjútól,²⁴⁵ s ezért később, Petőfi hírnevének felragyogásakor, jobbnak látta, ha hallgat az egészről.

Debrecen közelében terül el Karcag, s ezért itt az alkalom, hogy az 1841-es dunántúli faluzás kapcsán már idézett Abday-nyilatkozathoz újra visszatérjünk. Mint a II. fejezetben láttuk, a derék veterán azt állította, hogy 1841-ben Karcagon nála jelentkezett Petőfi. 1841-re ezt a találkozást nem tudtuk valószínűsíteni, s ezért, ha egyáltalában igaz valami Abday állításából, csak az lehet, hogy az időpontban tévedett, s e szerint 1843-ban akadt össze Petőfivel. Közismert tény, hogy az idő múlásával könnyen téved az ember néhány esztendőt az emlékeiben, de annál ritkábban esik meg, hogy a helyszínt tévessze el, s mondjuk a Tiszántúlt összecserélje a Dunántúllal. Így tehát Abday a debreceni kísérlet időpontja körül szedhette fel Petőfit, aki, ha nem is öt hónapig, de pár napig Karcagon maradhatott. Erre vall az is, hogy Abday nyilatkozatának folytatása pontosan összeegyeztethető az ismert fejleményekkel. „A barátság azonban továbbra is fennmaradt közöttünk – írja –, ezt bizonyítja az is, hogy midőn Erdélybe ment, az utolsó estét is Kis Békési Imrével együtt nálam töltötte s reggel útnak indulva mindnyájan kikísértük.”²⁴⁶ Az idézet zavaros, hiszen fentebb még Pestre kísérte Abday Petőfit, itt pedig már Erdélybe indulásakor búcsúztatja. A homály talán megvilágosodna, ha ismernők Abday eredeti szövegét, de annyi így is megállapítható, hogy 1843 őszén Petőfi csakugyan Erdélybe indult, s a debreceni kísérlet után hamarosan az Érmelléken tűnik fel. Vagyis ez a búcsúztatás időben és helyben beilleszthető a Petőfi-biográfiába.

E látszólag jelentéktelen epizód értelme majd a későbbiekben világosodik meg. Addig is kövessük a vándorszínész további útját.

Jókai szerint a költő a debreceni intermezzo után „nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, és azután elmentek faluzni, játszani komédiákat, pajták és sátorállások dicsőségtelen csarnokaiban”.²⁴⁷ Később némi változtatással szerepel ez a mondat: „pajtákban, sátorállások alatt játszhatott kedvére, első szerepeket.”²⁴⁸

Hatvany újabb bizonyítékokat vél itt felfedezni Jókai megbízhatatlan elfogultságára. Szerinte „Jókai a régi szövegén ez alkalommal nem a szokása szerint önkényesen” változtatott, hanem azért, mert közben olvasta Petőfinek Bajzához intézett levelét: „…egy kis társaság igazgatójával találkoztam… hozzá állék, Diószegre menénk – egy biharmegyei városba – s itt játszánk néhány hétig. Kaptam egy pár meglehetős szerepet, például Tornyait a Tisztújításban, Warningot a 30 éves kártyásban stb. s 50 frt proportioba tétettem.”²⁴⁹

Ezzel szemben Jókai „azért Jókai”, mondja Hatvany, hogy „elvesse a súlykot. Mert Petőfi dicsekvése, hogy Diószegen pár meglehetős szerepet kapott, korántsem jelenti, hogy »kedvére játszott első szerepeket«, hanem épp ellenkezőleg azt, hogy szégyenletes elesettségét palástolandó, ravasz naivitással kérkedik Bajza előtt…”²⁵⁰

 

Tisztújítás

 

A költő valóban igen elesett állapotban volt, főleg egészség dolgában, de hogy Jókai veti-e el a súlykot, s hogy Petőfi kapott-e „első szerepeket”, vagy sem, nem mélylélektani, hanem ténybeli kérdés. Ismerve Petőfi szavajárását, már a „meglehetős” szó is eldönthetné a kérdést, de ha fellapozzuk a Tisztújítást, akkor is kiderül, hogy Tornyai csakugyan főszerep. Figurája a Tisztújítás központjában áll, teljes joggal írja róla Bayer, hogy a cselekmény lényege „Tornyai köré csoportosul”.²⁵¹ A szerep fontosságát az is bizonyítja, hogy a pesti bemutatón Lendvay Márton játszotta (a legutolsó felújítás alkalmából 1957-ben a Nemzeti Színházban Sinkovits Imre alakította Tornyait).

Mivel ez a költő egyik legtekintélyesebb szerepe, érdemes felidéznünk a darab egy-két jelenetét. A négy felvonásos vígjáték²⁵² első jelenete azzal kezdődik, hogy „Tornyai balról jő”, s azzal végződik, hogy „Rákócy indulója megzendül, a kortesek vállaikra emelik Tornyait, s megkerülik vele a színpadot”, miután előzőleg végighallgatta meglehetősen cifra éltetését:

 

Tornyai Lett és lesz az alispánunk, S ördöggel is szembeszállunk Érte, s agyon kókányozzuk, S vetrevécé daraboljuk! Kiáltsák hát a nemesség torkai: Éljen új vicispánunk, a Tornyai!

 

Ismert szerepei között ez az egyetlen, amelyben a költő-színész több alkalommal is a meggyőződésének megfelelő, szívéből szóló ítélkezésekben nyilatkozhatott a magyar valóságról. Tudjuk, hogy Egressy volt színészi példaképe. De azt is tudjuk, hogy Egressy szerette tendenciózusan hangsúlyozni szerepeinek demokratikus kitételeit. Elképzelhetjük, hogy a költő is szívesen szavalhatta Tornyai ilyen szentenciáit: „…Semmi halogatásnak nem vagyok barátja. Bajainknak fele szűnnék meg, ha annakidejében mindjárt elejöket vennők.” „Az alispán mindenható, mert a pénze és ezerszínű ármánya hat megye köznemességét is megronthatná…” „…Ti a megvesztegetés undok ösvényén akartok ezen hazaboldogító célhoz eljutni?!… Az ily eszközök – csekély belátásom szerint – mindenkor élesen ellenkeznek a böcsület szigorú szózatával.” „Mindenkor és minden ügyben egyenes úton szoktam járni…” „Ne szólj cselszövényről, jól tudod, hogy én semmi aljas eszközökkel nem szennyezem be magam…” „Én megvesztegetéshez sohasem fogok folyamodni.”

A költő, aki később axiómaként fogalmazta meg, hogy „nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja”,²⁵³ Tornyaiként úgy szavalhatta ezeket a tételeket, mint saját véleményeit (még akkor is, ha a hős mérsékelt figurája egyéb tekintetben nem állhatott közel hozzá).

De vajon lehetett-e foganatja e szavaknak? A Tisztújítás csak a drámaszegény magyar irodalomban számíthat értékes hagyománynak. De volt benne valami valóságos és igaz a kor levegőjéből, ami felizgatta az önmagára eszmélődő magyarság legjobbjait. A pesti bemutató (1843 augusztusa) előtt már játszották Pozsonyban, októberben már egyetlen példányt sem lehetett kapni a kinyomtatott 800 példányból,²⁵⁴ s a vándorszínész truppok egymás után tűntek fel a nagy magyar pusztaságban, hogy a korrupt nemesi közigazgatás kritikájával ébresszék az ellenzéki szellemet (s megtöltsék rendszerint üresen tátongó kasszáikat). Van olyan község, ahol Telepi kis társasága lép fel, „mindenki meg akarja nézni”, helyi műkedvelők csatlakoznak lelkesen vállalva a kortesszerepeket, de hogy hívebben alakítsák szerepeiket, már reggel inni kezdenek, s estére igazi részegekként lépnek fel színpadra…²⁵⁵ E megható és egyszersmind komikus buzgólkodásban, amely országos méreteket ölt, részt vett a fiatal költő is. Én nem érzem „szánalmasnak” ezt a közreműködést – bármily kicsiny körben hatott is – az új nemzeti közvélemény kialakításában.

 

30 éves kártyás

 

A Bajzához intézett levél másik adata szintén főszerepről tanúskodik. Ferenczi ugyan Ifflandot tünteti fel a darab szerzőjének, de a német darabgyáros éppen 1843-ban megjelent 24 kötetes gyűjteményét átlapozva, a szereplők névsorában Warning nevét nem lehet megtalálni (legfeljebb egy Der Spieler című darabot, ami A játékos címen nálunk is ment akkoriban, s talán ez tévesztette meg Ferenczit).²⁵⁶ Warning neve Vörösmarty színikritikáiból ismerős. A nagy költő számol be a „meglehetős hatású” darabról, amelyben az 1838. június 7-i előadáson „jelesen játszotta Megyeri a fondor s szinte játékban elmerült Warningot”. Pár évvel később újra megemlíti Megyerit, aki „egy bukott játékos javíthatatlan gonoszságát” akkor is „teljes hűséggel” ábrázolta.²⁵⁷ A darab címe a pesti előadásokon: Harminc év egy játékos életéből.²⁵⁸ Vagyis kétségtelenül arról a Ducange-drámáról van szó, amelyről ez utóbbi címen később maga Petőfi is színi jegyzetet írt…

A kortársak romantikus francia drámának fogták fel Ducange művét, amely a valóságban egy német melodráma francia változata,²⁵⁹ s – Vörösmarty iránti minden tiszteletünk ellenére sem hallgathatjuk el – mai szemmel olvasva nehéz megérteni hatását.

 

A darab két férfi főszereplője a gyengeakaratú György báró, s barátja vagy inkább megrontója, Warning, akit minden felvonásban a sátánhoz hasonlítanak. Az első felvonás Warninggal kezdődik, aki egy játékbarlang „előpalotájában” monologizál: „Éljen a játék, ez nem hagy elsüllyedni…” Ördögi ha-ha-hák közepette, állandóan félre súgott szavaiból kiderül, hogy lopott gyémántot adott Györgynek. Így akarja bajba sodorni, hogy megszerezhesse annak ártatlan mennyasszonyát, Amáliát. Ez utóbbi derék nagybátyja, Raupen, a tisztes kereskedő, meg akarja akadályozni a házasságot, mert látta, hogy György a játékbarlangban utolsó pénzét tette kockára. De a frigy létrejő, Györgyöt atyja a gyémánt után nyomozó rendőrség és az ármánykodó Warning jelenlétében megátkozza.

A II. felvonás öt évvel később történik. György egyre hevesebben merül el a játék örvényében, már lakása minden bútora le van foglalva, s az első jelenetben éppen nejét kéri, adja át hozománya utolsó megmaradt részét. Amália egyetlen fiúk, a kicsiny Albert jövőjére hivatkozva nem akar engedni, de amikor megtudja, hogy férje váltót hamisított, átadja a pénzt. Warning gonosz tervet sző: a váltóhamisításra is ő ragadtatta Györgyöt, s most éjszakára meghívja egy nagy kártyacsatába, mely „viadal lesz élet s – halálra”, elveszi az Amáliától kapott pénz felét, miután a törvényszéket már előzetesen Györgyre szabadította. Aznap éjjel bál van Györgyéknél, de a megszállott kártyás éjfélkor elmegy játszani. Raupen jő, hozza a hírt, hogy György veszélyben forog s elviszi húga kisfiát, Albertet. A magára maradó Amália épp kétségbeesetten gyötrődik, amikor a besurranó Warning spádéval kezében meglepi s szerelméért ostromolja. Az erényes Amália inkább leszúrná magát a karddal, de újabb vendég érkezik, Raupen egyik hírnöke. Warning elbúvik, majd mikor a férj hazatér, a féltékeny Györgyöt Amália szobájába vezeti, aki Raupen emberét leszúrja. A katonaság fegyvereinek csörgése közepette ér véget a második felvonás.

Ezúttal 25 év telik el a következő s egyben utolsó felvonásig, amelynek elején az öreg, rongyos, de lelkében megtisztult Györgyöt látjuk egy kocsmában búslakodni. Megtudjuk, hogy annak idején elmenekültek, s most már két éve egy erdőben él hű feleségével s kisleányával. Fiukról nincs hír. Most, mivel nem fizették meg a lakbért, ki akarják üldözni őket erdei kunyhójukból. György megöl egy utast, hogy pénzt szerezzen családjának. Ezután a kunyhót látjuk, a fergeteg épp letépi a viskó ajtaját. György hozza a szerzett pénzt és a vacsorát. Megérkezik Warning, szintén rongyokban. „Hah, ördög, te, mindenütt üldözessz?” – kiált György, de amikor megrontója közli, hogy új eljárást eszelt ki az olaszországi játékbarlangok kifosztására, feltámad benne a bűnös szenvedély, s elhatározza, hogy vele megy. Warning azt is elmondja, hogy látta a megölt utas holttestét, mindketten elmennek, hogy eltemessék. Épp ekkor toppan be Albert, a közben kapitánnyá nevelődött fiú, aki boldogan térdel le végre megtalált anyja előtt. Amíg anyja György keresésére indul, az ifjú kapitány aranyakat ad kishúgának, s a másik szobába vonul. A visszatérő Warning és György az arany láttán elhatározza az ismeretlen katona megölését. Warning be is ront a szobába, de Albert megmenekül. Apa és fia boldogan ölelné meg egymást, de György meglátja, hogy Warning futásnak ered. „Sátán, megállj! Mértéked megtölt…!” – kiáltással utána rohan, de ekkor váratlanul az isteni bosszúállás jeleként „beüt a menykő, néhány gerendát leszakaszt, mindkettőjöket leteríti”. Warning azonnal meghal, Györgynek még annyi ereje és ideje marad, hogy neje ölébe hanyatolva, a gyengébbek kedvéért összefoglalja a darab erkölcsi tanulságát: „Fiam, szolgáljon intő például siralmas végem számodra, kerüld a játékot, mely minden gonoszság kútfeje…” És így tovább, míg ima és a természetesen ismét megjelenő katonaság fegyvereinek zaja közepette kileheli lelkét.

