Brekegők

A férfi, Hegyi Henrik, aki nyugtalanságot teremtett a női lelkekben, szemüknek különös fényt, szájuknak tűnődő mosolyt, szívüknek reményt adott, hatvanegy éves, közepes termetű, hajlott hátú, csámpás, csúnya ember volt.

Alig egy hónapja láttam heves mozdulatokkal, öblös, ellentmondást nem tűrő hangon vitázni a Szimpla eszpresszó kirakatablaka előtt.

Magas, szikár, vasalódeszka-egyenes, dús hajú, szépen, ezüstösen, egyformán megőszült, hatvan esztendő körüli, még mindig jóképű, kissé tatáros szemű asztalossegéd kék vászonköpenyének gombját csavargatta, rángatta. Munkáról, munkafegyelemről, munkabérről, minőségről, haszonkulcsról magyarázott.

Nagy indulattal azt állította, nem lehet lézengeni, lötyögni. Minden ember alaposan gondolja végig, vizsgálja meg, mit vállal ebben a szar életben. De ha egyszer határozott, eldöntötte, mit vállal, azt kötelessége el is végezni ha törik, ha szakad.

– Maradéktalanul – ordította. – Az utolsó lélegzetvételig. Ez erkölcsi kötelesség. Minden állampolgár vitathatatlan dolga.

Köszöntem. Megemelte kalapját.

A karomhoz nyúlt.

– Meghalt hetvennyolc évesen az Egyenesné – mondta. – Fodrásznál, ahogy asszonyhoz illik, bura alatt. Holnap temetik. Na tessék, kukacoké a dauer.

Érdes hangon nevetett.

– Most aztán sírhat az a fickó, a szeretője, a szemét, a szarházi. Nincsen többé karóra, csúszós konyak, könnyelmű römiparti, csináltatott cipő, angol öltöny, szemtelen, hányaveti beszéd.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– Ez nem így van, jó uram – mondta kimért hangon. – Mi után sírna a szemét, a szarházi fickó? Még nincs harmincéves. Magas, jóképű. Nem lézeng, nem lötyög. Alaposan végiggondolta élete értelmét. Maradéktalanul betartja a munkafegyelmet, a minőséget. És megköveteli a munkabért. Keres egy másik öregasszonyt. Rozoga nagymamát. Ennyi az egész. A többi halandzsa, jó uram.

Száz forintot akartam adni, szokás és rend szerint, Egyenesné koszorújához.

– Korábban ébredjen, elkésett – jelentette ki. – Egyenesné élővirág koszorúja fizetve. Nagyobb, mint egy kocsikerék. A legdrágább, ami csak kapható a hatalmas Budapesten, az egész országban. Hitemre, de igazán hitemre, király sem kapott még szebbet, különbet. Megérdemli. Elegánsan végezte.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– A maga hite a magáé, jó uram – mondta kimért hangon. – Ha egy király meghal, több, nagyobb, drágább, szebb koszorút kap. Ezt kötelessége elismerni, jó uram. Ha királynőt temetnek, ugyanezt mondhatom.

Ismerősöm az asztalos mosolytalan, tatár arcára emelte tekintetét.

– Készségesen elismerem, királynőt másként temetnek. Fekete zászlókat tűznek a házakra, az újságok megírják, a rádióban beszélnek róla, a televízió mutatja. Bezárják az üzleteket, iskolákat. De egy királynő temetése engem mindig hidegen hagy. Akkor is, ha az egész országban konganak a harangok.

Fölemelte mutatóujját.

– Egyenesné több volt, mint királynő – mondta. – Egyenesné gyűlölte a háborút, a nyilasokat, gyűlölte a kommunistákat. Egyenesné nagy keblével csak a szép férfiakat szerette.

Rám nézett.

Dióbarna szeme sötét volt, mint égve felejtett utcai lámpa az erős napfényben.

– Egyenesné sokat nevetett. Tisztességes kort ért meg. Nem zúgolódom. Nem látott orvost, kórházat, oxigénpalackot, injekciós tűt. Nem is szenvedett. De én, én hogyan csinálom tovább? Nélküle? Esküszöm, nem tudom.

