Üvöltő Rozália

 

Üvöltő Rozália

A nemrég eltemetett Üvöltő Rozália sírját gaz borítja.

Feledés.

Szűcs Mátyás huszonöt éves, dús hajú, körszakállas, kisportolt, hadnagyi rangban tűzoltó volt. Előtte belügyi egyesületnél közepes eredményeket elérő kerékpárversenyző. Néhány hónapnyi udvarlás után feleségül vette a másodosztályban beállós poszton kézilabdázó, izmos, széles vállú, keskeny derekú, tündérszép arcú, ritka szép mellű, hamvasszőke, tizennyolc esztendős Üvöltő Rozáliát. A lány, neve ellenére, halk szavú, értelmes, szelíd teremtés volt.

Ameddig.

Házasságuk második esztendejében Üvöltő Rozália egyre gyakrabban rázendített. Kiabált, majd üvöltött. Üvöltött hajnalban, éjszaka. Virágcsokrot is falhoz vágva üvöltött.

Szomszéd fiú elnevezte nyugtalan prérifarkasnak. Tizenéves barátja kijelentette:

– Tűzoltótiszt felesége nem lehet prérifarkas. Akkor dupla csövű puskával pontosan szíven lőnék. Bőrét porolón szárítanák.

– Ha nem prérifarkas, miért üvölt? Holdat, csillagokat felhők mögé kerget. Szüleim, szomszédaink füldugót vásároltak. De kutyámnak nincs füldugója. Sajnálom őt.

Ujjával homlokára bökött.

– Cizofréniás. Benne van egy nagy cizofrénia.

– Nem lehet kivenni? Csipesszel? Ügyes masinával?

– Semmi pénzért. Beleült. Folyton mérgelődik.

– Férje is bedugja két fülét?

– Egyáltalán nem dugja be. Szakállát kölnizi és hazudik. Hú, de hazudik. Ügyesen. Anyám szerint pofátlanul.

– És orvosok mit mondanak?

– Minek orvos? Szűcs Mátyás ne hazudjon, akkor nem működik semmiféle cizofrénia feleségében.

– Tűzoltótiszt miért hazudik?

– Beteg. Mondják, ki kell herélni. De szigorú utasítás miatt semelyik orvos nem vállalja.

Megállapították, hülyénél hülyébb betegségekkel tele a világ. Például János Sándor kőműves mája eltűnt, mondják. Bortól, sörtől, pálinkától. Ez is különös.

– Ha a túlvilágon nincs elvonókúra, fújhatja.

– Föltámadáskor dülöngél.

Mindketten nevettek.

Szűcs Mátyás nem ivott bort, sört, pálinkát. Kölnizte szakállát. Hazudott.

Beszéltek vele szülei, Üvöltő Rozália apja, anyja is, de ő nem jött zavarba, fejét nem horgasztotta le. Magabiztosan állította:

– Nem hazudok. Semmi okom rá.

Amikor apja kérdezte, hogyan lehet ilyen konokul pofátlan, csodálkozott. Bántó él nélkül válaszolt.

– Apám, percenként csalod szülőanyámat. Jogosan letagadod. Ez nem hazugság. Szereted ruhátlanul ágyba vinni a nőket, de egyetlen nőt szeretsz, becsülsz, feleségedet. Ha kóbor kalandjaidat elsorjáznád, anyámat porig aláznád.

– Anyád nem gyanakszik. Csinálj, amit akarsz, de férfi módjára, fű alatt. Ne csiripeljék verebek is.

– Emberek csiripelik. Senki nem tartott gyertyát. Senkinek sincs fényképe. Olyan kalandokról pletykálnak, amikből betű sem igaz. Feleségem üvölt, én nem vágom kupán. Biciklire ülök.

– Egyszer hazamész, nem találod őt.

– Lehetetlen, apám. Szeretjük egymást.

Üvöltő Rozália üvöltötte:

– Liftben csókolództál, rendőrlánnyal!

– No igen – válaszolt férje. – Meg ágyban állva, hideg szobában.

És szakállát kölnizte.

Üvöltő Rozália tovább üvöltött.

– Hódos Máriával paplan alá bújtál! Zuhanyozóban lányok mesélték, két mellét dicsérted!

– Nem igaz. Csak a tiédet dicsértem. Olyan szépet férfi álmában sem látott.

– Miért élünk együtt? – üvöltött felesége. – Két mellemért?

– Boldog tőle minden éjszakám.

Szakállát kölnizte és kerékpárra ült.

Szűcs Mátyás apja jóslata két év múltán beteljesült. Nem találta otthon feleségét. Szüleihez költözött.

Rozália anyja elmagyarázta lányának:

– Olyan házasság nincs, ahol ne lépnének félre. Nem szabad néhány maflaságért bombát robbantani.

– Te is csalod apámat?

– Nem gyakran. Gondolatban. Gyáva asszony vagyok.

– Pokolra kerülsz. Ott várnak rád.

– Lányom, téged bárányfelhőn. Ha dörög, villámlik, falevelek röpülnek, mindenki tudja majd, angyalokkal üvöltesz.

– Beszélsz, beszélsz, meg ne bánd, mit beszélsz.

Nem hallgatott anyjára. Elváltak.

Szűcs Mátyás megházasodott. Két fia született. Hazudott, szakállát kölnizte. Csalta feleségét, aki nem maradt adósa.

Békességben, boldogságban éltek.

Üvöltő Rozália testnevelési főiskolára járt. Sok fiú udvarolt neki, kezét is megkérték. Ha nem is gyakran, egyikkel-másikkal ágyba bújt.

– Hülyéket beszélnek, elzsibbadnak mellemtől – mondta anyjának. – Nekem meg nem több, mint éhes embernek közepes vacsora. Olcsó hús, olcsó köret. Nem több.

Így röpültek esztendők.

Még nem volt harmincéves, amikor szerelmes lett.

– Ilyen csoda nincs – mondta fátyolos szemmel anyjának. – Sem könyvekben, sem moziban. Soha két ember így nem szerette egymást. Anyám, ha elveszítem őt, meghalok.

Anyja ráncos arcával, fénytelen szemével nézte őt. Tudta, minden szerelem múlandó. Elillan legdrágább parfüm illata is. Szerteszállnak csodálatos álmok, legszebb szavak. De nem szólt semmit. Megcsókolta egyetlen leányát.

Az élet, bármennyire közhely, igen gonosz dolgokat produkál. Üvöltő Rozália zuhany alatt parányi duzzanatot talált bal mellén. Hosszú, alapos vizsgálatok után megmondták, rosszindulatú daganat. Nem várhatják meg, amíg szóródik.

– Bal mellét amputáljuk.

Üvöltő Rozália tétova mozdulattal igazított könnyű nyári blúzán. Behúzott szemmel nézte a főorvost. Fahangon kérte:

– Tépje szét minden leletemet, dobja el kartonomat. Felejtse el, hogy valaha itt jártam.

– Ezt nem teheti. Éveket elvesz az életéből. Később már nem biztos, hogy tudunk segíteni.

Nézte a főorvost. Kis szünet után megkérdezte:

– Meddig élhetek?

A főorvos golyóstollát forgatta.

– Nem tudom.

Üvöltő Rozália fölüvöltött.

– Csernobil? Miféle tréfa ez? Szerelmes vagyok, nem csonkíthatnak meg!

Pár hónapig ölelte szerelmét. Kora nyáron eltemették.

Augusztus végén hatalmas vihar támadt. Villámokat szórt az ég, rettenetes dörrenések követték. Eső vert végig Budapesten. Őrült szél tombolt, üvöltött.

Rozália anyja két tenyerével betapasztotta fülét.

– Papa, csukd be az ablakot. Lányod angyalokkal üvölt.

Férje nem mozdult. Hangtalanul sírt, ahogy öregemberek sírnak.

Esztendő se telt el, előbb az asszony, majd férje került koporsóba.

Minden szerelem múlandó. Elillan legdrágább parfüm illata is. Szerteszállnak csodás álmok, legszebb szavak.

Ki tudja, tartott-e Üvöltő Rozália szerelme addig, ameddig az élete?

Azt is meghallom

Csula szülei a közgázon szereztek diplomát. Tehetséggel, ésszel, humor mögé búvó érzékenységgel, szépre való telhetetlen éhséggel ajándékozta meg őket Isten. Veretes könyveket szerettek, klasszikus zenét. Találkozásuk után csakhamar egymást.

Egy estén, Operaházból jövet, a fiú nevetve kérdezte:

– Te lány, nincs kedved férjül venni? Vitatkoznánk Spinózán.

– Éjjel is?

– Azt nem ígérhetem.

– Akkor semmi akadálya.

Szerelemből házasodtak. Családjuk kérésére templomban, feszület előtt esküdtek. E bomló erkölcsű világban házasságuk mindhalálig példamutató lett. Tűnő szerelmüket átváltották el nem múló szeretetre. Tréfálkoztak, nevettek. Soha nem hazudtak. A vékony, filigrán asszony úgy vélte, ahhoz mindketten lusták, kényelmesek.

Szüleik módos emberek voltak. A férj apja jó hírű orvosprofesszor, az asszonyé talpraesett jogász.

Hozományul budai öröklakást kaptak, ízléses bútorokkal. És ezerötszázas Ladát.

Nem kíméltek időt, fáradságot. Folyékonyan beszéltek angolul, franciául. Politikától távol tartották magukat. Az asszony viszonylag hamar külkereskedelmi vállalat főosztályvezetője lett, férje bankban aligazgató. Mindketten, beosztásuk miatt, gyakran utaztak Nyugatra.

Egyetlen fiúk, igaz kincsük, kit Csulának becéztek, e szép szál legény kitűnően érettségizett. Leszolgálta katonaidejét. Ő is a közgázra ment. Könnyen tanult, erőlködés nélkül rakta le vizsgáit.

Síelni, úszni járt, teniszezett. Sokat olvasott.

Anyja szerint aggasztóan sokat.

– Amúgy is érzékeny. Elmerül a betűrengetegben. Nem lehet mindig Anna Kareninán, Bovárinén, tömérdek filozófuson meditálni. Elbánnak vele az életben. Bárki, akinek kedve szottyan hozzá.

– Csula tanul, sportol. Jó fiú, hallgat rád. Kergesd el diszkóba. Szerezhet nőt, tapasztalatokat. Anna Kareninától nem kaphat AIDS-t.

– Na nem! De van más megoldás. Például házasodjék.

Így történt.

Csula bejelentette, évfolyamtársnőjébe szerelmes. Templomban veszi feleségül. Bemutatta szüleinek.

Szép volt. Barna hajú, nyúlánk.

Anyja visszafogta könnyeit. Mosolygott.

Amikor elmentek, annyit mondott:

– Tragédia.

Férje megcsókolta.

– Unokáim lesznek. Hátamon lovagolnak.

Nem lovagoltak.

Csula öröklakást kapott. Alig múlt el fél esztendő, felesége ökölvívóba bolondult. Csulát kidobta.

A család összeült. Nagyanyja Csulának támadt.

– Dobd francba könyveidet, tanulj bokszolni.

A talpraesett jogász vállalta a válópört. Intézi a vagyonmegosztást. Utcára dobatja a legényt.

Csula mosolygott.

– Aki első menetben kiüt bárkit, megérdemel egy öröklakást meg a feleségemet.

Csak nagyanyja ordított.

– Ez a nő háromszor vacsorázott nálunk! Fizesse vissza az árát!

Rázta öklét.

– Sütemény is volt! Tál őszibarack! Kurva erős feketekávé!

Csula, szülei örömére, változatlanul sportolt, tanult, olvasott. Szerette, becsülte apját, titka, elhallgatni valója nem volt előtte. De mint általában a fiúk, anyjához bújt, noha anyja keményebben vitázott vele. Igaz, türelmesen. Szikár szavakkal beszélt fiának hétköznapi buktatókról, melyek kikerülhetetlenek.

– Hisz e túlnépesült bolygón senki nem élhet remeteként.

– Hazudjak?

– Nem, fiam. Lehet hallgatni. Ocsmány lelkűekkel fölösleges vitába keveredni. Szélmalomharc. De van kapaszkodó. Neve: munka. Találkozhatsz Sátánnal, nevess arcába. Fegyvertelen. Vedd le a polcról Mark Twaint.

Utcájukban, kertes házban, szép lány lakott szüleivel. Puha haja derekáig ért. Barna, kerek szeme ragyogott. Kiegyensúlyozott volt. Sokat nevetett. Építészmérnöknek készült. Szerette a könyveket, legjobban Mauriacot. Mélyen hitt Atyában, megváltó Krisztusban. Gyónt, áldozott. Ha apjával tiszteletlenül beszélt, barátnőjét társaságban egyetlen mondattal is megbántotta, fiatal papjuk föloldozta. Otthon elmondott húsz Miatyánkot. Apjától, barátnőjétől bocsánatot kért.

Csulával jó pajtások lettek. Teniszeztek, budai utcákon csavarogtak. Érdemes dolgokról vitatkoztak. Gondolataikat nyitott szível kicserélték.

Ha luxusautó suhant el mellettük, a lány megjegyezte:

– Robog, robog, boldogsághoz nem érkezik.

– Van boldogság? – mosolygott Csula.

– Szeretet. Becsület. Család, gyerekek. Erős hit Istenben.

Barátságukból szerelem lett. A lánynak csupán az fájt, nem tarthatnak templomi esküvőt.

– Egyszer már nem vált be – mondta Csula. – Mindenütt megtalálod Istent. Imádkozz, vigyázzon ránk. És mi is vigyázzunk egymásra.

Nászajándékul öröklakást kaptak. Csula nagyanyja fenyegetőzött.

– Nem olcsó egy vacsora. Ha elváltok, több asszonyt nem zabáltatok.

Csula nevetett. Megcsókolta.

– Feleségem nem jár bokszmeccsre.

Nagyanyja sipító hangon kiabált.

– De nőből van! Illő megtanulni!

Szépen, emberhez méltóan éltek. Szerették egymást ágyban, asztalnál. Együtt utaztak Párizsba, Velencébe, szívük tele volt szerelemmel. Isten megajándékozta őket alkalmazkodni tudás ritka kincsével.

Egy alkalommal az ifjú feleség megkérte Csulát, menjenek Délegyházára.

– Szüleim kedvelik a nudizmust. Apám szerint egészséges. És csodálatos mezítelenül úszni.

Csula hallgatott egy percig. Elmosolyodott.

– Ahogy gondolod.

Feleségét kínos meglepetés érte. Meglátta gyóntató papját anyaszült mezítelen.

– Estétől reggelig mondhatja a Miatyánkot – nyugtatta Csula.

Első és utolsó esetben voltak Délegyházán. Felesége háborgott, ő csitította, nevette.

– Ha egy fiatal pap mezítelenül fürdik, napfénnyel sütteti csupasz fenekét, nem szabad Sátán fiának nevezni. Ítélkezni Isten dolga. Keress az Ószövetségben, Újszövetségben akár csak utalást, melyik rabbi, melyik szent beszél Délegyházáról.

Nevettek.

– Dante sem emlegeti. Pedig pápákat, püspököket kergetett válogatott bugyrokba.

Asszonyát nem tudta meggyőzni. Váltig hajtogatta:

– Az erkölcs egy és oszthatatlan. Ha pap fölesküszik Isten szolgálatára, imádkozzék, ne ruhátlan nőket bámuljon. Erkölcstelen embertől viszolygok. Taszít. Bárki legyen.

Csula megcsókolta őt ágyukban. Nézte asszonya szemét.

– Milyen szép vagy.

Átölelték egymást. Boldogok voltak.

Ősszel Csula Görögországot akarta megcsodálni. Tíz napot szánt rá.

Felesége nem utazott vele, lelkiismerete nem engedte. Kemény félév várta, sok rajz.

– Vizsgák után együtt megyünk valamerre. Most utazz egyedül.

Becsomagolt férje bőröndjébe.

– Nem akarom fölborítani a terveidet.

Csulát hatalmas köd várta a repülőtéren. Gépét nem indították. Taxival hazament.

Olyan hangosan életében nem nevetett.

Feleségét fiatalemberrel találta ágyban. Mindkettőt mezítelenül. Fotelba ült. Térdét csapkodta, úgy nevetett.

– Vígjáték. A feleség elfelejtette bezárni az ajtót.

Hazament szüleihez. Mindössze annyit mondott rémült anyjának:

– Régen nem nevettem ilyen jóízűen. Nincs mulatságosabb a házasságnál. Ahányszor módom lesz, megnősülök.

Apja bőrfotelban szivarra gyújtott. Baráti hangon beszélt fiával sok mindenről. Fia megnyugtatta.

– Nem történt tragédia, nem merülök mélabúba. Amint lehet, Görögországba repülök. Tanulok, sportolok. Szép lánnyal tele a város. Nem fontos minden kalandhoz személyazonossági igazolványt elővenni.

Csula felesége több ízben telefonált. Elismerte, ocsmányul viselkedett. Sírva kért bocsánatot.

– Éljük le együtt életünket – könyörgött.

– Lehetetlen. Valahányszor rád nézek, röhögőgörcsöt kapnék. A röhögőgörcs egy életen át veszélyes.

Csula nagyanyja átkozódott, szitkozódott. Kiabált.