 

A darabban 21 névvel jelölt szereplő lép fel, nem számítva a katonákat, kocsmai bámészkodókat stb. Így tehát Petőfinek igen valószínűen más szerepet is kellett játszania, mert a „kis társulatnak” semmiképpen sem lehetett minden szerepre külön színésze.

Tornyai és Warning szerepén kívül semmi bizonyosat nem tudunk az érmelléki faluzásról. Még az is bizonytalan, fellépett-e a költő Székelyhidán is, vagy akkor és ott már játékképtelen volt. Ferenczi óta egyöntetűen elfogadott vélemény, hogy Petőfi ekkor már nem lépett színpadra.²⁶⁰ Megítélésem szerint ez egyáltalán nem biztos. Tény, hogy Petőfi ezt írta Bajzának: „…beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesül. Már Székelyhidán sem játszhatám, s nincs is reményem, hogy egy hamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengülve…”²⁶¹ Négy esztendővel később azonban így tudósít minket a költő székelyhídi látogatásáról: „Székelyhídon etettünk, épen azon fogadóban, hol 1843-ban mint színész játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivószobát is, hol színpadunk állott…”²⁶²

Az ellentét letagadhatatlan. A megoldás talán ott keresendő, hogy az első levelet súlyos betegen írta a költő, amikor is zaklatott idegállapotában nem ügyelt a pontos fogalmazásra. Levelében, amely élete legmélyebb pontján mutatja, maga is elnézést kér fogalmazása „zavartságáért”. Későbbi úti levelében, amikor semmi sem zavarta elméje működését, már a valóságot írhatta, azt ugyanis, hogy Székelyhídon is szerepelt, – nyilván addig, amíg betegsége súlyosabbá nem vált.

Ebből az érmelléki kisvárosból indult azután szomorú debreceni útjára, hogy a nyomorúság, betegség, éhezés és csalódás szörnyű próbáit elviselje.

Mivel az ismertetett tévedés miatt a Marokkói herceg szerepének eljátszását általában 1843 októberére tette a biográfia, az a vélemény terjedt el a Petőfi-irodalomban, hogy a költő 1844 elején, sivár debreceni telén nem lépett fel a színházban. Ebben az sem zavarta Ferenczit, hogy Petőfi A fütty című ez időből való versében a társulat tagjaként nyilatkozik a debreceni közönségről…

Petőfinek csupán egy szerepléséről tudunk adatszerűen, de nyilván többször is fellépett. Sőt, szavalhatott is, – noha Hatvany határozottan elutasítja Lisznyainak azt az állítását, hogy Petőfi az ő egyik költeményét „ismételve szavalta” a debreceni színpadon: „Lisznyai, akire a halott Petőfi nem cáfolhat többé reá, bízvást kísérhette versét a fönnebb idézett jegyzettel. Petőfi egyébként ezt a temperamentumos fűzfa-poétát már csak azért sem szavalhatta, mert a párnapos sikertelen vendégszereplése után a debreceni közönség nem kívánta a szavalatát hallani.”²⁶³ Láttuk, hogy a „sikertelen vendégszereplés” A velencei kalmár előadásában máskor történt, de túl ezen: ha 1858-ban nem is élt már Petőfi, elég sokan élhettek még azok közül, akik 1844 elején látogatták a debreceni színházat… Lisznyai bohém volt, de nem valószínű, hogy a még élő tanúk legalábbis tucatjaival szemben valótlant mert volna állítani. S nem feltétlenül hazug valaki, mert állításai nem illenek bele koncepciónkba.

Marad tehát egyetlen bizonyítható fellépés ebből a korszakból: a Marokkói herceg alakítása. Sajnos Hatvany nemcsak a fellépés dátumát keverte össze, hanem – nyilván hasonló lélektani motívumoktól vezettetve – a színlapot is önkényesen magyarázza. A színlapon a következő megjegyzés olvasható: „Petőfi úr színészpályára menendő ifjú, jelölt szerepet próbatételül választván, a t. c. közönség kegyes részvételébe ajánlja magát.” Hatvany szerint a költő „nevéhez biggyesztett úr címmel, Petőfi úr-ként különbözteti meg a vastagbetűs, egyszerűen csak nevükön nevezett hivatásos színész-kollegáitól”.²⁶⁴ Hatvany itt hibásan következtet, ha fellapozzuk a debreceni társulat megmaradt színlapjainak gyűjteményét (OSzK Színháztörténeti Osztály plakáttár) láthatjuk, hogy a vendég színészeket minden esetben úrnak nevezték a színlapon, még akkor is, ha olyan híres hivatásos színészekről volt szó, mint például az épp 1843 októberében ott vendégeskedő Fáncsyról!

Ami pedig a fellépést illeti, ennek alapján sem vonhatunk le súlyos következtetéseket Petőfi színészi tehetségére. A Marokkói herceg szerepe ugyanis a dráma egyik legjelentéktelenebb színészi feladata. Tapasztalt színész tapasztalt nézők előtt ebben is bizonyságot tehet képességeiről, de egy fiatal ember tehetségének felmérésére ez a szerep egyáltalán nem alkalmas. Az akkoriban rendszerint még meg is rövidített szerep néhány más sortól eltekintve lényegében abból áll, amit itt a fordítás és a szöveg jellemzésére is szó szerint idézünk:

 

„Mar.her. Ne vess meg engem barna színemért, az égető nap ez árnyékos köntöséért, mellyhez én, mint szomszéd, olly közel születtem. Hívd elő bár az észak legszebb fiait, hol a nap alig olvasztja fel a jégcsapot, kedvedért engedd felvágni a bőrt, hogy lássuk, kinek vére pirosabb, enyém-e, vagy az öné?”

S a befejező rész: „Marok. felnyitja a szekrényt: Oh pokol! mi ez? Csontváz, melynek üres szemében írott levélke van. Elolvasom: »Nem mind arany, mi fénylik, már ez többször bebizonyult, halál leend annak élet díjja, ki csak külsőmért választa. Az aranysír legtöbb férget táplál. Ha oly bölcs lennél, mint merész, tettben ifjú, szellemben vén, így nem utasítnának el most e válasszal: eredj, s utazzál!« Isten veled, Portia. (el.)”²⁶⁵

 

Elképzelhető, hogy az ifjú színész, aki Demeter nagyobb monológjait „szépen elszavalta”, megbírkózott a Lear Bolondjával, s általában vitathatatlanul tudott szavalni, ezt a néhány sort nem tudta megfelelően előadni? S egyáltalán: alkalmas volt-e a debreceni közönség arra, hogy bárkinek a művészi képességéről figyelembe vehető véleményt fogalmazzon meg?

Petőfi szerint: nem. Debreceni vergődése is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy minden lehető alkalommal kifejezze a hajdúvárosról alkotott lesújtó véleményét.²⁶⁶ Épp ezért azonban ne tekintsük illetékesnek ebben az ügyben, hallgassunk meg más tanúkat.

Hatvany gazdag gyűjteménye közli Pákh nevezetes leírását a debreceni színházról és közönségről, s ezért csak egy-két jellemző részletet veszünk át a szövegből:

„Debrecenben a földszint soha nem tapsol, soha nem nyilatkozik, kivévén, ha néha-néha a karzat leköpései (pardon! de nevén nevezem a gyermeket) ellen tesz nyilvános óvásokat: itt a galéria vette ki magának a bíráló tisztet. A karzat dob koszorúkat, a karzat fütyül, de soha sem tapsolja meg a színész játékát, hanem szüntelen, csak az eléje állított és rajzolt jellemre fordítja kritikusi figyelmét. És azért játsszék a színész, bár a legremekebbül, de játsszék valami fondorkodó gazembert, többnyire irgalom nélkül kipisszegtetik… Elhagyjuk a színházat, mely csak lealacsonyítólag hat Debrecenre, s melyben a nagy cél: az ízlés- és erkölcsnemesítés, physikai és morális okoknál fogva, soha sem fog elérethetni…”²⁶⁷

S mivel az epéstollú Pákh leírását némely olvasó talán túlságosan is kajánnak találhatja, hadd idézzük a Regélő levelezőjét is, aki 1843-ban így ír ugyanerről a színházról és közönségről: „Nekünk lepedő nagyságú színlap kell, tömve spectakulumokkal, akkor megyünk színházba, különben nem…” Mellesleg a színészeket is kéri, hogy legalább a felvonások közt ne veszekedjenek oly hangosan, „mint a sátoros cigányok”.²⁶⁸

S hadd idézzük Hatvany szép szavait is: „Az ember illúzióképességének s különösen a színház illúziót keltő hatásának alig tudom csattanóbb bizonyítékát, mint Petőfi becsvágyát, hogy ebben a színházban, ily közönség előtt – s pláne shakespeare-i szerepben – fellépjen.”²⁶⁹

Amiből viszont sok mindent levonhatunk, csak azt nem, hogy Petőfi rossz színész volt, mert egy jelentéktelen szerepben nem tudta meghódítani Debrecen közönségét. Eltekintve most attól, hogy egyetlen szemtanútól sincs hiteles véleményünk Petőfi fellépésének tényleges fogadtatásáról…

S itt kell kitérnünk egy sokat emlegetett, de érdemben megint csak nem vizsgált problémára.

„Ferenczi úgy tudja – ismerteti Kiss József a témát –, hogy Pákh a paródiát »némely adat szerint« Petőfi Végszó ***hoz c. versére írta volna tréfás válaszul… Ennek a feltevésnek alapjául az szolgálhatott, hogy a vers Bornemissza²⁷⁰ főhőse, Csont, ugyancsak kóbor színész, mint Petőfi volt, továbbá, hogy a versben megénekelt kaland Létán, …történik.” (Az érmelléki faluzás során ugyanis megfordult Létán a költő.) Kiss József kötelességszerűen felveti a lehetséges ellenérveket is: 1. „Nem tudjuk bizonyítani, hogy a paródia 1847 előtt készült”; 2. Zavaró momentumnak tartja azt is, hogy a vers Abday igazgatót valószínűtlen módon emlegeti. Fejtegetését így foglalja össze: „Mindezek ellenére nem zárható ki, hogy a paródia főalakjának rajzába a vándorszínész Petőfi vonásai is belejátszottak. Erre lehet következtetni abból is, hogy Bernát Gáspár éppen Petőfitől kér tanácsot, hogy hogyan juthatna hozzá a vers szövegéhez.”²⁷¹

Az eligazodás megkönnyítésére főbb részleteiben idézem a verset, mert Hatvany sem figyelt fel rá, pedig ő sok kitűnő illusztrációs anyaggal gazdagította a biográfia hátterét.

 

Három színész Létára tart, Éhenhalásra kész; Három komédiás előtt Csont a kóbor színész. Mind lumpok ők, mind rongyosok, Mind éhes hazafi, – Mint naplopókat Karcagon Elverte Abday. Létán új direktor előtt Megállnak borzasan; Szájokban a kiszáradt nyelv S egy makrapipa van.

 

A kocsmában részegen ülő direktor vizet akar nekik adni, hogy lássa, lehet-e józan szerepre használni őket, mire Csont:

 

„Nem úgy van!” – kiált fel ő – S megrázza nagy fejét; Vélnéd egy medve lengeti Bozontos üstökét. „Nem úgy, uram!” – kupámra nem! A vízivó te légy! Te add, ha kell, a józanat, – Nem tudja azt e négy… …vizet, hallod-e, amely Csak életünkre ront, Húsz éve hogy nem kostola Se e sereg, se Csont.

 

Az igazgató elrendeli, öntsenek vizet „a részeg sihederbe” és a három ripőkbe, amikor azok vonakodnak, ennivalót helyez kilátásba, ha vizet isznak. A színészek azonban nem engednek.

 

Mind lumpok ők, mind rongyosak, Mind éhes hazafi, S egy csepp vizet – húzd nyársra bár – Nem bír kortyantani.

 

A súgó jön és vizet erőszakol beléjük.

 

Ki az ki végsőnek maradt A négy közül, hogy ő Haljon didergő társival Kínhalált a dicső? – – –

 

Természetesen Csont az, aki „szemben fogadja” a támadót:

Mint boriszát s komédiást Így fojt meg vízhalál; Nem vinko, nem ser, nem bor az, Mely – ah – gyomromba száll. Más megragad moslékot is Egy árva gázsiért; De én – hah – vízhez nem nyúlok Száz püspök kincseért. – – – Szólott a hős, önt a sugó, A gége vízbe vész – Így dőlt hanyatt három ripők S Csont a kóbor színész.

