Rezeg az ablak

Nap nem süt a hatalmas, behavazott udvarra. Fedett garázsban teherautók sorjáznak. E hideg, üvegbura alatti világban a motorok zümmögnek, nem dübörögnek. Az emberi beszéd tisztán érthető, csak kicsit üveghangú. Pendülő, mintha jégcsapból készített xilofont ütnének.

Pokol ez. A józanok pokla. Termeszhangyáké. E csupa üveg, csupa beton üzem akár katonai erőd is lehetne.

Nyomasztó.

Szerelő nyugodt, kimért léptekkel haboltót visz karján. Óvatosan, mint a gránátot. Másik szerelő megállítja. A haboltóra mutat.

Komoly hangon beszélnek.

– Hová viszed a gránátot?

– A gránátvetőbe.

– Kilövöd?

– Csatahajóra.

– Befagyott a Duna.

– Ó. Most várhatok tavaszig.

Izmos kéz pisztolyforma szerkezetet markol. Lassú, fenyegető mozdulattal feléjük fordítja.

A karjában haboltót szorongató szerelő ijedten nézi. Társa fölemeli két karját.

Benzintöltő tankolja a teherautót. A szerelő lassan leereszti két magasra emelt karját.

– Megúsztuk.

– Láthatod, nem haragszik.

– Tőled akár lőhetett volna. Hiába van gránátod.

– Nincs igazad. Aki nem haragszik, az nem ellenség. Vaktában nem háborúzom.

Keskeny lépcsőt villany világít meg.

Zsingor pillanatig megáll az utolsó lépcsőfokon, majd néhány lépés után kimegy az udvarra. Kezében papírcsomag. Fölmutatja az egyik álló teherautó vezetőfülkéjébe.

– Vettem két kiló tokaszalonnát a fűtőktől. Kifagyasztom. Hová mész?

– Esztergomba cipelek rézhuzalt.

Opra Pista nézegeti a papírcsomagot.

– És vissza? – kérdi Zsingor.

– Talán elhozom a bazilikát.

Indítja teherautóját.

Barbár Tacsival baktat az úton. Almát eszik, a csutkát eldobja.

Rendész áll meg mellettük. A csutkára mutat.

Barbár szó nélkül fölemeli, a zsebébe teszi.

Tacsi pillanatig figyeli Barbár fáradt arcát.

– A Galambos lelépett Svájcban – mondja. – A feleségével, három fiával. Az eligazítóban mondták.

– Hiányzik majd a Casanovában – néz rá Barbár fáradtan, közönyösen.

– Málnácska szomorú lesz – bólogat egyetértőn Tacsi.

– Kiheveri.

– A kebleden. Nehezen tudod majd levakarni.

Teherautó gurul melléjük. Zsingor leszól a vezetőfülkéből.

– Vettem tokaszalonnát. Két kilót.

– Vigyázz, jeges az út – mondja Barbár két harapás között. Almát eszik.

Zsingor bólintással köszöni a figyelmeztetést.

– Havazni fog. Mondták az előrejelzők. Aludjatok jól.

– Később. Most temetésre megyünk. Elviszel?

– Üljetek taxiba. Nem csinálok szabálytalan dolgot. Soha nem csinálok, tudhatjátok.

Indít.

Barbár, Tacsi gyalogosan ér ki az utcára. Barbár a zsebébe nyúl, kiszedi az almacsutkát. Messzire dobja. Majd a pénzét számlálja.

– Jó portéka? – kérdezi Tacsi, kevés érdeklődéssel.

– Ápolónő. Húszéves.

Barbár nem elégedett pénzével.

Teherautók húznak el mellettük mindkét irányban. A vezetők kiintegetnek.

Barbár folytatja a fölvilágosítást.

– Az Úristentől se tudok lakást szerezni. Mindig ez a gond. Minden áldott nap.

– Kergesd el otthonról apádat, anyádat. Ordíts rájuk. Az nem kerül pénzbe.

Befordulnak a sarkon. Ott áll Zsingor teherautója. Zsingor leszól a fülkéből.

– A sörgyárnál lepakollak benneteket. Kár minden szóért.

Beülnek mellé. Tacsi töri a fejét.

