Hát nem mulatságos?

Szabadulása után egy héttel Zimonyi, kemény hidegben, ballonkabátban, Katzele szülei lakására ment.

– Katzele, bolond vagy. Feleséged vár.

– Sanyika nélkül nem lépem át küszöbét. Ha puli helyett komondor lett, nem ő tehet róla. Attól még kutya a kutya. Ágyhoz szokott, ágyban alszik.

– Katzele, borogasd be homlokod. Fejed beteg.

– Tiéd nem. Mikor szöksz? Hová szöksz? Messzi Indiába?

Zimonyi leguggolt. Átölelte a hatvankilós komondor nyakát. Megpuszilta bozontos, hatalmas fejét.

– Sándor, ágyban alszol. Agybajos gazdád paplant terít rád. Mesél neked szerelemről, szép komondorfeleségről, holtomiglan holtodiglan hűségről, emberségről.

– Sanyika boldog. Szereti, ha puszilják. Láthatod, csóválja lompos farkát.

Zimonyi elkérte Katzele borotvakészletét. Majd megtörölte már sima arcát.

– De szép vagyok. Csudaszép. Legszebb legény a halpiacon.

– Fényképészhez viszlek. Ullmann foto, Népszínház utca.

– Bedobom a bájvigyort. Rósz Gyuritól tanultam. Szabadlábon van?

– Karácsonykor láttam őt. Kocsikeréknél nagyobb virágkosarat cipelt. Őrjöngött, ordított. Halált ígért a kalauznak, mert nem engedte tízezer babarózsával fölszállni.

Új alsónadrágot, atlétatrikót, inget, zoknit adott Zimonyinak.

– Sanyika nagy étvágyú. Cipőre, kabátra nincs pénzem.

Sanyikát levitték sétálni. Hosszú pórázon rángatta, vezette Katzelét. Zimonyi röhögött.

– Okos kutya Sanyika. Mozdonynál erősebb.

– Sanyika puha hónak örül. Valósággal bolondja.

– Ha elhagytuk Szolnokot, megállunk. Tíz percre hóbuckára ülök.

Később lánnyal találkoztak. Gyerekkoruk óta ismerték egymást.

– Nagy Mária, arcod sápadt, szemed szomorú.

– Csak látszat, Zimonyi. Szüleim temetőben. Nővérem ellopta vőlegényemet. Oly jó egyedül. Csengő hangon vidám nótákat énekelek.

– Este gyere át – mordult rá Katzele. – Csinálj krumplipaprikást.

Később, míg kutyája lábánál horkolt, komolyan magyarázott Zimonyinak.

– Igen gyorsan keress melót, mert ha igazoltatnak, közveszélyes munkakerülésért csúnyán, kegyetlenül megbüntetnek. Lakásbejelentőd sincs, abból is komoly balhéd lehet. Szüleim SZOT-beutalóval Harkányfürdőn pihennek. Tíz nap múlva jönnek haza. Addig alhatsz nálunk.

– Hol a fenében keressek melót? Akárhol, akármilyent? Egy hete mást se csinálok. Nyugatról jött, internált nem kell még sírásónak, pöcegödörpucolónak sem. Mindenhová megbízható embert keresnek. Dolgozni nem engednek, ha nem dolgozom, munkakerülésért megbüntetnek. Hová jelentkezzem be? A lakásomat elvették, mások laknak benne. Alszom néhány napot szabadon, eszem valamennyit, aztán hatalmas ordítással nekirontok a határnak. Csak meghallja valaki, visszavisznek végre. Ezért a kis időért kár volt eljönnöm Kistarcsáról.

– Találsz valahol valamilyen munkát.

– Mikor? Télen, tavasszal, nyáron, ősszel? Ha mégsem találok, temető kapujához ülök. Jó emberek, segítsetek, kiabálom. Áldjon meg benneteket Isten.

– Ha tíz évig kiabálsz, komoly vagyont gyűjthetsz. Vehetsz csizmát, kucsmát, meleg télikabátot. – Csöndesen hozzátette: – Nem féltelek, Zimonyi István. Kemény fiú vagy. Ne okolj, ne gyűlölj senkit. Állsz majd deszkán, esztergapad előtt. Lesz hol laknod. Lesz szeretnivaló asszonyod. Becsületes kutyád, aki köszön neked. Örül neked.

Nagy Mária alkonyat után nagy fazékban még meleg, jó illatú paprikás krumplit vitt nekik. Mindhárman vacsorához ültek. A komondor eltolta Katzele kezét, kanalát. Habzsolt a tányérból.

– Sanyika mohó – mondta Katzele. – Hiába kérem, legyen türelmes.

– Ha mohó, mohó – mondta Zimonyi. – Nem baj, ha türelmetlen. Szívemből örülök, hogy ízlik neki a vacsorád. Sanyikának erő, egészség, neked fogyókúra.

Este tíz óra tájt Sanyika ágyba mászott. Fejét puha párnára tette. Katzele két lapátnyi szenet dobott a kályhába. Nagy Mária Zimonyira nézett.

– Nálam alhatsz. Reggel ötkor ébresztő.

Emelettel följebb lakott. Összebújtak a paplan alatt. Később Zimonyi tenyerébe fogta a lány arcát. Nézte két dióbarna őzikeszemét. Megcsókolta.

