Totóztak

E sorok írója igen sokáig tűnődött, éjszakánként álmatlanul forgolódott. Négy munkásember halála ilyetén való elbeszélése nem túl bizarr-e.

Önmagával vitázott. Ha írni támadt kedve, mások véleménye nem érdekelte.

Egy hajnalon úgy vélte, eleget tökölődött. Üsse kavics, cár lesz vagy kalaposinas. Rövid fohászt mondott. Golyóstolla hegyén dal szóljon. Könny ne perdüljön. És íróasztalához ült.

Virgoncos Károly, Horváth Gábor, Soós Frigyes, Esztergomi Mátyás nyugdíjazásuk után, feleségük haragja, vad káromkodása ellenére, unalmukban, pohár bor mellett avval töltötték idejüket, találgatták, melyikőjük fejezi be életét hamarabb. Milyen módon távoznak. Milyen sorrendben követik a többiek.

Vadabbnál vadabb jóslatok születtek. Hol komoran bámultak, hol öklüket emelték.

– Kórházban fejezed be – mondta Horváth Gábor. – Deszkák között.

– Bedeszkázva te dögölsz meg! – ordította Virgoncos Károly. – Nekem harmincéves szeretőm van!

– Miért vagy haragos? – kérdezte Horváth Gábor. – Bedeszkáznak. Négy oldalról. Hörögsz. Böfögsz. Orrodon, szádon büdös motalkó jön. Szeretőd sose volt.

Mind a négyen halottak. A rákoskeresztúri temetőben olcsó sírkövükön gyertyát senki nem gyújt.

Virgoncos Károly hatvanegyedik születésnapját a nyugdíjasok együtt ünnepelték. Felesége húslevest, csirkenyakpaprikást tálalt. Gyermekei cigarettát vittek. A három nyugdíjas két liter bort.

Amikor a vendégek elmentek, az asszony leszedte az asztalt.

A nyugdíjasok magukra maradtak.

Esztergomi Mátyás borospoharát cimboráira emelte.

– No, Isten, Isten! Kint hull a hó. Szobádban kályha duruzsol. Hol itt a baj?

– Jól figyeld, mit duruzsol kályhám. Márciusban gödörben leszel. Villamos megy keresztül rajtad. Tűzoltók kanállal szednek ki alóla.

– Téged a feleséged rángat ki a klotyóról. Nyomikálás közben ráncos pofádra buksz.

Az asszony bejött a konyhából. Kezét kötényébe törölte.

Rájuk ordított.

– Isten barmai! Így féltek? Ha nem tudtok másról ugatni, pofa be!

– Ilona, te nem félsz? – kérdezte Horváth Gábor.

– Konyhában a mosatlan. A szennyes. Mikor érek rá?

Majd hozzátette:

– Ha csak halálotokról beszéltek, kerüljétek el egymást. Mert bolondokházába visznek. Nincs enélkül is elég bajotok?

– Totózunk – felelte Esztergomi Mátyás. – Ki, mikor, hogyan fordul föl. Ez érdekes játék. Lehet nyerni, lehet jó nagyot tévedni.

– Holnaptól mi is totózunk. Beszélek az asszonyokkal. Nem lehetetlen, egyszer mi is föld alá kerülünk. Jó szórakozás kitalálni, mi a fenét csináltok egyedül.

A négy férfi bámult.

– Virágot viszünk sírotokra – mondta Soós Frigyes. – Okosan beszélsz, Ilona. Holnaptól kitotózzuk, milyen sorrendben tértek örök nyugovóra.

– Ti mentek előbb. Úgy ésszerű. Nem tudjátok beosztani nyugdíjatokat. Fecsegtek, égetitek a villanyt. Kopik szátok. Nem baj. Kopik cipőtök. Baj. Siránkoztok fél liter tejért. Jajongtok. Özvegyember gyomra korog. Négy asszony agyagos földben röhögne.

– Megházasodom – mondta Virgoncos Károly. – Nem baj, ha harmincéves. Segge kemény. Csak szőke legyen. Szeme kék. Így rendben lesz, Ilona?

Az asszony komolyan válaszolt.

– Neked könnyű. Nyolcezerhatszáz a nyugdíjad. Klozettpapírra se telik belőle. Ifjú, szőke, új feleséged csodálkozhat majd.

Virgoncos Károly összehúzta bozontos, ősz szemöldökét.

– Ilona, ocsmány szád van. Minden szavad undorító. Minek tűröm, meddig tűröm, nem tudhatom.

– Nem sokáig. Arcod lilul, szájad kék. Gyógyszerre nincs pénz. Pasaréti villára nincs időd spórolni. Te fordulsz föl elsőnek.

Nevetett. Nikotintól sárga fogát mutatta.

– Hozok föl tüzelőt. Ne dögölj meg két vödör szénnel a pincében. Nem illik.

Virgoncos Károly illő módon, február közepén, álmában, ágyban halt meg.

– Megunta az unalmat – mondta Ilona.

– Milyen szerencsés – ismételgették a szomszédok. – Nem szenvedett.

– Nem halt éhen. Két szelet zsíros kenyeret vacsorázott – magyarázta Ilona a három riadt, nyugdíjas prolinak.

– Emberül halt meg. Nem ingyenkonyhán.

Virgoncos Károlyt kemény hidegben temették. Lapát csikorgott. Fagyott föld dübörgött. Az emberek fölhajtották gallérjukat.

Horváth Gábor a szürke eget kémlelte.

– Vihar jön – mondta. – Majdcsak vége lesz.

Szállingózni kezdett a hó, míg villamosra vártak.

Ilona, szájában cigarettával, Horváth Gáborra mutatott.

– Nem kell totózni. Te következel. Júniusban.

Horváth Gábor idétlenül vigyorgott.

– Hányadikán?

– Fájdalmaktól ordítasz. Két hétig. Azután csönd. Ápolónő lezárja szemedet.

Horváth Gáborné férjére nézett. Megszorította Ilona karját.

Az özvegy csodálkozott.

– Hát meddig akar élni? Munkásembernek is jár a pihenés. Ha ügyesen gazdálkodsz, négyhavi nyugdíjából kitelik egy puhafa koporsó. Ha könnyelmű vagy, tejet iszol, kartondobozba csomagolhatod.

A Népszínház utcában lekászálódtak a villamosról. Ilona cigarettára gyújtott. Alaposan megnézte a három nyugdíjast.

– Bámultok? Egy esztendőn belül mind kipurcantok. Utána mi jövünk. Gyermekeink napi gondokkal küszködnek. Válnak. Politizálnak. Virág nem kerül sírunkra.

Sűrű pelyhekben havazott.

– A lengyel piacon veszek cigarettát.

Fölnevetett.

– Ha az utolsó proli is elköltözik, látni szerettem volna még, amikor az ügyes kezű, jó urak, a szent elit, cipőt, ruhát készít. Ajtózárt szerel. Ablakot üvegez.

Hóba dobta cigarettáját.

– Oly okosak. Törvényeket gyártanak. Ha nem tetszik, tíznaponként átírják. Menni fog nekik a többi is.

Mind a nyolcan temetőben vannak. Sírjukon nincs virág.

E sorok írója borjúnagy kutyájára bámul.

– Ne félj, Berci, van még proli. Csak csöndesek. Félnek. Munka nélkül élni nem tudnak.

És szemüvegét törülgeti.