 

Tatay a „torzítványok és elgúnyítások” rovatában közli a verset, amelyet „K. Á. úr szíves volt” átengedni gyűjteménye számára.²⁷²

Csont és Petőfi azonossága dolgában szerintem az eddiginél határozottabb állásfoglalás indokolt. Az az ellenvetés, hogy nincs bizonyíték a vers 1847 előtti keletkezésére, nem érinti a kérdés lényegét, csak a fordítottja lenne érdekes, az ugyanis, ha bizonyítékunk lenne arra, hogy nem 1844 folyamán keletkezett. A késői megjelenés erre nem bizonyíték. Annál is kevésbé, mert Tatay előszava, amely az 1846. augusztus 25-e dátumot viseli, már a könyv elkészülte után íródott (amint ez a becsúszott sajtóhibára történő utalásából egyértelműen kiderül). Ha tehát 1846 közepére már együtt áll, sőt minden jel szerint ki van szedve az 570 oldalas nagyalakú könyv anyaga, Tataynak legalább 1845 folyamán kezében kellett lennie a versnek. 1844-től így éppen nem vagyunk messze. Abday emlegetése pedig nem zavaró, sőt erősítő körülmény. Az előbb láttuk ugyanis, hogy ha valahová, csak a debreceni – érmelléki szereplés idejére illeszthető be az Abday-epizód. Nagyonis valószínű, hogy Pákh hallhatott valamit a költő és Abday kudarccal végződött karcagi találkozásáról; ebben az összefüggésben Pákh paródiája és Abday emlékezése egymást erősítheti.

Mi indokolja, hogy feltevésnél többnek tekintsük Petőfi és Csont azonosságát? Elsősorban az az ismert tény, amelyet kár volt nem említeni a kritikai kiadás alapos jegyzetében, hogy ti. Gyulai Pál igen határozottan nyilatkozott ez ügyben. Ferenczi ezt írja: „…a paródiában mindenesetre a költő által elbeszélt vándorlás némely részletei lebegtek Pákh előtt s e rajz egészében talál is erre az esetre.” Csillag alatt hozzáfűzi: „Gyulai Pál szíves közlése.”²⁷³ Gyulai életében és nyilvánvaló jóváhagyásával jelent meg ez a jegyzet, amely kétségtelen összefüggést ismer el a költő vándorlása és Csont kalandja között. Gyulai pedig – ismeretes – jó barátja volt Pákhnak, tehát illetékes forrásból szerezhette értesülését. Még fontosabb azonban az a másik vallomás, amely még Pákh életében jelent meg.

„Látva, hogy Debrecen nem érett még meg az ő »művészetére« – írja Ágai Adolf – Petőfi barátja segélyezése folytán, elhagyhatá az alföld fővárosát s egy vándorló társulattal Létára ment. Pákh ekkor csinálta magán tréfából az azóta hazaszerte ismeretes »Csont« paródiát, s alig van, ki gyanítaná, hogy a »kóbor színész« alatt Petőfi lappang.”²⁷⁴

Ágai e kis történet elmondása előtt félreérthetetlenül érezteti, hogy Pákh tudtával és engedelmével leplezi le a paródia hátterét, s kifejezi reményét, hogy a derék szerkesztő szerénységét nem fogja ez bántani. De ha Ágai nem kapott felhatalmazást Pákhtól, miért hallgat a Vasárnapi Újság szerkesztője? Miért hagyja szó nélkül, hogy egy Petőfi-ellenes paródia szerzőségének dicsőségével (vagy vádjával) illetéktelenül illessék? Ő, aki lapjában rendszeresen gyűjti a költőre vonatkozó adatokat, épp egy ilyen tévedést tűrne el? Megvallom, képtelen vagyok felfogni, milyen filológiai szempont szólhat Ágai vallomásának feltétlen hitelessége ellen? Számomra Gyulainak (Pákh belső barátjának) óvatosabb, és Ágainak (Pákh jóváhagyásával szentesített) nyíltabb tanúságtétele a problémát elintézetté teszi.

De ha nem tudnánk Gyulai és Ágai véleményéről, csak a verset ismernénk, akkor is meg kellene hogy ragadjon minket a torzítvány görbe tükrében is tisztán felismerhető portré remekül eltalált jellemrajza. Szemere Miklós, Greguss Ágost és többiek rosszindulattól és sanda irigységtől sistergő gúnyirataival ellentétben itt Petőfi legsikerültebb – külsőben, belsőben egyaránt jellemző – „objektív” karikatúráját szemlélhetjük!

Kezdjük a külsővel. A Csont név nemcsak a Kontra cseng vissza telitalálatként, hanem sajnos a leghívebben sűríti a költő testi állapotát is. A vándorszínész azon az őszön és télen nemcsak rongyos, éhes és didergő, mint Csont a versben, hanem Bajzához írott levele saját szavaival „egész csontváz”!²⁷⁵ Pákh akkor is éppúgy borzasnak látja, mint Berecz Károly tanúsága szerint pár hónappal később az Úri utcában is „borzas fejűnek” titulálja Petőfit.²⁷⁶ Ott lóg a költő szájában az a sokat emlegetett makrapipa, amelyet debreceni telén melegedés céljából szorítgatott…²⁷⁷ A Paródia „adatai” azt is elárulják, hogy húszegynéhány éves fiatal emberről van szó, „részeg sihederről”, aki húsz év óta, vagyis csecsemő kora óta írtózik a víztől.

És a jellem rajza? A túlhajtott borisszaság természetesen nem illik ahhoz a Petőfihez, akit mi ismerünk. De nagyon is összhangban van az akkori bordalokból előhívható Petőfi-képpel! Épp a debreceni telén írja a Szomjas ember tűnődését és az Ivás közbent – ez utóbbi mellesleg a részeg ember jellegzetesen színpadi alakításra bíztató ábrázolása. Csont tehát a bordalok Petőfijének karikaturisztikus vázlata.

A jellemrajz legfőbb vonásai azonban már a lényeget érintik, Petőfi emberi-költői egyéniségének legfőbb tartalmát parodizálják: a konok és hajthatatlan elvhűségét, azt, amit később a koldúsbot és függetlenség jelszava klasszikus tökéllyel fejez ki, de amit már Az utolsó alamizsna is éreztet, a hatalommal való dacolás eszményét, amely majd Petőfit is a maga Kont versének megírására fogja késztetni, s ami egyelőre még csak az almásikkal és komlóssykkal való kisszerű küzdelmekben nyilvánul meg. E magatartás torzképe sűrűsödik e strófában:

 

Más megragad moslékot is Egy árva gázsiért; De én – hah – vízhez nem nyúlok Száz püspök kincseért.

 

Ágai szerint a csípős karikatúra „magán tréfából” készült. Ahhoz képest hamar megismerték mások is s eléggé pontosan sejthették Csont kilétét… Erre mutat az a tény, amelyre az új kritikai kiadás szerkesztői is igen helyesen utalnak, hogy ugyanis Bernát Gáspár éppen Petőfit zaklatta a paródiáért. De – szerintem – ez magyarázza azt a téves közlést is, amely 1854-ben Petőfit emlegeti a Csont szerzőjeként.²⁷⁸ A későbbi kiadók ugyanis hallhattak harangozni valamit arról, hogy Petőfinek köze van a vershez, s a leginkább magától értetődőnek azt találták, hogy apasági viszonyban van a sikerült művel. Bárhogy legyen is azonban, aligha hihető, hogy Pákh azon melegében csak Petőfinek mutatta volna meg évődő alkotását. Egy fiatal ember, s éppen egy szerző nehezen tudja fékezni a hiúság és közlésvágy egyesült ingereit.

S itt térjünk át arra a bizonyos „veszettkutya versre”, amelyről oly sok szó folyt már érdemi eredmény nélkül, sajnos olykor épp a felfújt témákban van a legkevesebb tartalom.

A Végszó ***hoz című versről van szó, amelynek kezdő sorai az elborult harag szenvedélyeinek csúcsán mutatják a költőt: Isten veled te elpártolt barát, Veszett ebként ki szívem megmarád… Arról a versről, amelyet először s utána többször is Jókai magyarázgatott. Az első, 1855-ös változat szerint Pákhnak vala egy szép nemzetiszínű szalagja, azt Petőfi gyakran kérte, de barátja nem adta. A költő mégis felvette, felkötötte kalapjára a szalagot, mire Pákh szemrehányó levelet írt neki, s erre született meg „a veszettkutya vers”. Két nap múlva kölcsönösen belátták hibáikat s nagy könnyhullatások közt kibékültek.²⁷⁹ Évtizedekkel később, elfelejtve (?) az első variációt, így emlékezik Jókai: „Valamikor az életrajzíró meg lesz akadva, hogy micsoda catastróphát keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt könyvön zördültek össze – levél útján.”²⁸⁰ Mint látjuk, a két fő változatban csak a levél emlegetése azonos.

Orlay is kitér az összetűzésre, ő azzal magyarázza, hogy a költő egyszer triviális modorban szólt Pákhoz, aki tanítványai előtt kényelmetlenül érezte magát, innen fakadt volna a civódás.²⁸¹

A Petőfi-irodalom általában Jókaihoz tartotta magát, Havas azt állítja, hogy a szalag-história fejti meg legjobban „a költemény szenvedélyes hangját, kétségbeesett kifakadásait”.²⁸² Később azután egész elméletek épültek az incidensnek erre a magyarázatára. Túl messzire kanyarodnának, ha foglalkoznánk velük; a lényegük: micsoda hóbortos, ingerlékeny ember volt ez a költő, aki ilyen semmiségek miatt elvesztette önuralmát! Vagy ellenkező kicsengéssel: micsoda tehetség volt ez a költő, aki csip-csup ügyektől is így tudott lángolni!

A magyarázat azonban, a hozzáragasztott lélektani eszmefuttatások sorozatával együtt, tarthatatlan.

Jókait megértem. Az ő tendenciózus értelmezése nagyon is egyszerűen abból következik, hogy élete egyik legszomorúbb eseményét, Petőfivel való szerencsétlen viszályát akarta újra és újra megmagyarázni magának is – a közvéleménynek is.

Figyeljük meg, hogy amikor a Végszó felmerül, Jókai azonnal egészen messzemenő következtetésekbe csap át: „…de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának… Igazán olyan volt, mint a gyémánt, a mely mindent megsért, s magát csak gyémánt porral engedi köszörülgetni. Még a jó barátnak is csak poralakban volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.”²⁸³ A hasonlat remek, sőt részben igaz is. De ennek a versnek magyarázatára nem alkalmas, Jókai csak azért kapcsolja ide, mert a szalag ügy jelentéktelenségén felinduló és az esztelenségig felingerelhető költő képe vigasztaló és enyhítő mozzanatként hozzájárulhatott a lesújtó szakítás elfogadtatásához. Jókai „tudatalatti indokait” annál is inkább meg tudom érteni, mert – hogy én is leadjam szavazatom az agyonvitatott ügyben – Petőfi nem viselkedett önmagához méltóan barátja házassága dolgában. Ahogy a költő a Jókai-család nőtagjaival együtt a tervbe vett házasság ellen ágál, az sokkal közelebb van A hóhér kötelében általa megbélyegzett módszerekhez, semmint a baráti magatartás követelményeihez.

Az évtizedekkel később is keserűen morfondírozó Jókai magyarázkodásaitól eltérően kell megítélni az ő nyomán elméleteket kovácsoló irodalomtörténészeket.

A költő ugyanis ingerlékeny volt, de nem idegbeteg. Olykor vadul és féktelenül reagált kis dolgokra is, mert máskor és legtöbbször csakugyan üldözte őt egy ellenséges világ gonoszsága! Szalagügyekben azonban nem rohant barátainak.

Én tehát Ágai – Havas által „nem valószínűnek” minősített – nyilatkozatát fogadom el nemcsak azért, mert Pákh nyilvánvaló jóváhagyásával iratott le, hanem egyéb okokból is. Ágai így hallotta Pákhtól az esetet: „Petőfi ez idő szerint színészkedett. Senkinek sem akarta elhinni, hogy rossz színész, pedig csaknem minden este kinevették; de ő mindamellett roppant véleménnyel volt önmagáról. Pákh néhány éles megjegyzést tőn ez irányban s Petőfi nekikerekedve megírta azon híressé vált verset…” S erre született válaszként – Ágai szerint – a Csont-paródia.²⁸⁴

Nem titkolom el, hogy meglehetősen erős gyanú él bennem e sorrendet illetően, sokkal valószínűbbnek látom azt, hogy Pákh nemcsak éles megjegyzéseket tett Petőfi színészkedésére, hanem versben is megfogalmazta ezt a véleményét – mégpedig a Csont-paródiában. Emellett szól az is, hogy az affér mindenképpen az érmelléki kaland után törhetett ki – s nem az egy-két esetleges októberi debreceni fellépés idején. A verset is 1844 elejére datálják a kritikai kiadás szerkesztői – vagyis a „faluzás” utánra. Pákh az összetörten visszaérkező költőt gúnyolta ki – a vers egész jellege, hangja, cselekménye erre mutat. Tehát szerintem a Végszó született válaszul paródiára és nem fordítva, mint Ágai szavaival Pákh szeretné elhitetni. Ez azonban csak feltevés, amelynek egyáltalán nem tulajdonítok fontosságot. A fontos az, hogy a Végszó a Petőfi színészkedését (akár szóban, akár írásban) gúnyoló pákhi kritikának reakciója.

