Isten ajándéka

Rubác Józsefet anyján kívül, aki Tyutyinak becézte, szél fúvásától is óvta egyetlen gyermekét, soha, sehol, senki nem szerette. Nem bántották. Avval ugratták, szarevő. Mire ő annyit válaszolt, hajnalban kel, újságokat visz lakásról lakásra, fáradtan megy iskolába. Anyja házakhoz jár mosni, takarítani.

– Apádat meg elütötte a hajókötél – mondta Város Ferenc. – Elvitte a cecelégy.

– Tüdőbaj.

– Nagy kár. Örömét találná benned.

Város Ferenc gyűlölte Tyutyit. Engesztelhetetlenül. Ha okát kérdezték, vállat vont.

– Megölöm. Ezt vegye mindenki komolyan.

– Semmi okod rá – mondták a fiúk.

– Féreg. Nyugodt szívvel eltaposom.

Tyutyi alacsony, sovány, vörös hajú, vörös szemöldökű, világoskék, Város Ferenc szerint alattomos szemű, pulykanyakú, nagyon csúf fiú volt. A Bezerédi utcai iskolába járt.

Adott, vett, seftelt.

Elvégezte a nyolc elemit, inasnak ment, heti egy pengőért. Három esztendő múltán segédlevelet kapott, huszonnégy filléres órabért.

Alkonyattájt anyja változatlanul megkereste őt a téren.

– Tyutyi, besötétedik. Tessék hazajönni. Sötétben baj érhet.

Tyutyi anyjába karolt. Hazamentek.

Amikor váratlanul, sóhaj nélkül, csillagos nyáreste anyja meghalt, Tyutyi lehúzta ujjáról jegygyűrűjét. Amikor anyját elvitték, azt mondta:

– Temesse el, aki akarja. Nekem nincs pénzem.

Soha nem tudta meg, kik, hová temették. Úgy vélte, baromság. Ha valaki meghal, mindegy, miféle gödörbe rakják.

Dolgozott, kuporgatta pénzét.

Adott, vett, seftelt.

Város Ferenc határozottan állította:

– Munkahelyén alkatrészeket lop. A tolvajlás nem seftelés. Bűncselekmény.

Tyutyi kijelentette, amíg él, ad, vesz, seftel. Soha nem lesz bűnöző.

– Számolni tudok, eszemet használom. Többet tudok majd fölmutatni, százszor is többet Város Ferencnél.

– Lehet – mondta Város Ferenc. – Gyarapítsd vagyonod. Adok öt pengőt, ha elárulod, anyádat hol eszik a férgek.

Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt.

– Hiába gyűlölsz. Jártatod pofádat. Nem tehetsz semmit.

– Várd ki a végét.

Egy este kiskocsmában boroztak. Város Ferenc nem bírt magával. Hideg gyűlölettel marta, gúnyolta Tyutyit. A fiúk váltig kérték, hagyja abba. Város Ferenc nézte Tyutyit.

Fölért egy köpéssel.

– Akad nő, aki száz pengőért lefekszik veled?

– Sok pénz – mondta Tyutyi. – Annyit nő nem ér. De neked soha nem lesz száz pengőd. Annyi sem, hogy olcsó kuplerájban lehúzd gatyádat.

Város Ferenc székestül fölborította. Mellére térdepelt. A fiúk csavarták ki kezéből a kést.

A pincérek kidobták őket.

– Rusnya állat – mondta Város Ferenc az utcán. – Ígérem, kibelezlek.

– Alig hiszem. De azt tudom, bekopogsz még hozzám tányér levesért. És elkergetlek. Kanálnyit sem adok.

Nyakkendőjét igazította.

– Verekedéssel, késsel mire jutsz? Nem félek tőled. Adok, veszek, seftelek. Hülyéken nevetek.

– Mosolyogni sem tudsz. Anyád mosónő volt, apádat elütötte a hajókötél. Hajnalban újságokat cipelsz. Nincs lány, aki átöleljen. Hatvanévesen magad alá szarsz. Mindenki tapsol örömében.

Tyutyi nem vonult be katonának. Hol hamis papírokkal, hol papírok nélkül bujkált lángvörös hajával.

A Bezerédi utca sarkán találkozott Város Ferenccel, aki szintén bujkált. Nagynénje lakásán dekkolt.

– Túléljük?

Tyutyi vizenyős szemével bámulta Város Ferencet.

