Örök tűz

Alkonyodik az Üllői úton. Csak a rohanó járművek lámpái világítanak az erős szürkületben.

Hull a hó.

Az Iparművészeti Múzeum előtt két rendőr áll. Fiatalok, arcuk szigorú. Egyikük kezében póráz, mellette Bushman, a kutya. Mind a hárman mozdulatlanok a hóhullásban.

A túlsó oldalon, az eszpresszó kivilágított kirakatablaka előtt öreg férfi áll. Fogatlan szájával fölnevet. Fekete, nyűtt kalapot, olcsó fekete télikabátot visel. Csupa ránc nyakán bő az inggallér. Ápolt. Nyakkendője szabályosan megkötött. Szeme csaknem ijesztő, sírba készülő emberek matt, fénytelen tekintetével.

Az öreg barlangüres szájával boldogan nevet. Zacskóból pattogatott kukoricát markol. Csontvázkezéből a fele kihull, a többit szájába tömi. Fénytelen szeme nem mozdul.

Az Iparművészeti Múzeum előtt kigyúlnak a lámpák. A változott világításban más a kirakat fénye. Talán idegenebb, talán sápasztóbb. Fenyegetőbb tőle a két mozdulatlan, fiatal rendőr arca, a kutya.

Az eszpresszó ajtókeretében fiatal lány, Szép Icu kedves, csibészes, szexepiles arca jelenik meg. Haján fehér csipkepánt. Zöld szemét pillanatig nagyra nyitja, majd jóízű nevetéssel, csengő, parancsoló hangon szól az öreghez.

– Tisztelegjen! Egyenes derékkal! Amíg él! Amíg áll!

A közvilágítástól megváltozott fényben az öreg arca is nyugtalanítóbb. Hangtalanul fölnevet. Szája csücskén pattogatott kukorica. Kalapot emel. Hangjában őszinte udvariasság.

– Kedvesnővér, üdvözli egyenes derékkal a szerelem. A boldogság. Minden rendőr. Kutyástul.

Szép Icu macskaszemmel nézi. Lassan, gúnyosan mondja:

– Citromos! Tea, citrom, rum, bumm.

Az öreg bólint. Kedélyesen.

– Vérnyomásom normális, éjszakám nyugodt. Jelszavam: győzelem.

Szép Icu élesen, ingerülten fölnevet.

– Eszem, kapaszkodj! Kipucolta lelkét, egén minden csillagot! Lepedőjét nem gyűrik, éjszakája nyugodt! Pompás! Meglepő!

Az öreg elmosolyodik az arcára terülő különös, neonlámpáktól kékes fényben. Így szinte halálfejet mutat az arca. Nincs megbántva. Csöndesen, nyugodtan beszél, harag, érzelem nélkül. Száraz tényeket sorol, szenvtelensége talán ezért nem ellenszenves.

– Tiszta lélek, tiszta ablak. Igen, kedvesnővér, ez már így igaz. Ültem lóvasúton. Volt egy szarvasbőröm. Minden csillag, kirakatablak rám ragyogott. Szép madaram elröpült. Sok embert temettem. Elfelejtettem sírni, félni.

Szép Icu pillanatig nézi őt. Csöndesen, bizonytalanul szólal meg.

– Egyetlen szava nem igaz. Csak toppanjon lába elé bánat, veszedelem.

A két fiatal rendőr a pórázon tartott kutyával lassan elindul feléjük.

Az öreg matt szeme mozdulatlan. Hangtalanul fölnevet. Zacskójából pattogatott kukoricát markol, csontvázkezéből a fele kihull. Az alig mozduló Szép Icu mellett bemegy az eszpresszóba.

A falhoz állított, barna pianínónál sovány, jól szabott, sokat hordott, sötét öltönyt viselő férfi igazít a pianínó tetejére állított, ernyős hangulatlámpán. Modern, fekete diplomatatáskából kottalapokat vesz ki, a lámpa mellé teszi. Amikor a pianínóra szerelt apró, fémernyős lámpát meggyújtja, arca megvilágítódik.