Havas ellenérve: mindez azért nem valószínű, mert „Petőfi már ekkor kezdett régi szerelméből, a színészetből kiábrándulni, s Pákh a magánéletben később is kigúnyolta modorának és költészetének túlságait”.²⁸⁵ Ez a kis megjegyzés tömény állapotban sűríti a Petőfi-irodalom egy részének immár krónikus zavarait. Egyszerűen nem lehet megérteni, miért cáfol egy 1843–44 körüli gúnyolódást az a körülmény, hogy a csipkelődő később is megtartotta ezt a szokását? E logikai erőszak csak arra szolgál, hogy a színészkedést is be lehessen sorolni a költő gúnyolódásra méltó túlságai közé… Az ellenérv egyetlen megfogható magva pedig egyszerűen nem felel meg a tényeknek: semmi sem mutatja, hogy Petőfi Debrecenben már kezdett kiábrándulni régi szerelméből, a színészkedésből. Ellenkezőleg. A Végszóval egy időben születik a Fütty, amelyben a költő színészként nyilatkozik a közönségről, tréfás keserűséggel ugyan, de nem kívülálló módjára. Pár hónappal később, Dunavecsén, apjával szemben újra és minden balsiker ellenére, vállalja hivatását:

Szemében „mesterségem” Most is nagy szálka még; Előítéletét az Évek nem szünteték. „No csak hitvány egy élet Az a komédia!” Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia. – – – Én műértő beszédit Mosolygva hallgatám; De ő makacs fej! föl nem Világosíthatám.286

 

S ha több mint félévvel (!) a debreceni affér után a költő egyszer csakugyan a „felejtés fátyolát” akarja borítani a „dicső álomra”,²⁸⁷ pár nap múlva kiigazítja magát: csak ideiglenesen, kényszerből búcsúzik színészábrándjától:

 

De sorsom egykor még ezt mondja, Ha majd rám megbékülve néz: „Eredj, ahonnan száműzélek, Légy ami voltál, légy színész!” Hát addig is, míg újra, elzárt Mennyországomba léphetek: Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek!288

 

Havas talán kívülről tudta ezt a verset, mégis osztozva sok filológus kollégájának szokásában, saját alaptalan feltevéseit többre tartja a költő határozott vallomásánál: újabb s immár sokadik példája ez annak, miként szakad el a művektől a – ráadásul összekevert – filológiai apparátus, sőt miként kerekedik föléjük.

Petőfinek debreceni elhagyatottságában és nyomorában épp a színészi (és költői!) álmok adhattak némi biztatást az életre és a jövőre. Ezért a legfájóbb ponton érte őt a gúny, s e fájdalmat csak növelte, hogy egy Pákh Albert ugyanolyan műértőnek bizonyul, mint apja, akinek pedig „Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért.”²⁸⁹ S mivel színészi pályájának mélypontján állott, kétszeresen sajgott a baráti kéz ütötte seb.

S most már, szólaljon meg maga a költő, nehogy azok hibáját folytassuk, akik a vers elemzése nélkül találgatják a vers indítékait.

Már a hangütés jelzi, hogy nem csip-csup ügyekről van szó, szalagocskákról meg könyvkölcsönzési nézeteltérésekről:

 

Isten veled, te elpártolt barát, Veszett ebként ki szívem megmarád – – – Nem a legelső rajtam már e seb, De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb – – –

 

Igen, mert „a hűtlenség fegyverével” ütött seb az álmok álmait, a költő életeszményét, költészet és színészet egyesítésének nagy ábrándját támadta, amitől a keserű tapasztalatok, a közönség értetlensége sem engedte eltántorítani. Emlékezzünk vissza Ágai gúnyos fricskájára: Petőfi úgy látta, hogy Debrecen „nem érett meg” az ő „művészetére”… Ágai Adolf ezt csak Pákhtól hallhatta… Pákh pedig először akkor tehette ezt az idézőjelet Petőfi színészi művészete köré, amikor barátja a közönség értetlenségét szidhatta előtte. Szinte hallani lehet a szkeptikus, minden ábrándozásra képtelen Pákh maró szavait, amelyekkel arra inti a költőt, vegye tudomásul pozsonyi és debreceni bukásának tapasztalatait. S erre hangzott el a költő válasza. Talán csak a versben. De ott mindenképpen erre s nem a szalagocskára vonatkozik a filozófiai általánosítás:

Dúsgazdag bánya a tapasztalás, Melyből sok ember életkincset ás – Nem én, nem én! Gyönyörszomjas szívem… remélve… Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatthomlok rohan, szegény.

 

Petőfi korábban is tudta, hogy mit ígér neki a színészi pálya; Fehérvárott az Első szerepemben a jövő rémlett fel előtte, melyben választott pályáján „leend ok sírni még”,²⁹⁰ Kecskeméten is tisztázta maga előtt, hogy „A színész élete öröm és gyötrelem”, „virág s tövis”,²⁹¹ Pozsonyban újra felméri, hogy a jövendő tündérkertjét keresve, bolygó lába mennyi tövisre hágott,²⁹² de semmi tapasztalat nem térítheti el, mert (akkor még) ez az ábránd maga az élet fenntartásához szükséges remény:

 

Remény, remény, mért vagy te szép virág? Téged nekünk az ég miért is ád? – – – Nem láncszem az, nem! egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola…

 

Ezt az ábrándot, amely valóban egy világ vala, a kétségbeejtő körülmények közt nyomorgó költő vigasza, a hitnek ezt a napját akarta az önzetlen, derék, de alkatánál fogva ilyen ügyekben érzéketlen Pákh kioltani, s ezért – egy kicsit – meg is érdemelte a kétségbeesett kifakadást:

 

Isten veled hát, elpártolt barát, Ki ábrándim ködét elzavarád…

 

Az ábrándok köde a vers végén mintha csak azért merülne fel, hogy félreérthetetlen utalást adjon a viszály megértésére. Pákh nem is hitte volna el, hogy lesznek majd filológusok, akik tudós komolysággal szalagocskákra vezetik vissza kettőjük összeveszését. Ezért tartotta kívánatosnak, hogy Ágai révén tudassa a lassan szoborrá emelkedő eszménnyel szemben elkövetett hibájának körülményeit. Akárcsak Jókai, ő is igazolni akarta magát az utókor előtt. Lelki kényszerűség volt számára, hogy szilárdan higgyen költő barátja színészi tehetségtelenségében, mert ez lehetett az egyetlen mentsége. Az ő szavainak indulata cseng aztán vissza Ágai idézőjeleiben, s gúnyos kitételeiben. Honnan is tudhatná Ágai, hogy Petőfi senkinek sem akarta elhinni tehetségtelenségét, hogy „roppant véleménnyel” volt önmagáról, pedig „szinte minden este kinevették”?

S honnan tudhatta Gyulai Pál, aki elsőként állapította meg irodalomtörténetünkben, hogy a színész Petőfinek kevés tehetsége volt, s színészkedése a nagy emberek szeszélyeinek rovatába írandó? Látta-e Gyulai Pál egyszer is játszani Petőfit? Nemigen. Viszont jó barátja volt Kaján Ábelnek, akkor már a Vasárnapi Újság vele együtt országhírű szerkesztőjének.

Mint ismeretes, Gyulai Pál volt Ferenczi könyvének fő-fő ellenőre, ezt maga a biográfus is többször hangoztatja. Pákh – Gyulai – Ferenczi… E sorral nem valamiféle irodalomtörténeti rémregény intrikusainak leszármazási listáját akarom megindítani, mégcsak nem is személyi felelősökre vadászgatok egy – szerintem – felületes és igaztalan irodalomtörténeti ítélet megdöntése érdekében. Pusztán fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy az első és legfontosabb nyilatkozatot és értékelést Petőfi színészkedése dolgában olyan tudós mondta ki, aki értesüléseit elsősorban épp Pákh Alberttól szerezte.

Attól a Pákh Alberttól, aki a költőnek nemcsak színészkedését, hanem egyéb túlságait is szívesen gúnyolgatta. Sőt nemcsak a túlságait, hanem Petőfinek azt az akkor szertelen önhittségnek tartott, de ma már jogos öntudatként elismert meggyőződését is, hogy ő igazi lángész…

Berecz említi, milyen megdöbbenést keltettek a fiatal Magyarország tagjai között a költő „önbecsérzésének jóslatszerű kitörései”. A későbbi Forradalmi csarnok asztalánál üldögéltek egyszer többen, amikor egy „Schöne Figuren”-t áruló olasz kínálgatta a gipsz-szobrocskáit: s Petőfi önkéntelenül a kosarába nézett. „Nézd csak nézd a bíz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Goetheé mellett, szólt Pákh gúnyosan mosolyogva. – Beszélhetsz… …de csak azt mondom, nem sokára meglátod azt a borzas fejet is ott a németjeid mellett… – pattant föl Petőfi büszke önérzettel.”²⁹³

Az önbecsérzés ilyen kitörései válthatták ki Pákh gúnyolódásait azon a debreceni télen is! Tudjuk, hogy Pákh „semmit sem utált mélyebben”, mint „a nyegleséget s a hencegést…”²⁹⁴ Márpedig akkor még Petőfi jövendöléseit is hencegésnek érezhette. S a költő jóslatai – a lélek természetes törvénye ez – még dacosabbak lehettek akkor, amikor legsúlyosabb válságát élte át: az önfenntartás kényszere a legvigasztalanabb helyzetben diktálja a legvigasztalóbb álmokat.

Nem rovom fel Pákhnak, hogy sem ezt a lélektani helyzetet nem ismerte fel, sem azt nem hitte el, hogy ezek a jóslatok egyszer valóra válnak. Sőt elfogult sem vagyok vele szemben: Hatvany véleményével ellentétben nemcsak áldozatkész barátként becsülöm (önzetlenségét csak növeli, hogy nem sejtette, kinek nyújt segítséget), hanem humorát is szeretem. A Petőfi színészkedéséről vallott véleményét azonban nem tartom perdöntőnek a költő komédiási tehetségének megítélésében. Pákhot minden jel szerint irritálta Petőfi túlzottnak vélt önbecsérzése, lelki berendezkedésénél fogva eleve ironikusan szemlélt minden nyugtalan dicsőségvágyat. S ha hozzátesszük, hogy nem is volt alkalma érdemi szerepben látni őt, nyugodtan megvonhatjuk tőle azt a koronatanúi tisztet, amit akaratlanul is betöltött Petőfi színészkedésének százados perében.

A Csont-paródia tehát nemcsak egy remek torzkép a vándorszínész költőről s törhetetlen elvhűségéről, hanem egyszersmind némi lélektani adalék egy legenda kialakulásához is…

VI. Az utolsó fellépés

VII. Petőfi mint színész

Népszerű változatában ez az elmélet azt sugallja, hogy Petőfi fizikai tulajdonságai miatt eleve alkalmatlan volt a színészségre. Tudományosabb változatban először Zilahy fogalmazta meg, már idézett tételében, hogy az alanyi költő lelkialkatánál fogva volt képtelen egy olyan tárgyi művészet, mint a színpadi ábrázolás szolgálatára. Az elmélet mind a két variációjában igen kényelmes, felment minket a fárasztó vizsgálódásoktól, hiszen a priori megállapíthatjuk: a költő szükségképpen reménytelenül igyekezett egy alkatával összeegyeztethetetlen művészet paradicsomába elvergődni.

Ami a népszerű változatot illeti: a forrás itt is Jókai. Tőle idézi szinte minden Petőfi színészetével foglalkozó dolgozat vagy cikk, hogy az ifjú színészjelölt „hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva”.³¹⁹ Jókai tekintélyének ilyen megidézése nem mentes némi rosszhiszeműségtől, hiszen a nagy mesemondó a továbbiakban igen nyomatékosan hangoztatta, hogy a költőt – alkati hiányai ellenére is – tehetséges színésznek tartja, ezt azonban (Ferenczi kivételével) általában még cáfolatra sem tartották érdemesnek azok, akik Jókai véleményének csak egyik felével rokonszenveztek.

E torzító beállítás leleplezése természetesen nem ment fel bennünket a fizikai adottságok érdemi vizsgálatától, hiszen itt valóságos problémáról van szó. Az alak és a hang – mint ismeretes – az antik színpadon (az álarc, a koturnus és a hangerősítő miatt) nem számított a színészség főfeltételének; ma szintén nem döntő, hiszen nemcsak színész, hanem még énekes is lehet reszelős hangú (gondoljunk például Armstrongra!). Petőfi korában azonban más volt a helyzet. Nyilván túloz kissé Farkas Ferenc, amikor azt írja, hogy akkoriban „a színész legfontosabb kelléke az volt, hogy szép ember legyen”,³²⁰ de a kor valóban makacsul érvényesülő igényét túlozza el. Ha a reformkori közönség szemében Lendvay felette állt Egressynek,³²¹ akkor ebben nem kis szerepet éppen Lendvay hódító, „fashionable” megjelenésének kell tulajdonítanunk.

Nem valószínű, hogy a két versengő színész bármelyike ma is ugyanúgy megnyerné a női szíveket, mint annak idején. S az is tény, hogy ma sokan érdekesebbnek látjuk Petőfi arcát, mint nem egy reformkori színészét. De nem a mai szemmel kell mérlegelnünk, s ezért el kell ismerni, hogy a korabeli ízlést figyelembe véve Petőfi e tekintetben hátránnyal indult. Amikor már híres költő volt, őt is eszményítették az ábrázolás művészei, halála után pedig hamar akadt olyan tanítvány, aki „meghatóan szép költői arcnak” rajzolta Petőfi vonásait.³²² A hiteles források egész sora azonban arról tanúskodik, hogy a költő – különösen azokban az években, amelyekben a színészettel kísérletezett és a nyomorral viaskodott – meglehetősen távol állt a kor legtöbb híres színészét jellemző „eszményi külsőtől”. S mivel az úgynevezett közönségsiker nem kis mértékben éppen a nők tetszésétől függött, nem érdektelen utalni arra, hogy az akkori művelt hölgyvilág látásmódját alighanem híven kifejező Vachott Sándorné szerint a költő „igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember volt…”³²³ A barátok, kortársak feljegyzéseiből közelről ismerjük Petőfi több olyan külső jellegzetességét is, amelyek ezt az általános összbenyomást kellemetlenül ható részletekkel fokozták. Véznasága, izgága ádámcsutkája, „vékony, kissé görbe lába”, s főleg orrhangja érthető módon nem tetszett egykori rendezőjének.³²⁴ Ismeretes az is, hogy nem sok érzéke volt a muzsikához, s ezért sorozatosan konfliktusba került igazgatóival, rendezőivel, hiszen az akkori színházakban az énektudás majdnem kötelező volt, megkívántatott „a hatalmas, mennydörgő vagy szerelmesen olvadozó orgánum.”³²⁵ Ráadásul táncolni sem tudott, amint erről aszódi szerelme nyilatkozott.³²⁶

Mindez igaz. Csak épp azt nem bizonyítja, aminek igazolására oly gyakran idézik e közismert tényeket, azt ugyanis, hogy Petőfi eleve csak rossz színész lehetett. Vegyük sorjába a dolgokat, kezdve a legkevésbé fontossal.

