Petőfi Sándor életrajza I.

Máig legszebb Petőfi-életrajzunk szerzője (egy másik művében) két szóval felel a „Ki a magyar?” sokat vitatott kérdésére: „Aki vállalja.” ⁷ Petőfinél hívebben nem lehet vállalni a magyarságot, s ezért számunkra ez a kérdés költőnk kapcsán fel sem merülhet. De mert mások annál gyakrabban tévedtek el a költő származása körül mesterségesen gerjesztett ködben, néhány bekezdést e tárgyban sem takaríthatunk meg magunknak.

Mit mondanak az okmányok és egyéb adatok Petőfi szüleiről? Először is azt, hogy mindkettőjük családja kétségtelenül szlovák eredetű.

Petrovics⁸ István azonban már magyarnak vallotta magát. Szerepet játszhatott ebben az a körülmény is, hogy egykori Pest-Pilis-Solt vármegye Kartal nevű magyar községében látta meg a napvilágot s gyermekkorát is magyar környezetben töltötte el.⁹„Felföldi” kiejtéssel, „de jól beszélt magyarul” – hitelesíti a legilletékesebb nyelvőr, Arany János. Ami helyesen értelmezve azt jelenti, hogy Petrovics beszéde őrizte a család szlovák eredetének nyomait, a „színmagyarságot” erőltető magyarázatok nem megalapozottak.¹⁰ Nem kósza mende-mondák, hanem okmányadatok tanúsítják, hogy Petrovics rátarti magyar hírében állhatott. Amikor öt évvel fia születése után egy szabadszállási asztalos az ő „gyüttment Tóth Lelkét gyalázatos kifejezésekkel” káromolta, az apa a „bakafántos Asztalos felé menvén… felingereltetett indulataiban” pofonnal torolta meg nemzeti sérelmét.¹¹ De legmeggyőzőbb bizonyítékát magyar érzésének akkor adta, amikor ötvennyolcadik évét taposva „vén zászlótartóként” részt vett Jellasics megkergetésében.

Az anya viszont, ki a tíz Hruz-gyerek közül ötödiknek látta meg a napvilágot, Turóc megyei volt, s minden valószínűség szerint szlováknak született. Családjával együtt ment le az Alföldre.¹² Legkorábban is húsz éven felüli eladó lány volt akkor, amikor véglegesen magyar környezetbe került. Még ha nem is hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a legújabb kutatásokat, amelyek szerint Hruz Mária családjának több irányban is magyar kapcsolódásai voltak,¹³ ezek után sem mondhatunk mást Petőfi anyjáról, mint azt, hogy szlováknak született, de a magyarosodás útjára lépett. Arany János fentebb idézett tanúsága szerint „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”. Arany tapintatos, de határozott fogalmazását több más emlékezés is alátámasztja. Ha tehát a költő anyja még 1848-ban sem ejtette tisztán a magyar szót, akkor ez annak jele, hogy nem kisgyerek korában tanult magyarul. Petőfi anyanyelve tehát nem az anyja nyelve volt, hanem az apjáé.

Összefoglalva: mivel az apa magyarnak vallotta magát és fiait is magyarnak nevelte, s mivel az anya is „folyvást” (azaz: folyamatosan!) beszélt magyarul, megállapíthatjuk: Petőfi teljes joggal írta magáról, hogy „magyarnak” született. (Lásd Élet vagy halál! című versét.) Ezt a vallomást csak a vérmítoszok megszállottai vonhatják kétségbe, velük viszont nem vitatkozunk.

Két megjegyzést azonban talán nem árt e származási vitákhoz csatolni. Először is arra kell emlékeztetni a „magyar volt vagy szlovák?” s az ehhez hasonló kérdések kedvelőit, hogy akkoriban, a múlt század első harmadában a nemzeti tudat még nem a mai, kialakult állapotot mutatta és a magyarországi szlovákság soraiban igen sokan épp ekkor kezdtek elmagyarosodni. Tehát nem tiszta, merev képletekben, hanem folyamatokban kell gondolkodnunk. Nyelvüket, vallásukat tekintve szlováknak minősíthető családok ezrei idomultak a magyarsághoz, olykor öntudatlanul, máskor nagyon is akart tudatossággal.

De a másik oldalt is óvni kell attól, hogy – különösen az újabb adatok, a Hruzok magyarországi kapcsolataira utaló tények hatása alatt – Petőfi magyarságtudatát problémátlanul egyszerűnek állítsák be.

Nem volt az, nem is lehetett az. Az anya szlovák származása, az apai ősök szintén szláv eredete szükségképpen nyomot hagyott a fiú tudatában. Magyarságának ismételt hangsúlyozása vagy éppen ingerült védelmezése, nem egy alkalommal tetten érhető nemzetiségi dühe a lélek természetes reakciója egy kezdetleges és rosszindulatú szemléletre, amely a nemzeti hovátartozást származási kérdéssé akarja lefokozni. Az apa, mint láttuk, verekedni is kész volt magyarsága védelmében, de épp ez a szenvedély bizonyítja, hogy érzékeny pontját érintette az alacsonyrendű gúnyolódás. Ugyanez az érzékenység tör majd ki az aszódi diákból, aki egy pillanatban hozzá nem méltó, de helyzetéből nagyon is érthető módon fakad ki a „tótok” ellen.¹⁴

Széchenyi István húszéves korában még nem tudott tisztességesen magyarul, mégsem jutott volna eszébe senkinek, hogy magyarságát kétségbe vonja. Arról sem tudunk, hogy a többi nemzetiséggel szembeni indulat elragadta volna, ellenkezőleg, ebben az egész korban ő képviseli a legfelvilágosultabb magyarság-szemléletet. Arany János életrajza sem tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyeket Petrovics István idézett verekedésével vagy az aszódi diák kitörésével állíthatnánk párhuzamba. Tévedett Hatvany, mert a magát magyarnak valló apától és a magyarosodás útjára lépő anyától Petőfi nem „tótnak”, hanem igenis magyarnak született, de bírálóival szemben igaza is volt, amikor hangsúlyozta, hogy a költőt származásának tudata óhatatlanul befolyásolta nemzetiségi vélekedéseiben.¹⁵ E probléma érzékelése nélkül Petőfi életrajzának több részlete fel sem fogható helyesen, túlhangsúlyozása viszont oda vezetett, hogy némelyek fajelméleti teóriák alapján a költő egész pályáját, művészetét az „asszimiláció” szemszögéből próbálták meghatározni. (Tudománytalan kísérleteikre vonatkozóan lásd a zárófejezet 2. témáját a 319–322. lapon.)

Petőfi származását nemcsak nemzeti, hanem szociális szempontból is többször állították be torz módon. A nemesi előítéletektől áthatott régi Magyarországon sokan szívesen áltatták magukat azzal a hiedelemmel, hogy a nemzet legnagyobb költője nemesi származék. A műkedvelő családkutatók „felfedezései” bekerültek Ferenczi művébe is, onnan pedig átöröklődtek az életrajzi irodalomba és a Petőfi-értékelések légiójába. Mivel Mezősi Károly és Dienes András levéltári vizsgálatai ezt a legendát is szétpukkasztották,¹⁶ elegendő lesz rögzítenünk a tényt, hogy a költő ősei – apai ágon – vándorló iparosok. Liber azaz szabad foglalkozású iparos vagy alkalmazott volt már a dédnagyapa is,¹⁷ a nagyapa és az apa pedig mészáros, illetve hol itt, hol ott mészárszéket bérlő, vagyis vállalkozó.

Hogy a vándorló hajlam örökölhető-e vagy sem, erősen kérdéses, mindenesetre tény, hogy a legmozgékonyabb magyar költő ősei is meglehetősen nyugtalan helyváltoztatók voltak. S az is megjegyzendő, hogy Petrovics Istvánnak éppen foglalkozása, iparos, majd vállalkozói mivolta igen fontos a költő neveltetése szempontjából. A legszegényebb, zselléri, jobbágyi szintről csak egészen kivételesen lehetett felemelkedni, az ilyen kiugrásokhoz rendszerint egyházi segítség kellett: jobbágyivadékok jobbára csak akkor vergődhettek el a magasabb iskolákig, ha vállalták a papi pályát. Ahol pedig csak kivételesen lehetett forradalmárrá érlelődni.¹⁸

Az iskolákban is szerzett műveltsége nélkül Petőfi nem Petőfi, iskolákba pedig csak azért juthatott, mert apjának módja volt taníttatnia – ezért van okunk nyomatékosan hangsúlyozni, hogy Petrovics István nem volt ugyan nemes, de a társadalom legalsó rétegeihez sem tartozott: legény korában munkavállalóként kezdte, majd önálló kisvállalkozó lett, hogy később, mint látni fogjuk, ennél is többre vigye.

Épp munkát kereső vándorlásai során akadt össze Hruz Máriával is, valamikor 1815 körül, Maglódon. „Székálló legény” volt ekkor, későbbi jövendőbelije pedig cseléd, de ekkor már a helybeli papnál, Martiny Mihálynál. Mária Pestre kényszerült, István pedig továbbállt. De itt Maglódon már kiszemelhették egymást, mert életútjuk nemsokára, 1818 szeptemberében végleg egybefonódott: az aszódi matricula tanúsága szerint itt és ekkor kötöttek házasságot.¹⁹

Petrovics István tehát egy szlovák leányt vett feleségül. Később a magyarul csak motyogó Martiny Mihály fiát kéri fel keresztapának, s Korennal, az aszódi tanárral szlovákul beszélget el. A Petrovics István életét át- meg átszövő szlovák vonatkozások már önmagukban is elgondolkodásra bírhatnák azokat, akik a legutóbbi időben a költő apjának már őseit is „színmagyar” ágnak szeretnék mutatni, de mi ne időzzünk itt tovább, hanem a férj szociális háttere után vizsgáljuk meg a feleség társadalmi kapcsolatait is.

Kiigazításra e tekintetben is szükség van, hasonlóra, mint Petrovics esetében.

Miként régebben az életrajzi irodalom szívesen léptette elő magyar nemessé Petrovicsot, felcifrázták kicsit Hruz Mária szüleinek anyagi körülményeit is. És Dienes, ezúttal is tovább ment a jogos korrekciókban, mert nem elégedett meg annyival, hogy Mária „apja nem a fekete ruhában parádézó” „jobbmódú gazda”, hanem így összegezett: „zsellérsorsban küszködő, a szülőföldjéről elvándorolni kényszerült paraszti foltozó varga, a lánya pedig cseléd”.

A „zsellérsorsban küszködő” apa képe nem felel meg az okmányadatoknak, amelyeket ezúttal is Jakus Lajosnak köszönhetünk.^19a Kiderül belőlük, hogy Hruz János, Mária apja nem szegény foltozó varga volt, hanem a schuster mesterség mellett kocsmabérléssel is foglalkozott, fuvarozott, később gazdálkodott, szolgálót és szolgálólányt tartott, régi harmadosztályú háza helyett első osztályúnak minősített új házat vett vagy építtetett, borral kereskedett stb. „A szomszédos Kostyálon – írja Jakus – a nemes Kosztolányi családnak ugyanannyi lova, tehene volt, mint Hruz Jánosnak, csak juhokból számlált többet.”

Ez bizony aligha nevezhető küszködő zsellérsorsnak. Ha nem a kósza emlékezésekre épített irodalomtörténészi elméletet, hanem az okmányadatokat követjük, nem állíthatjuk, hogy a Hruzokat a nagy szegénység hajtotta le az Alföldre, inkább a még jobb megélhetés és a „könnyebb életmód” vágya.

A Hruz család tagjaira – következtet Jakus – általában jellemző, hogy jobbágyi telepes falvaikat elhagyva iparosok, kereskedők, értelmiségiek lettek. Legértékesebb tagjuk – persze Márián kívül – az a Hruz György volt, a költő anyjának nagybátyja, aki szlovák népdalok gyűjtőjeként szerzett érdemeket, de később elzüllött, s szegényen halt meg. Tanítványa, Jan Kollar, a papköltő temettette el. Petőfi és Kollar életrajzának ez az első érintkezési pontja…

Mária, mint láttuk, egy ideig ennél a Hruz Györgynél cselédeskedett. De a cseléd szó helyes értelmezéséhez tudnunk kell, hogy rokonként is végezte ezt a munkát!

Petőfi – mint a „kézműves és cseléd fia”? E dienesi fogalmazásban van tehát egy árnyalatnyi romantikus túlzás. A szülők szociális eredete e képletnél bonyolultabb. Petőfi mind apai, mind anyai ágon egy mozgásban levő társadalmi réteg felfelé törekvő tagjaitól származik. E réteg nemcsak munkával, hanem egyre inkább üzleteléssel is igyekszik érvényesülését biztosítani.

S ennek meg is van a maga pozitív jelentősége: e dinamikus társadalmi réteg lendítő erőt képvisel, a fellendüléssel javuló anyagi helyzet pedig Petőfi iskolázódásának feltételeit biztosította – amint erről az apa kapcsán már szó esett.

A menyegző után Petrovics ismét Szabadszálláson tűnt fel, immár mint a községi hússzék albérlője, legényből tehát vállalkozó lett, ha még nem is önálló. A következő évben pedig concivilitast vagyis lakosjogot szerzett a kiskun városban, ami a társadalmi emelkedésnek újabb szerény, de határozott jele. Mégis elhagyta Szabadszállást, amikor ismét előrelépésre nyílt reménye. Kiskunsági illetőségét megőrizve, 1822. január elsejei kezdettel elvállalta a kiskőrösi mészárszék árendálását, haszonbérlését. Már az előző év „Minden Szentek Napjára” a kiskőrösi tanács által biztosított „mintegy hat Kotsik”-kal átköltözött új munkahelyére, ahol lakást is kapott.²⁰

Még tizennégy hónap és elkövetkezett az első mondatunkban idézett esemény: megszületett Sándor fia.

A vándorhajlamok kapcsán érintettük az öröklést, minden életrajznak e kritikus pontját. Bevezető körútunkon ismét a születés órájához érve nem menthetjük fel magunkat a kérdés alól: milyen testi és szellemi tulajdonságokat örökölhetett Petőfi Sándor Petrovics Istvántól és Hruz Máriától?

Goethe korában még nem volt nehéz felelni egy ilyen jellegű kérdésre, legalábbis a nagy német költő könnyed biztonsággal határozta meg, hogy – szerinte – melyik vonását kapta apjától, melyiket anyjától, nagyszüleitől.²¹ Azóta azonban annyit fejlődött a genetika tudománya, hogy az irodalomtörténész elbizonytalanodik… Annál is inkább, mert ez a nagy haladás főleg a génfejlődés jövőbeli irányíthatóságára vonatkozik, s nem a múltbeli, másfél századdal ezelőtti öröklődések titkának megfejthetőségére. Ráadásul gyakorlatilag semmi lényegeset nem tudunk a nagyszülőkről, akik pedig e tekintetben igencsak megvizsgálandók volnának. Így hát arra kell szorítkoznunk, hogy a szülők külső-belső portréját vázoljuk fel, az adatok szűkszavúsága által még inkább növelt esetlegesség kockázatával.

2. A szülők

Nemcsak ugyanabban az esztendőben, egyazon hónapban is születtek, 1791 augusztusában. 58 évvel később pedig, 1849 tavaszán, megint csak egyszerre fejezték be életüket: az apa márciusban, az anya májusban halt meg.

Petrovics István külsejét híven jellemezte maga a költő, amikor 1848-ban a kiskun választóknak ajánlotta magát: „Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra (…) az az én apám.”²² Sass István, Petőfinek kedves iskolatársa és jószemű barátja, akit még sokszor fogunk idézni, alacsony helyett középtermetűnek írta le az apát, de a széles vállú, egy kevéssé elhízott termet pontosan a köpcös fogalmának felel meg. Talán nem érdektelen azt is kiemelni, hogy fiától eltérően szőkés volt a haja.²³ „Még hatvanas létére is egyenes tartású – mondta Sass az 1847-ben egyébként csak 56 esztendős apáról. – Bátor tekintete mellett arcán szelíd kifejezés ült.”²⁴

Ez a szelídség nyilván az idők múlásának és megváltozásának következménye lehetett, mert a fiatal, ereje és vagyona teljében munkálkodó Petrovics Istvánt minden adatunk szigorú, kemény, indulatos, makacs, olykor durva embernek sejteti. Mezősi Károly, aki Petőfi családjának kiskunsági viszonyait kétségtelenül a leghitelesebben ismerte, több adatot is talált arra vonatkozóan, hogy a székárendás, majd kocsmabérlő milyen kíméletlen szívóssággal üldözte a „feketevágókat” s az engedély nélküli „kurta kocsmák” italmérőit, akiknek működése az ő érdekeit sértette. A panaszoktól, feljelentésektől, személyes nyomozásoktól kezdve egészen a tettleges erőszakig ragadta indulata, egyszer bizony még a gyengébb nem képviselőjével szemben is, s hozzá alaptalanul.²⁵ Hogy szenvedélyének kitöréseit alkatából s nem pusztán egy időre felívelt anyagi viszonyaiból kell magyaráznunk, az is jelzi, hogy már székálló legény korában is „katonás hírbe” került, nem valami gyengéden bánt kisinasával.²⁶ Igen jellemző, hogy még idősebb fejjel is, amikor „a szó szoros értelmében” nyomorogni kényszerült, szerette „mindenben fensőbbségét” éreztetni, csak felesége iránt nem volt „gyöngédtelen sohasem”.²⁷

Kár volna tehát a fiú plebejus demokratizmusát valamiféle célt tévesztett kegyeletből az apára is átruházni, s úgy állítani be a dolgot, mintha Petrovics István „a szegény lakosokat” nem akarta volna kíméletlenül üldözni és „felül tudott emelkedni a kicsinyes anyagi érdekeken”. Pusztán abból a tényből, hogy egy ízben Petrovics nem ragaszkodott a feketevágóktól elkobzott húshoz és a büntetéspénzhez, ilyen következtetéseket nem vonhatunk le. Petrovics szerző ember volt, konokul felfelé törekedett, az anyagi érdekeken felül nem emelkedhetett, hiszen azok számára nem kicsinyes, hanem életbevágó ügyek lehettek.²⁸ Alkatának eredendően „katonás” vonásait a vagyoni felemelkedésért vívott létküzdelem természetesen még tovább fokozta. Később pedig, az anyagi bukás után, a lélek természetes védekezése tartósíthatta a „fensőbbségi” magatartást.

Annál jobban illik a szelíd jelző Petőfi anyjára. Hruz Mária – Sass szavaival – „kicsiny, beesett arcú, sárgás-barna bőrű, kedveskedő beszédű, engedékeny, szelíd természetű asszony volt. A magyar szót hibátlanul, de kiskőrösi kiejtéssel beszélte. Hajzata épp oly gazdag s hajdan fekete, mint fiáé.” ²⁹ „Szép fekete szemét” kortársi tanú is kiemelte, de Orlay Petrics Somának a Nemzeti Galéria grafikai osztályán található rajza is érezteti fényét.³⁰ Amint természetes is, s amint még látni fogjuk, az apa indulatának rohamai elől az anya igyekezett védelmet nyújtani fiának.

E vázlatos képből is azonnal látszik, hogy Petőfi külsőleg nem szőkés és köpcös apjára, hanem kicsiny, vékonyka és fekete anyjára hasonlított. Ami viszont a lelki tulajdonságokat illeti, az apa makacssága és megdühödési hajlama inkább emlékeztet a költő lelkialkatára, mint az anya megadó szelídsége. Hangsúlyozzuk azonban, hogy csupán hasonlóságról beszélünk és nem öröklésről, mert ez utóbbi megállapításához nincs kellő alapunk.

Hitelesnek tekinthető vallomás szól arról, hogy Hruz Mária szeretett énekelni, „dallal feküdt, dallal ébredt”.³¹ De hogy ez a körülmény kapcsolatba hozható-e a fiú költői tehetségével, meglehetősen kérdéses. Rengeteg anya kedveli a dalokat, anélkül, hogy gyerekükből költő válna, másrészt ha valamit nem örökölt Petőfi az anyjától, az épp a zenei érzék volt.³²

A szülők iskolai műveltsége feltehetően kezdetleges lehetett. Az anya írni-olvasni tudásáról vitathatatlan adat nem tanúskodik, azt viszont tudjuk, hogy Petrovics István szívesen olvasott fel az újságokból, s fiával is levelezett, ha hibás írással is.³³ Az apa műveltségének hiányait maga a fiú tudatta velünk Egy estém otthon című versében, melyben ironikusan idézi a jó öreg „műértő beszédit”:

Mégsem volna méltányos, ha helyesírása és a színészetről-költészetről alkotott véleménye alapján ítélnénk meg Petrovics István műveltségét. Ha sok hajszála nem is hullt ki a tudományokért, annál több ismeretet szerezhetett szüntelen vándorlásai, üzleti útjai során. Az ilyen örökmozgó negyven-ötven év alatt a mesterségek egész sorában válik otthonossá, kiismeri az üzleti élet fortélyait, a közigazgatás és igazságszolgáltatás intézményeit-módszereit, az emberek és sorsok ezreivel kerül kapcsolatba. Az anya is sok helyen fordult meg, elkísérgette férjét kereskedelmi útjaira, s már előzőleg is, egy tanító majd egy pap mellett cselédkedve, művelt emberek társalgásának lehetett rendszeresen legalábbis hallgatója. Nyilvánvaló tehát, hogy sem Petrovics Istvánt, sem Hruz Máriát nem szabad olyan elmaradott embereknek elképzelnünk, akik túl sem láttak falujuk határán.

Sőt, nagyon jól felfogták a tanulás fontosságát is. Épp ez is magyarázza konok kitartásukat, amely fiaik iskoláztatásában vezérelte őket. S ha kezdetben nem is értették első fiuk művészi-költői hajlamainak útkereső próbálkozásait, megadatott nekik, hogy megérjék országos hírűvé lett gyerekük sikerét s büszkék lehessenek rá.

1844-ben a hazalátogató költőnek még azt kellett tapasztalnia, hogy apja nem becsüli az ő hivatását:

Három évvel később, amikor Sass társaságában ismét szüleit látogatta, a jóbarát már az ellenkezőjét állapíthatta meg: „Egyedüli büszkeségüket öregségükben költő fiokban találták.”³⁴

Joggal lehettek büszkék, mert tudhatták, hogy a fiuk tanulásáért hozott szülői áldozat is részese lett valami egészen kivételes, szinte már csodálatos diadalnak. Mint ahogy Petőfi is tudatában volt ennek. „A gyermek szeretete szülei iránt” valóban „jellegzetes Petőfi-tematika”, de ezt nem „a nagy európai biedermeier” állítólagos szelleméből, „a csendes pihenés korának” „csodálatos szelídségéből” kell levezetni, mert ez a szelídség csak a művészettörténelemben és egyfajta irodalomtörténetben létezik.³⁵ Petőfinek volt oka arra, hogy hálásan szeresse szüleit, akik – mint látni fogjuk – biztosították a költő boldog gyermekkorát és taníttatását.

Olyan érdem ez – nem árt talán kimondani – ami irodalomtörténeti jelentőségűnek tekinthető. Petrovics István feltörekvő szándéka, állhatatos munkája nélkül, az anyagi érdekeiért vívott konok, vagy éppen erőszakos küzdelem nélkül aligha bontakozhatott volna ki az a szellem, amelyet ma Petőfi Sándornak nevezünk.

3. Kiskőrös vagy Félegyháza

A szülőhely-vita csak fokozatosan szűkült le a fenti címben megjelölt két helységre. Eleinte még Dunavecsét, Kunszentmiklóst, s főleg Szabadszállást emlegették, egy pillanatra még Kecskemét is az esélyesek közé került. A tájékozottabbak azonban – a költő idézett vallomása alapján – Félegyházát tartották a szülővárosnak, míg Kiskőröst figyelembe sem vették mindaddig, amíg 1857-ben Petőfi egyik iskolatársa ³⁶ közzé nem tette a keresztelési anyakönyv adatait. Ezzel kezdődött az igazi szülőhely-vita, amely Dienes András történeti felosztása szerint öt nagyobb hullámban zajlott. A legutolsónak Kiskőrös pártján Dienes, Félegyháza oldalán Mezősi Károly lett a főszereplője.

1. Először is a keresztelési anyakönyv idézett bejegyzése. Igaz ugyan, hogy a keresztelés helye nem feltétlenül azonos a születésével, de az akkori gyakorlat szerint általában feltüntették, ha a keresztelendőt más helységből hozták. Legalábbis a kiskőrösi evangélikus anyakönyvben világosan elkülöníthetők a másutt születettek és a helybeliek. Ez utóbbiak neve mellett nem szerepel idegen helységnév (miként Alexander Petrovics neve mellett sem!)³⁷ S ez természetes is, ha figyelembe vesszük, hogy

2. Petőfi szülei a kérdéses időpontban kiskőrösi lakosok voltak. Hivatalos iratok tanúsítják, hogy 1821 Mindszentek napja körül költöztek Kiskőrösre, s onnan csak 1824-ben települtek át Félegyházára. Nincs viszont semmiféle okmányszerű támpont annak feltételezésére, hogy Petrovics István, mint kiskőrösi lakos, a helyi mészárszék mellett már ekkor a félegyházi hússzék bérletében is részt vett volna.

3. Tény az is, hogy a pesti piarista gimnázium, az aszódi „latin iskola” és a pápai kollégium bizonyítványaiban illetve anyakönyveiben, valamint a soproni 48. sz. Gollner-gyalogezred főtörzskönyvi lapján Kiskőrös szerepel, mint Petrovics Sándor születési helye. Különös jelentőséget kell tulajdonítanunk a pápai református kollégium anyakönyvében található bejegyzésnek: 1841 novemberében Petőfi sajátkezűleg rögzítette adatait, köztük azt is, hogy születési helye: „Kis Kőrös”!³⁸

Három okmánycsoport egyöntetű tanúsága szerint tehát Petőfi Kiskőrösön született. De akadnak még egyéb „hivatalos” iratok és más vallomások is.

4. 1872 szeptemberében a kiskőrösi járásbíróság tanúkat hallgatott ki Petőfi születése ügyében. A tanúk természetesen azt vallották, hogy a költő kiskőrösi származék.

5. Petőfi több barátja is határozottan ezt állította, köztük Várady Antal is, az őszinte és áldozatkész pajtás.³⁹

Ha sorra vesszük e bizonyítékokat, kétségtelen, hogy az első három okmánycsoport tekinthető a legfontosabbnak. Még leginkább az iskolai bizonyítványok tanúságtétele vitatható, hiszen elvben csakugyan nem lehet kizárni azt a Mezősi Károly által felvetett lehetőséget, hogy csak egyszer kellett a keresztlevél alapján kiskőrösinek bejegyezni Petőfit, „ezt az adatot természetszerűleg vitte tovább felső osztályaiba is.”⁴⁰ A pápai anyakönyvben található sajátkezű beírás azonban már nem olyan „természetszerű” – csak akkor, ha a természetes tényt tükrözi… Ebből a tényből bizony semmi mást nem lehet levonni, csak azt, hogy maga a költő – legalábbis 18 esztendős koráig – kiskőrösi szülöttnek tudta magát!

Az első három okmánycsoportnál sokkal kevesebbet érnek számunkra a kiskőrösi járásbíróság által felvett vallomások.

Ezt azért kell nyomatékkal hangsúlyozni, mert Dienes András különös módon a „leghitelesebbnek” tekintette e nyilatkozatokat, s a költő „születése történetét kizárólagosan e hitelesített vallomások alapján” rekonstruálta. Sőt, odáig ragadtatta magát e tanúk iránti bizalmában, hogy épp rájuk alapozta meglepő állásfoglalását: „Bátran állíthatjuk, hogy aligha van a világirodalomban számottevő költő, akinek születési körülményei, szülőhelye és szülőháza ennyi gonddal, ennyi megnyugtató bizonyossággal tisztáztatott volna, mint éppen Petőfié.”⁴¹

E nem annyira tudományos, mint inkább publicisztikai hév kevéssé igazolható. A kiskőrösi járásbíróság ötven esztendővel az (eleve kiskőrösinek elfogadott) születés után hallgatta ki a tanúkat, akik közül a legfiatalabb 67 éves volt, míg a többiek 71., 75., 82., 82., illetve 88. esztendejükben jártak.⁴² Ráadásul mindannyian kiskőrösiek, tehát érdekeltek voltak községük dicsőségének és saját tanúi szerepüknek biztosításában, s végül mint alacsonysorú, tehetetlen emberek teljes egészében függtek az egyházi és világi hatalomtól. A félszázaddal korábbi s időközben történelmivé lett eseményre aligha emlékezhettek, hiszen az a maga idejében nemhogy történelmi, de még csak helyi fontosságú eseménynek sem számíthatott, csupán családon belüli jelentősége volt.

Sajnos a keresztapát is akkor hallgatták ki, amikor a „mindkét szemére vak és nagyothalló”, 68 éves embert már betegágyából kellett elővezetni a szécsényi járásbíróságra.⁴³ Martiny Károly kivételesen valódi keresztapa volt (apjánál cselédeskedett valamikor Hruz Mária), de elesettsége miatt ő is túlságosan befolyásolható lehetett.

Ha máshonnan nem, Mikszáth könyveiből ismerjük a kiegyezés utáni Magyarország közigazgatási és igazságszolgáltatási apparátusát. El tudjuk képzelni, hogy a presztízs-kérdéssé lett ügyben a tanúk „irányításának” hányféle eszközét vehették igénybe a helyi hatóságok. A bíróság előtti esküket és kivált a bírói okiratokat egyébként sem tudjuk akkora tisztelettel tekinteni, hogy „kizárólagosan” rájuk építhessük a költő „születése történetét”.

S ami végül a barátok nyilatkozatait illeti, ők nem lehettek jelen az eseménynél, s így csupán abból a szempontból fontosak, hogy vallomásaikban Petőfi véleményeinek tükröződését láthatjuk. Nincs okunk arra, hogy egyikük tanúságtételét a másikénál hitelesebbnek tekintsük, ennélfogva a probléma eldöntésében nem támaszkodhatunk rájuk.

1. Mindenekelőtt a költő már idézett verses vallomása: „Ez a város születésem helye…” A Szülőföldemen című költemény alá Petőfi sajátkezűleg írta: Félegyháza.⁴⁴

Dienes többször és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a költő csak „egyetlen egyszer”, „egy rímes közlésben” nevezte magát Félegyháza szülöttének.⁴⁵ Ha így volna, ez sem csökkentené Petőfi vallomásának jelentőségét, Dienes azonban elfogultan hegyezte ki ezt az „egyetlen egyszer”-t, hiszen nagyon jól tudta, hogy a felnőtt költő egy másik versben is a Kiskunság fiának vallotta magát. Márpedig Kiskőrös semmiképpen sem sorolható a kiskun helységek közé. S ezt Petőfinek is tudnia kellett.

Mezősi Károly túlzott bizalommal viseltetik Szuper Károly színészeti naplója iránt, melynek legalábbis Petőfire vonatkozó részét hamisítványnak kell tartanunk,⁴⁶ s ezért nem fogadhatjuk el a „napló” idevágó tanúságtételét. Annál inkább logikus Mezősinek az az érvelése, hogy Petőfinek minden olyan megnyilatkozását, „amelyben a Kiskunságot szülőhelyének nevezte, helyesen csak úgy lehet értelmezni, hogy ezek mindegyike kiskőrösi születésének cáfolatát jelenti”.⁴⁷

2. Márpedig ilyen cáfolat a Szülőföldemen című vers közvetlen vallomása mellett nem egy található, „rímes” is, rímtelen is. A Kiskunság című versben ezt olvashatjuk:

Ha a „rímes közléseknek” nem akarunk kellő jelentőséget tulajdonítani (amire ugyan Petőfi esetében nincs jogunk), akkor ott vannak a prózai nyilatkozatok: a költő egész választási hadjáratában és a kudarcot követő vitairatokban mint kiskun szólt a kiskunokhoz, például így, mindjárt első nyilatkozatában: „Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgy is, mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem.” Vagy a továbbiakban: „Miért óhajtom épen azt, hogy ti válasszatok meg követnek? – azért, mert ez a föld, melyen ti laktok, ez a szép Kis-Kunság, az én szülőföldem s bármily közel áll az ember szívéhez az egész haza, még közelebb áll az a hely a hazában, a hol született.”⁴⁸

Amennyire tehát nem állíthatjuk bátran, hogy Petőfi kiskőrösi születése „megnyugtató bizonyossággal tisztáztatott”, annyira egyértelműen állapítható meg, hogy Petőfi többször is kiskunságinak, közelebbről – legalább egy ízben – félegyházinak vallotta magát.⁴⁹ Az okmányok szava és a költő vallomása közötti ellentét, sőt a költő korai és későbbi vallomásai közötti ellentét semmiféle ravaszkodással nem mosható el.⁵⁰

Így tehát csupán két lehetőségünk van: vagy az okmányokra hallgatunk, és a költő sajátkezű bejegyzésére, vagy későbbi vallomására. A puszta választás azonban nem elegendő, mert meg is kell indokolni a döntést és meg kell fejteni a „rejtélyt”: ha Petőfi Kiskőrösön született, miért mondta félegyházinak, illetve többször is kiskunnak magát, és fordítva, ha Félegyházán látta meg a napvilágot, hogyan került okmányaiba Kiskőrös?

Nézzük előbb az utóbbi esetet. Elfogadásához (a január elsejei születést feltételezve) a feltételezések és véletlenek egész sorozatát kellene felvonultatnunk: noha Petrovicsék Kiskőrösön laktak, sőt a helyi hússzék bérlője még 1822. december 30-án, vagyis a születés előtt egy nappal pénzt fizetett be a kiskőrösi perceptornak, tüstént ezután vagy másnap Félegyházára ment és magával vitte közvetlenül szülés előtt álló feleségét, aki világra is hozza gyermekét Félegyházán, de a pár órás csecsemőt még aznap Kiskőrösre kocsikáztatták keresztelni, majd utána, nyilván még ismét csak azon a napon Félegyházára vitték vissza, ahol a szülőanyának nyilvánvalóan maradnia kellett, hiszen az oda-vissza százkilométeres szekerezésnek aligha tehették ki az öles hóban.⁵¹

A „kiskunfélegyháziak” azzal érvelnek, hogy a városban nem volt evangélikus egyház, ezért kellett Kiskőrösre vinni a keresztelendő csecsemőt. De ez az érv visszájára fordítható: Miért utazott Petrovicsné Félegyházára, ha gyermeket várt és úgyis tudnia kellett, hogy csak Kiskőrösön keresztelhetik meg az újszülöttet? E kérdés nem kapott hangsúlyt a vitában. A viszály jórészt akörül zajlott, hogy a fenti százkilométeres szekerezés valószínűnek tekinthető-e vagy sem.

Koraszülés esetén persze elképzelhető, hogy Petrovicsné gyanútlanul útnak indult; a csecsemőről fennmaradt leírások, mint látni fogjuk, nem zárják ki a koraszülés lehetőségét.

Mezősi lehetségesnek tartotta, hogy a Félegyházán született Petőfit még aznap Kiskőrösre kocsikáztatták keresztelni. Érvelése szerint Petrovics István „vásárokra járó, a pusztai utakat ismerő ember volt. Az utazásnak nemcsak kisebb, de nagyobb nehézségeitől sem riadt vissza. Példa erre az, hogy 1848/49 telén unokája látására Pestről Debrecenbe ment el, amint ezt maga Petőfi leírta. Pedig akkor a Tiszánál állt a front. Azt a Félegyháza és Kiskőrös közötti mintegy 45 km-es távolságot jó lovakkal – márpedig Petrovics Istvánnak jó lovai voltak – néhány óra alatt meg lehetett tenni. Az utazás födeles, sátoros kocsikon történt, a csecsemőnek sem történhetett semmi baja. Egy ilyen téli utazást csak azok vélnek lehetetlennek, akik nem az egykori viszonyok szerint mérlegelnek”. Mezősi megállapította azt is, hogy azokban a napokban a hatóságok nagy távolságokra is adtak ki útleveleket, borral kereskedő embereknek stb.⁵²

Ez az érvelés ott válik ingataggá, hogy Petrovicsnak nem egyedül kellett utaznia, s nem bort, hanem egy párórás csecsemőt kellett volna szállítania, méghozzá az anyával együtt, aki viszont – később még idézendő adatok szerint – igen beteg lett a szüléstől. Vagy ha egyedül hozták volna el a csecsemőt, még aznap vissza is kellett volna vinni az anyához – ami viszont már papíron is kétszer negyvenöt, a valóságban jó százkilométeres út – hóban! Ami még akkor is nagy út, ha a havat nem akadályozó, hanem segítő tényezőnek fogjuk fel (mint Mezősi teszi kiadatlan Viszontválaszában).

A másik oldalon viszont Dienes túloz, amikor mindebből azt a következtetést vonja le, hogy százkilométeres utazást „a szülőanyjától elválasztott szoptatós gyerekkel” megtenni „nem lehet”.⁵³

Először is: köztudott dolog, hogy az újszülött még nem szoptatós gyerek! Napjainkban „az első szoptatós kísérletet a szülést követő 12 óra múlva, legkésőbb 24 óra múlva kezdik”.⁵⁴ Nem ismerünk idevágó érdemleges adatot a régi viszonyokról, de feltehető, hogy nagyjából ez volt a szokás 150 évvel ezelőtt is. Elvben tehát elképzelhető a Dienes által kizárt lehetőség. Figyelembe véve azonban, hogy Petőfi állítólag az éjfél körüli órákban született, még az éjszakai indulást is tekintetbe kellene venni, ami tovább bonyolítja a kérdést.

Miként már idéztük, a költő – önéletrajza és más vallomásai szerint is – január elsején született. Okmányai szerint ugyanazon a napon is keresztelték. A fentiek alapján nem vonhatjuk ugyan le azt a kategorikus tételt, hogy „Petőfi 1823. január 1-én máshol, mint a keresztelés helyén nem születhetett”,⁵⁵ de a félegyházi újévi születésnek és a kiskőrösi újévi keresztelésnek együtt valóban nem adhatunk sok esélyt.

Dienes utoljára idézett mondata azonban – szándékai ellenére – mintegy mentőkötélül is kínálkozott a félegyházi párt számára. Mert amilyen igaz az, hogy a félegyházi születést és a kiskőrösi keresztelést nehéz ugyanarra a napra elképzelni, mindjárt valószínűsíthetőbbé válna a dolog, ha kiderülne, hogy a költő nem újévkor, hanem néhány nappal január előtt született volna. Ekkor már jut idő a csecsemő kocsikáztatására és több más mozzanatot is könnyebben magyarázhatnánk meg.

Ez az oka annak, hogy a félegyházi születés hívei elkerülhetetlenül ki vannak téve e feltevés kísértésének. Mezősi, aki eleinte az ugyanaznapi születés és keresztelés lehetőségét igyekezett bizonyítani, később a decemberi születés eshetőségeit kezdte mérlegelni. Évekkel az utolsó nagy szülőhelyvita után egy napilapban pendítette meg a lehetőséget: „születhetett egy-két héttel korábban is”.⁵⁶

Mezősi váratlan segítséget kapott Jakus Lajos penci múzeumigazgatótól, aki azt a teljesen logikus kérdést tette fel, hogy hol laktak a keresztszülők? Amennyiben helybeliek, tehát kiskőrösiek voltak, részt vehettek a születés napján tartott keresztelőn, „ellenkező esetben ez teljesen lehetetlen”.⁵⁷ Jakus kiderítette, hogy egyes keresztszülők más helységben laktak, meghívásukról tehát „legalább egy nappal korábban kellett gondoskodniuk Petrovicséknak…”

A születési vitában előzőleg már több oldalról is felmerült, hogy a keresztelési anyakönyv adatainak felvételekor esetleg sem a gyerek, sem a keresztszülők nem voltak jelen, de normális keresztelést tételezve fel, kétségtelen, hogy Jakus érvelése némileg új helyzetet teremtett: kinyílt egy kiskapu az 1822 decemberi születés lehetősége előtt.

Mindazok, akik – mint e sorok írója is – nem erőltetik döntő erkölcsi kérdéssé a költő születési nyilatkozatait, az időpont esetleges előbbre kerüléséből sem vonnának le egyéb következtetést, mint azt, hogy egy szívüknek kedves évfordulót pár nappal idébb kell helyezni. A félegyházi párt azonban erre az útra lépve a saját alapelvével kerülne szembe: szerintük ugyanis a költő szavahihetőségének védelme érdekében kell a félegyházi születés mellett kitartani, de a január előtti születéssel ők maguk, a másik oldalról kezdik ki ezt a szavahihetőséget. Kimentenék a költőt a szülőhely megtagadás szerintük erkölcsileg elítélendő „bűnéből” – a születési időpont megváltoztatása árán. Így bizony cseberből vederbe jutunk.

Még ha ez a veder kevésbé nagy is, mint az előző cseber. Jakus Lajosnak, aki egyelőre nem foglalt állást a szülőhely vitájában, azt még mindig nyitottnak ítélve, igaza lehet abban, hogy annak idején a keresztelés napját tekintették születési napnak,⁵⁸ de a költő egyetlen önéletrajzának idézett vallomását („született január elsején”) ilyen alapon nem helyezhetjük hatályon kívül.

De több más nehézség sem szűnne meg pusztán attól, hogy a költő születésnapját megváltoztatnánk. Tegyük fel, hogy újabb, nyomósabb bizonyítékok kényszere alatt meg kellene állapítanunk: Petőfi még 1822-ben született.

Miután ily módon kierőszakoltuk annak a lehetőségnek valószínűsítését, hogy Petőfit csak keresztelték Kiskőrösön, de nem ott született, most fel kellene tételeznünk, hogy a szokással ellentétben ezúttal nem tüntették fel, hogy a gyerek másutt született, pedig ezt máskor megtették, majd ezt a különös véletlent meg kell tetéznünk azzal, hogy az iskolák valami okból születési helynek tekintették a keresztelési helyet, egymás után és automatikusan, s ez ellen sem a közben kiskun redemptussá lett apa, sem a gyerek nem tiltakozott, sőt, megintcsak véletlenségből a katonaságnál is Kiskőröst írják be születése helyéül…

Hát bizony a különös véletleneknek és a szokással ellentétes esetlegességeknek olyan láncolata ez, amely nagyon megerőltetné feltételezési képességeinket.

Különösen nehéz volna a katonai törzskönyvi bejegyzését megmagyarázni. Mezősi itt is ahhoz a hipotézishez ragaszkodik, hogy a keresztlevél vagy iskolai bizonyítvány alapján írták be Kiskőröst születési helyül.⁵⁹ Csakhogy, mint ő is tudja, ugyanez a törzskönyv tévesen 1821-et ír 1823 helyett a születés idejének rovatába, aminek legvalószínűbb magyarázata az, hogy Petőfi szándékosan öregítette magát két évvel, mert mint 16 éves fiatalt fel sem vehették volna a hadseregbe. E jámbor csalás feltétele az volt, hogy okmányait ne mutassa meg. Vagyis az adatokat maga a költő diktálta be, mert az ő érdeke volt önmaga öregítése. Ez esetben viszont csak azért diktálhatta be Kiskőröst is, mert így tudta születése helyét.

Amit az is bizonyít – ismételjük meg, mint perdöntő tényt –, hogy a katonaságtól való szabadulása után, 1841-ben, sajátkezűleg írta be ezt az adatot a pápai anyakönyvbe. A bejegyzés magyarázatául Mezősi Károly sem tudott elfogadható feltevést kidolgozni. Nem is igen lehetne. Fel kellene tételeznünk, hogy a szülők valami rejtélyes okból eltitkolták fiuk előtt a valóságos születéshelyet, s csak felnőtt korában közölték vele az igazságot. De miért?

Nincs szükségünk a feltételezések és véletlenek garmadára akkor, ha az okmányokat és a költő első vallomásait fogadjuk el alapul, melyek szerint Kiskőrös a születéshely. De akkor egy még kényesebb kérdés tolakszik elénk: miért „tagadta meg” szülőfaluját? Mert hogy ebben az esetben tudatos megtagadásról van szó, a fentiek alapján nem is lehet kétséges: ismernie kellett a saját okmányait és sajátkezű bejegyzéseit!

Elvben tehát két lehetőség van:

1. Petőfit csak keresztelték Kiskőrösön, de január 1. előtt Félegyházán született, keresztelési okmánya alapján írták bizonyítványaiba Kiskőröst, s egy ideig ő maga is így tudta születése helyét, felnőtt korában azonban olyan értesüléseket szerezhetett szüleitől, amelyek alapján csakugyan joggal tarthatta magát félegyházi születésűnek. Az ember – kivált, ha híres költő – felnőtt fejjel szívesen érdeklődik születése körülményei iránt. Ezt az eshetőséget azonban semmiféle emlékezés, vallomás, vagy okmány nem valószínűsíti, nehéz is elképzelni, hogy a szülők korábban miért nem közölték a gyerekkel születésének valóságos helyét. Mint logikailag feltételezhető, s mint okmányilag jelenleg nem cáfolható hipotézist – először ebben az egész százados vitában – mégis mérlegelnünk kell ennek az utólagos tájékozódásnak az esélyét. Köntörfalazás nélkül azonban csak annyi mondható, hogy jelenleg nagyon csekély ez az esély, s nincs érdemi magyarázatunk arra, hogy Petőfi, ha utólag jött rá kiskun származására, erről szólva miért nem beszélt okmányainak tévedéséről?

2. Csak azért nem beszélt, – ez a második, de erősen valószínűsíthető megoldás – mert ezek az iratok nem tévesek, hanem ellenszenvesek voltak számára.

Nincs más meggyőző magyarázatunk, csak ez az egy! Az, amit már Toldy Ferenc, Pesty Frigyes, Ferenczi Zoltán, Illyés Gyula és Hatvany Lajos is elfogadott: a „tót” lakosságú Kiskőrösön születni – ez a származás nem tetszett a költőnek, szívesebben látta és vallotta magát kiskunnak. Amire – Félegyházán töltött gyermekkorát tekintve – bizonyos fokig joga is volt.⁶⁰

Érdekes dolog, hogy legújabban mind a kiskőrösi, mind a félegyházi „párt” képviselői élesen elutasítják ezt a magyarázatot. Hogy Mezősi így tesz, teljesen érthető, hisz erre az egy feltételezésre neki nincs is szüksége, de Dienes már nem következetes akkor, amikor Mezősivel együtt tiltakozik „egy a mai irodalomban is honos felfogás ellen”, mely szerint „Petőfit Kiskőrös szlovák volta késztette arra, hogy kiskunságinak nevezze magát”.⁶¹ Dienes azonban csak a tényeknek olyan akaratlan elhallgatása árán védelmezhette felfogását, ami egyébként nem jellemző az ő tudósi lelkiismeretességére.

Sántít már ellenérve is: „…a költő barátai, ellenségei, rokonai, iskolatársai, szóval mindenki tudta, hogy családja evangélikus szlovák eredetű, de nem ismerünk olyan kortársi nyilatkozatot, mely kételkedett volna Petőfi magyarságában”.⁶² Nos, Petőfi magyarságát nyíltan valóban nem vonták kétségbe, de épp a költő egyik legbőszebb ellensége nagyon is durva módon gúnyolta a költőt, mint aki „saját nemzetiségi neve” (!) helyett álnevet használt. Sőt, Szeberényi Lajos, – ő ez a bősz mocskolódó – vitacikkében azt az otromba módszert is bevezette, hogy ellenfelének „nemzetiségi” nevét zárójelben mindig hozzá is tette a Petőfi névhez, így: „Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor”.⁶³

Nem kell Petőfi-méretű érzékenység ahhoz, hogy valakinek fájjanak az ilyen támadások. De érhették őt már sokkal korábban is hasonló ütések, különben mivel magyarázhatnánk azt a már említett esetet, hogy aszódi diák korában heves általánosítással kelt ki a „tótok” ellen?

Erről az érzékenységről más, hitelesnek tekinthető kortársi vallomás is beszél.

Aligha véletlen, hogy Dienes, aki Várady vallomásának szülőhelyi utalását hihetőnek ítélte, a luteránus vallás szégyenlésére vonatkozó mondatokat elhagyta a fenti idézetből.⁶⁵ Várady vallomása ugyanis pontosan azt a feltételezésünket erősíti meg, hogy a költő restellte saját származását, amelynek helye és vallási adottsága szlovák eredetet sugallt, és szívesebben gondolt arra, hogy egészen kisgyerek korában Félegyházán nevelkedett, mert az a környezet viszont a kiskun származás benyomását kelthette.

Amiből viszont az is következik, hogy a szülőhely-vitának az a része, amely Kiskőrös megtagadását hivatott megmagyarázni, itt nem is zárható le. Az életrajznak csak egy későbbi pontján válik majd érthetővé, hogy mikor, miként és miért alakulhatott ki a költőben a kiskun származás tudatához való ragaszkodás kényszere?^65a

Addig tehát csupán annyit állapíthatunk meg, hogy a költő által felnőtt fejjel hirdetett újévi és félegyházi születés ellenkezik az okmányok adataival és elfogadása az erőltetett feltételezések egész sorozatát követelné meg. A kiskőrösi születés mellett viszont akkora erővel érvelnek a hivatalos és elfogulatlan iratok, hogy valószínűségét érdemlegesen még a „kiskőrösi párt” által elkövetett jámbor és kevésbé jámbor csalások sem csökkentik.

Anélkül, hogy a szülőhely-viták történetét értékelni akarnók, az utolsó – 1960-as – csatározásról elmondhatjuk, hogy mindkét oldal fő képviselői ellentmondásba kerültek saját elveikkel: a költő „szavahihetősége” jegyében védelmezett félegyházi születés csak a január előtti születéssel (vagyis a költő szavának más oldalról való megkérdőjelezésével) támasztható alá érdemlegesen, míg a kiskőrösi álláspont valószínűségét nem lehet úgy képviselni, hogy (miként Dienes tette), elutasítjuk a szülőhely megtagadásának egyetlen lehetséges és fentebb vázolt magyarázatát.

A szülőhely-vita paradoxonja, amelyet semmiféle mesterkedéssel nem lehet elleplezni, épp ez: minél valószínűbb, hogy Petőfi Kiskőrösön született, annál nyilvánvalóbb hogy költőnk a kiskőrösi születést tudatosan megtagadta.

Ismételten csak valószínűségről beszéltem, mert meggyőződésem szerint tudományosan nem tartható fenn az a kategorikus tétel, amelyet Dienes képviselt, s amely „vitathatatlanná” nyilvánította a „kiskőrösi álláspontot”. Végül is semmiféle érvvel nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a kiskőrösi árendás felesége sűrű utazgatásai egyikének alkalmával (1823. újéve előtt) éppúgy „idegenben” szülte meg Sándor fiát, mint ahogy később István fiát is „vizitben” hozta a világra! Sok minden szól ez ellen, de nem annyi, hogy a vitát és a kutatást egyszer és mindenkorra befejezettnek tekintsük (még az ellenfél elhallgattatása árán is – amint azt Mezősivel tették!). A Petőfi-filológiának nincs szüksége Roma locuta est-ekre. Komoly kár nem származhat abból, hogy több város lakói is mintegy földijüknek tekintik Petőfit (nehéz is volna ezt megtiltani nekik), de a vitathatatlanság deklarálásából már eredhetett volna kár. Szerencsére Mezősi és Jakus nem hallgatott az ilyen tilalmakra… És sikerült is új adatokkal gazdagítaniuk a vitát!

S ha már összefoglalásunk végére érve, a vitákat is érintenünk kellett, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az 1960-as nézeteltérésekben Mezősi Károly képviselte a leginkább tárgyilagos módszert: sohasem gyalázta ellenfeleit, nem hallgatta el a nekik kedvező érveket és támpontokat sem. Viszontválaszában, amely kéziratban maradt, igen szerényen határozta meg álláspontját: „Az egyetlen lényeges kívánságom az, hogy ismerjék el: Petőfi férfikorában következetes volt abban, hogy a szülőhelyének a Kiskunságot, Félegyháza városát hirdette, s ennek az állásfoglalásnak nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani, mint ahogy eddig tették. Annak lehetőségét tehát, hogy a probléma még tisztázódhat, nyitva kell tartani.”

Az érvek és ellenérvek – remélhetőleg tárgyilagosra sikerült – felvázolásával azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a probléma csakugyan vitatható – ma is! Nem ámokfutás, nem agyrém, nem is feltétlenül lokálpatrióta elfogultság, ha egy kutató azt vizsgálja, miként lehet igazolni a költőnek saját születéséről tett felnőttkori vallomásait. Mezősi ott esik túlzásba, amikor ezt tekinti a költő „fő életrajzi adatának” (miként Viszontválaszában kifejezte magát).

Nem, a költő fő életrajzi adata az, hogy megszületett, méghozzá 1823 január elsején, vagy néhány nappal korábban, eddigi ismereteink alapján valószínűleg Kiskőrösön. Ezenkívül fő életrajzi adata még, hogy születése után húsz és egynehány évvel a halhatatlan remekművek egész sorozatát alkotta meg, majd 1849. július 31-én – pontosan megint csak nem ismert körülmények között – a magyar szabadságharc katonájaként elesett.

Folytassuk a vitát, de ne tekintsük ezt a szülőhelyi rejtélyt Petőfi élete fő adatának, ne ez kösse le legfőbb energiáinkat.

De szabad-e egyáltalában bizonytalanságot ébresztenünk a Petőfi iránt érdeklődőkben, s a kiskőrösi szülőház küszöbét átlépő látogatókban? Van olyan álláspont, amely szerint ebben az ügyben a legcsekélyebb kételkedést sem szabad eltűrnünk, mert „minden kérdés tisztázott”, s mert különben is tartozunk ezzel „a Petőfi szülőházat látogatók ezreinek is, mert másképp lépi át a szülőház küszöbét a kétkedő, mint az, aki a költővel vallja: »Szent a küszöb…«”

A Palota és kunyhóból iderángatott idézet alkalmazása fölöttébb önkényes ebben a fentebb már említett kiskőrösi füzetben, mert a vers nem a szülőhely vitához szól hozzá, egészen máshoz. Ettől függetlenül a fenti érvelésben tiszteletreméltó álláspont fejeződik ki. Csak éppen tudományos szempontból nincs súlya ennek az érvelésnek: a tudományosság szarvára mindenekelőtt az adatok, tények hitelessége a döntő, s nem az a szempont, hogy egy emlékház küszöbét ki milyen érzésekkel lépi át.

Az a „kétkedő” egyébként, aki netán cinikusan lépné át a „szent küszöböt”, nem hivatkozhat a születéshely körüli százados huzavonára. Arról ugyanis soha nem vitatkozhatunk, hogy a kis Petőfi élete első 22 hónapját csakugyan Kiskőrösön töltötte. Az érzéseket egyébként sem elsősorban az emlékhelyek keltik fel – az igazi érzések bennünk vannak, ha vannak. Ne féljünk tehát a tudományos vizsgálattól. Kivált ne idegenkedjenek a kiskőrösiek, hiszen jelenlegi ismereteink alapján csak azt mondhatjuk, hogy Petőfi valószínűleg városukban született.

4. Az első huszonkét hónap

5. Félegyháza – a kisgyermek első élményei

„Az udvarra benyúló épület végében terült el szűk határok között az a kertecske, mely a legmeghittebb hely volt a játszadozó fiatal barátok részére. Itt húzták meg magukat, mert a tágasabb udvart veszedelmes helynek tartották. Ott ólálkodott az az öt tarka szelindek, melyek nem a legnagyobb barátságot tartották a gyerekekkel. Kivált a »Kurázs« kutya volt a rettegett rém, ha az az udvaron volt, akkor ugyancsak bereteszelték a kis kert ajtaját, hogy az oda ne juthasson. Még az éhség sem tudta volna őket onnan kicsalogatni. Ilyen kritikus helyzetben várták a déli harangszót s a kertben levő két körtefa hűvöséből leskelődtek, hogy állandó szokásként indul-e már az öreges szolgáló a »Hattyú« épületében levő mészárszékbe, hogy ebédre hívja a Sándorka édesapját. Ha az apa a székálló legényekkel megjött, lecsitította a tarka kutyákat…”⁸⁶

„Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni.

– Pocem Zsuzskó – szokta mondani a kis Sándor – menjünk a pincébe!

Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pincéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hancúrozott vele. A kis Sándor előre szaladt, s a pincegádor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kacagott, ha Zsuzsi úgy tett, mintha megijedt volna…”⁹⁰

„Ebéd alkalmával a szíves házigazda négyéves fiacskáját, Sándort, kiben minden szigorúsága mellett is nagy öröme telt, mivel öt évi meddő házassága után született, vendége mellé ültette, s kedvezésből egy kis poharat tett elébe, hogy a borból őt is részesítse. Ebéd közben nagyatyám észrevevé, hogy az ő poharából a bor előbb ki-kiürül, mintsem ő azt elfogyasztaná. Gyanúja kis szomszédjára esett, s csakugyan titkos figyelem után rajta kapta a kis csenőt, midőn az az ő borát a maga pohárkájába áttöltötte oly ügyességgel, hogy az érdekletten kívül más nem vette észre. Nagyatyám ismerve az öreg Petrovics szigorúságát, nem akarta a csínyt elárulni, egy mosolyát azonban el nem nyomhatta (…) mire Sándor atyja figyelmes lőn (…) Nagyatyám az öreg Petrovicsot csak hosszas engeszteléssel bírta visszatartani, hogy az szeretett fia nadrágját ki ne porolja.”⁹⁴

„A reggelinél meg, ugyancsak nagyatyám elbeszélése szerint, az anyja panaszolta, hogy mily különös ízlése van fiának, a kávét – úgy mond – cukor nélkül, keserűen issza, s azt a javaslatot kockáztatta, hogy majd élete is oly keserű lesz, mint kávéja.”⁹⁵

1. Kecskeméten

Valószínű azonban, hogy a kis Petrovicsot apja vagyona és rokona tekintélye megóvta a tanító nádpálcás rohamaitól. Dienes megvizsgálta Schifferdecker megmaradt feljegyzéseit, melyek a nebulók kirívó csínytevéseit is rögzítették, s Petrovics Sándor neve mellett nem talált megrovó adatokat. Tizenöt mázsa búza árának megfelelő összeget, 75 forintot fizetett Petrovics István három évi „rektorpénz” fejében. Mivel a tanító évi fizetése 100 forint volt, nyilván meg tudta becsülni azt a tanítványát, akiért ilyen csinos summát kapott. A harmadik (1830–31-es) tanévben egyébként Petrovics Istvánnak többet kellett áldoznia, mint az első két évben együttvéve, akár azért – mint Dienes gondolta – mert „Schifferdecker a népiskola utolsó esztendejében külön órákon foglalkozhatott a fiúval”,¹¹¹ akár azért (is), mert a harácsoló-üzletelő tanító a szülők tárcájához mérte a tandíjat és lépést igyekezett tartani Petrovicsék gyarapodásával…

A korábbi irodalommal szemben valószínűleg azoknak van igazuk, akik A jó tanító című remek torzkép mintáját Schifferdeckerben vélik felfedezni.¹¹² Nemcsak azért, mert a költő többi tanítójára semmiképpen sem illik a gúnyrajz, hanem – egészítsük ki Dienes érvelését – azért is, mert a sonkával-kolbásszal megrakott kémény és a tanító „szörnyű jóságának” emlegetése pontosan megfelel annak, amit a sertéshizlalásban elmerülő rektorról tudunk.¹¹³ És legkivált árulkodó az a versszak, amelyből a kis Petrovics védettségét lehet kiolvasni:

Így csak a kiváltságosok gyerekeivel beszélnek bizonyos pedagógusok…

Találgatások helyett azonban az ellenőrizhető tényeknél maradva, vessünk pillantást a kecskeméti iskolára: „Egyetlen tanterem volt benne, melyet egy nagy boglyakemence fűtött, három ablaka közül kettő az udvarra, egyik egy kis kertre szolgált. A helyszűke koedukációt eredményezett: fiúk és lányok együtt tanultak, 1828-ban 50 tanulója volt az iskolának…”¹¹⁴

Dienes gondosan tanulmányozta az akkori tankönyveket is. Az olvasókönyv alapján „katetikus, kérdezve rávezető módszerrel” fejlesztették az értelmet. Az elemistáknak ilyen kérdésekre kellett felelniük: „Szükséges-e, hogy minden háznak legyen fedele és ajtaja? Miért? Minden embernek meg kell halnia; miért? Minden virágnak el kell enyészni¹¹⁵; miért?” És így tovább.

