Szerencse fia

Molnár István apja, Molnár János, mondjuk meg az őszintét, ahogy a környékbeli, melegszívű kurvák mondták, mondják ma is, nem mindennapos, enyhén szólva balfácán, szülei döbbenetére, fölmérhetetlen bánatára, mely időnként hisztérikus dührohamot váltott ki belőlük, szerencse fiának született. Apja hiába ütötte, anyja hiába zokogott, legkorszerűbb pedagógiai módszerével pofán öntötte vödör vízzel, fenyegette, vurstliban mutogatja.

Tehetetlenek voltak.

Lehorgasztott fejjel vették tudomásul, szél ellen nem lehet. Dunsztosüvegbe sem. Isten nem bottal ver.

Lehet tél, lehet nyár, Molnár Jánost szerencséje nem hagyta cserben soha. Széles mosollyal dicsekedett vele. Ilyenkor a lépcsőházban a macskák egy helyben forogtak. Az OTI-orvos kanalas orvosságot írt sikoltozó anyjának. Apja égre emelt kézzel esküdött, nyakörvet csinál, pórázon vezeti.

A Rita kápolnában a plébános lebeszélte erről.

– Olyan, amilyen – mondta. – Büszke szerencséjére. Nem árt a légynek sem.

– Igaz. De ne dicsekedjen a nap minden órájában.

– Hadd dicsekedjék, fiam. Nem árt vele senkinek.

– De miféle szerencsével dicsekszik? Atyám, fogadásból, két fillérért, gipszet evett. Már bocsásson meg, atyám, napokig fehér szobrokat szart.

– Látod, fiam, van oka dicsekedni. Szerencse, hogy kijött belőle.

Molnár János széles mosollyal, rendületlenül dicsekedett szerencséjével továbbra is.

– Bármi történhet. Árvíz, vihar, sáskajárás, vad verekedés, késelés, nem hagy cserben szerencsém.

És valóban.

Szerencsesorozata, ahogy István fiának sok év múlva számtalanszor elmesélte, korán kezdődött. Nyolcévesen.

Mókás kedvű, mindig vidám cimborái a Tisza Kálmán tér egyik kovácsoltvas papírgyűjtő kosarába jó mélyen belegyömöszölték. Meggyújtották alatta a papirost, és elmentek golyózni. Csakhamar füstölt Molnár János tiroli rövidnadrágja. Ekkor rázendített. Sikított. Ordított.

Járókelők cibálták ki, állították talpra.

– Ha ilyen hülye játékot találtál ki – faggatták –, miért csinálsz ekkora ricsajt?

– Csak kenyér hallgat tüzes kemencében. Én nem vagyok kenyér.

Csodálkozott az értetlenségen.

– Én szerencsés vagyok. Nem sült meg a fenekem.

Jakab, a zöld egyenruhás csősz, szöges botjával, melyre eldobált papírokat szúrt föl, végigvágott hátán.

– Hibbant, Isten verése. Állítom, bolondházba vagy börtönbe kerülsz. Ígérem, megmondom apádnak.

– Miért ordít, Jakab úr? Nem lett belőlem fáklya, mert szerencsés vagyok. Nem gyújtottam föl gesztenyefákat, házakat, gázgyárt, Magdolna kórházat. Mindezt szerencsémnek köszönhetem.

Apja megpofozta. Anyja sírt.

– Fiam, tudsz még, nagy örömünkre, sokféle szerencsével megajándékozni?

– Anyám, szerencsés fiút szültél. Aludj nyugodtan. Szerencsém mindig velem van.

Apjához fordult.

– Nem örülsz neki. Pofonokat osztogatsz. Furcsának tartom.

– Örülök – mondta apja. – Egyetlen bánatom van. Minek gyártottunk selejtet anyáddal. Szerencsés hónapban.

Alig múlt el egy hét, a Városi Színház oldalában fociztak. Valaki fölrúgta labdájukat a lapos tetőre. Molnár magas fiú vállára állt. Onnan az esőcsatornán fölkínlódta magát. Boldog mosollyal ledobta labdájukat.

Egyik fiú hóna alá vágta.

– Mára elég volt – jelentette ki.

– Segítsetek! Nem tudok lemászni!