Város Ferenc revolvert vett elő zsebéből.

– Én igen. Érted meg nem kár. Fillérbe nem kerül temetésed.

Elvitte nagynénjéhez. Fánkot ettek, demizsonból bort ittak.

Már Gödöllőn voltak az oroszok.

– Lesz itt csinn-bumm – mondta Város Ferenc. – Vörös fejed havon világít. Csúnya halott leszel.

– Házasodom. Gyerek nem kell. Sok pénzbe kerül. Szép asszony lesz feleségem.

– Elszeretem, tulipiros patkány.

– Meztelen seggel? Én adok, veszek, seftelek.

A Capitol mozi közelében akna csapódott be. Rezegtek az ablakok. Bámulták egymást.

– Nem lesz feleséged. Legföljebb púpos. Tolókocsiban.

Fiatal, szép lányt vett feleségül. Tisztességeset. Nagyon szépet.

– A nőkön nem lehet eligazodni – magyarázta keserűen Város Ferenc.

Keményen tagadta, szerelmes Tyutyi feleségébe. De tény, sokat szenvedett. Hosszú esztendőkön át reménytelenül harcolt Szepes Veronikáért.

A fiúk nevették, Tyutyit nem érdekelte.

Szövetkezetben dolgozott, adott, vett, seftelt.

Kérész Elemér negyvenéves, magas, sovány, tüdőbeteg férfi volt. Mindenkit megnevettetett kitűnő humorával. Hírlett, perverz disznó. Pompás dumával bolondította az asszonyokat, lányokat.

Tyutyi szabad idejében belátogatott hozzá. Adtak, vettek, sefteltek.

Szepes Veronika, ügyvéd családjánál cseléd, szivart, cigarettát vásárolt rendszeresen, nevetett Kérész Elemér tréfáin. A trafikos többre nem jutott vele. Ezerkilencszáznegyvenkilenc végén ő mutatta be Szepes Veronikát Tyutyinak.

Két hét múlva házasodtak.

Tyutyi a Klauzál téren kiügyeskedett tágas, világos, másfél szobás, komfortos lakást. Város Ferenc fölrobbant dühében. Szikrázó gyűlölettel kérdezte Szepes Veronikát, hogy tehetett ilyent, evvel a csúf állattal élni, beszélni, ágyba bújni.

– Férjemről így ne beszélj. Senkitől nem tűröm. Én döntöttem. Nem hagyom el, nem csalom meg.

– Elszeretlek. Feleségül veszlek. Ha másként nem megy, özvegyet csinálok belőled.

Város Ferenc fogadkozott esztendőkön át, egyre vadabbul, Szepes Veronikát nem engedi elrohadni Tyutyi mellett. Ez egyszerűen lehetetlen.

– Ezer csokor virággal, ezer szép szóval, akárhogy, elhozom a jobb sorsra érdemes asszonyt. Vagy találok más megoldást. Amire nem szívesen gondolok.

A fiúk nevettek rajta. Magyarázták, minden nap más nő takarítja lakását, bújik ágyába. Válasszon ki egyet, vegye feleségül. Hagyjon föl e reménytelen marhasággal.

Város Ferenc hidegen nézte a fiúkat.

– Elhozom Veronikát. Ismertek, mióta éltek. Azt mondom, amit tudok. Amit tudok, csinálom.

Tyutyit nem érdekelte Város Ferenc hőbörgése. Dolgozott, adott, vett, seftelt. Felesége takarított, mosott, főzött. Mindig mosolyogva várta őt.

Város Ferenc leste, várta, egyre elszántabban, a fiúk félelmére, mikor jön el az ő ideje.

Ötvenhatban, nyakában géppisztollyal, Város Ferenc rossz mosollyal mondta:

– Mennyi becsületes halott hever az utcákon. Talán egy becstelent is közéjük lehet teríteni. Tyutyi rabol, fosztogat. Undorító.

A fiúk ráordítottak.

– Ne gyilkolj! Így nem lehet asszonyt szerezni!

Város Ferenc komolyan mondta, csöndesen, meggyőződéssel, ahogy szerelemtől fertőzött, gyógyíthatatlan, szánalmas emberek beszélnek:

– Veronika az enyém. Ha az oroszok kitakarodnak, örökké.

Tyutyi valóban fosztogatott. Cipelte a portékát a Corvin Áruházból. Máshonnan tucatnyi írógépet. Hol, kinek adta el, a fiúk nem tudták. Csak annyit, jeles vagyont rabolt.