A Dienes által bőven sorolt kérdéseket olvasva, lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy épp a katetikus módszer milyen kiemelt szerepet kap Petőfi több versében is, főleg Az apostolban. A gondolkodásnak ezt az elemi mechanizmusát, amelyet Schifferdecker pálcával sulykolt növendékei fejébe, a nagy költészet magaslatain látjuk viszont Szilveszter kérdéseiben: „Oh, ég, isten! mivégre alkotál?… És mért adál családot?… Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam… Mért bántotok ti engemet?… Mi célja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!!” És így tovább. Természetesen nem akarhatjuk Petőfi feltehetően első olvasmányából, A Gyermekek Barátja című tankönyvből levezetni a költő tanainak summázatát, de más minták – például a forradalmi káték – mellett ezek az első gondolkozási leckék is Az apostol logikai építkezésének szabályai felé mutatnak.

Mindez persze csak a formára, a technikára vonatkozik. Az elemi iskolai oktatás erkölcsi–eszmei lényegét szerencsésen ledobta magáról a költő. Soha rosszabb helyre nem hullhattak e versikékbe szedett magvas tanítások, mint annak a fiúnak lelkébe, aki felnőtt korában „az erkölcsi és oktató rendszokásoknak” épp az ellenkezőjét hirdette és valósította meg! A példabeszédek hiába intették sunyi hallgatásra („Soha ne avatkozz abba, A’mi nincsen reád bízva.”), hiába óvták az álmodozástól („Ne élj puszta reménységgel, Mert mellette meghalsz éhel”), a magyar irodalom legmerészebb lázadójától – ha kórusban fújhatta is társaival e rigmusokat – később lepergett e silány erkölcstan legtöbb tétele.

A „rímes” példabeszédek közt egy olyan akad, amely az igazmondást követelő költőnek később sem lehetett ellenszenves:

Schifferdeckernek különben összesen 69 darab könyve volt, ezek jegyzékét is ismerjük: 41 volt közülük magyar, 15 latin és 13 német. A Defoe Robinsonját is átdolgozó Campe A jelesebb utazások című gyűjteményét talán érdemes megemlíteni. Ha a kisdiák belenézett, a nagyvilágra ez a könyv nyithatott neki először ablakot.

Dienes feltehetőnek vélte, hogy Münchhausen báró kalandjaival is ekkoriban ismerkedhetett meg Petőfi.¹¹⁷ Könnyen lehetséges. Tudjuk, hogy a költő az Uti jegyzetekben megemlékezett Báró de Manxról (így ismerték akkoriban a nagy hazudozót). De bármikor olvasta is a generálisnak „a tengeren és szárazon tett tsudálkozásra méltó történeteit”, ez a könyv képtelen földrajzával és rikítóan füllentett kalandjaival egyike lehetett ama mintáknak, amelyek később a János vitéz legmulatságosabb lapjait ihlették.

Lázadásról és költészetről beszélünk a kecskeméti diák kapcsán, de természetesen csak mint készülődő jövőről. Ebből az időszakból sincs határozott adatunk arra vonatkozóan, hogy a kisdiák önállóan és önmagáról verselgetne,¹¹⁸ a lázongásra pedig nem igen lehetett oka (6–8 éves gyerekeknél az ilyen megnyilvánulások amúgy is ritkák). Kecskeméti évei valószínűleg gondtalan boldogságban teltek el. Szállásadójának leánya, Rhuz (Hruz) Erzsébet hitelesnek elfogadható képet rajzolt a kisdiákról a Petőfi-emlékeket gyűjtő Kéry Gyulának:

A kipontozott mondatok szerint Hruz Erzsébet is a Cserebogár-dalra tanította volna a költőt. Mivel ezt a dalt közismert versében dajkájának köszönte meg Petőfi, vagy ő tévedett, vagy, ami valószínűbb, a derék vénkisasszony színezte ki egy kicsit a költő életében játszott szerepét. Mindenesetre egy másik tanú is hasonló képet fest a szelíd gyermekről: Kovácsay Júlia, ki meghallgatásakor tisztes matróna volt, ám még mindig kisasszony. Ő úgy került kapcsolatba Petrovicsékkal, hogy a kisdiákot két kecskeméti tanév után az ő nagybátyja fogadta magához. A kis Julika 8–9 éves lehetett, s épp nagybátyjánál tartózkodott, amikor „Petrovicsné érkezett meg a fiával”:

Kovácsay Julika csakugyan igazi tanú, Dienes megtalálta nevét Schifferdecker könyveiben, végig osztálytársa volt Petőfinek. Így hát érdemes megjegyezni emlékezéseinek néhány részletét: a „cókmókot” cipelő kocsist, az anya divatos ruháját és a külön kedvezésből biztosított kávét – a kisfiú szelíd jósága összhangban állt az őt körülvevő szeretettel és tisztes jóléttel.

Hruz Erzsébet és Kovácsay Júlia után egy harmadik emlékező szavaiban is előbukkan a szelíd jelző, de immár a nyakas kíséretében.

2. Szabadszálláson

„…iskolámba a gyermeket befogadtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva: én őt tanítványim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak jelesbek nála.

A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát és felszólításomra: »eredj Sándor, játsszál te is« – »nem szeretek«-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyermekeket. Bár tanuló nem volt a legjobb, de erkölcse sohasem adott okot kemény feddésre. Fél évet nálam töltvén, atyja elvette…”¹²²

„…bátyám gyermekkora legkevésbé illeti Szabadszállást, hová ő úgyszólván csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban s iskolába nem járt soha. Csodálom, hogy tanulótársai akadnak Szabadszálláson. (…) Az illetők éppen nem tisztán emlékeznek, ha (…) a jó módban növelt, lion gatyás, halvány és vékony, de eleven fiút, ki élénk kedvvel nyargalta össze velök az iskola tágas udvarát és aki apjának szilaj lovait megnyargalta stb. bátyámnak tartják. Ez mind csekély személyemről van mondva, nem bátyámról. Azonban megbocsátható, hogy sokan inkább a költőt akarják játszó gyermekpajtásoknak vallani, mint annak öccsét (…). Sándor igen csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig épen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (…) azt mindig a kocsisnak kellett tartani. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem vált belőle.”¹²⁵

„Minden szombaton, szerdán délután, ha az idő engedé, az egész tanuló ifjuság, tanárunk vezérlete alatt, kiment a gyepre lapdázni. Ő maga is (ti. a tanár. – F. S.) kitűnő lapdázó lévén, a mindenekfelett jeleskedő Sándort emiatt is mód nélkül szerette, mert oly ugró, futó, kapó s főkép dobó alig akadt az idősebbek közt is, kortársait nem is említve (…) mint repült a lapda hatalmas ütései alatt, mint futott evetként s dobott, mint nyílvető ama bátor kis hős (…) – Vékony, cingár gyerek létére, mindez alig eshetett nehezére, s tán elősegítheté fejlődését s ügyességét ama körülmény, hogy apja mészáros lévén, holmi aprólékos testedző munkához már otthon játszva hozzászokott s ez okból karjai fejlettebbek, mozgásai ügyesebbek valának, mintsem látszat után tőle várni lehetett.”¹²⁸

3. Sárszentlőrincen

„1831-ik esztendei 28. szept. hozzám jött Petrovics Sándor kosztos deák Szabadszállásról, 12 forint egy hónapi fizetés mellett. A deák szükségeire hagyott itt az édesanyja 10 forintot, ismét az atyja 5 forintot.”¹³⁰

Haag Péter német eredetű családból származott, s kitűnő eredménnyel végzett a soproni lyceumban, ahol elsajátította a latin, görög és francia nyelvet. Eredményesen működött, mint nevelő majd professzor, azonban a húszas évek során két alkalommal is elmebaj tünetei ütköztek ki rajta. 1830-ban a roham harmadszor ismétlődött, ekkor az illetékes egyházi szervek már segédoktatót kívántak állítani melléje.

Mint tudjuk, Petőfi 1831 szeptemberében érkezett meg Sárszentlőrincre. Alig kezdődött meg a tanítás, amikor a tanáron ismét kitört az elmebaj. Felesége kíséretében orvoshoz ment, de pár nap múlva a Bonyhád környéki falvakban tűnt fel, a robot és a dézsma eltörlését hirdetve vagy ígérve a népnek. A szolgabíró elfogatta, Szekszárdra vitette, ott a várkapitány vette őrizetbe, aki orvosi tanácsra ispotályba csukatta. Haag azonban megszökött, visszatért Lőrincre, s a közben helyettesítésére állított Lehr András fiatal tanárt némi zaklatás után távozásra kényszerítette. A botrányok folytatódtak, Lehrt az iskolai felügyelet visszarendelte segédtanítónak, Haag azonban üldözte őt, tanítványait a Lehr iránti „engedelmességtől” eltiltotta. Lehr erre ismét elmenekült, Haag pedig a tanórákat nem annyira oktatásra, mint nézetei kifejtésére és indulatai levezetésére kezdte használni.

1832. márciusában több alkalommal is vizsgálatok folytak Haag ellen, kikérdezték a tanítványokat is. Haag kilátásba helyezte a gyerekeknek, hogy az árulkodókat „bélig veri, szétapréttya”. Balassa lelkész (a nagy sebész, Balassa János apja) március 15-én a helyszínen hallgatott ki diákokat. A válaszadásra kötelezettek nevét előre megjelölte.

És itt válik az ügy számunkra különösen érdekessé, mert „Petrovics” neve is szerepel az először kijelölt hat gyerek listáján!

A ténylegesen kihallgatottak között azonban végül is nem található „Petrovits”, Jakus szerint „valószínűleg ezen a napon hiányzott az iskolából”. Jelen volt viszont és vallomást is tett – Sass István, Petrovicsnak kedves barátja…

Petrovics egyik lakótársa csak hosszas faggatásra volt hajlandó felelni, mert – mint mondta – félt a megverettetéstől, azt mondták neki, hogy csak tagadjon, „a professzor ellen semmit fel ne adjon”.

Hogyan került Petrovics a vallomásra kijelöltek közé? Jakus szerint Hittig(h) Lajos nótárius faggathatta ki Haag viselt dolgairól, s amikor Balassa lelkész tudomást szerzett erről, Petrovics Sándort is kiszemelte vallomástevőnek. „Nincs kizárva” – következtetett Jakus –, hogy Haag Petrovics kapcsán mondhatta az osztályban, hogy „a tótok” mind „lotskák”, azaz locsogók…

Néhány falusi gazdát is kihallgattak, s végül március 20-án Haaggal aláiratták lemondását. A közben ismét visszaérkezett Lehr András folytatta a tanítást, s három és fél hónap alatt az előírt tananyagot oktatta: július 12-én megtartották az évvégi vizsgát. A zaklatott tanév egy hét késéssel, de normális körülmények között végetért.

Jakus Lajos kétszer 35 lapos forrásközléséből ennyiben lehetne összefoglalni az ügy legszükségesebb vonatkozásait. Jakus tiszteletreméltó tárgyilagossággal és szerénységgel tartózkodik a messzemenő értékelésektől és kommentároktól. E biográfia szerzőjének azonban meg kell kísérelnie, hogy a pálya egészének összefüggéseiben helyezze el ezt az epizódot, mégha itt-ott csupán kérdésekre szorítkozhat is.

Az első, ami e történetből teljesen nyilvánvaló, hogy a kis Petőfi sárszentlőrinci félévében, 1831. szeptember végétől 1832. március végéig nem annyira tanítás folyt, hanem botrányok, tanárcserék és tanárviszályok, majd vallatások, vizsgálatok sorozata. Petőfi életének az a fejezete, amely az eddigi életrajzokban a legtisztább idill fényében ragyogott, az okmányadatok valóságában nagyon is komor jelenetekkel indul. Amiből nemcsak az következik, hogy e félév oktatási eredménye roppant csekély lehetett, hanem az is, hogy a gyerekek lelki, erkölcsi, jellembeli fejlődését e viszontagságok nagyon is próbára tehették. Hogy ez nem az irodalomtörténész utólagos nagyítása, azt Sárkány Sámuel dunaegyházi evangélikus lelkésznek Balassa János lelkészhez 1832 júliusában írt levele meggyőzően igazolja. A Jakus kéziratában XLI. sz. alatt közölt dokumentum főbb részei így hangzanak:

Különösen izgalmas számunkra az kérdés, hogy miért nem jelent meg a kis Petrovics az iskolában tartott faggatáson? Vajon csakugyan egyszerűen „hiányzott az iskolából”? És a hiányzás vajon betegség következménye volt-e, vagy esetleg ürügy, a vallatás előli kitérés? És miért nem akart vallani? Ő is, mint a többiek, félt a „szétaprítástól”, vagy sajnálta a tanárt? Netán rokonszenvezett vele? Bárhogy történt is, valóságos kis lelkiismereti dráma rejtőzhet a hiányzás önmagában érdektelennek látszó ténye mögött.

De csakugyan őrült volt-e Haag? Tettei arra vallanak – a kihallgatott tanúk szerint. És viselkedése mindenképpen excentrikusságra, sőt idegrohamokra hajlamosító alkatot árul el. De ha leveleit olvassuk, azok nagyon is logikusak. Perczl Imre szolgabíró pedig így okoskodik (l. Jakus XVI.):

A szolgabíró szerint Haag józan állapotában is pontosan tudott arról, mit tett „elme tévolysága idejébe”, – még egy nappal később is.

De miből is állt e „tévolyság” eszmei tartalma? A különböző okmányok szerint ebből: Haag „a Jobbágyoknak tolmácsolta, hogy kozabolják le Földes Uraikat”, a „nemességet, a nagyokat, az Urakat a szegény ember vérszopóinak azok verejtékével élőknek lenni több ízben mondotta”, „a robotot és dézsmát” elengedtetni követelte, minden lehető alkalommal ocsmányolta a papokat – és így tovább.

De 17 évvel később Petőfi nem akarta-e „vasvillára” hányatni a dicsőséges nagyurakat? Nem ostorozta-e a nemeseket, akik a verítékező nép munkájából éltek? És nem gúnyolta-e a papokat, kik az igazságot keresztre feszítik?

De nem nevezték-e Petőfit is bolondnak? Az életrajz harmadik kötetében bőven esik majd szó azokról, akik a nyakravaló-ügyben már a nyílt őrültségi roham kezdetét látták. S nem tudjuk-e azt is, hogy Táncsicsot milyen sokan tartották közönséges bolondnak…?

E meglehet kicsit szónoki kérdések önmagukban semmit sem bizonyítanak. De arra talán elegendőek, hogy Haag Péter históriájában többet lássunk egy elmebeteg kórtörténeténél. A feudális Magyarország urai fel sem foghatták, hogy „józaneszű magyar ember” a státust, az egyházat, a nemességet támadni merészelhetné.

Háttérnek pedig e különös ügyhöz képzeljük oda a koleralázadás iszonyatát… A már többször idézett szolgabíró is mindjárt erre gondol: …annál is inkább figyelmet gerjesztett bennem ezen mostani cselekedete (…), minthogy a parasztoknak és nékem is az Zempléni és Sepesi catastropákat a legelevenyebben festette le…”

A jómódban tartott kis Petrovics távol a felkelés szörnyűségeitől közvetlen élményt nem szerezhetett a lázadásról. De íme, a sors elébevetette ezt a tanárt, aki – akár beteg volt, akár nem – mindenesetre a leghívebben megtestesítette ennek a robbanásnak indulatait és eszméit is! Ha tetszik, most érzékelhette először, milyen gyúlékony ez az egész rendszer, amelyet épp ő fog majd márciusi szavaival lángba borítani. És Haag Péterben megismerhetett egy féktelen lázadót, aki a maga beteges exaltságában is előképe a kastély és a templom urai ellen izgató Szilveszternek.

Nem szeretném persze Haag Péter históriájából levezetni Az apostolt (vagy akár csak Az őrültet). A költészet történetében a legritkábbak az olyan esetek, amikor az élmények közvetlenül kerülnek át a versbe. De arra igenis van jogunk, hogy az eddig csupa derűnek és könnyedségnek látott sárszentlőrinci életszakaszt megterheljük e komor drámával, melynek emlékképei, mondatfoszlányai, szorongásos jelenetei minden bizonnyal megrögződtek a lőrinci kisdiák lelkében, s hozzájárultak a magyar valóság tényleges tartalmának érzékeléséhez.

Haag távozásával megszilárdult Lehr helyzete, s nyilván hamarosan helyreállt a gyermekek természetes világának rendje is. Mi is visszatérhetünk Sass doktor vallomásaihoz, mert a gyermek Petőfiről az első igazán érzékletes leírásokat tőle kaphatjuk.

Becsületére legyen mondva, Sass nem igyekezett jövőbelátónak mutatni gyerekkori önmagát. Félszázad távlatából visszatekintve úgy érezte, hogy „kicsiben a nagy Petőfi” állt előtte „már ez időben is”, – de elismerte, hogy a jelenség kivételessége, az a „bizonyos tipusz” akkoriban „nem tűnt fel” neki (éppúgy, mint a szabadszállási rektornak, aki semmi különöset nem vett észre tanítványán).

Sass minden írásából kiérezhetjük, hogy még ő, a nemes úrfi is irigykedve tekintett a módos redemptus csinosan öltöztetett, „az anyai jóságból bőven folyó küldeményekkel” kényeztetett fiára:

A későbbi „összeférhetetlen”, akinek pályáját szüntelen viszályok jelzik, ekkor még érzékelhető békében élt a világgal, oly sokakat taszító modorának tüskéi még nem bukkantak elő:

Sass fenti két emlékezése különböző időkben keletkezett, de zavaró ellentmondás nincs köztük. Mindkét emlékezés hangsúlyozza, hogy a 9–10 éves fiú kedvelte a magányosságot, de Sass doktor szavaiból egyértelműen kiderül: mindez nem jelenti azt, hogy a diák Petőfi „nem szeretett” volna játszani vagy kerülte társait:

Sass az egyik ilyen vállalatot részletesen le is írja, megérezve és éreztetve a történet magvának szinte jelképes tanulságát:

A barátok „végtelenül kedves mulatsága” a madarászás volt:

Az irodalomtörténész kísértésbe esik, hogy ezt az emlékezést is a költő verseiből vezesse le, de a jóhiszemű Sass doktornak mégis illik elhinni, hogy ő volt társa a leendő költőnek madarászásai közben. Annyi mindenképpen tény, hogy a gyermek Petőfi csakugyan nagy megfigyelője lehetett a madárvilágnak, verseiben minduntalan felbukkannak az erre utaló képek, hasonlatok. Hogy csak a fenti idézetnél maradjunk, a kirabolt fészek fölött bánkódó kisfiúról kinek ne jutna eszébe a Palota és kunyhó híres szakasza:

Tolna vármegye egykori főorvosának feljegyzéseiben az a leginkább megkapó, hogy zsenivé lett iskolatársának tulajdonságai közül színező kedvvel a testieket és jellembelieket emeli ki – a dobó és futó, ugró és labdázó ügyességet, a nagy vállalatokra hajtó merészséget. Annál kevesebbet foglalkozik barátja szellemi fejlődésével, s ez természetes is: részben azért, mert a gyerekek egymás között általában többre becsülik a „sportolói” erényeket, mint a szellemieket, másrészt azért, mert nincs jele annak, hogy költészetünk megújítója a szépíráson kívül valamilyen más tantárgyban is kitűnt volna Szentlőrincen. „Nem mondhatnám – jegyzi meg Sass – hogy tán valami csodagyerek lett volna. Éppen nem.” Petőfi tanulmányi eredményei közül csak azt domborítja ki, hogy itt alapozta meg (egyébként már Kecskeméten elkezdett) latin stúdiumait:

A Sass által is dicsért tanárról, a Berzsenyit idézgető, kiváló nevelőről, ki együtt játszott tanítványaival, emlékezetes képet festett Dienes András.¹³⁹ Akkoriban a nádfedeles iskolákban sem voltak ritkák az ilyen művelt, gondos és lelkes fiatalok, mint amilyen a huszonnégy esztendős Lehr András is lehetett. Láttuk, hogy a latint és a szépírást nagyon komolyan vette. Említsük meg azt is, hogy a vallástanítás kiemelésére utasítások kötelezték (de ő maga meglehetősen felvilágosult ember volt s így például téli hidegben nem engedte templomba tanítványait), hogy egyenként igyekezett nebulói fejébe ültetni a számvetés tudományát, ami az alapműveleteken túl a közönséges és tizedes törtekkel való számolást is magában foglalhatta, végül hogy a magyar és német nyelvet „Classicus Írókból” gyakoroltatta. Diákjainak feltehetően állandó olvasmányuk volt a Hármas Kis Tükör, amelyből nemcsak a verses földrajzot lehetett könnyűszerrel bemagolni, hanem az olyan nemzeti önérzetre ébresztő csacskaságokat is, hogy a magyarok egyenesen „A’ Scitháktól, ezek Mágogtól, Jáfet fijától” származnak.¹⁴⁰

Az oktatástörténet szakembereinek sem könnyű eligazodni Petőfi korának iskolatípusaiban, amelyek olykor városról városra és felekezetről felekezetre más képet mutattak. Petőfi sárszentlőrinci iskolája amolyan alsófokú középiskola lehetett¹⁴¹, amely három osztályból állt, de mindegyik osztály két tanévet foglalt magában. Az első osztályt a donatisták alkották, a másodikat a grammatisták, a harmadikat a syntaxisták. A költő tehát két év alatt nyilván a donatista tanfolyamot végezte el.

Az iskola után végezetül a diák lakhelyét vegyük szemügyre. Pontosan magunk elé tudjuk képzelni, Illyés leírása alapján, ő látta „utoljára” Hittig jegyző házát: „Az L alakú épület hosszabb szára gyümölcsfák és virágágyak mentén húzódik a kert felé. Az oszlopos tornácról szőlőhegyekre látni, a tolnai táj, a Völgység, feledhetetlen édességgel hullámzó, a Provence legszebb tájait idéző halmaira és lankáira.”¹⁴²

A tízéves kisfiú padlós, háromablakos szobában lakott a jegyzőnél, minden jel szerint gondtalanul. Életének e felhőtlen időszakában találkozott az első szerelem élményével is. A jegyző leánya, a nála „tán egy-két évvel idősebb” Amália lobbantotta fel a korai érzelmet, melyről Sass, a jóbarát és az ilyen titkoknak nyilván beavatott tudója, tájékoztatott bennünket. Ezek szerint Amália az első nő a költő életében. Verset is ír hozzá, ha nem is ekkor (amit persze nem tudunk), de tizenkét évvel később mindenképpen, amikor épp Sassékat látogatva meg Borjádon, Málikával is találkozott. A Gyermekkori barátnémhoz a „kínos ifjúság” éveivel méri össze „a boldog gyermekséget”, s mi hihetünk a költőnek: nemcsak a megszépítő messzeség, hanem életének való története is ilyen fényben mutatja Petőfi gyermekkorát.

4. Pesten

Hogy mi volt Petrovics István „célja”, arra nincs adatunk. De ha elfogadjuk, hogy Petőfi sikerrel vizsgázott Szentlőrincen, nincs más magyarázatunk, csak Dienes feltevése. Az viszont már nemcsak hipotézis, hanem okmánnyal igazolható tény, hogy Petőfi az év végén primae classis azaz elsőrendű lett, ami csak ma hangzik ilyen jól, akkoriban körülbelül a kielégítő, az elégséges osztályzat jelzése volt. Teljesen igaza van azonban Dienesnek: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy olyan gyereknek kellett itt németül számolnia, írnia, énekelnie (még a latint is „németül” tanulnia), aki eddig – a kiskőrösi 22 hónap után – színmagyar környezetben nevelkedett, s németül bizony keveset tudhatott. Ha ennek ellenére elégséges bizonyítványt szerzett, legalább német nyelvtudásának határozottan jót tett az első pesti esztendő.¹⁴⁶

Petrovics István azonban aligha gondolkodott így. A lehangoló bizonyítvány láttán a pesti piaristák gimnáziumába íratta át fiát.

Csakugyan olyan gondosság ez, amelyet nem győz „csodálni az ember”?¹⁴⁷ Vagy inkább a hirtelen harag diktálta dac, meggondolatlanság, hebehurgyaság következménye? Nincs elég adatunk az ítélethez. Amiről irat beszél, csak annyi, hogy a tizenegy és fél éves fiút a piarista gimnázium első grammatista osztályába vették fel, vagyis a donatistáktól, az alsó tanfolyamból a középsőbe került át.¹⁴⁸ Apja nyilván el akarta titkolni a fiú előző rossz bizonyítványát, s ezért tagadhatta le az evangélikus gimnáziumi kísérletet.¹⁴⁹

De miért Szabadszállást jelölte meg Petrovics fia utolsó iskolájának? Ahová pedig, tudjuk, az 1833/34-es tanévben egyáltalán nem járhatott? Miért nem vette elő a sárszentlőrinci – Sass szerint „jó” – bizonyítványt? Ezt a kérdést eddig nem tettük fel, pedig nagyon is indokolt, mert ez az egész ügy némi aggályt ébreszthet a sárszentlőrinci távozás okát illetően, s főleg újabb jele annak, hogy Petrovics István iskoláztatási szempontjai nem annyira csodálnivalóak, mint inkább érthetetlenek.

A felvételhez nem csekély ismereteket kellett tanúsítani. Egy másik soproni iskolából maradt fenn, de nagyjából bizonyára a piarista gimnáziumra is jellemző lehet az az előírás, amely a grammatisták felvételi feltételeit foglalta össze. Ezek szerint a „grammatisták classisába csak azok vétethetnek fel novitiusoknak, kik magyarul, németül s deákul már helyesen declinálnak, comparálnak és conjugálnak s a magyar adjectívumokat a substantívumokhoz helyesen kapcsolni tudják, azonkívül a vallásban, Magyarország históriájában és Geographiájában s a számvetés négy speciesseiben már tzélerányos átlátást nyertek.”¹⁵⁰

Petőfit felvették grammatistának, tehát nagyjából kielégítőnek találhatták ismeretei szintjét. A folytatás azonban itt sem sikerült, mert a piaristáknál is csak elégséges lett. Az elégségesek sorában is a sereghajtók számát gyarapította, félévkor 114 gyenge tanuló között a 108., év végén összesítve a 90. Csak magyarból kapott aránylag jobb jegyet – év közben a 65., év végén a 29. helyet szerezte meg – ismételjük: az elégségesek között!

A német gimnáziumi bizonyítványt magyarázhatjuk nyelvi nehézségekkel, a piaristáknál mutatott hanyatlást már kevésbé. Okunk van arra következtetni, hogy a hirtelen új környezetbe, bizonyos értelemben idegen világba került diák nem érezte jól magát egyik pesti iskolájában sem. Árulkodó tény, hogy Nagy Márton, Petőfi osztályának piarista tanára, később az Akadémia tagja, a verselgető tudós és enciklopédia-szerző, aki csaknem negyedszázaddal élte túl tanítványát, soha nem nyilatkozott róla. Igaza lehet Dienesnek: nem is sejtette, hogy Petőfi Sándor azonos lehet valamelyik rövid ideig keze alá jutott növendékével.¹⁵¹ A tanítvány egy év alatt nyilván semmiben sem tűnt ki. De egyáltalán ki lehet-e tűnni egy olyan osztályban, amelyben 196 nebuló ül egymás mellett? Egyébként is: Sárszentlőrincen és Aszódon, ahol tagadhatatlanul jobban felmelegedett Petőfi és jobban, illetve kitűnően tanult, nem egy évet töltött, hanem hosszabb időt. Egy tanév kevés is ahhoz, hogy 196 gyerek és egy tanár között igazi kapcsolat alakulhasson ki!

Nem emlékezett meg Petőfiről egy másik oktatója sem, aki pedig Nagy Mártonnál jelentősebb személy volt, s maga is költő, – Jan Kollar. A piarista katolikus gimnázium lutheránusait hittanra tanította, tehát Petőfit is ő készítette elő a konfirmációra. Feltehető, hogy a pánszlávizmus apostola később gyűlölte a világszabadság magyar apostolát, de ennek nincs nyoma, mint annak sem, hogy Kollar valaha is azonosította volna Petőfit – egykori tanítványával.

Ha hihetünk egy később még idézendő visszaemlékezésnek, már az ifjú Petőfi sem szívelte Kollart.¹⁵² De ennél többet nem tudunk, hiteles adatunk Kollar és a gyerek Petőfi kapcsolatára nincsen, minden idevágó értékelést és feltevést az életrajzi költészet mesés tartományaiba kell utalnunk. Így mindenekelőtt azt a cseppet sem „valószínű” történetet, mely szerint a szlovák papköltő Petőfit „szlováknak számította, vagy legalább azzá akarta tenni”. A piarista gimnázium nem olyan iskola volt, ahol pánszláv agitációval lehetett foglalkozni. Az iskola anyakönyvében olvasható, már Ferenczi is idézte, hogy Petrovics Sándor rovatában a „natio” alatt ez állt: „Hung.” Ezt Kollarnak is tudnia kellett. Egyébként tizenkét evangélikus járt a piaristákhoz 1834–35-ben, ezekből kilenc volt magyar nemesi származék. „Világos – írja Dienes – hogy a reformkornak azok az evangélikus nemesei járatták a piaristák magyar iskolájába fiaikat, akik nem akarták gyermekeiket saját hitfelekezetük német gimnáziumába íratni.” Hogy is képzelhetnénk, hogy Kollar épp a legbuzgóbb magyarok között oktatva a hitelveket, innen akart volna szlovákokat toborozni? És különben is: bárhogy ítéljünk is a tehetséges papköltő politikájáról, annál azért jelentősebb ember volt, semmint hogy tízéves gyerekek nemzetiségi csábítgatásával foglalkozott volna!

A tényekkel ütközik az a komolytalan híresztelés is, mely szerint Kollar „natürlich in slovakischer Sprache” hirdette az igét. Dienes, aki ezt a legendát is szétpukkasztotta, az Evangélikus Levéltárban megtalálta Kollar „privát anyakönyvét”, melyet magyar nyelven vezetett… Lehetséges, hogy magát a konfirmációs imát nem magyarul mondta el, de nem is szlovákul – mert Kollar a magyar mellett az „egyházi cseh” nyelvet használta.¹⁵³

E kínos, de kényszerű közjáték után térjünk vissza a költőre, akit tanárai s ezúttal társai sem igen vettek észre. Sőt nem is nagyon lehettek barátai.

Az evangélikusoknál Zerffy Gusztáv járt fölötte, későbbi hírhedt ellensége, aki sohasem utalt arra, hogy diákkorából ismerte Petőfit, de Bérczy Károly, a jó pajtás, aki a piaristáknál volt felsős, amikor Petőfi alsós, nyilvánvalóan szintén nem tudta, hogy iskolatársak voltak.¹⁵⁴ Kis sereget lehetne összeállítani azokból a barátokból és álbarátokból, akik visszaemlékeztek az aszódi Petőfire, (nem is beszélve a pápai társakról), de a pesti diákról nem szól pajtási tanúvallomás! Ebből a tényből eléggé határozottan vonhatjuk le a tanulságot: ezúttal csakugyan magányos lehetett a kis Petőfi.

Mindezt nem rossz tanulmányi eredményének mentegetése végett érdemes elmondani. Nagyfokú tanügyi korlátoltság kell ahhoz, hogy valaki a világirodalom egyik óriását elemi tanulmányi kötelességeinek „elhanyagolása” miatt megdorgálja¹⁵⁵, de a költő helyett „magyarázgatnunk” sem kell a bizonyítványt. Petőfi hol rossz, hol jó bizonyítványait nem nézhetjük tanfelügyelői szemmel. Végtére is nem a jeles kalkulusok teszik a zsenit. Bennünket ezek a jegyek csak annyiban érdekelnek, hogy a költő fejlődésének követéséhez támpontokat adhatnak. Egy pillanatra sem hihetjük azonban, hogy „a műgondhoz szükséges tudást, tájékozottságot kétségtelenül nevelőitől nyerte”.¹⁵⁶ Nem nyerhette tőlük, mert e nevelők maguk sem bírtak olyan tudással és tájékozottsággal, amelyre a Petőfi-méretű műgondhoz lett volna szükség. De nemcsak ők, a legjobb tanárok sem nevelhetnek költői lángelméket – mondjuk ki határozottan, hogy ők legfeljebb ügyes verselőket képezhetnek, de az igazi költő önmagát neveli, gyötrő kísérletezések során szerzi meg az iskolában el nem sajátítható „szakmai ismereteket.” S ha ez általában igaz, Petőfi esetében sokkal inkább így van – költészetének formailag is forradalmi újításaihoz ugyan mit adhattak iskolái?¹⁵⁷ Félreértés ne essék – nem a kulturálódás jelentőségét vonjuk kétségbe. Műveltség nélkül Petőfi nem Petőfi, de műveltségének az iskolák csak alapjait rakhatták le.

A pesti első két esztendő jelentősége tehát elsősorban nem abban van, hogy mit tanult, vagy nem tanult ott Petőfi – a nagy élmény nem a két iskola, hanem maga a város lehetett. Sajnos épp ez az időszak rejtőzik előlünk oly makacs homályba, hogy még a feltevéseinkhez is kevés a ténybeli fogódzó. Pedig sok mindennek épp itt kellett elkezdődnie.

Próbáljuk kivételesen elengedni a filológiai adatok fonalát, amely ezen a ponton amúgy is szinte kitapinthatatlanul elvékonyodik. Mit láthatott a tizenegy-tizenkét éves fiú Pesten? Az evangélikusok iskolája a mai Deák téren állt, Petőfi egy emlékezés szerint az egykori Geiszt-házban, tehát a mai Szentkirályi utcában lakott¹⁵⁸, a Duna parti piarista iskolába pedig a mai Veres Pálné utcából járt. Tehát két éven át már csak iskolába menet is piacok mellett, boltok sokasága közepette haladt, olyan forgalomban, amihez hasonlót eddig sohasem láthatott. A nagyváros – a kor viszonyaihoz képest nagy város – élményével itt találkozott (igazi metropolishoz később sem volt szerencséje).

Még itt is, mint odahaza, sok faviskót és nádtetőt láthatott, de olyan házakat is, amelyek méreteikkel bizonyára lenyűgözték. Megcsodálhatta a hatalmas lövészházat (ahol egyik szállásadója kezelte a céltáblákat), a piarista iskolától nem messze ívelő hajóhidat, a Dunán pöfékelő gőzösöket. Ha később, némely jakobinus vagy kommunisztikus elődjétől eltérően társadalmi kritikája nem torzult civilizáció ellenességbe, akkor ebben – az eszmei hatások mellett – annak a gyerekkori álmélkodásnak is szerepe lehetett, amely egy hirtelen növő nagyváros lendületes életének láttán feltétlenül elfogta.

Feltételezhető szálláshelyein, az utcákon és magukban az iskolákban most került közeli kapcsolatba a feltörekvő pesti kispolgársággal, azzal a társadalmi réteggel, amely majd egy ideig valószínűleg olvasótáborának jelentős hányadát fogja alkotni, és szokásaival, életvitelével bizonyára befolyásolja is a költőt.¹⁵⁹

Az evangélikusoknál németül oktattak, a piarista gimnázium viszont heves magyar szelleméről volt híres. A német nyelvi kényszer elképzelhetően ingerelte a kisdiákot, már csak azért is, mert ez eleve hátrányba sodorta azokkal szemben, akik von Haus aus ismerték Goethe nyelvét. A piaristák buzgó magyarsága éppen ezért tetszhetett az iskolát cserélő diáknak.

Illyés ténybelileg téves kiindulásból, de tévedhetetlen intuícióval erre az időszakra rögzítette Petőfi nemzeti önérzetének kibontakozását.¹⁶⁰. Igen valószínű, hogy a diák csakugyan itt kapta az első komolyabb nemzeti ösztönzéseket. Nem is csak a magyar piaristáktól, hanem magától a várostól, annak belső nemzetiségi feszültségeitől. A város és a céhek igazgatása és lakóinak vagyona jórészt német vagy németül beszélő rétegek kezében volt, a magyar kistermelő és kisvállalkozó lépten-nyomon beleütközött a pesti németség gazdasági, politikai, életviteli fölényének bántóan rikító tényeibe.¹⁶¹. Egy tizenegy-tizenkét esztendős gimnazistának – ha nem bizonyítványából, hanem pár év múlva már nyíltan megmutatkozó zsenijéből következtethetünk vissza felfogó képességére – minden bizonnyal volt szeme és füle az ilyen konfliktusok érzékelésére.

Hogy két év után miért került el Pestről is, szintén nem tudjuk. A most következő, az aszódi tanár, Koren István szerint Petrovics István így magyarázta az újabb iskolacserét: „Elvettem őt onnan (…) mert a színházak körül ólálkodott…”¹⁶² A kurzívált ige oly kifejező, s annyira beillik Petrovicsról alkotott képünkbe, hogy nem tarthatjuk holmi kitalálásnak, Korennek különben sem volt oka a költésre. Így hát komolyan kell vennünk, hogy már akkor és itt megjelent Petőfi életében a nagy kísértő, a színház. Mégpedig az akkor hazánkban megvalósítható legtökéletesebb formában – a pesti német színházéban. Pesten ugyanis akkor még csak német theátrum működött (a mai Vörösmarty téren; a szép épület 1847-ben égett le). Mivel a leghitelesebb forrásból, magának a költőnek a leveléből tudjuk, hogy még később, Selmecen sem idegenkedett a német színészek játékának megtekintéséről, pedig akkor már bizonyára harcosabb magyar volt, a pesti ólálkodáson nincs mit csodálkoznunk.¹⁶³

Elég volt csupán néhány előadást megnéznie, már az is megtehette a magáét az élénk képzeletű fiúra. Dienes volt az első, aki a pesti színházlátogatások feltehető hatását vizsgálta. A költő diákéveinek ezt a szakaszát zárjuk hát A fiatal Petőfi szerzőjének szavaival: „…a pesti német színház Magyarország egyetlen igazán nagyvárosi színháza volt. A fényesen kivilágított impozáns épület, a pompás nézőtér, a páholyok, a színpad és a játék: hogy Petőfi ilyen világvárosi méretű színházat látott először, s nem kóbor társulat pajtaszerelését, a komédiát, az sok tekintetben megérteti velünk későbbi makacs színészi ambícióit. Sokáig kísérte a gyermekkori nagy színházi élmény.” (Dienes 322.)

5. Aszódon

1835 szeptemberében tehát Petőfi elkezdte aszódi tanulmányait, a latin iskola második grammatista osztályában. Életének ez az első időszaka, amelyről bőségesen maradt fenn visszaemlékezés, roppant vegyes értékű anyag ugyan, de kritikával mégis csak használható. Nem is az a fő bajunk ezekkel a tanúvallomásokkal, hogy gyakran csip-csup ügyekbe fulladnak vagy a kiegyezés utáni Magyarország hanyatló politikai szellemének bántó jegyei ütköznek ki rajtuk, ezen kellő szűréssel lehet segíteni. A nehézséget az okozza, hogy a három aszódi tanév rendszerint egybefolyik bennük. Pedig az időszak kezdetén tizenkét és háromnegyed esztendős Petőfi, Aszódról távoztában tizenöt és fél – a gyermekből közben kamasz lett, egyáltalán nem közömbös tehát, hogy a sok javára írt vagy terhére rótt históriából mikor melyik esett meg vele.

Koren volt talán az egyetlen, aki időrendbe igyekezett fogni emlékeit, határozottan elkülönítve az egyes tanéveket. Ez is mutatja, hogy rendszerető és módszeres elme volt. A filológusoknak a költő körül vívott háborúja természetesen kiterjedt tanárai megítélésére is – e mellékhadszínterek közül talán épp a koreni volt a legzajosabb. Jobb azonban, ha nem merülünk el a csetepatékban. Az elfogultság nélkül vizsgált adatok ugyanis azt valószínűsítik, hogy Koren nem volt sem az az alattomos pánszláv uszító, akinek annyiszor beállították, sem annak ellenkezője, egyáltalán semmi olyan nem fedezhető fel benne, ami a jellemzéseiben megmutatkozó végletes szenvedélyeket indokolttá tehetné. Mint nem ritkán, ezúttal is középen található meg az igazság, mint ahogyan Koren István is a megtestesült középszerűség: derék, de meglehetősen korlátolt ember lehetett. Dicséretére legyen mondva, nem is igyekezett többnek látszani s egykedvűen vallotta meg, hogy Petőfi zsenijét nem is sejtette.¹⁶⁵

A költőt általában egyformán idéző emlékezéseinek egyik változatában¹⁶⁶ érdekes közlés rejtőzik. Diákja pesti iskoláztatására utalva, ezt írta:

A zárójelbe foglalt tájékoztatás nem található meg Koren eddig ismert vallomásaiban. Hitelességét azonban nincs okunk vitatni. Ezek szerint a tanítói pályát feltehetően kicsinylő apa azt az álmot dédelgette lelke mélyén, hogy fia majdan egyházi férfiú, ki tudja, talán magasállású pap lesz. A keresztapa által is ajánlott tanárhoz abban a reményben fordult, hogy a szívének különben is kedves Aszódon jó kezek fogják erre a pályára irányítani a komédiások által megkísértett fiút.

Tervezgetéséből, mint tudjuk, semmi sem vált valóra. Fia kibontakozó hajlamai Aszódon már nyílt ellentétbe kerültek az atyai szándékkal. Itt és ekkor, a kamasszá válás időszakában, mintegy törvényszerűen mutatkoznak meg a lángész előjelei. Maga a költő tréfás-vidám hangon, de a lényegben igen pontosan Aszódhoz kötötte e nagy átalakulást:

Próbáljunk a kusza kortársi emlékezések alapján olyan időrendet összeállítani, amelyben megközelítő valószínűséggel helyükre kerülnek az „eseménydús három esztendő” tényei.

Petőfi már az első – tehát az 1835/36-os tanévben – kitűnt. Koren, még negyven évvel később is, immár csak szavakban, de ismét kiállította a jó bizonyítványt tanítványa szorgalmáról, „rendes magaviseletéről”, szép írásáról és rajztudásáról, hozzátéve ezt a tömörségében is beszédes nyilatkozatot: „A nálam töltött első évéből a mondottakon kívül semmi, őt különösen jellemzőre nem emlékszem.”¹⁶⁸

Szerencsére Delhányi Zsigmond osztálytárs, az egyik legmegbízhatóbb aszódi tanú, többre emlékezett. Leírásai alapján feltételezhető, hogy a pesti iskolákban eltöltött két esztendő Petőfinek nemcsak élményeit, hanem tanulmányi ismereteit is gyarapította. Valószínű az is, hogy az aszódi intézetben alacsonyabbak voltak az igények, mindenesetre Petőfi elégedetten tapasztalhatta, hogy különösebb erőlködés nélkül is a legjobbak közé tartozik például a német és a latin nyelvben. A második „grammaticai cursuson” rajta kívül csak három olyan diák akadt, aki német szöveget tudott »latinra eszközölni«, az osztály többi része magyarból fordított latinra. (A három társ nevét is megjegyezhetjük, mert az aszódi emlékezésekben még szerepelni fog – Delhányi, Dömök Elek és Esztergályi Mihály.)

Delhányi emlékezéseiben mélyebb magyarázatot is találhatunk Petőfi hirtelen tanulmányi fellendülésére. Ez a magyarázat a legtermészetesebb, csak csodálkozni lehet azon, hogy az eddigi irodalom nem vette észre. Figyeljük meg Delhányi fejtegetését:

A derék és okos osztálytárs fején találta a szöget. A korlátoltságáról közmondásosan híressé lett ókori Abderita lakóihoz hasonlítva önmagát és társait, el tudja képzeltetni velünk, micsoda álmélkodás fogadta Petőfit, ezt a valóságos „kis világfit.”¹⁷⁰ Minden normális ember szereti, ha felnéznek rá, de ebben a fiúban az átlagoshoz nem mérhető becsvágy munkált – persze, hogy jól érezte magát a nagyvárosi élet rejtelmeit ismerő sokat tapasztalt ifjú szerepében (amelyet, félreértés ne essék, nem játszania kellett, sorsa volt ez is!). Delhányi leírása feltétlenül megszépítő, hiszen a társak nem mindig szeretik a „felettök álló tehetséget” (s tudjuk, hogy voltak is olyanok, akiket ingerelt Petőfi sikere),¹⁷¹ de a lényeg igaz lehet: Koren büszkeségének nyilván hízelgett, hogy az aszódi tanárnak kell helyrehozni azt, amit a pesti kollégák elrontottak, a diákok többsége szeretettel vagy irigységgel, de nyilván felnézett a jövevényre, aki pedig ilyen körülmények között nyilván kedvvel vetette magát a tanulásba. Ezt a lélektani helyzetet kell döntőnek tartanunk (nem feledkezve meg persze arról sem, hogy ekkor még egyéb feltételei is kedvezőek voltak.)¹⁷²

Ha Aszódon is „ömlesztve” kezelik a diákokat, mint a piaristáknál, Petőfi talán még ilyen előnyök birtokában sem tűnik ki ilyen hamar. De Koren, akinek egyszerre hat osztályt kellett oktatnia, sajátos pedagógiai módszert érvényesített tanítványai elhelyezésében is. Eltért az általános gyakorlattól, mely szerint a többosztályos, de egytantermes iskolákban együtt ültek a különböző évjáratok:

Koren tudatosan törekedett arra, hogy „az ifjak önmunkásságát” fejlessze:

Erre az időszakra kell vonatkoztatnunk Sárkány Sámuel emlékezéseit is. Sárkány ugyanis (később evangélikus püspök) csak ebben a tanévben járt együtt a költővel.¹⁷⁵ Jó viszonyban lehettek, mert mint szó lesz még róla, Petőfi később levelet is írt Selmecre távozó barátjának. Sárkány vallomása alapján megállapítható, hogy nem szabad eltúloznunk Petőfi Aszódon tanúsított szorgalmát. Tanult, tanult (szeretett lármásan, deklamálva magolni), de túl sokáig nem „szekírozta” ezzel társait, „hamar sarokba dobta a könyvet s szétnézett játszó pajtások után”. A leckék elhanyagolása miatt Koren olykor „bennmarasztalta” tanítványát, „abszentáltatva” őt az ebédtől, amikor is az imposztor (ez Koren későbbi kifejezése) a professzor zöldséges kertjében csillapította éhségét – répával, karalábéval.¹⁷⁶

Delhányi és Sárkány vallomása közt nincs nagy eltérés. Egyik Petőfi szorgalmát túlozza el, a másik játékkedvét, mindkettő nyilván megvolt. Az év végi bizonyítvány alapján – ha Koren sajátos osztályozási rendszerét mai fogalmakra ültetjük át – azt kell mondanunk, hogy Petőfi az első aszódi tanévet szép eredménnyel zárta: földrajzból és világtörténelemből kitűnő osztályzatot szerzett, a többi tantárgyból jeles lett.¹⁷⁷

A bizonyítványnál is érdekesebb Koren könyvkatalógusa, látható belőle, hogy Petőfi rendszeresen olvasott. Elsőnek Buffon egyik nevezetes művét vette ki, német fordításban, A madarak természetrajzát. Azok után, amit Sasstól idéztünk a kis „ornitologus” sajátos „madarászásairól”, nem tudunk csodálkozni ezen a választáson.¹⁷⁸ További természetrajzi, illetve filozófiai munkák következtek, majd többször is német és latin olvasmányok, nyelvkönyvek és szótárak, jelezve, hogy Petőfi ekkor, tizenhárom éves korában a francia nyelvvel is elkezdett foglalkozni. Már most szembeötlő történelmi érdeklődése: a kivett könyvek között szerepel egy háromkötetes római történelemkönyv, latinul, Gebhardi német nyelvű magyar története, mind a négy kötetet megnézi, sorban egymás után, s mintha csak bírálni akarná ennek aulikus szemléletét, Budai Ézsaiás magyar históriáját is kikéri, majd megint visszanyúl az ókorhoz egy magyar Plutarkhosszal.¹⁷⁹ Egy tizenhárom éves gyerektől nem mindennapi teljesítmény ilyen művek olvasgatása…

A tanuláson és olvasmányain túl arról kell még megemlékeznünk, hogyan élt, mit csinált az iskolán kívül. Erről maradt fenn a legtöbb emlékezés, természetesen rengeteg költéssel, jámbor vagy ostoba mesével tarkítva. Nem volna érdemes sorra venni az összes játékát, kalandját, ezek amúgy sem különböznek a korabeli gyerekszórakozásoktól, – a vadgesztenye gubacsával szívott dohány tiltott élvezetétől a gyümölcslopási csínyekig mindent megtalálhatunk köztük. Egy jelenet vagy inkább egy kép mégis emlékezetünkbe tapad, amikor az egykori pajtások emlékezéseit olvasgatjuk. Sárkány Sámuel írta az aszódi Petőfiről:

A szétterjesztett karral elterülő test rajza, amelyben így gyönyörködött, eszébe juttatta-e a keresztrefeszített megváltót? Ne találgassunk. Elég annyi, hogy nekünk a képről azok a versei jutnak eszünkbe (A kereszttől Az apostolig), amelyekben oly konokul biztatta magát a megváltó sorsára. Még a misztikára cseppet sem hajlamos racionalistát is megkísérti a kérdés: lehetséges volna, hogy az ember már érettsége előtt így magában hordozná végzetének legfőbb mozgatóit? Vagy csak a véletlen gyártotta jelképpel volna dolgunk?

Ez a viaskodó-harapó fiú mintha már nem is volna azonos a kecskeméti–sárszentlőrinci „szelíd” gyerekkel. A kamaszkor küszöbére lépő Petőfin egyre erőteljesebben ütköztek ki alkatának, jellemének későbbi vonásai. Nemcsak Sárkány Sámuel szerint volt „élénk véralkatú”, „hirtelen haragú”, sőt „kötekedő”, Koren öregkori emlékezéseiből is ilyen kép kerekedik ki: „Aszódon mindig verekedett. E miatt volt sok baja. Tanulni azonban tanult.”¹⁸¹

Petőfi bizonyára sokszor húzta a rövidebbet ezekben a viaskodásokban, hiszen ügyessége és alkatához képest feltűnő ereje sem tehette egyenlővé az aszódi latin iskola még nála is idősebb diákjaival. Annál kevésbé, mert épp ebben az első tanévben sokat betegeskedett: 27 tanítási napot mulasztott gyengélkedései miatt. Valószínűleg igaza volt Dienes Andrásnak, s a költő tüdőtuberkulózisra örökölt hajlamot, hilusai hamar megbetegedtek, könnyen meghűlt.¹⁸²

Kemény Mihály sokat idézett, de itt sem mellőzhető leírása érzékletesen festi a kis Petőfi testi ügyességét és lelki erejét:

Az epizód annyira jellemző Petőfire, hogy szinte már-már ezért kételkedhetnénk. De Kemény Mihály általában megbízható tanú. S így hálásak lehetünk a szelíd bikának, egyszersmind megállapíthatjuk, hogy a kisdiák életében ez a második példa feltűnő vakmerőségére (a szentlőrinci befagyott patak átugrása volt az első).

Az aszódi emlékeket kaotikus áradatban hömpölygető vallomásokból a második tanévre időzíthetjük a sokat emlegetett „titkos társaságot”. Delhányi szerint Neumann Károly vezérlete alatt akkor alakult e szövetség, amikor Petőfi első syntaxista volt (vagyis második évét töltötte Aszódon), s ő mondja azt is, hogy a társaság csak addig állt fenn, amíg Neumann Aszódon tanult. Márpedig Neumann 1837 őszén távozott Selmecre¹⁸³, tehát az 1836–37-es tanévben eshettek meg az alábbi nevezetes események:

Becskereki minden bizonnyal Vörösmarty verséből került az aszódi diák ábrándozásainak birodalmába, idézzünk hát pár sort a versből, hogy magunk elé tudjuk képzelni a kis Petőfi önmagáról alkotott vágyképét:

Vörösmarty szélként nyargalászó Becskerekije s Delhányi emlékezése segít megértetni, hogyan is látta önmagát a kamasz Petőfi, ki A gólya című már idézett versben írta le, miként versenyzett a széllel pusztai lovaglásaikor. A Becskereki egyszersmind mintául is szolgált neki betyárverseihez, a Líliom Petihez és a többiekhez, amelyek még befejezésükben is úgy villantják fel az obligát bitófát, mint Vörösmarty költeménye.

Magáról a titkos társaságról vita is zajlott a Petőfi-irodalomban (mint minden egyéb lehetséges témáról). Mennyire lehet komolyan venni Delhányinak azt a kijelentését, hogy a titkos társaság „hazafias célokra szolgált”, vagy Kemény Mihálynak van igaza, aki szerint csupán a Koren „zsarnoksága” elleni fellépésről volt szó? Aligha látszik érdemesnek elmerülnünk e vitában, hiszen minden vizsgálat nélkül is nyilvánvaló legalább két dolog: 1. a titkos szövetkezések iránti diákhajlam minden történelmi korban természetes lehet, s csakugyan nem jár feltétlenül együtt a nemzeti szenvedélyekkel; 2. viszont abban a korban, a reformkori politika első nagy csúcspontján egy ilyen diákcsoportosulás szükségszerűen igenis hazafias jelleget öltött magára!

Nincs okunk kétségbe vonni Delhányi vallomását, aki szerint nemcsak nótázással egybekötött kirándulásokban és tiltott pipázásokban vettek részt a társaság tagjai, hanem mindennek valamiképpen hazafias színezete is lehetett.

Mint ahogy más összefüggésben Kemény Mihály is hangsúlyozta az aszódi diákok lázadó hajlamait: „A deák, ha még oly apró is, mind szeret hősködni, valódi kis forradalmár valamennyi, s mihelyt alkalma van, turbulenskedik.”¹⁸⁵

Az apró forradalmárok közül miért maradt volna ki éppen Petőfi? Miért kellene kételkednünk abban, hogy eszményeket keresett magának, s Becskereki kultuszát össze tudta kötni Tell Vilmos és Attila iránti vonzódásával? Miért olyan hihetetlen, hogy az aszódi diákok között „közkézen forgott általa rajzolt Tell Vilmos képe”, amelyet társai „elég ügyetlenül” lemásoltak, „úgy hogy az egész osztály el volt árasztva ezen hős alak torz arcképeivel” s mindez talán a „szabadságérzetnek” is „némi szikráját” gyújtotta bennük – mint Delhányi írta. Hatvany a mondák elleni egészséges irtózását odáig fokozta, hogy elutasította az egész történetet, szerinte Petőfi egy történelemkönyvből „derűre-borúra másolta ki a festői kosztümjeikben tetszetős alakokat, még pedig tekintet nélkül arra, hogy olyan szabadsághősök voltak, mint Tell Vilmos vagy olyan zsarnokok mint Attila.”¹⁸⁶ Hatvanynak igaza volt addig, amíg óvott bennünket attól, hogy a felnőtt forradalmár költő képét visszavetítsük Petőfi korábbi éveibe, de ezúttal ő vetítette vissza a XX. század Attila-képét a reformkorba: akkor ugyanis nem zsarnoknak, hanem „magyar hősnek” tekintették a hun fejedelmet (amint az a felnőtt Petőfi verséből is kiderül, lásd az Élet vagy halál című költeményt).

Nehéz pontosan időzíteni azt a másik emlékezést, amely a kamasz költő öntudatának kibontakozásához nem kevésbé fontos adalékot kínál. Legcélszerűbb mégis itt beszélnünk róla, mert összefügg a fenti kérdéssel, s Kemény Mihálynak az „apró forradalmárokról” fentebb idézett nyilatkozatával. Az ugyanis így folytatódik:

Nem tudunk olyan érdekről, amely emlékei meghamisítására késztethette volna Kemény Mihályt, akinek megbízhatóságát Hatvany is nyomatékkal kiemeli.¹⁸⁸ Vallomását tehát mint Petőfi szellemi-erkölcsi érettségének korai bizonyítékát, hitelesnek kell elfogadnunk. De ez nem elég. E kis vallomás tanúlságai túlmutatnak magán a szóban forgó ügyön. Ha ugyanis elfogadjuk azt, hogy a kamaszodó Petőfi többi társához képest feltűnő öntudatot tanúsított ebben a kérdésben, hogy „korán kifejlett” „emberiességi érzése”,¹⁸⁹ még kevésbé vonhatjuk kétségbe azt, hogy homályos szabadságeszméje és nemzeti meggyőződése is elérte legalább azt a fokot, amelyet a reformkori diákok általában elértek! Magyarán szólva: legalábbis következetlenség úgy elképzelni az aszódi Petőfit, hogy egyfelől csak véletlenszerűen, „derűre-borúra” másolgatja a képeskönyvekből Tell Vilmost meg Attilát, mit sem törődve e történelmi alakok, jelképek akkori jelentésével, másfelől viszont felvilágosodott kis liberálisként társai közt ő az egyetlen, aki nem vesz részt a parlagi antiszemitizmus hecceiben…

Mivel a kortársi emlékezések kronológiai tekintetben teljesen bizonytalanok, az aszódi diák eszmei-erkölcsi fejlődésének további vizsgálatát későbbre halasztva, röviden azt kell még összefoglalnunk, hogy milyen eredményeket ért el a második és harmadik tanévben.

Az 1836–37-es tanévben Petőfi az első syntaxista osztályt végezte el. Úgy látszik, a vakáció alatt tovább erősödött, most már sokkal kevesebbet hiányzott betegség miatt (összesen négy napot). Előmenetele még jobb lett, egész diákpályájának legjobb bizonyítványát ekkor szerezte: minden tantárgyból „nagy eminentiát” kapott, vagyis „tiszta kitűnő” volt.¹⁹⁰ Három társával együtt az osztály legkiválóbb tanulójának számított.

Tanulmányi haladásában talán az is szerepet játszott, hogy ekkor már együtt lakott tanárával, aki a költő szállásadónőjének leányát vette feleségül. A szüntelen tanári ellenőrzés vagy a tanár és a diák közötti közelebbi kapcsolat feltehetően használt Petőfi iskolai fejlődésének.

A második aszódi tanévből is ismerjük olvasmányait. Ezek közül érdemes megemlíteni Campe útikönyv-sorozatát: e szerzőtől 1836 őszén az Amerika feltalálását olvasta el, a karácsonyi és a húsvéti szünetben pedig több könyvet is kölcsönzött a tizenkét kötetes sorozatból. Változatlan érdeklődéssel fordult a história felé, újra kézbe vette Budai Ézsaiás magyar történelmét, benne megtalálhatta Hunyadi László együttérzéssel ábrázolt sorsának leírását is. La Bruyère Caractères-jét németül tanulmányozta.¹⁹¹

Dienes részletesen ismertette, mit tanult Petőfi mint elsős syntaxista latinból, természetrajzból, magyarból, földrajzból. Megemlítendő, hogy aszódi iskoláztatása során a költő egyszer sem tanult történelmet, a könyvtárból kölcsönzött históriai művek magánérdeklődését tanúsítják. Az aszódi tantervben is szerepelt viszont egy olyan tantárgy, amely feltehetően érdekelte az ifjú költőt: Declamationes tribus linguis – szavalatok három nyelvből (vagyis magyarul, latinul és németül.) A szavalókönyvet nem ismerjük, de valószínű, hogy a kortársi irodalom nemigen fért bele…

Ifjú költőről beszéltünk. De jogos-e ez a cím? Sajnos, nem tudjuk, hogy pontosan mikortól fogva jogos. Többen úgy vélik, hogy „már az első aszódi esztendőben kezdődik a verscsinálás”.¹⁹² Maga a költő egyértelműen szerelmével kapcsolta össze lírai hajlamainak kibontakozását, mint idéztük: „A verselés a szerelem eredménye volt.” Sajnos, Cancriny Emilia iránt táplált vonzalmának időhatárai is bizonytalanok. Kemény Mihály szerint 1836 tavaszán zajlott volna le ez a kis érzelmi háború, míg Dömök Elek és Delhányi emlékezései Petőfi második aszódi tanévére vonatkoztathatók. Annyi bizonyosnak látszik, hogy mivel Dömök, akinek szerep jutott e históriában, a harmadik évben már nem járt az aszódi iskolába, így Petőfi „első(?) szerelmének” és verscsinálásának dátumát 1836, vagy inkább 1837 tavaszára időzíthetjük.