Ötven év körüli, harmadosztályú zenész. Régen megette őt az éjszaka, ital, cigaretta, nők. Gátlástalan. Jó eszű. Tudja, kinek mit mondjon, mit játsszon. Hogyan kell megkeresni a pénzt.

Tekintetét körbeviszi a vendégeken. Pillanatra megáll az öreg arcán, majd tovább pásztázik az asztalok fölött. Csak úgy állva, leüt egy billentyűt.

A hangra Szép Icu ránéz. Igazít hajában a fehér csipkepánton. Gőzölgő kávékat tesz tálcára. A pianínóhoz megy, egyik poharat a zenész kezébe adja.

A zongorista az egyik asztalnál négy jókedvű, kicsit hangos férfit figyel. Közömbösen kérdez.

– A síron túl is?

Szép Icu hangja is közönyös.

– Várj még két rundót, Hiéna. Művészkedj addig. Új vendég is van. Nyugtalannak látszik. Folyton gyújtogatja az öngyújtóját.

Az öreg vajszínű cserépkályha mellett, márványlapú asztalnál ül. Előtte pattogatott kukoricás zacskója, teáscsésze, citrom.

A szomszédos asztalon mozdulatlan férfikéz öngyújtót szorongat.

A zongorista igazít székén, leül. Kottalapot tesz a billentyűk fölé.

Arcát az apró lámpa fénye világítja. Irgalmat nem ismerő, kegyetlen arcát. Rágyújt. Mélyen szívja le a füstöt. Cigarettáját üveg hamutálra teszi, tíz ujját a billentyűkre.

A pattogatott kukoricát majszoló öreg melletti asztalon mozdul a kéz. Fölcsapja öngyújtója tetejét, pördíti a csavart. Láng csap föl. Lekattintja, kezdi elölről. Harmadszor lobbantja föl, amikor az asztal tükörfényes lapján megjelenik egy női alak árnya. A férfi kezében ég az öngyújtó.

A megszólaló nő hangja halk, bizonytalan.

– Bocsánat. „Örök tűz?”

– Örök tűz. A legszebb jelige.

A nő leül az asztalhoz. Vékony, kesztyűs kezét a síkos márványlapra teszi.

A zongorista pillanatig vár, a mennyezetre néz, ahogy művészhez illik, majd Chopin-melódiába kezd. Azt is eljátssza, hogy átéli.

A férfi két nehéz keze mozdulatlanul fekszik az asztalon. Markában az öngyújtó.

A nő lassú mozdulatokkal vetkőzni kezd. Sötét kesztyűjéből úgy bomlik ki fehér keze, mint maguk a mezítelen álmok. Hangja a zene ritmusát követi, úgy indul, majd hallgat el minden mondat, minden mondatfoszlány.

– Boldog szeretnék lenni. Azt mondják, kék színű a tenger. Hajnalban mindig kék. Azt mondják.

A férfi mozdulatlanul markolja öngyújtóját. Némán. A nő beszél.

– Néha megállok a hídon. Nézem a Dunát. Szeretem a verseket. Utazni szeretnék. Talán csak képzeletben. Játszani sirályokkal. Szürke, kedves kiscsacsival, akit Gerzsonnak neveznék. Mindenféle butaságot súgnék a fülébe. Szabad szombaton medvebocstól bukfencezni tanulnék. Szeretnék együtt nevetni, örülni valakivel.

A férfi öngyújtóját markolja.

Már a nő keze is mozdulatlan, merev. Csak egyik kesztyűjét vette le, másik még kesztyűbe bújtatott. Hosszú csönd után szólal meg újra.

– Azt írta, szereti Chopint.

A férfi anélkül, hogy kezét mozdítaná a márványlapon, a nőre néz. Hangja rideg, józan. Kopog a két szó.

– Parancsol cigarettát?

A nőt megüti az aszinkronitás a dallam és a férfi hangja között. Pillanatig tétovázik, majd kezdi lehúzni másik kesztyűjét is.

