Megnyugvás

Gyula magas, egyenes tartású, ápolt, elegáns, szép férfi volt. Beszéde csöndes, modora kifogástalan. Hol tanulta, rejtély. Jómódú, korosodó, elkényeztetett asszonyok pénzelték. Szerencsés hónapokban kettő-három is.

– Még kettőt vállalnék – mondta Józsa Jánosnak. – Belefér.

– Csúful jársz.

– Ugyan, ugyan. Kiváló szakmunkás vagyok.

– Gyula, te lopsz is.

– Módjával.

– Gyula, csúful jársz. Nem történhet másként.

– Tőled nem lopok. Neked nem hazudok.

– Még szép. Barátok vagyunk.

Mosolygott. Kedvelte Józsa János fűszerest. Igaz, tudta, zsugori. Vagyonról ábrándozik. Azt nem gondolta, Józsa János nem mond hülyeséget.

Mert valóban csúful járt. Ha így lehet nevezni.

Gyula, ha sorsa jól ment, naphosszat biliárdozott. A Népszínház utca sarkán, a Szimplon kávéházban. Mandzsettagombos, vakító fehér ingben. Nagy asztalon. Mesterien. Némán, pisszenés nélkül nézték. Egy beszállásra százharmincat-százötvenet lökött. Kiváló partnerokkal játszott. Nem pénzért. Szenvedélyből. A vesztes fizette az óradíjat.

Időnként a Városi Színház oldalában rongylabdával focizó fiúk közül valamelyiket magához intette. Borítékot adott kezébe.

– A cím rajta van. Ha összegyűröd, koszolod, többé nem leszel postás. A néninek annyit mondj, beteg vagyok. Lázas. Ágyban fekszem.

A fiú megjött, másik borítékkal. Világoskékkel. Háromszáz pengő volt benne.

– A néni sírt – mondta. – A kilincseken csipke van.

Gyula Józsa János fűszeresnél aprópénzre váltott egy százast. Húsz egypengőst szétosztott a fiúk között. A fiúk rajongtak érte. Egyenrangúnak, havernak tartották.

– Miért adnak asszonyok ennyi sok pénzt neked?

– Mert lejön a cipőtök talpa. Apátok dühöng. Anyátok sír.

– Honnan tudják, Gyula?

– Érző szívük van.

Gyula, ha sorsa nem ajándékozott korosodó asszonyt, ha hiába várta szerencséjét jobb cukrászdákban, ha hiába nyitogatta ezüst cigarettatárcáját, pénze, melyre vigyázni sose tudott, elfogyott. Ilyenkor dolgozni ment.

Kiváló szakmunkás volt. Szűcssegéd. Szakmájában elismert szabász. Főnökei sejtették, lop. Nem szóltak. Tehetségével egy bunda kiszabásánál sok nemes prémet takarított meg. Úgy vélték, ha néhány csík szőrmét ellop, még mindig jóval több hasznot hoz, mint más.

Néha, alkonyat után, Gyula valamelyik téri fiút a hátsó udvarba hívta. A műhely ablakán néhány, papírba csomagolt pézsma-, máskor nerc- vagy csincsillacsíkot nyomott a kezébe. Ha egy bundára való összejött, eladta.

A fiúknak osztogatta a pengőket.

– Ügyes vagy, Gyula – mondták boldogan. – Jobban lopsz bárkinél. Gyere, befizetünk bokszmeccsre.

– És ha lebukom?

Ijedten nézték Gyulát.

– Az nem lehet – tiltakozott csöndesen egyikük. – Ilyen nem lehet.

– Nem hát! Vasárnap reggel mossatok fület, nyakat. Hajókirándulásra megyünk. Esztergomig telezabáljuk magunkat.

Eljött a tél. Gyulának szerencsét hozott. A Szalai cukrászdában korosodó, jómódú nő fogadta kegyeibe. Majd annak ötven év körüli barátnője. Később a barátnő bronzvörösre festett hajú, rövidlátó, klimaxos bridzspartnernője. És egy harisnyagyáros felesége, aki minduntalan magyarázta, apácáknál nevelődött. Sóhajtozott. Soha nem gondolta, zsidóhoz megy feleségül.

Gyula csöndes hangján nyugtatta, ne eméssze magát.

– Oly mindegy. Különben is, egy harisnyagyáros megengedheti magának, hogy zsidó legyen.

Az asszony levetkőzött.

– Izgalmas vagyok?

Kis pocakjával ágyba bújt.

– Gyulám, tégy velem olyant, amit asszonnyal még nem csináltak. Jó sikoltozóst!

– Lássunk hozzá.

Jól szabott öltönyben biliárdozott. A Városi Színház előtt hógolyózó srácok vitték a leveleket, hozták a pénzt. Ő kiosztotta a pengőket.

– Gyula, hogy csinálod? – kérdezte egyikük.

Leverte tenyerével a fiú hajáról a havat.

– Nem szabad lábuk elé borulni. Dicsérd szemét, alakját. Ennyi.

Bement a fiúkkal Józsa János üzletébe. Vett nekik diót, mazsolát. Egyikük fülét megfogta.

– Követ teszel hógolyódba. Ocsmányság. És most tűnés.

Józsa János alaposan megnézte Gyula szőrmegalléros télikabátját.

– Csúf életet élsz – mondta. – Undorító.

– Nem csapok be senkit. Nem vagyok fűszeres.

– Majd kigyullad a csipkebokor. Mózes Mojse hozzád vágja a kőtáblát.

– Időben elkapom fejemet.

Nézték egymást.