Emilia kisasszony egy evangélikus lelkész özvegyének volt leánya, nagyjából egyidős a költővel. Öregkorában kellemetlenül érintette, hogy az emlékezetében nyilván megkopott aszódi diák körül olyan nagy cécót csapnak az újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. Csak abban hasonlított a legtöbb múzsához, hogy ő sem szerette a verseket. Petőfinek hozzáírt névnapi köszöntőjét „mégis megőrizte, míg el nem kallódott”, azaz egyáltalán nem tartotta becsben.¹⁹³

Petőfi később Selmecen fellépett A hűtelenhez írott egyik versével (a többi nem maradt fenn), s ebben a viszonzott szerelem öntudatával beszélt aszódi szerelmes sikeréről. Barátja, Delhányi viszont sokkal apróbb pénzre váltja fel az Emma gyöngéd karjai közt megnyíló édent, ily módon:

Nincs elég támpontunk ahhoz, hogy a Petőfi versében emlegetett éden és a Delhányi által enyhe iróniával idézett távoli-plátói szerelem két véglete között a valóságot meghatározzuk. Koren mindenesetre megsokallta a dolgot és Petőfit, barátjával, Esztergályval együtt „mint vőlegényeket” a szégyenpadra ültette, Delhányit és Dömök Eleket vőfélyekül állítva melléjük. A büntetésnek ez a kollektív jellege azt a gyanút ébresztheti bennünk, hogy Koren nem is annyira a szerelmi levelezést akarta megtorolni, hanem a szerelem ama következményét, amelyet Delhányi így rögzített: „Petőfi Esztergálival szerette Ovidius amorum könyvét olvasgatni, természetes, titkon.”¹⁹⁵

Titkon, de azért Delhányi tudott a dologról, nyilván, mert ő is részese lehetett az izgalmas olvasgatásnak, melynek tárgya a latin klasszikus Ars amatoriája volt, s amelyet még a mai középiskolák sem ajánlanak tizennégy éves diákjaiknak… Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ebben a szerelmi históriában úgy teszünk igazat, hogy Emilia a plátói édenhez szolgáltatott képzelődési alapot az ifjú poétának, míg Ovidius a dolgok valóságosabb oldalára tanította – s A hűtelenhez intézett vers kéjei nem az aszódi mindennapokból, hanem éppen Ovidius tankölteményéből vezethetők le…¹⁹⁶

Petőfinek a színházzal való újabb találkozását is erre az időre kell rögzítenünk: elsős syntaxista volt, amikor Balogh István vándortársulata Aszódra vetődött. Baloghék 1837 május végétől június 9-ig szerepeltek a községben, olykor naponta két előadásban is produkálva művészetüket. Programjukból talán a Lúdas Matyit és a Rómeó és Júliát érdemes megemlíteni.¹⁹⁷

Delhányi, anélkül, hogy itt említést tenne Baloghékról, épp a syntaxista tanév kapcsán beszél a költő egyik kedves játékáról, amelyet valószínűleg joggal hozhatunk kapcsolatba a vándorszínész truppal:

A színészhajlam letagadhatatlan jelentkezését érhetjük tetten ebben a játékban. Ha mindez megelőzte Baloghék érkezését, akkor a színészek hatása csak tovább fokozhatta a kis Petőfi komédiázási kedvét, ha fordítva történt, akkor épp a társulat lovagjátékokat is tartalmazó programja válthatta ki a lappangó hajlamot – végül is mindegy, számunkra az a fontos, hogy Baloghék aszódi tartózkodása mindenképpen említésre érdemes esemény az elsős syntaxista életében: ez is egy csepp ahhoz a pohárhoz, amely hamarosan, még Aszódon, túl akar csordulni…

Az utolsó, az 1837–38-as aszódi tanévnek épp ez, a színészettel való újabb találkozás és annak hatása a legfontosabb fejleménye. Mint ismeretes, Petőfi közvetlenül a vizsga előtt el akart szökni az Aszódra érkezett vándortársulattal. Hogyan került sor erre a meghökkentő fordulatra? És mi is történt valójában? Az anekdoták és hipotézisek szövevényéből próbáljuk kifejteni az ellenőrizhető tényeket.

Először is azt kell tisztáznunk, hogy milyen társulat érkezett Aszódra 1838 tavaszának végén? A Petőfi-irodalom (Ferenczitől Dienesig) bizonyításra sem szoruló tényként közli, hogy a fentebb említett Balogh István együttese tért vissza Aszódra, még feltételezett párbeszédeket is olvashattunk, amelyek állítólag a derék direktor és a színészjelölt diák között zajlottak volna le. Balogh 1838-as aszódi tartózkodása azonban teljes egészében kitalálás, illetve a források felületes olvasásának eredménye.¹⁹⁹ Elég kézbe venni Balogh naplóját, s azonnal kiderül, hogy a direktor 1837-ben csakugyan járt Aszódon (ezért is kerülhetett bele a kronológiát összekeverő iskolatársak emlékezéseibe), de 1838 elején a nagy „árvíz és jég” miatt Pestre ment és ott is maradt a Nemzetinél, a számunkra fontos időszakban immár nem foglalkozván vándorszínészettel. A Nemzeti Színháznál nem kapott „fakkjához” illő szerepet, ezért „tespedt, de nyugalomba”.²⁰⁰ Így tehát ő szinte az egyetlen vándortársulati igazgató, aki 1838-ban nem szerepelhetett Aszódon!

Itt közbevetőleg felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem 1837-ben történt-e a szökési kísérlet? Ez ellen szól, hogy Petőfi ekkor még csak tizennégy éves volt, s ebben az életkorban még az az egy esztendő is számít… S legkivált ez ellen szól a legnyomósabb tény: mindazok, akik egyáltalán említettek évszámot vagy azzal egyenértékű osztály-megjelölést, határozottan 1838-ról, illetve a költő utolsó aszódi tanévéről beszélnek.²⁰¹

Balogh tehát kiesik számításainkból. Marad Tóth és Hetényi, kiknek nevét szintén olvashatjuk az emlékezésekben. „Tóth” (így, keresztnév nélkül) megfoghatatlan árnyalak, az egyáltalán szóbajöhető Tóth József akkoriban működött, de az 1838 körüli esztendők színházi zsebkönyvei nem jelölik kalandozásainak útvonalait. Van nyoma viszont Hetényi Józsefnek, kit egy másik iskolatárs említett.²⁰² Egy korabeli híradás szerint ez a direktor tavaszutó, vagyis május hónapban ugyan még Kotzebue-t játszott Kolozsvárott, de onnan Debrecenbe indult, júniusra tehát Aszódig is eljuthatott (a vándortársulatok ennél nagyobb utakat is megtettek egy-két hét alatt.)²⁰³

Amíg Hetényi – vagy más direktor – társulatával Aszód felé közeledett, ifjú költőnkben is új változások érlelődtek. Tanulmányi eredményei megint – ha csak egy árnyalattal is – romlottak, az év végén természetrajzból csak kis e-t szerzett, mulasztott napjainak száma is nőtt (9 napot hiányzott). Van talán annak is jelentősége, hogy a könyvtár kölcsönzési lapjain sokkal ritkábban fordul elő a neve, mint az előző két évben (pedig a tanév elején, több mint egy hónapon át Koren helyett ő vezette a könyvtárat). Elmúlt az Emilia-kaland is, nem maradt más utána, mint néhány – egy kivételével számunkra ismeretlen – vers. Kiürültek a pajtási szórakozások is, Neumann távoztával megszűnt a titkos társaság, de el lehet gondolkodni Delhányinak egy másik emlékezésén is, amely szerint Petőfi voltaképpen „beleunt a léha, gyerekes kedvtelésbe és kijelentette, hogy nem gyerekeskedik”.²⁰⁴

Ezek a jelek, ha külön-külön nem is számítanak sokat, együtt talán feljogosítanak bennünket arra a feltételezésre, hogy az immár tizenöt éves fiú 1838 tavaszára megunta aszódi környezetét és iskolai életét, újra vágyott, többre vágyott. Azt mondhatnánk, lelke elő volt készítve a színházzal való, minden korábbinál kísértőbb találkozásra.

Az emberi sorsokat kiszámíthatatlan szeszéllyel terelő természeti csapások is épp ekkor zúdultak családjára. 1838 tavaszán az a jeges ár, amely Balogh direktort a vándorszínészet feladására kényszerítette, Petrovicsékat még kegyetlenebbül sújtotta: romba döntötte szabadszállási házukat. Jószágukat elsodorta, földjeiket elborította a Duna, a szülők rokoni támogatásra, azután egy idegen tanyába kényszerültek.²⁰⁵

S ekkor már kezdtek kibontakozni a még súlyosabb katasztrófa, a teljes vagyoni bukás körvonalai. Petrovics István 1838. május elsején 5000 forint tartozásáról kötelezvényt adott egy üzlettársának (aki lelkiismeretlen csaló volt), s biztosítékul birtokát is zálogba bocsátotta. Petrovics fizetésképtelenségét – az árvíz okozta károkon kívül – az is okozta, hogy rokona, Salkovics Mihály nem tudta visszafizetni neki azt a tartozást, amelynek kiegyenlítését 1838 áprilisára vállalta. Petrovics bizalmával több más adósa is visszaélt.²⁰⁶

A kölcsönügyletek felől fenyegető összeomlásról Petőfi nem sokat tudhatott 1838 kora nyarán, de az árvízről és házuk pusztulásáról értesülnie kellett. A szülők és az iskola között állandó lehetett a kapcsolat, amit egyebek közt az is bizonyít, hogy Petrovics tüneményes gyorsasággal hírt kapott fia színészi terveiről, amint ezt hamarosan látni fogjuk. Hihető-e, hogy Petőfi csak aszódi iskoláztatásának befejeztével, vakációra utaztakor tudta volna meg, mi történt Szabadszálláson? Nehéz elképzelnünk őt, amint Aszódról távoztában „még a vagyonos gyermekek öntudatával és biztonságával” nézi a jövőt.²⁰⁷

Anélkül, hogy az árvízből akarnánk levezetni Petőfi szökési kísérletét, mint befolyásoló tényezőt feltétlenül figyelembe kell vennünk a szülői ház és a vagyoni biztonság összeomlásából következhető és nagyon is elképzelhető lelkiállapotot. Ebben az összefüggésben még további vizsgálatot érdemelne az a kis szöveg is, amely Petőfi kézírásában maradt ránk. Az aszódi diákok syntaxista osztályának szépírási mintái között olvashatjuk ezt a mondatot: „Kudarcok nélkül, kedves gyermekem, a legjobb akarattal sem lehet az életutat járni. Aki sorscsapásokat nem élt át, az könnyen elfeledkezik minden mértékről s alázatról – és boldogtalan…”

Az itt magyarul idézett, de a Specimen Calligraphiae füzetében latin betűs német szöveg eredetije és forrása sajnos ismeretlen, mint ahogy egyelőre azt sem tudjuk, tanári diktálásra vagy tanulói választásra kell-e gondolnunk. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor ezt a választást semmiképpen sem tarthatjuk véletlenszerűnek, a szöveg nagyon is beillik abba a hangulatba, amely Petőfi utolsó aszódi heteit jellemezhette.²⁰⁸

Függetlenül a szépírási minta – esetleg nagyon is beszédes – tanulságától, Petőfi szökési kísérletének előkészítő tényezői között számon kell tartanunk szülői házának összeomlását. De ezt az összefüggést nem érdemes odáig túloznunk, hogy „a költő famíliájának tönkremeneteléből” vezessük le a menekülést „az összedőlt otthonból a kalandba”.²⁰⁹ Ismételjük meg, hogy a költő famíliája még nem ment tönkre, csak az első, súlyos csapásról tudhatott az aszódi diák, s még maga Petrovics István sem mérhette fel 1838 kora nyarán, hogy milyen bukásba zuhan kölcsönügyleteivel!

„A kor angol ifjai – írta Dienes – regényhőseiket követve, ilyenkor szálltak Newportban vagy Southamptonban matrózinasként hajóra, a magyarok komédiásnak vagy katonának szöktek.”²¹⁰ Találó megfogalmazás ez, de csak a kor átlagos fiataljaira vonatkoztatható. A zsenit, de még az átlagnál kiemelkedőbb tehetséget is az jellemzi, hogy a szülői ház pusztulása, családi katasztrófák nélkül is ki tudja ragadni magát a szülői vagy tanári előírások és parancsok hagyományos rendjéből és a saját vágyait követi! Kisfaludy Károly apja nem ment tönkre, ő mégis szakított a nemesi életformával és a nyomort is vállalva művészpályára ment. Shelley is otthagyta a jólétet… És viszont, Robespierre, aki nem volt lázadó alkat, engedelmesen tűrte a szegénységet, míg Saint-Just, akit a gyöngéd anya és „két bájos nővér” jómódban tartott, „eddig még felderítetlen” okból egyszerűen megszökött szeretteitől.²¹¹ Kisfaludy és főleg Shelley, valamint Saint-Just példája, amelyet vagyoni bukás nem motivál, sokkal közelebb áll hősünkhöz, mint a szüleik csődje miatt hajóra szálló angol ifjaké…

E kényszerű kitérő után visszafordíthatjuk történetünk menetét Petőfi és Hetényiék (?) találkozásához, amely feltehetően a tanév vége felé zajlott le. Több emlékezés is megörökítette e nevezetes kalandot, kezdjük a költőével:

Koren, kire Petőfi a fenti szövegben oly ironikusan kérte az isteni áldást,²¹³ a költővel egybehangzóan meséli el a történetet:

A terelés mikéntjéről és magukról az előzményekről legrészletesebben Kemény János emlékezései tudósítanak. Ő így beszélteti Petőfit:

Természetesen semmiképpen sem tekinthetjük a Petőfi szájába adott szavakat a költő szövegének, de a hömpölyögni ige, az „olyanfélét, amivel a marhákat szokták terelni” kifejezése, s a jelenetsor lényege igen hihetően tőle ered.

Még két – talán eligazító – mozzanat emelhető ki az emlékezésekből. Gyöngyössy Lászlónál olvashatjuk az alábbiakat: „1838-ban színészek vetődtek Aszódra. Sándor megnézte előadásukat s rajongani kezdett értök. Különösen egy Borcsa nevű énekesnő ragadta el.”²¹⁶ Tahy János még közelebbit mond a csábítóról, meg is nevezi: „Petőfi (…) minden este ott volt az előadáson. A játékon kívül azonban két hamis szempár, Thuri Boriska primadonna szemei is vonzották. Iskoláit elhanyagolta, sőt Korén tanárnak nyíltan kijelentette, hogy színész lesz, mivel Boriska nélkül megélni nem tud.”²¹⁷

Nagyjából ezekben foglalható össze az emlékezések lényege. Az életrajzi irodalomban általános a felfogás, amely szerint csupán pillanatnyi meggondolatlanság vezette a költőt, a színészekhez nem is lehetett köze, az igazgató csak azért kérte bizonyítványát, mert így akarta lerázni stb. Ezek szerint még a Boriska iránti vonzalmat is csupán „amolyan holdvilágos érzelemnek” kell tartanunk. Thuri Boriska „bizonyára küldött néhány tüzes pillantást az állóhely idősebb diákjai felé, akiknek lelkes tapsaira szüksége volt, – de nem valószínű, hogy a költő egyetlen szót is váltott vele”.²¹⁸ A szökési kísérletről pedig általában alig esik szó, az egész kaland a bizonyítvány „kikérésének” veréssel végződő históriájává szűkül.

A költő azonban nemcsak az Uti jegyzetek ironizáló passzusában, hanem az Első esküm szinte patetikus soraiban is határozottan szökési vágyáról beszélt:

A művészi igazság természetesen nem keverhető össze a biográfiai valóval, s a költő önvallomásait, akár versben, akár prózában születtek, nem tekinthetjük szentírásnak. De olyan meséknek sem, amelyeket érdemi érvelés nélkül figyelmen kívül hagyhatunk! Márpedig az aszódi históriával ez esett meg: a kamasz költő drámája anekdotává szelídült.

De mi olyan valószínűtlen abban, hogy Petőfi meg akart szökni a vándorszínészekkel? Hiszen 1839 januárjában csakugyan kilép az iskolai–családi kötelékek közül, miért volna hihetetlen, hogy már fél évvel korábban is megkísérelte ugyanezt? Hogy a direktor miért kérte Petőfitől a bizonyítványt, egyelőre nem tudjuk, talán sohasem fogjuk megtudni, de arra nincs bizonyítékunk, hogy így akarta lerázni a diákot. Ez csupán feltételezés, de nem túlságosan meggyőző feltevés. A vándortársulatok ugyanis – számtalan példa bizonyítja – előszeretettel fogadtak magukba ifjú diákokat. A szerepkönyvek másolásához, a cédulák kihordásához, s mindenféle egyéb feladatokhoz (a statisztálást is beleértve) nagyon is szükség volt áldozatkész fiatalokra, akik ráadásul nem is követeltek terhesen magas gázsit. Fél évvel később még a Nemzeti Színház is minden további nélkül felveszi a kóbor diákot, miért ne lett volna szükség ilyen segéderőre egy vidéki társulatnál? 1839 elején Petőfi tizenhat éves volt, 1838 kora nyarán tizenöt és fél – ez a különbség túl csekély ahhoz, hogy az aszódi szökési kísérletet ezzel komolytalanítsuk…

Arra sincs bizonyítékunk, hogy a költő csak távolról lelkesedett a színészekért, a primadonnával pedig éppenséggel szót sem válthatott. Az ellenkezőjére van támpontunk, mégpedig épp abban az emlékezésben, amely Hetényi nevét is említi:

Az emlékezés lehet az átlagosnál is színezettebb, de a lényegét, azt, hogy Petőfi nemcsak távolról gyönyörködött a színészek játékában, hanem közéjük is elegyedett, sőt mulatott velük a kocsmában, alapos indokkal nehéz volna tagadni. A költő által tréfásan is, komolyan is emlegetett „színésszélenniakarást” mindenképpen ilyen ismerkedő érintkezések előzhették meg!

Az aszódi kaland anekdotásítását megkönnyítette az is, hogy a költőt oly eredményesen csábító Borcsa puszta névként lebegett egyik életrajzból a másikba, anélkül, hogy bármit is tudtunk volna róla.²²⁰ Már csak ezért is érdemesnek látszott kutatni kissé a kiléte után. A vizsgálatok alapján egy Erdélyiné Borbála nevű színésznőnél kell kikötnünk, mint aki legvalószínűbb főszereplője lehetett az aszódi diák érzelmi drámájának.²²¹

Erdélyi Borbálának férje is színész volt, aki fiatalon, huszonöt éves korában halt meg, Debrecenben, tüdőbajban.²²² Ha Borbála egyidős volt férjével, akkor 1838-ban épp 27 esztendősnek kellett lennie, de elképzelhető, hogy inkább fiatalabb lehetett. Színházi lexikonjainkban nem szerepel, de egy 1846-os zsebkönyv szerint 1845-ben épp Hetényi társulatának volt tagja, akkor is özvegyként.²²³ A vándortársulatok természetesen szüntelenül feloszlottak és újraalakultak, így az 1845-ös Hetényi-tagság nem bizonyítja az 1838-as tagságot, de némileg talán valószínűsíti. Annál is inkább, mert a magányos színésznők jobban kitartottak direktoraik mellett, mint a férjükkel együtt új társulatokkal könnyebben és biztonságosabban kísérletezgető primadonnák.

Erdélyi Borbála ifjú özvegyi mivolta megkönnyíti számunkra Petőfi fellángolásának megmagyarázását is. Az általános gyakorlat ugyanis az volt a társulatokban, hogy a színésznék férjükkel együtt játszottak.²²⁴ Ifjú leány ritkán volt az együtteseknél, ha találunk is ilyet, rendszerint pártfogója is fellelhető a háttérben. Amennyiben Petőfi egy olyan Borcsába szeretett volna bele, akinek férje vagy pártfogója volt a társulatnál, erről hamarosan – esetleg igen kellemetlen formában – értesült volna. Egy csak nemrégiben özveggyé lett ifjú színésznő iránt azonban ilyen szempontból akadálytalanul lángolhatott…

El kell hát hinnünk a költőnek, hogy tervét komolyan vette, s a tanári-atyai együttműködéssel meghiúsított vállalkozás kudarca megrázta. El kell hinnünk, hogy ez a veréssel megpecsételt bukás fordulatot idéz elő pályáján, úgy, ahogy Első esküm című, fentebb idézett versének folytatásában írta:

A Neumanné valamelyik kis szobáját börtönné komorító költő nyilvánvalóan „túloz” (azért költő, azért Petőfi), de ez nem ad jogot nekünk arra, hogy az egész esküt kétségbe vonjuk, „gyermeki szájba nem illő” nagy fogadalomnak tartsuk.²²⁵ Még az ilyen kételkedés ellenkezője is jogosabb volna, hogy tudniillik elsősorban épp a gyermeki szájba illenek az ilyen „nagy és szent” eskük. Végtére is: Petőfi tizenöt és fél esztendős ekkor, tehát abban a korban van, amelyben a világtörténelem ezernyi példája által bizonyítottan „a zsarnokság” elleni küzdelemre a leghajlamosabb az ember, még az is, aki kétszer-háromszor tizenöt éves korában már csak a zsarnokságok előtti hajbókolásra lesz majd képes.

Petrovics Istvánt megérthetjük. A jeges ár okozta pusztulás után, fenyegető anyagi gondok közepette semmiképpen sem nézhette el fia viselkedését, amely egyébként is minden tervét keresztezte, gyermekei jövőjére vonatkozó minden elképzelésével ellentétben állt. Nem róhatjuk fel neki a fiú meggyőzésére választott módszert sem, az ő korában és kivált az ő társadalmi környezetében így neveltek. De egy Petőfi Sándort ostorral nem lehetett „eltéríteni”, s Petrovics István jó szándéka ellenére ezt már nem foghatta fel.

Jogosan írta Dienes András, hogy Petrovics „…az aszódi ostorozást valamiféle »megnevelésnek« könyvelhette el, apai győzelemnek (…). Pár hónap múlva, már Aszódon túl, bámulva és elkeseredetten látta, hogy elvesztette fia bizalmát, elhűlve kellett tapasztalnia, hogy elsőszülöttje a szó szoros értelmében inkább világgá megy, hogysem őszinte legyen az apjához, aki az előző válságát karikás ostorral akarta megoldani”.²²⁶ Így lehetett. Legfeljebb annyit tehetnénk hozzá, hogy az érett kamasz már ekkor összehasonlíthatatlanul műveltebb volt apjánál és tudta, hiába is volna őszinte hozzá, az soha nem értené meg az ő művészi vágyait.

És nem is kellett pár hónapot várni ahhoz, hogy kiderüljön: a fiú annyira nyűgnek érzi az iskolát, hogy a színészi kísérlet bukása után más úton, de mindenképpen szabadulni akar e köteléktől. Itt kell idéznünk Koren emlékeinek egyik mozzanatát, amely a Petőfi-életrajzok aszódi fejezetéből vagy teljesen ki szokott maradni, vagy jelentéktelenné sikkad, pedig nagyon is fontos fejleményről árulkodik:

Koren iróniája mintegy közvetett bizonyítéka annak, hogy csakugyan átélt, érzelmileg is „lereagált” epizódról beszél, akkori felháborodása még évtizedek múlva is kiérezhető gúnyos szavaiból. Hogyisne, amikor 1835-ben azért hozták hozzá e fiút, hogy „egyházi embert” neveljen belőle, s íme, a renitens, 1838-ban már gyors egymásutánban előbb komédiás, azután katona akar lenni!

Az aszódi tanár emlékezései szűkszavúak, de pontosak, tárgyilagosak, cáfolatra ez ügyben sincs okunk. Elfogadhatjuk, hogy Petőfi három évi sikeres aszódi tanulás után határozottan szakítani akart az iskolás élettel és kísérletet tett arra, hogy előbb a színészi, majd a katonai pálya felé kitörjön. A következő, az 1839-es esztendőben ugyanezt fogja megismételni, e kettős menekülést, ugyanebben a sorrendben! Ismételjük meg, hogy ekkor még, 1838-ban nem tudhatott apja vagyoni helyzetének valóságos szakadékairól, csak a bukás kezdetéről.²²⁸

Hogy mindennek mi a jelentősége a későbbiek szempontjából, következő fejezetünk témája lesz. De már itt rögzítenünk kell, hogy az aszódi időszak végét nem az eddigi irodalomban ábrázolt záróünnepély idilli hangulata jellemzi, amely csak a vakációban és utána fordul keserűbe, hanem már itt Aszódon feloldhatatlan összeütközésbe került Petőfi az apjával és apja terveivel: a kamasz költő nem akart sem egyházi emberré, sem egyéb falusi értelmiséggé lenni, s mert az iskola ezt a pályát kínálta neki, szembe kellett fordulnia az iskolával is – fellázadt. A szökési kísérletnek ez a tanulság a lényege! A kalandvágynak, vagy akár a Hatvany által említett s nagyon homályos, „Wanderlustnak” is lehetett szerepe, de a fenti, kézzel fogható tanulsággal többre jutunk.

Petőfi életrajzának minden komoly írója egyetért abban, hogy az apa végzetes módszerhez folyamodott, amikor ostorral akarta helyes útra „téríteni” fiát. De használt-e ez a lecke?²²⁹ Nem hihető. Az a körülmény, hogy a fiú „remekül tanul tovább”, akkor sem lehetne döntő, ha bizonyosan tudnánk, hogy így történt. De ezt – legalábbis egyelőre – nem tudhatjuk, hiszen a Borcsa-ügy pontos dátumát nem ismerjük, s ezért nem állíthatunk fel időrendi-okozati összefüggéseket. Amennyiben csakugyan Hetényi társulata fordult meg Aszódon (akik tavaszutó havában, mint láttuk, még Kolozsvárott tanyáztak), nem tehetjük „körülbelül” tavaszra a szökési kísérletet,²³⁰ hanem pontosan a tanév végére, ahogy egyébként a dátumokban legpontosabb Koren is írta: a költő „harmadik tanulói évének vége felé”! Ha pedig így van, a Borcsa-ügy és a tanévzárás között nem marad annyi időnk, amennyi elég volna ahhoz, hogy a fiú „remek további tanulását” bizonyíthassuk…

Hogy Petőfi saját versét adhatta elő a vizsgaünnepélyen, szintén nem igazolhatja a fent vitatott tételt. „…nekem kellett Aszódon – olvashatjuk Korennél – az akkor divatos salutatiók- és valedictiókról latin és magyar nyelven gondoskodnom, és ha tanítványim nem voltak képesek azt componálni, azokat csinálnom (…) Petőfi Sándor képes volt azt elkészíteni úgy, hogy én dolgozatán alig egy-két szót vagy kifejezést változtattam…”²³¹ Ennyit mondott Koren, nem többet: Petőfi „képes volt” a Búcsúzás megírására, megkapta a megbízatást, nincs szó arról, hogy ez év végi remek tanulásának jutalma lett volna.

Jelentőségek nélküli apróságoknak látszanak ezek a kérdések, de együttes tisztázásuk mégis módosít valamit az aszódi fejezet felfogásán: ez a fejezet úgy ér véget, hogy konfliktusa nem oldódik meg, s mintegy magába sűríti, előrevetíti a következő esztendők minden bonyodalmát. Ezért is oly fontos ez az időszak Petőfi életében, mert már ennek végén kirajzolódnak élete nagy fordulatának előjelei: már itt szakítani akar azzal az életformával, amelyet a család és az iskola, a társadalom egész akkori rendje magától értetődőnek tekint számára.

Ehhez a szakításhoz megvannak már a szükséges szellemi alapjai és erkölcsi készségei. Az aszódi bizonyítványok tanúsítják, hogy megtanulta mindazt, amit ezekben az iskolákban el lehetett sajátítani,²³² az olvasmányairól szóló adatok az átlagos diákét messze meghaladó intellektuális érdeklődésről vallanak.

És ránk maradt a Búcsúzás is, amelyet a derék Koren még afféle dolgozatnak tekintett, de amelyet ma már a kezdő Petőfihez méltó versnek érzünk.²³³ Aki ezt írta, okkal érezhette magáról, hogy az apai vágyak kielégítésénél többre hivatott: vállalnia kell a maga útját.

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig. De jó hogy így történt; a ki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.”²³⁴

1. Selmec – az iskola első elhagyása

Petőfi kitűnő bizonyítvánnyal állított be a selmeci lyceumba, s erre, valamint szülei szegénységére való tekintettel ingyenkosztos lett az alumneumban. Egy nyugalmazott kamarai hajdúnál volt szálláson és „félkoszton”, három másik társával s a hajdúval együtt közös szobában. Ezek a körülmények bizony nem olyan kellemesek, mint a sárszentlőrinci vagy aszódi tanulási lehetőségek, de ezeknél már rosszabb feltételek között is tanultak diákok. Ha akartak. Kérdés, hogy Petőfi akart-e?

Életrajzírói igennel felelnek. Némely kortársi vallomásokra hivatkoznak, ezek szerint Petőfi „a tanév elején Selmecen is éppen oly szorgalmas tanuló volt, mint Aszódon”²³⁹. E vallomásokkal némileg ütközik az a meglepő tény, hogy Petőfi a selmeci beiratkozáskor 17 évesnek mondta magát, holott csupán 15 esztendős és nyolc hónapos volt. Ferenczi napirendre tért e sajátos eljárás fölött, azzal, hogy Petőfi indoka „nem érthető”.²⁴⁰ Az aszódi tanév utáni katonai jelentkezésre gondolva azonban nehéz megszabadulnunk attól a gyanútól, hogy akkor azért utasíthatták el a kamasz diákot, mert túl fiatalnak tarthatták (és a „subordinátióval” való elrettentés csak mellékes lehetett, ha a sorozók részéről egyáltalán úgy merült fel ez a fogalom, mint Korennél olvashattuk).

Petőfi ebből az esetből megérthette, hogy legközelebb (amennyiben az iskolán kívül bármivel, színészettel vagy katonasággal akarna kísérletezni – öregítenie kell magát: ezért diktálta be a költött adatot, hogy legyen papírja is e pia fraushoz. E feltevést erősítheti az a tény, hogy Aszód után mind a színészettel, mind a katonasággal újra próbálkozik és majd a sorozó bizottság előtt éppenséggel két évvel mondja öregebbnek magát. Ferenczi Selmec kapcsán nem kommentálja az esetet, de könyve elején elvi általánosságban úgy magyarázza Petőfi ilyen „magavénítését”, hogy „némileg tetszelgett” ezzel.²⁴¹ Valószínűbb azonban, hogy a költőt nagyon is gyakorlatias elgondolások vezették: mivel egyre többször kellett arra gondolnia, hogy az iskolán kívül fogja folytatni pályáját, biztosítani akarta magát az életkorára hivatkozó elutasítások ellen! Ami ha igaz, már Selmecre sem azzal a céllal érkezett, hogy az iskolapadban töltse következő éveit…

Selmeci életének egyébként fontos tanúi a Szeberényi testvérek, Andor és Lajos, az utóbbi egy kis könyvet is kiadott a költőről.²⁴² Sőt maga is verselgetett s mint felsőbb osztályos és mint a diák önképző társaság elnöke, vállonveregető leereszkedéssel fogadta Petőfit, akinek némi költői híre kelt már a selmeci diákok között, megérkezése előtt is.²⁴³ Petőfi, mint még többször idézendő levelei elárulják, meglepő respektussal viseltetett az elnök Szeberényi iránt. Később azonban, amikor Petőfi országos hírre emelkedett, a sikertelen műkedvelő nem tudta elfojtani irigységét, a költő pedig alighanem restellte önmaga előtt, hogy egy ilyen jelentéktelenség előtt fejet hajtott, így létrejött a kellő lélektani alap ahhoz, hogy barátságuk gyűlölködésbe csapjon át. Szeberényi árulásra is vetemedett Petőfivel szemben, amit ismételt törleszkedésével sem tudott jóvátenni. Emlékiratában szánalmasan igyekezett menteni magát és minden lehető módon sunyi oldalvágásokkal próbálta kisebbíteni hajdani barátját, ennek ellenére könyve, mint viszonylag korai – tehát a legendaképzés előtti – írás, sok hasznos adalékot tartalmaz.

A költő selmeci pályaszakaszának kezdetét leghívebben mégis Petőfi egyetlen akkori leveléből ismerhetjük meg, mivel neki semmilyen érdeke nem fűződött a valóság megváltoztatásához. Egyik volt aszódi iskolatársának írt beszámolójából kiderül, hogy „soha” nem szomorkodott, „mindig jó kedve” volt, szívesen szavalt a diáktársaságban, október közepén két hetet Pencen mulatott szüreten, s október második felében „szorgalmatosan” látogatta a „Német v. is német szinészek” vándortársulatának előadásait. Ekkor még kedvelte tanárát is, „szomorúnak” tartotta a hírt, hogy Bolemant át akarják helyezni.²⁴⁴

Ha hihetünk bizonyos kései selmeci emlékezőknek, a költészettant is oktató Boleman István volt Petőfi első tanára, aki felismerte a tanítvány poétai tehetségét.²⁴⁵ Noha ezzel ellentétesnek látszó adatunk is van, épp Szeberényitől, aki szerint „tanítója” (ez csak Bolemanra érthető) „nem akarta elhinni”, hogy Petőfi „maga készítette” az általa felolvasott művet.²⁴⁶ Az ellentét végül is feloldható, ha feltételezzük: Boleman meggyőződött arról, hogy tanítványa a maga munkájával állt elő. Mindenesetre kellett okának lenni, hogy Petőfi – épp a fent említett levélben – szomorúnak tartotta a Boleman áthelyezéséről keringő (s később, már Petőfi távozása után, igaznak is bizonyuló) híreket.

De ha Bolemantól nem is kapott bátorítást, ki különben is inkább a latin verselést szerette, amiben Petőfi nem volt erős, annál örvendetesebb lehetett költőnk számára, hogy bevették az irodalmi önképző társaságba, a „rendes” tagok közé. Itt előbb szavalt, majd saját művével lépett fel és bírált.

A képzőtársasági jegyzőkönyveket a mai magyar kutatóknak nem áll módjukban tanulmányozni. Így hát, legalábbis egyelőre, be kell érnünk azzal az ismertetéssel, amelyet Versényi György csaknem száz évvel ezelőtt adott róluk. Ebből először is az derül ki, hogy a magyar társaság 45 tagja közül csak 14 tartozott a felső három osztályba, 31 rhetor volt – miként Petőfi. Nincs tehát sok okunk arra, hogy ismételgessük a Petőfi-irodalomnak azt az állítását, mely szerint költőnk e felvétellel „nem kis megkülönböztetésben” részesült.²⁴⁷ Megtudhatjuk továbbá, hogy „Petrovich Sándor nem szavalta dicséret nélkül a »Csák« című munkát, melyet valóban meg is érdemelt”, bár a bíráló „nagyobb tüzet és mélyebb érzést” várt az előadótól. Az október végi szavalást egy január 9-i „jeles szavalás” követte, mely „közdicséretre méltó volt”. Bírálóként 1838. november 9-én mutatkozott be Petrovich, amikor is Soltész György A hölgy című munkájának „hiányait és erényeit jól felfedezé és előterjeszté.” Az 1839. január 9-i ülésen „Reguli Pál olvasá dicséretes munkáját, melyre cenzora Petrovich csak kevés, csekélyebb értékű észrevételeket tett”.

A szavalói és bírálói sikernél is többet nyomhatott a latban a költői bemutatkozás. Petőfi 1838. november 7-én olvasta fel „A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét”, melyet a bíráló elfogadott és az emlékkönyvbe való beiratásra érdemesnek ítélt.

Petőfinek már Aszódon is költői híre volt, nem véletlenül bízta rá Koren a búcsúzó vers megírását. Ez azonban már másfajta siker. Sőt másfajta vers. Nem rendelésre szerkesztett iskolai feladvány, hanem igazi líra, magánvallomás, amelyet a tekintélyes önképző társaság érdemkönyvébe vesz fel, s amelyet maga a felsős Szeberényi, az elnök bírál – és méltat tetszésére:²⁴⁸

Pontosan Szeberényi tanácsához hasonló modorban szokták buzdítani a kezdő poétákat mai napilapjaink levelezési rovatában, megtoldva még azzal, hogy „olvasson sok Petőfit”. De úgy látszik költőnknek ennyi is elég volt, hogy szívébe fogadja a diáktársaság elnökét, – ez a siker csakugyan „buzdítólag hathatott” reá. S Petőfit még nem olvashatván, „legkedvesebb olvasmányai Vörösmarty művei valának”, „ámbár a magyar drámairodalom akkori gyöngesége mellett” sok időt elvesztegettek a Kotzebue-féle kassai fordítások olvasásával is… Amihez annyit feltétlenül hozzá kell tenni, hogy Kotzebue akkoriban nem volt olyan rosszhírű író, mint ma, hanem olyan népszerű nagyságnak számított, mint mondjuk napjainkban Dürrenmatt.

Mind a két „eszme” fontos a továbbiak szempontjából. Szeberényi itt akaratlanul is igazolja azt, amiről később elfeledkezik, hogy ugyanis Petőfi nem cél nélkül hagyja majd ott Selmecet, hanem színészi vágyai viszik el. A „tótos” név komplexusa pedig nemcsak a származási vitára utal vissza, hanem a Selmecről való távozás egyéb motívumait is megvilágítja.

A távozáshoz vezető fejlemények Petőfi selmeci tartózkodásának második felében kezdtek kibontakozni. Az emlékezők más-más tényezőt emelnek ki, de könnyen belátható, hogy ezek mind együtt hatottak és tették Petőfi számára egyre elviselhetetlenebbé a selmeci iskolázódást.

Petőfi elűzésében kétségtelenül dicstelen szerepe volt Lichard tanárnak, aki novemberben érkezett a selmeci lyceumba. Buzgó szlovák volt, amit természetesen nem rovunk fel neki, legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy nemzete érdekeit a legrosszabb módon, az osztrák kamarilla előtti hajbókolással is igyekezett istápolni.

Lichard azzal kezdte selmeci tevékenységét, hogy a magyar diák irodalmi társaság ellensúlyozására „tót irodalmi kört” hozott létre. Az éledő nacionalizmusok korában ez a legtermészetesebb vállalkozás volt. Miként természetesnek tarthatjuk azt is, hogy Lichardnak ellenszenvet kellett éreznie Petrovics Sándor iránt, aki „tót neve” ellenére a fő magyarok közé tartozott, sőt nem is szívesen barátkozott „idegen ajkúakkal”.²⁴⁹ S noha e feltevésre nincs érdemi adatunk, magukon a történelemórákon is össze kellett ütközniük, ismerve a tanár és a diák nézeteit, és ez utóbbi dacos természetét. Lichard volt az erősebb, s félévkor megbuktatta Petőfit magyar történelemből. Abból a történelemből, amelyet – Szeberényi szerint – „akkor a magyar nyelven írt legjobb művekből szorgalmasan tanulgatott”.

Tárgyilagosságunkból Licharddal szemben sem engedhetünk, s ezért emlékeztetnünk kell arra, amit az életrajzírók épp itt nem szoktak megemlíteni, hogy ti. Petőfi Aszódon három éven át nem tanult történelmet. Igaz, sokat olvasott, és nemcsak magyarul, mint Szeberényi finom csepüléssel megjegyzi, hanem hatalmas német könyvekből is. De érdeklődése nyilván a számára kedves korok, hősök és események felé irányult, s egy módszeres ellenőrzés bizonyára találhatott hézagokat ismereteiben. Ám egy valamirevaló tanárnak, akinek a nemzetiségi düh nem veszi el a józanságát, értékelnie kellett volna diákja mindenképpen kiemelkedő történelmi tudását. S ha nem értékelte, ez nem azért volt, mert „nem sejtette, kivel van dolga”, hanem csak azért, mert a lázadó kamaszban, aki nem idomult az ő igéihez, nagyon is megérezhette legalább a hajlíthatatlan magyart.²⁵⁰

A Petőfi-irodalom általánosan elfogadott tételei közt szerepel az is, hogy a költő nemzeti érzéseinek kibontakozását a selmeci pár hónap segítette elő. A tanári igazságtalanság vagy értetlenség, a két irodalmi társaság rivalizálása kétségtelenül befolyásolhatta ilyen irányban Petőfit, emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy a kamasz diák már Aszódon határozott tanújelét adta magyar öntudatának, sőt – az ismert kukoricafosztási jelenetben – a nemzeti érzés túlhajtásának is. Petőfi tehát nem Selmecen lett tudatos magyarrá.

Ha Selmecnek ebből a szempontból jelentősége lehet, csak annyiban, hogy a magyar és szlovák nacionalizmus küzdelme a városba magyarként érkezett Petőfit természetszerűleg még lelkesebb nemzeti szellemre gerjeszthette. Csakugyan ennek jelét lehet felfedezni abban, hogy vezetéknevét a korábbi ts vagy cs végződés helyett ch-val írta, mert azt magyarosabbnak találhatta,²⁵¹ mint ahogy ekkor merülhetett fel benne először a kiskun származás eszméje is. A Szeberényi Lajos által említett névváltoztatási szándék is összefügghet a selmeci légkörrel. Sőt, amennyiben Petőfi valóban „megtagadta” szülőhelyét, annak egyik ösztönzője épp a selmeci élmény lehetett; az ifjú nacionalizmusok viszálya késztethette arra, hogy anyakönyvi szülőhelyétől elfordulva az eszmei szülőföldet, az őt is magyarrá nevelő kiskun tájat és közösséget tartsa „az igazinak”. Szeberényi Lajos szerint Petőfi ekkoriban „mindig kiskunsági születésűnek mondta” magát. Ha ez igaz, itt kezdődik a szülőhely-csere Petőfi tudatában, mégpedig nyilvánvaló összefüggésben a fenti tényekkel.²⁵²

Amíg tanulmányi tekintetben az állítólagos szorgalmas tanév eleji kezdetből félévre bukás lett, a tanárok épp elég kivetnivalót találhattak az iskolai szabályoknak fittyet hányó diák magatartásában is. Petőfi maga bevallotta fenti levelében, hogy „szorgalmatosan” látogatta a német színészek előadásait, pedig ezzel „az iskolai törvények akkori szigorú tilalmába” ütközött, mint Szeberényinél olvashatjuk:

Alig pár hónapja tehát, hogy megérkezett Selmecre egy diák, kitűnő bizonyítvánnyal, kiemelkedő történelmi ismeretekkel, s az iskolában és az irodalmi magyar társaságban egyaránt tanúsított, már ekkor is nem mindennapinak mutatkozó költői tehetségével. Egy olyan diák, aki vacsorákra kapott két garasait francia különórákra fordította, nélkülözött, de a ruháit adogatta el, hogy színházba járhasson. Ha az állítólag derék Bolemannak csak egy csekélyke emberismerete és pedagógiai elhivatottsága volt, boldognak kellett volna lennie, hogy ilyen tanítvány akadt a keze alá. De az iskola csődöt mondott, s a kamasz költőnek százszorosan igaza volt, amikor nem akart tovább maradni Selmecen, ahol az iskola legjobb verselőjét költészettanból épp hogy meg nem buktatták.

Sajnos, nem tudjuk pontosan, hogy a félévi bizonyítványtól felháborodott apa csakugyan kitagadta-e fiát, mint azt némely emlékezésben olvashatjuk. Illyéssel együtt kételkednünk kell ebben.²⁵⁴ Már csak azért is – mert mint erről hamarosan szó lesz – új adatok valószínűsítik azt, hogy az apa és a fiú között 1839 első felében nem szakadt meg a kapcsolat.

A kitagadásra nem is volt szükség ahhoz, hogy Petőfinek elmenjen a kedve a tanulástól. Ha otthon volt a karácsonyi szünidőben, immár megérthette, milyen méreteket öltött a család vagyoni romlása, hiszen épp decemberben kérte a csaló üzlettárs az árverés elrendelését. Ennek tudatában tért vissza Selmecre, ahol a bukás és a színház miatti vizsgálatok meggyőzték arról, hogy tanáraitól sem várhat semmi jót. Ezért kellett arra az elhatározásra jutnia, hogy a további tanulásnak nincs értelme.

Bármi is történt Petőfi és apja között, családi és iskolai helyzete együttesen az iskola, a tanulás abbahagyására késztette a költőt.

Mellőzzük itt azt a melodramatikus leírást, amelyben Szeberényi gyanús párbeszédekkel idézi fel az 1839 februári végbúcsút. De a befejező részt talán hitelesnek tekinthetjük:

Szeberényinek ez utolsó kitétele arra vonatkozik, hogy „nem tudhatta meg”, hová igyekszik a költő: „alkalmasint még maga sem tudta”. Ezt azonban nem hihetjük. Minden valószínüség amellett szól, hogy Petőfi nagyon is megfontolt elhatározással hagyta el Selmecet. Erre vall mellesleg az az emlékezés is, mely szerint a „tanulók nagy része Petőfi távozásáról Reichertől értesül, ki társai nagy derültségére, persze csak úgy találomra, azt is mondta, hogy Petőfi színésznek ment”. E vallomás hitelét nagyon erősíti a folytatás: „Távozása valami különös sajnálkozást nem okozott…”²⁵⁶

Bizonyítékunk is van arra, hogy a költő nem pillanatnyi meggondolatlanságból hagyta el Selmecet. A Szeberényi által megfestett búcsú előtt, méghozzá legalább három héttel előtte így írt Petőfi barátjának emlékkönyvébe:

Az édeni napokat természetesen erősen átvitt értelemben kell felfognunk: a magyar társaságban eltöltött verselő órákra vonatkoznak, a közösen olvasott Kotzebue- és Vörösmarty-kötetek pajtási megbeszéléseire, nem az élet alantasabb, ám nélkülözhetetlen feltételeire. De ha a selmeci tartózkodás ilyen költői színben jelenik is meg a versben, nem lehet kétséges, hogy ez búcsúvers: Petőfi tudja már, hogy mennie kell. Márpedig a vers sajátkezűleg rögzített keltezése: 1839. január 19…!

Vagyis Petőfi mintegy három héten át gyötrődött, viaskodott az iskola elhagyásának gondolatával. Nem hebehurgya hirtelenséggel, hanem helyzete és vágyai komoly felmérése után döntött.

A jómódú bérlő jobb élethez szokott fia néhány hét alatt megismerkedett a nélkülözéssel. Tudhatta, hogy Selmec és az iskola elhagyásával még nagyobb nyomort kell vállalnia, ki tudja, mennyi ideig. De nem riadt vissza: egyéniségét, művészi-költői tehetségét érvényre kellett juttatnia a legkegyetlenebb végzet ellenében is.

Megalkuvást tanácsoló barátjának emlékezéseiből még évtizedekkel később is kiérezhetjük a megrökönyödést: „a tette következményeire ritkán” gondoló költő „vérmérsékletével összhangzó könnyelműsége” felett Szeberényi elítélően csóválja a fejét.

Az igazság azonban az, hogy Petőfi számítgatott, mérlegelt, ha számításai nem is váltak mindig valóra. S a nem csupán „vérmérsékletéből”, hanem teremtő erejéből és jellemszilárdságából fakadó hirtelen elhatározó képesség egyéniségének legnagyobb erénye volt. Ama bizonyos március tizenötödikére sohasem került volna sor, ha a pesti ifjúság élén nem Petőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni. Petőfi nem lett volna Petőfi, ha 1838–39 telén szülői és tanárai előtti meghunyászkodással igyekszik meghosszabbítani selmeci tengődését.

1839 februárjában még csaknem tíz esztendő választja el a költőt ama nagy márciustól. De Selmecet elhagyva, anélkül, hogy akkor ezt csak sejthette is volna, arrafelé indult el.

2. Színházi szolga és nevelő

Ezzel kezdetét vette életének az az időszaka, amelyben olykor hónapokra eltűnik a szemünk elől. Azoknak, akik csodálkozva szokták kérdezni, „mi van még kutatni való Petőfi életében”, mindjárt rámutathatunk a most következő pályaszakaszra, amelyen belül jelenlegi ismereteink szerint életútjának változásait és dátumait nem lehet pontosan rögzíteni.

Magáról a Pestre vezető útról Szeberényi Lajos jegyzett fel egy történetet, amely elég jelentéktelennek látszik ahhoz, hogy ne kelljen kitaláltnak minősítenünk s mégis elárul egyet-mást a költő akkori lélek- és jellemállapotáról, vándorló életmódjának szokásairól, fogásairól:

A történet anekdotikusan kerek, de ez alighanem csak annyit jelent, hogy Petőfi többször is elbeszélhette, mire alkalma nyílt Szeberényinek is elmondania, aki tovább csiszolhatott a jeleneten. Bennünket azonban nem is a részletek érdekelnek, nem lényeges, hogy melyik faluban és pontosan mikor esett meg ez a (vagy ehhez hasonló) kalandja. A históriánál azért érdemes egy pillanatra megállni, mert eligazíthat a tekintetben, hogy a pénz nélküli vándordiák vagy inkább vándor szegénylegény milyen módszerekkel tartotta fenn magát. A „legyen elved, hited” jelszava ilyen helyzetekben nem alkalmazható, sőt értelmetlen: a kamasz fiú koraérett bölcsességgel ismeri fel az emberi gyengeségeket, habozás nélkül a maga javára tudja fordítani azokat, nem fél a csínyektől, a furfangos fogásoktól: céljai vannak s eszközeit nem a katekizmusból meríti, hanem élettapasztalataiból. És eszközeihez adottságai is vannak, szívesen komédiázik. El tudjuk képzelni, milyen jókedvűen adta a csodálkozó bambaságot, amikor a korlátolt kocsmáros kihasználható hiúságát felmérte. A hóhér kötelének remekbe mintázott súgója, Hiripi, a vándorlegénynek ilyen és ehhez hasonló kalandjaiból állt össze Petőfi e legjobb prózai-epikai figurájává.

Még ravaszabb cselről emlékezett meg Kemény János. Petőfi 1841-ben állítólag így beszélt volna neki:

A Szeberényi-testvérek és Delhányi szerint Petőfi már Selmecen kipróbálta ezt a trükköt, de a segélyt, amely „egy kemény tallérból állott”, cukrászdára, illetve búcsúlakomára költötte.²⁵⁹ Ezeket olvasván, némely biográfusok összevonták szemöldöküket és Petőfi erkölcsi tekintélyét féltve, a mesék tartományába utalták az ilyen történeteket.²⁶⁰ De épp az a tény, hogy Petőfi ismerősei köréből különféle változatokban maradt fenn ugyanaz a legenda, erősíti feltételezésünket, mely szerint valaminek lenni kell e kalandokban: Petőfi a tételes vallások fölött érezhette magát és játékos kedvvel csaphatta be az egymás ellen acsarkodó egyházak szolgáit. Ezeknek az éveknek Petőfijében nem a Ha férfi vagy költőjének előképét kell keresnünk, hanem egy kamasz Kakuk Marcit, Bolond Istókot, egy garabonciás diákot, aki úgy él meg, ahogy tud.

Ilyen módszerekkel persze nem lehetett sebesen haladni. Már csak ezért is nehéz volna megállapítani, hogy mikor ért Pestre a költő.

„Ha fölvesszük – írta Ferenczi kedves magabiztosságával – hogy a selmecz-pesti út 24–26 mértföld s ehhez számítjuk azt a körülményt, hogy hosszabb ideig tartó kóborlás után ért csak be a fővárosba, akkor ide megérkeztét márcz. 3-4-ikére tehetjük.”²⁶¹ Ha fölvesszük… De a „hosszabb ideig tartó kóborlást” miért éppen ennyi időre taksáljuk? Miért nem kétszerannyira? Vagy kevesebbre? Kár is a szónoki kérdésekért, jobb bevallani: Petőfi Pestre érkezésének dátumát megközelítő pontossággal sem ismerjük.

S ami rosszabb, teljesen bizonytalanok és ellentmondóak forrásaink a pesti tartózkodás további időrendjét illetően is. A zavar oka igen egyszerű. Petőfi életének ebből az időszakából nincsenek közvetlen szemtanúi. Csak annyit tudhatunk, amennyit ő maga megírt, főleg úti jegyzeteiben, illetve amennyit annak idején barátainak elmesélt. Az általa továbbadott s akkoriban esetleg pusztán társasági szórakoztatásul elmondott historiák azonban önmagukban akkor sem volnának az írott vallomással egyenértékűek, ha a kortársak egyformán őrizték volna meg őket. Sajnos, mindegyik tanú mást mond s közvetett-kósza emlékeik nehezen foghatók logikus rendbe.

A költő és társai szavaiból a következő eseménysorozat vonható össze: Petőfi körülbelül február végén vagy március elején érkezett Pestre, és ott a Zöldfa utcai A vörös ökörhöz címzett vendéglőben szállt meg. Itt megint egy kis kópésággal élt, mert minden jel szerint nem lehetett annyi pénze, hogy a vendéglőst kifizesse. A csínyt megint Kemény János leírásából idézzük, aki ezúttal is magával a költővel beszélteti el, hogy Petőfi annakidején azért ment egyenesen a Vörös Ökörbe, mert annak gazdája ismerte őt és apját. Tekintettel arra, hogy Petrovicsnak csakugyan gyakran meg kellett fordulnia Pesten, elképzelhető a következő jelenet:

Vagy elutasítjuk az összes ilyen históriát, mint alaptalan legendát – de van-e alapunk az ilyen elutasításhoz? – vagy felismerni és nyugtázni vagyunk kénytelenek, hogy a hiú falusi vendéglősnek rendezett komédiától az egyház szolgáinak félrevezetésén át egészen a Vörös Ökör gazdájának becsapásáig ugyanannak a kópés ravaszkodásnak vagyunk tanúi… A kialakult rend, a szentesített erkölcs meglehetősen fölényes megvetése nyilvánul meg ezekben a kalandokban.

A történet folytatása gyanúsan csattanós, de Szeberényi Lajos és Kemény János vallomásához a lényegben hasonlóan itt már Sass István is csatlakozik és neki még inkább illik hinnünk. Az ő elbeszélésében Petrovics István maga meséli el a fogadóbeli találkozást:

Sass szerint Petőfi ekkor „egy épülőfélben levő s átjáróul szolgáló háznál” megszökött atyjától. Kemény János változatában a fiú volt házigazdájának lépcsőházában került sor a megfutamodásra, Szeberényinél ismét némileg eltérő variációt találunk. Ha nem tételezzük fel azt a tudatos csalást, hogy az időrendben elsőnek megjelent Szeberényi-féle emlékezést a többiek saját hitelességük biztosítása végett színezték ki, akkor olyan emlékezethibákkal van dolgunk, amelyek a lényeget, a szökést megerősítik. S valószínű is, hogy amennyiben a Selmecről „önkényesen” távozó Petőfi Pesten atyjával találkozott, volt oka az ilyen menekülésre.

Az azonban már kevésbé valószínű, amit legtöbb forrásunk állít, hogy ti. Petőfi ezek után, „présbe csavaritva”, pénz és lakás nélkül, mintegy kénytelenségből engedelmeskedett régi ábrándjának s ezért állt be a Nemzeti Színházhoz.²⁶⁴ A selmeci távozásnak csak úgy van értelme, ha feltételezzük, hogy a költő eleve ebből a célból, az Aszódon egyszer már kudarcot vallott „színésszé levési” vágyból ment Pestre, s a fogadói kaland, ha megesett, csak azért történhetett meg, mert pár napi szállásra szüksége volt addig, míg bejuthatott a színházhoz.

Néhány hétig vagy egy-két hónapig maradt a színháznál, nem tudjuk. A kortársi vallomások szerint tavasszal egy újabb találkozás vetett véget a statiszta-színházi szolgai életnek: Kemény János úgy mondja, hogy a költőnek egy szabadszállási ismerőse vitte a hírt a szülőknek, akik elérzékenyülten ragadták haza fiukat, Szeberényi viszont azt állítja, hogy az atya „ismét Pestre jövén, erővel vitte haza, noha fia még útközben is többször vissza akart szökni.”²⁶⁵ Az előzmények ismeretében hajlamosak volnánk az utóbbi változat mellett szavazni, ha egy, az utóbbi időben váratlanul előkerült okmánysorozat az egész 1839-es pesti tartózkodást nem tenné még bonyolultabbá.

Mezősi Károly ugyanis megtalálta azokat a kérvényeket, amelyekben Petrovics István a nádorhoz folyamodott az ellene elrendelt végrehajtás elhalasztásáért, s amelyekről fentebb már szó esett. Mezősi tekintélyes írásszakértők véleménye alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezeket a kérvényeket Petőfi írta.²⁶⁶ Az állításnak azt a részét, hogy maga a kamasz költő fogalmazta a „humillima instantiákat”, teljes egészében valószínűtlennek kell tekinteni, de nem lévén írásszakértők, nincs jogunk kétségbevonni, hogy a kérvények Petőfi kezeírásával másoltattak le. Amiből viszont nemcsak az következik, amit Mezősi tanulságul levont, hogy ti. Petőfi mennyire szerette szüleit, milyen jól ismerte a vagyoni per részleteit és támogatta apját, hanem kérdésessé válnak a pesti tartózkodás részletei, időpontjai, érthetetlenné válnak az apa és a fiú kapcsolatának eddig feltételezett tényezői. A három okmány ugyanis a következő dátumokat viseli: 1839. január 14., 1839. április 7. és ugyancsak április 7.

Az első dátum nem okoz problémát. Petőfi a karácsonyi szünetben feltehetően otthon volt, s értesülve apja perének állásáról, nem ment vissza a vakáció leteltével Selmecre, hanem – a valószínűleg ügyvéd által készített – első kérvény lemásolásával segített apjának. De öt nap múlva már Selmecen kellett lennie, mint már idézett, Szeberényihez írt versének keltezése mutatja. Ezután került sor a végleges távozásra, a pesti fogadós kalandra, majd a statisztálásra, hogy azután április első napjaiban visszatérjen apjával Szabadszállásra, a második és harmadik okmányt lemásolandó…

Ezek után azonban április végén ismét Pesten kellett lennie, mert hiszen Epigrammja alatt ezt a keltezést olvashatjuk: „Rákos, 1839. április 30.”