– Nem, köszönöm. Nem vagyok modern nő. Szeretném valakivel átutazni az életet. Egyforma álmokkal.

Szép Icu két kávéspoharat tesz eléjük. Automatikusan cserélné a hamutartót, de nincs rá szükség. Üres. A férfi kezét nézi, épp nyitja öklét, az asztalra teszi az öngyújtót.

A nő szavai követik a Chopin-keringő dallamát.

– Nézze, még mindig hull a hó. Idén az első. Ismeri ezt a dalt?

A férfi már kávéját kavargatja.

– Furcsa időket élünk. Novemberben havazás.

– Néztem sokáig a Kálvin téren. Úgy érkezett, mint egy puha keringő. Mindig megszédülök tőle. Én szeretem a telet. Szép. Csak egyedül… Korán sötétedik. Az ember ténfereg a homályos lakásban. Chopint otthon is sokszor hallgatom. Jó, hogy maga is szereti. Kosztolányi is szerette. Azt írta: „kopog, kopog a rossz vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.”

A férfi leteszi kávéskanalát.

– Homályos? Utcai lakás?

A nő halkan válaszol.

– Udvari.

A férfi zsebébe süllyeszti öngyújtóját.

A pultnál a két fiatal rendőr áll komolyan, mosolytalanul. Szép Icu piszkos poharakat szed le tálcájáról.

– Lelketlenek, kértek kávét? – kérdi.

– Kifejezetten.

– Pénzetek van?

– Svájci frank. De eldugtuk.

Szép Icu elneveti magát. Kis szünet után mondja.

– Bushman megfagy odakint.

– Téged vár. Vigyáz minden lépésedre.

– Én meg rátok vigyázok, jövevények.

Kávékat, rumokat tesz tálcájára, az asztalokhoz megy.

Az öreg a cserépkályha mellől mozdulatlanul, matt szemmel nézi a rendőröket. Hangtalanul fölnevet.

– Bajnokcsapat! Bunda nélkül kaptak egy ötöst!

A zongorista befejezi klasszikus műsorát. Fáradtan emeli fejét, pillanatig maga elé bámul. Ügyesen, nem ellenszenvesen eljátssza, visszatér a zene varázsából a szürke hétköznapokba.

A férfi és a nő már nincs az eszpresszóban. Asztalukon két üres kávéspohár.

A zongorista cigarettára gyújt, Szép Icura néz.

– A síron túl is?

Szép Icu bólint.

– Már lehet.

Viszi a négy rumospohárral, tiszta hamutartóval megrakott tálcát.

A zongorista már nem művészkedik. Hangosan, vadul játszik. A vendégek harsogják vele, még az öreg is.

– Öreg fiúk, FTC, hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát…

Olyan hideg van, már havazni sem tud.

Az öreg az eszpresszó vajszínű cserépkályhája mellett, márványlapú asztalnál ül. Rágja, nyeli a pattogatott kukoricát. Csontvázkezéből a fele kihull.

Mackókülsejű férfi guggol az asztal mellett, komoly arccal szedi szemenként a pattogatott kukoricát az olajos padlóról a tenyerébe. Föláll, beleönti óvatosan a hamutartóba.

Az öreg fénytelen szemét ráemeli. Bolondozás nélkül, a lehető legtermészetesebb hangon beszél.

– Idejében működsz. Köszönöm, porszívó.

– Állítsd le a motort. Vedd elő a nívópálcát. Mérj pontosan. Felelőtlenkedni nem szabad, mert a székkel együtt szervizbe viszlek.

Az öreg hangtalanul nevet. Majd komolyan, gúnyosan mondja:

– Kezem, lábam remeg. Hívom a bátyámat.

A mackókülsejű férfi hosszan nézi a matt, ijesztő szempárt. Két ujját széttárja, így közelít lassan, széttárt ujjú kezével az öreg szeméhez. Alig centiméternyire tőle állítja meg koszos körmeit. Mosolyog. Hangja szelíd, mégis lúdbőrös lesz, aki hallja.