– Nem kötelességem feleségeket potyán vacsoráztatni, mert hülye unokám van!

Fölhergelte magát. Madárkezével pofozta Csulát.

– Húsleves daragaluskával! Borjúláb rántva, tartárral! Almás rétes, mákos rétes, diós rétes!

Csula magához ölelte nagyanyját. Az öregasszony unokája bokáját rugdalta.

– Bokszoló! Meztelen seggek Délegyházán! Egy és oszthatatlan erkölcs! Ha még egy nőt idehozol, lószafaládét sem adok! Megölöm!

Nem ölte meg. Boldogan etette volna finom falatokkal. A lány, akit Csula oly nagyon megszeretett, ordas kurva volt. Ő mondta így magáról. Becsületes neve Szöllősy Annamária. Apja nyugdíjas mozdonyvezető. Kis kertjében kapálgatott, zöldbabot, borsót, különböző zöldségeket termelt. Fehérre meszelt vityillójában húzódott meg Kispest határában.

Csula uszodában ismerte meg Szöllősy Annamáriát.

– Nevetségesen szőke vagy, szemed nevetségesen kék – mondta a lány. – Hasonlót svédeknél sem láttam.

Kéthetenként, majd hetenként találkoztak. Gyakrabban nem lehetett.

Annamária figyelmeztette Csulát.

– Ha emberekkel beszélsz, ne arra figyelj, amit mondanak, inkább arra, amit nem mondanak. A mögött rejlik az igazság. Így sok csapdát kikerülhetsz.

Megcsókolták egymást.

– Mosolyogj mindenféle izmuson – mondta más alkalommal a lány. – De a fanatikusaktól félj. Szót érteni velük lehetetlen.

Elmesélte, érettségi után lett kurva. Korty italt nem iszik, drogot nem szed.

– Minden nap úszom, szaunázom. Szállodába, éjszakai mulatóba nem járok, tele van rendőrspiclivel.

– Légy a feleségem – kérte Csula.

– Én ordas kurva vagyok, de nem hazudok. Minden házasság börtön. Szabadlábon akarok élni. Csula, jól megvagyunk egymással. Ne rontsuk el.

Hét múlva önmagáról mesélt.

– Ügyes lány vagyok, nem estem a fejemre. Van öröklakásom, két és fél millió forintom OTP-ben. BC-számlán dollárom. Huszonöt éves múltam. Ez év karácsonyára meglesz a hárommillió forintom, befejezem e kiválóan jövedelmező ipart. Vendégeim sajnálják majd, hisz kitűnő szolgáltatást kaptak. Csak számat nem csókolhatták meg. Szerelem nélkül nem szabad csókolódzni.

Többé nem találkoztak.

Csula hallgatag lett, szenvedett. Végül, nagyanyja faggatására, egyedül neki elmondott mindent.

Az öregasszony összecsapta tenyerét.

– Egy kurva, aki bevallja, na végre! Kacsát sütök! Hasábburgonyát! Uborkasalátát!

Csula sokáig kereste a lányt. Eljutott Kispest határába, nyugdíjas mozdonyvezető apjához.

– Annamária öröklakása címét kérem.

– Ne keresse, nincsen hol. Soha nem volt öröklakása, pedig a keresetéből többet is vehetett volna. A stricijénél húzódik meg. Tetovált, kártyás, börtönviselt gazember pofozza, szedi el pénzét – magyarázta fásult hangon az öreg. – Lányom is többször volt börtönben. Oda való, ócska ribanc. Éles eszű. Rendőrök is mesélték, olyan kerek, szép, szomorú történeteket talál ki, hogy ámulnak. Anyjától örökölte, aki még kórházban, halála előtt is csodálatos hazugságaival bűvölte betegtársait. Megkönnyeztetett orvosokat is. Igaz szava soha nem volt.

– Mégis, hol keressem?

– Ne keresse. Talán leszúrta részeg stricije. Talán börtönben van. Vagy nemibeteg-kórházban rohad.

Csula kiderítette, kórházban, börtönben nincs.

Hiába várta az uszodában, a lány oda sem ment többé.

Nem találta sehol.

A nevetségesen szőke, nevetségesen kék szemű fiatalember ma is minden reggel úszik ezer métert. Szemével fürkész, kutat. Munkahelyén becsülik. Társaságba ritkán jár.

Néha valamelyik lány rászól.

– Nem is hallod, amit beszélünk. Ülsz, mint a süket.

Ilyenkor elmosolyodik.

– Mindent hallok – mondja hűvösen. – Azt is, amit nem mondtok ki. Azt is meghallom.

Szerencse fia

Molnár István apja, Molnár János, mondjuk meg az őszintét, ahogy a környékbeli, melegszívű kurvák mondták, mondják ma is, nem mindennapos, enyhén szólva balfácán, szülei döbbenetére, fölmérhetetlen bánatára, mely időnként hisztérikus dührohamot váltott ki belőlük, szerencse fiának született. Apja hiába ütötte, anyja hiába zokogott, legkorszerűbb pedagógiai módszerével pofán öntötte vödör vízzel, fenyegette, vurstliban mutogatja.

Tehetetlenek voltak.

Lehorgasztott fejjel vették tudomásul, szél ellen nem lehet. Dunsztosüvegbe sem. Isten nem bottal ver.

Lehet tél, lehet nyár, Molnár Jánost szerencséje nem hagyta cserben soha. Széles mosollyal dicsekedett vele. Ilyenkor a lépcsőházban a macskák egy helyben forogtak. Az OTI-orvos kanalas orvosságot írt sikoltozó anyjának. Apja égre emelt kézzel esküdött, nyakörvet csinál, pórázon vezeti.

A Rita kápolnában a plébános lebeszélte erről.

– Olyan, amilyen – mondta. – Büszke szerencséjére. Nem árt a légynek sem.

– Igaz. De ne dicsekedjen a nap minden órájában.

– Hadd dicsekedjék, fiam. Nem árt vele senkinek.

– De miféle szerencsével dicsekszik? Atyám, fogadásból, két fillérért, gipszet evett. Már bocsásson meg, atyám, napokig fehér szobrokat szart.

– Látod, fiam, van oka dicsekedni. Szerencse, hogy kijött belőle.

Molnár János széles mosollyal, rendületlenül dicsekedett szerencséjével továbbra is.

– Bármi történhet. Árvíz, vihar, sáskajárás, vad verekedés, késelés, nem hagy cserben szerencsém.

És valóban.

Szerencsesorozata, ahogy István fiának sok év múlva számtalanszor elmesélte, korán kezdődött. Nyolcévesen.

Mókás kedvű, mindig vidám cimborái a Tisza Kálmán tér egyik kovácsoltvas papírgyűjtő kosarába jó mélyen belegyömöszölték. Meggyújtották alatta a papirost, és elmentek golyózni. Csakhamar füstölt Molnár János tiroli rövidnadrágja. Ekkor rázendített. Sikított. Ordított.

Járókelők cibálták ki, állították talpra.

– Ha ilyen hülye játékot találtál ki – faggatták –, miért csinálsz ekkora ricsajt?

– Csak kenyér hallgat tüzes kemencében. Én nem vagyok kenyér.

Csodálkozott az értetlenségen.

– Én szerencsés vagyok. Nem sült meg a fenekem.

Jakab, a zöld egyenruhás csősz, szöges botjával, melyre eldobált papírokat szúrt föl, végigvágott hátán.

– Hibbant, Isten verése. Állítom, bolondházba vagy börtönbe kerülsz. Ígérem, megmondom apádnak.

– Miért ordít, Jakab úr? Nem lett belőlem fáklya, mert szerencsés vagyok. Nem gyújtottam föl gesztenyefákat, házakat, gázgyárt, Magdolna kórházat. Mindezt szerencsémnek köszönhetem.

Apja megpofozta. Anyja sírt.

– Fiam, tudsz még, nagy örömünkre, sokféle szerencsével megajándékozni?

– Anyám, szerencsés fiút szültél. Aludj nyugodtan. Szerencsém mindig velem van.

Apjához fordult.

– Nem örülsz neki. Pofonokat osztogatsz. Furcsának tartom.

– Örülök – mondta apja. – Egyetlen bánatom van. Minek gyártottunk selejtet anyáddal. Szerencsés hónapban.

Alig múlt el egy hét, a Városi Színház oldalában fociztak. Valaki fölrúgta labdájukat a lapos tetőre. Molnár magas fiú vállára állt. Onnan az esőcsatornán fölkínlódta magát. Boldog mosollyal ledobta labdájukat.

Egyik fiú hóna alá vágta.

– Mára elég volt – jelentette ki.

– Segítsetek! Nem tudok lemászni!

– Nincs is értelme, nem focizunk már. Késő van. Éhesek vagyunk – kiabálták a fiúk. – Hazamegyünk zabálni.

És hazamentek.

Molnár János teli torokból ordított.

– Segítsen valaki! Le akarok menni!

A járókelők csodálkoztak. Kérdezték, hogy került a magasba.

– Ha csillagokat vizsgálsz, miért nem maradsz nyugton?

Molnár időnként pihentette hangszálait, majd újból rázendített. Egy férfi megállapította, holdkóros. Feleségével bámulta őt a telihold fényében.

Hajlott hátú, bicegő öregemberre kiáltott Molnár János.

– Segítsen lemenni!

– Pattanok! Jövök! Ugrom, mint a fürge bolha!

Éjfél után járőröző rendőrök beszóltak a Kun utcai tűzoltó-laktanyába, létrán hozzák le őt. Lehozták. Kapott két pofont.

– Szerencsém végtelen – mesélte boldogan apjának. – Fönn a tetőn tíz nap alatt éhen haltam volna.

– Épp itt lenne az ideje – állapította meg csöndesen apja.

Pár nap múlva acélgolyója begurult a csatornába. A fiúk fölemelték öntöttvas, rácsos födelét. Amikor lemászott, visszatették. Elmentek a Levente uszodába.

Molnár ordított, járókelők kihúzták.

– Milyen szerencsés vagyok – dicsekedett apjának. – Csontszáraz volt a kanális. Patkány egy sem járt arra.

Boldogan mutatta acélgolyóját.

Apja szótlanul nézte őt. Majd kopaszodó fejére bökött.

– Ha szerencséd kitartó, fejem biliárdgolyó lesz.

Jól tanult, csak az életben, emberek között nem bírt eligazodni. Apja megátkozta szerencséjét. Rendszeresen kegyetlenül megverte.

De amikor fiát behívták katonának, magához ölelte. Annyit mondott:

– Ne hagyjon el szerencséd.

– Az lehetetlen, apám. Velem marad halálomig.

A Donnál megsebesült. Ügyes kezű katonaorvos operálta. Betegszabadságra hazaküldték.

– Bal combom szegélyét lőtték meg – mondta apjának. – Szerencsémre.

Visszament a frontra.

Rugalmasan elszakadtak az orosz hómezőktől, egészen a Kárpátokig, sőt még azon is túl.

Hazaért.

Vége lett Budapest ostromának. Az Alsóerdősor utcában szovjet katona bérház udvarába rántotta be. Első emeletig zsúfolva volt öreg, puhafa ládákkal. Baltát nyomtak kezébe. Aprított szótlanul. Alkonyatkor kirúgták, másik férfit rántottak be helyére.

– Igaz, hogy karom leszakad – dicsekedett ismerős asszonynak a járdán –, de kaptam csajka káposztalevest. És, szerencsémre, hazaengedtek.

– Valóban szerencsés – mondta az asszony.

– Az bizony – mosolygott. – Mióta eszemet tudom.

A Rákóczi út sarkán ferde szemű katona berántotta egy bankba, ahová alacsony növésű, tatár lovakat kötöttek be. Lapátolta alóluk a piszkot. Éjféltájt fenéken rúgták. Elengedték.

– Szerencsédtől büdös a lakás – mondta apja.

Smirszappannal lemosakodott.

– A lovak szarnak, de nem mindig én pucolom – mosolygott. – Ez pedig szerencse.

Másnap a Rákóczi úton menetoszlopban hajtottak civil ruhás férfiakat, nőket. Molnár Jánost egy katona közéjük lökte. A Tattersallban összeszedték a tenyészlovakat. Kettőt Molnárra bíztak.

Zablájukat fogva gyalogolt közöttük.

Néhány ember kilépett a sorból. Lelőtték őket.

Hol egyik, hol másik ló rángatta Molnár kezét, nyerítettek.

– Fölösleges idegeskedni – szólt rájuk. – Még nincs vége a háborúnak. Nem szabad kilépni a sorból. Én katonaviselt ember vagyok, tudom mindennek a módját. Szerencsés is vagyok. Holnap, holnapután hazaengednek minket. Végtére legföljebb két napig lehet üres gyomorral dolgozni. Ennyi embert, állatot pedig lehetetlen etetni.

A lovak szomorú, nagy szemmel nézték.

Két év múltán jött haza.

– Szerencsém volt – dicsekedett apjának.

– Annyi sok ember halt éhen, fagyott meg, és én itthon vagyok.

– Szívemből örülök, hogy látlak – mondta apja hosszú hallgatás után. – Csupán annyit kérek, ha, Isten ne adja, hamarább halnál meg, ne hagyd rám a szerencsédet.

– Miért, apám? Auschwitzot megjárt emberek pusztultak el Szibériában. Nem jártam Auschwitzban, nem zsidóztak le. Fasisztának neveztek. Itt vagyok, húslevest tálal anyám.

Nagyüzemben dolgozott, kitűnően, három műszakban. Szerencséje nem hagyta el.

Kommunista, gömbölyű seggű irodista lány szerette meg. Két numera között agitálta, legyen párttag.

– Ilyen szorgalmas, tehetséges fiúra szükségünk van.

– Erre van szükség – simogatta Molnár a lány tomporát. Nevetett. – És ez a szerencsém.

A lány nem hagyta nyugton. Valahányszor kilihegte magát, prédikált, agitált, agitált, prédikált.

Molnár János dühbe gurult.

– Folyton égő kályha vagyok! Működöm, ahogy kell! Papagájjal bújok ágyba! Munkásosztály, párt! Ebből elegem van! Szarok Sztálinodra, bújj vele ágyba! Sarlóval, kalapáccsal!

Ezerkilencszázötvenkettő elején, pár nappal dühkitörése után, két civil ruhás nyomozó autóval elvitte.

– Ágyból följelentettek? – csodálkozott.

A kihallgató tiszt bólintott.

Elmondatta életét, leíratta ötvenszer. Fiatal volt, fejét csóválta.

– Téged a mi kutyánk kölykezett. Művezetőd írásba adta, becsületes vagy, kiválóan dolgozol. Mi nyavalya bajod a kommunistákkal?

– Semmi – válaszolta. – De borzasztó, ha mezítelen nő, ágyban, miután rendesen megkefélik, azonnal politikára zendít.

A fiatal kihallgató tiszt elnevette magát.

Egy év múlva elengedték.

– Szerencsémre, becsülik a munkást – mondta apjának. – Az elvtársnőt meg kefélje taliga majom.

Apja bólintott. Nem szólt. Két remegő kezét mutatta.

Ötvenhatban szülei nem engedték utcára.

– Amilyen szerencséd van – magyarázta apja –, ahány golyót kilőnek, mind téged talál kupán.

Ezerkilencszázhatvanban feleségül vett egy munkáslányt a MÁVAG-ból. Fiuk született, István névre keresztelték. Hetvenkettőben Molnár János apja meghalt. Anyját évvel később temette.

Dolgoztak, beosztották pénzüket, szerették egymást, nevelték Istvánt.

Amikor lebontották a pártállamot, Molnár János annyit mondott:

– Szerencse.

– Szerencse fia vagy – állapította meg komolyan István, aki számtalanszor hallotta apja szerencséi történetét.

István szülei gyors egymásutánban haltak meg. Magára maradt, megházasodott.

Ők is, mind a ketten kitűnően dolgoztak. Szorgalmasak, ügyesek voltak. Becsületesek.

Ezerkilencszázkilencvenkettőben először az asszonyt rakták utcára, majd Istvánt.

– Rossz helyzetünk nem tart soká – állította István. – Látni kell az alagút végén a fényt.

– Lehetetlen – mondta felesége. – Nincs alagút. Zsákutca van.

István tiltakozni akart, az asszony leintette.

– De ha ragaszkodsz az alagútban a fényhez, az könnyen lehet a szembejövő vonat.

A Dobozi utcai ingyenkonyhán minden nap esznek tányér meleg ételt, szelet kenyeret.

– Annyit dolgoztam, mint az állat. Most pihenhetek. Ingyen ehetek – mondta Molnár István. – Ez bizony szerencse.

Kanalazta a levest.

– Az is szerencse, hogy szüleim már nem élnek.

Felesége megfogta a karját.

– Ne sírj. Az is szerencse, hogy nincs gyermekünk.

Isten ajándéka

Rubác Józsefet anyján kívül, aki Tyutyinak becézte, szél fúvásától is óvta egyetlen gyermekét, soha, sehol, senki nem szerette. Nem bántották. Avval ugratták, szarevő. Mire ő annyit válaszolt, hajnalban kel, újságokat visz lakásról lakásra, fáradtan megy iskolába. Anyja házakhoz jár mosni, takarítani.