– Hol kalandozol? – kérdezte a lány. – Párizsban?

– Rósz Gyurival akarok beszélni.

– Rósz Gyuri remek fiú. Magasságos Isten őrizzen tőle.

– Hol lakik? Mit csinál?

– Nem tudom. Mondják, szerelmes. Vékony ujjú lányba. Nagy tehetségűbe. – Fedetlen, feszes mellére ölelte Zimonyi fejét. – Holnap bejelentkezhetsz. Itt laksz, amíg akarsz. Azt játsszuk, szeretjük egymást.

– Te tudsz szeretni?

– Néha remélem. És te?

Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott.

– Én már nem remélem. – Nevetett. – Bergen-Belsen óta.

– Anyád nem volt zsidó.

– Mégis ott ölték meg. Hát nem mulatságos?

– Te sem vagy zsidó.

– Nem te döntöd el. Nem. Hermann Göring. – Hangja kikeményedett. – Zsidó vagyok. Halálomig. Zsebemben kés. Vállalom. – Paplan alatt megsimogatta Máriát. – Jó, hogy vagy, őzikém. Ez nem mulatságos.

Másnap találkozott az utcán Rósz Gyurival. Rósz kitette a griberlit. Elmondta, szerelmes, de igazán. Váratlan, elmondhatatlan, csudálatosnál csudálatosabb érzelmi hullámokkal telítődik lelke, szíve.

– Zimi, én úgy hittem, csak regényekben írják. De nem. Anna Karenina nulla. Andrej herceg nulla. Rómeó és Júlia nulla.

Gondolkodott.

– Ne törd a fejed – mondta Zimonyi. – Szerelmedet hogy hívják?

– Zimi, nem hiszed el. Pedig így igaz. Betűre. Szilvia Anna Márta. De én csak hosszú ujjú szerelmemnek szólítom.

– Hosszú ujjú?

– Hosszú. Vékony. Mindegyik zseniális.

– Zongorázik?

Rósz megdöbbent.

– Zsebmetsző. Még alig múlt tizennyolc éves, de már neve van a szakmában. Az őszi vásáron ellopta két detektív pénztárcáját. Csak még hiányos a műveltsége. Megvettem Platont, Arisztotelészt. Majd olvasgatja. – Megnézte Zimonyit. – Ilyen avítt ballonban nem akarlak bemutatni.

– Rósz, avítt?

– Zimi, taszító.

Eszpresszóba ültek. Rósz Gyuri két kávét rendelt.

– Várj meg. Sietek.

– Rósz, hová sietsz?

– A Corvin áruházba.

Elég hamar visszaért. Zöld lódenkabáttal karján.

– Zimi, próbáld föl.

– Nagy ez nekem. Lötyög rajtam.

– Gondolod, volt időm válogatni?

– Nem, Rósz. Nem gondolom.

Rósz elmondta, angolul tanul. Unja Párizst, Európát. Ausztráliába megy. Nem üres zsebbel, hanem gazdagon. Viszi szerelmét. Aggodalomra nincs oka, hamar otthonra talál. Lopni mindenütt lehet.

– Zimi, nagy tervem van. Jövő héten megcsinálom. Elmondjam?

– Rósz, maradjon nagy titkod.

Rósz boldogan vigyorgott.

– Minden újság megírja. Minden rendőr rohangál.

– Igen, Rósz. Néhány évig nem látlak.

Rósz pillanatig hallgatott.

– Ha elkapnak, menyasszonyomra vigyázz. Érzékeny. Törékeny.

– Vigyázok. Együtt járunk lopni. Vasárnap pihenünk.

– Okos vagy, Zimonyi. Duma duma hátán. De még melót se tudsz szerezni. – Harminc forintot adott Zimonyinak. – Holnap cipőt, ruhát veszek. Délelőtt itt várj. Ne félj, idehozom.

– Rósz, engedj mezítláb járni. Ruha nélkül. Ruhátlanul fess vagyok.

– Zimi, milyen rizikód van? Ha szűk a cipő, nem tetszik a ruha, másikat hozok.

– Nem ügy. Négyszer-ötször fordulsz.

Bólintott.

– Yvonne-nak szerencséje van. Megszabadult tőled.

Zimonyi zöld lódenkabátban munkát keresett. Eredménytelenül.

Este Nagy Mária tányér rizses húst tett elé.

– Angolul tanulok. Bankot rabolok. Ausztráliába megyek. – Röhögött. – Unom Európát.

Szótlanul evett. Később, ágyban, Mária mosolyt erőltetett.

– Jó lenne, ha szerelemmel szeretnénk egymást.

Zimonyi nem válaszolt. A lány megcsókolta.

– Itt vagy, ott vagy. Isten tudja, mikor hol vagy.

– Mindenhol, őzike. Mindenhol.

Egy idő múlva mesélt Máriának.

– Becsavarogtam Németországot. Kölnben ámuldoztam a dómban. Rottalmünsterben szeplős orrú orvosnőtől csókot kaptam. Itt voltam, ott voltam, mindenhol voltam. De Bergen-Belsent elkerültem.

Torkából bugyborékolt a nevetés.

– Hát nem mulatságos? Belem kiszakad, úgy röhögök! Halálomig!

És a párnába nyomta arcát.