– Pucold ki ablakaid, mert eltévedsz a temetőben.

Az öreg nyugodtan ül olcsó, ápolt konfekcióruhájában. Ráncos nyakán bő, hófehér ing, nyakkendő. Nem hunyja le szemét. Vár, míg a mackókülsejű férfi elviszi előle két kinyújtott ujját. Csöndesen szól hozzá, sok szeretettel.

– Ne félj. Soha ne félj. Én a hazámból indulok utamra. A Ferencvárosból. Szülőföldemen ismerek minden követ, lépést. Ha éjjel megyek, akkor is helyemre találok. A jegyemet is megváltottam.

A mackókülsejű elszégyelli magát. Zavarában vigyorog. Nem jut más eszébe, igazít az öreg szabályosan lógó nyakkendőjén.

A szomszéd asztalnál magányos férfi öngyújtóval játszik. Háromszor villantja föl az apró lángot, azután a márványlapra teszi az öngyújtót, majd amikor újra nyílik az eszpresszó ajtaja, kezdi elölről.

Az öreg barlangüres szájával fölnevet. Számolja az öngyújtó fölvillanó fényét. Közel hajol a mackókülsejű arcához, vizsgálja.

– És a te ablakaid mit látnak? A marha nagy semmit. Még akkor is, amikor alszol.

A mackókülsejű nem ijed meg a barlangüres szájtól, gonosz nevetéstől.

– Az én ablakom mindig tiszta. A hold árnyékát is látom. Templom tornyán keresztet.

Az ajtóban tétován áll meg a nő. Tekintetét körbeviszi a márványasztalok fölött.

Az öreg melletti asztalon háromszor lobban föl az öngyújtó lángja.

A zongorista ráismer az egyszer már ott járt nőre. Pillanatig vár, ahogy művészhez illik, majd Chopint kezd játszani. Azt is eljátssza, hogy átéli.

A nő az öngyújtóját háromszor fölkattintó férfi asztalához lép.

– „Örök tűz?”

– Igen. Az örök tűz.

A nő leül. Két vékony, kesztyűs keze a márványlapon.

– Ne haragudjék, amiért elkéstem.

– Nem késett egyetlen percet sem. Én érkeztem korán.

Zsebébe teszi az öngyújtót. Keze, mint egy szerkezet, úgy mozog.

– Tudja, órás vagyok. Kezemben tartom az időt.

Szép Icu a pultról teáscsészét, citromot, cukrot, két gőzölgő feketét helyez el tálcáján. A kávékat a nő és a férfi elé teszi, a teáscsészét az öreg asztalára.

Az öreg arca szigorú. Utasít.

– Nyomás!

Szép Icu préseli a citromot, önti a levet a csészébe. Arca, zöld szeme komoly. Hangja udvarias.

– Cukorral vagy pattogatott kukoricával?

A csontvázkéz a cserépkályhát tapogatja.

– Langyos? – kérdi aggódva szép Icu.

– Tudod jól – válaszol az öreg.

– Mellé ülsz, kihűl.

Az öreg matt szemével mozdulatlanul nézi a lányt, majd barlangüres szájával hangosan fölnevet. Nem jó nevetés.

Elhal a rossz nevetés. Az öreg komoly arccal, hangjában nyílt fenyegetéssel jelzi, nem évődik tovább.

– Nyugtalanítasz, kedvesnővér. Fáj a vállam, sírni fogsz.

Szép Icu mosolyog. Szelíden nyugtatja az öreget.

– Nem baj, hűtőszekrény. Csak a fogad ne fájjon.

Mire Szép Icu elkészíti a teát, a szomszéd asztalról elviheti a kiürült kávéspoharakat.

A zongorista játssza, túl nagy átéléssel, a Chopin-keringőt.

A nő alig hallja a zenét. Minden idegszálával a férfit figyeli.

A férfi halkan, szabatosan beszél.

