Gyöngyszem

Kiss Balogh Sándor középosztályból lecsúszott szülei, Isten jóvoltából, rövid egymásutánban, pontosan két hét különbséggel haltak meg. Református tiszteletes szép zsoltárokkal búcsúztatta őket.

A Múzeum kávéházban Kiss Balogh Sándor mindig csöndes hangján így szólt:

– Anyám két esztendeje megvakult. Apámat fájdalmas, gyógyíthatatlan betegség tartotta ágyban. Isten megoldotta bajukat. Rajtam nem segített.

Barátja, Csöndes István megitta konyakját.

– Nehéz lehet – mondta. – Pogány vagy.

– Amióta lélegzem.

– Olvass Epiktétoszt.

– Még hányszor?

– Akárhányszor.

– Marcus Aurelius akárhányszor olvasta. Mondta, mondta bölcs leckéjét, és foga halálfélelemtől kocogott.

– Halálodtól félsz?

– Magányomtól.

Barátja vékony, hosszú ujjú kezével kopasz pincérnek intett. Konyakot kért. Majd így szólt:

– Keress feleséget. Tiszta lelkűt. Értelmeset. Rilkét olvastok. Anna Kareninát. Könyveken vitáztok. Gondolatokat cseréltek. Összebújtok. Örültök tavasznak, zöldellő fűnek. Nevettek szmokingos urakon, fölékszerezett asszonyokon.

– Megártott neked Simon Weil.

Barátja oldalra biccentette aszkétafejét.

– Lélektelen harácsolókon szívből lehet nevetni. Vagy undorodni.

Kiss Balogh Sándor hallgatott valameddig.

– És ha agglegény maradok?

– Ne reménykedj.

– Hát akkor lesz feleségem. Te nálunk vacsorázol.

– Minden nap?

– Csak esőben.

– Zsíros kenyeret?

– Máskor szalonnát lila hagymával.

– Szmokingban?

– Csakis. Feleségemen ékszer csörömpöl.

– Látni akarom, asszonyod csokornyakkendőd igazítja.

– Látni fogod.

Nevetve léptek ki a Múzeum kávéház ajtaján. Kiss Balogh Sándor annyit mondott:

– Józan, nyugdíjas takarítónőt veszek feleségül. Élettársra szükségem van.

Barátja bólintott.

– Vásárolj tucat flanellbugyit. Boldog leszel.

Kiss Balogh Sándor gyógyszervegyész volt. Kutatómérnök. Gyalázatos fizetéssel. Rögeszmésen hitte, oly találmánya lesz, mellyel ha elkészül, ha publikálja, japán tudósok vállukon cipelik végig Tokión.

Nem cipelték. Hírét sem hallották.

Egyedül élt háromszoba-hallos, összkomfortos, szerényen bútorozott, elhanyagolt, Berzsenyi utcai lakásában. Sanyarú körülmények között. Valamelyik szomszédasszony mindig szellőztetett, beágyazott, takarított nála. Ő halk hangján köszönte.

– Nincs mit köszönni, Sanyika – mondták, mert mindenki így szólította.

Az egész környék Sanyikája volt.

– Sanyika, maga olyan kétbalkezes. Rejtély, hogyan fűzi be cipőjét – mondta egy idős asszony a második emeletről. – Kerítsen asszonyt, mielőtt egerek rágják szét lakását.

– Hozok asszonyt – ígérte csöndesen Sanyika. – Csak annyit mondjon, jönni akar.

– Minden lány menni akar, Sanyika. Nézzen a szemébe, fogja karon, rakja ágyába. Csinálja dolgát. Reggel itt marad, Sanyika. Ennyi. És nem több.

– Igaza van, Füzesné. Hurkot dobok nyakára. Reggel megkötözöm.

– Mulya maga, Sanyika. Beszél, beszél. Galamblelkét kilocsogja. Asszony keblét csókolni kell. Fenekét szorongatni. Nem folytatom. A Rákóczi téren nyúljon pénztárcájába. Pikk-pakk-pukk. Kész a kocsi.

Sanyikát szerették a lányok, asszonyok. Presszóban szívesen ültek asztalához. Szépek. Csinosak. Ki száraz szemmel, ki könnyekkel panaszolta bánatát. Melyik férfival miként járt pórul.

Ő megértően bólogatott. Halkan, hosszan, nagyon hosszú körmondatokkal bizonygatta, mily méltatlan, szégyenletes dolog. Végül ügyetlenül mindig oda lyukadt ki, ő bizony másfajta. Szíve van. Ő bizony bármikor képes sírig tartó szerelemre.