Elköszöntem. Mit tehettem volna. Kérdésére a választ nem ismerem.

Még delet sem harangoztak a hatalmas Budapesten, amikor Hegyi Henrik verítékező homlokkal, a gazdag, magabiztos emberek fölényességével, haragosokat teremtő gátlástalanságával, tele szájjal nevetett.

– A halotti ruhán van zseb vagy nincs zseb, az engem nem érdekel! Az nekem mindegy! Köpök rá! Beintek én mindenkinek!

Kapkodta pénzét, kalapját.

– Nem spórolunk ott, ahol helye nincs! Annak adunk mindent, akit szeretünk! Végtére is nekünk pompázik! És brekegjenek a koldusok!

Gőgös, sápadt arccal, nagy handabandázással desztillált vizet vásárolt.

A fehér köpenyes gyógyszerész, a kicsiny gyógyszertár vezetője kopogtatott a pénztárgépen. Fanyar, érezhetően ideges hangon beszélt.

– Egyik kollégámat és két társát őrizetbe vették. Fiktív számlákkal ügyeskedtek elég hosszú ideje. Másfél milliós csalást bizonyítottak eddig rájuk. De úgy hírlik, több mint kétmillió lesz a vége.

A gyógyszerészlány csöndes, komor hangon mondta:

– Nem sok észt adott nekik az Isten, annyi bizonyos. Fiktív számlákkal előbb-utóbb mindenki lebukik. Pusztán idő kérdése, mikor. Bilincsbe verik őket – nevetett föl idegesen. – Bilincsbe, uram! Rács mögé kerülnek!

– Kijönnek – mondta a gyógyszerész. – Milliós tételben már lehet csalni. Kisebb tételnél van baj.

Hegyi Henrik még állt a pénztárnál, a gyógyszerészlány arcát figyelte.

– Nem szeretem a rövid pórázt, a bilincset, szájkosarat. Kórházi ágyon kiterített halottat, a védtelent. Gyűlölöm ablakon a rácsot. Fütyülök adóhivatalra, fütyülök rendőrségre. Figyelhetik a szövegemet, szórakozhatnak a telefonommal, teljesen érdektelen. Köpök a világra.

Megforgatta kezében gyűrött kalapját. Szép mosollyal, csöndesen mondta, neki könnyű. Ismeri a titkot, a boldogságot.

– A boldogságot? – kérdezte a gyógyszerészlány. – Az bizony nagy kincs.

Hegyi Henrik komoly hangon magyarázta:

– Igen. Nagy kincs, bizony, a legnagyobb. Nélküle nem is tudnék élni.

A fehér köpenyes, fehér inges, nyakkendős, negyven év körüli, jóképű gyógyszerész letette golyóstollát. Fölemelte szőke, alig kopaszodó fejét. Kiborotvált arccal, nagy, világoskék, csodálkozó szemmel, lassan, csöndesen, finom gúnnyal kérdezte.

– Nagyon kérem, ne vegye tolakodásnak, elárulná nekünk is a titkot?

– Nem tudják?

– Nem, uram – mondta a gyógyszerész. – Ezt a titkot féltve őrzik.

– Az meg hogy lehet?

A gyógyszerész komolyan felelt.

– A bölcsődében, az óvodában, az általánosban, a gimnáziumban, az egyetemen nem tanították.

A lányra nézett.

– Kollegina, segítsen ki. Szerepelt a boldogság valahol, valamelyik tananyagban?

A gyógyszerészlány gondolkodás nélkül tagadóan intett fejével.

– Kisdobosnyakkendő, úttörőnyakkendő – mondta. – Nyári tábor, almaszüret, ábécé, abortusz, sok matek, sok latin.

– A boldogság nem szerepelt semmiféle tantervben – mondta a gyógyszerész. – Emlékeznék rá.

Hegyi Henrik elmosolyodott.