– Kérd el Málnácskától a lakást egy röpke délutánra. Lift van.

– Honnan tudod, hogy van lift? – néz rá Barbár.

– Kerekes Feri villanyt szerelt nála. Ügyes kezű fiú. Maholnap húszéves.

Barbár ránéz, nem válaszol.

Zsingor az utat figyeli.

– Húsz forinttal olcsóbban vettem, mint a közért árulja. Kifagyasztom, és kész.

– A lebbencslevest nem szereted hidegen? Azt is ki lehet fagyasztani, ha úgy szereted. Barbárt őszintén érdekli a probléma.

– Úgy nem szeretem. És te mit szeretsz? Táncolni! Ölelkezni! Akárkivel! Ez a te nagy boldogságod!

Barbár hangja, ha lehet, még őszintébb.

– Ha megállít a rendőr, megmondom, száz forintért fuvarozol minket.

– Fejenként százért – igazítja ki Tacsi.

Zsingor meg se hallja az ugratást. Az utat figyeli. A lámpa tilost mutat. Megáll. Nyugodt hangon, tárgyilagosan beszél.

– Mondjátok meg Szép Icunak, dolgozom. De nem is baj, hogy nem leszek ott, úgyis csak hangosan sírnék. Az nekik is igazán rossz lenne.

Vált a lámpa, indulnak.

Vasárnap délelőtt nyitásra készülnek a Vasas eszpresszóban.

Keresztke fehér, magas szárú cipőjét fűzi.

Szép Icu arcán napfény. Haján fehér pánt, fekete ruháján apró, fehér kötény. Lábán fehér, magasszárú cipő.

Barbár nyitja az ajtót.

Szép Icu rámordul.

– Még zárva vagyunk, kérem. Striciknek is. Nem látja a táblát? Vegyen fehér botot.

Barbár nyugodtan megy tovább. Friss, ápolt. Arca se rezzen. Leveti télikabátját, a fogasra akasztja. Jól szabott sportzakót, alatta pulóvert, kihajtott fehér inget visel, középszürke nadrágot. Cipője fénylik.

Szép Icu tudomásul vette jelenlétét. Azt is, nem érdemes vitatkozni vele.

– Este keresték önt, uram – mondja mosolyogva.

– Rendőrök?

– Málnácska.

– Kisebb baj – könnyebbül meg Barbár.

Szép Icu változatlanul mosolyog.

– És ha majd a férje keres?

Barbár a pultra könyököl.

– Keresztke, mondd, mit akar tőlem Szép Icu? Tisztelem, becsülöm, nem győzöm csodálni. Verjem ki a fogát?

– Kevés vagy te ahhoz.

Szép Icu az ajtót nézi.

– Végre valami öröm.

Öregember jött be, ujjával megböki kalapját.

– Totózunk?

Barbár lesegíti az öreg télikabátját.

– Negyven szelvénnyel.

Szép Icu kezében üveg hamutartókkal megrakott tálca. Egyiket a másik után teszi a terítő nélküli, márvány lapú asztalokra. Komoly arccal végzi mindennapi, monoton szertartásait. Mintha sírköveket díszítene. Amikor befejezte, elmosolyodik.

Megáll Barbár mellett. Hangja szelíd, tűnődő. Tömény gúny.

– Dózsa György út hatvannégy, harmadik emelet. Lift nincs. Bizonyos életkoron túl fárasztó lehet.

Barbár papírlapon golyóstollal jegyezget.

– Lift van – néz föl a lányra.

Szép Icu ügyesen játssza az ámulót. Tenyérbemászó szeretettel kérdezi:

– Haragos vagy? Nem szabad. Légy türelemmel, táncoslábú. Hidd el, most nyerni fogsz. Négyszázhetvenkétezer forintot. És beköszönt a várva várt boldogság.

Barbár kőarccal mosolyog. Csöndes a hangja.

– Szelíden kérlek, szép leány, kíméld magad. Ne sírjon a családod.

Jól szabott ruhában jóképű fiú áll meg a pultnál, kávét kér. Minden este itt jár rendőregyenruhában a kutyájával.

Szép Icu sörösüveget nyit.