Meddig volt tehát statiszta Petőfi? 1839 márciusának elejétől április elejéig? Vagy addig csak kódorgott Pesten és az áprilisi kérvény utáni újabb pesti tartózkodásakor jutott be a színházhoz? Vagy folyamatosan a színháznál volt s csupán azért ment haza április elején, hogy a hivatalos iratok lemásolásával segítsen szüleinek? Netán nem is volt Szabadszálláson, hanem hivatalos ügyei miatt Pestre érkezett apjának a helyszínen állt rendelkezésére szépírási tudományával? Hiszen az okmányok szabadszállási keltezése önmagában nem bizonyítja azt, hogy az iratokat ott is írták, kivált, hogy csak tisztázásról lehet szó… És egyáltalán: milyen viszony lehetett az apa és fiú között? Az világos, hogy az atyát lóvátevő kalandok az okmányok előkerülése után önmagukban immár nem jellemezhetik ezt a viszonyt, de az sem vonható le a másolás tényéből, hogy teljes volt az összhang Petőfi és apja között. A későbbi fejlemények ezt a feltételezést semmiképpen sem támasztanák alá…

A fenti kérdésekre – legalábbis jelenleg – határozott válaszokat aligha adhatnánk. Bizonyossággal csak annyit mondhatunk, hogy Petőfi 1839 február vége vagy március eleje és májusa között meghatározhatatlan időben és ideig a színházban részben szolgai, részben statiszta feladatokat látott el. Szeberényi Lajos szerint ugyan, aki egyébként hosszabb pesti tartózkodásról beszél, Petőfi csak „a színház körül” tett „apró szolgálatokat, csupán azért, hogy a színészekkel némi, bármi távol, érintkezésbe jöhessen, majd az akkori ünnepeltebb írókat ügyekezvén csupán látásból megismerni”.²⁶⁷ A hűtlen selmeci barát azonban – a korábban említett okok miatt – minden lehető alkalommal igyekezett kétessé tenni a költő szavát, s már csak ezért is meg kell maradnunk Petőfi vallomása mellett, amely szerint statiszta is volt a Nemzetinél. Petőfi ezt 1845-ben a nyilvánosság előtt írta meg, hat esztendővel a történtek után, aligha tehette ki magát annak, hogy legközelebbi színházi barátai és ismerősei előtt – minden ok nélkül – mesélő hírbe keveredjék.

Bármilyen homályos is azonban ez az időszak, nem követhetjük azokat az életrajzírókat, akik érezhető viszolygással térnek ki e periódus vizsgálata elől.²⁶⁸ Az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, csakugyan, még gondolatnak is meghökkentő. Ellentétben azonban a biográfusok borzongásával, a költő mindig derűsen emlékezett vissza ezekre az időkre. Megjegyzéseit olvasva a játékos iróniától az ifjúságnak szóló nosztalgiáig sokféle érzést felfedezhetünk, csak éppen a keserűség, a megbánás vagy a megaláztatás és szégyenkezés érzéseit nem.

Az Úti levelekben heinei iróniával emlékezik vissza arra, hogy statiszta korában pénzt talált a Rákos mezején, hol egykor királyokat „választottunk”: „…Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint… dicső emlékek”.²⁷⁰

Jól ismert pszichológiai jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó emlékek-élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nemigen lehet erről szó. Petőfi nemcsak írásban, a nyilvánosság előtt, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen emlegette ezt az időszakot. Amikor Sass doktorral már híres költőként meglátogatta szüleit, szóba került ez az ügy is. A fentebb már idézett leírás így folytatódik:

A képlet elég világos. Petőfi felmérte, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson, sőt színházi szolgai teendőkön át vezet az út. Ha tárgyilagosan szemléljük a kérdést, el kell ismerni, hogy reálisan, józanul gondolkodott. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb feladatokra. Szerdahelyi dalkíséretre vállalkozott, hogy a színpad közelében lehessen.²⁷² Egressy „a legalantasabb teendőkbe szorítva” kezdte pályáját.²⁷³

Nem tudjuk pontosan, miből állt Petőfi munkája a színháznál. A Nemzeti Színház irattára elégett, iratai elvesztek. Az sem biztos, hogy Petőfi hivatalosan is alkalmazottja volt-e a színháznak. A színház 1840-ben kiadott zsebkönyvében hiába keressük a költő feltételezhető álneveit a technikai személyzet névsorában, pedig ez a kimerítő lista felsorolja a statisztákat, jegyszedőket, sőt még az 1839 folyamán „elszökött kardalnokokat és táncosokat” is.²⁷⁴ Tekintve azonban, hogy csupán egy kamasz fiúról van szó, nem kellett feltétlenül hivatalos iratokban rögzítenie legfeljebb pár hónapos „közreműködését”.

Így tehát Szeberényi ellenére sincs okunk a költő többször is megismételt vallomásának kétségbevonására: Petőfi csakugyan statisztáskodott a pesti magyar színháznál, ennek következtében „a próbákon és előadásokon híven” ott volt, „hurcolta a kortinákat”, s emellett mint Laternen Bub (= lámpáshordozó) és színházi szolga keresett némi borravalót.

Még kevésbé lehet okunk arra, hogy „szerencsétlen” epizódként homályban hagyjuk ezt az időszakot. Több jel is arra mutat, hogy hasznos periódus ez az ifjú Petőfi életében. Amíg későbbi vidéki színésztársai általában falvakban, kisvárosokban kezdték pályájukat, s csak kivételesen juthattak el egy-egy pesti előadás megtekintéséig, Petőfi pályája fordított irányban indult. Tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lehetett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a „régi vagy inkább síró és éneklő” iskola,²⁷⁵ és az új felfogás hívei között.

A műsorban lapozgatva láthatjuk, hogy több olyan darabhoz hordhatta a színfalakat, amelyben későbbi vándorlásai során maga is fellépett. Az új színművészet úttörőit láthatta egyebek közt a Két feledékeny, a Párisi naplopó, a Peleskei nótárius, a Griseldis, a Capriciosa című darabban, és – ami a legérdekesebb – a Lear királyban, amelyhez majd színészi pályája egyik legjelentékenyebb feladata fűződik. E színművekre szerepei kapcsán még visszatérünk, de már itt jegyezzük meg, hogy amikor az elmaradt közönség előtt ripacskodó különböző vidéki társulatok próbáin ezekre a darabokra készültek, Petőfi az akkori legfejlettebb magyar színjátszás felfogására emlékezve minden bizonnyal ki is fejthette véleményét, s ez egyik forrása lehetett azoknak a konfliktusoknak, amelyek oly gyakran állították szembe színésztársaival.²⁷⁶

Az akkor látott darabok közül nem egy alakító hatással is lehetett az ifjú lelkivilágára. A Bánk bán első (március 23-i) pesti bemutatója – ha ott lehetett – aligha volt közömbös világképének kifejlődésére, mint ahogy a színészsorsot ábrázoló Garrick Bristolban és Kean művészi hivatástudatát formálhatta.

Általában: itt és ekkor szerezhette első érdemi színházi-színpadi ismereteit. Lemouton János épp ebben az időben adta át francia drámagyűjteményét a színháznak.²⁷⁷ A színészek nyilvános felolvasásokat rendeztek az érdekesebb darabokból. A gazdag könyvtárat különben is minden alkalommal használhatta. Elképzelhető, hogy Petőfi, aki parasztkocsin, őrágyon, minden lehető alkalommal olvasott, nem hagyta ki ezt az alkalmat sem. Az olvasott és látott darabok, s a kiváló színészek játéka együtt mintegy sűrített színi tanfolyamot jelenthetett számára.

A színházban megforduló vagy játszó irodalmi, illetve színpadi hírességekhez természetesen csak egyoldalú kapcsolat fűzhette – távolról tisztelhette őket. (Elvileg azonban nem lehet kizárni, hogy egyik-másik kulturális nevezetességnek feltűnt a színház körül buzgólkodó ifjú korához képest feltétlenül meglepő érettsége és műveltsége. Mindenesetre érdekes, hogy Egressy 1843 nyarán ajánlja majd Petőfit Fekete Gábor társulatába, talán épp azért, mert 1839 tavaszán mint statisztát és Laternen Bubot megismerte.)

Mindenképpen közelebbi viszonyba kellett azonban kerülnie a színpadkép kialakításáért felelős rendezőkkel, hiszen az ő utasításaikat hajtotta végre, továbbá a színházi alsóbb rendű személyzettel. Az előbbiek közül két név tűnik fel: Fáncsy Lajos később majd jóindulatot tanúsít a színész Petőfi iránt, Komlóssy Ferencről, leendő debreceni igazgatójáról már nem mondható el ugyanez. A második csoport tagjai közt két ismerős név akad: Fekete Soma és Szabó József kardalnokkal majd Székesfehérváron találkozunk, az utóbbi Petőfi színigazgatója lesz, Fekete Soma pedig a társulat fiatal, de tekintélyes tagja, s a költő társa a színészeti „belharcokban.”

Hogy mikor ért véget e sűrített színitanfolyam, épp oly kevéssé állapítható meg, mint az, hogy mikor kezdődött. Forrásaink ismét összeegyeztethetetlen utalásokat tartalmaznak. Kemény János szerint a szülők el akarták vonni fiukat a színészettől, s ezért „kifőzték a tervet”, hogy Petőfit túl a Dunán egyik mérnök rokonukhoz küldjék.²⁷⁸ Orlay szerint Salkovics Mihály, ki felelős volt Petrovics bukásáért, Pesten, a színháznál találkozott Petőfivel, s megmozdult benne a lelkiismeret, magához vette, majd testvéréhez, Salkovics Péterhez irányította. Ez utóbbi Petőfit „taníttatni akarta”, így „vélte némileg kárpótolni azon kárt, melyet öccse, Mihály, nem ugyan kiszámított rosszakaratból, de mindenesetre könnyelműségből okozott az öreg Petőfinek.”²⁷⁹

Az életrajzi irodalom, kivált újabban, Orlay változatát fogadta el, mert a jeles festő emlékezései általában csakugyan megbízhatóak. De ebben az esetben Orlay is érdekelt lehetett rokonai mosdatásában, másrészt amikor ő az 1839. esztendő júniusának végén vakációzni Ostffyasszonyfára érkezett, Petőfit már ott találta, vagyis az előzményekről csak hallomásból értesülhetett. Leginkább mégis az szól vallomása ellen, hogy nehéz elképzelnünk Petőfit, amint egy távoli rokon szavára engedelmesen elhagyja a színházat… Petőfi, aki még apjának sem engedelmeskedett és inkább megszökött előle!

Az egymással vitatkozó emlékezők valamiben mégis megegyeznek: mindegyik utal arra, hogy a költő 1839 őszén folytatni kívánta tanulmányait (akár szülői támogatással, akár Salkovics Péter segítségével).²⁸⁰ Ez pedig leginkább mégiscsak azzal a tanulsággal van összhangban, amit a nádornak írt kérvények lemásolásából vonhattunk le, s amely szerint a költő és szülei között 1839 első felében nem került sor komoly szakításra.

A feltételezésekből a valószínűségekre térve át, Orlayt kell idéznünk, aki néhány sorban hihetően tömörítette Petőfi ostffyasszonyfai napjait. A két fiatal találkozásának leírása valóságos kis festmény, a realista életképek modorában:

Csak Sass doktornál találunk ilyen kitűnő leírásokat – nem véletlen, hogy az ifjú költő vonásait leghívebben egy orvos és egy festő örökítette ránk. Azok, akik nem tudtak közel férni Petőfihez, mindvégig az első, kellemetlen benyomás emlékét őrizték róla: szeretni kellett a költőt ahhoz, hogy megmutassa magát.

A szünidő különben igen derűsen telt. Dolgoznia is kellett persze, mint házitanítónak a mérnök rosszcsont fia mellett, mint rajzolónak az irodában, igyekezett meghálálni a rokoni jótéteményt. Maradt azért üres idő a vadászatra, és persze a társasági életre is:

Ezzel eljutottunk az ostffyasszonyfai időzés főszereplőjéhez, T. vagyis Csáfordi Tóth Róza kisasszonyhoz. A korábbi irodalomban gyakran amolyan gyerekleánynak ábrázolták Rózát, Dienes András itt is alapul vehető tanulmánya radikálisan megfordította ezt a képet, és „felnőtt hölgyről” beszélt, akibe beleszeretni értelmetlen dolog volt: „az ilyen vágyódásra gyenge jelző még az is, hogy reménytelen”. Sajnos Dienes adatai – talán a rendkívül hanyag kiadás miatt – ellentmondásosak. Annyi mindenesetre valószínű, hogy Róza nem lehetett már kisleány, de „felnőtt hölgynek” sem nevezhetjük.²⁸³ Petőfi szerelmét nem annyira a korkülönbség tette reménytelenné, mint inkább Róza társadalmi állása: az apa, földesúr és katonatiszt, természetesen nem tűrhette, hogy egy elszegényedett kisvállalkozó fia, egy kegyelemkenyéren tartott szegény diák „kompromittálja” fényes partira várakozó leányát.²⁸⁴

1839 májusának végén Petőfi már verset írt Rózához, kettős adalékot is hagyva ránk ezzel: egy életrajzit, mely szerint májusban már Ostffyasszonyfán kellett lennie, s egy esztétikait, mely szerint ekkor még a kor sablonjainak megfelelően fejezte ki érzelmeit. Rózát a birtokosokhoz törleszkedő Salkovics csábította a házhoz, két gyermekéhez keresztanyának kérte fel. Ez azért fontos, mert amikor a költő érzelmeire fény derül, nagy fáradsággal kiépített „kapcsolatait” érzi fenyegetettnek, s ez vezeti majd otromba eljárásában.

Magáról a szerelemről kevés a megbízható adatunk. Valóban olyan biztos, hogy Petőfi „soha egy szót sem váltott” Rózával?²⁸⁵ Nem tudhatjuk. Bizonyos csak annyi, s ez talán nem jelentéktelen a későbbiek szempontjából, hogy Róza megyeszerte méltányolt szépség volt, akárcsak anyja, akit Kisfaludy Károly le is festett. Aligha vette komolyan a szegény diákot, mint udvarlót, de ez nem jelenti azt, hogy hiúságának sem hízelgett az ostromló versek sorozata, amelyet – feltehetően – a búcsú pillanatában, 1839 szeptemberében kapott kézhez. A küldeményt nem ismerjük, de a versek közt lehetett az Elválás, amelynek néhány sora már majdnem petőfis hangokat üt meg:

Hogy a csöngei Tóth-kúriában személyesen adta-e át verseit a költő, vagy más úton juttatta el Rózához, nem tudható, mi már csak az eredményt ismerjük: a gőgös és korlátolt apa panaszkodhatott a mérnöknek, aki akkoriban éppen úton volt és levélben utasította feleségét, távolítsa el a házból Petőfit. Az asszony, akit Orlay „jó szívű szelíd nőnek” ábrázol, a kényelmetlen feladatot úgy hárította el magától, hogy férje levelét kitette arra a zongorára, melyen Petőfi naponta szokott gyakorlatozni.

„A következő pár sor” természetesen nem tekinthető hiteles levélnek, de a tartalma annyira jellemző, hogy elhihetjük Orlaynak, a lényegre jól emlékezett. Nehéz azonban megszabadulni attól a gyanútól, hogy a szerelmes verselgetés csak ürügy volt Petőfi elküldésére. A házitanítóra és irodai rajzolóra még szüksége lehetett az élelmes mérnöknek, de a fiú taníttatása már egyoldalúan csak terhet jelenthetett számára, s nyilván leste az alkalmat e teher lerázására…

Mindez persze csak gyanú, de a Salkovicsok későbbi magatartása, kivált a fenti levélben is említett Károly viselkedése, nagyon is indokolttá teszi rosszmájúságunkat. A Salkovicsok érdekeltek voltak abban, hogy Petőfi elűzésének nyomasztó felelősségét saját magukról a költőre hárítsák. Az a fölényes, lekezelő modor, amellyel Salkovics Károly egész életében viseltetett Petőfi emléke iránt, közvetett módon épp a család bűnösségét bizonyítja: azért kellett rossz véleményt kialakítaniuk az egykori szegény rokonról, hogy önmaguk és a világ előtt igazolhassák felelőtlen eljárásukat.

Ifjú Salkovics Károly nekrológjának névtelen írója szerint „Petőfi két pajtásának, akik azt kérdezték, hogy mit fog most csinálni, büszkén így felelt: »Már határoztam, katona leszek«. Mindketten le akarták beszélni badar tervéről s biztatgatták, hogy írjon egy engesztelő levelet a bácsinak s az megváltoztatja elhatározását…”²⁸⁷

„Már határoztam… beállok katonának” – olvashatjuk a hasonló választ Orlaynál, aki azonban nem tesz említést a bocsánatkérési lehetőségről. Mégis elhihetjük, hogy a „két pajtás”, vagyis Samu és Károly ilyen engesztelő levél írására akarta bírni Petőfit, mint ahogy Selmecen Szeberényinek is ez volt az első tanácsa. De „a költőt megingatni többé nem lehetett” – folytatja a Salkovics-családhoz közel álló nekrológíró, mintegy Petőfire hárítva minden felelősséget makacssága következményeiért…

Miért nem ment vissza Pestre, a Nemzeti Színháznál próbálkozni, vagy valamelyik vándortársulathoz miért nem állt be „cédulaosztogatónak”? Meg akarta cáfolni a „komédiási” jövőjére vonatkozó jóslatot? Maga a költő később, egyetlen katonapajtásához írott versében, meglehetősen homályos feleletet adott erre a – válasza szerint önmaga előtt sem tisztázott – kérdésre: „Katonának száműzött balvégzetem…”²⁸⁸

Ez a vers azonban három évvel a majdnem végzetessé váló katonai jelentkezés után íródott. Akkor, amikor már Petőfinek is látnia kellett, hogy majdnem elveszett az osztrák hadsereg iszonyatos gépezetében. Ellentétben sok más váratlan lépésével, amelyet csak a lángész megértésére képtelen korlátoltság bélyegezhet megfontolatlanságnak, ez az elhatározása – az egyetlen ilyen egész életében – valóban könnyelmű és meggondolatlan volt. Vagy pontosabban: rosszul gondolta végig terveit. És a balvégzetet hibáztató 1842-es vers írásakor ezt már tudhatta. De nem érzékelhette 1839 szeptemberében.

Vagyis a K.... Vilmos barátomhoz címzett vers kínálta magyarázatot nem tekinthetjük az 1839-es döntés elfogadható megvilágításának. Ezt a balvégzetet megfogható okokra kell felbontanunk. Annál is inkább, mert épp a költő korai katonáskodásának legjobb feldolgozásában Dienes András túlzottan is Petőfi anyagi helyzetének kilátástalanságára szűkítette le ezeket az okokat.²⁸⁹

A szülők vagyoni bukása miatt kétségtelenül csökkentek a költő iskolázódási reményei, esélyei, de nem mondhatjuk azt, hogy a továbbtanulásról „szó sem lehetett”, hiszen a katonáskodás után Petőfi újra kezdhette iskoláit. Hogy színtársulat „a közelben nem volt” (mint Dienes érvel), szintén nem magyarázat, hiszen fél országrészeket begyalogolni máskor sem restellt Petőfi, most is megkereshette volna valamelyik vándorló együttest, amint később csatlakozott is Thália kóbor papjaihoz. De most nem ezt tette. Ezért kell azt hinnünk, hogy nem pusztán az anyagi kényszerhelyzet szabta meg döntését, valami „nagyobbra” tört, s elhatározásában a nyomor, a kitaszítottság és a kamasznál oly természetes kaland- és világlátási vágy mellett igenis szerepet játszott a katonai dicsőség kísértése. Nem szabad csodálkoznunk ezen: tizenhat éves és nyolc hónapos volt, amikor így döntött. Lelki szemei előtt bizonyára látta önmagát, amint fényes tiszti öltözékben hazatér az értetlen apához és a legszeretőbb anyához, sőt alighanem a gőgös csáfordi Tóth Rózához is. Aki nyilván azért is oly gőgös, mert atyja az osztrák hadsereg tisztje volt, s mert mamáját az a Kisfaludy festette le, aki szintén tiszti egyenruhában kezdte pályáját. Egy vándorszínész túlságosan is jelentéktelen személy a kastély leányához, de egy tiszt, az már igen, az valaki…

Tudjuk, hogy Petőfi már előzőleg is szeretett volna katonának állni, de Aszódon még eltanácsolták. Talán a kedve is csökkent, amikor az újoncozó tisztek a számára nyilván kellemetlenül hangzó szubordinációt emlegették. De ez az ostffyasszonyfai sérelem elhallgattatott minden megfontolást, a sérelem méltó megbosszulásának az egyenruhában, épp az egyenruhában megszerzendő dicsőség kínálkozott – a kamaszképzelet számára.

Nem kell Petőfi-méretű képzelet és becsvágy ahhoz, hogy egy tizenhat–tizenhét éves fiú így gondolkozzék. Hogyne kellett volna így ábrándoznia neki, aki 1847-ben az ország nyilvánossága előtt vallotta meg: „a dicsőség napszámosaként” írta verseit.²⁹⁰

E teljesen természetes dicsőségvágyat Petőfi esetében még alkati tényező is erősíthette. Kicsi volt, vézna, cseppet sem marciális jelenség. Az alkatával leginkább ellentétes pálya, a katonaság, a testére legkevésbé illő ruha, az uniformis, a természetével legharsányabban ütköző szubordinációs kényszer választása félreérthetetlenül a kompenzálás néven ismert lélektani visszahatásra emlékeztet. Katonaéletének első hónapjaiból több mozzanat is tanúskodik erről a visszahatásról, amint arról még szó lesz.

Előzőleg azonban, talán nem túl merész gondolattársítással, ki kell térnünk arra, hogy a fenti correspondance a költő egész életében kimutatható. A gyerek, aki Félegyházán nádlován száguldozik, „a komoly fiú”, aki a szabadszállási pusztákon széllel versenyző lovasnak képzeli magát (noha öccse szerint bátortalanul ült a ló hátán), az aszódi kisdiák, aki baltájával hajlandó lett volna nekimenni a bikának, a tizenhét éves kamasz, aki Sopronban méltósággal „adja a katonát” – felismerhető előképe annak a felnőtt katonának, aki majd Bem határozott visszavonulási parancsa ellenére csak azért is hősként biztatja rohamra a székelyeket.

Ha nem vesszük figyelembe a költő, hogy úgy mondjam, általános dicsőségvágyát s ezen belül külön is azt a szívós erőfeszítését, hogy alkati hátrányait ellensúlyozza, akaratlanul is eltorzítjuk pályaszakaszainak belső összefüggéseit, egyik hivatástól a másikig lendítő mozgató erőit.²⁹¹

3. Egyenruhában

Már nincs meg az a soproni laktanya, amelyben a kiképzés folyt, rég lebontották. Leírásokból tudjuk, hogy mintegy két századot helyeztek el az egyemeletes épületben. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok, Petőfi ágytársa egy cigányfiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek természetesen éktelenül kerékbe törtek. Szeberényi szerint a költő így festette le előtte a kiképzést:

Általában nem igen hihetőek az évtizedek távlatából felidézett mondatok, de a stellung kitekerésére épített történet a maga csattanósságával megrögződhetett Szeberényi fejében. Mint a jelenetből is kivehető, a költő nem igyekezett túl okosnak mutatni magát. (Mint ahogy, a Selmecről való szökés után, a már említett kocsmáros „legotrombább állításait” is helyeselte.) Mindenfajta emberi korlátoltság közül az egyenruhás a legvisszataszítóbb, mert az erőszakkal még tiszteletet is követel önmaga iránt. A kamasz költőben volt annyi bölcsesség, hogy megadta ezt a „tiszteletet”: itt, ebben a puszta anekdotának idézgetett történetben van az egyik titka annak, hogy Petőfi épen került ki a pokolból. Hat évre jelentkezett, s ez a hat esztendő elég lett volna arra, hogy a vakfegyelemre és ostobaságra épített gépezet elpusztítsa a legszabadabb magyar szellemet, ha nem lett volna benne kellő önuralom, hogy fejet hajtson a korlátoltság előtt.

De ezek az altiszti rangra emelt szerencsétlen fajankók így sem sok kíméletet tanúsíthattak a költő iránt. S ennek két oka is lehetett. A hadseregek ősidők óta kialakult rendjét a soproni kaszárnyában különösen súlyosbította az a körülmény, hogy a legénység nagy részét „valamiféle tényleges bűncselekmény és a büntetéstől való félelem hajtotta be a kaszárnyakapun”, nem egyszer megtörtént az is, hogy a megyék kiürítették a börtönöket és a fegyenceket hajtották sor alá, ha nem telt ki a kvóta.²⁹⁵ Az újoncok kiképzését tehát maguk a katonai hatóságok a büntetésvégrehajtás egy nemének tekinthették… A kurtavas, vesszőfuttatás, botozás jogával ellátott tisztikar engedelmes pribékhada, a stélig-magyarázatok szellemi színvonalán megrekedt altisztek különítménye azonban nyilvánvalóan még a kaszárnyába menekült tolvajnál vagy gyilkosnál is jobban gyűlölte a költőt, „a világfutó tintanyalót”, aki barátaival levelezett, tehát írt és olvasott. A betűvel szemben érzett ellenszenvük, undoruk és dühöngési hajlamuk levezetésére épp kapóra jött ez a vándordeák, aki takarodó után, a tilalom ellenére, „szuronyának feje fölött függő karikájába” illesztette a gyertyát, csakhogy titkon olvashasson.²⁹⁶ A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat őrá bízták, a legkisebb vétségért kurtavasra verték vagy megbotozták. Kurtavas lett a vége az éjszakai olvasgatásnak is: az egyik fáradt baka elfújta Petőfi gyertyáját, mire Petőfit elragadta az indulat és a menekülő után hajította szuronyát. Végzetes következménye lehetett volna annak, ha talál, szerencsére a szurony nem társának hátába, hanem egy ágydeszkába vágódott. Több életrajzírótól eltérően, akik ebben az epizódban egyoldalúan a környezetet marasztalják el, nem hallgathatunk arról, hogy a költő indulata nem állt arányban társának vétségével – ez a szuronyos jelenet az első (és nem is utolsó) adat arra, hogy Petőfi felindulásaiban nem mindig tudta, mit cselekszik.²⁹⁷

A soproni kaszárnyában uralkodó szellemre mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a majdnem végzetes szuronyhajigálásért ugyanaz a büntetés járt, mint Liszt Ferenc soproni koncertjének engedély nélküli meghallgatásáért.²⁹⁸ Itt kaphatott a költő először leckét arról, hogy vannak rendszerek és intézmények, amelyekben a kultúra és a bűn fogalma nagyjából azonos.

Téli hidegben csajkát mosogatni a kútnál, árnyékszéket tisztítani, 24 botot elviselni kártyázásért²⁹⁹ – mindez nem elég. Azoknak a szerencsétlen kreaturáknak, amelyeknek egy gonosz rend ijesztő tudatlanságuk ellenére még hatalmat is adott, az a rögeszméjük, hogy ők nevelők, akiknek szent kötelességük jó útra téríteniük a tintanyalót. Egyik ilyen nevelőjéről 1849-ben maga Petőfi is megemlékezett:

Karjainak keresztbefonása, amelyet annyi leírás idézett és festmény is megörökít, feltétlenül hitelesítő mozzanat, hihetünk hát a tanúnak: így volt, így játszódhattak le ezek a nevelői félórák, amelyek során az egész magyar nép egyik legnagyobb leendő nevelőjének szótlanul kellett elviselnie törpe cezaromániákusok „erkölcsi szónoklatait”.

De a nevelés ennél súlyosabb következményekkel is jár: cinkossá akarja zülleszteni a kiszolgáltatott katonát, nem elégszik meg azzal, hogy áldozatát megtiporja és lealázza, bűnrészessé is teszi. Kemény Mihálynak mondta később a költő, hogy „a legrosszabbul esett neki, ha vesszőznie kellett s alig volt képes a már felszaggatott hátat sújtani”.³⁰¹

Mindebben nem egyszerűen élményanyagot kell látnunk. Anekdotikus kedélyességgel el nem intézhető históriák ezek. Eredményük épp az lehetett, hogy először is kijózanították a költőt a katonai dicsőség ábrándjából, másodszor pedig, és ez a sokkal fontosabb: felfedték előtte az uralkodó rend társadalmi lényegét.

Eddig is szerzett tapasztalatokat a szegények helyzetéről, az igazságszolgáltatási gépezet működéséről, a magyarság jogfosztottságáról, de itt a soproni kaszárnyában mutatkozott meg számára, hogy milyen embertelen erőszakra épül az egész rend. A hadsereg, amelyben üldözik az olvasást, büntetik a koncertlátogatást, amelyben a tudatlan barbár „neveli” a műveltet, s az áldozatnak egyszersmind pribéki cinkosságot is kell vállalnia a renddel – nem kis mértékben ez a hadsereg tette lázadóvá Petőfit, amikor az ösztönélet mélyeibe tapadó gyűlöletet váltott ki belőle. Ezt a gyűlöletet korábban nem érezhette a költő, nem volt oka rá, de néhány hónapi katonáskodás után már éreznie kellett – amint ezt a következmények igazolják is.

Ha a soproni kaszárnya szűk világában mintegy sűrített leckéket kaphatott a Habsburg-monarchia hatalmi rendjéről, személyes sorsán túl ekkor kellett meglátnia azt is, hogy voltaképpen az egész ország olyan kiszolgáltatott, mint ő.

„Általában ismeretes – olvashatjuk Ferenczinél – hogy az 1830–40-ig terjedő időszak nagyon erjesztő volt nálunk a fogékony kedélyre.” S a tudós biográfus felsorolja, mi minden történt a világban és Magyarországon a párizsi és lengyel felkeléstől Kossuthék lecsukatásáig, majd igen tárgyilagosan felteszi a kérdést: „Mennyi ezekből, mennyi az általános korhangulatból, ez erjesztő áramlatból, mi a kis aszódi iskolába vagy Selmecre elhatott? – nem tudjuk.”³⁰² De azért, következtet, összefüggésnek kell lennie Petőfi fejlődése és e nagy események között.

E következtetést jogosnak és magától értetődőnek tekinthetjük. Annak ellenére, hogy Tolnai Lajos épp az idézett szavakhoz fűzte gúnyos ítéletét, mely szerint ez a ferencziáda „nagyzolás”, „érdektelen fecsegés”, mert hogy Petőfi akkor még „majdnem gyerek volt”, „e nagy események az ő fejletlen szívét, elméjét még nem érinthették”.³⁰³ Ferenczi sem tehetségben, sem nézeteiben nem volt méltó hőséhez, Tolnaiban legalább az indulat némiképp petőfisnek tekinthető. És mégis, ebben a vitában a mérsékelt irodalomtörténésznek volt igaza s nem a lázadó hajlamú írónak: vannak dolgok, amelyeket nem lehet filológiailag bizonyítani, mégis valószerűek. S ha nincs is okmányszerű adatunk arra, hogy az aszódi vagy selmeci diák politikai tudatosodása összhangban állhatott a politikai eseményekkel, biztosra vehetjük, hogy ezek az események hatottak rá. Éppen úgy, ahogyan ma egy valamire való tizenöt–tizenhat éves fiúnak már vannak politikai elképzelései a világról.

Igaz, ma az úgynevezett tömegkommunikációs befolyásolás révén egy fiatal diák lényegesen többet tud környezetéről, mint akkoriban. Másfelől azonban akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a közéleti izgalom, mint a mai konszolidált viszonyok között. Azt a keveset, amit a selmeci diák felfoghatott a világról és hazájáról, a szenvedélyek magas fokán élte át.

Mindezek ellenére a költő és a rend viszonyában az első döntő változásnak Sopronban, a katonaélet keserű tapasztalatai után kellett bekövetkeznie. S e változás megértéséhez már túl kell tekintenünk a kaszárnya falain.

A költő is túltekinthetett, kimenő napjain Sopron legjobb diákjai körében barátokra talált. Itt akadt össze újra Sass Istvánnal, ki még Sárszentlőrincről volt pajtása. A találkozás megint alkalmat adott Sassnak ahhoz, hogy újabb hiteles portrét adjon Petőfiről, életének újabb fordulóján:

Sass könyvtárosa volt a soproni evangélikus lyceum diák egyesületének, a Magyar Társaságnak, Pákh Albert pedig, a későbbi jóbarát, épp 1840 elejétől titkár lett. Itt tanult Orlay is, így tehát – nagy szerencséjére – a költő támaszra lelhetett a kaszárnyai falakon kívül.

A „napi kérdések” között akkoriban első helyen a Kossuthék kiszabadítására indított országos mozgalom állt. Lehetetlenséggel volna határos a korához képest túlságosan is komoly fiatalemberről azt feltételezni, hogy az egész nemzeti közvéleményt felkavaró küzdelemről ne vett volna tudomást. Tizenhét éves múlt, amikor megnyíltak a börtönök, kiszabadult Kossuth, Wesselényi, kiszabadultak az országgyűlési ifjak vezetői, köztük a rabságban megőrült Lovassy. Petőfinek meg kellett éreznie az összefüggést saját sorsa és a nemzeti jogokért küzdő nemesi liberális mozgalom között. Katonáskodásának második fejezetére vonatkoztathatóan adatunk is van arra, hogy Petőfi hazafias eszméi, meggyőződései 1840-ben elmélyültek.

Egyelőre azonban még Sopronban kell maradnunk. Volt a költőnek itt egy öreg barátja is, egy jogtudós, akinek háza szemben állt a postaépülettel, mely előtt Petőfi nem egyszer tartott őrséget.

Schätzel Mihály János soproni ügyvédről van szó.³⁰⁷ A derék jogtudós sokszor és szívesen látta „szerény asztalánál” a költőt. Kockáztassuk meg a feltevést, hogy Schätzel Mihály egyik modellje lehetett Szilveszter nevelőjének, kitől a lázadó fiú először kap életében szeretetet:

Petőfi is tizenhat-tizenhét éves volt, amikor a művészi pályát értetlenül szemlélő, sőt fiát mintegy „kitaszító” apa, és a rossz vagy derék, de vak tanárok után egy olyan felnőttel találkozott, aki végre méltányolta tehetségét! Szeberényisen vállonveregető társai vagy jó pajtásai voltak eddig is, de senki közülük nem tudta, kivel állnak szemben. Szeberényi – láttuk – úgy tekintette Petőfit, mint egyet a sok verselgető diák között, Sass pedig őszintén megvallotta, hogy nevetségesnek találta az ifjú Petőfi önbizalmát:

Nagyon fontos pillanat tanúi vagyunk – a lángész öntudata szólalt meg, ha hihetünk Sass Istvánnak, roppant korán és rendkívüli határozottsággal. De hihetőnk-e a barátnak? Hátha csupán az Uti jegyzetek hatása alatt emlékezik így, melyekben a költő hasonlóan vallott:

Sass tehát akár innen is vehette, hogy Petőfi már ifjú katona korában mennyire hitt önmagában. Mégsem kell kételkednünk Sassban, mert egykorú „adatunk” is van a költő önmagáról alkotott véleményének mértékére – Petőfi saját verse:

Az őrágyhoz a zsengék fontos darabja, mert a hagyományos formában egy új, az élményt közvetlenül visszaadó költészet hangja érződik.³¹⁰ Az életrajzírónak azonban a vers egyszersmind biográfiai dokumentum is, kivált Petőfi esetében. Ezért fel kell tennie az eddig ki nem mondott kérdést: milyen álmokról van szó a versben?

A költemény legkevésbé költői dicsőségre látszik utalni, Isten utáni első rangja a fejedelemnek, a hadvezérnek lehet, főleg ha a kettő egy személyben testesül meg. „Két India” kincseire is hiába áhítozik bármely poéta, némi eséllyel legfeljebb egy Napóleon álmodhatott India meghódításáról… Vagyis a kezdő négy sorban azoknak az ábrándoknak a továbbélését kell még egyszer meglátnunk, amelyek a katonasághoz sodorták Petőfit. Jellemző, hogy Sass is először arra gondolt: Petőfi mint katona buzdult fel a nem mindennapi emberhez méltó pályára. Mindezt azonban mégis egy vers vallja meg nekünk, egy olyan fiatal ember verse, aki Horatiust bújja és akinek Schiller van a csákójában.³¹¹

Ezért hihetünk az Uti jegyzetek fentebb idézett vallomásának, mely az őrszoba meztelen faágyához a költői dicsőség álmát kapcsolja. De akkor, 1840 tavaszán, mindez még nem lehetett ilyen világos. Az álmok között feltétlenül ott lehetett a költői érvényesülés látomása, ha nem is „világos sejtése”, mint Petőfi mondta, de semmi esetre sem csak önmagában. Nem szakadt még el teljesen a katonai dicsőség „káprázatától” (Sass kifejezése³¹²), mint ahogy később sem egyedül fog még hatni, hanem a színészi becsvággyal együtt. A költészet inkább amolyan vigasztaló szerepet tölt be a megalázott ifjú katona életében, de még nem végcél, nem az életpálya értelme.³¹³ Biztos csak egy: a dicsőség szomja, a becsvágy mértéke rendkívüli. Még egyetlen művet sem írt le a költő, amely feljogosítaná álmodozásaira, de hinnie kell magában. S ez törvényszerű is: minél mélyebbre zuhan az ember, annál fényesebb jövővel kell kárpótolnia magát sivár jelenéért.

A „leggyönyörűbb” álmok között 1840 tavaszának vége felé bizonyára egyre gyakrabban merült fel egy kalandos szökés terve is. Szeberényi szerint Petőfi hozzáírt leveleiben „több ízben említette, mennyire szeretne ő a svájci határon átszökni a szabadság, a függetlenség hazájába”.³¹⁴ Nem érdemes elmerülni a Szeberényi emlékezése feletti vitákban, ugyanis a lényegét el kell hinnünk, mert ugyanezt mondja a költő Beck Károlynak írt német nyelvű önéletrajzában: „Als er gerade desertiren wollte…”³¹⁵ Ha Szeberényi ismerhette volna ezt a vallomást, a költő állításával együtt az övét is kétségbe vonhatnánk, utólagos szépítésnek tekinthetnénk – persze csak érdemleges indok alapján. Szeberényi azonban semmit sem tudhatott erről az önéletrajzról, így hát Petőfi és Szeberényi együttes szava vitathatatlanná teszi, hogy a költő csakugyan foglalkozott ilyen tervekkel.

De mikor és miért? Ennek megértése végett vissza kell térnünk a parancskönyvekből kiolvasható életrajzi tényekhez.

Sopronban barátok és könyvek társaságát, egy megértő jogtudós baráti rokonszenvét élvezve még elviselhető volt a katonaélet. A távoli jövő vigasztaló ábrándjai mellett biztatást adhatott a közelebbi remény is, hogy a kiképzés után az újoncok külföldre kerülnek: a regiment mindhárom zászlóalja az Alpok tövében állomásozott, az első éppenséggel a svájci határon. A költőnek tudnia kellett, hogy Sopron után a regényes Alpok következnek…³¹⁶

1840. március 24-én az újonctranszport meg is indult, de a menet nem Tirolnak tartott, csak Grácba. Hat nap alatt értek a stájer városba. Innen pedig nem az Alpok felé szólt a további parancs, hanem… Horvátországba. A költő kétségbeesett. Hangulatáról hiteles tudósításunk van – az ő tollából:

Az eddigi keserű tapasztalatok után ez már igazi csapásnak tekinthető. A katonasághoz fűzött nagy remények összeomlottak, regényes világjárások helyett a monarchia egyik zugába menni szomorú dolog – és mégis, a fenti levél kétségbeesett hangja csak akkor indokolt, ha Tirol nem csupán mint romantikus hely érdekelte Petőfit, ha a Svájchoz közeli hegyek egyéb reményekre is biztatták…

Bárhogy volt is, a Grácba való átköltözéssel nemcsak földrajzilag, hanem hangulatilag is új szakasz kezdődött el katonaéletében. Amíg a soproni vallomások egyöntetűen kiemelték, hogy a költő derűs tréfálkozással tért napirendre elesett helyzete fölött,³¹⁸ a fenti levélből leplezetlen kétségbeesés szól:

1840. áprilisának utolsó napján kelt a levél. Foglalkoztatta-e már ekkor a szökés gondolata, vagy csak később, nem tudhatjuk. A német nyelvű önéletrajz idézett mondata alapján maga a terv később szilárdult elhatározássá, de valószínű, hogy a sorozatos csalódások után itt kaphatott komolyabb formát.³¹⁹

Végül is nem szökött meg, nem kellett elszöknie, más módon szabadult meg a pokolból. A terv mégis fontosabb annál, semminthogy több életrajzíró módján csak futólag említsük vagy lábjegyzetben tárgyaljuk: a hadseregből dezertálni rendkívüli katonai vétségnek számított, békeidőben is súlyos büntetés járt érte. Ha Petőfi ennek ellenére ilyen terveket szőtt, akkor ez jellemének szilárdságát, vakmerőségét, páratlan bátor elhatározó képességét fényesen bizonyítja. Már ahhoz is bátorság kellett, hogy kamasz fejjel katonának álljon. De mikor rájött, hogy milyen csapdába került, a menekülés érdekében a legnagyobb, szinte életre-halálra szóló kockázatot is vállalni akarta. Márpedig ez nagy dolog. Nem véletlen, hogy a költő egy néhány soros életrajzban is szükségesnek vélte megemlíteni, eltérően későbbi életrajzíróitól, akik általában nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az ügynek…

Erre az időre, katonáskodásának második szakaszára vonatkoztatható katonabarátjához írott versének jelentős politikai utalása is. Kiderül a versből, hogy az 1840-es esztendő Petőfije – természetesen a kor színvonalát meg nem haladó, de igen határozott módon – „politizált”, a nemzet sorsa fölött kesergett megbízható pajtásával:

Nem odavetett félmondatokról, hanem a vers lényeges részéről van szó. Természetesen nem követjük azt az elvet, hogy a költő életrajzi vonatkozású költeményeit mindig szó szerint kell értelmeznünk – épp a katonaéletet később felidéző versek is óvnának ilyen felfogástól. De ebben az esetben semmi oka nem volt Petőfinek 1840-es helyzetének módosítására, mint ahogy katonabarátjához írott versében nem is állíthatta magát olyan pózba, amely nem felelt meg a valóságnak. Ezúttal is hinnünk kell tehát neki, s ez esetben azt, hogy „hű bajtársával” együtt a tizenhét éves fiú kora hazafias mozgalmainak, eszméinek híve volt.

Magával a katonapajtással, Kuppis Vilmossal valószínűleg itt, Grácott barátkozott össze.³²⁰ Az „összeférhetetlen” s valóban nehezen kezelhető Petőfi mégiscsak nagyon tudott barátkozni, s élete minden szakaszában talált magának társat. Kuppis különben a többi újonchoz képest tanultabb volt, de értelmiséginek nem lehet tekinteni. „Nem valószínű – írja Dienes mély emberismerettel –, hogy Petőfi másutt találkozva evvel a fiatalemberrel, szorosabb barátságra lépett volna vele, de a császári világ börtöncelláiban és kaszárnyaszobáiban születhettek ilyen holtig tartó vonzalmak”³²¹ egymáshoz egyébként nem illő emberek között is.

Az ezrediratokból megállapítható, hogy a gráci szolgálat még egy hónapig sem tartott: Petrovics Sándor közlegényt 1840. május 24-én az ottani helyőrségi kórházba utalták. A piszkos laktanyák népe közt oly gyakori tífusz döntötte ágynak. Zászlóalja azonban már a hónap elején megkezdte Bregenzből Zágráb felé tartó gyalogmenetét. Petőfi nem csatlakozhatott a zászlóaljhoz. Több mint egy hónapon át betegeskedett. Hogyan élt ekkor, milyen körülmények között, kikkel érintkezett, miről gondolkodott? Semmit sem tudunk róla. Valószínű, hogy nem is gyógyult meg rendesen, a tífusz utókövetkezményei hamarosan kiütköztek rajta. Egyelőre azonban gyógyultnak nyilvánították, s egy betegtranszporttal bajtársai után indították Zágrábba.

Mint Baróti Lajos az ezredparancsból megállapította, Petőfi alosztálya a Petrinjai utcában lévő községi laktanyában állomásozott, a költő valószínűleg július közepén csatlakozott alakulatához. Erről a nyárról megint nincs hiteles tudomásunk – újabb két hónap Petőfi életében, amelyről összes ismeretünk elfér néhány szóban: katona volt Zágrábban.

Több mint egy esztendei katonáskodás állt már mögötte, amikor a sok őrszolgálat, udvar- és árnyékszéktisztogatás után végre valami „hadi” jellegű vállalkozás következett: szeptember 26-tól október 2-ig százada is részt vett a Károlyváros környékén rendezett dandárgyakorlatokon. Egy évvel korábban talán még érdekelte is volna egy ilyen mozgalmas esemény, most aligha. Végiggyalogolta a fél monarchiát, túl sok megpróbáltatásnak tette ki amúgy is fejletlen szervezetét, ismét beteg lett. Orlay úgy emlékszik, ekkor történt, hogy „vért köpött” a költő.³²²

A Baróti Lajos által feltárt okmányok igazolják Orlay állítását: Petőfit a gyakorlatról a zágrábi ezredkórházba vitték, feltehetően szekéren, mert fegyverét és felszerelését egy bajtársa vitte utána. Mindez október első napjaiban történhetett.

A katonai iratok lényegében ezúttal is igazolják Orlayt, legfeljebb csak pontosabbá teszik a szabadulási folyamatot, amely a valóságban persze nem haladt ilyen gyorsan. Römer ezredorvos, mert róla van szó, mindenekelőtt szolgálatképtelennek minősítette Petőfit. Erről az 1840. december 12-i ezredparancs számol be. Ezt követte, csaknem két héttel később az első „megarbitrálás”, vagyis bizottsági vizsgálat, melyet a december 23-i parancs rögzít.

Mindebből tehát először is azt állapíthatjuk meg, hogy Petőfi már több mint két hónapja feküdt a kórházban, amikor Römer ezredorvos megcsillantotta előtte a szabadulás reményét. Ez a puszta tény szemünkben meddőnek minősíti mindazokat a vitákat, amelyek a körül zajlottak, beteg volt-e a költő igazán vagy egy kicsit tettetnie is kellett a betegséget?³²⁴ Még az olyan intézményekben is (mint amilyen az osztrák hadsereg volt), amelyekben módszeres ellenőrzéssel züllesztik bábokká az embereket, van lehetőség a rendszerint ostoba bürokrácia kijátszására. De nehéz elhinni, hogy ilyen helyen több mint két hónapon át kórházban tartanának valakit, aki nem igazi beteg.

Mindez persze nem csökkenti az orvos érdemét, mert épp az ilyen intézményeknél előszeretettel alkalmaznak lelketlen, nemtörődöm vagy éppen szadista orvosokat. Ha Petőfi nem Römerrel akad össze, előfordulhat, hogy egy másik doktor legyintve halad el az ifjú invalidusjelölt ágya mellett.

Nem Römer emberségének értéktelenítése, hanem a tények és összefüggések megismerése érdekében utalnunk kell arra is, hogy az orvos eljárását parancsok könnyítették meg. Az 1839–40-es országgyűlés által megszavazott újoncok felét a haditanács be akarta osztani az ezredekbe, ennélfogva „a kiszolgált vagy a szolgálatra kevésbé alkalmas embereket el kellett távolítani”, amint ezt már az 1840. szeptember 9-i (majd az 1841. január 6-i) ezredparancs rögzítette.³²⁵ Römer tehát tudhatta, hogy az esedékes elbocsátások lehetővé tennék az olvasgató katona leszerelését is.

Itt elbeszélésünket egy pillanatra megszakítva, talán érdemes kitekintenünk a költő életéből az országos politikába. Mint ismeretes, az országgyűlés haladó küldöttei az újoncok megajánlását a szólásszabadság megerősítéséhez s ezzel együtt Kossuthék amnesztiájához kötötték. Az ellenzék kezében az újoncállítás is aduvá vált, s végül a 38 ezer új katonát azzal a meggondolással szavazta meg az országgyűlés, hogy ily módon is megkönnyíti az amnesztiát.³²⁶ Így is lett, Kossuthékat a májusi amnesztia kiszabadította. De, közvetve, amire akkor senki sem gondolhatott (mint ahogy később sem sejtették ezt az összefüggést, még az érdekeltek sem), ez az alku szabadította ki a hadsereg poklából Petőfi Sándort is! Mert az újoncok beosztása érdekében szuperálták ki az alkalmatlanokat – s ez a szuperálási parancs tette lehetővé Römer doktornak, hogy az emberség parancsát is kövesse a szánalmára vagy rokonszenvére méltóvá vált ifjú katona iránt…

Visszatérve az Orlay által leírt jelenetre, egy ponton van ellentét a barát emlékezése és a költő vallomása között: Orlay szerint Petőfi a „nekem mindegy” rezignációjával felelt a derék orvos ajánlatára, míg a költő önéletrajza szerint nagyon is meg akart szabadulni – épp szökési terveit szövögette. Írjuk ide most már teljesen a fentebb csak félig idézett mondatot: „Als er gerade desertiren wollte, zum Glück wurde er entlassen durch die Hülfe [sic!] eines Arztes.”

Mit jelentett hát az a híressé vált „nekem mindegy”? Pillanatnyi s különben nagyon is érthető reménytelenséget? Bizalmatlanságot az orvossal szemben? Védekezés volt az esetleges csalódás mindennél szörnyűbb csapása ellen? Vagy a mindenre elszánt ifjú szökési terveiben annyira elmerült, hogy hitetlenül elutasított magától minden más megoldást? Nem tudhatjuk. De egyet bizonyosra vehetünk: nem szabad komolyan vennünk, hogy csakugyan mindegy volt neki, hogy nem akart megszabadulni a „pokolból”. Ezt Dienessel szemben kell hangsúlyoznunk, aki Hatvanyval folytatott vitájában túlságosan is elhiszi ezt a mindegyet.³²⁷

Nem, nem erőszakkal kellett eltávolítani Petőfit az akkor már csakugyan gyűlölt hadseregből. Az 1840. december 23-i vizsgálat határozata, amelyet Dienes csak félig idéz, világosan tartalmazza is, hogy a tényleges rokkantsághoz erősen közeledő katona kívánságának megfelelően bocsátandó el: „Nähert sich stark der Realinvalidität, seinem Wunsche gemäss mit Abschied zu entlassen”.³²⁸

Ezt a véleményt erősítette meg az 1841. január 15-i felülvizsgálat. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívtágulásra” – ennyi épp elég ok arra, hogy a szemmel láthatóan elgyötört és vézna ifjút a szolgálatra alkalmatlannak ítéljék. A január 24-i napiparancs szerint ezt másnap ki is kellett hirdetniük a költő előtt.

Ekkor már elhagyta a kórházat Petőfi, január 20-án szabadult ki onnan, miután csaknem négy hónapot töltött beteg és nyomorék bajtársai között, maga is betegen és a bizottsági vizsgálatok eredményére várva, nyilván a reménytelenség és a remény végletei között hányódva.

Nagyon kevés verse maradt fenn ebből az időszakból, s ezek hiteles időrendjét sem ismerjük. De feltétlenül sokkal többet kellett írnia annál, amit a zsengék katonakori termése ma jelent. Ha valamire, a versírásra, meditációra a kórházi viszonyok a legalkalmasabbak. Amikor később a pápai képzőtársulat Tavasz című zsebkönyve kiadta a költő néhány zsengéjét, Petőfi ingerült gúnnyal mondott köszönetet: „…a Tavasz második füzetébe majd összeszedem katonakoromból megmaradt alexandrinus verseimet, ugy hiszem szivesen veendi a t. társ., miután azok még rosszabbak, mint melyek most jelentek meg.”³²⁹

Csakugyan olyan rosszak voltak? S talán maga a költő semmisítette meg őket? A megmaradtak mindenesetre nem „alexandrinus versek”, s ha nem is remekek, nemcsak becses életrajzi dokumentumok, hanem Petőfi költői kibontakozásában már új értékeket is jeleznek: a forma egyre könnyedebb kezelése mellett itt-ott a petőfis hangok is kiütköznek.

De csak itt-ott, mint például az Álom címűben, amelyet talán jogosan iktatunk épp e második kórházi időszak feltételezett verstermésébe. A mézcsókokról ábrándozó költő így fejezi be versét:

Az első sor ritmusa és tartalma nemcsak visszafelé utal, Vörösmartyra, hanem előre is: az Egy gondolat bánt engemet befejezésének anapestusaira. Az ily álmakat adjatok, isteneim pedig ellentétes előképe a híres sornak: ne ily halált adj istenem… De a legfontosabb a költeményben két szó: a „fene kin”. Az almanach-költészet kedvelt fogalmához, a kínhoz, hozzátette azt a jelzőt, amely már rá és csak az ő hangjára lesz jellemző. A tizenhét-tizennyolc éves kamasz versbe írta a fenét, amelynek hallatára majd hölgyek pirulnak és kritikusok fognak szörnyülködni.

Idézzük majd a szabadulása utáni első tanúkat, akik megdöbbentek a költő nyers modorától. A versek még nem jelzik ezt a változást: a minta uralkodik a tényleges hajlam, a körülmények kényszerétől kialakított jellem fölött. De már nem sokáig. A fene kin már elárulja, hogy mi ment végbe a lélekben, s mi fog hamarosan elcsattanni, kirobbanni, levetve magáról a kordivat kötelezőnek vélt sallangjait.

A vers mint életrajzi adalék is érdekes: a tűrni fogok és a valahára talán mintha már a bizottsági vizsgálatok keltette reménykedést tükröznék. A magam részéről éppen ezért későbbinek is tartom, mint a formájában is maradibb, s reménytelenséget árasztó Triolettet:

A versek sorrendjének rögzítése azonban a kritikai kiadások feladata. Itt elég annyit megállapítanunk, hogy az Álom és a Honvágy is a hazafelé készülődés vagy reménykedés állapotát sejteti, s valószínűleg a fent említett négyhónapos kórházi időszak terméke.

Petőfinek január 20-tól február 10-ig még három hetet kellett várnia a Petrinjai utcai laktanyában, amikor végre – 68 leszerelendő társával együtt – dobszóra megindulhatott hazafelé. Von Simunich vezérőrnagy szemlélte meg a kis csapatot, az osztrák hadsereg emberőrlő tevékenységének e bizonyára nem túl lelkesítő eredményét, ő volt – mint Dienes rokonszenves elégedettséggel nyugtázza – „az utolsó császári tábornok, aki előtt Petőfi tisztelgett”.³³⁰ A von simunichok és beosztottjaik mindent meg is tettek annak érdekében, hogy rövid másfél év alatt kiképezzék rendszerük egyik legeltökéltebb ellenségét.

Zalaegerszegen és Szombathelyen át gyalogoltak Sopronig. Megérkezésük pontos adatát nem ismerjük, de február 22-én már mindenképpen ott kellett lenniük, hiszen ekkor már elkezdődött leszerelésük. Még egy utolsó hétig kellett várnia, hogy végleg megszabaduljon a hadseregtől, és obsitosként léphessen ki a kaszárnya kapuján. Az ezredparancs hiteles adata szerint 1841. február 28-án ez is megtörtént.

Ha nem bocsátják el, még több mint négy és fél esztendőt kellett volna szolgálnia… A „mi lett volna” találgatása nem tartozhat a tudomány feladatai közé, itt mégis meg kell állnunk egy pillanatra, mert világosan fel kell mérnünk, mit nyert a költő és a magyar nép, az egész világköltészet ezzel a szabadulással. Ha nem engedik el és szökést kísérel meg, ennek oly sokféle következése lehetett volna, hogy nem érdemes latolgatnunk az esélyeket. Ha ki kell töltenie a hat esztendőt, ez azt jelenti, hogy 1845 szeptemberében tér „haza”, ha egyáltalán van még hová mennie. Jobb nem is találgatni, milyen erkölcsi, szellemi és műveltségi állapotban lett volna akkor, de egy biztos: a János vitézt, A helység kalapácsát, első verseskönyvét és Uti jegyzeteit nem írhatta volna meg, egyáltalán: aligha közölhetett volna műveket. A forradalomig összesen két és fél éve maradt volna: az önképzésre, eszmei felkészülésre még egy Petőfinek is túl kevés idő. De a legvalószínűbb az, amit Sass István, a barát és orvos mondott: ha végig kell szolgálnia, Petőfi „bizony elveszett volna a nehéz sors alatt”.³³¹

Plehanov elgondolkodtató érvelése szerint amennyiben Bonapartét mondjuk az arcole-i csatában golyó terítette volna le, feladatát „véghez vitték volna más tábornokok”. A Sieyès áhította „jótevő kard” szerepét, talán kevésbé tehetségesen, de más generális betöltötte volna. Meglehet. S épp így elmondhatjuk, hogy amennyiben Petőfi nem tér vissza a katonaságtól, Arany és társai akkor is megújították volna a magyar irodalmat a népiesség programja alapján. De közülük senki sem alkotta volna meg A XIX. század költőit, Az apostolt – és a Nemzeti dalt. Ez utóbbin nemcsak verset, hanem történelmi tettet is értve. A költői újítás merészsége, a forradalmi eszmék bátorsága senkiben sem volt olyan hatalmas, mint benne. Bele kell borzongani abba a gondolatba, hogy kis híján odaveszett, mielőtt egyetlen Petőfi-verset írt volna…

Érdekes, ő mintha nem lett volna tudatában szerencséjének, legalábbis a látszat erre vall. Későbbi versei általában humoros oldaláról festik a katonaéletet, még a bírálatot is tréfás-szatirikus köntösbe öltöztetik.

Mert, úgy látszik, vannak a léleknek olyan mély sebei, amelyeket még egy Petőfi-erejű költő sem tud nyíltan a világ elé tárni.

4. Az obsitos

„Tarka életfolyása s a közönségestől eltérő viselkedése – írja Sass – dolgainak inkább rendkívüli lebonyolítására engedvén következtetni, lakótársammal Pákhkal együtt, nagyon megütközénk ama hír hallatára. – Aggodalmunkat eloszlatá nehány nap múltán megjelenése, kiaszottan, elviselt katonaruhában, hóna alatt az obsitjával (…) orvosa iránti hálája alig ért véget. Obsitjában a „treu und redlich gedient” kitételre nyomatékkal mutatott s Pákhnak azon megjegyzésére: „No lám, mégis tettél valamit”, büszként válaszolt:

– Öcsém, ennél többet³³³ is tettem: mostam, söpörtem, sikáltam, ott is hol nem szerettem…”

„Hogy kopott ruháját ne lássák, felöltöztettük. Elmenénk a színi előadásra. Valamely lovagdarabot adtak előjátékkal. Nagy volt az örömünk, mert oly hosszúra nyúlt, hogy a középcsillár is már elaludt, mire a darabnak vége lett s így annál tovább leheténk együtt. Sándor ugrált, tombolt, adomázott jókedvében…”³³⁵

Sokáig nem időzhetett Sassék körében, az obsittal járó néhány forintból megélni nem lehetett. A természetes az lett volna, hogy egyenesen szüleihez indul. Pápának fordulva járt-e eszében ez a gondolat? Vagy csak azért ment a diákvárosba, hogy Orlayt, ki már ott tanult, felkeresse, vele jövőjét megbeszélje, netán valami segítséget is szerezzen? Ez utóbbira van utalás a Petőfi-irodalomban, de túlzottan nem lehetünk biztosak a költő szándékaiban, kérdés, hogy ő maga tudta-e, hogy mit akar, mit akarhat?

Nem lévén lényeges okunk a kételkedésre, a továbbiakat Orlay emlékezése szerint, fogadjuk el valószínűnek:

Az elhatároztuk többes száma gyengéd érzékeltetése kíván lenni annak, hogy Orlay beszélte rá Petőfit a továbbtanulásra. El is hihetjük ezt a jó barátról, bár az is valószínű, hogy maga a költő szeretett volna szüleinek kedvében járni ezzel a döntéssel. Nem kiszuperált katonaként, hanem önerejéből tanuló komoly diákként akarhatott megtérni a szülői házhoz.

Orlay alkuba bocsátkozott háziasszonyával, aki „késznek nyilatkozott” két váltó forint havi bérért szalmazsákot, terítőt és egy párnát adni az obsitosnak. Mivel azonban a havi két forintot meg is kell keresni, a jó barát bemutatta „Petőfi szép írását” egy ügyvédnek, távoli rokonának, ki írnokul fogadta hősünket. „Ezen kívül egy tanítvány nyerhetése is kecsegtette.”