A lányok, asszonyok elmosolyodtak.

– Rendes ember vagy, Sanyika. Biztos, egészen biztos, előbb-utóbb akad nő, aki szeretni, becsülni fog. Sírig boldogok lesztek.

Késő délután szép testű asszony ült asztalához. Fekete szeme izzott, hangja rekedt volt a gyűlölettől. Férje üzemmérnök.

– Otthagyott egy húszéves, folyton vihogó, combját mutogató pénztároslányért. Megátkoztam őket.

Sanyika ámult. Vigasztalta. Elmondta ügyetlen mondókáját.

– Soha nem láttam még ilyen szép asszonyt. Soha. Sehol.

– Akad elég! De igaz, ruhátlanul kevés.

Fölnevetett.

– Ketten vagyunk! Ördög vigye! Nálad alszom!

Sanyika kezet csókolt neki.

Az asszony a fotelban ült. Sanyika halk hangján beszélt szerves, szervetlen anyagokról, centrifugáról, elektronmikroszkópról. Arról, miféle módszerrel lehetne kivédeni a rezisztenciát. Vegyületekről. Kísérletekről.

– Türelem és türelem. Sok súlyos baj megoldható.

Az asszony hangosan fölzokogott.

– Sanyika, elég!

Fölállt.

– Nem bírom tovább! Gyönge az agyam szemináriumhoz!

Elment.

Kiss Balogh Sándor elmondta kalandját a Múzeum kávéházban barátjának. Ő oldalt billentette aszkétafejét.

– Minden nőnek kezet csókolsz. Miért? Ágyban parányi lábukat csókold.

Konyakot rendelt.

– Hiszel hivatásodban. Embereken akarsz segíteni. Mi több ennél? Asszony akad. Hű társad legyen. Tudja, miért kínlódsz.

– Kétszer elváltál. Megcsaltak?

– Az első kérte, altattassam el kutyámat örökre. Másodikat anyám hallgatagsága idegesítette. Meg filléres gondjaink.

– Szépen gitározott.

Barátja szivarozó újságírót nézett. Halkan mondta, csak úgy magának.

– Hangyára lépett. Nem hallotta meg halálsikolyát.

– Sokat olvasol.

– Leginkább verseket. Olvastam, a tücsök szárnyát fogd, kezedben marad a dal.

Sanyikára emelte szürke szemét.

– Igen. A dal.

Lány ült asztalukhoz. Kiss Balogh Sándornak bemutatkozott. Barátjának puszit adott. Kiss Balogh Sándor halk hangján kérdezte:

– Hány éves?

– Húsz. Bölcsész vagyok, magyar-történelem szakos. A mutterom pipás. Nem tudja, mennyi pénzt hoz a konyhára.

– És mennyit hoz?

– Újságíró leszek. Vagy regényt írok szerelemről. Szexről. Versért bagót fizetnek.

Sanyika barátjához fordult.

– István, ma éjjel szabad vagy.

– Tíz évig nem. Addig tanulj szájharmonikázni. Ha jól muzsikálsz, pénzt hoz.

Fizettek, Kiss Balogh Sándorral elmentek, a lány a kávéházban maradt.

Sokáig gyalogoltak. Némán. Később István annyit mondott:

– Krisztus mentse meg lelküket. Én elfáradtam.

Hozzátette:

– Nem vagyok szent.

Ideges mozdulattal beletúrt hajába.

– Hiszem az élő Istent. Anyámért imádkozom.

Megállt. Aszkétafejét oldalt fordította.

– Mondják, beteg. Gyógyíthatatlan. Nem igaz. Nem akar emberekkel társalogni. Kutyámmal társalog. Kutyám érzékeny, bölcs. Értik egymást.

Szikáran hozzátette:

– A Biblia nagy része apokrif. Én szívemmel hiszem Istent. Ha anyám ideje lejár, bármennyit vétkeztem, Isten nem hagy el.

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján mondta:

– Nem, István. Én is fogom a kezedet. Barátok vagyunk.

Valóban barátok voltak. Csöndes István franciaszakos tanár. Fordításokból, korrepetálásokból, szerény fizetéséből tartotta el hallgatag anyját Böszörményi úti lakásukban. Orvosok magyarázták, anyja súlyos beteg, kórházba akarták küldeni. István nem engedte.

– Én gondozom. Érzékeny – mondogatta udvariasan. – Családi örökség. Én is érzékeny vagyok. Rossz mondattól rossz napjaim születnek.