Zenei képzetlenségéből, sőt tehetségtelenségéből csak annyi vonható le, hogy Petőfi nem volt alkalmas énekes színésznek, vagy táncos komikusnak. De ő nem is akart ebben a szerepkörben babérokat szerezni.

Ami hangjának kellemetlen színezetét illeti, ez bizonyos szerepek szempontjából hátrányos lehetett, de egyáltalán nem zárta ki színészi érvényesülését. Megyeri hangja recsegett, Egressy szerint a Szentpéterié is, sőt Egressy hangjának ereje és színezete sem volt kifogástalan.³²⁷ Mellesleg, a nagy színész fia, aki közelről ismerte a költőt, hangját sem marasztalta el egyértelműen: „Petőfi hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt…”³²⁸

Külső megjelenése szintén nem predesztinálta mondjuk az akkori hősszerelmesi szerepek betöltésére. De ha annakidején fontosabb is volt a vonzó külső, mint ma, nem számított elengedhetetlen feltételnek. Hogy csak egyetlen, de nyomós példát említsünk a magyar színművészetből, a népszerű Megyeri, akit a költő is megénekelt, Egressy szerint olyan volt, „mint a nyakas körte, csúcsára állítva”, egészen nagy fej, vékony láb, csikorgó hang jellemezte.³²⁹

Megyeri persze elsősorban komikus színész volt, s amikor például a Lear király szerepével próbálkozott, nem tudta elfogadtatni magát a közönséggel. Vele (és Egressyvel) mégis megkezdődött nálunk is a színjátszásnak az az új korszaka, amely az alakító tehetséget a szép külső és a csengő hang fölé helyezte.

A színjátszásnak ez a forradalma Nyugaton jórészt Garrick nevéhez fűződött. Pesti statiszta korában Petőfi is látta azt a darabot, amelynek Garrick a hőse, s egyébként is ismernie kellett a nagy angol komédiás fellépésének jelentőségét. A „bárgyú babonák” után – mondja Hevesi Sándor –, amelyek a fizikumot fontosabbnak tartották, mint a lelket, amelyek előírták, hány láb és hány hüvelyk magasnak kellett lennie a zsarnoknak s a szerelmesnek, „jött Garrick, a kicsi ember. Igen, a világ legnagyobb színésze kicsi volt, még az emberi termet középmértékét sem ütötte meg… Sőt mi több, hangja sem volt… orgánuma a szenvedély és érzés pillanataiban épp oly rekedt és fátyolos lett, mint akármelyik modern színészé…” Ugyancsak kicsi volt Kean, „the little man with the great soul”, a nagy lélekkel megáldott kis ember.³³⁰ Petőfi ismerhette ezeket a példákat, sőt Rötscher könyvéből, amelynek tanulmányozására Bajza József biztatta, azt is megtanulhatta, hogy az igazi színészt a testi eszközök tudatos idomítása is megkülönbözteti a mindig csupán önmagát nyújtó féltehetségtől: „Hogy a színész saját személyiségével eszmét ábrázolhasson: arra testi eszközeit, hangját, arcát és tagjait idomítás által képessé kell tennie.”³³¹ Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy az ifjú Petőfi azért is tisztelte Megyerit és Egressyt, mert eleven példát látott bennük a színészi eszközök tudatos idomítására.

Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy Petőfi testi adottságai hátrányosak voltak bizonyos szempontból, de ez nem bizonyítja tehetségtelenségét, legfeljebb egynémely – akkor kétségtelenül előtérben álló – szerepkörre való alkalmatlanságát. De még ezt sem szabad eltúloznunk. A színházi illúzióteremtés művészete – ha nem is érte el még a mai színvonalat, amikor rút nőkből tündéri jelenségeket tud produkálni – elég fejlett volt ahhoz, hogy több-kevesebb mértékben ellensúlyozhassa a fizikum árnyoldalait, s erre Petőfi már statiszta korában is láthatott példát. S ami nem kevésbé fontos: minden jel arra mutat, hogy a költő tudatában volt adottságainak, s mindig is úgynevezett karakterszerepeket szeretett volna játszani. Amelyekhez viszont minden külső adottsága megvolt.

Figyeljük meg Jókai egyik remek leírását, nem olyan-e a költő-színész ebben a rajzban, mint a romantikus drámák démoni hőse?

„Halvány szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán… rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek; csak amikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának…”³³² Ez a kép szinte illusztráció lehetne mondjuk a Harmincéves kártyás Warningjához… Hány színészünk van ma, akinek a puszta megjelenésében ennyi megragadó erő van?

A „bátor és szögező” szemről külön is érdemes szólni. Egressy Gábor színészeti szakkönyve – jóval később ugyan, de a reformkori felfogást is tükrözve – „a színész természeti eszközei” közt első helyre tette a szemet: „Az arctól függ minden, az arcon pedig a szemek uralkodnak.”³³³ Márpedig a költő tekintetét egybehangzóan rendkívüli hatásúnak írták le a kortársak. Egressy fia a legjobb magyar színészek közt nőtt fel, sok vonzó arcot láthatott, s ezért a nyilvánvaló szuperlativuszok ellenére is elgondolkodtató Petőfi arcának általa adott leírása: „Erős állcsontjai sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak… Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága… Exaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.”³³⁴

Sok hasonló leírásra lehetne még hivatkozni. De annyi is elég ahhoz, hogy kimondhassuk: nem szabad egyértelműen negatív következtetéseket levonni Petőfi külsejének egynémely szempontból előnytelennek minősíthető vonásaiból, mert ugyanakkor megvolt alkatában és megjelenésében az a fajta szuggesztivitás is, ami a legjobb színészek közt is csak kevesek sajátja. Ne gondoljuk, hogy Petőfi színigazgatói vakok voltak, akik nem látták meg az első pillantásra fura és meghökkentő, ágrólszakadt fiatalemberben a színészileg is érdekes típust, s könyörületből hordozták magukkal a pályára már testi adottságainál fogva is „alkalmatlan” ifjút.

Ezek után áttérhetünk a legfőbb kérdésre, a színészi alkotáshoz szükséges belső, szellemi tulajdonságok és készségek vizsgálatára. Zilahy a lírai-alanyi lelkialkatban jelöli meg Petőfinek a tárgyias színművészetre való szükségszerű alkalmatlanságának okát. Mindez nála puszta kijelentés, üres absztrakció, amelyet semmivel sem bizonyít. Nehezen is tehette volna, mert ennek az elméletnek legfeljebb annyi magja van, hogy a színészet – koronként változó, de fő tartalmában nagyjából azonos – tipológiája valóban megkülönbözteti a sokoldalú, karakter színészt az igazában csak egyetlen szerepkörben kiváló, mindig saját magát „alakító” lírai színésztől.³³⁵ Ha elfogadnánk, hogy Petőfi ebbe az utóbbi – mellesleg sok hírességet felsorakoztató – csoportba tartozott, ez is csak annyit jelentene, hogy csupán bizonyos szerepkörben nyújthatott volna kitűnő alakításokat, azt azonban nem bizonyítaná, hogy eleve tehetségtelen színész volt. Nem árt azonban óvakodni az előregyártott konstrukcióktól, válasszunk inkább nehezebb utat, s a maga helyén, Petőfi szerepeinek elemzése után, a tények és adatok megvilágításában vizsgáljuk majd meg, vajon csakugyan ilyen, lírai színész volt-e Petőfi.

A lelki alkat és hajlam szembeállítása egyébként márcsak azért is felületes felfogásra vall, mert ebben az esetben a hajlam maga is bizonyos fokig az alkat megnyilvánulása. A színésszé levés vágya, ha az valóban komoly, és nem ismer akadályt, már önmagában is árulkodó jele a színészi alkatnak. Ha Arany János életében a színészkedés csupán rövid intermezzo, akkor ez egyik bizonyítéka annak, hogy benne sem volt igazi – a szó tiszta értelmében vett – komédiási hajlam. Aki csak egy kicsit is ismeri a színházak életét, tudja, mennyire életreszóló a világot jelentő deszkák igézete. Valójában csak kevés színész vív ki érdemi sikert, igen sokan egész életükben pusztán epizódisták maradnak a színpadon, s mégis kitartanak a rivaldák világában, mert ha valahol, a színészek közt igaz a Petőfi által is idézett mondás: naturam expellas furca…³³⁶

Fölösleges bizonygatni, hogy Petőfiben megvolt a színésszé válásnak ez a legelső feltétele. Nem alkalmi, véletlenszerű események sodorták erre a pályára, nem is csupán a kordivat hatásának engedett. Hatott itt kétségtelenül a megélhetési kényszer, s még inkább a dicsőség vágya,³³⁷ még a Wanderlust „ösztönét” sem lehet kizárni,³³⁸ de mindez mélyebbre mutat: alkatának alapvonásával, lázadó mivoltával, szenvedélyes szabadságvágyával a legszorosabban összefügg meg-megújuló színészi kísérlete, mint Kemény Mihály írta³³⁹ kedves magyartalansággal, „szakadatlan színésszé akarása”.³⁴⁰ Szülői tilalmak, baráti intések, megaláztatások és kudarcok ellenére rövid életéhez képest oly hosszú időn át makacsul kitartott vállalt eszménye mellett, s ebben feltétlenül az egész egyéniséget átható színészi alkat egyik jelét kell látnunk.

A szereplési vágy persze csak egyik megnyilvánulása a színészi alkatnak, de nem azonos vele. Ennyi is elég ahhoz, hogy némi szerencse esetén – főleg régebben – egész életére a színházhoz kössön valakit, de nem elég az igazi művészi sikerhez. Milyen egyéb lelki feltételek szükségesek még a színészethez?

Petőfi korának egyik vezető színházi szakembere, Thürnagel összefoglalta e feltételeket. Szerinte a színész nélkülözhetetlen jellemvonásai: 1. képzelőerő, 2. igazi érzés, 3. ítélőképesség, 4. alakítókészség, 5. emlékezet, 6. megfigyelőképesség és 7. lélekjelenlét.³⁴¹ E pontok legtöbbje olyan intellektuális-műveltségi kívánalmat tükröz, amelyre itt ki sem kell térnünk. Részben azért, mert sok híres példa bizonyítja, hogy az ilyen követelmények mércéje olykor nagyon is alacsonyra csökkenthető, s még inkább azért, mert Petőfi esetében fel sem lehet vetni a kérdést, megvolt-e benne a képzelőerő, az igazi érzés, az ítélőképesség, vagy az emlékezőtehetség. A megfigyelőképesség is olyan tulajdonság, amelynek meglétét A csárda romjai és A puszta télen költője esetében nem kell bizonygatnunk. Legfeljebb egy mozzanatra érdemes utalni. Németh Antal a megfigyelőképesség és lélekjelenlét együttes érvényesülésének híres példájaként említi, hogy amikor Talma apja haláláról értesülve fájdalmában felkiáltott, utána mindjárt az volt az első gondolata: illene-e ez a kiáltás a színpadra.³⁴² A látszólag önuralomra képtelen lírai költő életéből is tudunk ilyen mozzanatot idézni. Már Hatvany észrevette, hogy Petőfi a legtragikusabb pillanatban is „a realista figyelő szemével” tudta látni magát és a világot³⁴³ – gondoljunk csak a szülei halálára írt költemény megrázó és megdöbbentő kezdetére, amely a fiúi fájdalomkitörés és a művészi önuralom egységéről tanúskodik:

 

Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben, Mikor jó anyámat tettük le melléje…344

 

A thürnageli követelmények közül lényegében egyetlen pontot érdemes közelebbről megvizsgálni. Meglepő, de az akkori színjátszásra jellemző, hogy a legfontosabb kívánalom, a színészet sine qua non-ja, az alakítókészség, csak mint 4. pont szerepel a többi között.³⁴⁵

Az utánzásnak, az alakításnak, a komédiázásnak arról a készségéről van szó, ami nem pusztán tudatos elemeket foglal magában, hanem még a legkiválóbb és legképzettebb színészek esetében is jórészt ösztönös, gyakorlattal csupán fejleszthető, de eredendő tehetség nélkül ki nem alakítható. Arról, ami Arany Jánosból – Beöthy Zsolt szerint „jellemzőleg” – hiányzott: „az arravalóság, hogy magát másnak és másnak mutassa, az alakosság képessége”.³⁴⁶

A kortársak visszaemlékezései alapján meg lehet állapítani, hogy Petőfiben volt alakítási készség. Már aszódi diák korában szívesen vett részt olyan játékokban, amelyekben másokat kellett mintázni, utánozni, sőt kezdeményező volt ezekben, megtanította a többieket zsebkendőből „fezt alakítani”, s ilyen „jelmezben” lovagjátékot játszani, megint máskor „fölvette háziasszonya ruháit, s azokban jött el az iskolába, társai mulattatására”. Nyilván nemcsak a már ekkor is gyakorolt deklamációk, hanem az ilyen csínyek is hozzájárultak ahhoz, hogy Koren István meglátta benne a leendő színészt, s mint később mondta, egykori tanítványából „a színész… hamar kitört…”³⁴⁷ Már most rögzítsük, hogy ezek a legelső nyomok is arról tanúskodnak, hogy a kisdiák előszeretettel űzte az olyanfajta „alakosságot”, amely humoros hatást vált ki. Az utánzás és humor ugyanilyen egységét mutatja az a nevezetes história is, amelyet Jókai kitűnő érzékkel és teljes joggal helyez a színész Petőfit bemutató visszaemlékezése élére:

„Másodszor megint a képzőtársulatban találkoztunk.

Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty szózatát szavalta el, olyan tájszólással, a minővel Tallérosi Zebulon beszél.

Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!) hisz ez káromkodás.

Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak színészi idomító tehetségét akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.”³⁴⁸

A beleélés és utánzás készsége tehát már a fiatal diák-költő egész lelkialkatát jellemzi. S ha másként látjuk is a költészeti szerepjátszás kérdését, mint Horváth János, a remek zsánerversekben és helyzetdalokban, a Gvadányit utánzó költeményben, a hősi eposzokat parodizáló remekműben valóban észre kell vennünk ugyanannak az „idomító tehetségnek” megnyilvánulását, mint amelyet – természetesen nemcsak más téren, hanem egészen más szinten – a Szózat „tótos” feldolgozásában.

Sőt továbbmegyünk: a költő, nem egy híressé vált, anekdotává kerekedett történetében is megtaláljuk a komédiási lelkület kifejeződését. „Mennyiért tolnád végig ezt a targoncát? – kérdi egyszer Pálffytól a Váci utcán, délben, az arszlánok felvonulási idején. „Ingyen, ha te beleülsz.” A költő már bent is ült – „Told hát!” Illyés Gyula találóan fűzi hozzá a történethez, hogy a költő „felette érzi magát a társadalomnak és minden előítéletének”.³⁴⁹Mindez azonban tipikusan komédiási gesztus is, a félig-meddig társadalmon kívüli lénynek számító színészek gátlástalan fricskáira emlékeztet. Mint ahogy a suszterinasok által körülnevetett Peleskei nótáriusi ruha dacos viselésében is egyaránt megmutatkozik a kihívás szándéka és a játékkedv. Mint ahogyan teljes színészi gátlástalanság kellett ahhoz is, hogy a költő olykor a nyílt utcán megállt szavalni egy-egy barátja kedvéért. Sass Istvántól tudjuk, hogy Petőfi egyszer a Grassalkovich-palota előtt „állásba helyezkedve” (!) szavalta el egyik költeményét.³⁵⁰

Sass István leírásai témánk szempontjából egyébként is igen tanulságosak. A kitűnő orvos, a művelt és értelmes megfigyelő – igaza van Dienes Andrásnak – valóban a leghívebben számolt be Petőfi szokásairól és természetéről.³⁵¹ Sass István határozottan kiemeli, hogy a költő a mindennapi életben is számtalanszor tanújelét adta szerepjátszó hajlamának: „…akárhányszor fölvett szerepet játszott, csakhogy szabadulhasson a tolakodóktól s lerázhassa magáról a sok lim-lomot, mi múltja, személyisége, kora s költészetének szokatlan közvetlensége miatt minduntalan rátapadt.” „Tán színészségének maradványai lehettek részben, azonban több volt bennük jó kedvének fesztelen nyilvánítása. Láttam őt haragot, duzzogást, bánatot, olvadozó barátságot, szerelemvallást, mámorost, tántorgó ittast színlelő állapotában – anélkül, hogy hangulatkeltésnél egyéb cél lebegett volna előtte. Egyszer, hogy szerelmi kalandja elől kitérhessen, oly ügyesen színlelte egész nap a fogfájást, hogy jó anyám megijedve jajgatásán, alig győzte kamillás-zacskókkal – mind addig, míg Sándor kényszer helyzete alól felszabadulva, hahotába tört ki…”³⁵²

Ez már nem is csak akármilyen alakítási készség, hanem valóban az egész egyéniséget átható játékosság és szereplési tehetség bizonyítéka. Ha a felsőfok kizárólagosságát nem is fogadjuk el, nehéz lenne tagadni, hogy Horváth János meghatározó összefüggést túloz el, amikor így ír: „Ez a nyilvánosság előtt cselekvő, szereplő hajlam: lírai egyéniségének legáltalánosabban jellemző bélyege.”³⁵³ Egyszersmind itt a kulcsa annak, hogy a kortársak oly ellentétesen írták le Petőfi külsejét, magatartását, viselkedését. Petőfi nemcsak a részeget tudta hitetően megjátszani, (olyannyira, hogy felületes megfigyelői még évtizedek múlva is elszánt polémiákat folytattak a költő és a bor „viszonyáról”), sokarcú egyéniségével más vonatkozásban is zavarba ejtette környezetét. De épp ez a „hangulattornászi” alkat az, ami az igazi színészi tehetség egyik fő jellemzője!³⁵⁴

A külső és belső, a testi és lelki adottságok összefoglaló értékelése előtt hadd idézzük még Petőfi két iskolatársának vallomását. Mindkettő egybehangzóan tanúsítja, hogy ez a fiatalember, akit kortársai oly sokszor írtak le komornak, vagy éppen kellemetlen megjelenésűnek, mennyire át tudott alakulni szavalás közben: „Petőfinek arca és alakja – írja Jókai – nem volt az, amit daliásnak nevezünk; arckifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagylépésű, mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arc ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek, s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte.”³⁵⁵

Petőfi másik iskolatársa, Kozma Sándor, a későbbi országos ügyész egy konkrét eset kapcsán hasonló módon emlékezik meg a költő külsejének átalakulásáról: „Soha ilyen változást! A cynikus, dísztelen kinézésű P. helyett egy jól kitisztított, kifogástalanul fashionable fiatalember állt előttünk. Egy általános ah! egy általános, őszinte örömrivalgás üdvözlé, a metamorphosist… a megszépült az átalakult P. – mint egy győzelméről biztos viador, büszkén, egyenesen, emelt fővel, legelől…”³⁵⁶

Aki tompa hangján zengetni tudta az indulatokat, aki így meg tudta szépíteni dísztelen külsejét, attól nem lehet megtagadni a született színészi tehetség elemi adottságait. Amikor a Vaterland mint láttuk, 1845-ben azt írta költőnkről, hogy „született hajlamát” követve újra színésznek akar állni, lehet, hogy tévedett az információ anyagában, de jól látta, hogy Petőfinek igenis eredendő, természetes hajlama volt e hivatásra.³⁵⁷

Megállapíthatjuk tehát, hogy Petőfit testi és lelki alkata döntően nem akadályozta színészi pályáján, a legendákkal ellentétben sokszor kapott szerepeket, köztük jelentőseket is, sőt sikerei is voltak.

Mielőtt továbbmennénk, rövid kitérőként – mert a kérdés teljes feldolgozása nem fér megszabott kereteink közé – foglalkoznunk kell Petőfi szavalataival is. A legjobb versmondók nem mindig kiváló színészek, ez igaz, – de csapnivaló színészek nem lehetnek kiváló versmondók. Márpedig Petőfi szavalói képességét még azok sem vitatták, akik színészi képességeit sommásan tagadták. Kisdiák korának néhány kérdéses próbálkozásától eltekintve mindig meg tudta ragadni hallgatóit: a selmeci diákok társaságában, a pápai diákok önképzőkörében majd évzáró ünnepélyén, ahol gróf Eszterházy Pál külön megjutalmazza őt; az egri kispapok évtizedek múlva is emlegetik körükben elhangzott szavalatait; mindenkit „meghat”, amikor Nagy-Károlyban „bensőséggel” és „meggyőződéssel” szaval; „magnetisálja” hallgatóit az Erdélyben koltói előadásával, s A nép nevében ellenzéki köri előadásával – s ne is beszéljünk sokat a Nemzeti dal történelemcsináló produkciójáról. Arra az ellenvetésre pedig, hogy itt szavalói sikereit a saját költői hatásának köszönhette, nem előadói művészetének, az Ólmos botok többszöri bravúrja mellett hadd utaljunk arra, hogy Eperjesen a Szép Ilonkát – korabeli nyomtatott beszámoló szerint – „meghatóan jelesen szavalá”.³⁵⁸ Vagyis több mint elég okunk van arra, hogy elgondolkodjunk Jókai igen erőteljes véleményén: „…magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél.”³⁵⁹

Nem fogadhatjuk el Ferenczi álláspontját, aki Jókai idézett sorai kapcsán görcsösen igyekezett szembeállítani a színészi és versmondói tehetséget. De egyelőre maradjunk meg a szorosabban vett színészi-alakító készség problémájánál. Jókai elismerő szavaival szemben Ferenczinek két érve van. Először is azt állítja, hogy mindez „utólagos nagyítás, szépítés”, másodszor a kortársakra hivatkozik.

Ami az utólagos szépítést illeti, ez az a pont, ahol Ferenczit nagyon könnyen meg lehetne vádolni a tények tudatos elferdítésével. Jókai ugyanis nemcsak a kései Előszó fentebb idézett szép szakaszában, hanem legelső, 1855-ből való emlékezésében is szerető elismeréssel ír a költő színészi tehetségéről. Itt is megállapítja, hogy „szerény alakja, kevéssé színpadi arca, korlátolt hangterjedelme” hátrányosan hatott, hogy „nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat”, de ugyanakkor egyértelműen „gondolkozó, a művészetben élő, szenvedélygazdag színésznek nevezi”, akivel szemben „szemöldökrángató intrikusok, kik olyan gyönyörűen tudták magukat rossz embereknek álarcozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a tapsokat, a koszorúkat…”³⁶⁰ Vagyis Jókai legelső értékelése – éppúgy, mint az utolsó – az elmaradt közönséget hibáztatja azért, hogy a „szenvedélygazdag” színész nem aratott sikert…

Ferenczi így folytatja: „Általában kortársai keveset tartottak róla, mint színészről; előadói képességét egy értelemmel jelentéktelennek mondják.” Ismételjünk meg néhány kortársi véleményt, valóban olyan egy értelemmel mondják-e jelentéktelennek Petőfi előadói képességét.

Sass Istvánnak, mint láttuk, valóban ez volt a véleménye. Bármilyen derék ember és barát is volt azonban, nincs okunk esztétikai ítéletére alapoznunk e kérdés eldöntését, annál is inkább, hiszen fentebb már idézett megfigyelései éppen arról tanúskodnak, hogy Petőfi még magánéletében is remekül tudott „színészkedni”…

Egressy Gábor, aki a színpadi játék elbírálásában Sassnál sokkal illetékesebb volt, határozottan elismerte költőnk bátor és kedélyes játékát, ügyes mozgását.

Orlay Soma, aki játszott vele Mezőberényben, egyértelműen nem foglal állást Petőfi színészi tehetségének dolgában: méltatja „sok eredetiséget” mutató szavalását, s nem tehetségtelenségével, hanem éppen Thália papjainak „lelketlenségével” magyarázza, hogy Petőfi 1841-ben „egy időre a színészettel felhagyott”, másutt viszont arról ír, hogy Petőfiből hiányoztak a színészi „tulajdonok”.³⁶¹ Bizonytalan megítélésének mérlegelésénél két tényről nem szabad megfeledkezni: mindezt Gyulai lapjába írta, s olyan időpontban, amikor már közvélemény volt Petőfi színészi „tehetségtelensége”. Ifjú korában azonban, Jókai első, 1855-ből való megemlékezése szerint, ő is csodálta Petőfi színészi képességét: az írónak készülő Orlay, a festészetről ábrándozó Jókai szemében a színész Petőfi „csak egy fokkal állt alább Egressynél”!³⁶² Jókai lényegében ki is tartott első véleménye mellett. Ha Orlay viszont megváltoztatta véleményét, mi lehetett ennek az oka? Petőfi játéka aligha, hiszen Orlay nem is láthatta Petőfit sem a dunántúli faluzáskor, sem Fehérvárott, Kecskeméten, Debrecenben vagy akár Pesten! Nyilvánvaló tehát, hogy a „közvélemény” nyomása, továbbá Petőfi színészéletének nyomorúságai, a sikertelenségről szállongó hírek késztették Orlayt ifjúkori csodálatának feladására. Talán ő is osztozott abban a babonában, amely a tehetséget összetéveszti az érvényesüléssel… Az is lehet azonban, hogy amikor Orlay a színészi „tulajdonok” hiányáról ír, egyszerűen Jókait követi, s mindezen „a bömbölő hang”, az akkoriban megkívánt termet stb. hiányát érti… Bizonytalan megfogalmazása semmiképpen sem nyújt kellő alapot egy fontos kérdés eldöntéséhez.

Némethy György, a színésztárs és vetélytárs, maliciózusan jegyzi meg, hogy Petőfi „nem bírt csekélyebb szerepeiben kitűnni, mert színpadi képessége sokkal csekélyebb volt, mint ambíciója”, viszont többször is méltatja „igen szép”, „értelmes” szerep-szavalását, „hatalmas” versszavalatát, s elismeri, hogy megkacagtatta a közönséget a Korszellemben.