– Nincs is értelme, nem focizunk már. Késő van. Éhesek vagyunk – kiabálták a fiúk. – Hazamegyünk zabálni.

És hazamentek.

Molnár János teli torokból ordított.

– Segítsen valaki! Le akarok menni!

A járókelők csodálkoztak. Kérdezték, hogy került a magasba.

– Ha csillagokat vizsgálsz, miért nem maradsz nyugton?

Molnár időnként pihentette hangszálait, majd újból rázendített. Egy férfi megállapította, holdkóros. Feleségével bámulta őt a telihold fényében.

Hajlott hátú, bicegő öregemberre kiáltott Molnár János.

– Segítsen lemenni!

– Pattanok! Jövök! Ugrom, mint a fürge bolha!

Éjfél után járőröző rendőrök beszóltak a Kun utcai tűzoltó-laktanyába, létrán hozzák le őt. Lehozták. Kapott két pofont.

– Szerencsém végtelen – mesélte boldogan apjának. – Fönn a tetőn tíz nap alatt éhen haltam volna.

– Épp itt lenne az ideje – állapította meg csöndesen apja.

Pár nap múlva acélgolyója begurult a csatornába. A fiúk fölemelték öntöttvas, rácsos födelét. Amikor lemászott, visszatették. Elmentek a Levente uszodába.

Molnár ordított, járókelők kihúzták.

– Milyen szerencsés vagyok – dicsekedett apjának. – Csontszáraz volt a kanális. Patkány egy sem járt arra.

Boldogan mutatta acélgolyóját.

Apja szótlanul nézte őt. Majd kopaszodó fejére bökött.

– Ha szerencséd kitartó, fejem biliárdgolyó lesz.

Jól tanult, csak az életben, emberek között nem bírt eligazodni. Apja megátkozta szerencséjét. Rendszeresen kegyetlenül megverte.

De amikor fiát behívták katonának, magához ölelte. Annyit mondott:

– Ne hagyjon el szerencséd.

– Az lehetetlen, apám. Velem marad halálomig.

A Donnál megsebesült. Ügyes kezű katonaorvos operálta. Betegszabadságra hazaküldték.

– Bal combom szegélyét lőtték meg – mondta apjának. – Szerencsémre.

Visszament a frontra.

Rugalmasan elszakadtak az orosz hómezőktől, egészen a Kárpátokig, sőt még azon is túl.

Hazaért.

Vége lett Budapest ostromának. Az Alsóerdősor utcában szovjet katona bérház udvarába rántotta be. Első emeletig zsúfolva volt öreg, puhafa ládákkal. Baltát nyomtak kezébe. Aprított szótlanul. Alkonyatkor kirúgták, másik férfit rántottak be helyére.

– Igaz, hogy karom leszakad – dicsekedett ismerős asszonynak a járdán –, de kaptam csajka káposztalevest. És, szerencsémre, hazaengedtek.

– Valóban szerencsés – mondta az asszony.

– Az bizony – mosolygott. – Mióta eszemet tudom.

A Rákóczi út sarkán ferde szemű katona berántotta egy bankba, ahová alacsony növésű, tatár lovakat kötöttek be. Lapátolta alóluk a piszkot. Éjféltájt fenéken rúgták. Elengedték.

– Szerencsédtől büdös a lakás – mondta apja.

Smirszappannal lemosakodott.

– A lovak szarnak, de nem mindig én pucolom – mosolygott. – Ez pedig szerencse.

Másnap a Rákóczi úton menetoszlopban hajtottak civil ruhás férfiakat, nőket. Molnár Jánost egy katona közéjük lökte. A Tattersallban összeszedték a tenyészlovakat. Kettőt Molnárra bíztak.

Zablájukat fogva gyalogolt közöttük.

Néhány ember kilépett a sorból. Lelőtték őket.

Hol egyik, hol másik ló rángatta Molnár kezét, nyerítettek.

– Fölösleges idegeskedni – szólt rájuk. – Még nincs vége a háborúnak. Nem szabad kilépni a sorból. Én katonaviselt ember vagyok, tudom mindennek a módját. Szerencsés is vagyok. Holnap, holnapután hazaengednek minket. Végtére legföljebb két napig lehet üres gyomorral dolgozni. Ennyi embert, állatot pedig lehetetlen etetni.

