Hófúvás

Történt, ahogy történt, és bizony így történt.

Napok óta szél kavarta a havat.

Zimonyi István munka nélküli vasesztergályos, a munkásosztály szégyene, elfajzott fia, néhány héttel kistarcsai internálótáborból való szabadulása után, fokozatosan elveszítette maradék eszét, türelmét, humorát, mely mögé eldugta szorongását, sűrűsödő, torokszorító félelmét. Lekopott róla a fásultság, váratlan lebukása után született tétovasága. Ha úgy tetszik, közönye. Már nem csodálkozott, nem bámult régi ismerősei, rokonai, barátai után, kik még köszönését sem fogadták.

– Egyik unokabátyádat galléron ragadtad. Mocsok gazembernek, patkánynak nevezted. Arcába köptél. Mint sarokba szorított farkas, kit lapáttal akarnak agyonverni, vicsorogtál. Harapsz. Nem voltál ura magadnak.

– Ki vagyok én? Isten barma! Otthagytam Párizst! Vonaton táblát láttam! MÁV Hungária! Örömömben tapsikoltam! Az ám! Hazám! Most, jelentem, örömmel tapsolok! Baromnagy börtön lett otthonom! Ekkora börtön sehol nincs halódó Európánkban!

– Műveletlenséged ijesztő – mondta Rósz. – Dánia volt börtön. Angol író leírta. Ha olvasnál, tudnád.

– Elordítom magam, éljen Rákosi! Mindenki ordítja! Mindenütt leírják! Magyar írók írják! Magyar ember tapsolja!

– Érdektelen. Szálasinak is tapsoltak. Hol ennek tapsolnak, hol amannak. Ki nem szarja le! Forgatják a vitorlát. Más a baj.

– Mi a baj?

Rósz cigarettára gyújtott.

– Várj, Zimi, várj. Igyekezem szelíden, pontosan fogalmazni. Ha ígéred, nem rémülsz meg.

– Rósz, fogalmazz szelíden. Tele a gatyám. Mi történhet még?

– Zimi, kolerikus lettél. Ez nagyon furcsa betegség. Egészen kiszámíthatatlan dolgokat produkál. Ismerek egy kiváló, tehetséges orvost. Két évet ült Szegeden. Talán meggyógyít.

– Politizált?

Rósz megdöbbent.

– Nem hülye. Csalás. Sikkasztás. De antik ékszereket is lopott.

– Rósz, ért a kolerikához?

– Zimi, ne aggódj. Orr, fül, gége. Gégész.

– Sírba eresztő kötelem vagy! – ordította Zimonyi. – Dögölj meg! Dögölj meg! És még egyszer!

– Belevilágít füledbe, torkodba. Ha van mandulád, meglátja.

– Kirángatja?

Rósz tagadóan ingatta fejét.

– Elvették diplomáját. Freudot olvas. Leülsz egy nagy székre. Ő hokedlira. Te beszélsz. Ő hallgat. Amikor meggyőződik, szexuális zavaraid vannak, okos tanácsaival meggyógyít. Tudásának ára van. Én állom a cechet.

– És ha nagy székbe ülök, telitorokból kiabálom: munkát, kenyeret!

Rósz két ujjával erősen megszorította Zimonyi állát.

– Hatéves korod óta ismerlek. Nevetséges vagy. Undorító. Lesz munkád. Munkásra mindig szükség lesz. Legyen kin röhögni. Danton megmondta: álmodtunk egy jobb világról, mely nem volt soha. Nem lesz soha.

Elengedte Zimonyi állát. Szeme szűk volt.

– Ha nem tudsz lopni, csalni, csibészkedni, sorsod éhbér.

Ötszáz forintot dugott Zimonyi zsebébe.

– Év múltán visszaadod. Jó pénz. Nem veszít értékéből.

Majd Rousseau-ról magyarázott.

– Baj, hogy hosszú mondatokat írt. Inkább virágokat locsolt volna.

Zimonyi arcába nézett.

– A pártba be ne lépj. Megmondtam, követelem, vedd feleségül Nagy Máriát. Szeret téged. Egyedül maradtál.

– És te?

Elvigyorodott.

– Zimi, megismertem egy lányt. Eleven csoda.

– Zsebmetsző?

– Kalauz. Vonaton. Erőtől duzzad. Megverte bátyját, aki kőműves. Korsó sörben deci rumot iszik.