– Ne kívánd meg felebarátod feleségét. Barátodét meg kevésbé. Nem nyúlnék asszonyod kezéhez kiló aranyért sem.

Józsa János hangosan nevetett.

– Várjuk ki a végét! Úri strici!

– Olyan csúnyán nevetsz. Nyálat fröcskölsz. Ha jókedved támad, tegyél szád elé zsebkendőt.

Tavasszal feleségül vette Ilonát, huszonkét éves varrónőt. Szép lány volt, ügyes kezű. A Teleki téri libásasszonyok is nála varratták ruháikat.

Ilona nem akart feleségül menni Gyulához.

– Szép férfi vagy – mondta. – Nem férjnek való. Szeretőre nincs szükségem.

– Szomorú a szemed. Megtanítlak nevetni.

– Hogyan, Gyula? Soha nem nevettél.

Gyula hallgatott valameddig.

– Hároméves koromban meghalt Katica. Nem volt joga hozzá.

– Katica?

– Anyám. Apámat nem ismertem. Mesélik, szép szál ember volt. Az utca nevelt. A tér. Talpon maradtam. Fura ember lettem. Ha akarom, nevetsz. És boldog leszel.

Ilona is árván élt. A Szilágyi utca és Népszínház utca között, a Tisza Kálmán téren szép, háromemeletes házban, fürdőszobás lakásban lakott. Ez volt hozománya. Gyula Liebermann Jakab szűcsmesternél dolgozott a Baross utcában. Vasárnap délelőtt, míg Ilona takarított, ebédet főzött, ő biliárdozott. Csokor virággal tért haza. Ilonát magához ölelte.

– Neved boldogság.

– Tiéd is.

A téri srácok már javában borotválkoztak. Bosszankodtak, amiért megházasodott.

– Ne haragudjatok – kérte Gyula. – Mentségem annyi, boldog vagyok.

– Ingyen csókolódzol?

– Igaz szeretetet kapok. Igaz emberséget.

– De legalább lopj.

– Győzzétek cipelni.

És hetenként háromszor is osztotta a pénzt a fiúknak.

Józsa János fűszeres nevetett.

– Kilopod Liebermann Jakab szemét.

– Mind a kettőt.

– Feleséged tudja?

Gyula tagadóan intett fejével.

– Ha a németek elveszítik a háborút, mestervizsgám lesz. Saját műhelyem.

– A németek nem veszítik el a háborút. Csak zsidó újságírók álmodoznak. A németek a zsidó újságírókat is legyőzik.

– Már nincs zsidó újságíró.

– Zsidóbérencek. Mindegy.

Nézte Gyulát.

– Kiirtják a striciket. Tolvajokat.

– Meg a fűszereseket.

– Csak a zsidó fűszereseket!

– Ha a németek megverik a zsidó újságírókat, avval legyőzik Amerikát, angolokat, oroszokat?

– Avval le! És szárnyalhat büszke turulmadár!

– Az jó lesz – mondta Gyula. – Csak éjszaka ne csapkodjon. Aludni akarok.

Tavasszal levették a fiúk Gyula kabátjáról a sárga csillagot.

– Elment az eszed?

– Feleségemnek nincs munkája. Ilyesmiket varr.

– Ekkorákat? Narancsnál nagyobb.

Gyula sorjában nézte döbbent arcukat.

– Szabály. Ismertek régóta. Igazán kiérdemeltem.

– Nem is lopsz?

– Nem is biliárdozom.

Elmosolyodott.

– Vigyázzatok magatokra. Ha a németek megverik a zsidóbérenc újságírókat, nagykanállal eszünk.

A Tisza Kálmán tér kettes számú házát jelölték ki csillagos háznak. Ott zsúfolták össze a zsidókat. Gyulát és feleségét a lakók nem engedték elköltözni. Szerették, féltették őket. A pincében lécekből, ládákból zugolyt csináltak, a mögé dugták el a házaspárt. Amikor a pokoli szőnyegbombázás kezdődött, mindenki leköltözött. Rezgett a pincefal, gyertyaláng. Imádkoztak.

Két nyilas érkezett. Egyenesen a zugolyhoz mentek. Csizmájukkal szétrúgták a léceket, ládákat.

– Gyertek, zsidók!

Gyula Ilonába karolt. Nézte a könnyes szemű embereket.

– Köszönök mindent. Isten vigyázzon rátok.

Néhány lépés után visszafordult. Mosolygott.

– Mondjátok meg Józsa János fűszeresnek, csodálkozom.

Amikor a pesti emberek előbújtak pincéikből, lerongyolódva, ennivalót kutatva mászkáltak a lerombolt városban, Józsa Jánosék csirkét, libát szereztek. Tiszalökről két fél disznót. Aranygyűrűkért, arany zsebórákért, dollárért, Napóleon-aranyért sefteltek.

Tartottak attól, Gyula és felesége hazajön.

Józsa János idegesen, naponta kérdezte:

– Ha Gyula beállít a boltba, mi a francot csinálunk?

Az asszony töpörtyűt sütött.

– Elpusztultak. Egészen biztosan. Elpusztultak.

– És ha nem?

Az asszony rátámadt.

– Minek járt a pofád? Hülye ember hallgasson! Baszd meg a büszke turulmadaradat!

Józsa János segített bödönökbe tölteni a libazsírt. Kijelentette:

– Gyula jó ember, szerette mindenki. Furán élt. Biliárdozott. De soha nem ártott senkinek.

Hokkedlire ült, cigarettára gyújtott.

– Végül is barátok voltunk.

– Ne edd magad! Nem jönnek vissza!

Az asszony igazat mondott.

Megnyugodtak.