– A jegyeket megvetted? – szól a fiatal rendőrnek.

– Apámék is jönnek – bólint a fiú.

– Ez szép. Rendőri felügyelet. Erőt, egészséget, elvtársak. Mondd meg apádnak, öltözzön civilbe. Engem ne blamáljon.

– Ez is szép. Ha kedvem támad, a karodhoz nyúlok, elvezetlek.

– Mindenkit? Az egész várost? Hajrá, gumibot! Értettem.

– A dolgozó népet szolgálom.

– Vezérőrnagy elvtárs úgy véli, megijedtem?

– Aláírod a jegyzőkönyvet.

– Fényképész is lesz?

– Gyerekünk is.

Szép Icu két üveg sört, két poharat tesz Barbár és Tacsi elé.

– Ó, ti szegény legények.

Tölti a sört a poharakba.

– Ködevők. Számtanzsenik. Inkább lóversenyre mennétek. Inkább csinálnátok feketefuvart.

Barbár leteszi poharát. Arca kemény, hangjában gúny.

– Nem tehetjük. Ránk nem vigyáz rendőr.

– Várd ki a végét.

– Kivárom.

Szép Icu elfordul asztaluktól, de ott marad állva. A bárpult előtti jelenetet figyeli kajánul.

Málnácska megérkezett.

Enyhén szólva kihívóan nézi a civilruhás, fiatal rendőrt, aki, szegény, iszonyú zavarban van. Szeme nagyra nyílt, arcán meghökkenés. Nem tudja tekintetét elmozdítani Málnácskáról.

A nő elmosolyodik. Gátlástalan mosolya ágyba hívással ér föl. Barna, csillogó szemét nem mozdítja a fiúról.

Szép Icu nem nevet rajtuk. Nem komikus sem Málnácska célra törő, primitív gátlástalansága, sem a fiatal fiú ijedt zavara. Közelebb lép hozzájuk. Szelíden elmosolyodik, majd Málnácskához szól csöndesen, udvariasan, avval a hideg gyűlölettel, ahogyan csak nő tud nőt gyűlölni. Bemutatja a fiút.

– Rendőr tizedes. Táncolni nem tud. De az az érdeme, hogy az első emeleten lakik, és lift is van.

Kis szünet után megváltozott hangon folytatja.

– Kávét szabad a kedves vendégnek?

Málnácska irhabundáját kezdi kigombolni.

Igen jól öltözik. Barna hajában egyetlen ezüst szál nincs. Nagy keblű, közeledik ötvenedik évéhez, de még kitűnően tartja magát. Árad róla az érzékiség. Az efféle nőkre mondják, nem könyvből tanulta a szeretkezést. És azt is, az emberi butaság erődjei bevehetetlenek. Férfiügyben nincs kontrollja. Egyetlen másodpercig sem ura ösztöneinek. Pillanatig nem zavartatja magát.

– Igen. Kávét kérek.

Szép Icu mosolyog. Udvarias hangon üt még egyet.

– A Galambos bizonyára írt már magának Svájcból. Bár igaz, komiszak a férfiak. Hamar felejtenek.

Pillanatig nézik egymást, majd Szép Icu Keresztkének szól.

– Egy jó kávét a kedves vendégnek.

Már Zsingor is megjött.

Szép Icu a bárpultnál a fiatal rendőrt nyugtatja.

– Nem szabad megijedni a nőktől. Megvéd Bushman, a kutyád. A pisztolyod. Apád hadserege. És ha nagy a baj, támad a néni, én is segítek.

– És Barbár? Tőle is megvéd Bushman, a pisztolyom?

– Barbárt szeretik a nők. Én a legjobban. Talán egyszer benő a feje lágya. Talán soha. De neked nem lesz bajod vele. Esküszöm.

Málnácska kigombolt irhabundában ül Barbár, Tacsi között az asztalnál.

Opra Pista érkezik.

Ő is ápolt, jól öltözött. Mosollyal üdvözli Málnácskát. Cédulát tesz az asztalra tippjeivel.

Málnácska megfogja Barbár kezét.

– Nem zavarok tovább, fiúk. Telefonálsz?

Barbár a cédulákat olvassa.