– Feleségül kérted?

– Tegnap este ledöntött torkán három korsó sört három deci rummal. Annyit mondott, szerény esküvőt akar. A Kéményseprőben, kockás abrosszal terített asztalnál, nóta nélkül. Eliddogálunk.

– Rósz, ígérd meg, ha szép tavaszi éjszakán feleséged fölsikolt, cinegehangon kiáltja, hetven egér, tizennyolc habzó szájú patkány rohangál a paplanon, hét mezítelen törpe egy helyben forog, húszcentis fütyijét lóbálva, nem esel pánikba.

– Sárának mély hangja van.

– Az más. Nincs vész. Nincs baj.

– Ó, Zimi, ez igaz szerelem. Hatása gyógyító. Nem láttam őt csak egyenruhában. Egyszer majd leveti.

– Hol ismerted meg őt?

– A Keleti pályaudvaron. Bőröndöt kerestem.

– Találtál?

– Kettőt. Zimi, osztozz boldogságomban. Haja világosszőke, termete magas. Neve Vadasovits Sára. Félkézzel zsák búzát fölemel. Gyanítom, még szűz. Hatalmas nevetésekkel leplezi. Akkor pedig első ölelkezésünkkor kötelességem mohóságomon uralkodni. Gyöngédnek, óvatosnak kell lennem.

– Rósz, légy óvatos. Ha nem sikerül, a Baleseti Kórházban meglátogatlak.

Hideg, kegyetlen, hófúvásos éjszakán ért haza Zimonyi István. Keserűség áradt belőle, hisztériába hajló mondatai gyűlölettől fröcsögtek. Szörnyű szavakkal átkozta magát.

– Milyen ember, aki munkát kunyerál? Hiába. Holnap szétrúgom apám sírját! Nyamvadt szart nevelt, élhetetlen tetűt!

És mondta, mondta a magáét. Nagy Mária hagyta őt beszélni. Éjféltájt megsimogatta a fejét.

– Hajnalban kelek.

Zimonyi váratlanul elnevette magát.

– Délelőtti műszak, délutáni műszak, éjszakai műszak. Szövödében nagy a lárma?

– Fülsiketítő.

– Akkor ki hallja, ha nótáztok? Csengő hangon zengitek, sződd a selymet, elvtárs?

– Nem énekelünk.

– Szomorú. Hisz dalolva szép az élet.

Félálomban annyit mondott:

– Találok munkát. Feleségül veszlek. Gyerekeket gyártunk. Dalolunk.

Másnap Rósz megkérte, legyen házasságkötése tanúja.

– Sára a bátyját hozza.

Zimonyi bólintott.

– Kitárom boldogságom kapuját – mondta Rósz. – Neked munkahely után néztem.

– Találtál?

– Még nem. Akárhová nem engedlek.

Cigarettával kínálta Zimonyit.

– Sárának remek ötlete van. Hamis életrajzot írsz.

– Letagadom, hogy ismerlek.

– Zimi, nem kell megijedned. A fél ország hamis életrajzot ír.

Zimonyi megszívta cigarettáját.

– Rósz, ki írta, hogy sződd a selymet, elvtárs?

Rósz megdöbbent.

– Én Rilkét olvasok! Tegnap Arany János gazdagította lelkemet! Firkászoktól kímélj meg.

Két nap múlva Sanyika, a komondor, sétálni vitte Katzelét és Zimonyit. Katzele, míg Sanyika ide-oda rángatta, lihegve mondta:

– Jelentkezz a Budafoki úton az épületelemgyárban. Két műszakban dolgozhatsz. Keresd Ábel elvtársat, hivatkozz rám.

Jelentkezett. Fölvették.

A konyhában, vacsora közben, Zimonyi csöndesen megszólalt.

– A jövő héttől dolgozom. Feleségül veszlek.

Amikor ágyba bújtak, Nagy Mária komolyan mondta:

– Kondor Lacinak meghalt az anyja. A kis szobát százötven forintért kiadja. Te csak magadat szereted. Meg a halottaidat.

Megcsókolta Zimonyit.

– Nem tehetsz róla. Nem tudsz felejteni. Ha akarod, főzök neked. Fehérneműdet kimosom. Rendben tartalak. Időnként nálad alszom.

És Zimonyi az ablakot bámulta. A hófúvást.