– Soha életemben nem késtem. Soha. Sehonnan. Tudja, a jeligéje tetszett a legjobban. Örök tűz, 1216. Kalandorok kíméljenek. Magányos lélek társát keresi, negyven-negyvenöt éves férfi személyében. Szó szerint így írta.

A nő kezdi levenni kesztyűjét. Mozdulataiból eltűnt a harmónia. Szaggatottabbak, mint előző ittlétekor. De hangja még álmodó, igazodik a zenéhez.

– Budán lakom. Szeretem a Dunát. Télen is, amikor etetjük a sirályokat. Mesélik, kék színű a tenger. Ott a sirályok röppenése örömtánc, csoda. Kiáltásuk kacagás. Szeretem a verseket. Azt írta, magányos. Magányos ember.

– Otthont keresek.

– A kis szobám igazán otthonos. Van egy kedves kerámialámpám.

A férfi hangja tárgyilagos.

– Öröklakás?

A nő szavai kapkodók. Elvesztették zengésüket.

– Nem. Udvarra néz. Majdnem délig besüt hozzám a nap. Virágot is tarthatok. Tartok is. Minden nap megöntözöm, lemosom leveleit. Ragyognak. Ragyogó zöldek. Hálásak gondoskodásért, törődésért. Tíz cserépből csak egy halt meg.

A férfi cizellált zsebórát vesz elő. Fölkattintja födelét, nézi.

A zongorista befejezi a Chopin-keringőt. Fölemeli fejét, pillanatig maga elé bámul. Ügyesen, nem ellenszenvesen játssza el, visszatér a zene varázsából. Néhány asztalnál tapsolnak. Az öreg elégedetten bólogat, szaporán veri csontvázkezét. Így is elég gyér taps hallatszik.

– A síron túl is – kiáltja az öreg. Barlangüres szájjal nevet. – A síron túl is, száz gyertya fényénél.

A zongorista cigarettára gyújt. Kérdőn néz Szép Icura, aki konyakot tesz elé.

– Türelem, Hiéna – inti Szép Icu. – Keverj valami jópofát.

A férfi az óramutatókat figyeli.

A nő keze a márványlapon. Szavai kapkodók.

– Tavasszal föl kellene gyalultatni a padlót.

– Padlót? Magánál padló van?

Lekattintja a cizellált órafödelet. A nő keze megrezzen.

A kávéfőzőnő helyére rakja a telefonkagylót, visszamegy a pult mögé, gépéhez. Arca meseszerű a fátyolos gőzben.

– Kivel beszéltél? – kérdi komolyan Szép Icu. – Orvossal?

– Recseg ez a telefon. A csoda tudja.

Szép Icu két kávét, szódavizes poharakat tesz tálcájára. Igazgat a kávéskanalakon. Fölnéz. Az öreg kavargatja teáját, mellette üres a márványlapú asztal.

– Az öreg azt mondta, sírni fogok – mondja Szép Icu a kávéfőzőnőnek, majd indul tálcájával a vendégekhez.

Tavaszodik. Vág a hideg.

Az Üllői úton az alkonyat eltünteti az árnyakat. Az eszpresszóban a barna pianínón ég az ernyős hangulatlámpa.

A bejárattól nem messze a két fiatal rendőr áll, mellettük Bushman, a kutya. Hosszú hajú, fázós, hitványul öltözött fiút igazoltatnak. Nézik személyazonossági igazolványát, visszaadják. A fiú elmegy. Egyik rendőr lehajol, igazít a kutya szájkosarán. Komolyan mondja.

– Megnősülök, Bushman. Neked is kerítek nőt. Elmegyünk egy távoli szigetre, ahol mindig meleg van, és nem élnek emberek.

– Iszunk még egy kávét? – kérdi a társa.

– Nem haragszol? – szól a rendőr kutyájához. – Csak néhány perc. Nemsokára hazamegyünk.

Az öreg a vajszínű cserépkályha langyos csempéit tapogatja. Asztalán zacskó pattogatott kukorica.