Némileg másképp adta elő a történteket a költőnek egy másik iskolatársa, Parragh Gábor. A későbbi „hírneves borász” emlékeit 1884-ben Egerváry P. Ödön fogalmazta sajtóképes – ám az eredetinél is kuszább – szövegekbe. Márcsak azért is inkább érdemes megmaradnunk Parragh eredeti fogalmazásainál, amelyek Hatvanynál nem olvashatók s ráadásul elég koraiak. Jókai Mór „okos bolondságaihoz” Parragh egyebek közt a következő észrevételeket fűzte, mármint Petőfiről:

Parragh 1875-ös levelét Orlay nemigen ismerhette. Ha tehát négy évvel később Orlay a lényegben ugyanazt írja, mint Parragh – hogy ti. Petőfi szabadulásában alkalmatlan volta és feltűnő szellemi munkássága együtt játszott szerepet – akkor ez mindkettőjük véleményét erősíti, s annyit mindenképpen bizonyít, hogy az obsitost ilyen hírek lebegték körül. Parragh és Orlay között a különbség a továbbiakban mutatkozik meg:

Orlaynál nincs szó Politzer kereskedőről, de reá vonatkozhat az „egy tanítvány nyerhetése” kitétel. Horváth ügyvéd megnyerését mind Parragh, mind Orlay saját érdemének tudja be, egyikük nyilván jogtalanul. Orlay szerint Petőfi három hétig maradt Pápán, Parragh szerint még hosszabb ideig, s ez már nagyobb probléma, mert mi tudjuk azt, amit ők nem tudhattak – 1841. március 25-én Petőfi már Pozsonyban volt. Lehetséges tehát, hogy a költő nem március 10-én érkezett Pápára, mint Hatvany számította, hanem csakugyan a hónap elején, mint Orlay írta? Ez esetben a három hétre 25-ig maradna idő… Még valószínűbb azonban, hogy a sok jóból, amit Orlay és Parragh a fentiek szerint szerzett volna Petőfinek, nem minden sikerült ilyen szépen, vagy ezeknek a pénzszerzési lehetőségeknek egy része csak Petőfi újabb, később következő pápai tartózkodásakor vált valóra – amint ezt Hatvany is feltételezte.

Miként abban is az Így élt Petőfi szerzőjének lehetett igaza, hogy költőnk szándékosan távolíttatta el magát az iskolából. Magát az esetet Orlay leírásából ismerjük:

A következmények a várható módon zajlottak. Hahota, ricsajozás tört ki a költő megjelenésekor. „Micsoda ember az ott?” – indulatoskodott az öreg tanár, kicsapatással fenyegette s az osztályteremből kiutasította Petőfit. A költő, mint aki csak erre várt, pakolni kezdett: „Nem vagyok én iskolába való.”

Mondjuk azt, hogy a másfél évi szenvedéssorozat után nem tudott „akklimatizálódni” a nyilván már kisszerűnek érzett iskolai élethez? Orlaynak magyarázatul azt adta még elő, hogy szüleit kell meglátogatnia, atyját rábeszélni, engedje őt a színészi pályára.

S íme március 20-a körül Petőfi mégsem lefelé, Dunavecsére indult, hanem visszafelé – Pozsonyba. Ami csak azt jelentheti, hogy döntött ő már engedély nélkül is: minden valószínűség szerint színésztársulatot keresett. „Kész helyzet” elé akarta állítani szüleit, tudva, hogy atyja úgysem egyezik bele a színészi pálya választásába? Vagy egyszerűen félt volna hazamenni a szülőket minden bizonnyal megviselő kalandok után? Ez utóbbi ellen szól, hogy – Orlay szerint – Pápára már biztató levelet kapott atyjától, a kóbor fiú és a szülők között tehát rendeződött a viszony.³⁴² Petőfi azonban épp e levélből megérthette, hogy az öreg Petrovics számára csak az apai mesterség folytatása vagy a tanulás fogadható el jó fiúhoz méltó döntésül.

Hogy mikor érkezett Pozsonyba, nem tudjuk, de március 25-én már ott volt, mint sajátkezű írása bizonyítja.³⁴³ Korábbi tanulótársai közül Szeberényi Lajos, a két Kemény-testvér, Delhányi, Dömök Elek s több más pajtása nyűtte itt az iskolapadot, néhányan meg is emlékeztek e nem várt találkozásról:

Kemény János kicsit nyersebben fejezi ki magát, mint szintén szemtanú: „Egyszer csak felsikít Delhányi pajtásunk, szitkozódva, hogy valaki kegyetlenül a hátára csapott valami suhogóval.”³⁴⁵

Delhányi szerint Petőfi ezt többször is ismételgette, míg végre felismerték, Kemény csak egy csapásról ír, de az ő szavaiból is kiderül, hogy a fiúk nem ismerték fel azonnal egykori társukat. A redemptus nem is olyan régen még jómódban tartott fia, kit Aszódon nem egy pajtása irigyelt, most piszkos, kopott ruhában őgyelgett a folyam partján, mint „desperat kinézésű egyéniség” (Kemény kifejezése). „Elfojtva nevetését, sziszegett s vigyorgott” barátaira.

Nemcsak a külseje változott meg. „A katonaélet, – vette észre Delhányi – úgy látszik, igen durvává tette, tréfái, beszéde nyersek, minden kedélyességet nélkülözők voltak.”³⁴⁶ Ez a jellemzés egyike a legfontosabbaknak, bizonyítja azt, amit egyébként is joggal lehetett feltételeznünk: az átélt szenvedések, hányattatások, nélkülözések, a káplári nevelő félórák megkeményítették a költőt, modorát és jellemét egyaránt. Ha Delhányiékkal folytatja tovább iskolai pályáját, ki tudja, mikorra érik meg. De mivel sorsa kiragadta az iskolák kicsit mégiscsak melegházi világából s megmártotta a magyar életben, egykorú társaihoz képest valósággal felnőtt lett – tizennyolc éves korára. Már csak nyers tréfái árulták el benne az idő előtt elfojtott kamaszt.

Mégis, mint mindig, volt módja arra, hogy baráti együttérzésre találjon. „Hol egyik, hol másik” egykori iskolatársa osztotta meg vele alumneumi kenyerét s vacsoráját, „mely állott – Delhányi szerint – többnyire szalonnából vagy füstölt húsból”.

Az ellátás volt mégis bizonytalan, vagy a legyengült szervezet más okból mondta fel ismét a szolgálatot, nem tudjuk, de Petőfi megint kórházba került. Az evangélikus gimnázium deák-kórházában feküdt mintegy tíz napon át.³⁴⁷

Pozsonyba, hamar kiderült, hiába jött – nem talált társulatot. „Szakadatlan színésszé lenni akarása dacára – írja Kemény Mihály – rávettük, hogy menjen haza szülőihez s béküljön ki atyjával, már csak édesanyjának nyugalma s megvigasztalása végett is.” Petőfi, Kemény szerint, megígérte, hogy így cselekszik.

A változatosság kedvéért most Delhányinál találjuk az eset nyersebb változatát, amely szerint az öt jóbarát (Esztergáli, Csörföly, a két Kemény és Delhányi) nyíltan adta át az összegyűjtött négy húszast, amit Petőfi „nagy nehezen”, de elfogadott, majd „Esztergálinak egy tőrét, mellyel az játszott, kezéből kikapta s elfutott vele”.³⁴⁹

A tőr iránti olthatatlan vonzalom minden ifjúban természetes lehet, kivált abban, aki úttalan utakon barangol. A pozsonyi pajtásoknak azonban, úgy látszik, a tapasztaltak alapján volt okuk arra, hogy aggódjanak: hátha barátjuk nem önvédelmi, hanem öngyilkoló fegyvernek fogja használni a tőrt…

Petőfinek egy hamarosan idézendő levele szerint ezek után szüleihez ment a költő. Orlay azonban másképpen emlékezik:

Petőfi viszont, egy év múlva, így számol be hányattatásairól Szeberényinek:

Hogy Petőfi nem említi Győrt, ottani csalódását, ez még nem cáfolja Orlayt – végül is a költőnek nem kellett percre elszámolnia útjaival. Nagyobb bökkenő, hogyan értsük az „onnan szüleimhez Pestre” kitételt. Az eddigi életrajzok, abból kiindulva, hogy Petőfi szülei ekkor már Dunavecsén laktak, a költő szórakozottságával magyarázható elírásnak ítélték ezt a fogalmazást. Szerintük a fogalmazásból kimaradt a „majd”, s Petőfi voltaképpen ezt akarta írni: „onnan szüleimhez, majd Pestre mentem”. A latin citátumokkal és Vörösmarty-idézetekkel feldíszített, gondosan szerkesztett beszámolóban azonban nem kell keresnünk hibát, nem Petőfi fogalmazott pongyolán… Mezősi Károly családtörténeti kutatásai alapján ezt a kérdést is pontosabban lehet megvilágítani. A Petrovics István perével foglalkozó iratok egyikéből ugyanis pontosan megállapítható, hogy a szülők ekkoriban még nem laktak Dunavecsén, közelebbről: 1841. február 17-én még szabadszállási lakosok voltak.³⁵². A több mint két év óta zajló per végső határozatát tartalmazza ez az irat, amely semmivé tette Petrovicsnak azt az utolsó reményét is, hogy 1000 ezüst forintot még visszakaphat csaló legényétől. Joggal feltehető, hogy Petrovicsék ezután hagyták el Szabadszállást, de mivel a dunavecsei bérlet csak 1841. április 24-étől volt érvényes, a közbeeső időre Pestre mentek. Volt ott kinél meghúzódniuk (mint ahogy a dömsödi bukás után is egy pesti kocsmárosnál kaptak menedéket hosszabb időre).

Nem kell tehát kijavítanunk Petőfi levelét, az történt, úgy történt, ahogy ő írta: Pozsonyból Pestre ment szüleihez. A találkozás eredménye az lehetett, hogy megegyeztek Petőfi továbbtanulásában. Ezért „sétált el” (Orlay kifejezése) Petőfi, méghozzá Pestről Selmecre, a testimóniumért, nehogy ősszel megint baja legyen a bizonyítvánnyal, mint tavasszal Pápán.

Jó szokása szerint itt is emlékkönyvbe rögzítette nyomát, s a Neumann Károlynak, volt aszódi cimborájának Sólyom Sándor néven bejegyzett vers aláírásából megtudjuk, hogy április 17-én Selmecen tartózkodott.³⁵³ Innen vonult azután Dunavecsére, szüleihez, akik épp ezekben a napokban költözhettek új lakhelyükre. Petőfi tehát nem is egyszerűen „látogatóba” ment szüleihez, hanem az új otthon berendezésében is segíthetett.

Amint erre több utalás is van a kortársi emlékezésekben, Petrovicsné támogatta fia tanulási tervét, vagy pontosabban, ő szerette volna, ha idősebb gyereke folytathatja az iskolát. Petrovics István azonban, nagyon is érthető módon, a nagyobb fiú munkaerejére számított az új, ismét mészáros üzletben. Petőfi levelének következő részlete kétségtelenné teszi, hogy a szülők közül az anya értette meg inkább fiát, míg az apát elsősorban a család gazdasági talpraállításának szempontja vezette:

Ráfért a pihenő. Másfél évi keserves katonáskodása után februárban szerelt le, Sopronban. Március elején már Pápán látjuk. Onnan – ismételjük el – Pozsonyba ment, majd Győrbe, Pestre, majd Selmecre, s innen két hónapos pihenőre, Dunavecsére – ahol április 24-i keltezéssel már verset ír. Ezt a rengeteg utat jórészt gyalog tette meg: a katonaság után ez a második nagy gyalogtúra még sokszor ismétlődő országjárásainak sorozatában.

Jambusokról, trocheusokról beszél a fenti levél, nem ok nélkül. Egyszer-egyszer már korábban is próbálgatta Petőfi a nyugat-európai verselés alapvető technikáját, az ötös-öt és feles, keresztrímes, jambizáló strófát, most az első dunavecsei vers, az Örök bú egy igazi dalhoz illő zárt szerkezetben tökéletes biztonsággal alkalmazza ezt a formát:

Horváth János épp csak említi a verset, mint amely nem magyar formájával elüt a népdalra emlékeztető Vándordaloktól.³⁵⁴ De ez utóbbiak közül is csak a II. darab első két sora népdalszerű (Hová, hová az égi úton Darusereg…), a madarak közvetlen megszólítása, a dalkezdet megrövidülése, amelyben Horváth joggal lát fontos újítást. Ám a forma itt is „idegen”, a poénos dalszerkesztés és a jambikus ritmus egyaránt.

Nem volna helyes, ha kettéválasztanánk a zsengéket magyar és nem magyar formájúakra. Az Örök bú ritmusa és szerkesztése, (sőt még nem egy képe is) emlékeztet a külföldi kortársi lírára, nemcsak például Lenaura, akit bizonyára kedvelt Petőfi, hanem mondjuk Lermontovra is, kit nem ismerhetett. De ő ezt a formát a későbbiek során tökéletesen magyarrá tette: nemcsak azzal nagy megújítója a magyar verselésnek, hogy a népdal hatása alatt teremtett formákat, hanem azzal is, hogy Heine, Béranger, Lenau és a kortársi világlíra vívmányait nyelvünkre alkalmazta. Legnagyobb verseinek óriási többségét éppen a nyugat-európai verselés sajátosan megmagyarított technikájával alkotja majd meg!

De vegyük fel újra az életrajz fonalát. Tizenegy kisebb-nagyobb vers termett a dunavecsei pihenő időszakban, amelyben saját jelzése szerint néhány vadasi kirándulás is helyet kapott. Azután őszig nincs nyoma verseknek, idő és mód sem igen lehetett írásukra. A vándor, ki két esztendőn át szünet nélkül kóborolt az országban és az országon kívül, két hónapi nyugalom után unni kezdte magát:

Úgy lőn, mert amit egyszer eltökélt, az rendszerint úgy is lett. Vörösmarty versének „holdvilág arcú” vendége – az unalom. Ezt a vendéget Petőfi csakugyan nem szívelte. De tréfás önvallomása mögött ezúttal is mélyebb megfontolások rejtőztek. Két hónapon át volt ideje arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között felmérje helyzetét. Világosan tudta, hogy nem folytathatja apja mesterségét, hivatásérzetével ezt nem lehetett volna összeegyeztetni. Munka nélkül viszont nem maradhatott Dunavecsén, szülei terhére. Ha ősszel tanulni is akar, addig is kedve szerint szeretne élni, fogja hát magát és természetesen vándorszínésznek áll.

Hogy ment végbe az elszakadás az unalomtól s kivált a szülőktől? Mit mondott nekik? Megegyeztek-e valamiben, vagy netán Petőfi csak úgy fogta magát s minden különösebb értesítés nélkül útnak indult? A Távolból minden valószínűség szerint erre a búcsúra értelmezhető híres sorai érzékeny jelenetet festenek:

Csak az anyáról van szó a versben, nyomatékosan csak róla. Azt jelenti-e ez, hogy Petőfi atyjától nem búcsúzott el? Ismét egy olyan kérdés, amelyre aligha lehet vitathatatlan választ adni. De azt mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a Távolból a lesújtó pozsonyi nyomorúság terméke, s ezért nem szabad túl komolyan vennünk a vers ama vallomását, hogy a költő „gyászos tévedésnek” tartotta sólyomszárnyú vágyait (– színészi törekvését). Még kevésbé fogadhatjuk el azokat az irodalomtörténészi elmélkedéseket, amelyek a költő színészi törekvéseit eleve megróják, alkatával és hajlamával, szellemi-testi adottságaival ellenkezőnek állítják.³⁵⁵

Eddig írt verseivel Petőfi még nem kelthetett olyan feltűnést, nem vívhatott ki olyan sikert, amely feljogosíthatta volna arra a meggyőződésre, hogy egyes egyedül a költészetnek kell élnie. Művészi törekvései természetszerűen ragadták a színészethez, s látni fogjuk, nincs is okunk sajnálni vándorszínészkedéssel töltött éveit.

Sajnos, épp a pálya kezdéséről nagyon keveset tudunk. Hitelesen csak annyit, amennyit Petőfi írt meg fenti, Szeberényihez intézett prózai, s alábbi ismeretlen színészbarátjához címzett verses levelében: A Levél egy színész barátomhoz egyike a költő legremekebb életképeinek, valósággal egy színpadi jelenet frisseségével idézi fel a napot, amely Thália papjai közé emelte Petőfit. A fogadóban, hol a színészjelölt megpihent, s azon tűnődött, ki tudná-e fizetni ebédjét, ha kérni merészelne, megszólította „egy úr”:

Az igazgató tudta, melyik az a leglényegesebb kérdés, amelyet fel kell tennie egy kóbor múzsafinak, ha csatlakozásra akarja bírni:

Másnap már fel is lépett az akkori idők egyik legnépszerűbb darabjában, Gaal József A peleskei nótárius című népszínművében. „Hősleg” működött „három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt”…

A Petőfi-irodalom szerint Sepsy Károly igazgató avatta fel költőnket Thália papjai közé. Ez azonban korántsem biztos,³⁵⁶ mint ahogy egyelőre semmi határozottat nem tudunk mondani nyári kalandjairól, azon túl, amit maga Petőfi közöl velünk idézett két levelében. Prózában ennyit:

Ugyanerről versben, a fenti folytatásaként:

A krónikus nézőhiányban szenvedő társulatok kedvelt fogása volt, hogy – noha eszük ágában sem volt felszedni sátorfájukat – előadásaikat a „most utószor” jelszó alatt hirdették meg. Erre utal Petőfi verse, s a nyegléskedő előadásmodorra, amelyet ő, ki Pesten, Egressyék közelében tanulta a színjátszást, joggal nézett le. Nem világos, hogy ezen különbözött-e össze társaival, vagy az ilyen együtteseknél szokásos „egymást érő bel- s külviszály” miatt, tény azonban, hogy egy elveszett levelében – Orlay szerint – panaszkodott kollégáira, „kik a művészet magasztosságát képtelenek fölfogni”.³⁵⁸

Bármi történt, jellemző, hogy Petőfi ezúttal is a lázadókhoz csatlakozott, Sass emlékezete szerint ily módon:

Az idézett vallomások alapján a háromhónapos dunántúli faluzás főbb állomásait a következőkben lehet összefoglalni: 1841 június végén, július elején Petőfi Ozorán beállt egy hattagú társulatba, amellyel ott, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon s végül Szekszárdon játszott. Itt a társaság felbomlott, Petőfi a refractariusokkal Simontornyán próbált boldogulni, majd szeptemberben Mohácson elbúcsúzott a színészettől, „de nem örökre”.

E három hónap valószínűleg kínos nélkülözéseket zúdított a költőre. Az ispán úrtól olykor kaphattak „őzcombot”, egyszer még egy ezüsttallér is ütötte Petőfi markát, amikor színlapot vitt Szekszárd egyik előkelőségének,³⁶⁰ de ezek a pillanatok csak amolyan oázisok lehettek a nyomor sivatagában. Petrovics István nem egyszer láthatott ilyen éhező komédiásokat, amint ivószobák padjain rögtönözték hősi darabjaikat – meg kell értenünk, hogy nem túlzottan lelkesíthette e pálya. Mi azonban mégsem nézhetjük Petrovics István szemével e három hónapot, – de a Petőfi-biográfia ítéleteit sem fogadhatjuk el minden kritika nélkül.

Az eddigi irodalom egyébként nem sokat foglalkozik e háromhónapos színészkedés tartalmi részével. Érthető, hisz szánalmas-sajnálatos vergődésnek tekinti az egész faluzgatást. Mivel Sass István a költő szavaira hivatkozva azt közli, hogy Petőfi „a színi rekvizitumok sürgő-forgó beszerzője” és színlapkihordó volt, sokan elintézettnek vélték az ügyet e puszta tény ismételgetésével. Mi azonban – Tolnai Lajossal ellentétben, aki azt tanácsolja a biográfusnak, hogy okos gazdaként szelelje meg kicsit a búzáját, mielőtt piacra vinné, vagyis hallgasson a megtörtént „de nem lényeges” vándorszínészi mizériákról, mert ezzel csak beszennyezi a költőt – próbáljuk részletezni kissé, miből is állhatott a kezdő vándorszínész élete, s hogyan kell értékelnünk ezt az időszakot.

Egressy Gábor, a legilletékesebb, pontosan megjelölte, mi mindent kellett végezni a kezdő vándorszínésznek:

Petőfinek valószínűleg sok színlapot kellett körmölgetnie ebben az időszakban. Nemcsak azért, mert szép írása volt, hanem mert mindig a kezdőre hárították a legtöbb ilyen feladatot. Sőt, sok helyen az volt a szokás, hogy a színlapokat a proporció szerint írták. Mint Balog Alajos emlékeiből tudjuk, ha a jövedelem elosztására megszabott proporció listáján valaki elől állt, csak egy-két színlapot kellett másolnia, és azt is a kezdőre sózta, annak viszont, akinek a jövedelemből is a legkisebb osztályrésze volt, a legtöbbet kellett másolnia. E fordított progresszivitás alapján a faluzó Balog Alajos naponta húsz színlapot is körmölt. A darabmásolást pedig, mint láttuk, már Kétszerynél is gyakorolhatta Petőfi.³⁶² Jóírású színész egy nap alatt másolt le egy egész estét betöltő darabot.³⁶³

Mivel a társulat egészen kis létszámú és alacsonyrendű volt, állandó felszerelésük kevés lehetett, inkább, mint Sass is írja, beszerezték a rekvizítumokat. Hogy ez miként történhetett, arra vonatkozólag érdemes idézni Jászai Marit, aki még emlékezett az ilyen vidéki truppoknak a század második felében is hasonló viszontagságaira:

De csak ilyen szolgai teendőkből állt a kezdő vándorszínész élete? Minél messzebb kerültünk a kortól, annál többször képzelték ezt így az irodalomtörténészek.³⁶⁵

Jellegzetes esete ez annak, hogyan kerekedik az irodalomtörténeti ismeret a mű ismerete fölé. A költő ugyanis egyértelműen arról beszél, hogy játszott is a Dunántúlon bolyongó társulatban. Sass is úgy emlékezik, hogy a költő a szekszárdi különválás után a már idézett simontornyai ivóban is játszott. De ez nem is lehetett másként. A 6–10 tagból álló vándortársulatok sohasem engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy külön színlapkihordókat tartsanak maguknak. Ha Petőfire alacsonyrendű feladatok is jutottak, ez nem jelenti azt, hogy csak azokkal foglalkozott, s hogy nem szerepelt színészként is. Amikor Egressy felsorolja a kezdő vándorszínész kötelességét, természetszerűen zárja a sort azzal, hogy „működött, mint szereplőszínész”.³⁶⁶

Foglaljuk tehát össze az 1841-es kísérlet tanulságait:

A tények vizsgálata azt mutatja, hogy a kortársi emlékezésekben sötét színekkel ecsetelt viszontagságok sorozata, valamint az a tény, hogy a fiatal színésznek igen sok, nem éppen művészi, sőt meglehetősen alantas feladatokat is el kellett látnia, nem azt bizonyítja, hogy a költőt társai tehetségtelennek, másra alkalmatlannak tartották, hanem pusztán azt, hogy kezdőként kezelték. Nem Petőfi volt az egyetlen induló színész, aki nagy szerepekről álmodott, de különböző színházi segédmunkákat is kellett végeznie. Petőfi nemcsak önvigasztalásul írta, hogy Megyeri „körmölgeté, mint más, a színlapot…”³⁶⁷ Azokban a helységekben, ahol nem volt nyomda, mindig is a színészek írták a színlapokat.³⁶⁸ Szuper Károly elmondja, hogy kezdetben általában csak kisebb szerepeket kapott, neki kellett építeni a színpadot, ő írta és hordta szét a színlapokat. Pedig Szuper nem valamilyen kéretlen tolakodó volt a színháznál, mint amilyennek Petőfit festik, ellenkezőleg, már első igazgatója nagy reményű ifjúnak tartotta, s „elkérte” a színészettel szemben a szokásos averziót tápláló atyától.³⁶⁹ Némethy György a másik kolléga, Fehérvárott majd ágy- és vetélytársa a költő-színésznek, szintén így kezdte pályáját, ráadásul, mint Arany János, a kulisszák festegetésében is részt vett. Eleinte Egressy is „vándortársulatoknál működött a legalantasabb teendőkbe szorítva”.³⁷⁰ Szabó Krisztina, akit később a fél ország ünnepelt, ugyanúgy játszott „kortina és színfal nélkül”, „a szabadban”, egyfelvonásossá átgyúrt ötfelvonásos tragédiákban.³⁷¹ Vagyis: csak az akkori viszonyok teljes figyelmen kívül hagyásával lehet valami egészen sajátos, külön a költőt sújtó megaláztatásnak, tehetségtelensége bizonyítékának látni a vándorszínészek életéhez törvényszerűen hozzátartozó viszontagságokat!

S ez a három hónap színészi fejlődés, dramaturgiai iskolázódás, művelődés szempontjából is előnyös lehetett – gondoljunk csak arra, milyen élénken megragadhattak az emlékezetben a gondos munkával másolt színdarabok! Királyból kisbíróvá degradálódni ugyanabban a darabban – a legjobb színészi gyakorlattal felér!

De a legnagyobb haszon abból származhatott, hogy Petőfi e vándorlások során a lehető legközelebbi kapcsolatba kerülhetett a magyar vidék különböző rétegeivel. A fanyalgó tudósokkal ellentétben Jászai Mari látta meg, mit jelenthetett mindez Petőfi költői fejlődése szempontjából: „…De micsoda kaleidoszkóp, micsoda mozgó panoráma volt ez az élet Petőfinek! Hány olyan eleven alak vésődhetett ezalatt a lelkében, akiket azóta mind ismerünk a verseiből!”³⁷²

Bizony, a Sári néni, A magyar nemes, A kisbéres, A táblabíró, az Ambrus gazda, a Pató Pál úr s a többi remek zsánerfigura modelljeit valahonnan ismernie kellett a költőnek, s bizonyosra vehetjük, hogy sok versének hősét – miként a magyar táj ezer arcát is – jórészt vándorszínészi kóborlásai során fedezte fel magának.

Egressy Gábor a színész számára „nagy iskolának”, „szerencsének”, a „legkedvezőbb kezdetnek” tartotta a vándorszínészi pályát. Pedig a színész végül is íróilag többé-kevésbé megformált alakokat kelt életre. Hogyne kellene még inkább elmerülnie a legnyersebb valóban annak, aki ezeket az alakokat megteremti! Petőfi költészete alighanem többet köszönhet ennek az időszaknak, mintha ezalatt csendesen-szelíden magolta volna a klasszikus auktorokat.

Tavasszal úgy hagyta el Pápát Petőfi, hogy ősszel talán visszatér, tanulmányait folytatandó. Ennek ellenére a színészettől való ideiglenes mohácsi búcsú után megfontoltan elkerüli Pápát:

A költő tehát csak harmadszorra fanyalodik Pápára, reménytelen soproni és pozsonyi „elhelyezkedési” kísérlete után, s ez igen erősen támasztja alá azt a feltevést, hogy a tavaszi távozás keserű hangulatban folyhatott le, s a Parragh–Orlay duó által ígért sok jó esélyből akkor még csak kevés valósulhatott meg. Petőfi ezért inkább Sopronban és Pozsonyban próbálkozott a tanulás folytatásával.

Ha csak azért ment e két városba… Soproni időzéséről, kísérletezéseiről nincs hiteles adat, de a pozsonyi tartózkodásról több társa is beszámolt. Határozott vallomás azonban nem állítja azt, hogy Petőfi komolyan próbálkozott volna a pozsonyi lyceumba felvétetnie magát. Elmulatott mintegy három hetet a városban, de az iskola küszöbét aligha lépte át. El-elsétálgatott a szép meleg őszben a Bimbóház nevű vendéglőhöz, talán némi szerelemféle is vonzotta a vendéglős szép – és ezúttal is szőke – leányához,³⁷⁴ de hogy a beíratkozásra csak kísérletet is tett volna, arról nem szól emlékezés.

Miért írta hát Petőfi Szeberényinek, hogy Sopronban és Pozsonyban tanulni akart? S ha valóban akart, miért nem tett ennek érdekében valamit? Ismét tanácstalanok vagyunk. Nem lehetetlen azonban, hogy egészen más elképzelések is jártak a fejében. Ebben az összefüggésben az eddiginél sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk Kemény János vallomásának, amely szerint Petőfi elvitt egy versesfüzetet „kiadás végett” Wigand könyvárushoz, „ki azonban nem adott semmit értök”.³⁷⁵ Mindezt Kemény János Ferenczivel közölte, aki sajnálatos szokása szerint ezúttal sem különítette el azt, amit ő gondolt, s azt, amit az emlékezők mondtak neki. Így az sem világos, hogy a Kemény által említett füzet azonos-e azzal, amit Neumann Károly ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak, s amelyet ő – állítása szerint – 1841 őszén kapott a költőtől.³⁷⁶ Feltehető azonban, hogy azonos, vagy legalábbis a két füzet ugyanannak a verscsoportnak másolata.

A Neumannak baráti emlékül ajándékozott füzet 17 verset tartalmaz, a költő addig írt versei közül nyilván azokat, amelyeket a szerző legjobbjainak tekintett. A füzet címe (valószínűleg): Lant’ versei.³⁷⁷

A cím magyartalan csinálmány, de összhangban állt a korízléssel, amely kedvelte az ilyen lantos fordulatokat. És, valljuk meg, nem szakad el a tartalomtól sem, amely sokkal messzebb van a későbbi, az igazi Petőfitől, mint az átlagos-divatos versmodelltől. Az iskolában elsajátított klasszicizáló költemények, s az almanach-líra műfajában megkísérelt dalok némely szakaszából vagy inkább szavából, amint erre két katonakori verse kapcsán már utalhattunk, új hangok is kiérezhetők, de az egész termés együtt kétségtelenül még kiforratlanságról tanúskodik.³⁷⁸

De a Lant’ verseinek vitáját nem volna helyes a címre korlátozni. Életrajzi szempontból sokkal fontosabb maga az a tény, hogy a 18 és fél éves Petőfi költőként a nyilvánosság elé akart lépni.³⁷⁹ Vágya teljesen természetes és jogos volt. Természetes, hiszen a korai közlés szinte lírikusi törvényszerűség – Rimbaud-tól József Attiláig igen sok nagy költő már kamaszfejjel megjelentette verseit. Petőfi maga körül is láthatott példát arra, hogy nemzedéktársainak szerencsésebbjei a világ elé állhattak műveikkel. És jogos is volt kívánsága, mert ha a Lant’ versei nem is igazi Petőfi-művek még, többségükben teljesen megütik azt a színvonalat, amely a folyóiratokban közölt versektől és a korabeli kötetek átlagától megköveteltetett!

„Ami a jólszituált nemesifjaknak sikerült – írja találóan Pándi Pál –, a nyilvánosság előtt való korai jelentkezés, az egyelőre nem sikerült az ex-diák vándorszínésznek.”³⁸⁰ Wigand Károly Frigyest bizonyára nem az vezette elutasító döntésében, hogy túl zsengéknek találta a verseket, számára egész egyszerűen nem ígért üzletet egy ismeretlen fiatalember verseinek kinyomatása. Ha Petőfi sokkal gyengébb versei mellé megfelelő összegű nyomatékot és biztosítékot tudott volna felkínálni, a Lant’ versei minden valószínűség szerint hamar nyomdafestéket látott volna. Mint annyi más „első verseskönyv”, amely szerzői támogatással jelent meg.

Nem történt hát semmi különös és rendkívüli Petőfivel, nem zseniális műremekeit utasította el egy értetlen kiadó – egyszerűen nem kapott lehetőséget valamire, amit jobb helyzetű társai az ő korában elérhettek, sokkal gyengébb tehetséggel is. Valószínű azonban, hogy a csalódás felett nem tért napirendre ilyen könnyedén. Elképzelhetjük, hogy a becsvágy makacs megszállottja, a „dicsőség napszámosa”, ahogyan önmagát jellemezte, ki Orlay szerint annyira szerette volna nyomtatásban látni valamely művét, milyen gonddal, milyen odaadóan tisztázgatta a verseket dunavecsei magányában, vagy éppen dunántúli faluzgatása közben,³⁸¹ milyen merész álmokat szőtt első verseskönyvének diadalmas sikeréről. A kiábrándító válasz hallatára indulatosan, keserűen távozhatott az öreg Wigandtól: megkapta az első leckét sajtópolitikából. (Az apostol megírásáig kap még néhányat).

Nyilván ekkor adta át Neumannak a csalódására emlékeztető füzetet, vagy annak másolatát.³⁸² Maga pedig, az 1841-es esztendő második kiábrándulásával szívében, most már csakugyan elindult oda, ahová még tavasszal ígérkezett: Pápára. A kül- s belviszályokba fulladó, érzéketlen fatuskókat is magába fogadó vándortársulatban csalódva, a költői dicsőség reményétől (ideiglenesen) megfosztva, visszament az iskolapadba.

Ez lehet a lélektani háttere annak az eddig sohasem vizsgált, de egyáltalán nem magától értetődő ténynek, hogy Petőfi az 1841-es nyári faluzás után nem Pápára sietett, tanulmányait folytatni, hanem előbb Sopronba, majd Pozsonyba gyalogolt. Mint minden olvasó ember, ő is tudhatta, hogy Sopronban és Pozsonyban a leghíresebb kiadónak vannak vállalatai.³⁸³ Ez a könyvkiadási kísérlet magyarázhatja meg azt a furcsaságot is, hogy a fenti két városba tanulni érkezett költő sehol sem lépte át az iskola küszöbét.³⁸⁴

Új adatok még erősíthetik (vagy semmivé tehetik) e feltevést. Az 1841-es kora őszi bolyongás addig is a költő életének sajnos érdemben még mindig feltáratlan fejezetei közé sorolandó.

5. Pápa – az utolsó iskolai kísérlet

„…itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarcy, a derék Tarcy az, kinek mind (sic!) köszönhetek. S így vagyok itt Pápán, s noha tengődöm, de még is itt vagyok, és némi reménnyel, hogy: dabit Deus his quoque fínem!”³⁸⁷

„Soha ember nem tudott úgy s oly jelentőséggel hallgatni, mint ő, ha néhanapján a tanár a fekete táblához szóllította. Valódi modern szobra a hallgatás istenségének zord tekintettel, szorosan becsukott ajakkal, mozdulatlanul, szivacsot, krétát tartva kezeiben.

»Elég«, »elmehet«, hangzott rendesen a tanár jóakaratú zárszava.”³⁹³

„…a számtanban Petőfi igen gyönge volt, s annyira ellenszenvezett e tudománnyal, hogy annak előadásairól el-elmaradozott, amiért őt aztán egyszer ötödmagával egy egész napi fogságra ítélték. Petőfi e fogságában színi előadást rendezett társaival, mely célra hevenyében Az öt jómadár cím alatt egy színdarabot fércelt össze, melynek sajátkezűleg, a börtön falára írt színlapja még évek múlva is megvolt. E fogságban kötötte meg Kozmával bensőbb barátságát.”³⁹⁴

„Petőfi középszerű tanuló volt, – olvashatjuk szintén Orlaynál – de annál több szorgalmat fordított oly ismeretek szerzésére, melyek lelkét betöltötték, és mennyiben a kollégium könyvtára és a magányosok gyűjteménye erre eszközt nyújtott neki, ő azt mind fölhasználta. Történeti művek, hazája és a külföld költészete érdekelték őt leginkább. Az élő idegen nyelvek közül ekkor még csak a németet bírta, de ami ebbe más nyelvekből a költészet terén át volt ültetve, azt ő jobbára, elolvasta. Ezek után kapott ösztönt a francia nyelv tanulására is, mihez már ez időben hozzá fogott, de csak később látott ahhoz egész szorgalommal.”

Az ellentmondó vallomások alapján nehéz volna pontosan megállapítani, hogy voltaképpen milyen viszony alakult ki Petőfi és pápai társai között. A tanúk ellentmondásai is természetszerűen következhetnek abból, hogy maga Petőfi sem egyformán közeledett hozzájuk:

Nemcsak bakának hívták, bús magyarnak is csúfolták,³⁹⁸ s ha kalandoros múltja, obsitosi mivolta érdeklődést ébresztett is iránta,³⁹⁹ nyers bánásmódjával⁴⁰⁰ sokakat eltaszított magától. „Sötétszürke, felhőkergető gallérköpenybe orráig beburkolva, fején az akkori bakasipkát szeméig lehúzva,” „rideg, sötét” pont volt a diákok „vígan hullámzó áradatában”,⁴⁰¹ „mindig olyan nagy rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne”.⁴⁰² Az útjába esőt félrelökte, vagy elutasító szavakkal fizette ki, a „Hová megy?” sztereotipiájára udvariaskodás nélkül vágta vissza: „Az orrom elé, ha ön kitér az utamból!⁴⁰³

És mégis, ezt a riasztó modorú véndiákot nemcsak bámulta, minden jel szerint szerette is egy szűkebb kör, amelyet főleg a következők alkottak: Orlay, azaz Petrich Soma, ki „à la Rafael Sanzio, fürtökben hordta szőke fejét”, Kozma, ki ilyen találóan írta le festő barátját, és persze a tejszelíd Jókai, akit jámbornak is csúfoltak. Noha forrásaink itt is kuszán ellentmondóak, elhihetjük, hogy akadtak diákok, akik némi nélkülözhető ruhadarabokkal is támogatták a lerongyolódott obsitost.⁴⁰⁴

Jogunk van feltételezni, hogy a magányos „baka” nyers modorát festő emlékezések Petőfi pápai tartózkodásának első hónapjaira vonatkoznak, s a költő kedélye később, mint Orlay megfogalmazta, „kényelmesebb helyzetének következtében derültebb lett, elméssége a szellemesebb ifjak között jó barátokat szerzett néki”. Petőfi és Orlay kis szobája meghitt baráti estek színhelye lett:

Jókai, ki leggyakoribb vendégük volt, „majdnem annyit lakott” náluk, „mint saját lakásán”, már legkorábbi Petőfit-idéző művében megfestette e legendás szobát, vagy ha tetszik, megteremtette e szobácska legendáját. Ferenczitől és Hatvanytól eltérően, akik ingerült ellenszenvvel kommentálták a nagy mesemondó emlékezéseit, nincs okunk arra, hogy az Egy magyar költő életéből híres bevezetésének lényegét kétségbe vonjuk:

Lehet, hogy Jókai elromantizálta kicsit a három ifjú művész hajlamainak későbbi pályájuktól olyannyira elütő útkeresését. De ez számunkra nem is fontos. Petőfi életrajza szempontjából számunkra az a lényeges, hogy a költő itt és most került először olyan baráti körbe, amely felnézett reá, méghozzá nemcsak mint színészre (az ellentét kedvéért itt túloz Jókai), hanem mint poétára is. A megaláztatások, keserves hányattatások után nem szeberényis vállonveregetést, hanem bámuló méltánylatot kapott társaitól – és épp ez a fő oka annak, hogy egy tanévet kibírt Petőfi a már joggal kisszerűnek érzett iskolai környezetben.

Mindezzel a legszorosabban függ össze, hogy épp ekkor itt működött, Tarczy vezetése alatt, az egész reformkor egyik legkiválóbb diáktársasága. Amennyire nem érdekelték Petőfit a tantárgyak, meg az osztályzatok, oly kedvvel tevékenykedett az önképzőkörben, Szeberényinek írt pápai beszámolójában természetesen egy szót sem ejt tanulmányi eredményeiről, iskolai problémáiról, annál lelkesebben nyilatkozik e társaságról: „Édes örömmel függök serdülő »Képző társaság«-unk növekedésén; és az valóban növekszik.”⁴⁰⁷

Mint a legtöbb emberi intézményben, a diáktársaságokban is kialakul a hierarchia. A pápai önképzőkör már Petőfi megérkezése előtt működött, tekintélyes hangadói voltak, érthető tehát, hogy Petőfi becsvágya tüstént ellenkezésbe ütközött. Kolmár József, Petőfi jó pajtása erről határozott szavakkal tudósít:

Nem véletlen, hogy Kolmárnak ez a közlése Hatvanyig minden életrajzi munkából kimaradt. Nekünk azonban, Hatvanynál is inkább, kellő jelentőséget kell tulajdonítanunk e nagyon is hitelesen hangzó tudósításnak, mert megmutatja, milyen nehézségek ellenére lett Petőfi a diáktársaság egyik vezető alakja.

A vetélytársi ellenkezés áttörése nem ment könnyen. Már az első jegyzőkönyvi nyomok árulkodnak a „tolakodó” és a már „befutott” diákvezér összeütközéséről:

Mindazok, akik e kis híradást életrajzi vagy esztétikai szempontból figyelmükre méltatták, elmulasztották a jegyzőkönyvi szöveget összefüggésbe hozni Kolmár fentebbi közlésével, pedig a kettő szorosan összetartozik, egyik a másikat teszi érthetőbbé: Demjén, aki mindhárom Petőfi-műben talált gáncsolnivalót, ugyanaz a Demjén, aki „elkeseredett ellensége” lett a „tolakodó luthránus tót diáknak”! Márpedig ez a körülmény mindjárt más megvilágításba helyezi a bírálatot.⁴¹⁰

A XIV. ülés jegyzőkönyve szerint a Tünődést Petőfi csakugyan kijavította (hogy ez a korrekció miből állt, nem tudjuk), de a másik két verset nem idomította a bíráló igényeihez. A Zsarnok és az Eskü így nem is került az érdemkönyvbe – Petőfi első kritikusának mindjárt két költemény elveszését köszönhetjük…

A folytatás hasonló volt. A XIX. (1842. február 2-i) ülésen újabb Petőfi művet adtak ki bírálatra, ennek sorsát nem ismerjük. A XXVI. ülés „kevés igazítással” érdemkönyvbe írhatónak minősítette a költő négy fordítását, de a XXX. ülésen benyújtott versekben Demjén (akit olykor Dömjénnek is írtak) megint talált kivetnivalót: az első, a Kuruttyó kiigazítás végett visszaadatott, „a második és harmadik műnek epigrammá dolgozása ajánltatott, az utolsó érdemkönyvre méltónak ítéltetett”. Petőfi ezúttal sem engedett, sőt elfogadott versét, a Hattyúdalt sem írta be az emlékkönyvbe! A XXXVII. ülésen a Jolantát kapta vissza – így veszett el Petőfi több ekkoriban írt műve!

Ferenczi példás szorgalommal rendbe szedte ezeket az adatokat – s azután szó nélkül átsiklott felettük. Pedig Petőfi természetének ismeretében nem lehet kételyünk a tekintetben, hogy a jegyzőkönyvek száraz közleményei mögött heves csatározások indulata húzódik meg. Az idillinek ábrázolt pápai tartózkodás a valóságban épp úgy összeütközések, sérelmek, szenvedélyek és gyűlöletek próbáztató, jellemérlelő időszaka, mint a költő életének legtöbb szakasza… De amit az irodalomtudós érthetetlen közönnyel elmulasztott, Petőfi egyik barátja pótolta, a fentebb említett Kolmár József, méghozzá versben is:

A vetélyszenv rendszerint igazoló nézeteket keres magának, mint ahogy a nézetkülönbségek is ellenszenvekké súlyosbodhatnak. A bakát fitymáló büszke tagok mentségére elmondhatjuk, hogy féltékenységükhöz esztétikai véleményeltérések is társultak. Ezek megértéséhez és Petőfi fejlődésének jobb értése végett ki kell térnünk a költő pápai zsengéinek schillerizáló mozzanataira.

Ha e zsengéket újra olvasgatjuk, a versek ideálkultusza, minden földi közönségességtől távol álló éterisége annak a német költőnek befolyását sejteti, akinek legfőbb jellemzője Goethe sokat idézett szavai szerint épp a közönségestől való felemelkedés volt.⁴¹² Épp az érdemkönyvi beírásra méltatott Tünődés című költemény mutatja leginkább e hatást. A vers a tündéri és kellemgazdag ifjúság bájvirulatának elhullatását panaszolja a Die Ideale hangjára, kifejezéseire emlékeztető módon. Schiller így kezdi búcsúját az ifjúságtól:

Dóczi Lajos ábrándra fordította a Phantasient, úgy érezve nyilván, hogy magyar versbe nem illő a görög eredetét nagyon is eláruló fantázia. ⁴¹³ Petőfinél azonban – magától értetődő természetességgel, s talán Berzsenyi ilyen irányú hatása alatt is – versbe lép a magyar alakot öltő görög szó:

A nyers valóság megölte azt, ami az ifjúságban szép volt és isteni, „was einst so schön, so göttlich war” – panaszolja Schiller. „Az istenítő boldogságnak Ekképp ki kelle halnia!” – folytatja Petőfi is az elszállt ifjúság veszteséglistáját. Szó van Schiller versében a csillagokig merészkedő gondolatról; „Nem volt oly magas, messze semmi, / A mitől szárnya megriadt”. (Dóczi fordítása.) Petőfi versében is feltűnnek a csillagok, reményt kínálva: „Hogy egykor még örömre kelni / Nem lészen tiltva véletek;” amikor is majd „szárnya képzetemnek / Dicső világokhoz ragad”.

Az ifjúság Schiller versében a költés kora, a dalé, a szerelmi csóké, Petőfinél is a „hű lányka csókja” által kiváltott érzeményből fakad a dal. Általában: aligha találhatunk a Tünődésben olyan motívumot, amely ne kapcsolódna valamilyen jellegzetesen schilleri mozzanathoz.

Itt említhető meg az Ideál is, amely egyes pontjain mintha tovább szőné a schilleri Die Ideale fentebb idézett témáit. Schiller „nyers valójából” itt „bús való” lesz, de a valóságos mindkét versben az eszmények elhervasztójaként idéztetik. Ebben a költeményben találhatjuk meg legtisztábban a felnőtt Petőfi költői tartásával annyira ellentétes, de a schilleri ars poeticára annyira jellemző lét és eszmény ellentétét:

A költő egész eddigi élete ellentétben áll ezzel a hanggal: a bakának törvényszerűen el kell szakadnia az éteri ideálköltészettől. Elsősorban léte ébreszti a saját hivatására, de természetesen eszmei, irodalomelméleti tényezőkről, hatásokról (Csokonai) is szó lehet. Ezek sorában talán nem érdektelen kitérni Tarczy Lajos feltételezhető, de eddig nem vizsgált esztétikai befolyására. Épp 1841-ben jelent meg Tarczy rövid, de fontos műve a dráma elméletéről; a kollégiumi könyvtárat, sőt „magánosok gyűjteményeit” is bújó diáknak feltétlenül tudnia kellett e könyvről.⁴¹⁵ Az általános valószínűsítő tényezőkön túl erre utal épp a fenti vers, az Ideál, amely háromszor is használja Tarczy egyik sajátos bölcseleti fogalmát, a csatát, méghozzá kétszer szintén elvont értelemben („Indulatcsatáit a zajló kebelnek,” „Kíncsaták”).

Elgondolkoztatóbb Tarczy felfogása az ideális és a valós költészetről. A professzor határozottan kimondja, hogy a művész szakítsa el magát „az ily üres ideáktól”: „Mindig gyanús az ily ideális kezdemény a művészetben, mert nem a mindenes fogalmak, hanem az élet fölösleges gazdagságából kell a művészetnek meríteni…” Az az igazi költő, aki „a valóság világának számtalan alakjait figyelmes hallgatás, a látás által magába benyomja”!⁴¹⁶

Az 1842 áprilisában írt Ideál és való mintha csak ezt a leckét ismételné meg: a schilleri fogalompárt a Schillerével ellentétes felfogásban, a Tarczyéhoz nagyon is hasonlóan idézi:

E vers kétségtelenül az ízlésváltozás jele, sőt mintegy programatikus megfogalmazása.⁴¹⁷ S e megfogalmazásra egyebek közt épp a képzőtársasági viták késztethették Petőfit! Tarczy és Petőfi eszmei kapcsolata még további vizsgálatokat érdemelne meg, de annyit máris érzékelnünk kell, hogy a költő ízlésváltozása összhangban állt a professzor nézeteivel, és ellentétbe került a társaság Demjén-féle hangadóinak szalonlírás felfogásaival.

Ezek után megfoghatóbbakká válnak számunkra a költő verseire hulló dicséretek és az ellenük emelt bírálatok: pontról pontra kimutathatók, hogy Demjénék azt üdvözölték Petőfiben, ami schillerizáló mozzanataival a szalonlíra felé mutatott, makacsul ostorozták viszont Petőfi minden kiszabadulási kísérletét, minden olyan kezdeményezését, amely létének, alkatának és igazi hivatásának megfelelt.

Így dicséri Demjén „a költői nyelvet, lyrai érzelmet” épp a schillerizáló Tünődésben, de még abban is talál a „lyrai egységet sértő kifejezést” – alighanem a „Hű lányka dűle karjaimba” népies igéjéhez hasonló alakok sértették. Ezért kívánta az Esküben elömlő póriasság letisztítását, utasította vissza a népies Kuruttyót, viszont barátai érdemkönyvbe fogadták azokat a fordításokat, amelyek új hangra valló erényeket nem mutattak…

A viták átterjedtek a szavalásokra is. Petőfi nemcsak mint költő, hanem mint előadó is szerepelt a társaságban: Vörösmarty Petikéjével mutatkozott be 1841 novemberében. E polémiák azonban csak a következő nyáron éleződtek ki, ezért később foglalkozunk velük.

Az összeütközések minden bizonnyal csak erősíthették a költő amúgy is szívós makacsságát, még határozottabban befolyásolhatták az új törekvések kikísérletezésében.⁴¹⁸ Az almanach-líra elleni legjobb oltást Heine műveiből nyerhette, – Orlay nyomatékos szava szerint „Lenaut és Heinét különösen kedvelte”.⁴¹⁹ A Heine-hatás természetesen nem azonnal mutatkozott meg, de hihető, hogy ekkor kezdte tanulmányozni a Goethe-utáni korszak legnagyobb német íróját.⁴²⁰

Képzőtársasági küzdelmeinek másik eredménye, hogy még inkább megerősödtek kritikaellenes hajlamai, amelyek később majd annyira el fogják borzasztani Petőfi bírálóit.

Orlay nem hozza közvetlen kapcsolatba Petőfi kritikaellenességét e társasági küzdelmekkel, de talán nem véletlen, hogy a költő önképzőköri szerepléseinek megemlítése után foglalkozik ezzel:

A képzőtársulat némely bíráló tagjának távozása után később mégis „bíráló taggá” választották, „de bírálati megbízások alól, hacsak szerét tehette, iparkodott kibújni. Bírálói székét egy eredeti elmefuttatással foglalta el, melyben az alkalmi beszédeket humorizálta”.

Orlay ezúttal sem teremt kapcsolatot Petőfi „székfoglaló beszéde” és a képzőtársasági viták között, az eddigiek alapján azonban ezt az összefüggést bizonyosra kell vennünk. Épp Orlaytól tudjuk, hogy „Demény áradozó, dagályos nyelve nem tetszett neki”, nem szívelte a papnak készülő ifjúsági vezér „ünnepélyességét”.⁴²¹ Nos, Petőfi székfoglaló beszéde épp az ilyen ünnepélyeskedő, cikornyákkal szembeni csömörét, sőt gyűlöletét fogalmazta meg:

A Székfoglaló beszédet régebben nem sok figyelemre méltatták, újabb irodalomtudományunk fedezte fel azokat a stiláris és magatartási erényeit, amelyek már a legjobb Petőfi-próza felé mutatnak.⁴²³ Itt viszont – biográfiai szempontból – azt érdemes kiemelni, hogy a kritikaellenesség és az ünnepélyes cikornyákkal szembeni dühös szenvedély, amely az Úti levelekben és nem egy versben klasszikus megfogalmazást fog kapni, innen, a képzőtársasági belviszályokból is ered, hogy azután a kis csermelyt majd a nádaskayak és császárok dagasszák folyammá.

Petőfi már eddig is próbálkozott azzal, hogy műveivel az olvasók nagyobb tábora elé lépjen. A képzőtársasági „kiigazíttató” határozatok most még inkább fokozhatták közlési vágyait, ellenfeleinek a legmeggyőzőbb választ azzal adhatná – gondolhatta –, ha az általuk fitymálgatott (Kolmár szava) verseket az iskolán kívül, az igazi irodalom tekintélyei által elismerteti.

Két népdalát – amint az legújabban kiderült – közölte is a Népbarát című pápai kalendárium. De ez csak amolyan névtelen, még mindig az iskola falai közt maradó dicsőség volt, mert a Tarczy szerkesztette kalendárium nem nevezte meg a dalok szerzőjét.⁴²⁴ Ezért várhatta elképzelhető izgalommal, mit fognak válaszolni azok a pesti szerkesztők, akiknek verseket küldött. Garayval kezdte, kinek Regélő Pesti Divatlapjával Kozma Sándor némi kapcsolatban állt. Orlay szerint Kozma ajánlásával kerültek a versek Garay elé. A szerkesztő azonban „nemcsak hogy ki nem adta e műveket, hanem annyi figyelemre sem méltatta, hogy azokra észrevételeit közölte volna”.⁴²⁵

A diáktársaságok abban az időben elképesztő mennyiségben gyártották a dalokat, románcokat és balladákat. A szerkesztőkhöz is bizonyára eljutott a termés egy része. Garay fáradt szeme, ha egyáltalán belétekintett a névtelen szerzők versözönébe, aligha tudott különbséget tenni a rengeteg bor-, nép- és egyéb dal között. Valószínűbb, hogy Kozma amúgy is jelentéktelen ajánlása ellenére továbbadta a küldeményt Erdélyi Jánosnak, a szépirodalmi rovat gondozójának, aki pedig nem tarthatta válaszra érdemesnek az ízlésétől távol álló zsengéket.⁴²⁶

A kudarc csak növelhette a becsvágyat, le nem törhette. Garay kapott egy kis fekete pontot Petőfi lelkének ama zúgában, ahová a szerzői sérelmeket leltározzák a visszautasított költők (lesz még folytatása is az ügynek), s azután Bajza József címére adatott fel a következő küldemény:

A levél szerény, nagyon is tisztelettudó, de éppen tömörségében, minden ajánlgatást, magyarázgatást mellőző modorával önérzetes is: „Ha… érdemesek”. Ám döntsön a sors – és a szerkesztő.

Figyeljük meg a levél keltét: május ötödike. A levelet fel kellett adni, kézbesítették, a lapot szedték, nyomták – s mégis, már május 22-én megjelent A borozó. Vagyis a szerkesztő nem habozott, nem ijedt meg az ismeretlen nevű kezdő felléptetésének kockázatától, elolvasta a verset és betette az Athenaeum következő számába. Tekintélyesebb, mintegy tudományos lap lévén, az Athenaeum talán kevesebb verset kapott, mint a hígabb divatlap, de Bajza érdemét ez sem csökkenti: Petőfi költővé avatásának örök dicsősége őt illeti. Petrovics Sándor tanuló azután igencsak igazolta a szerkesztői bátorságot, míg a szerkesztő maga nem tudta követni felfedezettjének emelkedését – de ez már a későbbiekre tartozik.

A kivételes szerepet betöltő vers egyáltalán nem kivételes alkotás.⁴²⁸ Igazában csak annak mondhat sokat, aki már ismeri a következő műveket is, s tudja, mi mindenen ment át ez a hányatott kamasz, mennyire nem szóvirággal él, ha a kínok fúriáiról beszél:

És akad egy olyan sor is a költeményben, amely szinte kilép a versből, és Petőfi sok következő művének alaphangját üti meg: „Sors, hatalmad nevetem.” Az itt kifejeződött tartás nem egyszerűen szerep „a pajtási kör” számára, itt az egész életmű egyik vezérmotívuma, egyik fő értéke kapja meg első megfogalmazását. Nagy költészetünkben van megrázó bánat, keserű-bölcs meditáció, komoly erkölcsi és hazafiúi intelem, a valóság fölé emelkedő művészi éteriség, lenyűgöző sátánkodás, kedves játék, de ezzel a verssel az a magyar költő szólal meg, aki a sorssal szembeni hetyke dacot, a világrenddel szembeni egészséges nevetést tudta, minden más magyar társáénál nagyobb erővel, költészetté emeli.

A helység kalapácsa, A táblabíró, az Úti levelek írója, a legvonzóbb humorú magyar költő adta le névjegyét a sors, a hatalom, a nevetés három, mesterien egybekapcsolt fogalmával.

Nagy szenzáció lehetett a baka versének megjelenése. „Néma csodálattal” (Orlay szava) vették körül, mert nemcsak meg merte írni, hogy füttyent a zord világra, hanem ezt a hetyke ítéletet még közlésre méltónak is találta az ország legtekintélyesebb orgánuma.⁴²⁹ „Divatba” jött, nem jogtalan Ferenczi feltevése, hogy A borozó megjelenésének köszönhető Petőfi „bíráló taggá” való választása,⁴³⁰ amiről fentebb már szó volt. Képzőtársasági szereplései is szaporodnak, mind szerzői, mind előadói minőségben egyre gyakrabban lép fel.

Bajza természetesen nem fizethetett, – egy kezdő örüljön, ha nyomtatásban látja a nevét. Petőfi panaszkodott is Szeberényinek:

A költő, aki lemond a verselésről… Póz ez, kétségtelenül, Balassitól Adyig nem egy nagy költőnknél találhatunk hasonló példát – de nemcsak póz, mögötte meg kell látnunk a hivatását kereső fiatal ember őszinte vívódását: az ő korában csakugyan elképzelhetetlennek látszott, hogy valaki pusztán a versírásból éljen meg. Földbirtok vagy hivatal fedezte a Múzsák szolgálatát, épp Petőfi lesz az első ifjú poéta, aki a versből élés csodáját megvalósítja irodalmunkban.

Egyelőre azonban nem is álmodhatta, milyen közel van már ehhez a csodához. Neki, aki olykor egy hétig is eltengődött egy garasos pékcipón, birtokra, hivatalra nem lévén sem reménye, sem (ez utóbbira) hajlama,⁴³²olyan művészi pályán kellett gondolkodnia, amely „hoz is valamit a konyhára”.

Ez a jövedelmező pálya pedig csak a színészet lehetett. Petőfi színpadi törekvései ezért Pápán sem halványultak el, épp ellenkezőleg. Talán még Tarczy is bátoríthatta ilyen vágyait. A becsületesen korlátolt Korentől eltérően, aki Petrovics Istvánnal egy véleményen volt a komédiásokról, Tarczy fentebb említett kis könyve igen melegen méltatja a színészet hivatását. Ha régen le is nézték Thália papjait, immár – írja Tarczy – „legalább egy pár társaság létezhetik (…) mely többé nem rongyos, nem a nép söpredéke s legalább gyakran nem koplal…”⁴³³

E jobb együttesek közé tartozott Komáromy Samu és Szákffy József győri társulata is, amely épp 1842 tavaszán rándult át Pápára, ahol április végétől rendszeresen előadásokat tartott.