Azután Nyugatra menekült feleségével.

Később híre jött, Kanadában landolt. Távoli vidéken parányi kifőzést nyitott. Favágók voltak vendégeik.

Város Ferencet négy év fegyházra ítélték. Amikor kijött, sűrű, fekete haja megszaporodott ősz szálakkal. A fiúk pénzt akartak adni kivert foga pótlására. Nem fogadta el. Nevetett barlangüres szájával.

– Ha egy tár golyót eresztettem volna Tyutyiba, legalább tudnám, miért ültem. Most karon fognám Szepes Veronikát. Értelme lenne szenvedéseimnek.

Dolgozott gyárban, három műszakban.

Büntetett előéletűek, balga harcosok szebb világról nem álmodtak már. Néha jó szóra vágytak. Később, a monoton robotban, gépzúgásban arra sem.

Csak Város Ferenc mondta a magáét, feleségül veszi Szepes Veronikát. Szénfekete szeme ragyogott.

– Nem szabad nevetni – magyarázta a fiúknak. – Isten adósom. Isten segít, Isten elhozza Veronikát. És én templomban megköszönöm jussom. És hangosan dalolni fogok, amerre járok, valahány utcán.

Tyutyi hozta el Szepes Veronikát, a hetvenes évek végén.

Elmondta, kilencvenezer dollárja van Bécsben. Körülnéz, mit lehet itt kezdeni. A Körúton, étterem kirakatában, tábla hirdette: Friss házi disznótoros. Szepes Veronika nagy szemmel bámulta.

– Erre nincs pénzünk – jelentette ki Tyutyi. – Meghívtak ebédre. Libasültre.

– Én fizetem – mondta Város Ferenc. – Gyertek, eszünk. Hurkát, kolbászt, pampuskát.

Állt a járdán. Nézte őket, amíg villamosra szálltak. A fiúktól tudta meg, néhány nap múlva elutaztak. Műfogsorával mosolygott.

– Isten meghallgatott. Láttam Veronika szemét. Hazajön. Tyutyit, ha kell, addig ütöm, amíg meleg. Veronikát díszes esküvőn feleségül veszem. Nagy úr a honvágy. Szepes Veronika nem sokáig senyved már. A többi az én dolgom. Harcoltam, ültem, dolgoztam. Ennyi boldogság jár nekem. Ha nem így van, miért kínlódtam végig szülők, testvérek nélkül egy rohadt életet.

A fiúk közül sokan meghaltak már, akik megmaradtak, jócskán túlvoltak életük felén. Gúny nélkül mondták gyerekkori cimborájuknak:

– Nem is ismered Szepes Veronikát. Gondold meg, miféle nő, aki Tyutyival köti össze életét. Zsák a foltjával, semmi több.

– Igaz. Kegyetlenül megvertek, lehet, hülyére vertek. Igaz, semmit nem tudok Szepes Veronikáról. De börtönéveim során mindennap rá gondoltam. Ez szerelem. Ésszel nem lehet magyarázni. Én nem gyilkoltam. Harcoltam. Nem bántam meg. Már nincs géppisztolyom. Nem adtam, nem vettem, nem sefteltem. Nem is fosztogattam. Ha leszámolok Tyutyival, elveszem feleségét. Csak egyedül Isten lehet bírám.

Tyutyi ezerkilencszáznyolcvanban hazajött feleségével. Öröklakást vett.

A fiúk megijedtek. Kérték Város Ferencet, ne menjen hozzájuk. Iszonyatos értelmetlen vége lesz.

Város Ferenc kora estén üveg borral, virággal váratlanul beállított hozzájuk. Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt. Felesége elmondta, boldog, hogy végre itthon van.

– Sokat kínlódtunk. Nehéz időkben, Tyutyi utasítására, hetenként két-három favágóval ágyba bújtam. Soha nem csaltam férjemet, minden pénzt neki adtam. Boldog vagyok, hogy van mit a tejbe aprítani.

– Te mit tudsz a börtönön kívül felmutatni? – kérdezte Tyutyi.

Város Ferenc nézte a ráncos arcú, szőkére festett, sovány asszonyt.

Másnap a fiúknak annyit mondott:

– Milyen furcsa a szerelem. Elmúlik.

Zsebkendővel homlokát törölte.

– Pedig milyen szép volt. Isten ajándéka.