A két fiatal rendőr a pultnál áll. Középkorú, irhabundás nő nézi kihívóan Bushman gazdáját. A fiatal fiú ijedt, zavart.

Szép Icu tálcáját rendezi.

– Nem szabad megijedni a nőktől. Megvéd Bushman, a pisztolyod, apád hadserege. De ha nagy a baj, támad a néni, én is segítek.

– És Barbár? Tőle is megvéd Bushman, a pisztolyom?

– Barbárt szeretik a nők. Én a legjobban. Talán egyszer benő a feje lágya. Talán soha. De neked nem lesz bajod vele. Esküszöm.

Az öreg a cserépkályha mellől mozdulatlanul, matt szemmel nézi a kávéjukat ivó rendőröket. Hangtalanul fölnevet. Föláll, odaballag a fogashoz, leemeli kalapját, a fejére teszi.

– Szibéria.

Szép Icu fél konyakot visz a zongoristának. Behúzza szemét, pillanatig vár, majd az öreghez lép. Udvariasan mondja.

– Ezt tudjuk nyújtani, uram.

Az öreg kalapban ül a márványlapú asztalnál.

– Novoszibirszk. – Csontvázkezét lehelgeti. – Omszk, Tomszk, Tobolszk.

Szép Icu kirobban.

– Tea, cukor, rum, bumm!

Dupláspoharat rak le az öreg melletti asztalnál ülő, magányos férfi elé. Tekintete megakad az üres hamutartón, az öngyújtóval játszó kézen. Cigaretta nincs az asztalon. A nyíló ajtóra néz.

Középkorú házaspár lép be. Ismerősként köszönti őket.

Az öreg fölemelt kézzel magához inti Szép Icut.

– Hozom a teát. A kályhába öntjük, átmelegszünk.

Az öreg barlangüres szájával nevet.

– Kattog az öngyújtó, itt a nő – mondja. – Már ötödször ment el az ajtó előtt.

Szép Icu pillanatig nézi őt.

– Számolja? Van kabátja, csizmája. Nem fázik.

– Hozd a teát – mondja csöndesen az öreg. – Nem a kályhába öntjük.

A zongorista ujjai gépiesen, idegesítően verik a billentyűket.

Szép Icu a teát készíti tálcájára.

– Útban vagytok, bolyongók – veszi el az üres poharakat a két rendőr elől.

A két rendőr szótlanul kimegy.

Az utcán luxuskocsi kanyarodik a járdához. Két férfi száll ki belőle. Bemennek az eszpresszóba.

A rendőrök a kocsit nézik.

– Fönn áll a járdán.

Társa hallgat.

– Mondom, a hátsó kereke a járdán.

– A legújabb típus. Aki ilyet hajt, csinál, amit akar.

A zongorista hirtelen fölnéz a billentyűkről, majd föláll. Nem sztereotip vendéglátóipari mosolyával, őszintén, mélyen meghajtja fejét.

A luxusautó utasai léptek be az ajtón.

Az idősebb ötven év körüli. Túl kimért, túl elegáns, túl közönyös. Tamás talán ha huszonkét éves. Nyúlánk, ápolt, szép arcú fiatalember. Az idősebb átnéz a fejet hajtó zongoristán. A fiatal arcán mosoly suhan át, kirakja a két griberlit, de csak alig másodpercnyire, míg a zongorista épp bepillanthatott álorcája mögé.

Nem valók ebbe a környezetbe, megbújnak itt.

A zongorista visszaül pianínójához, az apró lámpa fényében lehunyja szemét. Halkan a Love Storyt kezdi játszani.

Idegen világ képviselői az új vendégek. Annyira idegen világé, kérdés, létezik-e olyan világ, amelyet képviselnek.

Az öreg melletti márványasztalon kidolgozott, erős férfikéz szorongatja az öngyújtót. Gőzölög előtte a dupla. A zenét hallgatja, a Love Storyt. Amikor megáll asztalánál a nő, háromszor fölkattintja öngyújtóját. A nőre néz.