Szuper Károly csak annyit árul el, hogy Petőfit költői tehetségének értékesítésére biztatta, nem hívén, hogy „a színészetnél… babérok nyíljanak számára”.³⁶³ Emlékezéseinek korábbi változatában viszont, mint idéztük, saját véleményeként közli Petőfinek Bajzához írt elégedett sorait, melyek szerint a költő szépen halad a színészetben…

Vahot Imre úgy látta, hogy Petőfi „egyhangú, hideg játéka” miatt nem aratott sikert a Szökött katonában.³⁶⁴

Deézsy Zsigmond viszont azért csókolta „össze-vissza” Petőfit, mert „tűzzel-lánggal” működött a Lear királyban.

Vörösmarty Mihály 1844 előtt nem láthatta játszani Petőfit, de a vele való beszélgetés után sem akarta lebeszélni pályájáról, sőt a Nemzeti Színházban ígért színészi munkát neki.

Bajza József szintén támogatta a költő színészi törekvéseit, tanácsokat adott színművészeti önképzéséhez.

Kerényi Frigyes elfogadta a költő egyik keserű kifakadását, amelyben „álomnak” nevezte színészi vágyait, s azzal vigasztalta az „elpártolt színészt”, hogy a színpadi dicsőség nagyon múlékony.³⁶⁵

Lisznyai Sándor viszont még 1845 tavaszán is arra biztatta Petőfit – a nyilvánosság előtt –, hogy amennyiben még érzi hivatását, „A színészet angyalával” fogjon kezet, mert „A szív legszebb szenvedélye” „nőtt” Petőfi lelkében…³⁶⁶

Pákh Albert, a barát, írásban ugyan nem nyilatkozott, de kétségtelenül az ő ítélete visszhangzik Ágai gúnyolódásaiban.

Greguss Ágost, az ellenség, amikor 1847-ben nagyot akart csípni Petőfin, azt írta róla, hogy „Petőfi urat a színpadon mégis egészségesebbnek tartom, mint a költészetben”.³⁶⁷

Talán ennyi is elég annak megállapítására, hogy a kortársi vélemények mindennek nevezhetőek, csak egyértelműeknek nem, s hogy Jókai korántsem állt olyan egyedül elismerő szavaival, amint azt Ferenczi igyekezett elhinni. Meg lehetne kérdezni, hogy melyik vélemény fontosabb számunkra, Pákh tagadó ítélete, vagy Jókai meleg elismerése, a Leart is elbohóckodni akaró Szuper és a vetélytárs Némethy felemás nyilatkozata, vagy a legjobb vidéki színész, Deézsy Zsigmond valóban egyértelmű ölelése, Sass véleménye a mozdulatok plaszticitásáról vagy az Egressyé, Vahoté vagy Vörösmartyé… De ez túlságosan hangulati sínekre ragadná dolgozatunkat. A tudomány számára ebben az esetben az a kérdés, hogy mi okozza a vélemények ilyen eltéréseit?

Ismeretes, milyen küzdelem folyt még a negyvenes évek elején is a Bajza által „régi iskolának” nevezett retorikus-deklamáló felfogás és az „új iskola” természetesebb esztétikája között,³⁶⁸ sőt ez a harc annyira kiéleződött, hogy maga Bajza, a régi modor meggyőződéses ellenfele, nemegyszer értetlenül állt szemben az új legkövetkezetesebb képviselőjének, Egressynek szerinte „művészietlen természetességével”. Ha még Bajza Józsefnek is sok volt néha az új iskola „nem eléggé sima”, „nem eléggé szabályozott” játéka,³⁶⁹ akkor elképzelhetjük, milyen ellenállásba ütközhetett az új játékstílus igénye az elmaradott vidéki színházak vezetői közt, – nem is beszélve a közönségről!

Illyés Gyula írja Petőfiről: „Nyilván a színpadon is azt akarta megvalósítani, amit a költészetben: a keresetlen, az egyszerű kifejezést.”³⁷⁰ Illyés tekintélye önmagában is nagy nyomatékot ad e nyilván-nak, nekünk azonban adatszerűen is meg kell vizsgálnunk: van-e jogunk feltételezni, hogy a régi és új iskolának ez a küzdelme húzódik meg Petőfi színészetének eltérő megítélései mögött?

Figyeljük meg, hogy Petőfi egyéniségének és költészetének konzervatív bírálata milyen gyakran párosul színészetének bírálatával! Már a pápai képzőtársaság jegyzőkönyvében olvashatjuk: „Szavaltak: a) Petrovics Sándor Petikét Vörösmartytól. Személyesítő szavalata több helyen jó: de testtartása, s taglejtése nem kielégítő.” Igen konkrét kifogás, ugyanezt olvashatjuk Sassnál is. De ha feljebb tekintünk a jegyzőkönyvben, a költő egyik verséről ezt az ítéletet pillanthatjuk meg: „…csak az egyik részében elömlő póriasság letisztítása mellett ítéltetett érdemkönyvre méltónak.”³⁷¹ Tehát ugyanazok kifogásolják az előadó-alakító testtartását és taglejtését, akik a költő póriasságán akadnak fenn! Az az 1845-ös gúnyirat, amely megfricskázza az exbakát és „nyugalomba lépett színészt”, megint a „szabálytalanságot” és a „vastagosságot” rója fel a költőnek!³⁷² Az a fiatal poéta, aki a Disznótorban keresetlen derűjével felháborította a kecskeméti cenzort, a régi felfogásban élő közönség többségének sem tetszett, amikor mint színész filozófnak játszotta a Bolondot, ahelyett, hogy elbohóckodta volna à la Szuper.

Hasonló tanulságokat kínál szavalatainak még oly futólagos áttekintése is. Idéztük e produkciók néhány szemtanújának jelzőit: „megható”, „bensőséges”, „meggyőződéses”, „magnetisáló”, „jellemző” stb. Udvardi Cserna István az Ólmos botok pápai sikerére emlékezve így magyarázza, mi „bűvölte” el a hallgatóságot: „Minden oly szokatlan, minden oly nagyszerű – a köznapiastól oly elütő volt. A szónok egyénisége, fakó képével, villámló szemeivel, érctelen hangjával, mely sokszor az orrból beszélésig tompa volt: a darab, melyet elszavalt: a modor, amellyel azt elszavalta, nem tartva szem előtt semminemű szónoklati »Forsriftot«, hanem csak úgy keresetlen természetességgel.”³⁷³ A keresetlen természetesség – ez volt szavalatainak fő jellemzője, s nem valószínű, hogy színpadi szerepeiben más irányt követett volna.³⁷⁴

Gyulai már idézett elbeszélése elmondja, hogyan tanították a reformkori vidéki színészeket rendezőik s direktoraik a patétikus deklamálásra: „…a közönség nem azért jár színházba, hogy olyat lásson, amit otthon is láthat, hanem azért, hogy olyat lásson, a mit sehol sem láthat. Ez az idealizálás… Ez a nagy titok… Kiáltson egész erejéből: ez a pátosz; a szók közepét és végét itt-ott kapja fel, s nyújtsa el érzékenyen: ez a szentimentalizmus; szegezze földre szemét s dobbantson lábával, hogy szakadjon be a színpad vagy emelje égre szemét s kinyújtott reszkető kézzel tántorogjon vissza: ez a tragikai momentum…” S a színész tapasztalhatta, hogy „ritkán” tapsolják meg, ha nem ezt a receptet követi.³⁷⁵

Hogy Petőfi nem követte a receptet, világosan kiderül a Lear király Bolond-szerepének már idézett felfogásából, de kiderül a szavalatok idézett méltatásaiból is stb. S itt kell hivatkoznunk arra a láttató leírásra, amelyet Vajda János adott a szónok Petőfiről. „Petőfiről: meg van írva, hogy rossz színész volt, de azt talán kevesen tudják vagy hiszik, hogy mint szónok sokkal szerencsésebb volt, és ha isten megtartja és a dolgok más fordulatot vesznek, hatalmas, izgató népszónok vált volna belőle.”

Vajda tehát lerója adóját az irodalomtörténetnek, elfogadja, hogy a költőt rossz színésznek tartják. Bár a „meg van írva” kitétel s a későbbiek során a biográfusoknak kiosztott megróvások nem hagynak kétséget a tekintetben, hogy Vajda ezúttal sem veszi készpénznek a tudós férfiak ítéleteit. A lényeges azonban az, ami ezután következik. Vajda így jellemzi a szónokló költőt:

„…az a különös s ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonázás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható. De hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető, látszott, hogy ez embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.”³⁷⁶

Ez a leírás a szónokról pontosan egybevág a szavaló és színész Petőfi konkrét ábrázolásaival: ahogyan Petőfi „hadonázás, heveskedés nélkül” szónokolt (Vajda), ugyanúgy szavalt „szónoklati Forsrift” nélkül, „keresetlen természetességgel” (Udvardi Cserna), s ugyanúgy bohóckodás nélkül, „komoly philosophnak” játszotta a Lear király bolondját (Jókai), s szemforgatás nélkül, „kedélyesen” Gémesi nótáriust (Egressy). Ebben az összefüggésben a költő játékát gáncsoló kitételek is megmutatják igazi értelmüket: Sass azért hiányolhatta „a mozdulatok plaszticitását” Petőfinél, mert azoknak a színészeknek a játékához szokott hozzá, akiket a Gyulai által leírt módszer szerint neveltek. Ha Petőfi is „hadonászott” volna, mint Gyulai elbeszélésének és a reformkor vidéki színpadainak hősei, talán Sassnak is jobb véleménye lett volna a költő mozdulatainak plaszticitásáról. S ha Vahot „egyhangú-hideg játékról” beszél, értékelését nemcsak a saját szörnyű drámái állítják kellő esztétikai megvilágításba, hanem Vajda Jánosnak az a jellemzése is, amely a „belső tüzet” és a „külső nyugalmat” emeli ki Petőfi előadói modorában.

„Keresetlen természetesség”, „komolyság”, „szenvedélygazdagság”, a „hadonázás, heveskedés” elutasítása, szemforgatás helyett „kedélyesség” stb. – mindez együtt kétségtelenül azt jelzi, hogy Petőfi tudatosan az Egressyék által képviselt új színészeti iskola hívéül szegődött.

S ez nem is lehetett másként. Lélektani csoda lenne, ha a magyar költészet forradalmát kirobbantó „keresetlen” versek költője színészként megmaradt volna a régi deklamáló, patétikusan hadonázó, ordítozó iskola hívének. Az ilyesmi nem is képzelhető el. Egy hónappal a költő nyelv és stílus forradalmi remekműve, A helység kalapácsa után, még 1844 szeptemberében írja le Petőfi ezeket a sorokat:

 

De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok „utószor”-t, a görögtüzet…”377

 

1841-es színészi kalandjára tekint vissza ezekben a sorokban, de érezhetően általános érvénnyel beszél színészéletének egész korszakáról: elhihetjük neki, hogy a színészetben ugyanúgy nem szerette a nyegléskedést, mint a költészetben. E dolgozat második része fog részletesebben foglalkozni Petőfi színművészeti és dramaturgiai elveivel, de már itt kell utalnunk arra, hogy a költő újra és újra szembeszállt az úgynevezett régi színjátszó iskola hamis modorával. Megvetéssel írt a kassai német színészek „irgalmatlan ordításairól és hebegéseiről”,³⁷⁸ az operaelőadásokról, hol „csak egy hatalmas kurjantás kell s van taps akármennyi”,³⁷⁹ s olykor még Egressyt is megrótta a külsőséges mozdulatokért („csak azt nem szeretem, hogy nagyon sokat rángatta kabátja szárnyait”), vagy máskor attól tartott, hogy „Egressy el fogja kiabálni a monológot, mellyel így nagy tapsokat arathatni ugyan, mely azonban helytelen…”³⁸⁰

Mindebből egyenesen következik, hogy annak a művésznek, aki ilyen tudatosan utasította el a nyegléskedést, a hadonázást, a kurjongató-kiabáló modort, a külsőséges gesztusokat, fejlődésével egy ütemben egyre többször kellett konfliktusba kerülnie színésztársaival és igazgatóival, s a közönségnek ama részével, amely idegenkedett az új, a művészi színjátszástól. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy főleg azok írnak méltatólag színészi tehetségéről (Jókai és Egressy), akik a maguk területén szintén korszakos újítók voltak, s forrásaink szerint a közönségnek az a része fogadta elismeréssel a színész Petőfit, amely leginkább fogékony volt az új iránt: a pápai és kecskeméti diákok!

Petőfi színészetének becsmérlői közt Pákh az egyetlen, akit nem vádolhatunk esztétikai elmaradottsággal – láttuk azonban, hogy milyen lélektani kényszer számára Petőfi színészi tehetségtelenségének tétele, s túl ezen: egyáltalán nem láthatta barátját méltó szerepekben!