Kozma Sándor nővére Bocsor tanár úrnak lévén neje, „a művészet iránti tiszteletből” „és a pápaiaknak példaadás végett” meghívta ebédre a társulat jelesebb tagjait – így került Petőfinek barátja közeli kapcsolatba a színészekkel, ami után Kozma Petőfit is bemutatta a vendégművészeknek. Hogy csakugyan szükség volt ilyen tekervényes protekcióra e kapcsolathoz, erősen kérdéses. Mint ahogy nem lehet minden kétely nélkül elfogadnunk Orlay további közléseit sem:

A Regélőben csakugyan megtalálható a jelzett színitudósítás, de égig dicsőítő kifejezések nélkül,⁴³⁵ az akkori idők legszokványosabb kritikai jelzőivel. Orlay azonban makacsul elidőzött ennél a társulatnál, sőt Petőfiben még valamiféle szerelmi fellángolást is éreztet annak „egyik jeles nőtagja iránt”, aki nyilvánvalóan Sz.-szel, vagyis Szathmáry-Latkóczyné Farkas Lujzával, az akkor huszonnégy esztendős művésznővel azonos:

Volt Griff-vendéglő, volt Farkas Lujza s van Szín és való című Petőfi-vers is, de hogy e történet úgy esett-e meg, mint Orlay állítja, annak kételkedés nélküli elfogadásához kellene még némi támasz. Miért kellett Petőfinek oly „elfogultnak” lennie Thália papjai iránt? Nagyobb művészeket látott nemzeti színházi statisztáskodása idején, maga is színészekkel faluzott három hónapon át, nemsokára megint teljes fesztelenséggel fog érintkezni velük. Mint ahogy Orlaytól eltérően Jókai meghittnek ábrázolja a költő és a színészek kapcsolatát: Petőfi „inkább barátkozott a színészekkel, mint tanulótársaival”!⁴³⁷

Ha pedig így van, a Regélőnek küldött színibírálat rejtélye is megoldódik. Az „elfogult” tiszteletet, „elragadtatottságot”, „égig dicsőítő” jelzőket nem találván a tudósításban, a magyarázatok – joggal – azt tételezik fel, hogy Kozma meghúzta barátja rajongó írását.⁴³⁸ De nem kell Kozmát Petőfi szerkesztőjévé előléptetnünk, ha abból indulunk ki, hogy a költő maga is színésznek tekintette magát, inkább barátkozott velük, mint tanulótársaival, s meg akarta mindkét tábornak mutatni, hogy ő céhbeli. Ha így olvassuk a kis írást, a beavatottságával és hozzáértésével mintegy kérkedő ifjú komolykodását érhetjük tetten:

Kozmáék tudták, Petőfi meg is mondhatta a színészeknek, hogy ki írt voltaképpen a szép Lujzáról. Méghozzá micsoda szakértelemmel! Épp olyan kifejezéseket alkalmazva, mint a nagy Vörösmarty vagy Bajza szokta színibírálataiban!

Az is érdekes, mit bírál Szathmáryné játékában: szavalásában „némi egyhanguságot”! S ez visszavezet bennünket a képzőtársasághoz.

A XXXVI. ülés jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy „Petrovics szavalásra jelentette magát”. Ez június elsején történt. Közeledett az év végi örömünnep, amelyen műveivel és szavalataival egyaránt akart szerepelni. Hamarosan el is szavalta Szemere Miklós egy versét,⁴⁴⁰ majd próbára jelentkezett a záróünnepélyre vállalt versekkel. Nyilván itt zajlott le azután az újabb vita Petőfi előadói felfogásáról. Mint a következményekből megállapítható, szavalatának színészies módját kifogásolták. Erre következett a költő-színész válasza. Napokig készülődött, még Orlay előtt is titkolózva:

Orlayt igazolja a társasági jegyzőkönyv. Ebből az is kiderül, hogy Petőfi előrebocsátotta: szavalatát „labdacsul” szánja „azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”.⁴⁴² Ha ti kifogásoljátok az én színészies szavalatomat, megmutatom, milyen a lélektelen, egyhangú, nem-színészi előadás – ez volt a logikája a leckének. A kioktatott társaságnak, érthetően, nem tetszett a látványos argumantatio.

De a diákokat még más is bánthatta. Jókai írja:

A jegyzőkönyv, Orlay és Jókai vallomása alapján megállapíthatjuk: Petőfinek saját, kidolgozott elmélete volt a színészies szavalásról. Nos, ebben az összefüggésben talán jelentősége van annak is, amit a Szathmárynéról írott bírálat mond: „szavalásában némi egyhangúság (…) vehető észre”. Vagyis Petőfi a színésznőt bírálva is a saját felfogását védi! Ez egyszersmind újabb adalék ahhoz a feltevéshez, hogy a kis színitudósítás nem a rajongó szerelemvágy, mint inkább a színészi bennfentesség érzékeltetésére szolgált.⁴⁴⁴

Az iskola és a képzőtársaság nagy eseményére, a záróünnepélyre már hetekkel korábban megkezdődtek az előkészületek – a szavalási próbák is e célból zajlottak. Ez az örömünnep „Petőfinek valódi diadalünnepe lett”, mint Orlay kifejezte magát. Cseppet sem túlzott a jóbarát, itt következő leírása is pontos, nyilván az általunk is ismert jegyzőkönyvre támaszkodik:

Tekintélyes irodalmárok döntöttek a pályaművek fölött, tehát nem amolyan átlagos önképzőkörösdi folyt a pápai társaságban. Petőfi örülhetett és minden bizonnyal örült is, még ha az ifjú lélekre oly jellemző pózzal most is közönyt tettet. Mint ahogy Szeberényinek az Athenaeum-beli megjelenése után a versírásról való lemondást helyezte kilátásba, most az aranyak átvételekor adys gesztussal nyugtázza a sikert: „Fölvettem ezen rongyokért (ti. a Szín és valóért F. S.) két aranyat Horváth Ignác pénztárnok úrtól, Petrovics m.k.”⁴⁴⁶

Csalódások, megpróbáltatások, keserű évek állnak mögötte, persze, hogy örül az elégtételnek – minden kortársi vallomás ezt a természetes tényt erősíti meg.⁴⁴⁷ Tettetett közönye, mint minden póza, mégis valami mélyebbre is utal: a Szín és valóval valahol lelke legrejtettebb zugában épp úgy elégedetlen lehetett, mint a diáktársasági sikerrel. A soproni őrbódéban, a zágrábi kórházi ágyon, végtelen gyalogtúráin még fényesebb diadalról ábrándozhatott – nem olyanról, amilyenben más, végtére is közönséges diákok osztoznak vele…

Az irodalmi sikert olyan színészi áttörés követte, amelynek fényében már nem kellett senkivel sem osztoznia:

„Ily tömérdek pénz birtokában” Petőfi, a szintén díjnyertes Orlayval és barátaival, „estélyt” rendezett egy kocsmában, mely olyan jól sikerült, hogy „legsolidabb” barátjukat „karonfogva ketten” vezették szállására, ámbár ők sem álltak „valami erős lábon”. Bizonyítékul arra, hogy Petőfi nem volt ugyan iszákos, de bortól viszolygó absztinens sem…

Az örömünnepi hangulatból még egy másnapi murira is tellett, amit már Kozma Sándor tollából kell idéznünk, mert elbeszélése a fényes siker mögötti árnyékot is megrajzolja. Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy Petőfi „toilettje most, az év végén egyenesen rettenetes volt”. Az úrfi diákok közt Kozma talált egy ruhakölcsönzőt, „N. Gedi szilaj, de jó fiút”, aki elegáns sötétzöld „quakker”-jét, fekete mellényét, fényezett bőrrel szegett „everlasting bakkancsát” adta át Petőfinek:

Kozma leírásából az vehető ki, hogy Petőfi nem sietett visszaadni a kölcsönruhát. Másnap délután a Gróf úton sétált, majd a piacon látták „en grande tenue”, este pedig – másnap este! – a somogyi fiúk búcsúlakomájára is így vonult fel. „Vad mulatság volt, aminőt csak az egykori kálvinista diákok tudtak rögtönözni. A zene szólt. Pőrére vetkőzött alakok tomboltak a pipafüsttől félhomályba merült szobában…” A boroskancsók mellett verseket szavaló, kurjongató diáksereg. Petőfi egy szögletbe vonulva figyelte „az eszeveszett bachanáliát”:

Petőfi arca „rémületesen elsötétült”. Haza kellett mennie. Visszaöltözni:

Hajnalban, az éjszakázást követő lefekvés előtt aligha kellett Petőfinek annyira visszaöltöznie, hogy még hitvány sapkáját is a fejébe nyomja. Hacsak nem öngúnyból tette, hogy önmagát is való helyzetére ébressze. Mindenesetre, Kozmának nem fűződött érdeke ilyen jelenetek költéséhez, s 1883-ban még túl sokan éltek a szemtanúk közül ahhoz, hogy tárgyi alap nélkül fantáziálhasson. Színezhetett, de a lényegben nem hazudott.

Ami viszont azt jelenti, hogy Bajza és Kovács Pál elismerő gesztusai, az első megjelenés és az aranyak ellenére az örömünnepi siker csak lelki vigaszt nyújthatott a költőnek. Ha elfeledkezett volna róla, most meg kellett értenie, hogy egy bukott székbérlő fia, vagyontalan, rongyos, csavargásra ítélt földönfutó. Örömünnep csak egyszer van egy tanévben, de az esztendő háromszázhatvanöt napból áll.

Amit az iskolában el lehetett érni, elérte. Pihent egy évet országjáró kalandozásaiban, képezte magát, sokat írt, olvasott, kiküzdötte az első megjelenést és műveiért az első aranyakat – ennyi elég is „egy obsitos-logicusnak”, mint Szeberényi fogja írni⁴⁵⁰ – de az iskola semmit sem oldhatott meg: jövőjéről önmagának kellett döntenie. S ebben a jövőben az iskolának többé aligha lehet funkciója.

Határozottan még nem tudhatta, mi vár rá. A pápai búcsú hangulatában feltehetően mégis a siker öntudata lehetett túlnyomó, s nem a bizonytalanság érzése. De mi már, ismerve mindazt, amit ő akkor még csak sejthetett, azzal fejezhetjük be utolsó iskolai kísérletének vázlatát, hogy itt végetért életének egy szakasza – ettől kezdve nemcsak katonának obsitos, hanem diáknak is.

1842 nyarán, augusztus utolsó napjaiban, amikor vakációra indult, tizennyolc és fél esztendős múlt. Földönfutó időszakának második felvonása most kezdődik.

„Az öröm – írja Orlay, ezúttal is szemtanúként – mellyel szülei hitük szerint jó útra tért fiukat fogadták, leírhatatlan volt (…)

Szívem szorult e két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, aminőben találtuk. Egyes bútordarabok és még meglevő ruhaneműek boldogabb múltjokról tanúskodtak s arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt az észrevehető, kinek még mosolyába is bizonyos keserű vonás vegyült. A ház, melyet bérben laktak, alacsony, kis ablakú volt, s két szobáját a közbeeső konyha választotta el egymástól. Az utcára nyíló szoba korcsmául szolgált, melyben nappal igen gyéren fordult meg a vendég, s csak a hátulsó szoba nyújtott némi pihenést fáradt testöknek. Itt tanyáztunk mindnyájan egy hétig.”⁴⁵²

„Apja, anyja körülményesen tudakozódtak fiok Pápán töltött életéről, s a boldogság fénye ült arcukra, midőn elbeszéltük Sándor örömünnepen nyert diadalait, és hogy a legtekintélyesebb szépirodalmi lapban egy verse is megjelent. Ezt az öreg Petőfi se tartotta csekély dolognak, s kérte fiát, hogy csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még híres ember válhatik belőle. Sándor megkínálta szüleit a még meglevő két arannyal, de azok semmikép sem voltak rábírhatók, hogy azt elfogadják.”

„Mind a mellett az éj egy részét, legények és egy pár szolgálatba menő leány által rakott tűz körül elég vidámon töltöttük. Ezek egyike csinos paraszt leány és jó dallos volt, kit Petőfi egy pár népdalára tanított be.”⁴⁵⁷

„Utunk az alföldi piszkos falvak és mezővárosokon át odáig semmi említésre méltót sem nyújtott, kivévén a határtalan port, mely egész Debrecenig gyötört bennünket, s ha itt nem adott volna némi kárpótlást a kollegium megtekintése és Csokonai sírja, szint’ azon élvezettel lettünk volna kénytelenek megelégedni, melyben már az útban részesültünk. Miután a főiskola könyvtárát, gyűjteményeit egy öreg deák készséggel megmutatta, kimentünk Csokonai vaspyramid sírjához (…) A népköltő hamvainál elváltunk. Petőfi Hortobágyon át Tisza-Füred felé vette útját, szokás szerint gyalog …”⁴⁶¹

„E levélben – ismerteti Orlay Petőfi üzenetét – (…) arról is tudósított, hogy Debrecenben elválásunk után csakugyan fölkereste volt szüleit, kik avval biztatták, hogy ha iskoláit folytatja, készek őt tehetségök megerőltetésével is havonként egy kis összeggel segíteni. »De lelkiismeretem – írá – meg nem engedi, hogy nehéz keresményökből csak egy garast is elfogadjak, s miután Pápán táplált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvettem sapkámat s amerre sildje esett, arra indultam.«⁴⁶⁴

„…szörnyű omenem volt, hogy nagy változás fog rajtam történni – írja Szeberényinek, 1842. november 2-án – S előjelem nem csalt. Feljöttem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell,⁴⁶⁵ s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S még sem tehetek máskép. Látd, barátom! szinésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megszerezhetném.”

„Most már harmadszor szinésszé! Lássuk mit ád a végzet. Mondjam-é, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném) hanem, hogy magasabbra törekszem (…) Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil.”

„…ging er wieder in die Schule, konnte aber wegen seinem fortwährenden Hange zur Unabhängigkeit nur ein Jahr aushalten, und wurde Schauspieler bei einer wanderden Gesellschaft.”⁴⁶⁸

1. A székesfehérvári társulatban

Már Kecskemétről, de fehérvári színészkedéséről írta Petőfi: „…fájdalom- és örömtelt szívvel értem Fejérvárra, hogy Szabó József igazgató (derék) társaságába felvétetém. Örömmel mentem oda, mert a pálya várt rám, melyért élek, melyért lélekzem…”⁴⁷²

„hogy… felvétetém…” A kiemelt kötőszónak csak úgy van értelme, ha előzetes megállapodásra utal: azután, hogy felvették a társulatba, Petőfi Fehérvárra indult. Havas, aki az összes többi Petőfi-kutatóval együtt készpénznek vette Orlay állítását, (azt, hogy a költő vaktában ment Fehérvárra), ki is javította a hogyot hol-ra.⁴⁷³ De a folytatást már nem javíthatta, az pedig egyértelmű: „Örömmel mentem oda, mert a pálya várt rám…” Miért örült? Honnan tudta, hogy ott milyen pálya várja?

Mindez, előző fejtegetéseimmel együtt, határozottan azt valószínűsíti, hogy a költő – aki már talán Dunavecséről Pápára menet tanúja volt a fehérvári társulat szerveződésének – valamilyen módon megegyezett Szabóékkal, s pápai tartózkodása azért volt oly rövid, mert ekkor őt már nem Pápa, hanem Fehérvár érdekelte. Még az amőbákként szüntelenül osztódó vándortársulatok életében is nagy pillanat az újjászerveződés szaka, reménykedő tervezgetések, dús sikerek ábrándja lebeg ilyenkor Thália kóbor papjainak fejében – Petőfi megérezte ezt a légkört, s csapot-papot-Pápát felejtve régóta dédelgetett tervének megvalósításához fogott…

Ferenczi még nem ismerhette a fehérvári együttes iratait, nekünk már könnyebb dolgunk van: hitelesnek tekinthető másolat áll rendelkezésünkre a társulat „Játékszíni zsebkönyv”-éről,⁴⁷⁴ és előkerült tizenkét színlap Petőfi fellépéseinek idejéből.⁴⁷⁵ Lehetőségünk van tehát arra, hogy a költő életrajzának székesfehérvári fejezetét a hamisító legendák köréből visszahelyezzük a valóság alapjaira.

„Szabó József úr szövetkezve Török Bénjámin úrral, s megnyerve több felszólított egyént”, olyan ruhatárat állítva össze, amilyennel a Nemzeti Színházon kívül – állítólag – egyetlen vidéki társaság sem dicsekedhetett, 1842. őszhó, vagyis október 16-án mutatkozott be együttesével Székesfehérvár közönségének.⁴⁷⁶

Öt hónapig marad Petőfi ebben a társulatban, színészéletének legfontosabb időszakát töltötte velük, érdemes és illik hát megismerkedni pályatársaival.

Szabó József ekkor még társigazgató. Amikor Petőfi a Nemzeti Színházban statisztáskodott, ő is még csak kardalnok volt, de azóta színész lett. Főként az operai szerepeket kedvelte, s megszöktetett bárólány hitvesével vándorolt városról városra, míg elérkezettnek látta az időt önálló társulat alapítására. Török Bénjáminnal való „szövetkezése” nem lehetett tartós, az ilyenfajta közös vezetések örök törvényét követve itt is kitört a viszály és felülkerekedett az erősebb fél. A szokásos súrlódások után Török – híveivel együtt – el is hagyja a csoportot, s Kecskeméten már Szabó lesz az egyeduralkodó.⁴⁷⁷

A társulat férfitagjai közül elsősorban az a két színész érdekes számunkra, aki kötelességének és becsvágyának érezte, hogy megemlékezzék a színész Petőfiről: Szuper Károly és Némethy György. Mindketten igyekeztek kiemelni a maguk szerepét a költő életében, oly gyengeségnek engedve, aminek hasonló esetben nem sokan állnának ellen. Nem is az a baj, hogy olykor túlméretezik a saját érdemeiket, könnyű mindezt a kellő arányokra zsugorítani, a gondot az okozza, hogy természetszerűleg sokszor rosszul emlékeznek, s egymással is, a valósággal is ellentétbe keverednek.

Kettőjük közül Szuper a megbízhatatlanabb. Ekkor még ő is kezdő színész, személyét és művészetét a fehérvári színházi élet szakértője, egy korabeli tudósításban becsmérelhető jelentéktelenségnek ítélte.⁴⁷⁸

Később azonban némi hírre tett szert, társulatot is alapított, hogy azután öregkorában a színészegyesület pénztárosaként emlékezzék a hajdanvolt szép napokra. Naplója azonban Petőfire vonatkozó részében utólagos betoldásokból áll.⁴⁷⁹ Valószínűleg az történt, hogy a kor sok színészéhez hasonlóan az irodalmár hajlandóságú Szuper is jegyzeteket készített hányódásairól. Ezek azonban nem voltak elég érdekesek ahhoz, hogy kiadhassa őket. Hajdani színésztársának elképesztő ütemben emelkedő hírneve kelthette benne a gondolatot, hogy naplójegyzeteinek körképébe utólag berajzolja az üstökös száguldásának Fehérvárra, Kecskemétre eső villanásnyi sugarát. Öreg napjainak növekvő homályába akart egy kis dicsfényt belopni, – nemcsak az ő hibája, hogy az akkor már kialakult legenda hatása alatt akaratlanul is kicsiszolta emlékeit.

A másik színésztárs is irodalmi hajlandósággal küzdötte végig a pályát, több drámát fordított, és írt is, később színigazgató lett. Némethy György visszaemlékezései néha érzékletesek, s megbocsátható hiúsága ellenére őszinteségre törekedett.⁴⁸⁰ Cikke írásakor már ismerhette a számos változatban megjelent szuperiádák első fogalmazásait (olykor mintha kimondatlanul is azokat akarná cáfolni), s főleg ismernie kellett Jókainak azt a tárcáját, amely Petőfi ellenségei között felsorolja a „népszínmű énekest” is, aki „a közönségnek jobban tetszett, mint ő” – vagyis Némethyt. E tárca szerint a költő indulatában azzal fenyegetőzött, hogy megöli vetélytársát, amiért Jókai azt hitte Némethyről, hogy „az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb ember volt a világon”.⁴⁸¹ Érthető, ha ilyen előzmények után Némethy kényelmetlenül érezte magát: ország-világ előtt gyanúba került, mint a költő egyik „ellensége”. Ez a körülmény túlzottan elfogulttá tette Némethyt ahhoz, hogy tárgyilagosan vizsgálhassa Petőfi színészi tehetségét és tevékenységét.

Érdemes tagja volt a társulatnak Fekete Soma is, a zsebkönyv szerkesztője, drámaértő ember, több sikeres darab fordítója. Művészeti vezetőnek számított a népes együttesben Keszi József, aki művelt, olvasó ember volt, ellentétben Almási Istvánnal, aki Kecskeméten rendezője lesz Petőfinek. Fölöttébb műveletlen ember lehetett, csak nagyhangúsága múlta felül tudatlanságát. Szuper és Némethy szerint nem kedvelte Petőfit, Jókai egyenesen az „ellenségek” közé sorolja, mert sok konfliktusa volt a költővel: „Petőfi dacára” X-nek akarta mondani a Q-t, s nem tudott megbékélni az ifjú színész számára nem tetszetős hangjával.⁴⁸² Nem minden káröröm nélkül olvasom a korabeli kritikákban, hogy az ő „tompa hangja” szintén sokat ártott „iparkodó” játéka hatásának, s ez utóbbit az is csökkentette, hogy rendszerint nem tudta szerepeit…

Három primadonna szüntelen vetélkedése tette lehetetlenné a társulati belbékét. Munkácsiné némi öngyilkossági jelenet után el is hagyta a színházat, s így ketten maradtak a porondon, Keszyné és De Cau Mimi. Ez utóbbi Fehérvárott még magyarosan Marinak nevezteti magát, de Mimi néven lett híresség. Méltó arra, hogy végre a költő életrajzának szereplőjeként emlékezzünk meg róla.

Mimi kisasszony egyidős volt a költővel. Nagyapja a forradalmi Franciaországból menekült Magyarországra, ahol az unoka a forradalmi Magyarország költőjének lett rövid időre – minden jel szerint – kedves társa. Amazoni szépség volt. „Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni – emlékszik vissza rá Jókai. – Olyan volt, mint Thorwaldsen Eufrosinéje: az arca örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsú, telt idomokkal. Hangja csengő, mély regiszterű…”⁴⁸³

Az ifjúság már Fehérvárott is lelkesedett érte, nem csoda, ha a város erkölcseit szigorúan oltalmazó Regélő-beli tudósító félreérthetetlen célzásokat engedett meg magának „Mimi k. a.” ledérségére vonatkozóan.⁴⁸⁴ Jókai viszont fenti emlékezésében épp azt emeli ki, hogy a szép énekesnő adott magára, bottal tartotta kordában a szemtelenkedő gavallérokat. De Cau kisasszony a következő évben már a pesti színpadon lépett fel, s ha egy darabig hangján és küllemén kívül nem is talált sok dicsérnivalót benne a kritika, nemsokára az új műfaj, az énekes népszínmű körülrajongott csillaga lett. Berlin, Párizs és London elragadtatva dicsérte énekesnői művészetét, de számunkra talán még többet mond róla másik három városnév: Arad, Olmütz, Kufstein. A szabadságharc bukása után ugyanis De Cau Mimi vagyona jelentékeny részét e három város börtöneiben szenvedő magyar rabok javára fordította.

S mindezt pedig az a Petőfi-irodalomban általában tapintatosnak vélt hallgatással homályban hagyott körülmény teszi érdekessé, hogy Némethy szerint költőnket gyengéd szálak fűzték a primadonnához: „Egyedül De Cau Mimi volt a színésznők között, kit Petőfi gyakran meglátogatott, hogy udvarolt-e neki, nem tudom, de könnyen meglehet, mert Mimi kisasszony pezsgő francia vérű gyönyörű leányka volt…” A mondat első felének bizonytalanságát eléggé indokolja másik felének nagyon is határozott megállapítása: Némethy érthetően óvakodott attól, hogy egyenesebb formában beszéljen egy túlzottan is pezsgő vérűnek ismert primadonna és a nemzet költője közti kapcsolatról. De mert költőnk gyakran meglátogatta a körülrajongott primadonnát, sőt a társulat nőtagjai közt egyedül őt tisztelte meg érdeklődésével, függetlenül e viszony tartalmától és jellegétől, jelentőséget tulajdoníthatunk e kapcsolatnak. Annál is inkább, mert Némethy, ha feltételes módon is, de valószínűnek tartja, hogy Petőfi azért vált meg végül is a társulattól, mert Mimi kisasszonyt a pesti színházhoz szerződtették. Közelebbit sajnos nem tudhatunk a költő és a színésznő kapcsolatáról. De az valószínű, hogy a társai többségéhez mérve kiemelkedően művelt Petőfi a nőtlen színésztagok közt az egyetlen olyan fiatalember volt, aki imponálhatott a művésznőnek, míg emennek regényes származása, francia nyelvtudása (!) és hódító szépsége szintén nem lehetett hatás nélkül a költőre.⁴⁸⁵

Fischer Sándor megvetően nyilatkozott a Petőfit befogadó színészcsoportokról: „A vándortársulatok rendesen bukott tanulókból, megugrott mesterlegényekből, s ringy-rongy, szedett-vedett népből szervezik magukat.”⁴⁸⁶ Ebben az általánosító tételben, amelynek ilyen-olyan változatát szinte minden Petőfi-életrajzban megtaláljuk, több a gőg, mint a tényekkel igazolható valóság. Igaz, egyszer Petőfi is panaszkodott amiatt, hogy kora színészete befogad minden „bitangot, gaz sehonnait”,⁴⁸⁷ de sohasem mondta, hogy a társulatok rendesen, vagyis általában ilyen tagokból álltak volna, Szabóék csapatát pedig nyomatékkal „derék” társulatnak nevezte. Szabó egész hátralevő életében a magyar opera úttörőjeként tevékenykedett itthon és külföldön, Fekete Soma kora szintjén kitűnő fordító volt, Szuper és Némethy literátus emberek, drámaszerzők (az utóbbi Bem hadnagya lesz a szabadságharcban), De Cau Mimi remek énekes és a magyar függetlenség áldozatkész híve – kár volna fintorogva s magas lóról ítélkezni ilyen színészek felett. Gyermeteg hiúságuk s a hivatással járó némi életmódbeli lazaságuk ellenére is szabad szellemű, érdekes és értékes emberek voltak, akik jó napok üdítő oázisai után újra és újra a magyar parlag nyomorába süllyedtek, de hívek maradtak Thália, s ezzel a nemzeti nyelv és haladás ügyéhez.

Szuper határozottan állította „naplójában”, hogy Petőfi „anyja – Borostyán – családnevén írt és működött, mint színész”.⁴⁸⁸ Ebből annyi igaz, hogy Petőfi Fehérvárott ezt a nevet is használta. A társulatnál azonban Rónay-ként jelentkezett, „hajdani” színésznevét használva, nem a Szeberényivel közölt „jövőbeni” Sió nevet. Ennek talán az lehetett az oka, hogy mint Rónay már 1839-ben a Nemzetinél is tevékenykedett, így jegyezte azt a szerepkönyvet is, amelyet Kétszery József társulatában másolt le 1841-ben,⁴⁸⁹ sőt azon a nyáron valószínűleg mindvégig ezt a nevet forgalmazta – a Rónai tehát mintegy színész múltját volt hivatva igazolni.

Márcsak ezért is még kevesebb lehet az igazság Szuper ama dicsekvésében, hogy Petőfit az ő ajánlására vették fel a társulatba. Petőfi eddigre legalább három-négy társulatban fordult meg, a mezőberényi intermezzót is számítva, egyszerűen nem volt szükség arra, hogy a társulat oly jelentéktelen kezdője, mint Szuper, az ő „földijét” „protezsálja”.⁴⁹⁰ Annál is kevésbé, mert Petőfi súgóválság idején érkezett az együtteshez, s Szabóék örülhettek, hogy alkalmas segítőt nyerhetnek. Némethy nyomatékosan állítja, hogy így kezdődött Petőfi fehérvári működése, mégpedig A bársonycipő című darabban.

E lovagi játék csakugyan ment Fehérvárott, november 5-én mutatták be. Így tehát a költő nem november tizedikén kezdte meg munkáját a színháznál, mint az eddigi irodalom vélte, hanem öt nappal korábban. Ha másodikán éjszaka indult Pápáról, s harmadikán Veszprémben pihent, negyedikén már jelentkezhetett Szabó–Török társulatánál. Itt – Némethy emlékezéseinek egyetlen lehetséges értelmezése ez – kipróbálták egy jelentéktelen szerepben a főpróbán, majd a másnapi, ötödiki premierre súgói feladattal bízták meg.

Az események akkor nem lehettek jelentősek a tanúk számára. Ha Némethy, akit idéztünk, mégis emlékezett erre az epizódra, annak az lehet az egyik oka, hogy ehhez is fűződik egy, sajnos elveszett Petőfi vers:

Némethy egyszer a súgó betegségéről, egyszer eltávozásáról beszél, s nem titkolt elégedettséggel hajdani vetélytársa színészi tehetségtelenségének finom érzékeltetésére célzatosan szerkeszthette meg e kis történetet. A lényeget azonban, azt, hogy Petőfi súgóként debütált Szabóéknél, el kell hinnünk: mindez nem akárhol, hanem a Pesti Naplóban jelent meg, s még többen éltek a társulat tagjai közül, így például Szuper Károly és De Cau Mimi is. Némethy tehát aligha merte volna teljesen alaptalan mese költésére ragadtatnia magát.

Mindazt azonban, amit az elmúlt száz év folyamán e történethez fűztek, elfogult és történelmietlen elmélkedéseknek kell tartanunk. Egyszerűen nem igaz az, amit még a komoly Szinnyei is átvett, hogy tudniillik Petőfi Fehérvárott „leginkább súgott”.⁴⁹¹ Petőfi nemcsak leginkább, hanem az első napokat kivéve mindig játszott és nem súgott Fehérvárott!

Ugyanilyen téves az az irodalomtörténészi illendőség keretei közt óvatos köntörfalazással kezelt feltételezés, hogy e súgói história Petőfi színészi tehetségtelenségének bizonyítéka. Ilyen nyíltan csak a céhen kívüli Jászai Mari mondta ki, de ugyanezt éreztették a hivatásos biográfusok is (már aki egyáltalán kitért Petőfi súgói múltjára): „A vonzó színész becsesebb a legintelligensebb súgónál is”, Szabó nem csinált volna súgót a költőből, „ha Petőfinek színészi tehetsége van.”⁴⁹² Jászai Mari azonban ezúttal nem értette a helyzetet, a maga korának viszonyaiból indult ki, de hibás logikával érvelt; kényszerhelyzetről volt szó, s egy 19 éves kezdő semmiképpen sem lehetett olyan vonzó színész, hogy vétek lett volna súgói feladattal megbízni. A társulat gyakorlatilag mindennap más darabot mutatott be, a legjobb színészek sem mertek súgó nélkül a színpadra állni. A legtermészetesebb megoldás volt, hogy a jövevényt bízták meg a súgó helyettesítésével – feltéve, hogy megfelel erre a posztra.

Némethy az epizód ismertetése előtt árulkodó mondatot ír le: „a súgó megszegte szerződését, elmaradt, szerettem volna súgni, mert akkor 1. frt. 30 krral több lett volna a proporció, de nem használhattak nagyon dörmögő hangom miatt”. Amiből nemcsak az derül ki, hogy egy kezdő színésznek igenis becsvágya lehetett a súgói feladatkör ellátása, hanem mellesleg az is, hogy Némethynek sem volt éppen érces bariton hangja, s ha ennek ellenére nem dobták ki, Petőfi esetében sem valószínű, hogy „már-már kifelé állott a rúdja” hangja miatt. A folytatás bizonyítja: a pár napos súgói közjáték után Petőfi újra színészként működött, nem tették ki a szűrét, sőt egyre fontosabb szerepeket kapott. Vagyis nem arról folyt a vita, mint Némethy szerette volna elhitetni, hogy vagy súgó lesz Petőfi, vagy mehet világgá, hanem valóban csak arról, ami történt: az új súgó megérkezéséig feltehetően összesen három előadáson súgnia kellett a színészjelöltnek. Amiért is Némethy bőszen irigyelte…

Megértjük, hogy a caesari becsvággyal érkezett Petőfinek nem tetszett ez a kényszerítő megbízatás, s Némethynek is elhisszük, hogy Petőfi versbe foglalta: „neki nem kell a hatalom a színpad alatt, neki dicsőség kell a deszkákon!” De tegyük hozzá mindazok kedvéért, akik mai fogalmakkal közelednek a kérdéshez: Petőfi végül is megértette, hogy nem sértésről, hanem természetes dologról van szó. Mert nemcsak azt tudta, hogy Megyeri körmölgeté, „mint más” a színlapot, arról is értesülnie kellett, hogy a nagy komikus pályája kezdetén súgóként működött!⁴⁹³

Éppúgy, mint a másik eszménykép, Egressy. Márpedig róluk még Jászai Mari sem mondhatta volna, hogy súgói múltjuk tehetségtelenségük bizonyítéka. E viszontagságok hozzátartoztak a kezdő színész pályájához, sőt a legilletékesebb Egressy szerint „a sors valódi kedvezésének tekinthető, ha a színész gyakorlati működését a súgói foglalkozás előzhette meg…”⁴⁹⁴

Túl hosszan kellett foglalkoznunk e néhány nappal, de nemcsak azért, hogy egy rosszindulatú legendát eloszlassunk, hanem azért is, mert Petőfi vándorszínész életének s közelebbről e súgói közjátéknak is köszönhető a költő prózai epikájának vitathatatlanul legkitűnőbb figurája – Hiripi Gáspás, a csavargó súgó, egy színésztársaság „lelke (…) tudniillik súgója”! Hiripit nemcsak Gvadányi iránti rajongása, csavargói bohémsága, hanem súgói múltja is olyan alakká teszi, amelyet a költő egyben-másban önarcképi vonásokkal ruházott fel.

A Bársonycipő, a november 6-i Én voltam, s a november 8-i Paul Jones bemutató után november 10-én került sor Petőfi első színészi fellépésére: a második inast játszotta a Párisi naplopóban.⁴⁹⁵ A szerep teljesen jelentéktelen, igazában egyetlen jóízű nevetésből áll. Petőfi azonban ezt is oly komolyan fogta fel, hogy mintegy egész eddigi színészi múltját, a dunántúli faluzást, a mezőberényi főszerepet megtagadva, ezt a ha-ha-hát tekintette első szerepének:

Talán éppen a pályáján érzett fordulatot akarta hangsúlyozni azzal, hogy a Párisi naplopó színlapján olvasható Rónay nevet elhagyja, s ettől kezdve a Borostyán nevet használja. Ha nem tudnánk, hogy őt jelöli e romantikus név, akkor is kitalálhatnánk, nemcsak azért, mert a többi név pontosan azonosítható színészekre utal, hanem azért is, mert ez a Borostyán tökéletesen megfelel a művészi halhatatlanság örökzöld jelvényére törekvő költő akkori lelkiállapotának. Igaz, majdnem egy év telik el addig, hogy e szót nyíltan is összekapcsolja nevével, amikor – Pönögei Kis Pál álnéven írt versében így előlegezi magának a költői dicsőséget:

De ha a Merengés későbbi is, a nem csekélyebb halhatatlansági vágyról sőt meggyőződésről tanúskodó Jövendölés már csak párhónapos távolságra van, s közvetve ez is igazolja a Borostyán névben kifejeződő rendkívüli öntudatot.

Petőfi vándorszínészi pályájának első érdemleges felmérésekor még nem volt ismeretes a többi fehérvári szerep. A Petőfi-biográfia színészeti ügyekben tanúsított vészes elfogultságainak ismeretében mégis határozottan valószínűnek lehetett tartani, hogy november 10-e után „gyakran volt színpadon a költő”, s kivált „a sokszereplős darabokban” „aligha lehetett nélkülözni”.⁴⁹⁷

Az előkerült színlapok ezt az állítást a legteljesebben igazolták: Petőfi 1842 november–decemberében rendszeresen színészi feladatokat kapott a Szabó–Török társulatban!

Szuper jegyzetei, a zsebkönyv-másolat és a színlapok alapján a Ferenczi által feltételezett (bizonytalanul, sőt nagyon rosszul ismert)⁴⁹⁸ egyetlen szereptől kilenc bizonyított fellépéshez jutottunk el. Ezek a fellépések általában meghaladják a statiszta szintű közreműködést, szöveges szerepekről van szó, ha nem is jelentősekről.⁴⁹⁹ December közepén ért el odáig a költő, hogy Holtei: Babérfa és koldusbot című színdarabjában komolyabb megbízatást is kapott. Petőfi e darab nyomán írta Az utólsó alamizsna című versét. Ezt tudva, s ismerve a játékot, amelyben több fontos férfiszerep van, mint amennyi vezető tagja volt a társulatnak, bizonyosra lehetett venni, hogy Petőfinek személyesen közre kellett működnie az előadásban,⁵⁰⁰ – a színlapok ezt a feltevést is megerősítették: a költő Ahles könyváros nem jelentéktelen szerepét alakította.⁵⁰¹

Ilyen tapasztalatok után alapos okkal tételezhetjük fel, hogy Petőfi több más alkalommal is játszott Fehérvárott. De már ez a kilenc fellépés is elég ahhoz, hogy az eddigi biográfiák hamis beállítását semmisnek ítéljük. Egyszer és mindenkorra véget vethetünk annak a makacs legendának, amely szerint Petőfi Fehérvárott csak alacsonyrendű segédszemélyzeti szinten tevékenykedett, mint színlapkihordó. Az alkalmi kis truppokkal ellentétben Szabó–Török társulata nem öt-hat, hanem huszonhat tagból állott, s ezért megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a cédulaosztás feladatára külön alkalmazottakat tartson – ezt bizonyítja zsebkönyvünk. Petőfit tehát a társulat vezetői nem kezelték kezdő suhancnak, hanem egyenjogú színésztagnak tekintették.

A cédulaosztogató és a színész között nem csekély a különbség, de mindkét cím oly messze áll attól, amit ma Petőfi jelent, hogy végül is túlzottnak látszhat az eddigi biográfiákkal folytatott vita. S valóban, ha csak ennyiről volna szó, megelégedhetnénk a puszta kiigazítással. De a költő színészéletének hiteles feltárása számunkra nem is azért fontos, hogy Petőfit színlapkihordóból színésszé, méghozzá nem tehetségtelen színésszé léptessük elő – a kérdés Petőfi jellemének és művészi fejlődésének megítélése szempontjából jelentős.

Ha ugyanis azoknak volna igazuk, akik szerint Petőfi rossz színész volt, de ő ezt nem ismerte fel, akkor a költő tudatában ábránd és való kirívó disszonanciáját, az önismerethiány kínosan magas fokát kellene megállapítanunk, olyan lelki defektusra valló zavart, amely felett nem lehetne oly könnyedén napirendre térni, amint azt Petőfi színészi tehetségének makacs tagadói tették. Ha valaki ennyire képtelen megítélni a saját hajlamát, a valóság más övezeteinek elbírálásában is hamar tévedhet. Szerencsére nem a költő tévedett önmaga megítélésében, hanem elfogult biográfusainak serege.

Talán még nagyobb jelentősége van mindennek Petőfi eszmei és esztétikai fejlődésének szempontjából. Azok, akik restellni-takargatni való szerencsétlen próbálkozásnak tekintették a költő színészi pályáját, eleve megfosztották magukat annak az egyik legjelentősebb befolyásoló tényezőnek az elemzésétől, amely erőteljesen meghatározta Petőfi világnézeti, ízlésbeli, esztétikai világképének kialakulását, épp ebben az időszakban.

E fejezet végére kívánkozik az összegezés, de mint életrajzilag új mozzanatot, itt kell rögzítenünk azt a tényt, hogy Petőfi épp a fehérvári szakaszban került közelebbi kapcsolatba a romantikus színműirodalommal. Pesti, aszódi, selmeci színházlátogatásai során Kotzebue és iskolája volt úr a színpadokon. Dunántúli faluzásának programjából csak a Peleskei nótáriust ismerjük, de ez a műsor nem különbözhetett lényegesen Baloghék 1837-es aszódi műsorától. Itt Fehérvárott azonban a német–osztrák–magyar „lovagi nézőjátékok”, bohózatok és „tüneményes játékok” mellett Dumas három színdarabjával, Hugo, Mazères, Mallefille, Scribe, Anicet-Bourgeois színműveivel a francia romantikus iskola nyomul előre: először van alkalma Petőfinek arra, hogy sorozatban ismerkedjék meg egy új irodalmi irányzat képviselőivel!

A sárszentlőrinctől Aszódig (és később is) szorgalmasan tanult latin klasszikusok, a Sopronban és Pápán tanulmányozott schilleri újklasszicizmus, s a jórészt csak szentimentális oldaláról érzékelt új német költészet után itt került be Petőfi látóhatárába a francia romantika.⁵⁰² Az irodalmi fejlődésben nagyon ritkák az egyik-napról a másikra lezajlott ízlésfordulatok; a fordulat Petőfi esetében sem rögzíthető naptár szerint, de a hatást előkészítő megismerkedés érdemi folyamata ekkor, 1842 őszén kezdődött el.

A költő akkori helyzetéből következő teljesen természetes tény, hogy a romantikus világképet hordozó művek közül elsősorban mégis azok ragadták meg figyelmét, amelyek a művészt a sorsnak kiszolgáltatott, megalázott, elégtételre csak a halál után számítható hősnek ábrázolták. Ahles könyváros figuráját nemcsak azért alakíthatta kedvvel Holtei darabjában, a Babérfa és koldusbotban, mert a szomorújáték hőséhez hasonlóan ő is megtapasztalhatta már a művészi értékkel mit sem törődő könyvkiadói szellemet, hanem azért is, mert vigasztalan napjaiban ő maga is már csak egy sírontúli dicsőségben reménykedett. A Jövendölés és a Halálvágy mellett legjobban a Holtei-darab nyomán írt Az utósó alamizsna mutatja ezt a hangulatot: az életében meg nem értett költőnek csak halála előtt kínálják koldusrongy helyett a bársonyt – és a borostyánt:

Ebből az érzelmes és megadó romantikából helyzetének későbbi megváltozása fogja kiragadni a költőt, hamar eljut a romantikus művész harcosabb, lázadó típusának eszményéig, majd a tudatos forradalmiság vállalásáig – Az apostolig. Az út vége és kezdete, a költői tehetség és teljesítmény minden különbsége, a két világkép szöges ellentéte dacára mégis összefügg egymással: Az utósó alamizsna Szilveszter tragikumának halvány elővázlatát adja meg.⁵⁰³

Az esetleg már Kecskeméten írt, de mindenképpen a fehérvári Holtei-előadásban gyökerező Az utósó alamizsnát legfeljebb néhány hónap választja el a Disznótorban című novemberi verstől, s mégis, mintha nem ugyanannak a költőnek művei volnának. Amott éteri érzelmesség, itt parlagias népi derű, amely még a halált is fumigálja:

E kettősség bizonyos fokig már korábban is felfedezhető, és később még inkább érzékelhető. Hangban ez az utóbbi vers áll közel a már érlelődő nagy újításhoz, Petőfi népi költészetéhez, de Az utósó alamizsnában kifejeződő vívódás, reménytelenség, sötéten látás hangulatilag és tartalmilag is egyaránt vissza fog térni a költő későbbi műveiben is, amikor majd a forradalmi meggyőződés nagy optimista kitárulkozásai közben újra és újra (a Felhők után is!) a Világosságot!, Az ember és több más alkotás keserű kételyekkel széljegyzeteli meg a hivő himnuszokat.

Mindez itt még csak csírájában figyelhető meg, de ki kellett térnünk rá, mert e kettősség Petőfi megértésének egyik kulcsa. Petőfi világképe és esztétikája menthetetlenül sematikussá torzul, ha erről megfeledkezünk.⁵⁰⁴

Petőfi még Kecskemétről írt levelében is azt panaszolta Szeberényinek, hogy színésztársai, „kik többnyire asini ad lyram”, „nem hiszik”, hogy ő írja az Athenaeumban Petőfi név alatt közölt verseket.⁵⁰⁵ Hasonlóan tájékoztatta Bajzát is.⁵⁰⁶ Ezzel szemben Szuper a költő nagy tisztelőjének mutatja magát „naplójában”, azaz utólagos betoldásaiban, és Némethy is ilyennek festi Petőfi és a társulat fiataljainak viszonyát: „…mi ifjabbak, kiket rajongás fűzött a színpad deszkáihoz és a szépművészetek minden osztályához, bámultuk a 19 éves ifjút, kinek már ekkor költeménye jelent meg nyomtatásban, még pedig az »Athenaeumban«.”

Mi hát az igazság, kérdezhetnénk pilátusi szkepszissel. A költő szava elvben mindig nyomósabb a késői emlékező vallomásánál. Ebben az esetben azonban nem olyan hihetetlen, hogy Petőfi, aki már Pápán is ki tudott maga körül alakítani egy odaadó hívekből álló kört, itt is megnyerhette magának a fiatalabb, literátus színészeket. Szuper szerint Petőfi, Némethy és Fekete Soma vele együtt amolyan társulati ellenzéket is képezett volna.⁵⁰⁷ Ez az oppozíció nyilvánvalóan jobb szerepek és magasabb proporció kivívása végett alakulhatott ki.

Ráfért volna Petőfire a jobb gázsi, Orlay szerint Petőfi „anyagi állapota nagyon mostoha lehetett, mert egy Domanovszkyhoz írt levelében arra kérte barátjait, hogy ne hagyjuk őt elveszni, s gyűjtsünk körünkben részére tíz frtot, mely összeggel magát kisegíthetné. És pár nap alatt Domanovszky, Kozma, Lantay, Kerkápolyi és magam csekély hozzájárulásával megküldtük neki a kért összeget.”⁵⁰⁸

Petőfi nyomorúságos körülmények között, Némethyvel együtt lakott a színház mögötti szűk közben, egy „kis igénytelen házacskában”, Némethyvel közös ágyban. A kaszárnyabeli cigányfiúhoz képest mindenesetre kellemesebb társaságban.

A székesfehérvári két és fél hónap színházon kívüli eseményeiről megbízható adatunk alig van. Valószínűnek lehet tekinteni, hogy – mint Szuper állítja – Petőfi ekkoriban olvasgatta elmélyülten Eötvös Karthausiját, egyszer-egyszer társaságba, vendégségbe is elvetődhetett. A tél meglehetősen enyhe volt, ennek ellenére a közönség pártolásának hiánya miatt a társulatnak végül is – mint Némethy szépítés nélkül kimondta – „pusztulnia” kellett Fehérvárról. Az együttes belviszályai is gyorsították a távozást, az év végén már nagyon válságos hangulat uralkodott a társulatban. Lehet, hogy a két vetélkedő társigazgató gyengébbje, Török, híveivel együtt szilveszterkor odébbállt, tény csak annyi, hogy Kecskemétre már, ahová Szabóék készültek, nem mentek.

Némethy és Orlay egymástól függetlenül, de egyaránt tévesen azt állítják, hogy karácsonykor költözött a társulat. Szabóék azonban 1843. január 9-ig Fehérvárott játszottak, s csak utána indulhattak Kecskemétre. Fiáth alispán a már novemberben költözésről tárgyaló színészeknek szerzett több mint száz bérletet, s emiatt ott kellett maradniuk, de ebből nem következtethető az, hogy decemberben jól is ment a társulatnak.⁵⁰⁹ Épp csak ki lehetett húzniuk az új év elejéig. A Regélő acsarkodó tárcaírója ki is jelentette, hogy ezek a színészek „nem méltók” a pártolásra.⁵¹⁰

A Regélőnek egy másik írása megérteti velünk, miért nem tudott huzamosabb ideig megmaradni egy viszonylag fejlett társulat a magyar színjátszás nemrég még fellegvárnak számító központjában. A város elmaradt a fejlődésben, s főleg nem volt népes diáksága. Székesfehérvár „régi hírében” valóban „fogyatkozott immár”.⁵¹¹ Az elmart hivatásos színészek helyét az úri műkedvelők foglalták el.⁵¹²

A nyomor és az állandó belviszályok lehangoló időszakában „boldog fél nap” lehetett az a néhány óra, amelyet a költő karácsonykor Bajza és Vörösmarty társaságában tölthetett. De hogy jutott Pestre, amikor a társulat még Fehérváron tengődött? Orlaynak az a feltevése, hogy a költözködés alkalmából került Pestre Petőfi, nem valószínűsíthető, hiszen, mint láttuk, január 9-ig Fehérvárott maradt a társulat. Nem lehetetlen, hogy Petőfinek mint írástudó színésznek, épp azzal a zsebkönyvvel lehetett valami dolga, amelyből a fehérvári társulatra vonatkozó ismereteinket elsősorban meríthetjük, s amelyet barátja, Fekete Soma szerkesztett. Feltehetően – a szokás szerint – újévi búcsúajándéknak szánták, s Heckenast épp ekkor nyomhatta a füzetecskét. Petőfi talán éppen Feketével ment fel Pestre, aki már nem is igen tért vissza (legalábbis a kecskeméti névsorban már nem találjuk a nevét).

A nagy találkozásról tehát hiteles tudomásunk megint csak annyi van, amennyit Petőfi Szeberényihez írt két hónappal későbbi leveléből szerezhetünk:

Sajnos, Vörösmartytól és Bajzától nem maradt fenn írásos emlék erről a találkozásról. Amikor is a jelen legnagyobb költője először vehette szemügyre a holnap legnagyobbját. A szabadságharc bukása utáni rövidre szabott éveikben Bajzának és Vörösmartynak más bajuk volt, semmint hogy az irodalomtörténet számára adalékokat gyártsanak. Arra kell hát korlátoznunk képzeletünket, hogy e találkozót csupán Petőfi oldaláról és szemszögéből vizsgáljuk meg.

A huszadik születésnapjához közeledő költő Vörösmartyban kétségtelenül a legnagyobb élő magyar poétát tisztelhette. Még négy évvel később is Hugo fölé helyezte a lírikus Vörösmartyt,⁵¹⁴ hogyne rajongott volna érte kezdő korában, azok után, hogy kamaszfejjel Vörösmarty-hősnek, Becskerekinek álmodta magát, hogy tőle vette rövid ideig használt Dalma álnevét is, s hogy leveleiben újra és újra tőle idézett. E nagy tisztelet, meg az a törekvése, hogy őszinte véleményt halljon a túlságosan is jóindulatúnak ismert „veterántól”, odáig ragadta, hogy valóságos kis színjátékot rögtönzött Vörösmartynál:

Kezdő poéták természetes vágya, hogy „őszinte” ítéletet kapjanak műveikről. Petőfiben oly erős volt ez a vágy, hogy később idegen jelmezben akarta próbára tenni Bajzát is. Mint maga bevallotta, Andor diák néven 1843 tavaszán azért adott át négy verset Garaynak, mert kíváncsi volt, „vallyon mit szól felőlök Verőczey” – ti. Bajza, aki ezen a néven írt bírálatokat a folyóiratok versterméséről.⁵¹⁶ Ha megtette Bajzával, hihető, hogy Vörösmarty „kipróbálásától” sem riadt vissza… És eljátszotta Pönögei Kis Pál maga írta szerepét.

Sem Petőfi, sem Orlay leírásából nem világos, hogy 1842 karácsonyán egyszerre beszélt-e Bajzával és Vörösmartyval, vagy külön-külön. Az azonban teljességgel hihető, amit Orlay tanulságul közöl: „E két veterán költő szíves fogadása és buzdító szavai termékenyítően hatottak Petőfi költészetére…”⁵¹⁷

2. Kecskeméten

Sáros-szeles januári időben indult útra a társaság. Három napig tartott az út Fehérvárról Kecskemétre. Petőfi verseiből költött emlékei alapján Szuper arról ír, hogy Petőfi „danolt, káromkodott, mindent tett örömében”, amiért is áttanácsolták a költőt „a nőtlen emberek kocsijára”. Némethy rajza eleve a színházi alsóbb személyzetnek kijáró helyzetben mutatja a költőt, s ez a hihetőbb:

Fel is dűltek; Szuper és Némethy különbözőképpen meséli el a balesetet, így hát bízvást elhihetjük, hogy a Petőfit szállító szekér csakugyan felfordult… Szerencsére nem esett baja, a pocsolya pedig csak ruházatának ártott, de annak úgyis mindegy volt …

Ide másoljuk Némethy emlékezetből festett képét, mert a vándorszínész Petőfinek alighanem ez a legjobb külső leírása:

Kecskemét akkor még nagy falu, „csak a városi kollégium, néhány emeletes ház vagy négy torony” bizonyítja város mivoltát. „A színház Király nevezetű polgár tulajdona volt – az udvar hátulján állott szűk öltözőjével és rozzant lépcsejű karzatával.” „De akkoriban ez is nagyszerű volt”, hiszen csupán néhány város tudott állandó hajlékot biztosítani a magyar színészetnek.

Petőfi „sokkal kényelmesebb”, semhogy lakás után járna, Némethy talál lakhelyet „egy özvegy asszonynál”: „boglyakemencével ellátott kis szobát, melyben csupán egy ágy fért el…” Itt alszanak, ismét ketten egy ágyban.

Majdnem minden nap van előadás. „A pénztár megnyittatik 5 órakor – mit 3 tarack lövés fog hirdetni.” A műsor rendszerint fél hatkor kezdődik. „Bemenetár: Első hely 50 kr. – Második hely 25 kr. – Karzat 15 kr. váltóban.”⁵¹⁸

De kik játszottak itt és mit? Eddig csak néhány, nagyon kései és olykor egymásnak ellentmondó visszaemlékezésre tudtunk támaszkodni. Szerencsére azonban előkerült az az 1843-as színházi zsebkönyv, amelyet a társulat rendezője Kecskeméten adott ki, s amely a színészek teljes névsorát és az április 2-ig bemutatott összes művek jegyzékét tartalmazza!⁵¹⁹ E dokumentum lehetővé teszi, hogy pontosabbá tegyük a költő életének épp ebben a szakaszban nagyon is hézagos kronológiáját, biztosítja eddigi forrásaink ellenőrzését és egyeztetését.

A zsebkönyv adatai, a két színésztárs, Szuper és Némethy emlékei mellett újra alkalom nyílik hivatkoznunk a költő élettörténetének koronatanújára, Jókai Mórra, aki ekkor jogot hallgatott Kecskeméten.

Petőfi természetesen sietett felkeresni barátját.

Jókai kellemesen csalódott, mert Petőfi másnap „egész gavallérnak öltözve” állított be hozzá: „Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott.” Jókai állítólag meg is festette Petőfit, „az egyetlen utolsó frakkban”, mely a költő testét érintette.

Az ismerkedésre és színpadi előkészületekre csak egy-két nap maradt, január 15-én megkezdődtek az előadások.

Zsebkönyvünk megadja a teljes színészi névsort, amelyben a „színésztagok” között Petőfi Sándor úr is szerepel. Ismét két külön e célra alkalmazott fiatalember tölti be a „cédulaosztói” vagyis színlapkihordói tisztet. Megint csak korabeli bizonyítékunk van tehát Petőfi színészi státusára – a kecskeméti társulatnál sem volt színlapkihordó (amint ezt Ferenczi teljesen alaptalanul állította).⁵²²

Hiteles adat ez a névsor arra is, hogy a költő saját, immár végleges művésznevén, tehát Petőfiként színészkedett.⁵²³

Az újjászervezett társulat tagjainak többségét Fehérvárról ismerjük, a legjelentékenyebb új tag Deézsy Zsigmond. „Szorgalmas és művelt” színész volt, a közönségnek mindenütt „becses kedvence”.⁵²⁴ „Szép férfias alak, csengő hanggal”, ő a vidék Lendvayja. A szabadságharc idején honvédfőhadnagy volt, derekasan harcolt több fronton is. Művelt, olvasó ember, titkos drámaíró, s ami fontosabb: Jókai szerint Petőfit már Kecskeméten is „nagyon” szerette.⁵²⁵

A színésznők között változatlanul Keszyné és Mimi kisasszony a két fő-fő csillag. Vetélkedésük nemcsak a társulat, hanem a kisváros életét is felkavarta. Mindegyiknek erős pártja volt a közönség körében, De Cau Mimit a katonatisztek (valamint Jókai), Keszynét pedig a diákok pártfogolták, s emiatt gyakran került sor „demonstratiora” a színházban: a tisztek kardjukat csörtetve Mimit hívták elő, a diákok pedig bunkósbottal verték a galéria oldalát, amikor Keszyné megjelent a színen.⁵²⁶

A társulat Szabó József igazgatónak immár csakugyan teljhatalmú „vezérlete alatt” működött, miként a plakátok is hirdették. Pár hónappal később, amikor már Tatán is megfordult az együttes, a Regélő ottani levelezője – fehérvári kollégájával ellentétben – elismerte, hogy „Szabó úr mint igazgató, mint színész egyaránt jeles”, de azért ő is felrótta neki a közönség alantas igényeinek szolgálatát; „…az ily külföldi bájszínű, de méregteljes gyümölcsű színi termények, nézetem szerint, soha nem fognak belőlünk erkölcsi honpolgárokat képezni! Egy magyar színigazgatónak nem lehet egyedüli czélja: közönségcsődítés, hanem erkölcs-simítás, s nemzetiség terjesztés…” ⁵²⁷

Vagyis Szabó József épp olyan volt, mint a világ legtöbb színigazgatója: magyar vidéki méretekben hű mása Goethe Direktorának, aki szeretne „a tömeg kedvére lenni, mivel hogy ő, ki él és élni hagy”.

A Direktor és a Költő ellentéte kialakult-e Kecskemét miniatűr kultúrvilágában is? 1843 márciusi, tehát csaknem féléves tapasztalata után írt levelében Petőfi „derék” társulatnak nevezi az együttest. De a levélhez egy verset is csatol, programkölteményt a színművészet feladatairól, s ebből a szokványos szólamok mellett már petőfies indulatú hangok is kihallhatók.

Az egész vers gondolatilag, az utoljára idézett szakasz pedig képében is emlékeztet a Tarczy már említett tanulmányában kifejtett alapeszmére.⁵²⁸ De miért épp ekkor és itt fogalmazná meg Petőfi e buzdító-korholó programot, ha a vers nem saját kecskeméti „pályatársaira” vonatkozik? Az idézett korabeli színitárcák is némileg hasonló irányból bírálják Szabó működését. Jókaitól tudjuk azt is, hogy Petőfi Kecskeméten Shakespeare-szerepekről ábrándozott, Szabó pedig – feltehetően épp a költő sürgetésére – csak egyetlen egyszer engedi meg magának egy Shakespeare-bemutató fényűzését. Valószínű tehát, hogy a költő nemcsak úgy általánosságban beszélt versében a színház kötelességeiről, és nemcsak a színészintrikákat, ármánykodásokat ítélte el, hanem direktorát és színésztársait nagyobb igényességre szerette volna inteni.

De épp a weimari színház egykori intendánsának ellentéteket feloldó szellemében Goethe Direktorának magyar vidéki mását is megérthetjük. Ha Szuper még évtizedek múlva is emlegeti Váradi Antalnak, hogy kecskeméti igazgatója „ostoba ember” volt ugyan, „de nagy kasszacsináló”, aki „darabok műbecséről, klasszikusokról nem nagy véleménnyel volt, de tudott publikumot csinálni”,⁵²⁹ akkor ebből a megélhetés biztosításáért hálás színész elismerését is ki kell hallanunk. S mivel éppen számunkra semmiképpen sem lehet közömbös, jutott-e – bármilyen szűkös – kenyér az ifjú költőnek, mi is elismerhetjük a publikumcsinálás művészetének értékét is. Elnézésünkre márcsak azért is van ok, mert Szabó repertoárja alig maradt el a Nemzeti Színház műsorrendjétől.

A két és félhónapos program az egyetlen olyan dokumentum Petőfi színészéletéből, amely egy meghatározott pályaszakaszban teljességet nyújt, s minden akkor Petőfi által színészként látott színdarabot tartalmaz.

A műsorból megállapítható, hogy a társulat hét alkalommal Nagykőrösön is szerepelt. Ezzel az új színészi állomással is ki kell tehát igazítanunk a vándorszínész Petőfi útjának már eddig is gazdag térképét. ⁵³⁰

A társulatnak megfeszített ütemben kellett dolgoznia. 1843 januárjának második felében kilenc, februárban 17, márciusban 16 előadást tartottak, áprilisban még két olyan előadásra került sor, amelyet ismerünk. Vagyis két és fél hónap alatt, a nagykőrösi fellépésekkel együtt 51 produkciót nyújtott a társulat. A műsorrend a repertoár gazdagságát bizonyítja. Az ötvenegy előadás során negyven színművet mutattak be. Ez annyit is jelent, hogy Petőfi mint az ekkor bemutatott darabok többségének szereplője, a többinek vagy statisztája vagy pusztán csak nézője, negyven színművet ismert meg közelebbről – csupán ebben az egyetlen pályaszakaszban!