– Örök tűz? – kérdi zavartan.

– Örök tűz – mondja a nő. Leül az asztalhoz.

Szép Icu teszi elé a kávét.

A nő hangja már nem igazodik a muzsikához. Kopognak szavai.

– Mosolyog?

A férfi az arcát nézi.

– Kék a szeme – mondja csöndesen.

– Másként képzelt el. Kár. Maga is más.

A férfi emeli kezét, alul-fölül más dioptriás szemüveget rak az asztalra. Óvatos, zavart mozdulattal tolja távolabb a gőzölgő poharaktól.

– És így? Örök tűznek, emberségnek, szerelemnek ezer arca van.

A férfi hangja a zene ritmusához simul.

A nő hallgat.

A férfi vár. Bontja a cukrot, kavarja a kávét, megkóstolja.

– Jó erős kávét főznek.

A nő kezén már nincs kesztyű. Doboz cigarettát bont, a férfi felé fordítja.

– Mindig dobog tőle a szívem. Megkínálhatom?

A férfi tüzet ad.

– Nem, köszönöm. Örök tűz. Olvastam, ámultam.

– Mulatságos?

– Szép. Talán a legszebb jelige.

– Őszinte lehetek? Genovéva napja volt. Ilyenkor kevesen járnak az üzletben. Én cserépben muskátlit vásároltam, egy hölgy hóvirágot keresett. Beszélgettünk. Ő találta ki. Megnézte a tenyeremet, a vonalakat, jeleket. Azt mondta, az örök tűz jó. Boldog leszek. Szerelemben boldog.

A férfi a nő kezéért nyúl. Bizonytalanul.

– Megnézhetem a tenyerét? Melyik az életvonala?

A nő keze mozdulatlan a márványlapon. Mielőtt a férfi elérné, lassan összezárja öklét.

– Nem érdemes. Az életvonalam fárasztóan hosszú.

A férfi öngyújtóját babrálja, forgatja.

– Furcsa útitársak vagyunk. Talán jó így.

A kávé érintetlenül hűl a nő előtt. Égő cigarettája a hamutartón. Most bukik le róla a hosszúra nőtt hamu. Hirtelen mozdulattal elnyomja.

– Nem nevet ki? Megmutattam a levelét egy barátnőmnek.

– Tanácsát kérte, vajon érdemes eljönnie?

– Eljöttem.

– Ma órákig ragyogott a nap. Hónapok óta először nem siettek az utcán az emberek.

– Csinálják már a lakásomat. A padlót is fölgyalultatom, belakkoztatom. Most már fényesre csiszolják, lakkozzák a padlót is. De talán kicseréltetem parkettára.

– Szép ez a zene. Sose hallottam. Ismeri?

– Meg a cserépkályhát is átrakatom. Már beszéltem vállalkozóval.

– Hiába csíp még a hideg, a fülemet is kipirosítja. Tavaszodik. Később gyújtják meg a lámpákat. Igaz, nekem rohan a szél. Fölhajtom kabátgalléromat, de nem félek. Nevetek. Már nem látok a járdán dermedt lábú feketerigót.

– Emelni fogják a fizetésemet. Nem tudom, mennyivel. Akármennyivel. Ez már biztos.

A férfi talpára állítja öngyújtóját.

– Nem értem az embereket. Talicskáznak, cipekednek, belegebednek. Kezüket föltörik. Hét végén kimennek keservesen fölépített vityillójukba pihenni. Kiülnek az ajtó elé, légpuskával madarakat lőnek, mókusokat. Gyávák. A cinkének nincs fegyvere. Süketek. Nem hallják a rigó iszonyatos halálsikolyát. Vakok. Nem látják a vérét. Ezért a szórakozásért dolgoznak hétfőtől péntekig?

– Ha csak kétszáz-háromszáz forinttal emelik a fizetésemet, az is több a semminél.

