Kismalac mézeskalácsból

Már negyedik napja szabadon volt.

Sűrű havazásból, szinte pillanatok alatt, őrjöngő széllel hóvihar támadt. Kegyetlenül, vadul, sivító hangon Zimonyira rontott.

– Isten mit akar? Ballonkabátomat? Ha szüksége van rá, nem kell cibálnia. Vigye. Ha kívánja, ingujjban járok. Gatyában. Velem lehet egyezkedni.

Hunyorgott.

– Karácsonykor dalolok. Fagyott kézzel tapsolok. Hósapkában röpülök. Nagy erdő közepén, fenyőfa tetején beiglit eszem.

Katzele felesége rászólt.

– Ne röpülj, ne dalolj. Bal láb, jobb láb. Mozdulj. Bírd ki süket dumád nélkül. Még ötszáz méter. Fürdesz. Forralt bort iszol. Töltött káposztát eszel.

– Ötszáz méter ötszáz méter. Ötszáz métert lábujjhegyen sétálok. Szél hiába fenyeget, lármázik. Erős vagyok. Ma este szelíd hangon imádkozom. Éjféli misén papot hallgatok. Ünnep után kasszát fúrok. Remélem, elkapnak. Bezárnak újra. Pocakot növesztek. Néhány évig boldog leszek.

– Zimonyi, miket beszélsz?

– Munkás dolgozik. Nem koldul. Kasszafúrás kemény meló.

Katzele felesége szorosan fogta.

– Zagyválsz, zagyválsz. Marhaságok tömegét.

– Hatéves korom óta. Anyám betapasztotta két fülét. Megint hazudsz, gazember – kiáltotta. – Apám annyit mondott: Hiába ütöd fakanállal, mindig kitalál idegtépő baromságokat. Így is volt. Anyámnak szeptemberi verőfényben azt mondtam, havazni fog. Másnap szakadt a hó. Most tudod, mit zagyválok?

– Zimonyi, semmit! Könyörgök, semmit!

– Nyilasokból kommunisták lesznek, idővel kommunistákból nyilasok. Nyilasokból kommunisták. Kommunistákból nyilasok. És remekbe szabott zsidók zsidózni kezdenek.

A kapualjban megállt. Lassan, nehezen beszélt.

– Yvonne-t előbb-utóbb elválasztják. Angol filmrendezőhöz megy férjhez. Marha angolt becsukják. Yvonne mérgelődik. Elválik a szarházitól. Amerikai, vakító fogú századossal házasodik. Drinkbárjuk lesz Chicagóban.

– Uram, Istenem, anyád kit szült? Micsoda hatalmas badarságokat spekulálsz ki? Yvonne-t ne bántsd. Csak annyit tudott Bécsben, hiába vár, nem mentél utána. Napokig hajtogattad, biztos az utad a határon át. Nem gondolhatta, elfognak. Mi se tudtunk rólad. Azt hittük, Párizsban vagy, és még egy lapot se írsz. Yvonne talán várt volna rád, ha megtudja, mi történt veled. De meddig? Nem ítéltek el. Addig tarthattak fogva, amíg jólesik.

– Így igaz. Yvonne két térde kövön. A Notre-Dame oldalhajójában hangtalanul zokog. Imádkozik. Er betűt pörgetve könyörög Istenhez gyerekért. Gyerekért könyörgött akkor. Tudom, ott térdeltem mellette. Most azért könyöröghet Istenhez, Zimonyi Istvánt mentse meg hótól, széltől, koplalástól, magyarok nyilától. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Vékonynál vékonyabb hangon nevetett.

– Meleg cipőt lábamra. Irhabundát hátamra. Hátam mögött radiátort, mellem előtt munkapadot. Szobát, ágyat, dunyhát, párnát. Vacsorára rizses kolbászt. Ha csak ennyit kérek, úgy jobb?

Katzele felesége Zimonyi hóval födött szemöldökét, kék színűre fagyott, meggyötört arcát nézte.

– Hallgass! Nem akarok sírni!

Egyszoba összkomfortos lakásában vajszínű, meleg cserépkályha elé ültette. Forró vizet engedett a fürdőkádba. Zimonyi csukott szemmel áztatta magát. Időnként bement hozzá az asszony. Fejét kocogtatta, el ne aludjék.

– Leolvad rólam a jég – vigyorgott Zimonyi. – Kék nefelejcs, el ne felejts. Szép az élet. Csodajó. Szívem, maradj kőkemény.

A fehér abrosszal terített asztalnál mordult, ne vegyék el előle a tányért.