Magukat a darabokat három fő csoportba lehet sorolni. A műsor gerincét a francia színműirodalom alkotja: a kecskeméti nézősereg húsz alkalommal figyelhetett Hugo, Dumas és követőik szavára.

Bajza reményei nem váltak valóra, s a francia romantikus iskolából nem fejlődött ki az a „legtökéletesebb drámaírás”, amely felülmúlhatta volna mindazt, „amit eddig láttunk”,⁵³¹ de abban igaza volt, hogy a kor haladó társadalmi tendenciáit ezek a drámák tükrözték leghívebben.

Jókai épp a kecskeméti pályaszakasz kapcsán emeli ki, hogy a költő – színész „otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra…” Más jel is mutat arra, hogy Petőfi ekkor kezdett rendszeresebben, elmélyültebben foglalkozni Shakespeare-rel. Ez azonban nem áll ellentétben azzal a feltevésünkkel, hogy rokonszenvet érezhetett a francia romantikus dráma iránt is. Shakespeare és a francia dráma csak Bajza és Henszlmann ismert vitájában került szembe, a valóságban maguk a francia romantikusok éppen a nagy brit drámaíróra hivatkoztak újításaikban és Petőfi, kivált ekkor, mindkét iskola iránt vonzalmat érezhetett.

Nagy helyet kapott a műsorban az érzelmes német szomorújáték, melodráma és bohózat is. Szabó igazgató engedett a közönség ízlésének és „az iszonyirodalom tarajos csörgőkígyói” vagyis a francia színművek mellett a német melodráma „pápaszemes teknősbékáját” is sokszor színpadra engedte.⁵³²

A két versengő drámairodalom akkoriban oly divatos szembeállítása szintén nem szabatos fogalmakon alapult. A német színjáték ugyanis, a 30-as évektől kezdve, s kivált a 40-es években, gyakran csupán hígított változatát jelenti a francia romantikus drámának: Birch-Pfeiffer s a többiek még rá is licitáltak a francia „iszonyirodalomra”.

A műsorból ismert darabok harmadik csoportját a magyar szerzők művei alkotják. Szabót gyakran bírálták a nemzetiség elhanyagolása miatt, az igazság azonban az, hogy a kilenc magyar bemutató több is annál, mint amit a magyar dráma akkori színvonala alapján joggal lehetett követelni. Szigligeti még nem írta meg legjobb műveit, így is három darabját játszották, a Micbán családját, a Troubadourt, és a Nagyidai cigányokat. Nem a fölösleges ismeretek szaporítása végett kellett ezt ideírnunk, hanem azért, mert mindhárom Szigligeti-mű bizonyos mozzanatai hatottak Petőfire és későbbi írásaiban e hatás nyomai határozottan kimutathatók.⁵³³

Petőfi kecskeméti fellépéseinek itt következő vázlatos áttekintése két szempontból is érdekes lehet számunkra: először is betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen jellegű színészi feladatokkal kellett megbirkóznia 1843 első negyedében, másrészt konkrét példákon illusztrálhatjuk, milyen tárgyi tévedésekre és hamisításokra épült Petőfi színészi „tehetségtelenségének” makacs legendája.⁵³⁴

Január 22-én a Micbán családját adták. Két adatunk is van arra, hogy Petőfi fellépett Szigligetinek ebben a korai, kiforratlan művében. Tanulságos megfigyelni a források csendes átalakulását. Némethy, aki pedig nem pazarolt sok dicsérő jelzőt Petőfi színészi tehetségére, 1882-ben azt írta, hogy a költő „Demeter szerepét igen szépen elszavalta”. Egy évre rá Böszörményi Mihály, aki annakidején Kecskeméten diák volt, már csak Demeter „rövid mondókájáról” beszélt. Ferenczi azután első felsorolásában Némethyből elhagyta a szavalás dicsérő jelzőjét, viszont átvette Böszörményitől a szerepet kicsinyítő jelzőt, s az egész fellépés belekerült abba a rovatba, amely a költő tehetségtelenségéből fakadó mellőztetését van hivatva bizonyítani.⁵³⁵ Eleve kialakult koncepciója szerint kezelte a forrásokat Hatvany is. ⁵³⁶

Demeter szerepe természetesen nem nevezhető „kicsinynek”, a darabban szereplő hét árva közül Petőfi a legjelentékenyebb testvért alakította, közülük neki volt a legtöbb szövege. A humoros célzatú szerep itt-ott későbbi Petőfi-szövegekre emlékeztet.⁵³⁷

Január 28-án Anicet-Bourgeois A velencei nő című darabjában kapott szerepet Petőfi. Jókai szerint az „öreg apát” játszotta. A darab alapján az a következtetés vonható le, hogy Maffeo elmosódó figuráját alakíthatta a költő.

Január utolsó napján a Fehérvárról már ismert Párisi naplopót adták. Hogy Petőfi ezúttal is inas szerepet játszott-e, nem tudhatjuk. Február 8-án a Griseldis ment, Halm szomorújátéka, amelynek eredendő gyengéit a derék Fáncsy fellengző fordítása annyira kihegyezte, hogy ma egy ügyes rendező paródiának játszhatná az egészet anélkül, hogy érdemlegesen változtatnia kellene a szövegen. Petőfi feltehetően Lancelot lovag kicsiny de szöveges szerepét kapta.⁵³⁸

Több mint egy hónapon át nem tudjuk nyomon követni Petőfi szerepeit, március 11-én adták azt a darabot, amelyhez ismét rögzíthetünk egy fellépést: a Falusi lakodalom egyik vőfélyét alakította Petőfi, valószínűleg Bodza Jankót.⁵³⁹

Ismét humoros és nem is jelentéktelen szerepről van szó, amelyben – Jókai szerint – Petőfi „oly hű genrefestéssel adta elő” a „furcsa mondókát”, „hogy a jelenet után kitapsolták”.⁵⁴⁰

Ekkoriban Petőfi két levelet is írt, egyet Szeberényinek, egyet Bajzának. Március 5-i dátummal így írt barátjának: „…szinész vagyok, s noha igen arányi lény még a szinpadon, de reménylem, egykor nem leszek utosó”.⁵⁴¹

Március 14-én viszont így számolt be Bajzának:

A két levél dátuma közé esik a Falusi lakodalom március 11-i bemutatója, vagyis az az előadás, amelyen Jókai szerint Petőfit „kitapsolták”. Ha Petőfi Szeberényi előtt még ennyire szerénykedett, de Bajzához írt levelében már öntudatosabban szól, akkor annak hátterében éppen a március 11-i siker állhatott! Az igazmondó költő levelei és a nagy mesemondó emlékezései egymást erősítik!

A Bajzához címzett levélben Petőfi arról is beszámolt, hogy március 23-án jutalomjátéka lesz:

Utaljuk a zárófejezetbe annak vizsgálatát, hogy valóban „mennyi az ármány a színészetnél”, s mi előzte meg a Lear bemutatóját.⁵⁴³ Mi inkább azon gondolkozzunk el, hogy színlapkihordók és tehetségtelen dilettánsok nem szoktak jutalomjátékot tartani. Emlékezzünk csak Sass Istvánnak a Dunántúlon faluzó Petőfit mélabúsan idéző soraira: „jutalomjátékodnak estéjét hiába vártad (…) hisz ily alsórendű színészt ki jutalmazna?”⁵⁴⁴ Hogy Petőfi 1841-ben, abban a hattagú társaságban, alsórendű színész volt-e vagy sem, itt most mellékes – abban teljesen igaza van Sassnak, hogy jutalomjátékot nem akárki tarthatott a színházaknál. Ha egy párhónapos színész jutalomjátékot kér, akkor annak a kezdőnek mind társai, mind a közönségnek legalább egy része előtt már bizonyos tekintélyének kellett lennie. A jutalomjáték ténye nem fér össze Ferenczi, Hatvany és a többiek Petőfi tehetségtelenségét bizonygató állításaival. Sokat mondó tény, hogy ez a képtelen ellentmondás megintcsak Jászai Marinak tűnt fel, s ő – persze a maga érzelmes modorában – meg is oldotta a rejtélyt: „A szerephordó és színlapragasztó véletlenül hozzájut egy este (!) a »Lear« bolondjához…”⁵⁴⁵ Természetesen ez nem lehet magyarázat, de Jászai legalább válaszolni akart egy kérdésre, amelyet a Petőfi-biográfia hivatásos kutatói egyszerűen elfelejtettek feltenni.

A tényeknél maradva: Szilády Áron kecskeméti nyomdász üzleti könyvei szerint Szuper, Váradi Pál, Gönczi Soma, Laczkó László karmester és természetesen Deézsy tartott jutalomjátékot,⁵⁴⁶ – vagyis Boldog Lajos, Görbe Ferdinánd és Némethy György (!) nem kapott erre lehetőséget, pedig mindegyik régebbi színész volt a költőnél! Ez az egyszerű adat feljogosít bennünket arra, hogy a jutalomjátékot valóban jutalomnak tekintsük, az „észrevehető haladás” társulati méltánylásának.

Ha Petőfi a Velencei hölgyet és hasonlókat játszó társulatban a Lear királyt óhajtotta jutalomjátékul, azt a darabot, mellyel vidéken akkoriban „nem igen szoktak megbirkózni”,⁵⁴⁷ akkor nemcsak színésztársai feletti szellemi fölényét bizonyította, s nemcsak kulturális missziót teljesített a magyar parlagon, hanem azt is igazolta, hogy igen jól ismerte színészi tehetsége fő irányát: karakterábrázoló és humoros készségét.

Magáról az előadásról két beszámoló is fennmaradt:

Némethy leírása első pillantásra némileg különbözik a Jókaiétól:

Hatvany, megfeledkezve arról, hogy másutt reménytelen, mert tehetségtelen dilettánsnak ítéli a színész Petőfit, siet kijelenteni: „Petőfi tehát nem vallott kudarcot, mint Jókai el szeretné hitetni.”⁵⁴⁹ A valóságban Jókai nem állítja, hogy Petőfi kudarcot vallott, pusztán azt mondja, hogy a közönségnek nem tetszett az eredeti alakítás, de neki és barátainak, vagyis a diákoknak tetszett. És viszont, Némethy sem beszél arról, hogy a közönség áradozott volna a Bolond alakításáért, hanem elsősorban a színésztársak elismerését hangsúlyozza. Ami pedig az általa említett kitapsolást illeti, igen valószínű, hogy épp Jókai és barátai fejezték ki tetszésüket e tapssal. Még ma is két közönség van, sokkal inkább ez volt a helyzet száz egynehány évvel ezelőtt, amikor a közönség elenyészően kis művelt része egy lehangolóan elmaradott többséggel állt szemben.⁵⁵⁰ Mondanunk sem kell, hogy mai ízlésünknek – és Shakespeare szándékainak – nem a bohóckodó Szuper Bolond-felfogása felel meg (amelytől még Deézsy is irtózott, Némethy szerint), hanem a „komoly philosophot” alakító felfogás: maga Lear is „nemes bölcsésznek” nevezi a Bolondot. A játékrontó Szupertól megszabadult boldog Deézsy és a tapsoló diákok megértették Shakespeare-t – és Petőfit, a bohóckodáshoz szoktatott többség figyelte értetlenül a philosoph Bolondot.

Pontos időmegjelölést nem tudunk adni Petőfi további három fellépéséhez: Némethy szerint a Korszellem című Raupach-bohózatban a költő „megkacagtatta a közönséget”, Jókai pedig éppenséggel egy főszerep kiváló eljátszásáról, a Legjobb az egyenes út Krumm Illésének alakításáról emlékezik meg. Az 1843. április 2-ával lezárt nyomtatott programban egyik darab sem szerepel, (hacsak egy bizonytalan farsangi műsor nem rejti valamelyiket, vagy mindkettőt).⁵⁵¹ Feltehető az is, hogy a Korszellemben Petőfi esetleg még Fehérvárott lépett fel, s Némethy emlékezetében csak a – nyilván irigyelt – siker rögződött, de a helyszín összekeveredett. Petőfi nem távozott el március végén Kecskemétről, mint Orlay és nyomában mások is hitték,⁵⁵² ezért az is lehetséges, hogy az április 2–8 közötti időszak három előadásának valamelyikéről lehetett szó. Jókai és Némethy vallomásának elutasítására azonban érdemleges okunk nincs.

Egyelőre pontosan nem időzíthető Petőfi ismert szavalói sikere sem; a költő itt is előadta az Ólmos botokat. Jókai jóvoltából a kecskeméti diákok is tudhattak arról, milyen fényes diadalt aratott Petőfi Pápán e verssel, de ha nem, a költő nevét nagybetűkkel (!) hirdető színlap s Petőfi némi poétai tekintélye amúgy is vonzhatta a fiatalokat. Elhihetjük hát Némethynek, hogy „a kollégium apraja-nagyja megjelent és rengeteg tapsokkal tüntette ki Petőfit hatalmas szavalatáért…”

Mindezek alapján már cáfolni sem érdemes Ferenczi könnyelmű kijelentését, mely szerint Petőfi színészi „előhaladása nem lett nagyobb, színlapkihordó volt, s folyvást csak alsóbb rendű szerepeket kapott” stb.⁵⁵³ A beszédes valóság ezzel szemben az, hogy költő-színészünk „igen szépen elszavalta” Demeter szerepét, „kitapsolták” mint vőfélyt a Falusi lakodalomban, „saját felfogással” (Jókai szava) játszotta a Velencei hölgy öreg atyáját, „megkacagtatta a közönséget” a Korszellemben, „rengeteg tapsokat” kapott az Ólmos botokért, jutalomjátékot érdemelt meg a Lear királyban és főszerepet a Legjobb az egyenes útban. Kevesebb mint három hónap alatt hét olyan művészileg sikeres föllépése volt, amelyre évtizedekkel később is emlékeztek barátai, illetve kollégái. Híres színészek 19–20 éves korából hány szerepet tudnánk összeszedni a mások emlékei és feljegyzései alapján?

Így tehát pusztán a kecskeméti időszakra támaszkodva is vissza lehetne utasítani a Petőfi-biográfia krónikus tévedését, amely tehetségtelen-reménytelen dilettánsnak ítélte a színész Petőfit. A költő fellépéseinek története – pedig azoknak csak egy töredékét ismerhetjük – megmutatja, hogy volt tehetsége a karakterábrázoláshoz és kivált a zsánerfigurák megelevenítéséhez, a humorhoz és a paródiához – vagyis mindahhoz, amiben az akkori színműirodalom a legszegényebb volt. A népszínmű diadalmas előretörése előtt, a francia rémromantika és a német melodráma uralma idején ritkán adódott megfelelő szerep számára. Megint csak Jókainak kell igazat adnunk:

Ha a fentiek ellenére mégsem volt méltó sikere a színész Petőfinek, akkor az elegendő és megfelelő szerepalkalom hiányán túl a régi, deklamáló, éneklős iskolához szokott közönség értetlenségére kell még utalnunk. Arra a közönségre, amely a század egyik legeredetibb színészegyéniségét, Szigeti Józsefet oly sokáig elutasította.⁵⁵⁵

Tizenkilenc-húsz éves korában egyébként senki sem lehet nagy színész. Bennünket nem is az a megválaszolhatatlan kérdés izgat, hogy milyen mértékű volt Petőfi színészi tehetsége – ilyen tekintetben megelégedhetünk az eddigi irodalom ítéletének egyszerű cáfolatával: nem igaz, hogy tehetségtelen színész volt. A továbbiakban nem is térünk ki részletesen Petőfi színészkedésének eseményeire, csak annyiban, amennyiben azok az életrajz fővonalához kapcsolódnak és a költői mű alakulásának megértéséhez támpontokat kínálnak.

A színészi előrehaladáshoz természetesen rendkívül megfeszített munka kellett. Kevesebb, mint három hónap alatt mintegy félszáz előadás (köztük több nagykőrösi „tájolás”) előkészületeiben, izgalmaiban részt venni már önmagában is megerőltető dolog lehetett.⁵⁵⁶ Számítsuk még hozzá ehhez legalább tíz, de a valóságban nyilván sokkal több szerep megtanulását. Némethy jellemző módon először is azt emeli ki Petőfi Bolond-alakításáról írva, hogy „már az első próbán súgó nélkül szavalta szerepét”. E tény kellő értékeléséhez tudnunk kell, hogy akkoriban a legtöbb színész még a premieren és még súgói segítséggel sem tudta tisztességesen szerepét, amint azt a reformkori színibírálatok állandóan fel is hánytorgatják.

Petőfi azonban nemcsak a színház napi munkájában vett részt, hanem – Jókai idézett vallomása szerint – egyszer majd megszerzendő nagy szerepekre is készült, tanulmányozta Shakespeare-t, sőt Jókaival együtt nemcsak nyelveket tanult, angolt és franciát, hanem – ezt már fenntartással kell fogadnunk – le is fordította a Lear királyt.⁵⁵⁷ Az azonban tény, hogy barátja kedvéért legendás szép írásával letisztázta A zsidó fiú című verses drámát, mellyel Jókai az akadémiai pályázatra készült.⁵⁵⁸

Félszáz előadás, tíz-húsz szerep, nyelvtanulás és darabmásolás mellett – Petőfi már ekkor fényesen megmutatkozó kivételes munkabírásának is jele ez – bőven születtek a versek is. Hogy pontosan mennyi, nemigen lehetne megmondani, de mintegy tíz költeményt erre a pályaszakaszra lehet időzítenünk.⁵⁵⁹ A népies bordalok, s a máig sem méltatott, de sejtelmesen komor indulatokat rejtő Farkaskaland mellett több vers nyíltan is árulkodik a becsvágyról, a dicsőség, sőt halhatatlanság szomjáról, amely e rendkívüli munkaütemnek is nyilván legtöbb erőt adó serkentője:

Az ifjú, aki lantot ragadt, nyíltan nem azonos a vers írójával, de amiről a Jövendölés áttételes formában vall, arról a Halálvágy leplezetlen gyötrődéssel beszél:

A becsvágyról mint a keserű hányattatásokat ellensúlyozó önfenntartó erőről az ifjú Petőfi kapcsán már többször kellett szólnunk, de e motívum a kecskeméti időszakban mintha új tartalmat is kapna: a Halálvágy, Az első dal, a Jövendölés után az Énben kifejeződő dacos öntudat már nemcsak azt a természetes tényt jelzi, hogy a lélek a dicsőség ábrándjaival védekezik a sorscsapások ellen, hanem azt is sejteti, hogy a költő épp ekkor kezd saját költői hivatására eszmélni. Eljutott a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor már szükségét érzi az ars poetica megfogalmazásának: a hangot, amelyre eddig többé-kevésbé ösztönösen talált rá, immár öntudatosan védelmezi:

Ebben a korban Petőfi még alig írt le olyan verset, amelynek minden szava, vagy akár minden strófája is csak rá volna jellemző. Az Énben is akadnak olyan fordulatok, amilyeneket később már nem fog használni, de az idézett szakasz ebből a szempontból is feddhetetlen, a gondolat pedig tökéletes önjellemzés. Horváth János találó megjegyzése szerint csakugyan „mottóul lehetne odailleszteni egy Petőfit jellemző lélektani elemzés élére”.⁵⁶⁰

Más jele is van annak, hogy a költő épp ekkor nagyon is tudatosan kezdte vizsgálni önmagát és művészetét:

Bajza, kihez e sorokat intézte, csakugyan mellőzte is a két megtagadott verset. Ezek közül a Könyeim minden bizonnyal egy korábbi szakasz terméke, amelyben még „virágok ah nem zsengenek” stílussal találkoznak. Érthető tehát, hogy a sebes ütemben fejlődő költő egyszerre ellenszenvet kezdett érezni iránta. Az Ujság ellenben épp a közvetlen, nyersebb-népibb hang korai jelentkezése,⁵⁶² nem teljesen világos, miért utasította Petőfi a zsengék közé. De itt és most nem is ez a fontos, hanem a szelektálás határozott szándékának és az önmagához illő hang kimunkálásának öntudatát kell nyugtáznunk, mint a kecskeméti időszak jelentős fejlődési eredményét.

Az álbeszédet, amelyet az Én költője oly öntudattal utasít el, talán szintén épp ezzel az időszakkal és a színészettel kell összefüggésbe hoznunk. A zsengék legkirívóbb stílusvirágai kétségtelenül arról a hatásról tanúskodnak, amelyeket a kamasz és ifjú Petőfi az általa megismert és élvezett színdarabok felől érték. Nemcsak Vörösmarty nyelvi hatását tükrözik a zsengék, hanem elsősorban a német melodrámák és tündérjátékok magyar fordítói, a Komlóssyak, Fáncsyak érzelgős-fennkölt-emelkedett modorának befolyását.⁵⁶³

Ahonnan a betegség, részben onnan jöhetett az orvosság is. Az élet nyers tényei által nevelt költőt alkata, hajlama, helyzete egyre kirívóbb ellentétbe állította azzal az álbeszéddel, amely a korabeli színpad oly sok művéből áradt. A szövegek, amelyeket hónapok óta szavalt, hallgatott, próbált és játszott, a sok nyelvi cicoma, amely mindennapjait körüllebegte, s amelyet színésztársainak deklamálása még nevetségesebbé tett, a zengedező bájhangok, az övező kéjtengerek, a boldog szerelem éldelt kéjei oly tömény adagban zúdultak rá, hogy meg kellett csömörlenie tőlük.

„Mert én utáltam a nyegléskedést” – írja majd később a költő, amikor verses levelében beszámol arról, hogy első társulatát miért hagyta ott. Ugyancsak 1844-ben, egyik legelső színijegyzetét arra használja fel, hogy kigúnyolja „a boldog emlékezetű »a te én irántam való szereteted«-féle ékes stylust” – épp egy Komlóssy-féle fordítás kapcsán.⁵⁶⁴ Az álbeszédet elutasító Én feljogosít bennünket arra a feltételezésre, hogy Petőfit színészi tapasztalatai is serkentették a maga egyenes nyelvének megteremtésében. És önmagára eszmélésének jelentős állomása épp a kecskeméti időszakra esik.

Minden nagy költő pályáján különös jelentősége van annak a „pillanatnak”, amikor önmagára, igazi hangjára talál. Ez a pillanat persze csak a legritkábban rögzíthető, a külső szemlélő inkább csak a folyamatot látja, s szerencsés esetben annak tetőzését.

Az Én kétségtelenül ilyen tetőzés, s nem igen választható el a költő-színész színpadi tapasztalataitól.

Saját hajlamait egyre mélyebben fogta fel, de jól érzékelte-e mindenben környezetét? Mind Szeberényinek, mind Bajzának panaszkodott, hogy színésztársai kételkednek, ő írja-e ama Petőfi verseit? Egy kicsit a biográfusnak is kételkednie kell e helyzet hihetőségében… Szuper és Némethy azt állítja, hogy már akkor szerették Petőfi verseit, ott volt Jókai is, a költő pápai sikereinek tanúja, a színházzal minden jel szerint szoros kapcsolatban álló koronatanú, maga Szabó direktor is otthonos volt még a pesti literátus körökben is – ugyan, miként lehetett komolyan kételkedni abban, hogy Rónay–Borostyán, aki Kecskeméten már a színlapon is Petőfi, csakugyan a költő Petőfivel azonos? Az egésznek olyan íze van, mintha Petőfit – ismerve felfortyanó természetét – csak ugratták volna társai, ő pedig komolyan is vette az ugratást, meg nem is. Hízelgő lehetett számára a tudat: azok a Petőfi-versek olyan jók, hogy egy ifjú vándorszínészből ki sem lehet nézni ilyen műveket…?

Ha nem is társai meggyőzésére, inkább némi pénzmag szerzése végett, de itt is megpróbálkozott Petőfi versei önálló kiadásával. Az esetet a kortársak többféleképpen beszélték el, de egy kivételével mind megegyeztek abban a tévedésben, hogy 1843. újév napjával hozták kapcsolatba e tervet – holott Petőfiék csak január közepén érkeztek meg Kecskemétre. Ezért annak az egykori nyomdászsegédnek kell hinnünk, aki úgy emlékezett, hogy a költő „utójára – szokás szerint – egy búcsúzó könyvecskét” nyomatott.⁵⁶⁵ Mármint a dátumot illetően hihetünk neki, mert csakugyan az volt a szokás, hogy a társulatok búcsúzásukkor nyomattak különböző, irodalmi műveket is tartalmazó könyvecskéket. Hogy azonban a könyvecske meg is jelent volna, annak semmi nyoma, s Orlay, Jókai, valamint Szilády Károly nyomdász, aki ez ügyben legilletékesebb, egyértelműen tagadja is. Jelenlegi ismereteink alapján a nyomdász szava tekinthető a legvalószínűbbnek – ő azonban csak egyetlen vers kinyomtatásának tervéről beszél:

Az a bizonyos keserű mosoly a leghihetőbb az egészben, ezt szinte minden kortársnak alkalma volt látni. S hihető a lényeg is, hogy ti. Petőfi most került először összeütközésbe a cenzúrával…

De miért készült búcsúzni Petőfi, noha társulata még több mint egy hónapig maradt? Először is azért, mert maga a társaság is menni készült, tavasszal már Pozsonyra vetették szemüket, ahol országgyűlés idején nagy keletje szokott lenni a színészetnek.⁵⁶⁷ Mindenfelől sereglettek a színészek a koronázóvárosba, Petőfi is ott akart lenni a seregszemlén: egy későbbi, Bajzához intézett levelében elmondja, hogy „szép reményekkel (…) kilátásokkal” indult Pozsonyba.⁵⁶⁸ E vallomás alapján talán nem túl könnyelmű az a feltevés, hogy amikor Szabó József „alkuba lépett a pozsonyi német igazgatóval, ki hetenkint három napot engedett át a magyarnak fele jövedelemre”,⁵⁶⁹ a fényes kilátásokról Petőfinek is kecsegtetően nyilatkozott.

Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Petőfi korábbi távozásában De Cau Mimi elvonulása is szerepet játszott, amint ezt Némethy sejtetni engedi, de erre nincs további adatunk. Egyébként a társulat több más tagja is elszéledt már, Szuper is elment, akinek jegyzetei a csoport teljes eladósodásról számolnak be.

Eladósodott a költő is, aki hitelben lakott szállásadónőjénél. Nyomorának dokumentuma az alábbi kötelezvény is:

Megindítóbb ez a száraz kötelezvény, mint egy érzelmes-éteri elégia. És érdemes is elgondolkodni számain. Ha ugyanis hét heti koszttal tartozott Petőfi, ez azt jelenti, hogy körülbelül február második felében hagyta abba a fizetést. Épp akkor, amikor kezdett jelentékenyebb szerepeket is kapni! Nem az volt tehát a baj, mint Ferenczi állította, hogy „sikertelen” volt művészi küzdelme, hanem az, hogy a művészi haladást nem kísérte anyagi javulás – mert közben az egész társulat bevétele csökkent!⁵⁷¹

Ezt a „fejlődési” képet mutatja a többi adat is: február elejére Szuper még szép jövedelmeket jegyzett fel, március közepén Petőfi már azt panaszolta Bajzának, hogy „nem a legjobban megy” társulatuknak, az áprilisban visszatérő Szuper teljes anyagi csődben találta barátait.⁵⁷² A költő művészi fejlődése és anyagi helyzetének alakulása tehát tehetségétől és sikerétől független okok miatt haladt ellentétes irányban: hiába fejlődött játéka, ha közben a társulat tönkrement. Így bizonyítják tényleges adatok, mennyire igaztalanul vádaskodók azok a burkolt célzások, amelyek a költő színészi tehetségtelenségére utalva őt magát okolják sivár anyagi helyzetéért!⁵⁷³

Petőfi színészi eszközei egy részét is kénytelen volt zálogban hagyni. A kassai társulat szabályaiból ismeretes, hogy a színésznek saját magának kellett ruházatáról gondoskodnia.⁵⁷⁴ A színész megfelelő öltözék nélkül fegyvertelen katona. Csak nem azt jelenti-e ez a leszerelés, hogy Petőfi ezúttal talán komolyabban számolt a művészi pálya elhagyásával? Aligha, hiszen Pozsonyban első dolga az lesz, hogy Fekete direktort keresi fel… Épp azért is lehetett tehát oka arra, hogy Pestre siessen, mert ott pénzt remélt közölt vagy közlendő verseiért? S e pénzzel adósságát törlesztve újból visszaszerezte színészi eszközeit?

Nincs adatunk e kérdések megválaszolására. De mert a „fönt nevezett asszonyság” magára vállalta a lefoglalt holmik Petőfihez „való szállítását”, a szoros fizetési határidő és a megállapodás e konkrét kikötése azt a feltételezést erősíti, hogy a költő ezúttal is komolyan számolt a tartozás kiegyenlítésével.

3. Az „írástudó proletár”

Ha annak idején oly nagy kerülővel érkezett meg Pápára, most Pozsonyba menet kerül el – Pápának. Próbáljuk homályos útjait nyomon követni. Már az indulás is kérdéseket vet fel: a biográfusok szerint Jókaival kettesben hagyta el Kecskemétet, az állítólagos útitárs azonban nem tud erről a társasutazásról. Jókai csak ennyit mond: „Mi ketten, Gyenes Palival, elkísértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt…”⁵⁷⁵ Színdarabcímeket, időpontokat, neveket könnyű összekeverni, de egy csaknem százkilométeres éjszakai közös gyaloglásról elfeledkezni még akkor sem lehet, ha az nem „a világ meghódítására ” irányult, mint Jókai írja, hanem kicsit szerényebb célokra.

Ha nem akarunk hinni Jókai kései emlékezésének, lapozzuk fel legelső, 1855-ös írását, az is félreérthetetlenül Petőfi magányos utazásáról beszél.⁵⁷⁶

Mindez pedig azért probléma, mert Frankenburg szerint a Pestre érkezett költő az alábbi levelet hagyta nála:

A kettős aláírás és Jókai emlékei közötti ellentmondást elfogadhatóan csupán az a feltevés oldhatja fel, hogy a levelet csak írták, de nem vitték közösen, vagy pedig: barátja megbízásából Petőfi írta alá Jókai nevét is.⁵⁷⁷

„…Ha igen vagy nem (…) hogy tudják magokat mihez tartani…” – ez a Petőfire s nem Jókaira valló hang már sokkal magabiztosabb, mint a Bajzához intézett levelek modora. Nemcsak az fejeződhet ki ebben a különbségben, hogy Petőfi ismerte Bajza és Frankenburg értékét, hanem az is, hogy az Athenaeumban immár hat versével megjelent ifjú költő öntudata is növekedett. Nemcsak a dicsőségvágytól zaklatott versekben, hanem lassan-lassan az irodalmi életben is éreztetni akarta, hogy tisztában van a saját képességeivel.

Magabiztosságának erősödésére vall, hogy Pesten Frankenburg mellett, s a már ismert Vörösmartyn és Bajzán kívül felkereste Petrichevich Horváth Lázárt, a Honderű szerkesztőjét, és – feledve korábbi sérelmét? – a Regélő szerkesztőjét, Garayt is.⁵⁷⁸

Valószínű, hogy mindegyik szerkesztőhöz verssel állított be, még Petrichevich Horváthhoz is,⁵⁷⁹ pedig már korábban meglehetősen tartózkodóan nyilatkozott Bajzának a Honderű szerkesztőjéről. Garaynak pedig most adta át azokat a verseket, amelyekről már a Vörösmartynál tett első látogatása kapcsán szóltunk, s amelyekkel voltaképpen Bajza őszinte véleményét szerette volna kitudakolni: „vallyon mit szól felőlök Verőczey?⁵⁸⁰ (Bajza ti. ezen a néven bírálta a folyóiratok verstermését.)

Garay úgy látszik beleegyezését adta e cselvígjátékba illő fogáshoz, megígérve a költőnek, hogy a verseket Andor diák név alatt fogja közölni. Petőfi tehát abban a tudatban utazhatott tovább, hogy rövid pesti tartózkodása alatt is sikerült néhány „magzatkáját” elhelyeznie a folyóiratokban. Ha csak ezért jött volna Pestre, már ez is indokolhatná, hogy színésztársainak többségét megelőzve hagyta el Kecskemétet, – a vers neki pénzt is jelentett, amint erről nem restellt nyíltan beszélni.

Különös módon azonban innen sem sietett Pozsonyba, hanem Pápára ment.

És ismét egy homályos kérdés, amelyet a Petőfi-irodalom meg sem fogalmazott, nem hogy megválaszolt volna: miért időzött Pápán a költő, amikor neki Pozsonyban lett volna dolga?

Kecskemétet az elsők között hagyta el, azzal búcsúzva társaitól – Némethy szerint – hogy „majd Pozsonyban” találkoznak, s mégis utolsónak fog megérkezni az országgyűlés városába, amikor már színészi kilátásai eleve csak reménytelenek lehetnek. Milyen fontos dolga lehetett Pápán? A jelek szerint – semmilyen.

Egy üveg bort megittak a találkozás örömére (melyről a Barátimhoz címzett vers is tanúskodik), miközben egykori iskolatársainak kérdéseire Petőfi kijelentette, hogy „nincs többé szándéka iskolába járni”, hanem Pápán marad, míg vagy ő vagy barátai meg nem unják.

Mondhatta ezt, de aligha gondolhatta komolyan, lévén, hogy neki céljai voltak. Egyelőre azonban maradt. Domanovszky Endrénél kapott szállást, „ágy híjában egy kis sárga, gyapjas” bundát használt, a padlóra terítve. „De bár iskolába nem járt, annak könyvtárát ugyancsak használta”, s Domanovszky panaszkodott is Orlaynak, hogy vendége „gyakran reggeli három-négy óráig is égeti a gyertyát”. Petőfi ruhatárát is megújíthatta némileg, Bocsor tanár úr „lelkes nejének” jóvoltából, ki férje használt ruhadarabjait átszabta a költő számára – csak a bakancsokat nem lehetett megkicsinyíteni, „s így míg felső ruhája takaros, lábbelije comicus nagy volt, s ezekre maga is szórta élceit”.

Hihető-e, hogy hat hétig Pápán időzik a költő, miközben színész- és írótársai Pozsonyba sereglenek? Ennyire könnyelmű, sőt bohém lett volna? Vagy csupán tapasztalatlan, nem ismerte a konkurrenciaharcot? E késedelemnek súlyos következménye lesz – kudarc, szomorú nélkülözésekkel teli vergődés Pozsonyban, meg kell tehát vizsgálnunk magatartásának lehetséges indokait.⁵⁸²

Először is hamar megállapítható, hogy szó sem lehet hatheti időzésről. Orlay úgy számítja, hogy Petőfi március végén hagyta el Kecskemétet, május közepéig így csakugyan kijön a hat hét. De mi már tudjuk, hogy Petőfi április 7-én még Kecskeméten írt alá kötelezvényt, s utána Pesten is több napot tölthetett, így leghamarabb nem április elején, hanem közepén lehetett csak Pápán. Itt pedig aligha maradhatott május közepéig, mert célja volt Pozsonyban, s mert mindenki tudta, hogy május 17-én már az udvar is megérkezik a diéta színhelyére.⁵⁸³ A költő tehát feltehetően már április végén, legkésőbb május legelején elhagyhatta Pápát. A pápai állítólagos hat hét legfeljebb felére zsugorodik össze – április közepét, második felét töltötte Pápán Petőfi…⁵⁸⁴

Ez a pár hét nem ítélhető bohém mulasztásnak, főleg, ha arra gondolunk, hogy a költő hiányos ruhatárral és pénz nélkül érkezett Pápára.⁵⁸⁵ Amikor a „lelkes” Bocsorné jóvoltából reménye nyílt arra, hogy „takaros” ruhára tehet szert, érdemes volt várnia, mert nem akarhatott rongyokban megjelenni a diéta fényes színhelyén. Pozsonyból való elkésése tehát nem valamiféle meggondolatlan bohémság, hanem ellenkezőleg, a szükség kényszerítette fontolgatás eredménye lehetett – ebben az esetben.

Kizárni azonban azt sem lehet, hogy egyszerűen „elengedte” magát, „víg könnyelműséggel”, mint az ismeretlen színészbaráthoz írt versben jellemzi magát. Még egy matematikatudós tetteiben sem találunk mindig logikát, bele kell nyugodnunk abba, hogy egy vérbeli lírikus életében még több „action gratuite”-tel találkozunk. S megeshet, hogy e pápai kirándulás is e rovatba tartozik.

Bármilyen oka volt is – elkésett. Útközben még meglátogatta Kovács Pált, a pápai képzőtársulat pályázatának egyik bírálóját,⁵⁸⁶ s mire Pozsonyba ért, az alkalmi magyar színtársulatot igazgató Fekete Gábor elutasította. A direktor arra hivatkozott, hogy társulatában „sok a kezdő színész” (Orlay változata), Berecz Károly szerint az elutasítás indoka az volt, hogy a társulat „már ki volt egészítve”.⁵⁸⁷ Ez utóbbi magyarázatot erősíti magának Petőfinek Bajzához írt levele is:

Hatvany a költő színészi tehetségtelenségének fixa ideájából kiindulva természetesen nem hitt Petőfinek, szerinte Fekete „a nem vonzó külsejű, csak tehetségtelenségéről ismert vándorszínésznek minden teketória nélkül adta ki az útját.”⁵⁸⁹ Fekete azonban sem tehetségtelenségéről, sem tehetségéről nem ismerhette Petőfit, legfeljebb a státusokon marakvó vetélytársak nyilván nem túlságosan tárgyilagos jellemzéseiből. Minden szabadidejét vadászattal töltötte el, nem annyira Tháliának, mint inkább Artemisznek volt papja, a művészetből csak a pénzügyi vonatkozások izgatták. Olyannyira, hogy később egy teljesen alkalmatlan „műkedvelő úrfit” is felléptetett, csak azért, mert pénzt kapott tőle. Petőfi egyébként is a legrosszabbkor jelentkezett nála: saját társulatának tagjai mellé két másik csapat színészeit is szerződtette, csakhogy a konkurrenciát kiiktassa. Meglehetősen józan számítás volt részéről, hogy nem terhelte tovább magát újabb felesleges tagokkal. Természetesen még ilyen körülmények között is szívesen szerződtetett volna egy reklámként ható „fényes nevet”, de nem ütközhetünk meg azon, hogy Petőfi mint színész nem volt és nem is lehetett húszesztendős korában ily csábító színházi híresség.

Petőfi szavait erősítik az összes pozsonyi szemtanúk. Így az előbb említett Berecz Károly is, kivel a költő ekkor ismerkedett meg. Lisznyai Kálmán mutatta be őket egymásnak, e Lisznyaira oly jellemző szavakkal: „Petrovics Sándor poéta pajtásunk, ki az „Athenaeum”-ba is írt már néhány fáin verset.” Lisznyai hatalmas pártfogást is ígért, hogyha szerepekre nem is, de súgónak bizonyosan elfogadtatja Petőfit – mondotta állítólag. A költő azonban vagy dacosan elutasította ezt a lehetőséget, vagy a pártfogás nem is volt oly hatalmas, mindenesetre másolgatnia kellett: „Ennél pedig keserűbb kenyér aligha volt valaha az írástudó proletárok számára.”⁵⁹⁰

Berecz e találó kifejezésénél nem is érdemes jobbat keresnünk: a költő csakugyan proletárszintre zuhant. Ő ugyan, elkeseredésében ennél is súlyosabb szót használt – koldusnak nevezte magát fenti idézett levelében:

Pedig voltak pajtásai. Mintha volna némi igaza Orlaynak, aki szerint Petőfi Pozsonyba azért is ment, hogy ott irodalmi ismeretségeket kössön, Lisznyai és Vachott Sándor révén a költő több híres íróval is találkozik. És egy-két hajdani iskolatársa is segíti. Talán nem annyira, mint a későbbi visszaemlékezések eldicsekednek ezzel, de valamennyire mégiscsak mellé állhattak, mert különben nem tarthatott volna ki csaknem (vagy: mintegy?) két hónapig.

A várost elözönlötték a nemes urak és kísérőik, a kormányhivatalok emberei, az érdeklődők ezrei. Az élet, a szállás és az élelmezés természetszerűen megdrágult.⁵⁹² Az ívenként 20 garasával honorált másolási munkából jó, ha némi élelemre tellett, szobát-, ágyat már nem lehetett bérelni belőle. Kolmár József, akivel Petőfi együtt dolgozott a Zsidó utcai viskóban, magyarán ki is mondja, hogy a költő Pozsonyban „sehol sem lakott”!⁵⁹³ Sőt, valójában csak nappal tartózkodott a városban, amikor is diktálta a Tudósítások szövegét, vagy más diktálására másolta, vagy az országgyűlés üléseit látogatta, éjszakára rendszerint a Ligetfaluban lakó színészbarátaihoz ment aludni…

Később azután elhagyta a „színházi budikot”, s egy meglehetősen piszkos házba költözött, Ujházy Lajos cimborájához.⁵⁹⁴ Jeszenszky Danó pedig azt állította, s ez is hihető, hogy június végéig nála aludt Petőfi.⁵⁹⁵

Így költözött ágyról ágyra. Munkájából élt, nem koldulásból, de a koldusnál csakugyan nem sokkal jobban. Nem csoda, ha bármilyen színésztársaságba beállt volna, csakhogy ne kelljen a másolás lélekölő munkájával vesztegetni idejét. Ha másból nem, e Bajzának kifejezett óhajából is megérthették volna biográfusai, hogy mit is jelentett a vándorszínészet a költő életében: megélhetést, bármily szűköset, olyan munkát, amelyet nem érzett robotnak, időfecsérlésnek, amely önképzését, művelődését segítette elő.

S amely mellett írni is tudott, míg itt Pozsonyban a múzsa is elkerülte… Négy verset kötünk a pozsonyi időszakhoz, míg Kecskeméten csak márciusban valószínűleg többet írt.

Élménynek persze ez is élmény. Az apostol Szilvesztere is így fogja majd tengetni életét:

S amit nem lehet adatokkal, idézetekkel bizonyítani, de letagadhatatlan – ez a nyomor, a keserű nélkülözésnek ez az időszaka is érleli azt az indulatot, azt a vérözönnel fenyegető igazság követelést, amely a nagy forradalmi versekből fog nem is sokára kicsapni. Sőt, már ott sistereg az első betyárversben is, mégha egy helyzetdal kényszerű keretei közé is szorítva:

A költő nyomora iránti teljes tudományos közöny és valami élettől-valóságtól elszakadt katedraszellem kell ahhoz, hogy ezt a verset a Befordultam a konyhára… kezdetű zsánerdal rovatába lehessen illeszteni, mint Petőfi humoráról tanúskodó költeményt.⁵⁹⁶ Illyés Gyula látta meg jól, hogy minden zsáner- vagy helyzetdal „titkos szálon” a költő lelkéhez kapcsolódik, de ez kiváltképpen: „…mintha ennek a versnek az első szakasza nagyon is annak a lakástalan pozsonyi ifjúnak vívódását hirdetné.⁵⁹⁷

Kudarc, megaláztatás, nyomorúság a költő oldalán, szemben vele a kiváltságosak parádés csillogása: most először van alkalma, hogy egyetlen pillantással fogja át a hatalmasok életét és a megalázott, kisemmizett nép, a magafajta nincstelen sorsát: ez a távlat már önmagában is lázadó indulatokat érlel. Ezt a pozsonyi tavaszt tehát mindenképpen a legfontosabb forradalmasító tényezők között kell számon tartanunk.

Anélkül azonban, hogy az összefüggést eltúloznánk. Mert az elégedetlenség, a forrongás, a tiltakozó düh érlelődése még nem azonos a forradalmi öntudattal. A költő egész fejlődési útját nézve elfogadhatatlan minden olyan beállítás, amely szerint Petőfi már ekkor csak kívülről nézett élményanyagnak tekintette az egész országgyűlési cécót, nem érdeklődött a nemesi ellenzék politikája iránt, sőt „urak dolgának” tartotta volna még a magyar nyelv hivatalossá tételének ügyét is.⁵⁹⁸

Az ilyen teóriák a későbbi Petőfit vetítik vissza a pozsonyi díszletek közé, megfeledkezve arról, hogy még csak ezek után fogja megírni több olyan versét, amely a nemesi-ellenzéki politika letagadhatatlan hatását mutatja. S megfeledkezve mindenekelőtt a kortársi vallomásokról, amelyek egyértelműen tanúsítják, hogy „szorgalmas látogatója volt az országgyűlésnek”,⁵⁹⁹ ahol szenvedélyesen „helyes”-elt vagy pisszegett a „nagy figyelemmel” követett szónokokra. A „dictatúrán” nem annyira diktálta, mint inkább szónokian „deklamálta… az ellenzéki követszónokoknak (Palóczy, Beöthy, Klauzál, Szentkirályi stb.) fulmináns beszédeit.”⁶⁰⁰

Hogy egyszer majd „fordul a világ”, abban ő is reménykedett, fiatal barátaival együtt. De ezen csak annyit érthetett még akkor, hogy a „legcímeresebb pecsovicsok”, a zsedényik, meg a schwarzgelb vetserák, Metternich spiclihada kiszorul a hatalomból, s az ellenzéki jó magyarok győznek. Népforradalomra nem gondolt, nem gondolhatott, ilyesmire nincs is semmiféle támpont. Két népdalának egy-egy szakaszában ellenálló erőről vagy éppen lázadó indulatról tanúskodó sorok vannak, de ezek még nem tudatosított érzéseket fejeznek ki.

A pozsonyi időszak legjelentékenyebb verse pedig éppenséggel nem lázadó daccal, hanem megadó érzelmességgel szól. A Távolbólra olyan muzsika tapadt, amely a versnek csak egyetlen belső dallamát érzékelteti, de ez a dallam csakugyan kiérezhető a költeményből – s Petőfi épp úgy el fogja hagyni ezt a hangot, mint ahogy az ábrándjaiból való „kijózanulás” is csak látszat: a „gyászos tévedés” ellenére folytatni fogja útját, nem törődve azzal, hány tövisre hág bolygó lába.

Illyés csodálkozik is, „rendkívül meglepőnek” tekinti, hogy Petőfi Pozsony után nem közvetlenül az írói pályát folytatja, hanem visszatér a színészethez. A meglepődését indokoló helyzetmagyarázatot érdemes idézni, mert Illyés volt az első, aki az irodalmi élet tapasztalatai felől is vizsgálta a költő pályáját, és ezúttal is lényeges összefüggésre figyelmeztet: „A pozsonyi néhány hét (…) hatalmas lépcső a pályán. A kezdőből, a kísérletezőből itt lesz »pályatárs« azaz kartárs. A kor nyelvén szólva az inas most szabadul legénnyé. A céhnek még nem tagja, de a mesterségben már benn van. Itt kerül először »irodalmi világ«-ba; olyanba, amelyben fesztelenül mozgathatja tagjait (…). Lélegzetelállító dologról értesítették már magatartásukkal is. Arról, hogy országosan ismert költő.”⁶⁰¹

Szelíd iróniával rögtön ki is igazítja magát Illyés, utalva arra, hogy az „országos” hírnév az irodalmi lapok olvasóinak körére szorítkozik. Nekünk azonban, a tények tárgyilagos vizsgálata alapján, e költői túlzást még tovább kell mérsékelnünk.

Petőfi csakugyan igyekezett – az egyébként már Pesten elkezdett – irodalmi ismerkedéseket folytatni. Lisznyait, az akkor már némileg ismert ifjú költőt ő maga szólította meg a Duna-parton, a palóc költő viszont Berecz Károlynak és Vachott Sándornak, meg Degré Alajosnak is bemutatta a „fáin versek” szerzőjét. Sajnos épp Degré oly regényes jelenetekben örökítette meg Petőfi pozsonyi ismerkedéseit, hogy azokkal szemben a legszigorúbb kétely is indokolt.

Mire Petőfi „félajkát keserű mosolyra vonta”, amit bizonyára sokszor megtett, de ezúttal inkább csodálkoznia kellett volna Degré jövőbelátó képességén – az a billikomos vers ugyanis, a Felköszöntés, majd csak hónapok múlva fog megjelenni az Athenaeumban. Ugyanakkor költőnk a De már nem tudom, mit csináljak kezdetű népdalt sem szavalhatta el a lelkes találkozás feletti örömében, mert e versét csak fél évvel később fogja megírni…! Még kevésbé tehette ezt Vahot Imrénél (aki Degré szerint „úgy fogadta Petőfit, mintha édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas száműzetésből. Megölelte, összevissza csókolta s a magyar szív aranyos dalnokának nevezte…”) – ti. Pozsonyban nem találkozott Vahot Imrével. Vahot emlékezéseiben egy szó sincs erről az ismerkedésről, azt viszont határozottan állítja, hogy a költő később, segédszerkesztői jelentkezésekor mutatkozott be neki, 1844 nyarán, e szavakkal: „Petőfi vagyok.”⁶⁰³

Vahot persze előszeretettel igazított emlékein, ha érdekei úgy kívánták. De ebben az esetben érdeke épp azt kívánta volna, hogy önmagát mint Petőfinek már 1843-ban élesszemű felfedezőjét és bátorítóját állítsa be, s ha ezt még sem tette, annak csak az lehet az oka, hogy – ami valószínűbb – nem találkozott Petőfivel Pozsonyban, vagy – ami egyremegy – bemutatták ugyan neki, de ügyet sem vetett az éhenkórász vándorpoétára…! De semmi esetre sem tartott kacskaringós felköszöntőket a magyar szív aranyos dalnokának tiszteletére.

Lisznyai, aki egykorú volt Petőfivel, s kedélyes pajtás, nyilván nem teketóriázott sokat az újonnan feltűnt pályatárssal. Még Degré is érdeklődhetett Petőfi iránt, ha nem is az említett versek váltották ki tetszését. Ők azonban mindannyian kezdők voltak a pályán. Az, aki befutottnak számított, már leereszkedéssel vagy éppen gőgösen fogadta Petőfit.

Lisznyai, Degré, Berecz és kivált Vachott Sándor Petőfi iránt ez időben tanúsított jóindulatú érdeklődését és ez utóbbinak tettleg is megmutatkozó segítőkészségét kétségbe nem vonva, mégis a kellő értékükre kell leszállítanunk azokat a hozsannákat, amelyekkel nem a Pozsonyban vergődő rongyos másolót, hanem évtizedekkel később a közben kialakult legendát tisztelték meg Petőfi egykori pajtásai.

Ha ekkor Petőfi még nem is lehetett országosan ismert költő, mindent megtett azért, hogy az legyen, s e célt szolgálta – nyilván ösztönösen és nem tudatos megfontoltsággal – első irodalmi polémiája is. Június elsején írta már többször idézett panaszos levelét egy kis glossza kíséretében. A levélben elmondta, hogyan akarta Bajza–Verőczeyt kíváncsiságból próbára tenni a Regélőben Andor diák néven közlendő verseivel, majd így folytatta:

A néhány sor meg is jelent az Athenaeumban. Ez Petőfi első kinyomtatott prózai műve. Mint a szójátékos eredeti cím (Garay garabonciáskodása) a tartalom első fele is erősen idomul a divatlapok nyelvéhez, de hangban és lényegben már teljesen a későbbi Petőfit jelzi előre a második rész, amelyben nyíltan szószegéssel vádolja Garayt:

Bajza a címet személyeskedőből elvibbé és élesebbé tette, így lett belőle Irói jogtapodás a Regélőben, az ember jelleme szerkezetből az utóbbi szót elhagyta, és ugyancsak szelídítette a szelíd Garayhoz kissé csakugyan vaskos népi szólást ily módon: „többé nem fogjuk cicára bízni a téjfölt”. Ami nem petőfis ugyan, de Garaynak még közvetett módon való lekutyázása sem illett volna az ügy méreteihez…

Garay nem válaszolt, s ezzel megerősítette, hogy a dolog lényege igaz: nem cáfolhatta Petőfi vádjait. Az ifjú költőt legfeljebb azzal támadhatta volna, ha előveszi egy évvel korábbi levelét, amelyben a pápai diák még minden jel szerint nagyon szeretett volna a Regélő munkatársa lenni, de jelentkezésére nem is válaszoltak. Mi pedig annyit tehetnénk még hozzá az ügy nem lényegi részéhez, hogy Petőfi később mégis adott verset az általa „több okból oly csekélyre” becsült Regélőbe, sőt a Honderűbe is, amelyet sokkal kevesebbre kellett becsülnie. Vagyis bármennyire igaza is volt szerzői jogainak és személyének elvi védelmében, magatartását más megfontolások is befolyásolhatták.

Mindenekelőtt az, amit már Zilahy Károly észrevett: „Az Athenaeum akkor a Regélővel erős polémiában állott. Petőfi magát az Athenaeum embereihez számítván és szerkesztői iránt kötelezve érezvén, restelte az ellenséges tábor zászlaja alatt megjelenni…”⁶⁰⁷ Azaz Petőfit a Bajza iránti személyes elkötelezettség is vezette.⁶⁰⁸

E kis ügy körül támadt heves csetepatéban a legfontosabb az, hogy már a kezdetnél megmutatkozott a későbbi Petőfi-viták egyik alapvonása: a költő igaza tudatában nem hajlandó semmiféle tekintély előtt meghajolni. Senki nemzedéktársai közül nem merte volna megtenni, hogy szószegőnek, sőt ebnek titulálja a magyar irodalom egyik – mellesleg megérdemelten – köztiszteletben álló alakját. Petőfi meg merte ezt tenni, s ezzel már indulásakor bebizonyította, hogy elvi következetességben senki sem mérhető hozzá.

A Bajzának írt levélben pár betű közzel egymás mellé került a Garaynak szóló gyalázatos és a pártfogó szerkesztőnek szóló alázatos. Később, 1844 után, az utóbbihoz hasonlító jelzők el fognak tűnni Petőfi írásaiból, de szenvedélyének, olykor elfogultságainak viharos szavai annál inkább megszaporodnak. Politikai természete, vitatkozó alkata, harcos-verekedő jelleme tulajdonképpen nem is verseiben, hanem először ebben a glosszában mutatkozik meg.

A közvetlen hatásról nincs adatunk, de el tudjuk képzelni. Néhány vers – lett légyen köztük bármilyen jó – nem csinál tavaszt még az irodalmi életben sem. De az a hallatlan merészség, amellyel a néhány verses kezdő az egyik magyar folyóirat vezetőjének rontott, minden bizonnyal elképedést váltott ki az irodalmi világban.

Három nappal azután, hogy az Athenaeumban megjelent az Irói jogtapodás, 1843. június 18-i keltezéssel Bajza levelet küldött Toldy Ferenchez:

A gyűjtés másik dokumentuma magától Petőfitől származik, Szeberényinek írta (már Pestről) a következőket:

Csakugyan Vachott „segített legtöbbet” az elesett költőn, mint Ferenczi írta?⁶¹¹ Petőfi is így hihette ezt, nyilván azért, mert a komoly Bajza és Vörösmarty kevesebbet árult el a saját szerepéről a költőnek, mint Vachott Sándor a magáéról. Vachottnak azonban nem kellett „meghatóan rajzolnia” Petőfi helyzetét, megtette azt a költő, Bajzához írt június elsejei levelében és a meggyőző mellékletként csatolt Távolból című verssel! Az a tény, hogy a gyűjtés az Athenaeum körében folyt, s hogy Bajza szólította fel Vachott Sándort, kölcsönözze addig a pénz egy részét, míg a gyűjtött összeget kezéhez kapja, ebben az egész ügyben legnyomósabbnak Bajza és Vörösmarty szerepét sejteti. Mint ahogy az ő tekintélyük adhatott a gyűjtésnek jelentőséget, s ez könnyítette meg Petőfi számára is a pénz elfogadását.

Petőfi levele úgy is értelmezhető, hogy ekkor már szakított a másoló robottal, amelyet „hamar” megunt, de a pénz kézhez vétele után mindenképpen itt hagyta a „dictaturát”. Ám Pozsonyt – egyelőre – még nem akarta elhagyni, valószínűleg nem volt semmi kedve a Fáy által szerzendő nevelői álláshoz. Ezt már kipróbálta Ostffyasszonyfán, de akkor még csak tizenhat éves volt. Most, húsz esztendősen, annyi kalanddal a háta mögött és még többel reményeiben, esze ágában sem lehetett egy neveletlen úri nebuló szeszélyeit szolgálni.

Bajza maga is sejthette ezt, miként Toldyhoz írt levelében a „volna-e kedve” kitétel elárulja. Ezért további megoldásokon is gondolkodott. Csak az ő vagy a Vörösmarty kezét vélhetjük felismerni abban, hogy Nagy Ignác is segítséget – fordítási munkát – ígért Petőfinek.

Közben azonban némi dicsfény kezdte körüllebegni a Pozsonyban sorsán tépelődő költőt. Úgy érkezett a városba, mint kezdő és ismeretlen színész, néhány megjelent verssel a poggyászában. Június utolsó hetében viszont már az irodalmi és művészvilág minden beavatottja tudhatta, hogy Vörösmarty és Bajza pártfogoltjával van dolga. Az épp ekkor ott vendégszereplő Egressy is, aki talán már 1839-ből vagy előző évi pápai fellépései idejéből ismerte a különös hírű ifjút, s napi kapcsolatban állt a Pozsonyba sereglett írókkal, felemelhette szavát Petőfi érdekében Fekete direktornál. Delhányi Zsigmond, akinek egész századunk közepéig kéziratban maradt emlékirata a lényeges pontokon igen megbízhatónak bizonyult, határozottan állítja, hogy „Egressy közbenjárására Fekete szerződtette” Petőfit, sőt tíz forint foglalót is adott neki.⁶¹²

Vagyis miközben Pestről Vörösmarty, Bajza, Nagy Ignác jóindulata ígért kedvező sorsfordulót a költőnek, Pozsonyban is javultak kilátásai: Petőfi választás elé került: legyen ismét színész, vagy menjen regényt fordítani Pestre. Ahol is, talán, szintén kínálkozna színészi lehetőség, mégpedig magában a Nemzeti Színházban. Egyéb adatainkkal és valószínű feltevéseinkkel teljesen összhangot alkot mindaz, amit erről Petőfi írt Szeberényinek:

Tudniillik Pestre, ahonnan már a levelet írta. A természetesen szó szerint veendő. A fordítás komoly pénzt ígért, a Nemzeti-beli fellépés pedig méltó választ Fekete direktornak, aki előbb elutasította az íme, most „Pestre hívott” színészt és literátort.

Már csak ezért is ki kell iktatnunk a Petőfi-biográfiából azt a teljesen komolytalan legendát, amely Szuper meséi nyomán terjedt el, s amely szerint Fekete adott ugyan szerepet a költőnek, de egy műkedvelő úrfi kedvéért azt mindjárt vissza is vette, mire Petőfi a Dunának akart menni, csak Szuper rábeszélésére indult el „inkább” Pestre. Ez a „napló”-bejegyzés a július 2-i dátumot viseli, tehát olyan időpontot jelöl, amikor Petőfi már nem is volt Pozsonyban.⁶¹⁴ De nem elég tudni, hogy ez is utólagos betoldás, e teljesen valószínűtlen kitalálás fő hibája nem a dátumzavarban van, hanem a lényegben: Petőfi, kinek ez ügyben a tények másítására a legcsekélyebb oka sem volt, saját szavával erősítette meg, hogy Nagy Ignác levelét egy nappal Feketéhez való beállása után kapta meg. Márpedig ebbe az egy napba a szerep kiosztása, majd visszavétele, majd az öngyilkossági színjáték aligha fér el, ráadásul ha valaha, most éppen nem lehetett kedve Petőfinek az öngyilkossághoz, miután a leghíresebb magyar írók kiálltak mellette, pénzt és állást kínáltak neki.⁶¹⁵

A szerep egyébként, amelyet Fekete direktor ajánlott, ha egyáltalán ennyi is igaz Szuper emlékezéséből, jelentéktelen színészi feladat volt. Petőfi akkor is elindult volna Pestre, ha kortes lehet Nagy Ignác színdarabjában: itt kis szerepek Fekete amúgy is túlduzzasztott és egyre rosszabb helyzetbe kerülő társulatánál, ott pedig regényfordítások és a Nemzetiben való fellépés reménye – ugyan mi szüksége lehetett Szuper bölcs tanácsaira?