– A titok egyszerű – mondta. – Nem kell hozzá sok iskola, sok tanár. Az ember, bármi történjék, mindig a napba néz. Felhőkre. Este keres egy zöld szemű csillagot. Nem hajlik dereka, egyenes a háta.

A gyógyszerész mozdulatlanul nézte őt jó hosszú ideig.

– Jó recept – mondta. – Fölemelt fej, egyenes hát. Fölírom magamnak, el ne felejtsem.

– Igen – bólintott Hegyi Henrik. – Ez fontos. És a félelem kesztyűjét ne húzza föl.

A gyógyszerészlány gyöngyfogával halkan nevetett.

– Más nincs? – kérdezte. – Amit még jó tudnunk?

– A többi mellékes. Fölemelt fejjel, egyenes háttal, napnak, felhőnek, csillagoknak nem szokás brekegni. Sírjanak az aszfaltnéző brekegők, a pitiáner álomtalan alvók.

A gyógyszerészlány fölkapta fejét, hangját. Szép szemén tűz lobbant.

– Az aszfaltnéző brekegők, álomtalan alvók, száz forintért vesznek zöldpaprikát – mondta. – Babot! Akármilyen kesztyűben.

Hegyi Henrik összevonta dús szemöldökét. A fiatal lány nyugtalan, fáradt arcát nézte, majd csöndes, sajnálkozó hangon mondta.

– A benzin ára is magas, a város mégis zsúfolt az autóktól – mosolygott szelíden. – Máshol a hiba, nagyobb a hiba. Én a boldogságról beszéltem. Sajnálom, hogy nem értett. – Zsebébe tette a pénzt. – Engem vár egy kellemes kuglimérkőzés – mondta. – Kedvelem ezt a játékot. És van néhány névjegyem, kutya kötelességem levizitelni. Igazán szívesen teszem, mert nemcsak nekem boldogság. Az életemet egyedül én irányítom. Az időmet, szórakozásaimat télen-nyáron, éjjel-nappal, hosszú életem végéig én szabom meg. És tűnődhet minden brekegő, minden álomtalan alvó, hogyan csinálom. És nyugodtan gúnyolódhatnak a hátam mögött, irigykedhetnek, mocskolhatnak, gyűlölködhetnek.

Fogta gyűrött kalapját, a fejére tette.

– Lelkük rajta.

Elment csámpásan, kopottan, verítékező homlokkal, ingerülten ki az utcára, az olvadó járdára, a kánikulába. Köszönés nélkül, ahogy jött.

A fehér köpenyes, halványkék blúzos, teltkarcsú, szeplős arcú, csiborszemű, szexepiles, fiatal gyógyszerészlány hisztérikusan fölnevetett.

– Brekegnek! Kugliznak! Desztillált vízben pancsolnak! Napot nézünk, mesét hallgatunk!

És csúnyán káromkodott.

A negyven év körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Ez az ember más bolygón él – mondta. – Névkártyavizitel.

A gyógyszerész tűnődött.

– Brekegők. Napra nézzünk, csillagra. Vajon hol lakik?

– Nem tudom. Azt mondják, kőrisfák vannak az ablakai alatt.

– Kik mondják?

– Dönci, a pincér. Meg hogy monogramos selyemköntösben, perzsaszőnyegen, velencei csillár alatt fogadja a látogatókat. És csak kávét, kólát iszik, sohase mást. És van egy fekete törpepapagája. Az egyetlen Budapesten. Avval szórakozik.

– Fekete törpepapagáj. Mit mond egy fekete törpepapagáj? Akinek ő a gazdája? Nap, felhő, csillag. Nap, felhő, csillag. Brekegők, brekegők.

– Fölemelt fej, egyenes hát. Egyenes hát, fölemelt fej.

– Ez a brek, brek, brekegnek megint jön. Mindig jön. Beállít csámpásan, nagyhangon. Széttépi az idegeimet. Beállít, magyaráz, kapkodja kalapját. Tudom, egyszer megölöm.