– Nem telefonálok, Málnácska.

– A Casanovába lejössz?

– Szeretek táncolni.

– Meg inni. Te átok.

Elmegy. Zsingor ül a helyére.

– Én miért nem játszhatok? – kérdezi.

Opra Pista fölnéz papírjaiból.

– Ne haragudj, Zsingor, te peches vagy.

– Én nem karamboloztam soha. Ti már összecsókolództatok a fával is.

A fiúk pillanatig egymásra néznek. Kérdőn, melyikük válaszoljon. Végül Barbár próbálja megmagyarázni.

– Hát az igaz. De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadja. Bólint.

– A csuda érti. Én tényleg elalszok mindent.

Föláll, odaballag a bárpulthoz, rákönyököl.

Szép Icu poharakat töröl.

– Milyen volt a hét? – kérdi Zsingort.

Zsingor babonásan lekopogja.

– Kifogástalan. Vigyáztam mindenre alaposan.

– Hát libákat láttál-e? – mosolyog Szép Icu.

Zsingor ingatja kerek kobakját.

– Nem láttam. Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, röpülni meg nem akar. Az ember azután csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros a tolla, csúszik rajta a kerék.

– Szeretsz még, Zsingor? – kérdi hirtelen Szép Icu.

– Ó, Istenem! Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet. Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor vörösödik a szégyentől.

– Még ilyent! Három éjszaka simogatnálak.

Szép Icuból kipukkan a kacagás.

– Fenét simogatnál! Álmodnád a marha nagy sötétet!

Zsingor Keresztkére néz.

Ő is nevet.

Zsingor feszeng roppant zavarában.

– Ébren csak a vak lát sötétet. Ébren világosság van.

Megjön a zongorista, leül a totózó fiúk asztalához.

Szép Icu odamegy hozzá.

Zsingor a bárpultnál Keresztkének magyaráz.

– Tudom. A Barbárba szerelmes. Jó. A Barbárba minden nő szerelmes. Rendben van. De a rendőrhöz megy feleségül. Ezt már nem értem. Így nem lesz boldog senki.

– Nem tanultatok valószínűségszámítást – mondja szirupos modorában a zongorista. – Inkább lóversenyeznétek. Nagyobb a lehetőség.

– Mi baja a kocsidnak?

Barbár rá se nézett, úgy kérdezte.

– Rezeg az ablak.

– Zsingor megnézi.

A zongorista megrémül.

– Könyörgök, ne! Gyere te. Öt perc alatt végzünk.

– Zsingor érti a dolgát. Ő is ingyen csinálja.

A zongorista beletörődik a változtathatatlanba.

Kimennek. Az ajtó előtt áll a Zsiguli. A zongorista vezet, Zsingor idegtépő nyugalommal magyaráz.

– Alig van tízezer kilométer a kocsidban, és már kétszer cseréltünk fékbetétet. Miért? Azért, mert rossz a féktechnikád. Az a baj, hogy nem méred föl a forgalmat. Nagy gázzal mész, csak az utolsó percben fékezel.

– Rezeg az ablakom.

Szép Icu három üveg sört nyit, tölti a poharakba.

Barbár fölnéz rá.

– Ajánlok egy üzletet. Ne foglalkozz az ügyeimmel. Hagyd ezt abba, mielőtt megharagszom.

– Igazad van – mondja halkan Szép Icu. – Bocsáss meg.

Barbár nem törődik vele.

A zongorista és Zsingor összevissza kanyarog az úton. Zsingor türelme nem fogy.

– Hiába mondom, hogy ne kanyarban fékezz. Tessék a gázpedált óvatosan kezelni. Több haszna van, mint a fékezésnek. Megmondtam világosan, hogy síkos úttesten a kerekek megcsúszását nem is kerülhetjük el másként, mint szakaszos fékezéssel. Beszélhetek, ha nem vagy óvatos. Ha nem figyelsz.

– Figyelek minden szavadra. Óvatos is vagyok. De ez nem változtat a rideg tényen, hogy az ablakom rezeg.

Zsingor zavartalanul folytatja az oktatást.