A lovak szomorú, nagy szemmel nézték.

Két év múltán jött haza.

– Szerencsém volt – dicsekedett apjának.

– Annyi sok ember halt éhen, fagyott meg, és én itthon vagyok.

– Szívemből örülök, hogy látlak – mondta apja hosszú hallgatás után. – Csupán annyit kérek, ha, Isten ne adja, hamarább halnál meg, ne hagyd rám a szerencsédet.

– Miért, apám? Auschwitzot megjárt emberek pusztultak el Szibériában. Nem jártam Auschwitzban, nem zsidóztak le. Fasisztának neveztek. Itt vagyok, húslevest tálal anyám.

Nagyüzemben dolgozott, kitűnően, három műszakban. Szerencséje nem hagyta el.

Kommunista, gömbölyű seggű irodista lány szerette meg. Két numera között agitálta, legyen párttag.

– Ilyen szorgalmas, tehetséges fiúra szükségünk van.

– Erre van szükség – simogatta Molnár a lány tomporát. Nevetett. – És ez a szerencsém.

A lány nem hagyta nyugton. Valahányszor kilihegte magát, prédikált, agitált, agitált, prédikált.

Molnár János dühbe gurult.

– Folyton égő kályha vagyok! Működöm, ahogy kell! Papagájjal bújok ágyba! Munkásosztály, párt! Ebből elegem van! Szarok Sztálinodra, bújj vele ágyba! Sarlóval, kalapáccsal!

Ezerkilencszázötvenkettő elején, pár nappal dühkitörése után, két civil ruhás nyomozó autóval elvitte.

– Ágyból följelentettek? – csodálkozott.

A kihallgató tiszt bólintott.

Elmondatta életét, leíratta ötvenszer. Fiatal volt, fejét csóválta.

– Téged a mi kutyánk kölykezett. Művezetőd írásba adta, becsületes vagy, kiválóan dolgozol. Mi nyavalya bajod a kommunistákkal?

– Semmi – válaszolta. – De borzasztó, ha mezítelen nő, ágyban, miután rendesen megkefélik, azonnal politikára zendít.

A fiatal kihallgató tiszt elnevette magát.

Egy év múlva elengedték.

– Szerencsémre, becsülik a munkást – mondta apjának. – Az elvtársnőt meg kefélje taliga majom.

Apja bólintott. Nem szólt. Két remegő kezét mutatta.

Ötvenhatban szülei nem engedték utcára.

– Amilyen szerencséd van – magyarázta apja –, ahány golyót kilőnek, mind téged talál kupán.

Ezerkilencszázhatvanban feleségül vett egy munkáslányt a MÁVAG-ból. Fiuk született, István névre keresztelték. Hetvenkettőben Molnár János apja meghalt. Anyját évvel később temette.

Dolgoztak, beosztották pénzüket, szerették egymást, nevelték Istvánt.

Amikor lebontották a pártállamot, Molnár János annyit mondott:

– Szerencse.

– Szerencse fia vagy – állapította meg komolyan István, aki számtalanszor hallotta apja szerencséi történetét.

István szülei gyors egymásutánban haltak meg. Magára maradt, megházasodott.

Ők is, mind a ketten kitűnően dolgoztak. Szorgalmasak, ügyesek voltak. Becsületesek.

Ezerkilencszázkilencvenkettőben először az asszonyt rakták utcára, majd Istvánt.

– Rossz helyzetünk nem tart soká – állította István. – Látni kell az alagút végén a fényt.

– Lehetetlen – mondta felesége. – Nincs alagút. Zsákutca van.

István tiltakozni akart, az asszony leintette.

– De ha ragaszkodsz az alagútban a fényhez, az könnyen lehet a szembejövő vonat.

A Dobozi utcai ingyenkonyhán minden nap esznek tányér meleg ételt, szelet kenyeret.

– Annyit dolgoztam, mint az állat. Most pihenhetek. Ingyen ehetek – mondta Molnár István. – Ez bizony szerencse.

Kanalazta a levest.

– Az is szerencse, hogy szüleim már nem élnek.

Felesége megfogta a karját.

– Ne sírj. Az is szerencse, hogy nincs gyermekünk.