Az az igazság, hogy sokszor mások sem láthatták, mert a színi repertoár akkori állapota nem kedvezett Petőfi színészi alkatának. Figyeljük meg, milyen darabokban volt bizonyíthatóan sikere: a Korszellem-ben, a Falusi lakodalom-ban, a Legjobb az egyenes út-ban, a Micbán családjá-ban és a Lear Bolondjaként. Ez utóbbi mély filozófiai tartalmú, karakterszerep, amelyben Petőfi csakugyan saját magát adhatta. A többi: Bodza Jankó, Ködösi oskolamester, Krumm Illés, Demeter – humoros, többé-kevésbé népi zsánerfigura. Hasonlóan néhány emlékezetes szavalat hőséhez (Petike, Ólmos botok, s ide sorolható a „tótosan” előadott Szózat is). Zsánerkép, humor, paródia – épp ebben volt a legszegényebb az akkori színműirodalom! A népszínmű diadalmas előretörése előtt, a francia rémromantika és a német melodráma uradalma idején ritkán adódott megfelelő szerep Petőfinek. Megint csak Jókainak kell igazat adnunk: „…alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott: legfeljebb Kotzebuenál lehetett néhányra akadni.”³⁸¹

Mindent összevéve: Petőfi mély átéléssel tudott életrekelteni bonyolult jellemszerepet is (Bolond), bensőséggel, természetességgel s a kor legjobb színészeit megközelítő hatással adott elő vidám, mélabús, patétikus, buzdító verseket, kitűnően tudott parodizálni, népi figurákat ábrázolni, s nem volt tőle idegen még az intrikus (Warning) vagy romantikusan pozitív (Tornyai) hősök ábrázolása sem. Magyarán szólva: nemcsak tehetséges, hanem igen sokoldalú színész volt!

Hogy volt-e olyan tehetség, mint Egressy és Megyeri? Komolytalan kérdés. Mellesleg húsz éves korában nem is lehet nagy színész az ember. Ha a negyvenes évek három igazán újat hozó kiváló színészének pályáját megnézzük, kiderül, hogy ők húsz esztendős korukban semmivel sem tartottak előbbre a színész Petőfinél! Láttuk, hogy az ifjú Megyeri súgó, kórusban énekel és színlapot hord sokáig, hogy Egressy „a legalantasabb teendőkbe szorítva” működik 19–20 éves korában, csattanónak hadd idézzük mit írt – nem egy vidéki lapocska, hanem a nagytekintélyű, fővárosi Regélő a XIX. század egyik legnagyobb magyar színészegyéniségéről, az akkor 21 éves Szigeti Józsefről: „testhordozása ügyetlen… hangja férfiatlan… Szigeti mindennek inkább, csak színésznek nem született.”³⁸² Ugyanígy vélekedett Sass István és több más kortársa Petőfiről is. Körülbelül ugyanilyen jogon. Természetesen nem megyünk bele olyan haszontalan kérdések vitájába, hogy lehetett-e volna Petőfiből Egressy vagy Szigeti méretű színész. Számunkra csak az a fontos, hogy a színészi babérokra törekvő költő nem szenvedett beteges önismerethiányban – ellentétben nem egy életrajzírójával.

Az utóbbiaknak is van mentségük, sokakat érintettünk is már épp ez utóbbi fejtegetések során. Több mint elég magyarázat ez elcsúszásukhoz. Nem tudok azonban megszabadulni attól a hittől, hogy Ferencziék álláspontjának kialakulásába a kor úri-nemesi színészfelfogása is belejátszott. Ferenczi Zoltán természetesen nehezen mondhatott volna Petőfi színészetéről olyan véleményt, amely ellenkezhetett – a könyvét is bíráló – Gyulai Pál alapelvvé emelt ítéletével. Gyulai verdiktje nyilván mindenki mást is befolyásolt, még a visszaemlékezéseiket író kortársakat is! De Ferenczi véleményéből egyszersmind azt is kiérezni, hogy könnyen fogadja el Gyulai álláspontját, mert hozzá hasonlóan kínosan érinti őt, hogy a nemzet költőjét méltatlan körülmények között kell látnia. Különös kor volt ez. A sajtó szüntelenül a magyar nyelv pallérozását elősegítő Thalia papjainak dicsőségét zengte – hivatalosan. De azért a magánéletben a legtöbb derék reformer megvetette a színészeket. „Lenézik a szegény költőket Ez elbízott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyűlésén Fényes szerepet játszanak.”³⁸³ Hát még a színészeket, s különösen a vándorkomédiásokat mennyire lenézték! Ismeretes, hogy Kossuth felháborodott, amikor az akkor már országos hírű Petőfinek, egy komédiásnak nagyobb betűvel szedték a nevét az Életképekben, mint az övét… Ez a helyzet felül. Odalent pedig az, hogy a vándorszínészi vergődés után hazatérő Arany Jánosnak szemébe vágják: „Szalontán komédiás nem lesz tanító!”³⁸⁴ Érthető, ha Arany még két évtizeddel később is restellkedve ír Gyulainak erről az epizódról: kéri, kezelje mindezt privátim, amíg él; ha meghal, „ám jegyezze fel a biograph…”³⁸⁵ S láttuk Tolnait, aki viszont a másik költőnek még a halála után is kegyeletsértőnek találta az ilyen viszontagságok bolygatását, s mint „nem lényegeseket” elhallgattatásra akarta ítélni a vándorszínész Petőfi életének minden kínos mozzanatát. Amikor bal- és jobboldalon egyaránt ilyen a közvélemény, nem csodálható, ha a források értelmezésében szerepet kap az öntudatlan, de erős „felmentési” törekvés is: igaz, hogy ez a derék költő színész szeretett volna lenni, de szerencsére nem volt hozzá tehetsége s így kigyógyult álmaiból…

Pedig nem kigyógyulásról volt itt szó, hanem egy súlyos konfliktusról, amely soha nem hegedő sebet ejtett Petőfi lelkén, s igen jelentékenyen hozzájárult szellemi, morális alkatának, egész egyéniségének formálódásához. A színészi kísérletek pedig nemcsak kínlódást, hanem – mint maga írta – sok örömet is hoztak számára, s e „kín és gyönyör” közt végigélt rengeteg élmény, a tapasztalatok sorozata, a hatásokat kínáló, átvételekre biztató színművek serege meghatározó módon befolyásolta művészetének kibontakozását is. Petőfi költészetének és eszmevilágának teljesértékű elemzéséről nem lehet szó a vándorszínészi életből adódó sok irányú következmények, hatások és átvételek komoly felmérése nélkül! Már az eddig ismertetett dokumentumok és színdarabok is fontos filológiai támpontokat nyújtanak olyan művek, mint A helység kalapácsa, az Egressy Gáborhoz, A hóhér kötele, Az utolsó alamizsna és más írások megértéséhez. Új összefüggésben kell vizsgálnunk ezek után Petőfi színi jegyzeteit és drámai kísérleteit is. Új összefüggéseket kínál ez az anyag Petőfi politikai fejlődésrajzához is.

E nagy téma részletes elemzése azonban – megszabott terjedelmünk miatt – már egy másik dolgozat feladata.

Függelék

Regélő. Pesti Divatlap. 1842. December 15.

 

Székes Fehérvár, December 4-én 1842. Az őszi napok, Szabó József, és Török Benjamin vezérlete alatt, egy vándor színésztársaságot hoztak városunkba, örültünk, mert a nemzeti művészetet mindenkor pártoljuk, de csak úgy, ha czéljának megfelel, s aljas komédiává nem válik. S fájdalom, a jelen társaság ide jöttének első napjaiban mindjárt rosz vért csinált bennünk, mert a helyett, hogy erkölcs s nyelvjavító színjátékokkal kedveskedtek volna, Wolf lovag-társaságával egyesülve, botrányos néma darabokkal untaták miveltebb közönségünket. – Ezek a magyar Thalia templomába nem valók s ez okozá, hogy közönségünk ezen, aljas komédiával nyerészkedni kívánó színésztársaságtól hidegedni kezd annyira, hogy emez már sátorfáit más városba áttenni gondolkozék, különösen azt híresztelvén, mintha közönségünk nem volna érdemes reájok, lám lám még is itt maradtak, miután a 2-dik bérlet biztosítatott nekik. De fordítsuk meg a dolgot. S már most mi kérdezzük, vajjon ők méltók-e közönségünkre? Csak egyet említünk, folyó hó 3-kán Almási István jutalmára, az annyiszor elkoptatott Szebeni Erdő adaték. E darabban, négyes oláh tánczczal, s egy dallal mit czégérrel csalogattak minket a színházba, s ez oláh táncz betanítojául Fitos tánczmester úr nevét jelelék ki. S mi volt e táncz? Otromba, botrányos, szem, illedelem, ízlés, és miveltség elleni legaljasabb ficzánkodás, mellytől a nők utálattal, a férfiak haraggal fordulának el. Fitos úr neve, mint halljuk, tudta, híre s megegyezése nélkül tétetett ki, és az oláh ének – elmaradt. A mi csalogányunk, kinek hangja némelly férfiaink szívét annyira elbájolá, a közönség zajos követelése daczára is azzal nem kedveskedék, mert néki nem tetszett, s nem tetszett, mert ő De Cau Mimi, s neki saját akarata van. Kérditek, volt-e ezekért elégtétel? volt, másnap bizonyos Szuper úr fellép s a tegnapi darab hiányaiért engedelmet kért. Vélitek, hogy ez a Szuper igazgató, vagy előkelő, vagy közkedvességű színész, éppen nem, hanem az igazgatók magasabban vélik magokat állani, minthogy a közönségtől engedelmet kértek volna. Ők egy Szupert is a közönséghez szólani elegendőnek tartanak. – S mit tesz a nagy számú közönség, egy rész hallgat, egy rész éljent kiált, kisebb rész hallgat, keblét fájdalom szállja meg, s megerősödik benne a gondolat, hogy ily környülmények közt, a színészet pártolásra nem méltó. S annak elébb utóbb buknia kell. – S most egy két vonással jellemeznünk kellene a színészek erkölcsi, és művészi érdemeit, az elsőre vonjunk lepelt; mi a művészetit illeti, vannak egyének, kik szorgalmuk után művészek lehetnének; Török és Munkácsiné megelégedésünket bírják, Szabó némelly szerepekben igen kielégít, s ha oly sebesen nem szaval, szerepét jobban megtanulja, s kifejezései végső szótagának oly igen nagy nyomatékot nem ád, igen haszonvehető tag leend. Almási több ízben jelesen működött, kívánatos, hogy kiáltozásait mérsékelje. Kesziné szelíd és szende szerepekben jeles, őt némi idő óta nem látjuk, pedig nem szeretnők nélkülözni. Van még egy tagja e társaságnak, ki nem művész, de az lehet, hangja meglehetős; de játékát kielégítőnek mondani nem lehet, s még is őt tartják férfiaink egy része a társaság csillagának, neve: De Cau Mimi s ha kérdezné valaki, miért magasztaltatik ez olly nagyon? mi semmit sem felelünk, hanem a kérdezőre bízzuk a feleletet eltalálni. – Színházunk olly setét, mintha az éjnek egy részét szállították volna bele. Hangászatunk ismeretes. Jó volna számokra egyenruhát készíteni, talán így hangszerük – is egybevágóbb, és művészibb lenne.

 

M. J.-s.

Regélő. Pesti Divatlap. 1843. április 20.

 

Kecskemét, april 9-kén. Már két hónapja, hogy megszálltak itt Thália vándorai Szabó József vezérlete alatt. – Ez időtől fogva látánk már harmincz s egynéhány darabot adatni jól s roszszul; s eleinte meglehetős részvétel fogadtatának, de később vagy a közönség részvétlensége, vagy színészeink hanyagsága t. i. szerepnemtudás és roszszul választott színmű, vagy mindkettő oka, hogy különben kis színházunkban most csak kong az ember, úgy annyira, hogy Szőllősy Szabó Lajos úr, a híres magyar-körtáncz szerzője is, kit szerencsések vagyunk körünkben láthatni, alig tudá szép nemzeti tánczával csak némileg is megnépesíteni.

Legjelesb tagjai ezen vándor társaságnak Dézsi Zsigmond úr és Keszyné asszony (ez utóbbi több ízben tiszteltetett meg koszorúval is), kik mindeddig a közönség részvétét bírják, s kik ezt részint szerepeik megtanulásával, részint jó előadásaikkal meg is tartani törekszenek. Almási úr is jó volna, de rendesen készületlen. De Cau Mimi k. a. leginkább éneklése által nyer tetszést, mert szava ily kis színpadra, mint a mienk, jó, de egyéb szerepei ritkán sikerülnek, mert a legszomorúbb jelenetekben is nevetni szokott. Meglehetősek még Gönczy, Szuper és Szuperné (már elmentek); Laczkóné, Váradi (az öreg szerepekben) Keszy, ha a „Halley üstökös”-ében Álomszuszi szerepét viszi; a többiek pedig egy kettőt még kivéve, kik legalább szerepeiket megtanulják, csak úgy jók, ha az első felvonás első jelenetében kilépve, mindjárt meghalnak, vagy ha egyet sem kell szólniok.

Legsikerültebb darabjaik voltak jan. 15-kén „Senneterre marquisnő”, 21-kén „Lázár a pásztor” (Ez másodszori adatásakor is tömött színházat csinált mart. 12-én) 28-kán „A velenczei nő”, ámbár ennek érdekéből az, hogy Almási Sulfierri szerepét nem tudá, sokat vont le. Febr. 25-kén (Dézsi jutalomjátékául) „A puritán család”. Ellenben mart. 18-kán „A Zách nemzetség”-et és 25-kén „Lear király”-t Dézsit és Keszinét kivéve, mondhatni megtérdelték. –

Még néhány szót a színházba járó közönség egy részéről, a karzatról, és néhány ifjakról, kik amannak a tónust szokták adni. – Ezek olly szerénytelenek a közönség többie iránt, hogy felvonások közt is némelly ifjak szava után, kik kegyenczeiket akár érdemlik, akár nem, megtisztelni akarják – szüntelen kiabálnak. Hiába minden csitítás, mert azt hiszik, hogy nékik ez kizárólagos joguk, pedig ez által több kárt tesznek színészeinknek mint hasznot, mert a közönség idegenül az idejárástól, s óhajtandó volna, ha ezt elhagynák.

 

Kossa Ferencz