– Majd minden baj a gázpedálnál kezdődik. Ha nem méred föl okosan a forgalmat, nyomod ész nélkül a gázpedált, és csak az utolsó percben fékezel – előrevágódunk. Esetleg bemegyünk egy bútorüzlet kirakatába, ahol semmi dolgunk. Ez nem zongora. Ez autó.

A zongorista félőrülten vigyorog.

– Értem, tanár úr.

Vezet, kanyarog. Igyekszik uralkodni hangján.

– Ez nem zongora, ez autó. De, Zsingor, az ablak akkor is rezeg.

Az eszpresszóba harmincöt év körüli, csinos, jól öltözött nő, Veronika lép be az ajtón. Karján vagy félméteres, jópofa, drapp színű játékmackó. Részeg. Az a fajta, aki szomorúra issza magát. De nem érzelgős. Komoly hangon beszél.

– Ma nem vittem a gyereket óvodába. Úgy örülök, hogy velem van.

Mutatja Szép Icunak a mackót.

– Látod, ő is boldog, hogy együtt vagyunk. Adj egy fél konyakot.

– Veronika, kávét kapsz. Eleget ittál.

– Nehéz napom volt. Hosszú éjszakám. Adj egy italt, jót tesz hervadt lelkemnek.

Barbárék asztalához ül le, ölében a játékmackó.

Az autó összevissza kanyarog az utakon. Zsingor türelme végtelen.

– Sok üzemanyag megtakarítható, ha értő ember vezeti a kocsit.

– Értő ember megáll, és nem fogy a benzin. Ha nem áll meg, fogy a benzin. És rezeg az ablak. Rezeg az ablak. Az ablak rezeg.

A presszóban Veronika fölhajtja a fél konyakot. A fiúknak magyarázza.

– Nem akarok a gyerek előtt beszélni. Pici még, nem tudja, milyen az élet.

A mackót nyugtatja kedvesen.

– Nagyon sokat lehet nevetni.

Tacsi komoly hangon kéri.

– Menj haza, Veronika. Aludjál.

Veronika Barbárt kérdezi.

– Te is ezt mondod?

– Én is.

– Nem jól beszélsz, Barbár. Tudom, szeretsz. Én is téged. De nem jól beszélsz.

Befogja a mackó két fülét.

– Ha te fáradt vagy, gondolod, teherautóra ültetlek? Az én ágyam is munkahely.

Elengedi a mackó fülét, megpuszilja.

– Vegyél feleségül, Barbár. Elmehetsz a Casanovába, táncolhatsz, fölcsípheted a lányokat. Nem fogok érte veszekedni. Igaz, örülni se fogok. De szívesen mosnám a pizsamádat. Várnálak.

Szép Icu hamutálat cserél. Veronika hozzá fordul.

– Icu, olyan rosszul járna velem?

Szép Icu őszintén válaszol.

– Különb férjet álmodtam neked. Nem nő be a feje lágya. Soha.

Zsingor még mindig nem jutott el a rezgő ablakhoz. A zongorista idegességében rosszabbul vezet, mint máskor. A téboly határán, visszafogott hangon beszél.

– Öröm, amit mondasz. Arany minden szavad. Ha adsz még néhány hasznos tanácsot, a hátamon cipelem a kocsit. A kezemmel jelzem, ha fordulok, a fenekemmel dudálok.

– Ne bolondozz, nem játék. Ha nem elegendő a súly, a két hátsó kerék könnyen blokkol és megcsúszik. Kész a baj.

– Nem lesz baj. Fuvarozom a szomszédokat. Ha nem jönnek, hátrapakolok egy ruhásszekrényt. De az ablakom. Az ablakom. Ki ad erre választ halálom előtt?

– Rezeg. Reggel nyolckor beviszem a szervizbe, tízkor elviheted. Fordulj vissza. És ne mérgelődj.

Most, hogy a kocsi ügye elrendeződött, másról is beszélhetnek.

– Te zongorista, te miért nem házasodsz? Vered egész éjszaka a billentyűket, csalsz itallal, konyak helyett teát iszol. Ügyeskedsz mindennel. Tíz fillérért elhúznád a kecskét a körúton. És élsz egyedül.