– Apádat meg elütötte a hajókötél – mondta Város Ferenc. – Elvitte a cecelégy.

– Tüdőbaj.

– Nagy kár. Örömét találná benned.

Város Ferenc gyűlölte Tyutyit. Engesztelhetetlenül. Ha okát kérdezték, vállat vont.

– Megölöm. Ezt vegye mindenki komolyan.

– Semmi okod rá – mondták a fiúk.

– Féreg. Nyugodt szívvel eltaposom.

Tyutyi alacsony, sovány, vörös hajú, vörös szemöldökű, világoskék, Város Ferenc szerint alattomos szemű, pulykanyakú, nagyon csúf fiú volt. A Bezerédi utcai iskolába járt.

Adott, vett, seftelt.

Elvégezte a nyolc elemit, inasnak ment, heti egy pengőért. Három esztendő múltán segédlevelet kapott, huszonnégy filléres órabért.

Alkonyattájt anyja változatlanul megkereste őt a téren.

– Tyutyi, besötétedik. Tessék hazajönni. Sötétben baj érhet.

Tyutyi anyjába karolt. Hazamentek.

Amikor váratlanul, sóhaj nélkül, csillagos nyáreste anyja meghalt, Tyutyi lehúzta ujjáról jegygyűrűjét. Amikor anyját elvitték, azt mondta:

– Temesse el, aki akarja. Nekem nincs pénzem.

Soha nem tudta meg, kik, hová temették. Úgy vélte, baromság. Ha valaki meghal, mindegy, miféle gödörbe rakják.

Dolgozott, kuporgatta pénzét.

Adott, vett, seftelt.

Város Ferenc határozottan állította:

– Munkahelyén alkatrészeket lop. A tolvajlás nem seftelés. Bűncselekmény.

Tyutyi kijelentette, amíg él, ad, vesz, seftel. Soha nem lesz bűnöző.

– Számolni tudok, eszemet használom. Többet tudok majd fölmutatni, százszor is többet Város Ferencnél.

– Lehet – mondta Város Ferenc. – Gyarapítsd vagyonod. Adok öt pengőt, ha elárulod, anyádat hol eszik a férgek.

Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt.

– Hiába gyűlölsz. Jártatod pofádat. Nem tehetsz semmit.

– Várd ki a végét.

Egy este kiskocsmában boroztak. Város Ferenc nem bírt magával. Hideg gyűlölettel marta, gúnyolta Tyutyit. A fiúk váltig kérték, hagyja abba. Város Ferenc nézte Tyutyit.

Fölért egy köpéssel.

– Akad nő, aki száz pengőért lefekszik veled?

– Sok pénz – mondta Tyutyi. – Annyit nő nem ér. De neked soha nem lesz száz pengőd. Annyi sem, hogy olcsó kuplerájban lehúzd gatyádat.

Város Ferenc székestül fölborította. Mellére térdepelt. A fiúk csavarták ki kezéből a kést.

A pincérek kidobták őket.

– Rusnya állat – mondta Város Ferenc az utcán. – Ígérem, kibelezlek.

– Alig hiszem. De azt tudom, bekopogsz még hozzám tányér levesért. És elkergetlek. Kanálnyit sem adok.

Nyakkendőjét igazította.

– Verekedéssel, késsel mire jutsz? Nem félek tőled. Adok, veszek, seftelek. Hülyéken nevetek.

– Mosolyogni sem tudsz. Anyád mosónő volt, apádat elütötte a hajókötél. Hajnalban újságokat cipelsz. Nincs lány, aki átöleljen. Hatvanévesen magad alá szarsz. Mindenki tapsol örömében.

Tyutyi nem vonult be katonának. Hol hamis papírokkal, hol papírok nélkül bujkált lángvörös hajával.

A Bezerédi utca sarkán találkozott Város Ferenccel, aki szintén bujkált. Nagynénje lakásán dekkolt.

– Túléljük?

Tyutyi vizenyős szemével bámulta Város Ferencet.

Város Ferenc revolvert vett elő zsebéből.

– Én igen. Érted meg nem kár. Fillérbe nem kerül temetésed.

Elvitte nagynénjéhez. Fánkot ettek, demizsonból bort ittak.

Már Gödöllőn voltak az oroszok.

– Lesz itt csinn-bumm – mondta Város Ferenc. – Vörös fejed havon világít. Csúnya halott leszel.

– Házasodom. Gyerek nem kell. Sok pénzbe kerül. Szép asszony lesz feleségem.

– Elszeretem, tulipiros patkány.

– Meztelen seggel? Én adok, veszek, seftelek.

A Capitol mozi közelében akna csapódott be. Rezegtek az ablakok. Bámulták egymást.

– Nem lesz feleséged. Legföljebb púpos. Tolókocsiban.

Fiatal, szép lányt vett feleségül. Tisztességeset. Nagyon szépet.

– A nőkön nem lehet eligazodni – magyarázta keserűen Város Ferenc.

Keményen tagadta, szerelmes Tyutyi feleségébe. De tény, sokat szenvedett. Hosszú esztendőkön át reménytelenül harcolt Szepes Veronikáért.

A fiúk nevették, Tyutyit nem érdekelte.

Szövetkezetben dolgozott, adott, vett, seftelt.

Kérész Elemér negyvenéves, magas, sovány, tüdőbeteg férfi volt. Mindenkit megnevettetett kitűnő humorával. Hírlett, perverz disznó. Pompás dumával bolondította az asszonyokat, lányokat.

Tyutyi szabad idejében belátogatott hozzá. Adtak, vettek, sefteltek.

Szepes Veronika, ügyvéd családjánál cseléd, szivart, cigarettát vásárolt rendszeresen, nevetett Kérész Elemér tréfáin. A trafikos többre nem jutott vele. Ezerkilencszáznegyvenkilenc végén ő mutatta be Szepes Veronikát Tyutyinak.

Két hét múlva házasodtak.

Tyutyi a Klauzál téren kiügyeskedett tágas, világos, másfél szobás, komfortos lakást. Város Ferenc fölrobbant dühében. Szikrázó gyűlölettel kérdezte Szepes Veronikát, hogy tehetett ilyent, evvel a csúf állattal élni, beszélni, ágyba bújni.

– Férjemről így ne beszélj. Senkitől nem tűröm. Én döntöttem. Nem hagyom el, nem csalom meg.

– Elszeretlek. Feleségül veszlek. Ha másként nem megy, özvegyet csinálok belőled.

Város Ferenc fogadkozott esztendőkön át, egyre vadabbul, Szepes Veronikát nem engedi elrohadni Tyutyi mellett. Ez egyszerűen lehetetlen.

– Ezer csokor virággal, ezer szép szóval, akárhogy, elhozom a jobb sorsra érdemes asszonyt. Vagy találok más megoldást. Amire nem szívesen gondolok.

A fiúk nevettek rajta. Magyarázták, minden nap más nő takarítja lakását, bújik ágyába. Válasszon ki egyet, vegye feleségül. Hagyjon föl e reménytelen marhasággal.

Város Ferenc hidegen nézte a fiúkat.

– Elhozom Veronikát. Ismertek, mióta éltek. Azt mondom, amit tudok. Amit tudok, csinálom.

Tyutyit nem érdekelte Város Ferenc hőbörgése. Dolgozott, adott, vett, seftelt. Felesége takarított, mosott, főzött. Mindig mosolyogva várta őt.

Város Ferenc leste, várta, egyre elszántabban, a fiúk félelmére, mikor jön el az ő ideje.

Ötvenhatban, nyakában géppisztollyal, Város Ferenc rossz mosollyal mondta:

– Mennyi becsületes halott hever az utcákon. Talán egy becstelent is közéjük lehet teríteni. Tyutyi rabol, fosztogat. Undorító.

A fiúk ráordítottak.

– Ne gyilkolj! Így nem lehet asszonyt szerezni!

Város Ferenc komolyan mondta, csöndesen, meggyőződéssel, ahogy szerelemtől fertőzött, gyógyíthatatlan, szánalmas emberek beszélnek:

– Veronika az enyém. Ha az oroszok kitakarodnak, örökké.

Tyutyi valóban fosztogatott. Cipelte a portékát a Corvin Áruházból. Máshonnan tucatnyi írógépet. Hol, kinek adta el, a fiúk nem tudták. Csak annyit, jeles vagyont rabolt.

Azután Nyugatra menekült feleségével.

Később híre jött, Kanadában landolt. Távoli vidéken parányi kifőzést nyitott. Favágók voltak vendégeik.

Város Ferencet négy év fegyházra ítélték. Amikor kijött, sűrű, fekete haja megszaporodott ősz szálakkal. A fiúk pénzt akartak adni kivert foga pótlására. Nem fogadta el. Nevetett barlangüres szájával.

– Ha egy tár golyót eresztettem volna Tyutyiba, legalább tudnám, miért ültem. Most karon fognám Szepes Veronikát. Értelme lenne szenvedéseimnek.

Dolgozott gyárban, három műszakban.

Büntetett előéletűek, balga harcosok szebb világról nem álmodtak már. Néha jó szóra vágytak. Később, a monoton robotban, gépzúgásban arra sem.

Csak Város Ferenc mondta a magáét, feleségül veszi Szepes Veronikát. Szénfekete szeme ragyogott.

– Nem szabad nevetni – magyarázta a fiúknak. – Isten adósom. Isten segít, Isten elhozza Veronikát. És én templomban megköszönöm jussom. És hangosan dalolni fogok, amerre járok, valahány utcán.

Tyutyi hozta el Szepes Veronikát, a hetvenes évek végén.

Elmondta, kilencvenezer dollárja van Bécsben. Körülnéz, mit lehet itt kezdeni. A Körúton, étterem kirakatában, tábla hirdette: Friss házi disznótoros. Szepes Veronika nagy szemmel bámulta.

– Erre nincs pénzünk – jelentette ki Tyutyi. – Meghívtak ebédre. Libasültre.

– Én fizetem – mondta Város Ferenc. – Gyertek, eszünk. Hurkát, kolbászt, pampuskát.

Állt a járdán. Nézte őket, amíg villamosra szálltak. A fiúktól tudta meg, néhány nap múlva elutaztak. Műfogsorával mosolygott.

– Isten meghallgatott. Láttam Veronika szemét. Hazajön. Tyutyit, ha kell, addig ütöm, amíg meleg. Veronikát díszes esküvőn feleségül veszem. Nagy úr a honvágy. Szepes Veronika nem sokáig senyved már. A többi az én dolgom. Harcoltam, ültem, dolgoztam. Ennyi boldogság jár nekem. Ha nem így van, miért kínlódtam végig szülők, testvérek nélkül egy rohadt életet.

A fiúk közül sokan meghaltak már, akik megmaradtak, jócskán túlvoltak életük felén. Gúny nélkül mondták gyerekkori cimborájuknak:

– Nem is ismered Szepes Veronikát. Gondold meg, miféle nő, aki Tyutyival köti össze életét. Zsák a foltjával, semmi több.

– Igaz. Kegyetlenül megvertek, lehet, hülyére vertek. Igaz, semmit nem tudok Szepes Veronikáról. De börtönéveim során mindennap rá gondoltam. Ez szerelem. Ésszel nem lehet magyarázni. Én nem gyilkoltam. Harcoltam. Nem bántam meg. Már nincs géppisztolyom. Nem adtam, nem vettem, nem sefteltem. Nem is fosztogattam. Ha leszámolok Tyutyival, elveszem feleségét. Csak egyedül Isten lehet bírám.

Tyutyi ezerkilencszáznyolcvanban hazajött feleségével. Öröklakást vett.

A fiúk megijedtek. Kérték Város Ferencet, ne menjen hozzájuk. Iszonyatos értelmetlen vége lesz.

Város Ferenc kora estén üveg borral, virággal váratlanul beállított hozzájuk. Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt. Felesége elmondta, boldog, hogy végre itthon van.

– Sokat kínlódtunk. Nehéz időkben, Tyutyi utasítására, hetenként két-három favágóval ágyba bújtam. Soha nem csaltam férjemet, minden pénzt neki adtam. Boldog vagyok, hogy van mit a tejbe aprítani.

– Te mit tudsz a börtönön kívül felmutatni? – kérdezte Tyutyi.

Város Ferenc nézte a ráncos arcú, szőkére festett, sovány asszonyt.

Másnap a fiúknak annyit mondott:

– Milyen furcsa a szerelem. Elmúlik.

Zsebkendővel homlokát törölte.

– Pedig milyen szép volt. Isten ajándéka.

Totóztak

E sorok írója igen sokáig tűnődött, éjszakánként álmatlanul forgolódott. Négy munkásember halála ilyetén való elbeszélése nem túl bizarr-e.

Önmagával vitázott. Ha írni támadt kedve, mások véleménye nem érdekelte.

Egy hajnalon úgy vélte, eleget tökölődött. Üsse kavics, cár lesz vagy kalaposinas. Rövid fohászt mondott. Golyóstolla hegyén dal szóljon. Könny ne perdüljön. És íróasztalához ült.

Virgoncos Károly, Horváth Gábor, Soós Frigyes, Esztergomi Mátyás nyugdíjazásuk után, feleségük haragja, vad káromkodása ellenére, unalmukban, pohár bor mellett avval töltötték idejüket, találgatták, melyikőjük fejezi be életét hamarabb. Milyen módon távoznak. Milyen sorrendben követik a többiek.

Vadabbnál vadabb jóslatok születtek. Hol komoran bámultak, hol öklüket emelték.

– Kórházban fejezed be – mondta Horváth Gábor. – Deszkák között.

– Bedeszkázva te dögölsz meg! – ordította Virgoncos Károly. – Nekem harmincéves szeretőm van!

– Miért vagy haragos? – kérdezte Horváth Gábor. – Bedeszkáznak. Négy oldalról. Hörögsz. Böfögsz. Orrodon, szádon büdös motalkó jön. Szeretőd sose volt.

Mind a négyen halottak. A rákoskeresztúri temetőben olcsó sírkövükön gyertyát senki nem gyújt.

Virgoncos Károly hatvanegyedik születésnapját a nyugdíjasok együtt ünnepelték. Felesége húslevest, csirkenyakpaprikást tálalt. Gyermekei cigarettát vittek. A három nyugdíjas két liter bort.

Amikor a vendégek elmentek, az asszony leszedte az asztalt.

A nyugdíjasok magukra maradtak.

Esztergomi Mátyás borospoharát cimboráira emelte.

– No, Isten, Isten! Kint hull a hó. Szobádban kályha duruzsol. Hol itt a baj?

– Jól figyeld, mit duruzsol kályhám. Márciusban gödörben leszel. Villamos megy keresztül rajtad. Tűzoltók kanállal szednek ki alóla.

– Téged a feleséged rángat ki a klotyóról. Nyomikálás közben ráncos pofádra buksz.

Az asszony bejött a konyhából. Kezét kötényébe törölte.

Rájuk ordított.

– Isten barmai! Így féltek? Ha nem tudtok másról ugatni, pofa be!

– Ilona, te nem félsz? – kérdezte Horváth Gábor.

– Konyhában a mosatlan. A szennyes. Mikor érek rá?

Majd hozzátette:

– Ha csak halálotokról beszéltek, kerüljétek el egymást. Mert bolondokházába visznek. Nincs enélkül is elég bajotok?

– Totózunk – felelte Esztergomi Mátyás. – Ki, mikor, hogyan fordul föl. Ez érdekes játék. Lehet nyerni, lehet jó nagyot tévedni.

– Holnaptól mi is totózunk. Beszélek az asszonyokkal. Nem lehetetlen, egyszer mi is föld alá kerülünk. Jó szórakozás kitalálni, mi a fenét csináltok egyedül.

A négy férfi bámult.

– Virágot viszünk sírotokra – mondta Soós Frigyes. – Okosan beszélsz, Ilona. Holnaptól kitotózzuk, milyen sorrendben tértek örök nyugovóra.

– Ti mentek előbb. Úgy ésszerű. Nem tudjátok beosztani nyugdíjatokat. Fecsegtek, égetitek a villanyt. Kopik szátok. Nem baj. Kopik cipőtök. Baj. Siránkoztok fél liter tejért. Jajongtok. Özvegyember gyomra korog. Négy asszony agyagos földben röhögne.

– Megházasodom – mondta Virgoncos Károly. – Nem baj, ha harmincéves. Segge kemény. Csak szőke legyen. Szeme kék. Így rendben lesz, Ilona?

Az asszony komolyan válaszolt.

– Neked könnyű. Nyolcezerhatszáz a nyugdíjad. Klozettpapírra se telik belőle. Ifjú, szőke, új feleséged csodálkozhat majd.

Virgoncos Károly összehúzta bozontos, ősz szemöldökét.

– Ilona, ocsmány szád van. Minden szavad undorító. Minek tűröm, meddig tűröm, nem tudhatom.

– Nem sokáig. Arcod lilul, szájad kék. Gyógyszerre nincs pénz. Pasaréti villára nincs időd spórolni. Te fordulsz föl elsőnek.

Nevetett. Nikotintól sárga fogát mutatta.

– Hozok föl tüzelőt. Ne dögölj meg két vödör szénnel a pincében. Nem illik.

Virgoncos Károly illő módon, február közepén, álmában, ágyban halt meg.