Petőfi, a rá oly jellemző gyors elhatározással, napok alatt Pesten termett. 1843 július első napjaiban már mindenképpen ott kellett lennie, mert július 21-i dátummal arról adott hírt Szeberényinek, hogy „három hete” Pesten tartózkodik.

Nagy Ignác megtartotta szavát, s Petőfi azonnal kézhez vehette a fordításra kiszemelt művet: Charles de Bernardnak, Balzac akkoriban népszerű, de ma már elfelejtett pályatársának, sőt barátjának La femme de quarante ans című regényét. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, minden jel szerint e mű német nyelvű változatát.⁶¹⁶

Petőfi olyan kedvvel vetette magát a munkába, hogy az – igaz, nem túl vaskos, de mégiscsak több mint száz nyomtatott oldalt kitevő – regényt húsz napnál kevesebb idő alatt magyarította meg:

A legjobb hivatásos fordítók munkaüteméhez illő gyorsaságot Petőfi sivár körülmények között produkálta: nem volt lakása, Fekete Lajos cimborájánál húzódott meg, a régi Stáció utcában, (a jelenlegi Baross utcában), majd „körülbelül” egy hét után⁶¹⁸ a Nemzeti Múzeum közelében béreltek ketten egy emeleti szobát, ahonnan egy éjszaka után a férgek miatt elmenekültek. Petőfit ekkor állítólag Várady Antal fogadta magához, ki ekkor vagy később, de egyike lett a költő leghívebb barátainak.⁶¹⁹

Így dolgozott Petőfi a két regényen. Amilyen sebesen készült el az elsővel, amellyel Nagy Ignác nyilván – és okkal – meg lehetett elégedve,⁶²⁰ olyan nehezen haladt a másodikkal, amelyet szintén német fordítás alapján tett át magyarra. A barátságnak ugyanis nemcsak előnyei, hátrányai is vannak. Egy hű pajtás, aki pénzt ad kölcsön, ruhát vagy ágyat, megbecsülhetetlen, de a jó pajtások akkor is jönnek, amikor a költőnek dolgoznia kellene. Új és új ismeretségek, barátságok – a Pilvaxban hamar egymásra találnak a fényes hódításokról ábrándozó ifjú írók – nem csoda, ha a második regény fordítása már akadozik. Az első, mint újszerű feladat, izgathatta Petőfit, meg is akarta mutatni, hogy méltó Nagy Ignác bizalmára, de a másodiknál nyilván egyre lehangoltabban érezhette a munka robot jellegét. Ebből az időszakból találó helyzetképet festett róla Kemény Mihály:

Kemény azt tanácsolta a költőnek, vonuljon el valahová a város közelébe. Cinkota és Gödöllő jött szóba, s Petőfi az utóbbit választotta, azzal a feltétellel, hogy Kemény kérjen még egy kis pénzt Nagy Ignáctól:

Vagyis a száz váltó forintot.

A nagy barátkozó hűtlen lett volna önmagához, ha Gödöllőn csakugyan remete életet élt volna. Szorgalmasan dolgozott, de azért Gödöllőről is csak ki-kirándulgatott. Egy alkalommal Hévíz-Györkre ment át, mert épp ott időzött Horváth Károly, egykori iskolatársa, majd azzal együtt Domonyba ruccant át, Delhányi Zsigmondhoz, s ha már ilyen jól összejöttek, Pencre is átsétáltak Csörföly Lajoshoz, ki szintén iskolatársuk volt, s „kinek kedves szülei és szeretetre méltó leánytestvérei körében” pár napot töltöttek. Duka és Szada felé tértek meg Gödöllőre:

Ez volt Delhányinak utolsó találkozása Petőfivel, sajnos, mert regényesség nélküli emlékeit szívesen használnánk a későbbiekre vonatkozóan is.

Koren István is beszámolt arról, hogy Petőfi meglátogatta őt Aszódon. Koren ugyan összezavarja a dátumot, de mert arról ír, hogy Petőfi épp ekkor fordította a Robin Hoodot, ez a kirándulás csak ide illeszthető.⁶²³

1843 augusztus–szeptember fordulóján érhetett vissza Petőfi Pestre, magával hozva a magyarrá tett Robin Hoodot, vagy annak oly nagy részét, hogy a többivel Pesten már hamar készülhetett el.

A terjengős regény fordításában a költőhöz méltó nyelvi lelemények mellett bőven akadnak németesen nehézkes fordulatok, félreértések, melléfordítások is. A német fordításhoz képest a magyar szöveg jóval rövidebb lett, Petőfi elhagyta a versbetéteket és azokat a tekervényesebb leírásokat, amelyek csak zavarták a cselekmény menetét. A kritikai kiadás szerkesztői úgy vélik, hogy a kihagyásokra Nagy Ignác előzetesen felhatalmazta Petőfit.⁶²⁴ E feltevést annál is inkább elfogadhatjuk, mert Nagy Ignác szemmel láthatóan meg volt elégedve a munkával:

Itt megint újabb homályos kérdésbe ütközünk: ha Nagy Ignác azzal is kecsegtette Petőfit, hogy a Nemzeti Színházban is elhelyezi, miért akart Petőfi mégis Erdélybe menni színésznek? Határozott választ nem adhatunk, semmi jele annak, hogy a költő 1843 nyarán egyáltalán kapcsolatba lépett volna a Nemzeti Színházzal. Egyetlen fogódzónk megint csak a Szeberényihez intézett levél:

Némi ifjonti dicsekvés kihallik a levélből, de Petőfi minden más állítását ezúttal is adatok bizonyítják, s ezért nincs jogunk elutasítani azt a közlését sem, hogy Vörösmarty ösztönző támogatására nyitva állt előtte a pesti színház kapuja, ám ő habozott átlépni ezt a küszöböt.

Mi lehet az oka ennek a magatartásnak? Ha a színészlélektanból indulunk ki, bizonyosra vehetjük, hogy az akkori Petőfinek – miként minden vándorszínésznek – legnagyobb becsvágya a pesti színpad meghódítása lehetett. Fellépni Pesten, bármilyen kis szerepben megmutatni a főváros közönségének egy vidékre kényszerült tehetség erejét – száz változatban kifejezett vágy volt ez akkoriban (is). Petőfinek is így kellett gondolkodnia. S ha ezúttal mégis kitért a próba elől, annak alighanem az lehetett az oka, hogy saját gyakorlatlanságát ismerve, tisztában volt azzal, hogy nagyon alacsonyan kellene kezdenie a pesti színpadon. Az őt költőnek már becsülő Bajza, Vörösmarty és általában pesti barátai előtt vonakodott kitenni magát egy ilyen küzdelem velejárójának? Vagy valamilyen kis szerepet máris ajánlottak neki, s dacosan elutasította volna? „…Csak akkor tér visssza, ha már híres színésszé lett…” – idézzük most ismét Kemény vallomását. Ez talán a kulcsmondata, magyarázó jeligéje Petőfi viselkedésének: első pillantásra érthetetlen döntésének az „inkább leszek Galliában első, mint Rómában második” caesari elvvel kifejezett komplexusban kell keresnünk megfejtését. „Aut Caesar, aut nihil” – ezt idézte ő már korábban is a bizonyára elképedt Szeberényinek.

1841 tavaszi, első pápai tartózkodásából is van adatunk hasonló magatartásra. A képzőtársaság ülésein rendszeresen megjelent Petőfi, de nem olvasott föl, s amikor Orlay fellépésre ösztönözte, dacosan felelte: „Előbb oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok.”⁶²⁷ Ugyanilyen indulattal mondhatta most, 1843 nyarán Keménynek, hogy akkor jelentkezik Pesten a Nemzetinél, ha majd híres színészként tér meg és méltó feladattal kínálhatják meg…

Megbeszélte-e pártfogóival, Bajzával és Vörösmartyval, hogy ismét el akarja hagyni Pestet? A kortársak közül csak egy, Vachott Sándorné állítja azt, hogy Petőfi ez időben is találkozott Vörösmartyval. Az ifjú írók Nesztora feleségével együtt „barátságos esteli” elköltésére volt hivatalos Vachottékhoz, ahol Petőfi is megjelent. Vachottné, ez az irodalomtörténetbe cseppent szépasszony, szépelgő modorban élte és írta életét, sohasem arról beszél, amiről kellene. Ezúttal is egy olyan jelenetet ad elő, amelyben „Vörösmarty biztatólag sodorgatva bajuszát” versei összegyűjtésére és kiadására ösztönzi Petőfit. Amiről nem mondhatjuk ugyan, hogy „el nem képzelhető”,⁶²⁸ de annyi bizonyos, hogy csupán általánosságokban mozgó biztatás hangozhatott el: Petőfi semmiképpen sem hagyta volna el Pestet, ha verseinek kiadására már akkor komoly lehetősége lett volna.

Most mindenestre alkalom kínálkozott Petőfinek, hogy csakugyan „színész és literátor” legyen, hogy a „prózához álljon”, mint egykor Szeberényinek mondogatta. Valamilyen alacsonyrendű beosztás a Nemzeti Színháznál, és rendszeres fordítgatás Nagy Ignácnak vagy a divatlapoknak – többen is éltek így akkoriban, például Czakó Zsigmond is, Petőfinek később jó barátja. Csakhogy ezt az életmódot nem Petőfi Sándor alkatához találták fel. Amikor augusztus utolsó (vagy talán szeptember első) napjaiban Orlay Pesten felkereste Petőfit, a költő „fájdalommal nyilatkozott, hogy idejét fordítással kénytelen eltékozolni”.⁶²⁹

A kurzívált igében kifejezett indulat és szemlélet pontosan Petőfire illik. Ugyanígy panaszolta pár hónappal korábban Bajzának, hogy Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolgatásával idejét elvesztegeti. (Ami újabb figyelmeztetés arra, hogy Petőfinek esze ágában sem volt „jó prózai műfordítóvá” válnia.)

Mindezek után tehát teljesen természetesnek, azaz Petőfihez illőnek kell találnunk az újabb fordulatot, amelyet Kemény Mihály fentebb megszakított szavaival idézhetünk fel:

Ilyen ruhadarabokat hagyott Petőfi Kecskeméten, Vargáné asszonynál, adósságai fejében. Ha akkor leszerelnie volt kénytelen, most ismét felszerelte magát, hogy újult erővel és megújított színészi ruhatárral próbálja kivívni a színészi dicsőséget. Volt benne annyi józan számítás, hogy előbb a ruhákat vette meg, de volt benne annyi művész-bohémság is, hogy utána a jó pesti pajtásoktól illő muri közepette búcsúzzon el:

Szeptember utolsó napjaiban érkezhetett meg Petőfi Mezőberénybe, „egy nagy újdonat-új ládával”, mely tele volt „tricot és más színpadi öltönnyel, könyvek és írott szerepekkel”.⁶³¹ Orlay és Kemény egybehangzó leírásából a színészi újrakezdés reményétől szinte kiviruló Petőfi azonos képe bontakozik ki; feledve Pozsonyt, a „tömkelegben” észrevett „gyászos tévedést”, boldogan tért vissza a hivatásának érzett pályára.

4. A debreceni fordulat

Nem volt türelme sokat időzni Berényben. „Neve már akkor a lapokat olvasó vidéki közönség előtt is ismeretes volt”,⁶³² megfürdött kicsit az érdeklődő tiszteletben, „berándult” Gyulára, mert „a török ellen Kerecsényi László által gyáván védett vár romja nagyon érdekelte”, azután sietett Debrecenbe.

Ott vetette papírra, ma már alig olvasható ceruzaírással, Orlay Petrics Somának címzett beszámolóját, valószínűleg október elején:

Csaknem két hónappal később, Bajzához írott levelében, Petőfi elmondta, mi lett debreceni próbálkozásának vége:

Ferenczi – a költő iránti jogos, de rosszul értelmezett tiszteletből – nem merült el a levél elemzésében, csak annyit tett hozzá, hogy Petőfi A velencei kalmárban „kevés sikerrel” lépett fel, s Komlóssy „hihetően” ezért degradálta a költőt a másodrendű, karszereplésre kötelezett tagok közé.⁶³⁵ Hatvany viszont – a biográfus kritikai jogát, sőt kötelességét gyakorolva, de sajnálatos elfogultságát még sajnálatosabb pontatlanságokkal elegyítve – épp ezt az esetet tartotta alkalmasnak arra, hogy Petőfit mint színészt „reménytelen, mert tehetségtelen dilettánsnak” nevezze.⁶³⁶

Az egész eddigi Petőfi-irodalom színészeti ügyekben tanúsított lehangoló elfogultságának legcsattanósabb bizonyítéka következik most: Petőfi októberben fel sem lépett A velencei kalmárban! Sőt, valószínűleg egyáltalán nem kezdte meg debreceni szereplését. Petőfi ugyanis csak a következő évben, 1844 januárjában játszott Shakespeare e művében, amint azt a fennmaradt plakát is bizonyítja. Hatvany látta a plakátot, ismertette is könyvében, csak éppen az 1844. január 15-i dátumot hagyta el, s helyette következetesen 1843. október 7-i fellépésről beszélt!⁶³⁷

Erre a tárgyi tévedésre épült a nagy debreceni kudarc legendája!

A teljesen alaptalan feltevéseket költő biográfusok helyett maradjunk hát a maga életéről leveleiben általában hitelesen valló költő szavainál. Már a kecskeméti fejezetben utalhattunk arra, hogy mennyire berzenkedett Petőfi a karszereplési kötelezettség ellen. Ismeretes viszont, hogy a kezdő színészeknek csakugyan énekelniük kellett a karban,⁶³⁸ érthető tehát, hogy Komlóssy ragaszkodott e szokáshoz, Petőfi pedig nemtetszését fejezte ki. De akkor, Komlóssyval való tárgyalásakor – fenti levele csak így olvasható – nem „mondott fel” az igazgatónak. Csak a távozás után, amikor találkozott az ismeretlen igazgatóval, ki „jó szerepeket, jó fizetést” ígért, csak ekkor határozta el magát a szakításra.

Az ügy, első pillantásra, nem látszik jelentősnek. Mégis teret kellett szentelnünk neki, mert a komikus filológiai tévedésből a költő jellemét érintő súlyos tanulság következne, amit Ferenczi csak sejtetett, de Hatvany nem is nagyon palástolt: Petőfi, ez a dilettáns színész, mindig másokat okolt kudarcaiért, pedig, íme, megbukott egy Shakespeare-darabban, ezért nem kellett sem a direktornak, sem a közönségnek.

A valóság ezzel szemben az, hogy nem Komlóssy űzte el Petőfit (hiszen később, 1844 elején, minden további nélkül visszafogadja társulatába), hanem Petőfi fordult szembe Komlóssyval. A direktor méltánytalanul bánt vele, eltért előzetes megállapodásától, s ezt a költő – szokása szerint – nem volt hajlandó eltűrni. Mint később is annyiszor, inkább vállalta a szakítás kockázatát, a bizonytalan jövőt, mint a kedve elleni idomulást. S mint már (és még) annyiszor, ezúttal is súlyos árat kellett fizetnie önérzetes döntéséért, de ő egyetlen ilyen leckéből sem „tanult” – sőt, hajthatatlan jelleme egyre keményebbre edződött.

Petőfi nem felejtett. 1844-ben írt egyik első színijegyzetében meg is csipkedi majd Komlóssyt.⁶³⁹ Ez a tény, s a Bajzának írt levél Komlóssy-ellenes iróniája nem hagy kétséget a direktorral szembeni érzelmei felől. Igazát erősíti az igazgató hallgatása is. Noha Komlóssy hosszadalmas jegyzeteket közölt a magyar színészet történetéről és saját működéséről, meg sem említette, hogy Petőfi valaha is a keze alatt tevékenykedett.⁶⁴⁰ A költő egyre nyíltabban megmutatkozó függetlenségi hajlama, a megpróbáltatások sodrában csak erősödő önérzete nehezen kezelhető emberré tette őt Komlóssy szemében, aki nem nagyon bánhatta, hogy megszabadult a rakoncátlan, zsörtölődő és kötekedő ifjútól,⁶⁴¹ s ezért később, Petőfi hírnevének felragyogásakor, jobbnak látta, ha mélységesen hallgat az egész ügyről.

Debrecen közelében terül el Karcag, s ezért itt az alkalom, hogy kitérjünk Abday Sándor direktor nyilatkozatára, aki azt állította, hogy 1841-ben Karcagon nála jelentkezett a vándorszínész Petőfi.⁶⁴² 1841-re ezt a találkozást nem lehet valószínűsíteni, mert Petőfi az ország másik felében barangolt. Ezért, ha egyáltalán igaz valami Abday állításából, csak úgy lehet, hogy az időpontban tévedett. Az idő múlásával könnyen kever össze az ember néhány esztendőt az emlékeiben, de annál ritkábban eshet meg, hogy a helyszínt tévessze el, mondjuk a Dunántúlt a Tiszántúllal cserélje fel. Abday tehát a debreceni próbálkozás időpontja körül szedhette fel Petőfit, aki pár napig Karcagon maradhatott.

Erre vall az is, hogy Abday nyilatkozatának folytatása összeegyeztethető az ismert fejleményekkel. „A barátság azonban – írja – továbbra is fennmaradt közöttünk, ezt bizonyítja az is, hogy midőn Kis Békési Imrével együtt Erdélybe ment, az utolsó estét is nálam töltötte s reggel útnak indulva mindnyájan kikísértük.” Az idézet zavaros, hiszen föntebb még Pestre kísérte Abday Petőfit, itt pedig már Erdélybe indulásakor búcsúztatja (és egyáltalán: miért búcsúztatnák kollektívan e bolygó vándort, ki még nem valami országos nagyság?), de annyi tény, hogy a költő 1843 őszén csakugyan Erdélybe szándékozott menni, s hamarosan az Érmelléken tűnik fel.

Ebben az összefüggésben jelentősége lehet annak a gúnyversnek is, amelyben Pákh Albert – nem sokkal az események után – így festette meg a Csontnak keresztelt Petőfi torzképét:

Az Abday által megjelölt Karcag e váratlan felbukkanása Pákh versében (méghozzá a direktor és Léta község nevével együtt!) azt valószínűsíti, hogy 1843 őszén Petőfinek valamilyen kalandja eshetett meg ezzel az igazgatóval is – de hogy mi és pontosan hol, mikor, arra egyelőre nem felelhetünk.

A vándorszínész útjának nyomait tehát csak saját beszámolója alapján, valamint Jókainak nyilván Petőfitől szerzett értesülése alapján követhetjük.

Jókai szerint Petőfi a debreceni intermezzo után „nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, játszani komédiákat, pajták és sátorállások dicsőségtelen csarnokaiban”.⁶⁴⁴ Később, némi változtatással, de megismételte ugyanezt: „…pajtákban, sátorállások alatt játszhatott kedvére, első szerepeket.”⁶⁴⁵

Hatvany újabb bizonyítékot vélt itt felfedezni Jókai megbízhatatlanságára. Szerinte az író „a régi szövegén ez alkalommal nem a szokása szerint önkényesen” változtatott, hanem mert közben elolvasta Petőfinek Bajzához intézett levelét: „…Diószegre menénk – egy Bihar megyei mezővárosba – s itt játszánk néhány hétig. Kaptam egy pár meglehetős szerepet, példaúl Tornyait a Tisztújításban, Warningot a 30 éves kártyásban stb. s 50 ft proportioba tétettem.”⁶⁴⁶

Jókai „azért Jókai”, jelenti ki Hatvany, hogy „elvesse a sulykot. Mert Petőfi dicsekvése, hogy Diószegen pár meglehetős szerepet kapott, korántsem jelenti, hogy »kedvére játszott első szerepeket,« hanem épp ellenkezőleg azt, hogy szégyenletes elesettségét palástolandó, ravasz naivitással kérkedik Bajza előtt…”⁶⁴⁷

Lélektanilag igen modern következtetéssel állunk szemben. A költő csakugyan elesett állapotban volt, főleg egészség dolgában, ilyenkor hajlamos lehet az ember gyengesége palástolására. De hogy ki veti el a sulykot, s kapott-e Petőfi „első szerepeket”, elsősorban mégsem mélylélektani, hanem ténybeli kérdés – ha a tények ellenőrizhetők. Ismerve Petőfi szavajárását, már a „meglehetős” szó is eldönthetné a kérdést, de ha fellapozzuk a Tisztújítást, akkor meg is állapíthatjuk, hogy Tornyai szerepe csakugyan főszerep. Ez az alak a darab központjában áll, a cselekmény lényege „köré csoportosul”,⁶⁴⁸

A Petőfi említette másik darab szerepe szintén fontos: Warningot Megyeri szerette alakítani a 30 éves kártyás vagy másképpen Harminc év egy játékos életéből című Ducange-melodrámában.

S ami ennél is fontosabb, mindkét darabban találunk olyan mozzanatokat, amelyek nem lehettek hatás nélkül az ifjú Petőfire, sőt e hatások nyomait a későbbiek során meg is lelhetjük.⁶⁴⁹

E két csakugyan fő szerepen kívül semmi bizonyosat nem tudunk az érmelléki faluzásról. Még az is vitatható, fellépett-e a költő Székelyhidán is, vagy akkor és ott már játékképtelen volt. Ferenczi óta egyöntetűen elfogadott vélemény, hogy Petőfi ekkor már nem lépett színpadra.⁶⁵⁰ Tény, hogy Petőfi ezt írta Bajzának: „…beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesűl. Már Székelyhidon sem játszhatám, s nincs is reményem, hogy egy hamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengűlve…”⁶⁵¹ Négy esztendővel később azonban így emlékezett vissza Petőfi székelyhidi látogatására:

Az ellentét szembeötlő, de nem megoldhatatlan. Az első levelet súlyos betegen írta a költő, zaklatott idegállapotában nem ügyelt a pontos fogalmazásra. Levelében maga is elnézést kért „zavartságaért”. Későbbi úti levelében, amikor már semmi sem befolyásolta elméje működését, a valóságot írhatta meg, azt ugyanis, hogy Székelyhídon is szerepelt, nyilván addig, míg betegsége súlyosabbá nem vált.

E betegség mibenlétéről határozott tudomásunk nincs. Katonakorában szerzett bajai újultak-e ki, vagy pedig színészi vándorlásai közben támadta meg valamilyen új kór – kár volna találgatni.⁶⁵³ Egy biztos: nem a színészkedés miatt került nyomorult helyzetbe, hanem a betegség miatt. Érmelléki „faluzása” során magasabb proportióba tették, mint Kecskeméten, s – két szerepéből ítélve – nagyobb feladatokat kaphatott, mint bármikor korábban. Ha nem betegszik meg, nem jut ínségbe.

A faluzás homályos másfél hónapja tehát a következőképpen foglalható össze: Petőfi október 10-e körül távozhatott Debrecenből,⁶⁵⁴ Diószegen játszott néhány hétig, vagyis feltehetően november elejéig, onnan Székelyhídra ment a kis társulattal, ahol saját szavai szerint három hétig maradtak, november 24-én a társulat felbomlott. Ő azonban már egy idő óta Székelyhídon sem játszott, betegsége miatt. November 24-e után indult vissza Debrecenbe, ahonnan 28-án már megírta panaszos levelét Bajzának.

E levél hangját a körülmények értetik meg velünk.

Jókai Petőfitől és Pákh Alberttől egyaránt hallhatta, miként tért vissza a költő a hajdúvárosba.

Jókai rajzának lényegi igazságában kár volna kételkedni.⁶⁵⁶ November utolsó napjaiban egyszerre írt két levelet Petőfi – mindkettőből a teljes elesettség, sőt kétségbeesés hangulata csap ki. Körülményeiről joggal mondta, hogy „alkalmasint feketébbek halvány tintájánál”. A város szélén, özvegy Fogas Józsefnénál, a színház jegyszedőjénél kapott szállást és nyilván élelmet – hozomra, mert pénze nem volt, s betegsége miatt dolgozni sem tudott.

A kis ház kellemetlen környezetben állt, amit Petőfi nem is mulasztott Orlaynak tudomására hozni, levelére a választ is így kérte: „Fogas Józsefné házához, az akasztófa közelében”.⁶⁵⁷

Kopott pokróccal kerítette be ágyát a hideg ellen, feje fölé Victor Hugo és Vörösmarty képét akasztotta, a hideg vaskályhát íróasztalnak használta.⁶⁵⁸ A kályha azért volt hideg, mert szalmája elfogyott:

Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy alig fél esztendővel e kietlen-kegyetlen tél után ilyen akasztófahumorral tudja látni saját magát! De az „ennél nagyobb” ínség még akkor is csak a csattanó kedvéért kerülhetett az Egy telem Debrecenben végére: nem volt még ilyen elesett állapotban: a katonaságnál legalább ennie volt mit, pozsonyi nyomorában pedig legalább a betegség nem sújtotta. Most csakugyan a mélypontra érkezett. Vagy ahogyan ő fejezte ki magát, Úti leveleiben immár nem tréfálkozva, hanem komolyan: a végső pontra jutott.⁶⁵⁹

Ki állt mellette nyomorúságában? Az Úti levelek írója minden háláját szállásadónőjének fejezte ki:

E nagyon egyértelmű szavak fényében kell megvizsgálnunk a Bajzához írt s már többször idézett levelet, valamint a Nagy Ignácnak címzett segélykérést. Bajzától nyíltan nem kért segélyt a költő, célzásai általános jellegűek, mint már a levél kezdetén is:

Ezután következik az érmelléki hányattatások leírása, majd egy debreceni helyzetkép:

A levél kezdete igen valószínűvé teszi, hogy Bajza nemtetszését fejezhette ki a Pestről ismét vándorutakra kelő költő elhatározása miatt. Csak így értelmezhető Petőfinek az a kitétele, hogy elhagyta pályáján Bajza szívessége, leereszkedése stb. Hogy Bajza elégedetlenlege nem a színészi ábrándok követésének, hanem pusztán a Pestről való távozásnak szólhatott, kikövetkeztethető a levél folytatásából, amelyben Petőfi a nyilván vezércsillaga által ajánlott tudós német dramaturgiai és színészeti könyvek tanulmányozójának igyekszik mutatni magát:

Valószínű, hogy nem minden idejét töltötte Petőfi a számára immár fölöseges művek tanulmányozgatásával. Jókai szerint épp ekkor kezdett komolyabban érdeklődni Béranger és Heine iránt – mindkettővel jobban járt, mint Tieck és Rötscher könyveivel.⁶⁶³ Érdekes Vachott szerepeltetése is – azt valószínűsíti, amire már korábban is utaltam, hogy az éteri lelkületű poéta Pozsonyban talán mégsem adta át magát olyan fenntartás nélkül a Petőfi iránti barátságnak, mint azt például a szépelgő Vachottné emlékiratai akarják elhitetni.

A „Vannak még…” rovatban első helyen nyilván Vörösmartyt kell értenünk, kihez közvetlenül fordulni „oly csekélynek” érezhette magát a költő. Vagy inkább, annyira önérzetesnek, hogy még ebben a helyzetben is, amelyről Orlay joggal mondta, hogy; „a szükség a legbüszkébb lelket is megtöri”,⁶⁶⁴ elégnek tarthatta Bajza és Nagy Ignác előtt megalázkodni, de Vörösmartyhoz már nem akart fordulni.

Nagy Ignác aligha küldött támogatást, hiszen a 40 pengő forintért alázatosan folyamodó levelet a Bajza-hagyatékból ismerjük, jeléül annak, hogy Nagy a segélykérő üzenetet egyszerűen átküldhette Bajzának, kit a pesti irodalmi körökben nyilván a vándorló poéta pártfogójának tartottak. Ferenczi közli is, hogy Bajza „mintegy honoráriumképen” küldött „némi segélyt”,⁶⁶⁵ de biográfusunk most sem jelöli meg forrását.

Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy Bajza csakugyan postára adott néhány forintot. De annyit semmi esetre sem küldhetett, amennyi Petőfi helyzetének megjavításához elegendő lett volna. Bizonyítja ezt az, hogy a költő állapota csak nagyon mérsékelten és nem a kölcsön következtében, hanem színészi munkája révén javult, továbbá az a tény, hogy Petőfi fentebbi vallomása a debreceni megmentőnek egyedül Fogasnét jelöli meg. Mintha csak épp azt akarná érzékeltetni, hogy mások nem törődtek vele: se isten se ember nem ügyelt sorsára.

Színészi munkával pedig azért kereshetett egy kis pénzt, mert épp ekkor kezdődött debreceni színészkedése! Ellentétben a Ferenczi tévedésének áldozatul eső életrajzok állításaival, Petőfi 1843 őszén nem játszott Debrecenben, ellenben 1844 januárjában igenis színészként működött.⁶⁶⁶ Bizonyítja ezt a már említett plakát, amelyből megtudjuk, hogy január 15-én a marokkói herceg jelentéktelen szerepében mutatkozott be, mint „színészpályára menendő ifjú (…) a t. c. közönség kegyes részvételébe” ajánlva magát.⁶⁶⁷

Hatvany természetesen tudta, hogy ez a fellépés „sikertelen” volt, s a debreceni közönség „aligha kívánta” hallani többé Petőfit.⁶⁶⁸ Mondjuk azt, hogy az állítás annyira igaz, mint Petőfi fellépésének 1844 januárjából októberre való áttelepítése? Nem mondjuk, mert semmilyen hiteles adatunk nincs e bemutatkozás fogadtatására! De hiteles tudósításunk van arról, milyen lesújtó színvonalon mozgott a debreceni színházi közönség ízlése, hozzáértése,⁶⁶⁹ s tudjuk azt is, hogy a marokkói herceg érdektelen szerepét feltűnő sikerrel aligha lehet adni. Pár sorról van szó, s e pár sort az a színész, aki Demeter nagyobb monológjait „szépen elszavalta”, aki megbirkózott a Lear Bolondjával, nyilván megfelelően előadta – de ez még nem siker.

Függetlenül azonban az előadás fogadtatásától, Petőfi ezután is fellépett: Lisznyai szerint az ő verseit is szavalgatta,⁶⁷⁰ s csak erre az időszakra érthető Ágai Adolfnak Pákhtól szerzett értesülése: „Petőfi ez idő szerint színészkedett. Senkinek sem akarta elhinni, hogy rossz színész, pedig csaknem minden este kinevették…”⁶⁷¹

Ne értékeljük itt az akkori debreceni közönség színészeti kompetenciáját és Ágai tárgyilagosságát sem: életrajzi tekintetben az a lényeges, hogy Petőfi 1844. január 15-e után minden jel szerint többször is fellépett a debreceni színpadon, vagyis gyógyulása után mint színész enyhíthetett valamit ínséges helyzetén.

Mindez érezhetően jót tett hangulatának is. Az érmelléki faluzás utáni versekben újra és újra halálvágyas borongások jelentkeznek. Mint az egyik költemény és a címe is mondja, a költő valósággal élő halottnak érzi magát. Az elhagyatottság és reménytelenség fájdalmával szól még több vers 1844 első két hónapjában is, de ekkor már a reménykedés, sőt a derű hangjai is feltűnnek. Ismét ír bordalokat, nyilván a debreceni kollégium fiataljai közt töltött derítő órák hatása alatt,⁶⁷² és több olyan „objektív” műve születik, amelyben a pillanatnyi helyzet nyomasztó ereje nem érvényesül, köztük a Hírös város az aafődön Kecskemét kezdetű.

Egyáltalán: ha november 28-án még azt írta Bajzának, a múzsák kerülik, most annál gyakrabban látogatják: decembertől február elejéig mintegy 20 verset írt! A debreceni időszak, eltérően a csaknem azonos időterjedelmű pozsonyi szakasztól, egyike Petőfi legtermékenyebb periódusainak! E puszta tény, valamint a derűsebb hangok jelentkezése is bizonyítja, hogy Petőfi magához tért a november végi elesettségből: betegségének gyógyulása és némi színészi feladatok elnyerése ismét bizakodóbbá tette.

A költő jelesebb barátai közül ebben az időben egyedül Pákh Albert tartózkodott Debrecenben. A nemsokára remek humoristává emelkedő Pákh minden jel szerint áldozatra készen igyekezett segíteni Petőfin, de színészi ábrándjait nem értette, sőt heves gúnnyal elutasította. Két oka is lehetett erre: egyrészt alkatánál fogva eleve alkalmatlan volt mindennemű ábrándozásra, másrészt úgy vélhette, hogy a színészi pálya Petőfinek csak nyomorúságot hozott, ki akarta hát józanítani barátját. Kritikáját a fiatalok közt természetes nyerseséggel egyáltalán nem titkolta. Összezördüléseik, nézetkülönbségeik terméke lehetett a Csont-paródia is, melyben Pákh a faluzásból visszatérő költő-színész kalandjait és makacs jellemét karikírozta.

Ilyen összeveszések hangulatában születhetett a Végszó ***hoz (vagyis Pákhhoz) című vers is. E költeményt a Petőfi-irodalom téves életrajzi kiindulása alapján általában teljességgel félremagyarázta, csip-csup ügyekből kipattant harag szülöttének ítélte, pedig a Végszó csak mint a Petőfi színészkedését akár szóban, akár írásban (vagy így is, úgy is) gúnyoló pákhi kritikának reakciója fogható fel.⁶⁷³

Már a hangütés jelzi, hogy nem aprócska szalag- meg könyvkölcsönzési ügyekről van szó:

Igen, mert „a hűtlenség fegyverével” ütött seb az álmok álmait érte, Pákh a költő életeszményét, költészet és színészet egyesítésének nagy ábrándját támadta, amitől Petőfit a keserű tapasztalatok, a közönség értetlensége sem engedte eltántorítani. Ágai gúnyosan fricskázta Petőfit, aki úgy látta, hogy Debrecen „nem érett meg” az ő „művészetére”. Egy Ágai, amint ironizál egy Petőfi felett… Erre a merészségre az ügyes zsurnaliszta csak azért vetemedhetett, mert mesterétől, Pákhtól hallott ilyen hangokat. Pákh pedig először akkor tehette ezt az idézőjelet Petőfi színészi művészete köré, amikor barátja a közönség értetlenségét szidhatta előtte.⁶⁷⁴ Szinte hallani lehet a szkeptikus, minden ábrándozásra képtelen Pákh maró szavait, amelyekkel arra inti a költőt, vegye tudomásul pozsonyi és debreceni kudarcának tapasztalatait. De Petőfi, aki Pozsonyban egy pillanatra megtagadta a „gyászos tévedést”, most csak azért is kitartott álmai mellett:

A vers, amelyet szalaghistóriák visszhangjává fokoztak le, Petőfi legfőbb sorskérdéséről szól: engedni a józanságra intő tapasztalásnak, vagy menni a remények, a vágyak, az ábrándok fénye után – még sokszor fogunk találkozni ezzel a kérdéssel, egészen Az apostolig. A színészség itt már nem is csak önmagát jelöli, hanem egyszerűen megtestesítője a másik útnak, amelyen az halad, aki nem akar fejet hajtani a családi, iskolai, baráti, társadalmi parancsok előtt… Mert bízik hivatásában, tehetsége erejében.

S amiben – itt a lényeg – a túl józan és nem eléggé jószemű Pákh nem tudott bízni. Még később sem! Berecz Károlytól tudjuk, hogy milyen megdöbbenést keltettek a Fiatal Magyarország tagjai között a költő „önbecsérzésének jóslatszerű kitörései”. A későbbi Forradalmi Csarnok asztalánál üldögéltek egyszer többen (még 1844-ben), amikor egy „Schöne Figuren”-t áruló olasz kínálgatta a gipsz-szobrocskáit, s Petőfi önkéntelenül a kosarába nézett. „Nézd csak nézd a, biz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Goethéé mellett, szólt Pákh gúnyosan mosolyogva. – Beszélhetsz… de csak azt mondom, nem sokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett… – pattant föl Petőfi büszke önérzettel.”⁶⁷⁵

Ha Pákh még később, a már országos hírű költő jelentőségét sem fogta fel igazán, hogyne gúnyolódhatott volna Petőfi önbecsérzésről tanúskodó ábrándjain azon a debreceni télen, amely elesettsége mélypontján találta „a kóbor színészt”? Az ábrándot, mely valóban „egy világ vala”, a hitnek ezt a napját akarta az ilyen ügyekben érzéketlen Pákh kioltani, s ezért, voltaképpen meg is érdemelte a kétségbeesett kifakadást:

Sassban, kit Petőfi a soproni lámpák alatt képesztett el önérzetének kitöréseivel, volt annyi tárgyilagosság, hogy később elismerte a saját kisszerűségét. Pákhban is volt annyi baráti érzés, hogy igyekezett jóvátenni gúnyolódó tamáskodását, és a két pajtás hamar kibékült. És Pákh, kinek az az irodalomtörténeti szerep jutott, hogy az Érmellékről Debrecenbe vánszorgó Petőfit felkarolhatta, most ismét irodalomtörténeti pillanat részese lehetett:

Így ragadta magával Petőfi Pákhot, egyenesen a városvégi házikóba, ahol aláíratta vele a híres kötelezvényt: a derék barát vállalta, hogy amennyiben Petőfi Sándor 150 váltó forintnyi tartozását Fogasné asszonynak 45 nap alatt le nem fizetné, az összeget mint kezes megtéríti. Pákh nagy érdemét nem csökkenti, csak épp valószínűsíti, hogy nem egyetlen „kérdő pillantás” nélkül szánta el magát e kockázatos vállalásra, hanem magyarázatot kért a költőtől, mire építi bizakodását?⁶⁷⁸

Petőfi válaszul egy fakózöld füzetre, összeírt költeményeinek gyűjteményére mutatott.

Az életrajzi irodalom Petőfi újabb elhatározását általában Orlay ítélete alapján magyarázza:

A fejtegetés logikus, a kész életmű felől nézve igazolhatónak is látszik. De Petőfi akkoriban nem gondolkodhatott így.

Színészi álmait a valóság már többször is kikezdte, Debrecen előtt is, amint erről a pápai Szín és való, vagy a pozsonyi Távolból épp eléggé tanúskodik. Ennek ellenére 1843 nyarának végén, a fordításból szerzett pénzt mindenekelőtt színészi eszközök vásárlására fordította, és – elkezdte elölről. Most, az Érmellékről való visszatérés, az átnyomorgott tél után sem azért írja egybe verseit, mert többé nem színész, hanem költő akar lenni, hanem mert továbbra is a költő és művész kettős eszményét követi. E tétel bizonyítéka, visszafelé a múltban, az a tény, hogy színész korában is ismételten kísérletet tett versei megjelentetésére, előre tekintve pedig az a körülmény, hogy a Pestre indulás után, a nagy irodalmi áttörés után is több alkalommal mint színész nyilatkozik meg, még a segédszerkesztői megbízatást is csak ideiglenesen vállalja, abban a reményben, hogy sorsa majd megbékül vele s ezt mondja:

Azt pedig, sok fontos szerep eljátszása és a Learben kapott jutalomjáték után semmiképpen sem gondolhatta, hogy színészként „semmi elismerést sem bírt kivívni”, pályájára egészen másként tekintett vissza. Hogy ismét a fenti verset, a Búcsú a szinészettőlt idézzük, így:

Voltak kudarcai, nehézségei, nyomorúságos időket élt át színészként, de most nem pályát akart cserélni, a színészséget továbbra is és még sokáig mennyországának tekinti, melytől a sors csak átmenetileg zárhatja el!

Nincs tehát fordulat abban az értelemben, hogy eddig színész akart volna lenni, ez után pedig költő. Ezt a fordulatot csak némely biográfusok látják bele szándékaiba, az ismert fejlemények alapján. De ha Petőfi nem is akart szakítani a színészi pályával, szándékaitól függetlenül és azok ellenére, de facto mégis itt mondott búcsút a vándorszínészetnek, sőt magának Tháliának is, mert egyetlen, utolsó fellépését e tekintetben már nem számíthatván, soha többé nem fogja színészként keresni a kenyerét.

A Debrecenből való távozás pillanatában, amikor elindulása előtt a kollégiumi diákok azzal lepték meg, hogy Kovács József dallamára elénekelték neki A szerelem, a szerelem… kezdetű dalát,⁶⁸⁰ Petőfi még nem lehetett tudatában annak, hogy a köpenye alá rejtett füzet véglegesen el fogja téríteni színészi ábrándjaitól. Soha nem is utalt rá, hogy ilyen gondolatok egyáltalán megfordultak fejében. A kötet vers nem azt a reményt keltette benne, hogy színész helyett költő lehet, hisz eddig is költő volt, költő is volt, hanem azt az esélyt kínálta, hogy annak segítségével – poétai dicsőségének öregbítése mellett – kikerülhet a nyomorból. Három és fél évvel később, amikor a Debrecenből Pestre vezető legendás utat érintette, egyértelműen vallott erről is:

Összefoglalva: nem pályáját, hanem sorsát akarta megfordítani a színészköltő, az ínségből, a nyomorból, az adósságokból akart kiszabadulni!

A füzet tartalmán és fogadtatásán múlt, hogy mégis elhagyta a vándorszínészi pályát. Szándékaiban még nem számolt le a költő és művész kettős hivatásának álmaival, de Debrecent elhagyva olyan útra lépett, amelyen immár csak költőként haladhatott tovább. Életrajzának első részét épp ezért zárhatjuk e természetes határral.

Búcsút véve hősünktől, vessünk még egy pillantást a sorsfordító fakózöld füzetre és írójára. Sass, aki már Pesten fogja viszontlátni a költőt, leírta a füzet külsejét:

Ferenczi számítása szerint 78 verset tartalmazott e füzet.⁶⁸³ Február tizedike körül indult útnak a költő, valószínű tehát, hogy heteken át másolgatta s részben írta a tervezett kötetet. Nem pillanatnyi elhatározásból hagyta el Debrecent, hanem szívós előkészületek, múltat-jövőt felmérő megfontolások után. Bizonyára tudta, hogy mit jelentenek ezek a versek, hiszen az, aki az Énben már ars poeticai határozottsággal ismerte fel a maga útját, azóta írt verseivel még inkább önmaga költői hivatására ébredhetett. De a saját tehetségébe vetett hit, amelynek kitöréseit Pákh nem egyszer bizonyára megrökönyödve figyelhette, vívódást, kételkedést is takart. Barátai közül mélyen csak Sass értette meg az ifjú Petőfit, aki épp e füzetnyi vers kiadatásáért vívott küzdelem kapcsán írta le a költő lélekrajzának kulcsmondatait: „Amennyire ellentálló s edzett volt (…) testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyenge fűszálként minden enyhe fuvallatra megrezdült.”⁶⁸⁴

Gyenge fűszál? Az a költő, aki nemsokára a méltóságos derekát meg nem hajlító tölgyhöz fogja hasonlítani magát? Igen, ha a sors hatalmáról, a társadalmi szokásról, a felsőbbség parancsairól volt szó, akkor nemcsak látta magát tölgynek, az is volt. De ez a rettenthetetlenül dacos és önérzetes fiatal ember ismerte a vívódásokat, a nyomorúság heteiben felsötétlő kételyeket, újra és újra felrémlett előtte Az utósó alamizsna költőjének tragikus végzete is, a koporsóhoz már késve érkező dicsőség ideget, erőt, munkakedvet őrlő látomása. Aki csakugyan rendíthetetlenül biztos a maga halhatatlansági álmának megvalósulásában, az nem robbanhat a szenvedély csúcsaira egy Pákh Albertnek néhány gúnyos szavától…

Nekünk persze nehéz ezt a kétségek közt vergődő, élet vagy halál jelszóval Pestnek induló költőt elképzelnünk, mert mi már tudjuk, hogy azzal a fakózöld füzettel, amelynek zöme nemsokára megjelenik kötetben is, új korszak kezdődik a magyar költészetben. Jó óráiban neki is éreznie kellett ezt, de még azokban az órákban sem lehetett meggyőződve arról, hogy az általa nagyon is korán megismert és jól ismert könyvkiadókat érdekelni fogja-e ez az új költészet? (Mint ahogy, ezt is tudjuk, a kiadók nem is siettek kinyomatni Petőfi verseit.)

Ne feledjük el azt sem, hogy 1844 elejéig nem jelent meg érdemleges méltatás Petőfiről. Vörösmarty bátorította ifjú pályatársát, de nem írt róla. Bajza támogató gesztusait nem követték nyilvános kritikusi kiállások. Verőczeyként jegyzett kétmondatos szemléje inkább a két költő közti távolságot mutatja, semmint azt, hogy Bajza egyáltalán értette volna Petőfi jelentőségét: „Én Petőfitől nem üres, de kevés gond a rímekre. Ily játszi schema szigorúbb tisztaságú mértéket is kíván.”⁶⁸⁵ Vegyük még azt, hogy a Honderű is vállonveregette Az utósó alamizsna szerzőjét, a verset ügyesnek és szabatos nyelvűnek ítélve, de mindjárt meg is rótta, hogy voltanak helyett voltakot ír…⁶⁸⁶ Bajza és a Honderű néhány szavas kifogásaiban épp úgy megtalálhatjuk a későbbi értetlen vagy támadó kritikák elvi csíráját, mint ahogy az álbeszédet elutasító Én is tartalmazza már Petőfi költői programjának lényeges pontjait.

Ennyi volt csak és nem több az a visszhang, amely a nyomtatott betűben is lecsapódott Petőfi első fellépésétől 1844-ig. Ha azt vesszük, hogy alig másfél esztendeje jelent meg A borozó, a kritika mulasztása nem látszik súlyosnak: egy huszonegy éves kezdő általában ennyi méltánylást sem szokott kapni. De ha az 1842 májusa és 1844 januárja között kinyomtatott Petőfi verseket is megnézzük, a felmentő ítéletet már nem lehet olyan könnyedén megszavaznunk. Mert e másfél év alatt megjelent egyebek között a Hazámban, melyet maga Vörösmarty is valamely érettebb költő művének tartott, tiszta hangjával tűnhetett fel a Vadonban, merész, eredeti népdal volt a Hortobágyi kocsmárosné angyalom, a szépelgő, finomkodó szalonköltészettel szemben tüntetően ellenprogramot adott az Én, a személyesség kivételes hevével szólt a Távolból, a Felköszöntés, a népi helyzetdal remeke volt a Befordultam a konyhára, s a népi életképek nagy sort elindító mintája a Szeget szeggel.

Petőfinek annál is több oka lehetett az irodalmi élet hangadóinak írott pártoló szavát hiányolnia, mert ő tudta, mi van még a termés között. Erdélyi János nem tudhatta, s ezért még inkább érdeme, hogy 1844 elején elsőként vállalta azoknak a szavaknak kimondását, melyekre az ifjú költő nyilván régóta várt:

Erdélyi sem tudta végigkövetni Petőfi üstökösi száguldását. Minél inkább Petőfi lett Petőfi, annál kevésbé értette, de itt a kezdetnél, amikor költőnk még közel állt ahhoz az eszményhez, amelyet ő alkotott magának a poézisről, felismerte és kimondta: az új költői nemzedékben Petőfi „valamennyi felett” kiemelendő. A humor túltengésétől nyilván azért félt a kritikus, mert ezt a nyerseséggel hozta kapcsolatba, amitől később is óvta Petőfit, nem véve észre, hogy az új hang forradalmisága mennyire elválaszthatatlan bizonyos, általa nyersnek érzett fordulatoktól. De mindez egyelőre mellékes jelentőségű a méltatás érdeméhez képest. A kiváló irodalomtudós nemcsak azt látta meg, hogy az új nemzedéknek ki a legkitűnőbb képviselője, azonnal megértette azt is, hogy mi e különbözés talán legfőbb titka: „…neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s érzésekért.”

Itt a kulcsa Petőfi rendkívüli hatásának: élete és költészete egységében. A tisztes jólétből szegénysorba, majd nyomorúságba zuhanó költő mint vándordiák, mint katona és kóbor színész csakugyan „közel” került minden „költői anyaghoz”, mert az ő költői anyaga a magyar valóság és saját sorsa s lelke volt. Élete páratlan panorámában terítette elé Magyarország tájait és embereit, sorsa a testi és lelki szenvedések tengerén vezetett keresztül. Mindaz, ami könyvekből és iskolákban a „magasabb” költészet hangján szólt hozzá, egyre inkább hamissá, csinálttá, mesterkélt cicomává – álbeszéddé vált a szemében: meg kellett találnia, ki kellett küzdenie a maga hangját, amely hitelesen szólhat a maga cseppet sem éteries, hanem nagyon is földönjáró életéről. A népies költészet kordivat volt Európában és Magyarországon is, de a kínálkozó példa legfeljebb bátorítást nyújthatott arra, hogy a maga sorsából, létéből, alkatából és helyzetéből természetszerűen következő hangot hamar meglelje és bátran, következetesen alkalmazza is.

De nem volt, már akkor sem volt ösztönös vadzseni, műveletlen pusztafi, sőt a természet vadvirága sem, amelynek majd az 1844-es első kritikai hadjárat hatása alatt nevezi magát. Tudatosan szakított az iskolás szabályokkal, amelyeket jól ismert mert szívósan és állhatatosan tanulmányozta a magyar és európai irodalmat. Aszódon Könyves Sándornak hívták, de az maradt később is, legínségesebb napjaiban is: olvasott az őrbódéban és a katonai kórház ágyán, színészi vándorlásai és másolói munkája közben. Látjuk Sopronban, ahol Horatiusát tartja kezében, a szuronykarikába illesztett gyertya fényénél, vagy Jósika, Schiller, Vörösmarty művét kölcsönzi ki a diáktársaságtól, látjuk Pápán mint műbírálót, aki a kollégium könyvtárát kicsinynek találva, már a magánosok gyűjteményét veszi szellemi birtokába, látjuk Fehérvárott, Eötvös regénye fölé hajolva, Pozsonyban, amint nyomorúságos másolói fizetéséből Goethét és Shakespeare-t vásárol,⁶⁸⁸ Debrecenben, amint fűtetlen szobájában Béranger és Heine verseit szívja magába… Aszódon latinul olvasta Ovidius tiltott szerelmes könyvét, Pápán német költőkből fordított, s hamarosan francia és angol kedvenceit is az anyanyelvükön fogja tanulmányozni.⁶⁸⁹ Mint színész pedig legkevesebb százötven, valójában nyilván sokkal több darabot ismert meg, elmerülve révükön az európai romantika különböző áramlataiban.⁶⁹⁰

A jellemet edző, páratlan élményeket kínáló kalandok hőse, az ország szinte minden tájáról tapasztalatokat gyűjtő poéta versei mellett még valamit vitt magával nagy útjára: a kóborlásai közben megismert táj és nép, az ország, a haza szeretetét. Ez így szólamként hangzik és akkoriban nagyon is sokan szavaltak erről a hazaszeretetről, olyanok is, akiknek fogalmaiban a nemzet roppant magasztos helyet foglalt el, pedig a valóságban roppant kicsire – kiváltságaiknak védelmére zsugorodott össze. A Pestre induló költő füzetében is volt egy Honfidal; mint címében, némileg tartalmában is hasonló az akkori idők oly sok hazafias verséhez. Hasonló és mégis más. A hang sallangtalan tisztasága, a templomrombolási kép vakmerősége az életünket a hazáért hagyományos témájának is valami össze nem téveszthető eredetiséget ad:

A Honfidallal nagyjából egyidőben, még szintén Debrecenben született A nemes is, melyben a tételes törvényeket megsértő rabló nemes kiváltságai nevében tiltakozik megbotoztatása ellen, s amelyben a költő váratlan s vad indulattal ítélkezik:

A költő a meggyalázott ősre, tehát mintegy a nemesi eszményre hivatkozik. Ilyen értelemben ez a vers is, mint a Honfidal, a haladó-ellenzéki nemesi programon belül marad. De mindkét vers hangja, amott a hazának áldozandó élet frázistalan tisztaságával, itt már a kiváltságokat is gyűlölő indulatával túl is mutat mindenfajta nemesi ellenzékiségen: a nép lázadó fia kezd magára eszmélni ezekben a versekben, hogy viharos gyorsasággal eljusson a nemzet forradalmi értelmezéséig.⁶⁹²

E lázadó hajlam helyes értékeléséhez emlékeztetnünk kell arra, hogy a kamasz vagy ifjú diák életében is találunk ilyen indulatokat, kitöréseket, de a nyílt szembefordulás jelei mellett legalább oly szembetűnő egy bizonyos tettetés is, az alkalmazkodás látszatára való törekvés is. Sőt, egy időben mintha épp ez a hajlam volna a legjellemzőbb: a garabonciás furfang. Az ifjú vándor (katona, diák stb.) úgy tesz, mint aki alkalmazkodik egy ostoba rend szabályaihoz, valójában kijátssza azokat.

Utaljunk vissza a kamasz jellemvonásait megvillantó néhány sajátos epizódra. Láttuk őt, amint Selmecről távoztában útközben katolikus plébánosokat csap be „áttérési” meséjével, csakhogy pénzhez jusson. Pestre érve a Vörös Ökör tulajdonosát félrevezetve szerez magának kosztot, szállást. Amikor apja váratlanul megérkezik, engedelmességet színlel, majd csellel elszökik tőle. Általában élvezettel mutatja magát ostobának, ha egy falusi kocsmáros vagy egy szadista káplár jóindulatát kell megnyernie. Nem rohan fejjel a falnak, még társai megvesszőzésében is részt vesz a katonaságnál, de igényeit-vágyait fel nem adja: a kaszárnyában a tilalom ellenére éjszaka olvas, hangversenyre szökik ki. Szeret regényes álarcot viselni környezete megtévesztésére – Vörösmartyt Pönögeiként faggatja „Petőfiről”, Bajzát írásban Andor diák néven akarja próbára tenni, szüntelenül cserélgeti az álneveket, ha hihetünk Szupernak, talán még a derék Hruz Mária szlovákos nevét is átkeresztelte a regényes Borostyánra.

Olvas, tanul, másol, végtelen utakat tesz meg gyalog, de az önemésztő szorgalom mellett ott találjuk a „víg könnyelműséget” is (ez saját szava a Levél egy szinész barátomhoz című versből). Heteken át rohamtempóban robotol, mint fordító, de egyetlen éjszaka elveri az összegürcölt pénz nagy részét.

Ezeket az epizódokat és vonásokat az eddigi biográfia – Illyés könyvét kivéve – előszeretettel hallgatta el, magyarázta félre, vagy éppenséggel hevesen kétségbe vonta „a költő becsületének” védelmében. (Ez utóbbira főleg Mezősi volt hajlamos, talán öntudatlanul is érezte, hogy amennyiben az ifjú Petőfi ilyen tettetéseket enged meg magának, a szülőhely megtagadása sem okozhatott számára valamiféle „erkölcsi” problémát.) A fenti históriák egyikét-másikát persze kétségbe lehet vonni, külön-külön… De így, együtt, egymást erősítik, s azt a teljesen természetes igazságot támasztják alá, mely szerint senki sem lesz egycsapásra sem zseni, sem forradalmár. De még felnőtt sem…

Az ifjú Petőfi a harmincas évek második felében, s a negyvenes első két-három esztendőben még kialakulatlan jellem volt: az előremutató lázadó vonások szüntelenül keverednek benne annak a kópénak vonásaival, aki még nem gondolhat a társadalom megdöntésére, de természetes könnyedséggel hajlandó e társadalom törvényeinek, moráljának kijátszására. Családja vagyoni összeomlása, a szörnyű katonai tapasztalatok, a vándorszínészi hányattatások sora, az alkat eredendő hajlama és maga a lázadásra nevelő kor együtt készti és edzi meg lelkét arra, hogy egyre merészebb lázadó indulatainak hangot adhasson.

E néhány év alatt többször akart megszökni és még többször váratlanul odább is állt, olykor nem is értjük, mikor miért vándorol ide-oda. De ha az egyes helyváltoztatások indoka nem is mindig világos, ennek az egész szüntelen mozgásnak legfőbb értelme annál beszédesebb: nem tudott megállapodni semmi megszokottnál, nem tudott megnyugodni semmilyen kilátástalanságban, reménytelenségben, meg nem törhető erővel kezdte újra és újra a maga harcát, amely fokozatosan túlnőtt a személyes érdek védelmén és egyetemessé vált.

Debrecenben még csak huszonegy éves. Öt és fél esztendei hányattatás, nélkülözés, küzdelem kellett ahhoz, hogy elverekedje magát az új költészet első hangjainak megszólaltatásáig, és körülbelül ugyanennyi ideje marad ahhoz, hogy lázadását a magyar költészet és történelem nagy forradalmává fejlessze.

Költészete első öt és fél esztendős szakaszának kezdetén még Vahot Imrét és Szemere Miklóst szavalgat, Schillert és Vörösmartyt másolgatja. A debreceni fordulópont idején már megvan a maga hangja, nyelvileg, költői technikában is jórészt. És most kezdődik az a joggal üstökösinek érzett felívelés, amelynek lendületét egyetlen kortársa sem tudja átvenni.

Mert senkiben sem volt oly erős az elavult szabályok felforgatásának bátorsága, a szembehelyezkedés merészsége, mint benne. Ifjúságától búcsúzva idézzük fel azt a képet, amely e fékezhetetlen lázadó jellemét szinte szimbolikus fénybe állítja:

Orlayt gyakran cserben hagyta emlékezőtehetsége, tévedett időpontokban, helyszínekben, de tudatos csalásokban nem érhettük tetten. Egyébként is kevéssé volt hajlandó arra, hogy jelképes történeteket gyártson. Fölösleges hát kételkednünk abban, hogy mindez lényegében így esett meg, – Petőfi jellemrajzába a jelenet tökéletesen beilleszthető.⁶⁹⁴

Képzeljük el azt a másik jelenetet, amelyről sajnos oly keveset tudunk, Petőfi és Vörösmarty első találkozását, épp az 1842-es esztendő végén. Ha akkor költőnk elmondta volna, hogyan járta meg a napfogyatkozással, Vörösmarty azt felelhette volna, bölcs mosollyal, amit nemsokára Laurájának is versben: „A látni vágyó napba nem tekint…” Mert

Igazában persze A vén cigány költője sem hallgatott a saját tanácsaira. De A merengőhöz címzett költeményben kifejtett életeszménynek legkonokabb és legmerészebb ellenfele Petőfi Sándor lett. Mint költő még Vörösmarty tanítványa volt, amikor életével már cáfolta kora vezető szellemeinek élet- és világszemléletét, létformáját, ízlését, eszméit. Ő mert még a napba is tekinteni, az alulról jöttek szinte már gőgös önérzetével, a világ meghódításának mohó vágyával, a dicsőség fényétől elvarázsoltan, önemésztő életszomjjal égetve el magát.

1. Azonos-e a felföldi a palóccal?

2. Honnan ered a származási mítosz?

3. Köthette-e Petőfit a nemesi osztályfegyelem?

4. Mikor születik meg a lélek és milyen nyelven szólalt meg Petőfi?

5. Miért jelentkezett katonának Petőfi?

6. Volt-e ellentét Petőfi alkata és színészi hajlama között?

7. Melyik társulat avatta színésszé Petőfit?

8. Tanultak-e dialektikát a pápai diákok?

9. „Mennyi az ármány a színészetnél”?

10. Hol tartott Petőfi politikai fejlődése 1843-ban?

11. Miért viszolygott Ferenczi a színészettől?