– Pár nap múlva pénzem lesz. Kifizetek minden falatot. Karácsonyfád nevetséges.

– Napok óta koplalsz. Nem engedlek zabálni. Karácsonyfám kicsi. Nem nevetséges.

– Cserépben nevetséges. Szemüveg kell hozzá.

– Mielőtt lefordulsz a székről, bújj ágyba. Aludjál.

– Te hol alszol?

– Nem padlón. Nem konyhakövön.

– Mellettem?

– Nem alattad. Nem fölötted. Melletted.

– Katzele dolga.

– Katzele kutyájával alszik.

– Katzele a barátom.

– Katzele a férjem.

– Félek.

– Mitől?

– Nyúlkálsz. Dunyha alatt. Én meg sikoltozom.

– Mulatságos lesz. Sikoltozásod zenéjére szél rángatja ablakom. Karácsony éjszakáján.

Ágyba dugta Zimonyt. Nyakig betakarta.

– Aludj. Talán annyi erőd van.

Leszedte az asztalt. A konyhaasztalra rakta az edényeket. Pizsamába bújt.

– Miért nem alszol? – kérdezte.

– Annyi erőm sincs. Tűnődöm, Katzele miért alszik kutyával?

– Kapott egy kis kedves, vidám, meleg szívű pulit. Hófehér gombolyagot. Lábunknál aludt. Szépen fejlődött. Meglepetésünkre nem puli volt. Borjúnagy komondor lett. Katzele kijelentette, ha kutyája kinőtte ágyunkat, nem bűnös. Nem lát más megoldást, vegyünk másik ágyat. Mondtam, túrót. Túró, nem túró, magyarázta, kutyáját nem hajlandó ágyából kiparancsolni. Sanyinak lelke van. Szüleihez költözött. Ott alszanak hatvankilós Sanyival egy ágyban.

– Szeretem Katzelét. Sanyikát.

– Keresd meg őket. Aludj velük.

Lecsavarta a villanyt. Ágyba bújt. Szakadó hó derengő fényében Zimonyi fáradt arcát, tétova mosolyát nézte.

– Ostoba színdarab – mondta. – Ki tapsolna ilyen marhaságnak?

– Hülye proli. Kit érdekel?

Zimonyi álmatlanságtól égő szemmel a hózivatart bámulta.

– Jó kis színház. Unokabátyám, ezredes, híradósiskola-parancsnok, köszönésemet sem fogadta. Ki érti?

– Mindenki. Félt.

– Te nem félsz?

– Én? Mitől féljek? Az én gépem körül nem tolonganak, hogy a helyemre álljanak. Ne edd magad.

– Katzelének igaza van. Megkeresem. Megölelem. Kutyájának puszit, jó szót adok.

– Yvonne-nak írj.

– Hová? Valaha régen fölszámolta lakását, üzemét. Otthagyta Párizst, Pestre jött. Velem akart élni. Itt akart élni. Kiutasították. Utolsó címe, amit ismerek, a bécsi szálloda, ahol rám várt. Ki tudja, meddig. Onnan hová ment? Mikor? Most merre jár? Hol él? Írhatok levelet, ha gondolod. A cím: valahol a nagyvilágban. Hagyjuk ezt, rég volt. És mit írhatnék? Meleg szobában, puha ágyban, teli bendővel boldog vagyok – motyogta Zimonyi. – Rokonra, barátra, senkire nem haragszom. Ilyen kegyetlen hidegben veszélyes köszönni.

– Zimi, felejtsd el.

– Ó, hogyne. De mennyire. Természetes.

Pillanatig hallgatott.

– Katzele kutyájával alszik. Felesége a barátjával. Szép nő, stramm férfi. Jó párosítás. Ha kotorászol, fölébredek. Kezedet eltöröm. Ha fejemet simogatod, anyádat sajnáld, ordítom.

Katzele felesége apró kezével Zimonyi haját simogatta. Zimonyi nem tudta. Mély álomba zuhant.

Másnap délután ébredt. Hamis hangján butácska kis francia dalt énekelt.

– Mit énekelsz? Miről szól?

– Fiú mézeskalács kismalacot vett szerelmének a Place Pigalle-on. Több pénzük nem volt. Reggel a fiú padlásszobájában kérte a lányt, várjon rá, elmegy pénzt szerezni. Őrizze szerelmük zálogát, a mézeskalács malacot. A lány napokig várt. Oly éhes volt, végül megette szerelmük zálogát, a mézeskalács kismalacot.

Katzele felesége hangtalanul sírt.