– Megunta az unalmat – mondta Ilona.

– Milyen szerencsés – ismételgették a szomszédok. – Nem szenvedett.

– Nem halt éhen. Két szelet zsíros kenyeret vacsorázott – magyarázta Ilona a három riadt, nyugdíjas prolinak.

– Emberül halt meg. Nem ingyenkonyhán.

Virgoncos Károlyt kemény hidegben temették. Lapát csikorgott. Fagyott föld dübörgött. Az emberek fölhajtották gallérjukat.

Horváth Gábor a szürke eget kémlelte.

– Vihar jön – mondta. – Majdcsak vége lesz.

Szállingózni kezdett a hó, míg villamosra vártak.

Ilona, szájában cigarettával, Horváth Gáborra mutatott.

– Nem kell totózni. Te következel. Júniusban.

Horváth Gábor idétlenül vigyorgott.

– Hányadikán?

– Fájdalmaktól ordítasz. Két hétig. Azután csönd. Ápolónő lezárja szemedet.

Horváth Gáborné férjére nézett. Megszorította Ilona karját.

Az özvegy csodálkozott.

– Hát meddig akar élni? Munkásembernek is jár a pihenés. Ha ügyesen gazdálkodsz, négyhavi nyugdíjából kitelik egy puhafa koporsó. Ha könnyelmű vagy, tejet iszol, kartondobozba csomagolhatod.

A Népszínház utcában lekászálódtak a villamosról. Ilona cigarettára gyújtott. Alaposan megnézte a három nyugdíjast.

– Bámultok? Egy esztendőn belül mind kipurcantok. Utána mi jövünk. Gyermekeink napi gondokkal küszködnek. Válnak. Politizálnak. Virág nem kerül sírunkra.

Sűrű pelyhekben havazott.

– A lengyel piacon veszek cigarettát.

Fölnevetett.

– Ha az utolsó proli is elköltözik, látni szerettem volna még, amikor az ügyes kezű, jó urak, a szent elit, cipőt, ruhát készít. Ajtózárt szerel. Ablakot üvegez.

Hóba dobta cigarettáját.

– Oly okosak. Törvényeket gyártanak. Ha nem tetszik, tíznaponként átírják. Menni fog nekik a többi is.

Mind a nyolcan temetőben vannak. Sírjukon nincs virág.

E sorok írója borjúnagy kutyájára bámul.

– Ne félj, Berci, van még proli. Csak csöndesek. Félnek. Munka nélkül élni nem tudnak.

És szemüvegét törülgeti.

Gyöngyszem

Kiss Balogh Sándor középosztályból lecsúszott szülei, Isten jóvoltából, rövid egymásutánban, pontosan két hét különbséggel haltak meg. Református tiszteletes szép zsoltárokkal búcsúztatta őket.

A Múzeum kávéházban Kiss Balogh Sándor mindig csöndes hangján így szólt:

– Anyám két esztendeje megvakult. Apámat fájdalmas, gyógyíthatatlan betegség tartotta ágyban. Isten megoldotta bajukat. Rajtam nem segített.

Barátja, Csöndes István megitta konyakját.

– Nehéz lehet – mondta. – Pogány vagy.

– Amióta lélegzem.

– Olvass Epiktétoszt.

– Még hányszor?

– Akárhányszor.

– Marcus Aurelius akárhányszor olvasta. Mondta, mondta bölcs leckéjét, és foga halálfélelemtől kocogott.

– Halálodtól félsz?

– Magányomtól.

Barátja vékony, hosszú ujjú kezével kopasz pincérnek intett. Konyakot kért. Majd így szólt:

– Keress feleséget. Tiszta lelkűt. Értelmeset. Rilkét olvastok. Anna Kareninát. Könyveken vitáztok. Gondolatokat cseréltek. Összebújtok. Örültök tavasznak, zöldellő fűnek. Nevettek szmokingos urakon, fölékszerezett asszonyokon.

– Megártott neked Simon Weil.

Barátja oldalra biccentette aszkétafejét.

– Lélektelen harácsolókon szívből lehet nevetni. Vagy undorodni.

Kiss Balogh Sándor hallgatott valameddig.

– És ha agglegény maradok?

– Ne reménykedj.

– Hát akkor lesz feleségem. Te nálunk vacsorázol.

– Minden nap?

– Csak esőben.

– Zsíros kenyeret?

– Máskor szalonnát lila hagymával.

– Szmokingban?

– Csakis. Feleségemen ékszer csörömpöl.

– Látni akarom, asszonyod csokornyakkendőd igazítja.

– Látni fogod.

Nevetve léptek ki a Múzeum kávéház ajtaján. Kiss Balogh Sándor annyit mondott:

– Józan, nyugdíjas takarítónőt veszek feleségül. Élettársra szükségem van.

Barátja bólintott.

– Vásárolj tucat flanellbugyit. Boldog leszel.

Kiss Balogh Sándor gyógyszervegyész volt. Kutatómérnök. Gyalázatos fizetéssel. Rögeszmésen hitte, oly találmánya lesz, mellyel ha elkészül, ha publikálja, japán tudósok vállukon cipelik végig Tokión.

Nem cipelték. Hírét sem hallották.

Egyedül élt háromszoba-hallos, összkomfortos, szerényen bútorozott, elhanyagolt, Berzsenyi utcai lakásában. Sanyarú körülmények között. Valamelyik szomszédasszony mindig szellőztetett, beágyazott, takarított nála. Ő halk hangján köszönte.

– Nincs mit köszönni, Sanyika – mondták, mert mindenki így szólította.

Az egész környék Sanyikája volt.

– Sanyika, maga olyan kétbalkezes. Rejtély, hogyan fűzi be cipőjét – mondta egy idős asszony a második emeletről. – Kerítsen asszonyt, mielőtt egerek rágják szét lakását.

– Hozok asszonyt – ígérte csöndesen Sanyika. – Csak annyit mondjon, jönni akar.

– Minden lány menni akar, Sanyika. Nézzen a szemébe, fogja karon, rakja ágyába. Csinálja dolgát. Reggel itt marad, Sanyika. Ennyi. És nem több.

– Igaza van, Füzesné. Hurkot dobok nyakára. Reggel megkötözöm.

– Mulya maga, Sanyika. Beszél, beszél. Galamblelkét kilocsogja. Asszony keblét csókolni kell. Fenekét szorongatni. Nem folytatom. A Rákóczi téren nyúljon pénztárcájába. Pikk-pakk-pukk. Kész a kocsi.

Sanyikát szerették a lányok, asszonyok. Presszóban szívesen ültek asztalához. Szépek. Csinosak. Ki száraz szemmel, ki könnyekkel panaszolta bánatát. Melyik férfival miként járt pórul.

Ő megértően bólogatott. Halkan, hosszan, nagyon hosszú körmondatokkal bizonygatta, mily méltatlan, szégyenletes dolog. Végül ügyetlenül mindig oda lyukadt ki, ő bizony másfajta. Szíve van. Ő bizony bármikor képes sírig tartó szerelemre.

A lányok, asszonyok elmosolyodtak.

– Rendes ember vagy, Sanyika. Biztos, egészen biztos, előbb-utóbb akad nő, aki szeretni, becsülni fog. Sírig boldogok lesztek.

Késő délután szép testű asszony ült asztalához. Fekete szeme izzott, hangja rekedt volt a gyűlölettől. Férje üzemmérnök.

– Otthagyott egy húszéves, folyton vihogó, combját mutogató pénztároslányért. Megátkoztam őket.

Sanyika ámult. Vigasztalta. Elmondta ügyetlen mondókáját.

– Soha nem láttam még ilyen szép asszonyt. Soha. Sehol.

– Akad elég! De igaz, ruhátlanul kevés.

Fölnevetett.

– Ketten vagyunk! Ördög vigye! Nálad alszom!

Sanyika kezet csókolt neki.

Az asszony a fotelban ült. Sanyika halk hangján beszélt szerves, szervetlen anyagokról, centrifugáról, elektronmikroszkópról. Arról, miféle módszerrel lehetne kivédeni a rezisztenciát. Vegyületekről. Kísérletekről.

– Türelem és türelem. Sok súlyos baj megoldható.

Az asszony hangosan fölzokogott.

– Sanyika, elég!

Fölállt.

– Nem bírom tovább! Gyönge az agyam szemináriumhoz!

Elment.

Kiss Balogh Sándor elmondta kalandját a Múzeum kávéházban barátjának. Ő oldalt billentette aszkétafejét.

– Minden nőnek kezet csókolsz. Miért? Ágyban parányi lábukat csókold.

Konyakot rendelt.

– Hiszel hivatásodban. Embereken akarsz segíteni. Mi több ennél? Asszony akad. Hű társad legyen. Tudja, miért kínlódsz.

– Kétszer elváltál. Megcsaltak?

– Az első kérte, altattassam el kutyámat örökre. Másodikat anyám hallgatagsága idegesítette. Meg filléres gondjaink.

– Szépen gitározott.

Barátja szivarozó újságírót nézett. Halkan mondta, csak úgy magának.

– Hangyára lépett. Nem hallotta meg halálsikolyát.

– Sokat olvasol.

– Leginkább verseket. Olvastam, a tücsök szárnyát fogd, kezedben marad a dal.

Sanyikára emelte szürke szemét.

– Igen. A dal.

Lány ült asztalukhoz. Kiss Balogh Sándornak bemutatkozott. Barátjának puszit adott. Kiss Balogh Sándor halk hangján kérdezte:

– Hány éves?

– Húsz. Bölcsész vagyok, magyar-történelem szakos. A mutterom pipás. Nem tudja, mennyi pénzt hoz a konyhára.

– És mennyit hoz?

– Újságíró leszek. Vagy regényt írok szerelemről. Szexről. Versért bagót fizetnek.

Sanyika barátjához fordult.

– István, ma éjjel szabad vagy.

– Tíz évig nem. Addig tanulj szájharmonikázni. Ha jól muzsikálsz, pénzt hoz.

Fizettek, Kiss Balogh Sándorral elmentek, a lány a kávéházban maradt.

Sokáig gyalogoltak. Némán. Később István annyit mondott:

– Krisztus mentse meg lelküket. Én elfáradtam.

Hozzátette:

– Nem vagyok szent.

Ideges mozdulattal beletúrt hajába.

– Hiszem az élő Istent. Anyámért imádkozom.

Megállt. Aszkétafejét oldalt fordította.

– Mondják, beteg. Gyógyíthatatlan. Nem igaz. Nem akar emberekkel társalogni. Kutyámmal társalog. Kutyám érzékeny, bölcs. Értik egymást.

Szikáran hozzátette:

– A Biblia nagy része apokrif. Én szívemmel hiszem Istent. Ha anyám ideje lejár, bármennyit vétkeztem, Isten nem hagy el.

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján mondta:

– Nem, István. Én is fogom a kezedet. Barátok vagyunk.

Valóban barátok voltak. Csöndes István franciaszakos tanár. Fordításokból, korrepetálásokból, szerény fizetéséből tartotta el hallgatag anyját Böszörményi úti lakásukban. Orvosok magyarázták, anyja súlyos beteg, kórházba akarták küldeni. István nem engedte.

– Én gondozom. Érzékeny – mondogatta udvariasan. – Családi örökség. Én is érzékeny vagyok. Rossz mondattól rossz napjaim születnek.

Nem mondta el orvosnak, nem mondta senkinek, csak barátjának, Sanyikának, anyja nem hallgatag. Tacskó kutyájával hosszan beszélget, és a kutya figyel rá.

– Szentül hiszem, értik egymást.

Kis szünet után hozzátette:

– Isten ajándéka anyámnak. Ha térdepel, imádkozik, kutyája mozdulatlanul ül mellette. Nézi a falon a fekete feszületet.

Aszkétafejét oldalt billentette.

– Két ilyen tiszta lelket Isten ritkán teremt.

Hóhullásban, kopott kabátban csavarogtak. Szokott helyükön, a Múzeum körút sarkán, hentesüzlet kirakatában bámulták a gőzölgő fejhúst, kolbászt. Sanyika zálogházba vitte karóráját. Az üzlet pultján, műanyag tálcáról ettek forró kolbászt. Mustárt tunkoltak, haraptak kenyeret.

Két esztendő múltán, kinek tanácsára, István nem tudta, egyetlen barátja fölhagyott a gyógyszerkutatással. Különféle kozmetikumok készítésével foglalkozott. Sok pénzt keresett. Csöndes István nem mondta el véleményét, nem bántotta, hiszen szerette barátját. Tavaszi délutánon annyit mondott:

– Éjszaka meghalt anyám kutyája. Ölemben vittem Gödöllőre. Fűzfa alá temettem el.

Kiss Balogh Sándor hallgatott. Ismerték, szerették, becsülték, értették egymást.

Nem sokkal később Sanyika bemutatta menyasszonyát barátjának.

Fónagy Tímea fiatal, csinos vegyész. Rövid szoknyát hordott. Bámulatosan szép lába volt.

– Barátja nem hajlandó elköltözni a Berzsenyi utcából – panaszolta. – Ki érti ezt a maflaságot?

– Ott született – mondta Csöndes István. – Ott élt szüleivel.

Fónagy Tímea belsőépítésszel terveztette lakásukat. Csöndes István bámulta a falba épített televíziót, méregdrága, ízléses bútorokat.

– Józsefvárosi gyöngyszem – nevetett a fiatalasszony. – Nem így találja?

– Gyöngyszem – mondta Csöndes István. – Csak főtt kolbász hiányzik csípős mustárral.

Ősszel Csöndes István anyja meghalt. Fia reggel látta meg ágyában. A parkettán fél tucat üres gyógyszeres doboz. Az orvos fásult hangon állapította meg:

– Öngyilkos lett.

Rendőrök faggatták Csöndes Istvánt, de ő semmire nem tudott értelmes magyarázatot adni. Oldalra billentett aszkétafejével bizonygatta:

– Nem volt beteg, csak érzékeny. Az pedig nem betegség.

Később halkan kérdezte:

– Hová vitték?

– Hullaházba. Hová máshová?

– Fűzfa alá szeretném temetni.

Készült az aznapi óráira. Apollinaire-verseket akart mondani a némán bámuló diákoknak franciául. De nem ment el az iskolába. Járkált céltalanul a városban. Kopott kabátja szitáló esőben átázott. Azt se tudta, hol, merre jár. Besötétedett, amikor váratlanul barátja ajtaja előtt találta magát. Csöngetett.

Kiss Balogh Sándor szmokingban nyitott ajtót.

– Hogy nézel ki? – kérdezte.

Csöndes István oldalt billentette aszkétafejét. Hajából vállára csorgott a víz.

– Az anyám – mondta. – Anyám…

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján szólalt meg.

– Meghalt?

István feje tagadóan mozdult.

– Megölte magát.

– Elkésünk – lépett Tímea a ragyogóan világított előszobába. Ízléses, nem túl föltűnő nagyestélyit viselt.

– Pénzed van? – kérdezte Kiss Balogh Sándor.

– A fekete ruháját adom rá. Csipkegallérral. Míg misére járt, abban járt.

Tímea férjéhez lépett. Bosszúsan nevetett.

– Még mindig nem tudja helyére igazítani csokornyakkendőjét.

Ékszerei megcsörrentek, mikor odalépett férjéhez, rendbe hozni a hibát.

– Indulnunk kell. Késésben vagyunk.

Csöndes István lebaktatott velük az utcára.

Kiss Balogh Sándor kinyitotta autója ajtaját.

– Elvigyünk valameddig?

Barátja tagadóan intett fejével. Később fölnézett a kilátástalan égre.

Eső verte arcát.

Brekegők

A férfi, Hegyi Henrik, aki nyugtalanságot teremtett a női lelkekben, szemüknek különös fényt, szájuknak tűnődő mosolyt, szívüknek reményt adott, hatvanegy éves, közepes termetű, hajlott hátú, csámpás, csúnya ember volt.

Alig egy hónapja láttam heves mozdulatokkal, öblös, ellentmondást nem tűrő hangon vitázni a Szimpla eszpresszó kirakatablaka előtt.

Magas, szikár, vasalódeszka-egyenes, dús hajú, szépen, ezüstösen, egyformán megőszült, hatvan esztendő körüli, még mindig jóképű, kissé tatáros szemű asztalossegéd kék vászonköpenyének gombját csavargatta, rángatta. Munkáról, munkafegyelemről, munkabérről, minőségről, haszonkulcsról magyarázott.

Nagy indulattal azt állította, nem lehet lézengeni, lötyögni. Minden ember alaposan gondolja végig, vizsgálja meg, mit vállal ebben a szar életben. De ha egyszer határozott, eldöntötte, mit vállal, azt kötelessége el is végezni ha törik, ha szakad.

– Maradéktalanul – ordította. – Az utolsó lélegzetvételig. Ez erkölcsi kötelesség. Minden állampolgár vitathatatlan dolga.

Köszöntem. Megemelte kalapját.

A karomhoz nyúlt.

– Meghalt hetvennyolc évesen az Egyenesné – mondta. – Fodrásznál, ahogy asszonyhoz illik, bura alatt. Holnap temetik. Na tessék, kukacoké a dauer.

Érdes hangon nevetett.