– Ne gondolj rá – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Szerelmes. Minden pénzét az éj királynőjére költi.

– Az éj királynőjére?

– Így hívja.

– Táncosnő?

– Orvos.

– Orvos az ágyába bújik ennek a csúf vénembernek?

– Ha kevés a paraszolvenciája, a fizetésével mire jut?

– Ezt is Dönci beszéli?

– Az egész város.

– Hihetetlen.

– Onassis ágyába Jaquelin Kennedy bújt. Ennek egy orvosnő.

A gyógyszerész maga elé bámult.

– Másik bolygón él – mondta. – Vagy kilépett egy mesekönyvből.

Rég elharangozták a delet a hatalmas Budapesten, amikor még mindig Hegyi Henrikről beszéltek, a kőrisfákról az ablakai alatt. Azután a negyven körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Lemész Siófokra? – kérdezte a lány.

– Leviszem a feleségemet. Szabad szombatja van. Napozzék.

– Lent maradsz?

– Nem – mondta a gyógyszerész. – Az nem létezik.

– Maradj vele. Fürödj. Pihenj. Napozz.

– Vasárnap délután érte megyek.

– Póker? Lóverseny? Lóverseny? Póker? Most mennyi a tartozásod?

– Száztízezer. Átadnak a rendőrségnek.

– Az állam pénzéhez nem nyúltál.

– Nem is fogok.

– Hányan jelentettek föl? De most ne halandzsázz, ne beszélj mellé.

– Pontosan tizenheten.

– Kik?

– Nagy részük kolléga. Írásom, aláírásom a kezükben.

– Beszélj velük – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Kérj haladékot. Emberek ők is.

– Gondolod?

– Beszélj velük.

– Az ügyvédem már beszélt velük. Jogi úton követelik a pénzüket. Egy hétnél nem várnak tovább.

A gyógyszerészlány száraz szemmel nézte őt.

– Uram, Istenem, akkor miben bízol?

A gyógyszerész a nyakkendőjén igazított. Sápadtan, fagyosan elmosolyodott. Hangjában félelem bujkált.

– Uram, Istenem, templomba megyek. Misére. Miben bízom? Semmiben. Csodában.

A gyógyszerészlány csöndesen, keserűen nevetett.

– Imádkozhatsz. Csoda nincs. A póker nem segít. A lóverseny sem segít. Gondold végig, nyolc év alatt mennyit nyertél. A végelszámolásod milyen tragikus.

– Az.

– Nem akad valaki, aki fél évre, akár kamatra, nagyobb összeget ad kölcsön? Betömni a lyukakat?

– Elfogyott a páciens, el a bizalom.

A gyógyszerészlány egy ujjával villantott az aranyszínű mérlegen.

– A feleséged mit mond?

– Örül, hogy nincs gyermekünk.

– Elhagy?

– Nem. Hullába nem rúg. Sír, dolgozik. De a keze már a kilincsen. Harminckét éves.

– Fiatal.

– Elfárad, elmegy.

– Add el a Zsigulit.

A gyógyszerész a pult mögött állt.

– És mit még?

Szórakozottan bólintott.

– A feleségem télikabátját eladtam. Eladtam a karóráját. A Zsiguli az ő nevén van. A szüleitől kapta. Ma reggel föltörtem a fiókját, elloptam a fizetését.

– Kiviszed a versenyre – mondta a gyógyszerészlány. – Értelmes, jó képességű ember.

– Talán ma fordul a szerencsém. Neked mennyivel tartozom?

– Nem érdekes. Nem tétel.

– Adj még ötszáz forintot. Benzinre. A te pénzedet visszaadom. A cián előtt.

A lány elmosolyodott.

– Ne bomolj, alkoholista leszel – mondta nyugodtan. – Ha a feleséged beadja a válópört, adsz neki egy pofont, hőscincér. Azután zokogsz. Vállalj különmunkát. Kitalálunk valamit.

– A feleségem arra vár, hogy valaki bekösse a fejem.

– Van türelme.

