Kolduskenyéren

Zimonyi István indulatosan magyarázta:

– Miféle gazemberség, miféle kegyetlenség kiengedni védtelen embereket a kistarcsai internálótáborból? Ha öt esztendőre való élelmet adnak, nem szólok. Ha ötládányi ruhát, cipőt, kabátot adnak, hallgatok. De nem adnak. Megszöktem az országból, megfogtak. Internáltak. Utcára dobtak. Bizony, piszkos munka. Bűntudatuk egekig érhetne. Nálam sötétebb lelkű ember nem él Budapesten.

– Miért vagy sötét lelkű ember? – kérdezte Nagy Mária. – Kanalad is mozogjon, ne csak a szád.

Zimonyi István kanalazta a húslevest.

– Köszönök, elfordulnak. Meglátnak, elkerülnek. Délelőtt Salamon Sándor észrevett, átment a túloldalra. Csak sötét lelkű embertől menekülnek ilyen szaporán.

Nagy Mária krumplifőzeléket, fasírtot rakott elé.

– Nem vagyok tetves, nem vagyok leprás. Nem vagyok nevetséges, kopott ballonban télvíz idején. Vadonatúj lódent hordok. Vadonatúj cipőt, fényeset. Salamon Sándor csámpás lábával mit csámpáskodik, szemén haraggal, előlem. Miért?

Nagy Mária nem tudott válaszolni. Nem ismerte Salamon Sándort.

Zimonyi tűnődött.

– Egykor régen, a népvándorlás idején, Nyugat-Németországban, Pockingban mily szép, egyszerű volt életünk. Önmagát vezérré kinevezett senki gőgös volt. Hátba szúrták. Eltemették. Szép emlék.

– Rósszal mikor találkozol?

– Holnap bemutatja menyasszonyát. Hoz ruhát, meg ami még kezébe akad.

– Isten vigyázzon rád, Zimonyi.

Este, ágyban, összebújtak. Később Nagy Mária mosolyogva jelentette ki:

– Fura átalakulás tanúja vagyok. Lelkemben a szeretet mellé beszökött a szerelem.

Pillanatig hallgatott, majd folytatta.

– Ha nemcsak ágyban öröm az öröm, hanem asztalnál is, utcán is, akkor, röviden szólva, szerelmes vagyok.

Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott. Gondolkozott.

– Ha puha hóesésben, szép alkonyatban hátba szúrnák Salamon Sándort, siratná valaki?

Nagy Mária valameddig hallgatott.

– Ha munkát találsz, nagy vacsorát csapunk. Csirkepaprikást főzök nokedlival. Uborkasalátát. Átölellek. Csókollak. Amikor itthagysz, albérletbe költözöl, csak akkor sírok, ha már elmentél.

– Taniszter Lacika mit csinál? Hogy él? Párizsban mindig mindent tudtunk egymásról. Hol lakik?

– Nem tudom.

– Apám úgy nevelt, kolduskenyéren ne éljek.

– Yvonne gazdag volt.

Zimonyi halkan szólalt meg. Taszító, gyilkos hangon.

– Párizsban is dolgoztam, Pesten is. Vigyázz, mit beszélsz. Nem akarlak megütni. Ágyadban. Lakásodban.

Cigarettáján fölizzott a parázs.

– Te hívtál ide. Nem kértem, hogy etess. Szép a tested, de nem vertem öklömmel fejemet, amiért nem ölelhetem.

Hosszú csönd után folytatta.

– Őzike, ne haragudj. Történik az emberrel ez, az, amaz. Sok apró csacsiság. És az ember ahelyett, hogy vállát vonná, legyintene, háborog.

– Párizst, Yvonne-t kiheverted?

– Yvonne? Nem emlékszem rá. Rózsika jár a fejemben. Apám Rozáliának hívta. Tarkóján tömör, barna kontyot viselt. Láttad sokszor. Bergen-Belsenben hófehéret. Azt már nem láttuk. Marokszám tépte, szaggatta. Alig múlt negyvenéves. Megőrült. Svájci, vöröskeresztes mentőautóban halt meg.

Nevetett.

– Fakanállal ütött a konyhában. Kiabált, dolgos embert nevel belőlem. Most dologtalan gazember vagyok. Ha nekem esne fakanállal, ölelném, csókolnám. Kérném, ne lármázzon.

Nagy Mária szeme riadt volt.