– Most aztán sírhat az a fickó, a szeretője, a szemét, a szarházi. Nincsen többé karóra, csúszós konyak, könnyelmű römiparti, csináltatott cipő, angol öltöny, szemtelen, hányaveti beszéd.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– Ez nem így van, jó uram – mondta kimért hangon. – Mi után sírna a szemét, a szarházi fickó? Még nincs harmincéves. Magas, jóképű. Nem lézeng, nem lötyög. Alaposan végiggondolta élete értelmét. Maradéktalanul betartja a munkafegyelmet, a minőséget. És megköveteli a munkabért. Keres egy másik öregasszonyt. Rozoga nagymamát. Ennyi az egész. A többi halandzsa, jó uram.

Száz forintot akartam adni, szokás és rend szerint, Egyenesné koszorújához.

– Korábban ébredjen, elkésett – jelentette ki. – Egyenesné élővirág koszorúja fizetve. Nagyobb, mint egy kocsikerék. A legdrágább, ami csak kapható a hatalmas Budapesten, az egész országban. Hitemre, de igazán hitemre, király sem kapott még szebbet, különbet. Megérdemli. Elegánsan végezte.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– A maga hite a magáé, jó uram – mondta kimért hangon. – Ha egy király meghal, több, nagyobb, drágább, szebb koszorút kap. Ezt kötelessége elismerni, jó uram. Ha királynőt temetnek, ugyanezt mondhatom.

Ismerősöm az asztalos mosolytalan, tatár arcára emelte tekintetét.

– Készségesen elismerem, királynőt másként temetnek. Fekete zászlókat tűznek a házakra, az újságok megírják, a rádióban beszélnek róla, a televízió mutatja. Bezárják az üzleteket, iskolákat. De egy királynő temetése engem mindig hidegen hagy. Akkor is, ha az egész országban konganak a harangok.

Fölemelte mutatóujját.

– Egyenesné több volt, mint királynő – mondta. – Egyenesné gyűlölte a háborút, a nyilasokat, gyűlölte a kommunistákat. Egyenesné nagy keblével csak a szép férfiakat szerette.

Rám nézett.

Dióbarna szeme sötét volt, mint égve felejtett utcai lámpa az erős napfényben.

– Egyenesné sokat nevetett. Tisztességes kort ért meg. Nem zúgolódom. Nem látott orvost, kórházat, oxigénpalackot, injekciós tűt. Nem is szenvedett. De én, én hogyan csinálom tovább? Nélküle? Esküszöm, nem tudom.

Elköszöntem. Mit tehettem volna. Kérdésére a választ nem ismerem.

Még delet sem harangoztak a hatalmas Budapesten, amikor Hegyi Henrik verítékező homlokkal, a gazdag, magabiztos emberek fölényességével, haragosokat teremtő gátlástalanságával, tele szájjal nevetett.

– A halotti ruhán van zseb vagy nincs zseb, az engem nem érdekel! Az nekem mindegy! Köpök rá! Beintek én mindenkinek!

Kapkodta pénzét, kalapját.

– Nem spórolunk ott, ahol helye nincs! Annak adunk mindent, akit szeretünk! Végtére is nekünk pompázik! És brekegjenek a koldusok!

Gőgös, sápadt arccal, nagy handabandázással desztillált vizet vásárolt.

A fehér köpenyes gyógyszerész, a kicsiny gyógyszertár vezetője kopogtatott a pénztárgépen. Fanyar, érezhetően ideges hangon beszélt.

– Egyik kollégámat és két társát őrizetbe vették. Fiktív számlákkal ügyeskedtek elég hosszú ideje. Másfél milliós csalást bizonyítottak eddig rájuk. De úgy hírlik, több mint kétmillió lesz a vége.

A gyógyszerészlány csöndes, komor hangon mondta:

– Nem sok észt adott nekik az Isten, annyi bizonyos. Fiktív számlákkal előbb-utóbb mindenki lebukik. Pusztán idő kérdése, mikor. Bilincsbe verik őket – nevetett föl idegesen. – Bilincsbe, uram! Rács mögé kerülnek!

– Kijönnek – mondta a gyógyszerész. – Milliós tételben már lehet csalni. Kisebb tételnél van baj.

Hegyi Henrik még állt a pénztárnál, a gyógyszerészlány arcát figyelte.

– Nem szeretem a rövid pórázt, a bilincset, szájkosarat. Kórházi ágyon kiterített halottat, a védtelent. Gyűlölöm ablakon a rácsot. Fütyülök adóhivatalra, fütyülök rendőrségre. Figyelhetik a szövegemet, szórakozhatnak a telefonommal, teljesen érdektelen. Köpök a világra.

Megforgatta kezében gyűrött kalapját. Szép mosollyal, csöndesen mondta, neki könnyű. Ismeri a titkot, a boldogságot.

– A boldogságot? – kérdezte a gyógyszerészlány. – Az bizony nagy kincs.

Hegyi Henrik komoly hangon magyarázta:

– Igen. Nagy kincs, bizony, a legnagyobb. Nélküle nem is tudnék élni.

A fehér köpenyes, fehér inges, nyakkendős, negyven év körüli, jóképű gyógyszerész letette golyóstollát. Fölemelte szőke, alig kopaszodó fejét. Kiborotvált arccal, nagy, világoskék, csodálkozó szemmel, lassan, csöndesen, finom gúnnyal kérdezte.

– Nagyon kérem, ne vegye tolakodásnak, elárulná nekünk is a titkot?

– Nem tudják?

– Nem, uram – mondta a gyógyszerész. – Ezt a titkot féltve őrzik.

– Az meg hogy lehet?

A gyógyszerész komolyan felelt.

– A bölcsődében, az óvodában, az általánosban, a gimnáziumban, az egyetemen nem tanították.

A lányra nézett.

– Kollegina, segítsen ki. Szerepelt a boldogság valahol, valamelyik tananyagban?

A gyógyszerészlány gondolkodás nélkül tagadóan intett fejével.

– Kisdobosnyakkendő, úttörőnyakkendő – mondta. – Nyári tábor, almaszüret, ábécé, abortusz, sok matek, sok latin.

– A boldogság nem szerepelt semmiféle tantervben – mondta a gyógyszerész. – Emlékeznék rá.

Hegyi Henrik elmosolyodott.

– A titok egyszerű – mondta. – Nem kell hozzá sok iskola, sok tanár. Az ember, bármi történjék, mindig a napba néz. Felhőkre. Este keres egy zöld szemű csillagot. Nem hajlik dereka, egyenes a háta.

A gyógyszerész mozdulatlanul nézte őt jó hosszú ideig.

– Jó recept – mondta. – Fölemelt fej, egyenes hát. Fölírom magamnak, el ne felejtsem.

– Igen – bólintott Hegyi Henrik. – Ez fontos. És a félelem kesztyűjét ne húzza föl.

A gyógyszerészlány gyöngyfogával halkan nevetett.

– Más nincs? – kérdezte. – Amit még jó tudnunk?

– A többi mellékes. Fölemelt fejjel, egyenes háttal, napnak, felhőnek, csillagoknak nem szokás brekegni. Sírjanak az aszfaltnéző brekegők, a pitiáner álomtalan alvók.

A gyógyszerészlány fölkapta fejét, hangját. Szép szemén tűz lobbant.

– Az aszfaltnéző brekegők, álomtalan alvók, száz forintért vesznek zöldpaprikát – mondta. – Babot! Akármilyen kesztyűben.

Hegyi Henrik összevonta dús szemöldökét. A fiatal lány nyugtalan, fáradt arcát nézte, majd csöndes, sajnálkozó hangon mondta.

– A benzin ára is magas, a város mégis zsúfolt az autóktól – mosolygott szelíden. – Máshol a hiba, nagyobb a hiba. Én a boldogságról beszéltem. Sajnálom, hogy nem értett. – Zsebébe tette a pénzt. – Engem vár egy kellemes kuglimérkőzés – mondta. – Kedvelem ezt a játékot. És van néhány névjegyem, kutya kötelességem levizitelni. Igazán szívesen teszem, mert nemcsak nekem boldogság. Az életemet egyedül én irányítom. Az időmet, szórakozásaimat télen-nyáron, éjjel-nappal, hosszú életem végéig én szabom meg. És tűnődhet minden brekegő, minden álomtalan alvó, hogyan csinálom. És nyugodtan gúnyolódhatnak a hátam mögött, irigykedhetnek, mocskolhatnak, gyűlölködhetnek.

Fogta gyűrött kalapját, a fejére tette.

– Lelkük rajta.

Elment csámpásan, kopottan, verítékező homlokkal, ingerülten ki az utcára, az olvadó járdára, a kánikulába. Köszönés nélkül, ahogy jött.

A fehér köpenyes, halványkék blúzos, teltkarcsú, szeplős arcú, csiborszemű, szexepiles, fiatal gyógyszerészlány hisztérikusan fölnevetett.

– Brekegnek! Kugliznak! Desztillált vízben pancsolnak! Napot nézünk, mesét hallgatunk!

És csúnyán káromkodott.

A negyven év körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Ez az ember más bolygón él – mondta. – Névkártyavizitel.

A gyógyszerész tűnődött.

– Brekegők. Napra nézzünk, csillagra. Vajon hol lakik?

– Nem tudom. Azt mondják, kőrisfák vannak az ablakai alatt.

– Kik mondják?

– Dönci, a pincér. Meg hogy monogramos selyemköntösben, perzsaszőnyegen, velencei csillár alatt fogadja a látogatókat. És csak kávét, kólát iszik, sohase mást. És van egy fekete törpepapagája. Az egyetlen Budapesten. Avval szórakozik.

– Fekete törpepapagáj. Mit mond egy fekete törpepapagáj? Akinek ő a gazdája? Nap, felhő, csillag. Nap, felhő, csillag. Brekegők, brekegők.

– Fölemelt fej, egyenes hát. Egyenes hát, fölemelt fej.

– Ez a brek, brek, brekegnek megint jön. Mindig jön. Beállít csámpásan, nagyhangon. Széttépi az idegeimet. Beállít, magyaráz, kapkodja kalapját. Tudom, egyszer megölöm.

– Ne gondolj rá – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Szerelmes. Minden pénzét az éj királynőjére költi.

– Az éj királynőjére?

– Így hívja.

– Táncosnő?

– Orvos.

– Orvos az ágyába bújik ennek a csúf vénembernek?

– Ha kevés a paraszolvenciája, a fizetésével mire jut?

– Ezt is Dönci beszéli?

– Az egész város.

– Hihetetlen.

– Onassis ágyába Jaquelin Kennedy bújt. Ennek egy orvosnő.

A gyógyszerész maga elé bámult.

– Másik bolygón él – mondta. – Vagy kilépett egy mesekönyvből.

Rég elharangozták a delet a hatalmas Budapesten, amikor még mindig Hegyi Henrikről beszéltek, a kőrisfákról az ablakai alatt. Azután a negyven körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Lemész Siófokra? – kérdezte a lány.

– Leviszem a feleségemet. Szabad szombatja van. Napozzék.

– Lent maradsz?

– Nem – mondta a gyógyszerész. – Az nem létezik.

– Maradj vele. Fürödj. Pihenj. Napozz.

– Vasárnap délután érte megyek.

– Póker? Lóverseny? Lóverseny? Póker? Most mennyi a tartozásod?

– Száztízezer. Átadnak a rendőrségnek.

– Az állam pénzéhez nem nyúltál.

– Nem is fogok.

– Hányan jelentettek föl? De most ne halandzsázz, ne beszélj mellé.

– Pontosan tizenheten.

– Kik?

– Nagy részük kolléga. Írásom, aláírásom a kezükben.

– Beszélj velük – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Kérj haladékot. Emberek ők is.

– Gondolod?

– Beszélj velük.

– Az ügyvédem már beszélt velük. Jogi úton követelik a pénzüket. Egy hétnél nem várnak tovább.

A gyógyszerészlány száraz szemmel nézte őt.

– Uram, Istenem, akkor miben bízol?

A gyógyszerész a nyakkendőjén igazított. Sápadtan, fagyosan elmosolyodott. Hangjában félelem bujkált.

– Uram, Istenem, templomba megyek. Misére. Miben bízom? Semmiben. Csodában.

A gyógyszerészlány csöndesen, keserűen nevetett.

– Imádkozhatsz. Csoda nincs. A póker nem segít. A lóverseny sem segít. Gondold végig, nyolc év alatt mennyit nyertél. A végelszámolásod milyen tragikus.

– Az.

– Nem akad valaki, aki fél évre, akár kamatra, nagyobb összeget ad kölcsön? Betömni a lyukakat?

– Elfogyott a páciens, el a bizalom.

A gyógyszerészlány egy ujjával villantott az aranyszínű mérlegen.

– A feleséged mit mond?

– Örül, hogy nincs gyermekünk.

– Elhagy?

– Nem. Hullába nem rúg. Sír, dolgozik. De a keze már a kilincsen. Harminckét éves.

– Fiatal.

– Elfárad, elmegy.

– Add el a Zsigulit.

A gyógyszerész a pult mögött állt.

– És mit még?

Szórakozottan bólintott.

– A feleségem télikabátját eladtam. Eladtam a karóráját. A Zsiguli az ő nevén van. A szüleitől kapta. Ma reggel föltörtem a fiókját, elloptam a fizetését.

– Kiviszed a versenyre – mondta a gyógyszerészlány. – Értelmes, jó képességű ember.

– Talán ma fordul a szerencsém. Neked mennyivel tartozom?

– Nem érdekes. Nem tétel.

– Adj még ötszáz forintot. Benzinre. A te pénzedet visszaadom. A cián előtt.

A lány elmosolyodott.

– Ne bomolj, alkoholista leszel – mondta nyugodtan. – Ha a feleséged beadja a válópört, adsz neki egy pofont, hőscincér. Azután zokogsz. Vállalj különmunkát. Kitalálunk valamit.

– A feleségem arra vár, hogy valaki bekösse a fejem.

– Van türelme.

– A szüleinek nincs – mondta a gyógyszerész. – A keresztanyja is hergeli Siófokon.

– Ne csodáld – mondta a fiatal lány. – Egyáltalán ne csodáld.

Hátrament a gyógyszerraktárba, hozta retiküljét. Kivette az ötszáz forintot, odaadta.

– Hány óra? – kérdezte a gyógyszerész.

A lány nevetett.

– Baj van – mondta. – A zálogcédulám nem mutatja az időt.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész elpirult.

– Anyádnak mit mondasz?

A gyógyszerészlány nem válaszolt. A telefonhoz lépett, tárcsázta a pontos időt.

– Még több mint másfél óra múlva zárunk – mondta. – Hol alszol?

A gyógyszerész nagy, kék szemével nézte őt.

– Bekötöd a fejem?

Hangjában keserű öngúny volt.

– Bekötlek egy istállóba.

Kora délután a nyúlánk, jóképű gyógyszerész jó érzékkel vezetett. Felesége, szép, tatárarcú nő, az utat figyelte.

– Holnap hazahozlak – mondta a gyógyszerész. – A jövő héten megoldom a gondokat. Talán már hétfőn vagy kedden. Ebben bízhatsz.

– Nem veszel be ciánt – mondta a felesége. – Sem hétfőn, sem kedden. Akkor miben bízzam?

– Egy milliomosban – mondta a gyógyszerész. – Egy vén, csámpás milliomosban. Akinek kőrisfák állnak az ablakai alatt.

Felesége az utat figyelte.

– Ez új szöveg. Add vissza a fizetésemet. Legalább a felét. Lakbért kell fizetnem. Villanyt. Gázt. Telefont. Valamit ennem is kell. Öt deka parizert. A kertkapu előtt tégy ki a kocsiból. Nem szeretném, ha keresztanyám nyaralójából eltűnne valami.

A gyógyszerész villogtatni kezdte az irányjelzőt. Lassított. Kihúzódott a műút padkájára. Megállt. Pofon vágta a feleségét.

A tatárarcú asszony visszatette arcára napszemüvegét.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész a gázpedálra lépett. Óvatosan fölkanyarodott a műútra.

– Soha nem csaltalak meg – mondta a felesége. – Érthetetlen. Pedig régóta nem szeretlek. Talán nem tudnám magammal elszámolni. Most egy vegyészmérnök udvarol. Nem szép, nem túl szerencsés ember. Nem is túl jó parti.

– Velem mi a szándékod?

Az asszony nem válaszolt.

– Börtönben szeretnél látni?

– Talán valaki beköti a fejed. Egy gazdag nő. Fiatal vagy, jóképű, diplomás. Egy ideig mindenki hisz neked. Ez járható út. Ajándékot vennék az esküvődre.

– De én szeretlek.

– Ne csinálj csúnya válópört – kérte az asszony. – Semmi értelme, hogy konzervatív ruhában, kellemes, kulturált modorban szerelmet vallj a bíróság előtt.

A szőke, jóképű gyógyszerész hallgatott.

– Nem baj, ha nem jössz értem holnap – mondta az asszony. – Ne legyen lelkifurdalásod, hisz sohase jössz. Elvered az időt a galoppon, a kártyaasztalnál. A vegyészmérnök keresztanyáméknál ebédel. Majd együtt megyünk haza, vonaton.

A gyógyszerész a középső sávban előzött, két autó mellett is elhúzott.