– Megházasodtam. Két hónapja. Huszonhárom éves a feleségem. Nagy korkülönbség? Nagy. De nézd csak meg Málnácskát. Az embernek hányni van kedve tőle.

Végre föltűnik az Iparművészeti Múzeum. A Zsiguli a Vasas eszpresszó elé gurul, a járda mellett megáll.

A zongorista nem mozdul.

– Lutri. Minden házasság. Az ember egy ideig fölszedi a tyúkokat. Azután többre vágyik. Néhány mondatra, emberi szóra.

– Barbár azt mondja, a nő nem arra való, hogy beszélgessünk vele. Ez a határozott véleménye.

– Árát adja. Akármilyen kemény fickó. Ért a nőkhöz, ágyba viszi őket. Az ő dolga. Láttam már ilyen legényeket az éjszakában.

– A Barbár soha nem hazudik. Udvarol, fűzi a nőket. Táncol velük. De nem beszél szerelemről, nem ígér házasságot. Igaz, a férjekkel nem törődik. Azt mondja, ha nem ő, akkor más lopja el az asszonyt.

– És ha a te feleségedet lopná el?

– Soha nem tenné. Ezer nőt kap. A barátom. Ezt mi komolyan vesszük. Te soha nem szeretted a Barbárt. Ő se kedvel téged. Te zongorázol, ő dolgozik. Te kimuzsikálod az emberek zsebéből a pénzt. Mosolyogsz. Ő mereszti szemét a ködben, felel életért, rakományért. Neked haverod minden rendőr, neki ellensége. Ő három tonna rakománnyal, síkos úton, menetrendre vigyázva keresi kenyerét. Nincs kedve mindig vigyorogni. Ne ítélkezz fölötte.

– Ő húzza a harangját. Nem mindenki olyan, mint a Málnácska férje. Ötvenéves elmúlt, udvarias, keresi a pénzt. De a csuda tudja, én a Barbár helyében tartanék tőle.

Zsingor nyitná a kocsi ajtaját.

A zongorista hangjában van valami, amitől elengedi a kilincset.

– Ezt most mért mondtad?

– Magam sem tudom. Málnácska férje tegnap szervizbe ment a kocsijukért. Arra volt dolgom, elvittem. Ő mondta, rezeg az ablakom, én nem is vettem addig észre. De azt válaszoltam, tudom, holnap a Barbár megcsinálja. Holnap? – kérdezte. Holnap vasárnap van, figyelmeztetett. Éppen azért, magyaráztam. Akkor ráér. Már délelőtt ott vacakol a presszóban a totószelvényeivel. Majd beül mellém, megyünk pár kört. Így szokta. Meg akar győződni arról, nincs-e más baj is, mint amit észrevettem. A Barbár mindig mindent tudni akar. Ó, mondta Málnácska férje, ilyen alapos, megfontolt fiatalember. Hasznos tulajdonságok.

Kis szünetet tart a zongorista, azután folytatja.

– Te Zsingor, olyan idegen, gépies, közönyös lett a hangja, hogy rá kellett néznem. Az arca is idegen volt. Megriadtam. Ő észrevette. Nevetett. És nem szólt többet.

Zsingor nyitotta az ajtót, megérintette a rezgő ablakot.

– Ne féltsd a Barbárt. Kemény fickó. És mindig szerencsés. Mindenben.

A zongorista még nem nyúlt a kilincshez.

– A végletekig próbára teszi szerencséjét. Még azon túl is.

Zsingor már a járdán állt, kezét a rezgő ablakon tartotta, amikor összeesett.

Már a zongorista is kiszállt, az úttesten állt.

Dermedten nézte Málnácska férjét, amint nyugodtan teszi zsebre pisztolyát.

A férj meglátta a zongoristát. Csodálkozó hangon szólt oda neki.

– Ki hitte volna, hogy ilyen szánalmas alak? Barbár. Nem ilyennek képzeltem.

Még a robogó rendőrautóban is ámult. Fejét csóválta.

A mentők szirénázva rohantak végig a városon. Barbár a hordágy mellett ült, szemben a mentőorvossal.

– Még balesete se volt soha – magyarázta. – Ellensége sincs. A libákat kikerüli az országúton, el ne gázolja. Ki érti ezt?