– A szüleinek nincs – mondta a gyógyszerész. – A keresztanyja is hergeli Siófokon.

– Ne csodáld – mondta a fiatal lány. – Egyáltalán ne csodáld.

Hátrament a gyógyszerraktárba, hozta retiküljét. Kivette az ötszáz forintot, odaadta.

– Hány óra? – kérdezte a gyógyszerész.

A lány nevetett.

– Baj van – mondta. – A zálogcédulám nem mutatja az időt.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész elpirult.

– Anyádnak mit mondasz?

A gyógyszerészlány nem válaszolt. A telefonhoz lépett, tárcsázta a pontos időt.

– Még több mint másfél óra múlva zárunk – mondta. – Hol alszol?

A gyógyszerész nagy, kék szemével nézte őt.

– Bekötöd a fejem?

Hangjában keserű öngúny volt.

– Bekötlek egy istállóba.

Kora délután a nyúlánk, jóképű gyógyszerész jó érzékkel vezetett. Felesége, szép, tatárarcú nő, az utat figyelte.

– Holnap hazahozlak – mondta a gyógyszerész. – A jövő héten megoldom a gondokat. Talán már hétfőn vagy kedden. Ebben bízhatsz.

– Nem veszel be ciánt – mondta a felesége. – Sem hétfőn, sem kedden. Akkor miben bízzam?

– Egy milliomosban – mondta a gyógyszerész. – Egy vén, csámpás milliomosban. Akinek kőrisfák állnak az ablakai alatt.

Felesége az utat figyelte.

– Ez új szöveg. Add vissza a fizetésemet. Legalább a felét. Lakbért kell fizetnem. Villanyt. Gázt. Telefont. Valamit ennem is kell. Öt deka parizert. A kertkapu előtt tégy ki a kocsiból. Nem szeretném, ha keresztanyám nyaralójából eltűnne valami.

A gyógyszerész villogtatni kezdte az irányjelzőt. Lassított. Kihúzódott a műút padkájára. Megállt. Pofon vágta a feleségét.

A tatárarcú asszony visszatette arcára napszemüvegét.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész a gázpedálra lépett. Óvatosan fölkanyarodott a műútra.

– Soha nem csaltalak meg – mondta a felesége. – Érthetetlen. Pedig régóta nem szeretlek. Talán nem tudnám magammal elszámolni. Most egy vegyészmérnök udvarol. Nem szép, nem túl szerencsés ember. Nem is túl jó parti.

– Velem mi a szándékod?

Az asszony nem válaszolt.

– Börtönben szeretnél látni?

– Talán valaki beköti a fejed. Egy gazdag nő. Fiatal vagy, jóképű, diplomás. Egy ideig mindenki hisz neked. Ez járható út. Ajándékot vennék az esküvődre.

– De én szeretlek.

– Ne csinálj csúnya válópört – kérte az asszony. – Semmi értelme, hogy konzervatív ruhában, kellemes, kulturált modorban szerelmet vallj a bíróság előtt.

A szőke, jóképű gyógyszerész hallgatott.

– Nem baj, ha nem jössz értem holnap – mondta az asszony. – Ne legyen lelkifurdalásod, hisz sohase jössz. Elvered az időt a galoppon, a kártyaasztalnál. A vegyészmérnök keresztanyáméknál ebédel. Majd együtt megyünk haza, vonaton.

A gyógyszerész a középső sávban előzött, két autó mellett is elhúzott.

– A csámpás vénember a kőrisfáival kihúz a csávából – mondta szórakozottan.

A csámpás vénember, Hegyi Henrik az ablakban állt. Régi ház, aládúcolt kívül-belül. Hegyi Henrik kinyúlt a nyitott ablakon, megsimogatta a tartóoszlopokat.

Szerette a fa hűvös érintését.

– Kőrisfák – mondta. – Hatalmas kőrisfák. Nemrég még éltek. Ha nagy a csönd, még most is hallom lélegzésüket.

Elégedetten nézte kőrisfáit az ablaka előtt.