– A csámpás vénember a kőrisfáival kihúz a csávából – mondta szórakozottan.

A csámpás vénember, Hegyi Henrik az ablakban állt. Régi ház, aládúcolt kívül-belül. Hegyi Henrik kinyúlt a nyitott ablakon, megsimogatta a tartóoszlopokat.

Szerette a fa hűvös érintését.

– Kőrisfák – mondta. – Hatalmas kőrisfák. Nemrég még éltek. Ha nagy a csönd, még most is hallom lélegzésüket.

Elégedetten nézte kőrisfáit az ablaka előtt.

Tejben tök

Grüsi Sándor asztalossegéd délután háromkor hazament az üzemből Csokonai utcai lakására.

Tudta, felesége alkoholbeteg. Orvosok mondták, gyógyíthatatlan. De azt nem tudta, mikor, miért kezdte el az ivást. Szerette asszonyát, szánta. Páratlan türelemmel tűrte indokolatlan veszekedéseit. Nem emelte föl hangját még akkor sem, amikor időnként bepisilt.

Az első emeleten laktak, szoba-konyhás, tisztán tartott lakásban. A folyosón megállította őt a szomszédasszony. A korlátra támaszkodva elmondta századszor, van egy pompás trükkje. Ha valakit nem kedvel, könnyen kibánik vele. Munkatársai előtt háromezer forinttal megjutalmazza. Tíz nap múltán a munkatársak elég panaszolnivalót, csúfságot hoznak a jutalmazottról, míg kénytelen kiadni a munkakönyvét. Ezt minden személyzetisnek tudnia kéne, agyukba vésni. Az emberekben bízni kell.

Grüsi Sándor tudta, ahogy a ház minden lakója, a szomszédasszony soha nem volt más, mint betanított munkás egy dobozgyárban.

– Igazad van, Mariskám – mondta –, az emberekben bízni kell.

A konyhában linóleummal borított asztalhoz ült, felesége tálalta az ennivalót. Jóízűen megebédelt. Megköszönte, puszit adott az asszony alkoholtól tönkretett arcára.

– Tele a hasad – mondta a nő –, szusszanj egyet, azután eredj a nyavalyába. A jóbarátok asztaltársaságába.

A szobában megbotlott.

– Hoppá – mondta.

Levette papucsát, a padlóra vágta.

Grüsi Sándor megtalálta az éjjeliszekrény lábánál a sokdioptriás szemüveget, felesége orrára igazította.

Az asszony mondókájába kezdett. Elmagyarázta, hasznosítja tőkéjüket. Butikot nyit.

– Jövőre te is nyugdíjas leszel, segítesz.

– Természetesen – mondta Grüsi Sándor. – Elboldogulunk.

Az asszony rossz, rekedt hangon nevetett.

– Tejben tök! Az vagy. Én gondolkozom, te a füledet vakarod! Harminc éve!

– Igazad van, Veronika – mondta Grüsi Sándor. – Hol lennék én nélküled.

Veronika a lába elé köpött.

– Tejben tök! Takarodj!

Grüsi Sándor lement a lépcsőkön. A kapuban várta őt Varga Károly szerszámkészítő.

– Tejben tök – köszöntötte. – Szenvedtél?

Grüsi Sándor élesen, gyilkosan nézett rá.

– Ne kérdezz többé ilyent. Semmi kedvem verekedni.

Majd kijelentette, undorító minden pletyka. A felesége beteg.

– Anyagcserezavara van, azért olyan sovány. Egyszer egy évben, szentestén, fél pohár bort iszik. Attól is becsíp. Becsületesen dolgozott, kuporgatta pénzünket. Ennek köszönhető némi megtakarított vagyonunk. Gondold meg, mit beszélsz. Többé nem figyelmeztetlek.

Varga Károly bólintott. Megkérdezte, a Homok utcába mennek kuglizókat nézni, vagy a térre ultizni.

Grüsi Sándor az utóbbit választotta.

A tér sarkán, a telefonfülke előtt, Varga Károly megállt.

– Mi az, hogy ombucman? – kérdezte.

Grüsi Sándor nem tudta.

– Lehetetlen, hogy senki nem tudja – tűnődött Varga Károly. Fogadkozott, ő ennek utánanéz.

Alkonyatig ultiztak, akkor hazamentek.

Grüsi Sándor az ajtó előtt pillanatig várt. Szorongott. Ma milyen állapotban találja feleségét.

A cérnavékony asszony a televízió előtt ült. Nem kapcsolta be a készüléket.

Bámulta a sötét képernyőt.

Panaszkodott.

– Megint ruhátlan manók sikoltoznak, ugrálnak. Miért csinálnak mindig ilyen műsort?

Grüsi Sándor megvacsorázott. Az asszony kérte őt, forduljon el, hálóingbe bújik. Grüsi Sándor elfordult, fölhúzta vekkeróráját. Az asszony kinyitotta a szekrényt, vasalt ingek alól kivette újságpapírba csomagolt pénzüket.

Tizenhétezer forintot.

– Ha egyszer úgy határozol, megölsz – mondta férjének –, tudd, hol a pénzünk. Ne herdáld el, forgasd ügyesen. És azt is akarom, csináltass magadnak két öltöny ruhát, vásárolj hűtőszekrényt. Hogy butikot nyiss, ahhoz is ragaszkodom – nevetett keserűen.

Ágyba bújtak.

Az asszony nyitott szájjal aludt, időnként horkantott. Majd váratlanul fölült.

– Meg tudnál ölni, tejben tök? – kérdezte.

Orrára tette sokdioptriás szemüvegét. Nézte Grüsi Sándort.

– Elhoztál a kórházból, mert szégyellted, mindenki megtudja, hogy néhány üveg sört iszom. Most aztán undorodsz tőlem, és egy éjszakán megfojtasz.

Grüsi Sándor kérte, ne beszéljen bolondságokat.

– Aludjunk – mondta –, mert reggel öt órakor csörög a vekker.

– Tizenhétezer forinttal nem lehet butikot nyitni – mondta az asszony. – Csak eljátszom ezzel a képtelenséggel. Ez jó játék. És augusztus huszadikán elmehetek tűzijátékot nézni. Az is jó játék.

Fölkapta hangját.

– Reggel öt órakor kelsz! Délután a jóbarátok asztaltársaságában várod a piros ultit. Jó mulatság, tejben tök!

Grüsi Sándor másnap is találkozott ebéd után a kapuban Varga Károllyal.

– A Homok utcába megyünk kuglizókat nézni, vagy ultizunk? – kérdezte a szomszéd.

– Mindegy – mondta Grüsi Sándor. – Teljesen mindegy.

Baktattak a tér felé.

– Azért a tűzijáték nagyszerű. Tejben töknek találták ki.

Varga Károly morgott.

– A feleségem megint rákezdte, hogy ő személyzetis. És hogy az emberekben bízni kell. De ő sem tudja, mi az, hogy ombucman. Rejtély rejtély hátán.

– Nincs okunk panaszra – mondta Grüsi Sándor. – A mi házasságunk szerencsés. Tisztességes, türelmes asszonyokkal élünk. Ezt kevesen mondhatják el.

Ultiztak alkonyatig.

Megnyugvás

Gyula magas, egyenes tartású, ápolt, elegáns, szép férfi volt. Beszéde csöndes, modora kifogástalan. Hol tanulta, rejtély. Jómódú, korosodó, elkényeztetett asszonyok pénzelték. Szerencsés hónapokban kettő-három is.

– Még kettőt vállalnék – mondta Józsa Jánosnak. – Belefér.

– Csúful jársz.

– Ugyan, ugyan. Kiváló szakmunkás vagyok.

– Gyula, te lopsz is.

– Módjával.

– Gyula, csúful jársz. Nem történhet másként.

– Tőled nem lopok. Neked nem hazudok.

– Még szép. Barátok vagyunk.

Mosolygott. Kedvelte Józsa János fűszerest. Igaz, tudta, zsugori. Vagyonról ábrándozik. Azt nem gondolta, Józsa János nem mond hülyeséget.

Mert valóban csúful járt. Ha így lehet nevezni.

Gyula, ha sorsa jól ment, naphosszat biliárdozott. A Népszínház utca sarkán, a Szimplon kávéházban. Mandzsettagombos, vakító fehér ingben. Nagy asztalon. Mesterien. Némán, pisszenés nélkül nézték. Egy beszállásra százharmincat-százötvenet lökött. Kiváló partnerokkal játszott. Nem pénzért. Szenvedélyből. A vesztes fizette az óradíjat.

Időnként a Városi Színház oldalában rongylabdával focizó fiúk közül valamelyiket magához intette. Borítékot adott kezébe.

– A cím rajta van. Ha összegyűröd, koszolod, többé nem leszel postás. A néninek annyit mondj, beteg vagyok. Lázas. Ágyban fekszem.

A fiú megjött, másik borítékkal. Világoskékkel. Háromszáz pengő volt benne.

– A néni sírt – mondta. – A kilincseken csipke van.

Gyula Józsa János fűszeresnél aprópénzre váltott egy százast. Húsz egypengőst szétosztott a fiúk között. A fiúk rajongtak érte. Egyenrangúnak, havernak tartották.

– Miért adnak asszonyok ennyi sok pénzt neked?

– Mert lejön a cipőtök talpa. Apátok dühöng. Anyátok sír.

– Honnan tudják, Gyula?

– Érző szívük van.

Gyula, ha sorsa nem ajándékozott korosodó asszonyt, ha hiába várta szerencséjét jobb cukrászdákban, ha hiába nyitogatta ezüst cigarettatárcáját, pénze, melyre vigyázni sose tudott, elfogyott. Ilyenkor dolgozni ment.

Kiváló szakmunkás volt. Szűcssegéd. Szakmájában elismert szabász. Főnökei sejtették, lop. Nem szóltak. Tehetségével egy bunda kiszabásánál sok nemes prémet takarított meg. Úgy vélték, ha néhány csík szőrmét ellop, még mindig jóval több hasznot hoz, mint más.

Néha, alkonyat után, Gyula valamelyik téri fiút a hátsó udvarba hívta. A műhely ablakán néhány, papírba csomagolt pézsma-, máskor nerc- vagy csincsillacsíkot nyomott a kezébe. Ha egy bundára való összejött, eladta.

A fiúknak osztogatta a pengőket.

– Ügyes vagy, Gyula – mondták boldogan. – Jobban lopsz bárkinél. Gyere, befizetünk bokszmeccsre.

– És ha lebukom?

Ijedten nézték Gyulát.

– Az nem lehet – tiltakozott csöndesen egyikük. – Ilyen nem lehet.

– Nem hát! Vasárnap reggel mossatok fület, nyakat. Hajókirándulásra megyünk. Esztergomig telezabáljuk magunkat.

Eljött a tél. Gyulának szerencsét hozott. A Szalai cukrászdában korosodó, jómódú nő fogadta kegyeibe. Majd annak ötven év körüli barátnője. Később a barátnő bronzvörösre festett hajú, rövidlátó, klimaxos bridzspartnernője. És egy harisnyagyáros felesége, aki minduntalan magyarázta, apácáknál nevelődött. Sóhajtozott. Soha nem gondolta, zsidóhoz megy feleségül.

Gyula csöndes hangján nyugtatta, ne eméssze magát.

– Oly mindegy. Különben is, egy harisnyagyáros megengedheti magának, hogy zsidó legyen.

Az asszony levetkőzött.

– Izgalmas vagyok?

Kis pocakjával ágyba bújt.

– Gyulám, tégy velem olyant, amit asszonnyal még nem csináltak. Jó sikoltozóst!

– Lássunk hozzá.

Jól szabott öltönyben biliárdozott. A Városi Színház előtt hógolyózó srácok vitték a leveleket, hozták a pénzt. Ő kiosztotta a pengőket.

– Gyula, hogy csinálod? – kérdezte egyikük.

Leverte tenyerével a fiú hajáról a havat.

– Nem szabad lábuk elé borulni. Dicsérd szemét, alakját. Ennyi.

Bement a fiúkkal Józsa János üzletébe. Vett nekik diót, mazsolát. Egyikük fülét megfogta.

– Követ teszel hógolyódba. Ocsmányság. És most tűnés.

Józsa János alaposan megnézte Gyula szőrmegalléros télikabátját.

– Csúf életet élsz – mondta. – Undorító.

– Nem csapok be senkit. Nem vagyok fűszeres.

– Majd kigyullad a csipkebokor. Mózes Mojse hozzád vágja a kőtáblát.

– Időben elkapom fejemet.

Nézték egymást.

– Ne kívánd meg felebarátod feleségét. Barátodét meg kevésbé. Nem nyúlnék asszonyod kezéhez kiló aranyért sem.

Józsa János hangosan nevetett.

– Várjuk ki a végét! Úri strici!

– Olyan csúnyán nevetsz. Nyálat fröcskölsz. Ha jókedved támad, tegyél szád elé zsebkendőt.

Tavasszal feleségül vette Ilonát, huszonkét éves varrónőt. Szép lány volt, ügyes kezű. A Teleki téri libásasszonyok is nála varratták ruháikat.

Ilona nem akart feleségül menni Gyulához.

– Szép férfi vagy – mondta. – Nem férjnek való. Szeretőre nincs szükségem.

– Szomorú a szemed. Megtanítlak nevetni.

– Hogyan, Gyula? Soha nem nevettél.

Gyula hallgatott valameddig.

– Hároméves koromban meghalt Katica. Nem volt joga hozzá.

– Katica?

– Anyám. Apámat nem ismertem. Mesélik, szép szál ember volt. Az utca nevelt. A tér. Talpon maradtam. Fura ember lettem. Ha akarom, nevetsz. És boldog leszel.

Ilona is árván élt. A Szilágyi utca és Népszínház utca között, a Tisza Kálmán téren szép, háromemeletes házban, fürdőszobás lakásban lakott. Ez volt hozománya. Gyula Liebermann Jakab szűcsmesternél dolgozott a Baross utcában. Vasárnap délelőtt, míg Ilona takarított, ebédet főzött, ő biliárdozott. Csokor virággal tért haza. Ilonát magához ölelte.

– Neved boldogság.

– Tiéd is.

A téri srácok már javában borotválkoztak. Bosszankodtak, amiért megházasodott.

– Ne haragudjatok – kérte Gyula. – Mentségem annyi, boldog vagyok.

– Ingyen csókolódzol?

– Igaz szeretetet kapok. Igaz emberséget.

– De legalább lopj.

– Győzzétek cipelni.

És hetenként háromszor is osztotta a pénzt a fiúknak.

Józsa János fűszeres nevetett.

– Kilopod Liebermann Jakab szemét.

– Mind a kettőt.

– Feleséged tudja?

Gyula tagadóan intett fejével.

– Ha a németek elveszítik a háborút, mestervizsgám lesz. Saját műhelyem.

– A németek nem veszítik el a háborút. Csak zsidó újságírók álmodoznak. A németek a zsidó újságírókat is legyőzik.

– Már nincs zsidó újságíró.

– Zsidóbérencek. Mindegy.

Nézte Gyulát.

– Kiirtják a striciket. Tolvajokat.

– Meg a fűszereseket.

– Csak a zsidó fűszereseket!

– Ha a németek megverik a zsidó újságírókat, avval legyőzik Amerikát, angolokat, oroszokat?

– Avval le! És szárnyalhat büszke turulmadár!

– Az jó lesz – mondta Gyula. – Csak éjszaka ne csapkodjon. Aludni akarok.

Tavasszal levették a fiúk Gyula kabátjáról a sárga csillagot.

– Elment az eszed?

– Feleségemnek nincs munkája. Ilyesmiket varr.

– Ekkorákat? Narancsnál nagyobb.

Gyula sorjában nézte döbbent arcukat.

– Szabály. Ismertek régóta. Igazán kiérdemeltem.

– Nem is lopsz?

– Nem is biliárdozom.

Elmosolyodott.

– Vigyázzatok magatokra. Ha a németek megverik a zsidóbérenc újságírókat, nagykanállal eszünk.

A Tisza Kálmán tér kettes számú házát jelölték ki csillagos háznak. Ott zsúfolták össze a zsidókat. Gyulát és feleségét a lakók nem engedték elköltözni. Szerették, féltették őket. A pincében lécekből, ládákból zugolyt csináltak, a mögé dugták el a házaspárt. Amikor a pokoli szőnyegbombázás kezdődött, mindenki leköltözött. Rezgett a pincefal, gyertyaláng. Imádkoztak.

Két nyilas érkezett. Egyenesen a zugolyhoz mentek. Csizmájukkal szétrúgták a léceket, ládákat.

– Gyertek, zsidók!

Gyula Ilonába karolt. Nézte a könnyes szemű embereket.

– Köszönök mindent. Isten vigyázzon rátok.

Néhány lépés után visszafordult. Mosolygott.

– Mondjátok meg Józsa János fűszeresnek, csodálkozom.

Amikor a pesti emberek előbújtak pincéikből, lerongyolódva, ennivalót kutatva mászkáltak a lerombolt városban, Józsa Jánosék csirkét, libát szereztek. Tiszalökről két fél disznót. Aranygyűrűkért, arany zsebórákért, dollárért, Napóleon-aranyért sefteltek.