Nem mondta el orvosnak, nem mondta senkinek, csak barátjának, Sanyikának, anyja nem hallgatag. Tacskó kutyájával hosszan beszélget, és a kutya figyel rá.

– Szentül hiszem, értik egymást.

Kis szünet után hozzátette:

– Isten ajándéka anyámnak. Ha térdepel, imádkozik, kutyája mozdulatlanul ül mellette. Nézi a falon a fekete feszületet.

Aszkétafejét oldalt billentette.

– Két ilyen tiszta lelket Isten ritkán teremt.

Hóhullásban, kopott kabátban csavarogtak. Szokott helyükön, a Múzeum körút sarkán, hentesüzlet kirakatában bámulták a gőzölgő fejhúst, kolbászt. Sanyika zálogházba vitte karóráját. Az üzlet pultján, műanyag tálcáról ettek forró kolbászt. Mustárt tunkoltak, haraptak kenyeret.

Két esztendő múltán, kinek tanácsára, István nem tudta, egyetlen barátja fölhagyott a gyógyszerkutatással. Különféle kozmetikumok készítésével foglalkozott. Sok pénzt keresett. Csöndes István nem mondta el véleményét, nem bántotta, hiszen szerette barátját. Tavaszi délutánon annyit mondott:

– Éjszaka meghalt anyám kutyája. Ölemben vittem Gödöllőre. Fűzfa alá temettem el.

Kiss Balogh Sándor hallgatott. Ismerték, szerették, becsülték, értették egymást.

Nem sokkal később Sanyika bemutatta menyasszonyát barátjának.

Fónagy Tímea fiatal, csinos vegyész. Rövid szoknyát hordott. Bámulatosan szép lába volt.

– Barátja nem hajlandó elköltözni a Berzsenyi utcából – panaszolta. – Ki érti ezt a maflaságot?

– Ott született – mondta Csöndes István. – Ott élt szüleivel.

Fónagy Tímea belsőépítésszel terveztette lakásukat. Csöndes István bámulta a falba épített televíziót, méregdrága, ízléses bútorokat.

– Józsefvárosi gyöngyszem – nevetett a fiatalasszony. – Nem így találja?

– Gyöngyszem – mondta Csöndes István. – Csak főtt kolbász hiányzik csípős mustárral.

Ősszel Csöndes István anyja meghalt. Fia reggel látta meg ágyában. A parkettán fél tucat üres gyógyszeres doboz. Az orvos fásult hangon állapította meg:

– Öngyilkos lett.

Rendőrök faggatták Csöndes Istvánt, de ő semmire nem tudott értelmes magyarázatot adni. Oldalra billentett aszkétafejével bizonygatta:

– Nem volt beteg, csak érzékeny. Az pedig nem betegség.

Később halkan kérdezte:

– Hová vitték?

– Hullaházba. Hová máshová?

– Fűzfa alá szeretném temetni.

Készült az aznapi óráira. Apollinaire-verseket akart mondani a némán bámuló diákoknak franciául. De nem ment el az iskolába. Járkált céltalanul a városban. Kopott kabátja szitáló esőben átázott. Azt se tudta, hol, merre jár. Besötétedett, amikor váratlanul barátja ajtaja előtt találta magát. Csöngetett.

Kiss Balogh Sándor szmokingban nyitott ajtót.

– Hogy nézel ki? – kérdezte.

Csöndes István oldalt billentette aszkétafejét. Hajából vállára csorgott a víz.

– Az anyám – mondta. – Anyám…

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján szólalt meg.

– Meghalt?

István feje tagadóan mozdult.

– Megölte magát.

– Elkésünk – lépett Tímea a ragyogóan világított előszobába. Ízléses, nem túl föltűnő nagyestélyit viselt.

– Pénzed van? – kérdezte Kiss Balogh Sándor.

– A fekete ruháját adom rá. Csipkegallérral. Míg misére járt, abban járt.

Tímea férjéhez lépett. Bosszúsan nevetett.

– Még mindig nem tudja helyére igazítani csokornyakkendőjét.

Ékszerei megcsörrentek, mikor odalépett férjéhez, rendbe hozni a hibát.

– Indulnunk kell. Késésben vagyunk.

Csöndes István lebaktatott velük az utcára.

Kiss Balogh Sándor kinyitotta autója ajtaját.

– Elvigyünk valameddig?

Barátja tagadóan intett fejével. Később fölnézett a kilátástalan égre.

Eső verte arcát.