Zimonyi átkarolta a lány mezítelen vállát.

– Őzike, te félsz tőlem?

– A szemedtől.

– Sötét szemüveget veszek. Csak akkor dugom zsebre, ha okos emberek okítanak. Selymes hangon selypegik: nem így, hanem úgy. Nincsen rózsa tövis nélkül. Minden rózsának illata van. A hegy magas lehet. A tó talán mély. Négy évszak nem három. És az emberek jók.

Megcsókolta Nagy Mária száját.

– Illatos szamóca.

Másnap Rósz Gyuri, Szilvia Anna Mártáék lakásán, bemutatta Zimonyinak fiatal menyasszonyát. A lány szép volt. Igen jó alakú. Ápolt. Kérte Zimonyit, mutassa kezét. Zimonyi letette a kapott csomagot ruhával, ki tudja még, mi mindennel. A lány forgatta, vizsgálta tenyerét.

– Szomorú kéz. Csillét lehet vele tologatni. Szenet lapátolni.

– Megtörtént. Páncélszekrényt bontani?

– Beszéld meg bátyámmal. Specialista.

Rósz bólintott.

– Specializálódtak. Két húga üzleti tolvaj. Öccse itt a piros, hol a piros-t műveli. Nővére a család szégyene. Kurva.

Magához ölelte menyasszonyát.

– Szilvia Anna Márta zseniális. Fiatal. Még fejlődik.

– Anyám karórát levesz. Irodista elől írógépet. Ügyész szájából protézist. Jövő héten szabadul. Megint botrány lesz. Nem viseli el, hogy családunkban kurva van.

– Apád?

– Ő feddhetetlen. Négyszer ült betöréses lopásért.

Rósz kijelentette:

– Nehéz föladatra vállalkozom. Szilvia Anna Márta műveltsége hiányos, már mondtam neked. Olvas, hozok könyveket. Xerxész hadjáratairól, Tutenkámen udvartartásáról, sok egyéb fontos dologról mesélek neki.

– Baromnagy elefántokkal átmentek a hegyeken – mondta Szilvia Anna Márta. – Tudtad?

– Nem tudtam.

– Sorban. Egymás után.

– Talán szűk volt a hely.

– Zimonyi sok mindent nem tud – mondta Rósz. – Dumálni tud. Leginkább szánni tudja magát. Egy lakást nem tud kirámolni. Kínlódtam vele eleget, de hiába beszéltem neki irodalomról, zenéről, képzőművészetről, annyit tanult meg, hogy semennyit. Zimi, van kérdésed? Nyugodtan mondd. Bármilyen.

– Salamon Sándor miért nem fogadja köszönésemet?

– Nem teheti. Atyaisten főminiszter unokahúgát vette feleségül.

– Rósz, ki az az atyaisten főminiszter?

Rósz keményen gondolkodott.

– Érdektelen – mondta végül. – A név nem fontos. Kijegyzeteltem valami okosat. Fölolvassam?

– Rósz, este. Ágyban. Magadnak.

Rósz már olvasta.

– „Várni fogok, amíg a zsarnok nem lesz hazug és gonosz, és a forradalmár nem lesz ostoba.” Karinthy Frigyes írta.

– Kivel mondatja ezt a szöveget?

– Költő ismerteti közeli és távolabbi terveit. Nagyon távoliakat.

– Az más.

Rósz Zimonyira nézett. Zimonyi komolyan mondta:

– Rósz, ámulok. Taniszter Lacikával mi van?

Rósz hegyeset köpött.

– Dolgozik.

Szilvia Anna Márta ötszáz forintot adott Zimonyinak. Zimonyi idegenkedve nézte a pénzt.

– Majdnem egyhavi fizetés.

– Ne légy marha. Tegnap jó napunk volt. Fél tucat ember keresi pénztárcáját. Rósz két lakást kirámolt.

Rósz lekísérte Zimonyt a lépcsőkön.

– Nagy Máriát vedd feleségül. Szeret téged.

– Sajnál. Segít.

Nézték egymást.

– Zimi, mitől félsz? Vigyázok rád.

– Rósz, ettől.

Nevettek.

Zimonyi zöld lódenkabátjában elindult a sűrű havazásban.

– Lopni nem tud, dolgozni nem hagyják – mondta Rósz félhangosan. – Nyafog, míg bele nem vágom a kést. Nem is bánná. Nem kenyere a kolduskenyér.