Tartottak attól, Gyula és felesége hazajön.

Józsa János idegesen, naponta kérdezte:

– Ha Gyula beállít a boltba, mi a francot csinálunk?

Az asszony töpörtyűt sütött.

– Elpusztultak. Egészen biztosan. Elpusztultak.

– És ha nem?

Az asszony rátámadt.

– Minek járt a pofád? Hülye ember hallgasson! Baszd meg a büszke turulmadaradat!

Józsa János segített bödönökbe tölteni a libazsírt. Kijelentette:

– Gyula jó ember, szerette mindenki. Furán élt. Biliárdozott. De soha nem ártott senkinek.

Hokkedlire ült, cigarettára gyújtott.

– Végül is barátok voltunk.

– Ne edd magad! Nem jönnek vissza!

Az asszony igazat mondott.

Megnyugodtak.

Rezeg az ablak

Nap nem süt a hatalmas, behavazott udvarra. Fedett garázsban teherautók sorjáznak. E hideg, üvegbura alatti világban a motorok zümmögnek, nem dübörögnek. Az emberi beszéd tisztán érthető, csak kicsit üveghangú. Pendülő, mintha jégcsapból készített xilofont ütnének.

Pokol ez. A józanok pokla. Termeszhangyáké. E csupa üveg, csupa beton üzem akár katonai erőd is lehetne.

Nyomasztó.

Szerelő nyugodt, kimért léptekkel haboltót visz karján. Óvatosan, mint a gránátot. Másik szerelő megállítja. A haboltóra mutat.

Komoly hangon beszélnek.

– Hová viszed a gránátot?

– A gránátvetőbe.

– Kilövöd?

– Csatahajóra.

– Befagyott a Duna.

– Ó. Most várhatok tavaszig.

Izmos kéz pisztolyforma szerkezetet markol. Lassú, fenyegető mozdulattal feléjük fordítja.

A karjában haboltót szorongató szerelő ijedten nézi. Társa fölemeli két karját.

Benzintöltő tankolja a teherautót. A szerelő lassan leereszti két magasra emelt karját.

– Megúsztuk.

– Láthatod, nem haragszik.

– Tőled akár lőhetett volna. Hiába van gránátod.

– Nincs igazad. Aki nem haragszik, az nem ellenség. Vaktában nem háborúzom.

Keskeny lépcsőt villany világít meg.

Zsingor pillanatig megáll az utolsó lépcsőfokon, majd néhány lépés után kimegy az udvarra. Kezében papírcsomag. Fölmutatja az egyik álló teherautó vezetőfülkéjébe.

– Vettem két kiló tokaszalonnát a fűtőktől. Kifagyasztom. Hová mész?

– Esztergomba cipelek rézhuzalt.

Opra Pista nézegeti a papírcsomagot.

– És vissza? – kérdi Zsingor.

– Talán elhozom a bazilikát.

Indítja teherautóját.

Barbár Tacsival baktat az úton. Almát eszik, a csutkát eldobja.

Rendész áll meg mellettük. A csutkára mutat.

Barbár szó nélkül fölemeli, a zsebébe teszi.

Tacsi pillanatig figyeli Barbár fáradt arcát.

– A Galambos lelépett Svájcban – mondja. – A feleségével, három fiával. Az eligazítóban mondták.

– Hiányzik majd a Casanovában – néz rá Barbár fáradtan, közönyösen.

– Málnácska szomorú lesz – bólogat egyetértőn Tacsi.

– Kiheveri.

– A kebleden. Nehezen tudod majd levakarni.

Teherautó gurul melléjük. Zsingor leszól a vezetőfülkéből.

– Vettem tokaszalonnát. Két kilót.

– Vigyázz, jeges az út – mondja Barbár két harapás között. Almát eszik.

Zsingor bólintással köszöni a figyelmeztetést.

– Havazni fog. Mondták az előrejelzők. Aludjatok jól.

– Később. Most temetésre megyünk. Elviszel?

– Üljetek taxiba. Nem csinálok szabálytalan dolgot. Soha nem csinálok, tudhatjátok.

Indít.

Barbár, Tacsi gyalogosan ér ki az utcára. Barbár a zsebébe nyúl, kiszedi az almacsutkát. Messzire dobja. Majd a pénzét számlálja.

– Jó portéka? – kérdezi Tacsi, kevés érdeklődéssel.

– Ápolónő. Húszéves.

Barbár nem elégedett pénzével.

Teherautók húznak el mellettük mindkét irányban. A vezetők kiintegetnek.

Barbár folytatja a fölvilágosítást.

– Az Úristentől se tudok lakást szerezni. Mindig ez a gond. Minden áldott nap.

– Kergesd el otthonról apádat, anyádat. Ordíts rájuk. Az nem kerül pénzbe.

Befordulnak a sarkon. Ott áll Zsingor teherautója. Zsingor leszól a fülkéből.

– A sörgyárnál lepakollak benneteket. Kár minden szóért.

Beülnek mellé. Tacsi töri a fejét.

– Kérd el Málnácskától a lakást egy röpke délutánra. Lift van.

– Honnan tudod, hogy van lift? – néz rá Barbár.

– Kerekes Feri villanyt szerelt nála. Ügyes kezű fiú. Maholnap húszéves.

Barbár ránéz, nem válaszol.

Zsingor az utat figyeli.

– Húsz forinttal olcsóbban vettem, mint a közért árulja. Kifagyasztom, és kész.

– A lebbencslevest nem szereted hidegen? Azt is ki lehet fagyasztani, ha úgy szereted. Barbárt őszintén érdekli a probléma.

– Úgy nem szeretem. És te mit szeretsz? Táncolni! Ölelkezni! Akárkivel! Ez a te nagy boldogságod!

Barbár hangja, ha lehet, még őszintébb.

– Ha megállít a rendőr, megmondom, száz forintért fuvarozol minket.

– Fejenként százért – igazítja ki Tacsi.

Zsingor meg se hallja az ugratást. Az utat figyeli. A lámpa tilost mutat. Megáll. Nyugodt hangon, tárgyilagosan beszél.

– Mondjátok meg Szép Icunak, dolgozom. De nem is baj, hogy nem leszek ott, úgyis csak hangosan sírnék. Az nekik is igazán rossz lenne.

Vált a lámpa, indulnak.

Vasárnap délelőtt nyitásra készülnek a Vasas eszpresszóban.

Keresztke fehér, magas szárú cipőjét fűzi.

Szép Icu arcán napfény. Haján fehér pánt, fekete ruháján apró, fehér kötény. Lábán fehér, magasszárú cipő.

Barbár nyitja az ajtót.

Szép Icu rámordul.

– Még zárva vagyunk, kérem. Striciknek is. Nem látja a táblát? Vegyen fehér botot.

Barbár nyugodtan megy tovább. Friss, ápolt. Arca se rezzen. Leveti télikabátját, a fogasra akasztja. Jól szabott sportzakót, alatta pulóvert, kihajtott fehér inget visel, középszürke nadrágot. Cipője fénylik.

Szép Icu tudomásul vette jelenlétét. Azt is, nem érdemes vitatkozni vele.

– Este keresték önt, uram – mondja mosolyogva.

– Rendőrök?

– Málnácska.

– Kisebb baj – könnyebbül meg Barbár.

Szép Icu változatlanul mosolyog.

– És ha majd a férje keres?

Barbár a pultra könyököl.

– Keresztke, mondd, mit akar tőlem Szép Icu? Tisztelem, becsülöm, nem győzöm csodálni. Verjem ki a fogát?

– Kevés vagy te ahhoz.

Szép Icu az ajtót nézi.

– Végre valami öröm.

Öregember jött be, ujjával megböki kalapját.

– Totózunk?

Barbár lesegíti az öreg télikabátját.

– Negyven szelvénnyel.

Szép Icu kezében üveg hamutartókkal megrakott tálca. Egyiket a másik után teszi a terítő nélküli, márvány lapú asztalokra. Komoly arccal végzi mindennapi, monoton szertartásait. Mintha sírköveket díszítene. Amikor befejezte, elmosolyodik.

Megáll Barbár mellett. Hangja szelíd, tűnődő. Tömény gúny.

– Dózsa György út hatvannégy, harmadik emelet. Lift nincs. Bizonyos életkoron túl fárasztó lehet.

Barbár papírlapon golyóstollal jegyezget.

– Lift van – néz föl a lányra.

Szép Icu ügyesen játssza az ámulót. Tenyérbemászó szeretettel kérdezi:

– Haragos vagy? Nem szabad. Légy türelemmel, táncoslábú. Hidd el, most nyerni fogsz. Négyszázhetvenkétezer forintot. És beköszönt a várva várt boldogság.

Barbár kőarccal mosolyog. Csöndes a hangja.

– Szelíden kérlek, szép leány, kíméld magad. Ne sírjon a családod.

Jól szabott ruhában jóképű fiú áll meg a pultnál, kávét kér. Minden este itt jár rendőregyenruhában a kutyájával.

Szép Icu sörösüveget nyit.

– A jegyeket megvetted? – szól a fiatal rendőrnek.

– Apámék is jönnek – bólint a fiú.

– Ez szép. Rendőri felügyelet. Erőt, egészséget, elvtársak. Mondd meg apádnak, öltözzön civilbe. Engem ne blamáljon.

– Ez is szép. Ha kedvem támad, a karodhoz nyúlok, elvezetlek.

– Mindenkit? Az egész várost? Hajrá, gumibot! Értettem.

– A dolgozó népet szolgálom.

– Vezérőrnagy elvtárs úgy véli, megijedtem?

– Aláírod a jegyzőkönyvet.

– Fényképész is lesz?

– Gyerekünk is.

Szép Icu két üveg sört, két poharat tesz Barbár és Tacsi elé.

– Ó, ti szegény legények.

Tölti a sört a poharakba.

– Ködevők. Számtanzsenik. Inkább lóversenyre mennétek. Inkább csinálnátok feketefuvart.

Barbár leteszi poharát. Arca kemény, hangjában gúny.

– Nem tehetjük. Ránk nem vigyáz rendőr.

– Várd ki a végét.

– Kivárom.

Szép Icu elfordul asztaluktól, de ott marad állva. A bárpult előtti jelenetet figyeli kajánul.

Málnácska megérkezett.

Enyhén szólva kihívóan nézi a civilruhás, fiatal rendőrt, aki, szegény, iszonyú zavarban van. Szeme nagyra nyílt, arcán meghökkenés. Nem tudja tekintetét elmozdítani Málnácskáról.

A nő elmosolyodik. Gátlástalan mosolya ágyba hívással ér föl. Barna, csillogó szemét nem mozdítja a fiúról.

Szép Icu nem nevet rajtuk. Nem komikus sem Málnácska célra törő, primitív gátlástalansága, sem a fiatal fiú ijedt zavara. Közelebb lép hozzájuk. Szelíden elmosolyodik, majd Málnácskához szól csöndesen, udvariasan, avval a hideg gyűlölettel, ahogyan csak nő tud nőt gyűlölni. Bemutatja a fiút.

– Rendőr tizedes. Táncolni nem tud. De az az érdeme, hogy az első emeleten lakik, és lift is van.

Kis szünet után megváltozott hangon folytatja.

– Kávét szabad a kedves vendégnek?

Málnácska irhabundáját kezdi kigombolni.

Igen jól öltözik. Barna hajában egyetlen ezüst szál nincs. Nagy keblű, közeledik ötvenedik évéhez, de még kitűnően tartja magát. Árad róla az érzékiség. Az efféle nőkre mondják, nem könyvből tanulta a szeretkezést. És azt is, az emberi butaság erődjei bevehetetlenek. Férfiügyben nincs kontrollja. Egyetlen másodpercig sem ura ösztöneinek. Pillanatig nem zavartatja magát.

– Igen. Kávét kérek.

Szép Icu mosolyog. Udvarias hangon üt még egyet.

– A Galambos bizonyára írt már magának Svájcból. Bár igaz, komiszak a férfiak. Hamar felejtenek.

Pillanatig nézik egymást, majd Szép Icu Keresztkének szól.

– Egy jó kávét a kedves vendégnek.

Már Zsingor is megjött.

Szép Icu a bárpultnál a fiatal rendőrt nyugtatja.

– Nem szabad megijedni a nőktől. Megvéd Bushman, a kutyád. A pisztolyod. Apád hadserege. És ha nagy a baj, támad a néni, én is segítek.

– És Barbár? Tőle is megvéd Bushman, a pisztolyom?

– Barbárt szeretik a nők. Én a legjobban. Talán egyszer benő a feje lágya. Talán soha. De neked nem lesz bajod vele. Esküszöm.

Málnácska kigombolt irhabundában ül Barbár, Tacsi között az asztalnál.

Opra Pista érkezik.

Ő is ápolt, jól öltözött. Mosollyal üdvözli Málnácskát. Cédulát tesz az asztalra tippjeivel.

Málnácska megfogja Barbár kezét.

– Nem zavarok tovább, fiúk. Telefonálsz?

Barbár a cédulákat olvassa.

– Nem telefonálok, Málnácska.

– A Casanovába lejössz?

– Szeretek táncolni.

– Meg inni. Te átok.

Elmegy. Zsingor ül a helyére.

– Én miért nem játszhatok? – kérdezi.

Opra Pista fölnéz papírjaiból.

– Ne haragudj, Zsingor, te peches vagy.

– Én nem karamboloztam soha. Ti már összecsókolództatok a fával is.

A fiúk pillanatig egymásra néznek. Kérdőn, melyikük válaszoljon. Végül Barbár próbálja megmagyarázni.

– Hát az igaz. De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadja. Bólint.

– A csuda érti. Én tényleg elalszok mindent.

Föláll, odaballag a bárpulthoz, rákönyököl.

Szép Icu poharakat töröl.

– Milyen volt a hét? – kérdi Zsingort.

Zsingor babonásan lekopogja.

– Kifogástalan. Vigyáztam mindenre alaposan.

– Hát libákat láttál-e? – mosolyog Szép Icu.

Zsingor ingatja kerek kobakját.

– Nem láttam. Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, röpülni meg nem akar. Az ember azután csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros a tolla, csúszik rajta a kerék.

– Szeretsz még, Zsingor? – kérdi hirtelen Szép Icu.

– Ó, Istenem! Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet. Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor vörösödik a szégyentől.

– Még ilyent! Három éjszaka simogatnálak.

Szép Icuból kipukkan a kacagás.

– Fenét simogatnál! Álmodnád a marha nagy sötétet!

Zsingor Keresztkére néz.

Ő is nevet.

Zsingor feszeng roppant zavarában.

– Ébren csak a vak lát sötétet. Ébren világosság van.

Megjön a zongorista, leül a totózó fiúk asztalához.

Szép Icu odamegy hozzá.

Zsingor a bárpultnál Keresztkének magyaráz.

– Tudom. A Barbárba szerelmes. Jó. A Barbárba minden nő szerelmes. Rendben van. De a rendőrhöz megy feleségül. Ezt már nem értem. Így nem lesz boldog senki.

– Nem tanultatok valószínűségszámítást – mondja szirupos modorában a zongorista. – Inkább lóversenyeznétek. Nagyobb a lehetőség.

– Mi baja a kocsidnak?

Barbár rá se nézett, úgy kérdezte.

– Rezeg az ablak.

– Zsingor megnézi.

A zongorista megrémül.

– Könyörgök, ne! Gyere te. Öt perc alatt végzünk.

– Zsingor érti a dolgát. Ő is ingyen csinálja.

A zongorista beletörődik a változtathatatlanba.

Kimennek. Az ajtó előtt áll a Zsiguli. A zongorista vezet, Zsingor idegtépő nyugalommal magyaráz.

– Alig van tízezer kilométer a kocsidban, és már kétszer cseréltünk fékbetétet. Miért? Azért, mert rossz a féktechnikád. Az a baj, hogy nem méred föl a forgalmat. Nagy gázzal mész, csak az utolsó percben fékezel.

– Rezeg az ablakom.

Szép Icu három üveg sört nyit, tölti a poharakba.

Barbár fölnéz rá.

– Ajánlok egy üzletet. Ne foglalkozz az ügyeimmel. Hagyd ezt abba, mielőtt megharagszom.

– Igazad van – mondja halkan Szép Icu. – Bocsáss meg.

Barbár nem törődik vele.

A zongorista és Zsingor összevissza kanyarog az úton. Zsingor türelme nem fogy.

– Hiába mondom, hogy ne kanyarban fékezz. Tessék a gázpedált óvatosan kezelni. Több haszna van, mint a fékezésnek. Megmondtam világosan, hogy síkos úttesten a kerekek megcsúszását nem is kerülhetjük el másként, mint szakaszos fékezéssel. Beszélhetek, ha nem vagy óvatos. Ha nem figyelsz.

– Figyelek minden szavadra. Óvatos is vagyok. De ez nem változtat a rideg tényen, hogy az ablakom rezeg.

Zsingor zavartalanul folytatja az oktatást.

– Majd minden baj a gázpedálnál kezdődik. Ha nem méred föl okosan a forgalmat, nyomod ész nélkül a gázpedált, és csak az utolsó percben fékezel – előrevágódunk. Esetleg bemegyünk egy bútorüzlet kirakatába, ahol semmi dolgunk. Ez nem zongora. Ez autó.