Szép Icu két ham and eggst helyez el tálcáján, mellette teáscsészét, citromot. Az ételt a két új vendég elé teszi. Nem veszik tudomásul, pillanatra sem hagyják abba a beszélgetést. Az idősebb, megszokásból, egyik kezével az orrát, másikkal a fenekét piszkálja. Fél szavakból, apró gesztusokból, árnyalatnyi fintorokból értik egymást. A fiatal nagy tisztelettel hallgat vagy válaszol. Vagy kérdez. Túl nagy tisztelettel. Abban az egyetlen pillanatban láttunk be álarca mögé, amelyben a zongoristára mosolygott.

– A Hamu és gyémánt?

Az idősebb mosolyog. Majdnem. Furcsán mond ki betűket, nyújt meg szavakat.

– Nem kedvelem az ibolyát a vécében. Nem szép. A tenger szép. Szürke, sima tükör. Beláthatatlan. Mozdulatlan. És mély.

A fiatal kiteszi a griberlit. Nem elégedett a válasszal.

– És ha viharos?

– Nem szeretem. Csúnya.

– Verhaeren a viharos tengert szerette.

– Verhaeren, ugyan! Autodidakta.

– Shakespeare. Ő is szerette a vihart.

– Fölfogás kérdése. Olvasaté. Shakespeare a csönd. Mozdulatlan, mélységes csönd. No persze ő is autodidakta. Erre figyelni, ügyelni kell.

– Reggel kimenjek az uszodába?

– Fiatal, szép lánnyal. Jelen kell lenni. Ne csacsiskodj. Nem akarok még egy öngyilkosságot. Csúnya.

Az öreg asztala mellett guggol a mackókülsejű, szedegeti a földre potyogott pattogatottkukorica-szemeket. Föláll, tenyeréből a hamutálba önti mind, majd a pulthoz megy.

Az idősebb férfi magyaráz.

– Lógunk a szeren. Tartok tőle, sokáig nem megy.

– A minisztériumra gondolsz?

Az idősebb amerikai cigarettára gyújt.

– Az pörsenés. Kinyomjuk.

– Akkor?

– A házasságodra. Meg kell házasodnod.

– Pörsenés.

A mackókülsejű a pultnál a kávéfőzőnőnek mondja.

– Szép Icu a Barbárba szerelmes. Jó. A Barbárba minden nő szerelmes. Rendben van. De a rendőrhöz megy feleségül. Ezt már nem értem. Így nem lesz boldog senki.

Az öreg fogatlan, tátott szájjal bámulja a két férfit. Boldogan fölnevet.

– Varázslat. Egyik ujja az orrában, másik a fenekében, az ennivaló meg elfogyott! Varázslat!

Szép Icu az öreg csészéjébe préseli a citromot. Türelmesen magyaráz.

– A pattogatott kukorica fölszívja a gyomorsavat, a citrom termeli. Ez a hosszú élet titka.

– Fogaim elhagytak, látásom is gyöngül. De beteg sose voltam.

– És boldog?

– Ötven évig éltem a feleségemmel. Összerázódtunk, mint krumpli a zsákban. Azután meghalt. Szép madaram elröpült.

A szomszéd asztalnál fölvillan, kialszik az öngyújtó lángja.

A nő hangja kopog.

– Kicserélték a villanyórámat. Ipari áramot kapok. Nem volt könnyű. A tanácsnál intéztem el.

– Háromszor kell fölvillantani az öngyújtó lángját, hogy rám ismerjen. Örök tűz. A legszebb jelige. Valóban, az ipari áram olcsóbb.

Szép Icu ott áll az öreg asztala mellett.

– Elmennek. Mit gondol, találkoznak még?

Az öreg fogatlan szájával fölnevet. Szép Icura néz. Pillanatig vár, majd csöndesen mondja.

– Nem. Sohasem.

Csontvázkezét a cserépkályhára teszi.

– Rakjatok bele száz öngyújtót. Neve legyen örökmécses. Három műszakban világítson. Akkor sem. Sohasem.