A zongorista félőrülten vigyorog.

– Értem, tanár úr.

Vezet, kanyarog. Igyekszik uralkodni hangján.

– Ez nem zongora, ez autó. De, Zsingor, az ablak akkor is rezeg.

Az eszpresszóba harmincöt év körüli, csinos, jól öltözött nő, Veronika lép be az ajtón. Karján vagy félméteres, jópofa, drapp színű játékmackó. Részeg. Az a fajta, aki szomorúra issza magát. De nem érzelgős. Komoly hangon beszél.

– Ma nem vittem a gyereket óvodába. Úgy örülök, hogy velem van.

Mutatja Szép Icunak a mackót.

– Látod, ő is boldog, hogy együtt vagyunk. Adj egy fél konyakot.

– Veronika, kávét kapsz. Eleget ittál.

– Nehéz napom volt. Hosszú éjszakám. Adj egy italt, jót tesz hervadt lelkemnek.

Barbárék asztalához ül le, ölében a játékmackó.

Az autó összevissza kanyarog az utakon. Zsingor türelme végtelen.

– Sok üzemanyag megtakarítható, ha értő ember vezeti a kocsit.

– Értő ember megáll, és nem fogy a benzin. Ha nem áll meg, fogy a benzin. És rezeg az ablak. Rezeg az ablak. Az ablak rezeg.

A presszóban Veronika fölhajtja a fél konyakot. A fiúknak magyarázza.

– Nem akarok a gyerek előtt beszélni. Pici még, nem tudja, milyen az élet.

A mackót nyugtatja kedvesen.

– Nagyon sokat lehet nevetni.

Tacsi komoly hangon kéri.

– Menj haza, Veronika. Aludjál.

Veronika Barbárt kérdezi.

– Te is ezt mondod?

– Én is.

– Nem jól beszélsz, Barbár. Tudom, szeretsz. Én is téged. De nem jól beszélsz.

Befogja a mackó két fülét.

– Ha te fáradt vagy, gondolod, teherautóra ültetlek? Az én ágyam is munkahely.

Elengedi a mackó fülét, megpuszilja.

– Vegyél feleségül, Barbár. Elmehetsz a Casanovába, táncolhatsz, fölcsípheted a lányokat. Nem fogok érte veszekedni. Igaz, örülni se fogok. De szívesen mosnám a pizsamádat. Várnálak.

Szép Icu hamutálat cserél. Veronika hozzá fordul.

– Icu, olyan rosszul járna velem?

Szép Icu őszintén válaszol.

– Különb férjet álmodtam neked. Nem nő be a feje lágya. Soha.

Zsingor még mindig nem jutott el a rezgő ablakhoz. A zongorista idegességében rosszabbul vezet, mint máskor. A téboly határán, visszafogott hangon beszél.

– Öröm, amit mondasz. Arany minden szavad. Ha adsz még néhány hasznos tanácsot, a hátamon cipelem a kocsit. A kezemmel jelzem, ha fordulok, a fenekemmel dudálok.

– Ne bolondozz, nem játék. Ha nem elegendő a súly, a két hátsó kerék könnyen blokkol és megcsúszik. Kész a baj.

– Nem lesz baj. Fuvarozom a szomszédokat. Ha nem jönnek, hátrapakolok egy ruhásszekrényt. De az ablakom. Az ablakom. Ki ad erre választ halálom előtt?

– Rezeg. Reggel nyolckor beviszem a szervizbe, tízkor elviheted. Fordulj vissza. És ne mérgelődj.

Most, hogy a kocsi ügye elrendeződött, másról is beszélhetnek.

– Te zongorista, te miért nem házasodsz? Vered egész éjszaka a billentyűket, csalsz itallal, konyak helyett teát iszol. Ügyeskedsz mindennel. Tíz fillérért elhúznád a kecskét a körúton. És élsz egyedül.

– Megházasodtam. Két hónapja. Huszonhárom éves a feleségem. Nagy korkülönbség? Nagy. De nézd csak meg Málnácskát. Az embernek hányni van kedve tőle.

Végre föltűnik az Iparművészeti Múzeum. A Zsiguli a Vasas eszpresszó elé gurul, a járda mellett megáll.

A zongorista nem mozdul.

– Lutri. Minden házasság. Az ember egy ideig fölszedi a tyúkokat. Azután többre vágyik. Néhány mondatra, emberi szóra.

– Barbár azt mondja, a nő nem arra való, hogy beszélgessünk vele. Ez a határozott véleménye.

– Árát adja. Akármilyen kemény fickó. Ért a nőkhöz, ágyba viszi őket. Az ő dolga. Láttam már ilyen legényeket az éjszakában.

– A Barbár soha nem hazudik. Udvarol, fűzi a nőket. Táncol velük. De nem beszél szerelemről, nem ígér házasságot. Igaz, a férjekkel nem törődik. Azt mondja, ha nem ő, akkor más lopja el az asszonyt.

– És ha a te feleségedet lopná el?

– Soha nem tenné. Ezer nőt kap. A barátom. Ezt mi komolyan vesszük. Te soha nem szeretted a Barbárt. Ő se kedvel téged. Te zongorázol, ő dolgozik. Te kimuzsikálod az emberek zsebéből a pénzt. Mosolyogsz. Ő mereszti szemét a ködben, felel életért, rakományért. Neked haverod minden rendőr, neki ellensége. Ő három tonna rakománnyal, síkos úton, menetrendre vigyázva keresi kenyerét. Nincs kedve mindig vigyorogni. Ne ítélkezz fölötte.

– Ő húzza a harangját. Nem mindenki olyan, mint a Málnácska férje. Ötvenéves elmúlt, udvarias, keresi a pénzt. De a csuda tudja, én a Barbár helyében tartanék tőle.

Zsingor nyitná a kocsi ajtaját.

A zongorista hangjában van valami, amitől elengedi a kilincset.

– Ezt most mért mondtad?

– Magam sem tudom. Málnácska férje tegnap szervizbe ment a kocsijukért. Arra volt dolgom, elvittem. Ő mondta, rezeg az ablakom, én nem is vettem addig észre. De azt válaszoltam, tudom, holnap a Barbár megcsinálja. Holnap? – kérdezte. Holnap vasárnap van, figyelmeztetett. Éppen azért, magyaráztam. Akkor ráér. Már délelőtt ott vacakol a presszóban a totószelvényeivel. Majd beül mellém, megyünk pár kört. Így szokta. Meg akar győződni arról, nincs-e más baj is, mint amit észrevettem. A Barbár mindig mindent tudni akar. Ó, mondta Málnácska férje, ilyen alapos, megfontolt fiatalember. Hasznos tulajdonságok.

Kis szünetet tart a zongorista, azután folytatja.

– Te Zsingor, olyan idegen, gépies, közönyös lett a hangja, hogy rá kellett néznem. Az arca is idegen volt. Megriadtam. Ő észrevette. Nevetett. És nem szólt többet.

Zsingor nyitotta az ajtót, megérintette a rezgő ablakot.

– Ne féltsd a Barbárt. Kemény fickó. És mindig szerencsés. Mindenben.

A zongorista még nem nyúlt a kilincshez.

– A végletekig próbára teszi szerencséjét. Még azon túl is.

Zsingor már a járdán állt, kezét a rezgő ablakon tartotta, amikor összeesett.

Már a zongorista is kiszállt, az úttesten állt.

Dermedten nézte Málnácska férjét, amint nyugodtan teszi zsebre pisztolyát.

A férj meglátta a zongoristát. Csodálkozó hangon szólt oda neki.

– Ki hitte volna, hogy ilyen szánalmas alak? Barbár. Nem ilyennek képzeltem.

Még a robogó rendőrautóban is ámult. Fejét csóválta.

A mentők szirénázva rohantak végig a városon. Barbár a hordágy mellett ült, szemben a mentőorvossal.

– Még balesete se volt soha – magyarázta. – Ellensége sincs. A libákat kikerüli az országúton, el ne gázolja. Ki érti ezt?

Úton

Kemény a tél, kegyetlen.

Lány integet az országút szélén a közelítő Tefu-teherautónak. A vezető fékez, megáll. Letekeri az ablakot.

– Sajnálom, kislány, nem írtak be a fuvarlevelembe. Ma már kétszer igazoltattak.

A lány gúnyosan elhúzza száját.

– Mögöttem jön a mentőszolgálatos. Ints neki.

Fiatal, csinos a lány. Fölnevet a vezetőfülkéből kihajoló, vigyorgó férfira. Nem hiszi, hogy itt hagyná a jeges országúton.

A sofőr, Tacsi, nyugodtan, mosolytalanul folytatja. Valahogy úgy, mintha a tisztelt közönségnek jelentené be egy sikeres produkció végét.

– Elköszön tőled egy gyáva alak. Elnézésedet kéri, de ma rossz formában van. Lebukik. Ki ad enni két éhes gyermekének, három unokájának?

A húszas évei végén járó Tacsi komolyan, gondterhelten beszél.

– Két kiló parizer a reggeli, két kiló bácskai májas a vacsora. Ó, jaj, és mindegyik sört iszik. Ó, jaj, komisz élet!

Barátságosan elvigyorodik, föltekeri az ablakot. Tiszteleg. Gázt ad, elrobog.

A lány még mindig nevet. Indulna nagy csizmájában a jeges úton, amikor meghallja a másik teherautót. Megáll, integet.

A kocsi kikanyarodik az út szélére, megáll. A vezető, Barbár, nyitja az ajtót.

– Nem akarsz beírni a fuvarleveledbe? Pesten elköszönnék.

Barbár a nyitott ajtót mutatja. A lány fölkapaszkodik a fülkébe. Elindulnak.

Barbár egyenletesen, jó tempóban vezet. A lány kibújik rövid irhabundájából, visszatekeri nyakára nagyon hosszú, sokszínű sálját.

– Tacsi nem vette föl?

– Félt.

– Meglepő.

– Ha megállítanak a rendőrök?

– Ne meséld el az életedet. Se nekik, se nekem.

Nem néz a lányra, az utat figyeli.

– És ha ismerik az életemet? Ha mindent tudnak rólam?

Barbár hangja nem változik.

– Börtönből jössz?

– Pályaudvarokon való lopásért csuktak be. A BTK idevonatkozó paragrafusa alapján. Szeretek utazgatni.

– Látom. Jobb, mint a csecsemőgyilkosság. Azt nem kedvelem.

– Te még nem ültél?

– Nem.

– Majd fogsz. Gyilkosságért. Szerelemféltésből elkövetett emberölésért.

– Mennyit?

– Négy évet.

Barbár töpreng.

– Igen. Nehezen kerülöm el. Állandóan szerelmes vagyok.

– Sehogy se kerülöd el. Eléd toppan a lány, és megismered a halált.

– Van egy lány, csak nem ismerem. Minden nap, pontosan ugyanabban az időben följön az aluljáróból. Táskájából divatos napszemüveget vesz elő, kapucniját lehúzza, igazít haján. Pillanat alatt vedlik át józsefvárosi madonnává.

– Szép. Józsefvárosi madonna.

– Szép. Két óráig. Két óra múlva visszamegy az aluljáróba. Elteszi napszemüvegét, fejére húzza kapucniját. És vége. Másnapig.

Messze, még nagyon messze rendőrök várakoznak az út közepén. Barbár komolyan kérdezi.

– Mit csináljak evvel a rabomobillal?

A lány megijed a rendőröktől. Barbár nem változtat a tempón, egyre közelebb kerülnek hozzájuk. A lány nem néz Barbárra, úgy kérdi.

– Félsz?

– Soha nem volt rá időm. Letegyelek?

Mind a ketten a gyorsan fogyó távolságot figyelik.

A lány vállat von.

– A rendőrautó gyorsabb nálam.

Már látják, az egyik rendőr jelez, álljanak meg. Barbár fokozatosan lassít.

– Ne haragudj, lány. Már csak húsz kilométer hiányzott Pestig.

– Ne haragudj, fiú. A munkajogot nem én alkottam. Elveszik a jogosítványodat?

– Buta vagy, lány. De azért ne félj. Egyszer még megtalálod Budapestet.

A lány meggyőződéssel mondja.

– Megtalálom, fiú. Hamar megtalálom.

Barbár lehúzódik teherautójával az út szélére. Megáll.

– Ha azt mondom, szerelmes vagyok, az kellemetlen?

A lány gondolkodik.

– Nem tudom. Talán efféle kényszerhelyzetben…

A rendőrök a vezetőfülkéhez lépnek, tisztelegnek.

Barbár komoly, elnézést kérő hangon szólal meg.

– Vallomást teszek. Bűnöző ül a kocsiban. Szerelmes vagyok e szép leányba. Tudom, ennél nagyobb bűn nincs. Rosszabb a csecsemőgyilkosságnál.

– Kászálódjon le.

Barbár a lánynak panaszolja.

– Mindig, mindig veszekednek. Termelik a gyomorsavat.

A rendőr türelmetlen.

– Ne játsszon, nem vagyok én pojáca. Szálljanak le mind a ketten. Szaporán.

Barbár még mindig a lányhoz beszél.

– Látod? Így készül a gyomorfekély. Ezért van gyógyszerhiány.

Lekászálódnak a vezetőfülkéből, a rendőrökhöz lépnek. Barbár fázósan összehúzza magát, eljátssza, a foga is kocog.

– Könnyű nekik. Jégeralsót viselnek. A hatalom fölkészült a zord időre.

A rendőr nyersen kérdezi a lányt.

– Hogy került a kocsira?

Barbár szelíden magyaráz.

– A féltékeny természetem miatt. Ha egy percig nincs mellettem, megőrülök.

– A személyi igazolványát!

A lány ijedten nézi Barbárt, aki barátságosan hunyorít rá.

– A baj nem itt kezdődik. Ha megcsalnál, az volna baj.

Sok szeretettel nyugtatja.

– Táncolunk még a Casanovában.

A lány nem viszi el tekintetét Barbár arcáról. Fél. A rendőr érzi a feszültséget.

– Meddig várjak?

Barbár elmosolyodik megértőn.

– Kíméld őket. A rendőrnek sincs két torka.

A lány végre kinyitja táskáját, keresgél benne. Ijedten figyeli Barbárt, miközben átnyújtja a rendőrnek igazolványát. A rendőr lapoz, vizsgálja a lány arcát, majd az autó mellett álló tiszthez megy. A tiszt egyedül hozza vissza az igazolványt a rezzenéstelen arccal álló Barbárhoz, az őszintén megriadt lányhoz. Sapkájához emeli kezét. Udvariasan, árnyalatnyi zavarral mondja.

– Tessék eltenni. Köszönöm.

Barbár szó nélkül indít, jó tempóban, egyenletesen vezet. Az utat figyeli.

– Menetrendre dolgoztok?

– Hogyan másként?

– Szoros az időtök?

– Nem veszélyes.

Nyomja a gázpedált, fölgyorsul a kocsi, személyautókat előz meg.

– Késésben vagy?

– Még pattogatott kukoricát kell szereznem. Ma én vagyok a soros.

Nem bolondozik, komoly, kemény arccal figyeli az utat, miközben kérdi.

– Értesz az orvostudományhoz?

– Betűt sem. Beteg valakid?

Befutnak Pest külvárosába. Erősen alkonyodik, Barbár bekapcsolja a városi világítást az egyre sűrűbb forgalomban.

– Kemény hideg van. Nem tud havazni.

– Holnap mikor indulsz? – érdeklődik a lány.

Barbár kanyarog egyik utcából a másikba. Már világítanak a kirakatok, utcai lámpák.

Mintha nem hallotta volna a kérdést, úgy mondja.

– Éjszaka talán húsz fok alá is süllyed. Mínusz húsz, szép lesz.

– Igazítunk a termosztáton.

Tilosat jelez a lámpa. Barbár cigarettára gyújt, nézi az úttestet, az átkelő gyalogosokat, a járda szélén álló két rendőrt. Arca fáradt, borostás, gondolatai messze járnak. Hangja is távoli, idegen.

– Ismered a jogot?

– Mire gondolsz?

A lámpa zöldre vált, indulnak.

– Amit a törvénykönyv vigyáz.

– Valamennyire. Mi érdekel? Polgári jog?

– Büntető.

– Gázolás?

– Mulatságosabb. Van nálad pénz?

– Van. Miért?

– Ingyen csak Mercédeszben fuvarozunk.

Taxiállomás mellé gurul, az első taxi mellett állítja meg teherautóját. Letekeri az ablakot, kiszól.

– Szakikám, lépj ki a dobozból. Fuvart hoztam.

A taxisofőr kinyitja kocsija ajtaját, kilép az úttestre, a teherautó mellé.

– Miféle fuvart, Barbár?

– Nagy embert. Pénze van, a többi a te dolgod. De igyekezz, mert kihűl a lakása. Igazítani akar a termosztáton.

Átnyúl a lány előtt, kinyitja az ajtót.

A lány leszáll, beül a taxiba. Hátra.

– Miért hívják a kollégáját Barbárnak?

– Mindenki így hívja.

– És a valódi neve?

– Érdektelen. Egy napon majd megtudhatja akárki.

– Milyen napon?

– Amikor a koporsójára írják. De akkor is érdektelen lesz.