Advent

Zimonyi Istvánt advent idején engedték ki Kistarcsáról.

Esztendők múlva is, ha kérdezték, mi baja az emberekkel, nevetett. Vállat vont. Beszorított öklét nézte.

– Semmi bajom emberekkel – válaszolta. – Emberek között kell élni, az emberek pedig emberből vannak. Tehát lelkem nem könnyű, nem is nehéz, csupán reménytelenül szomorú.

– Zöldségeket beszélsz – magyarázták. – Milyen jogon általánosítasz? Inkább magadat vizsgáld. Könyörtelenséged. Nevetésed vicsorítás. Jó szavad hegyes köpés. Bolondozással tökélyre fejlesztetted emberek megalázását. Idétlen meséket találsz ki.

– Igaz – mondta Zimonyi. – Például hívő katolikus, hatelemis anyámat társasutazásra Bergen-Belsenbe vitték. Nem talált haza. Például Charleroi-ban ezerkétszáz méter mélyen, bányában dolgoztam, szorgalmas SS-katonákkal. Például nyári hőségben, Eiffel-torony tetejéről tengert láttam. Álmomban a halál birodalmában jártam, ahol mindenki fázott, éhes volt. Jajgatott.

– Te is jajgattál?

– Dehogy. Én már megszoktam.

Egyszer, ágyban, fiatal, jó alakú, lángvörös hajú elvált asszony szelíden kérdezte:

– Miért vagy olyan komor? Merre kalandoznak gondolataid?

– Szeplőidet számolom. Nyolcezernél tartottam. Kezdhetem elölről.

– Zimonyi István, mi bajod? Nem bántanak. Szeretnek.

– Különös tehetségem van bárkivel kitűnő kapcsolatot teremteni. Ha hóhullásban, ballonkabátban nem sétálok, semmi baj. Nincs hányingerem.

Nevetett.

– Keblemre, emberek. Meséket mesélek. Ha nem értitek, miről szól, arról szól, miből vagytok. Isten, én és minden kutya tudja.

Az asszonyra förmedt.

– Nem vagyok Monte Christo. Nem szöktem If várából. De megtanultam, patkány neve patkány. Ember neve ember. Hülyéskedni lehet velük.

– Hülyéskedni?

– Veled is. Mindenkivel. Halálomig.

Az asszony nem mert szólni.

Zimonyi nézte őt.

– Elfáradtam – mondta. – Pihenjünk a csöndben.

Mi történt? Semmi meglepő.

Zimonyi István advent, az örvendő várakozás s egyben bűnbánat idején, karácsony előtt néhány nappal ballonkabátban, szitáló hóban a Barcsay utcába ment, hol disszidálása előtt Yvonne-nal lakott, saját lakásukban. Becsöngetett.

Katonatiszt nyitott ajtót.

– Szapora léptekkel menjen a pokolba – közölte röviden.

Az előszobába se engedte be.

– Nem rossz megoldás – bólintott Zimonyi. – Remélem, jól fűtenek, és nem kérnek érte pénzt.

Kószált. Keze is lila volt a hidegtől.

Alkonyodott, amikor a Gong eszpresszóban a fiúk tudomásul vették, kiszabadult. Él. Keze, lába működik. Azután fecsegtek, snóbliztak tovább.

– Hallottatok-e valamit Yvonne-ról?

– Nem hallottunk semmit. Míg te üdülőbe vonultál, bizányra talált magának legényt. Párizs nagy, válogathatott. Barom vagy, Zimonyi. Egyedül mész fizetés nélküli szabadságra. Ne csodálkozz, ha lepattan az asszony.

– Rohadjatok meg – mondta Zimonyi. – Most hová, merre szökjem?

Nem válaszoltak.

Tíz óra tájt a fiúk hazamentek. Zimonyi átázott ballonkabátjában járta az utcákat. Találkozott Zsokéval, a klasszikus, negyven év körüli betörővel a Népszínház utca sarkán.

– Hallja, Zimonyi – szólította meg Zsoké –, ne mesélje, honnan jött, miért volt ott, ahol volt. Nyáron sem érdekel, hát még ilyen hidegben. Hol alszik?

Szobakonyhás lakásába vitte Zimonyit.

Fekete fejkendős öregasszonynak annyit mondott:

– Mutter, dugd ágyba.

A hideg konyhában vaságy volt. Elhúzható, koszos kartonfüggöny mögött.

Zimonyi gatyára vetkőzött, ágyba bújt, színehagyott paplan alá.

Éjféltájt detektívek jöttek. Zimonyi hallotta, tegezik Zsokét.

– Öltözz! – szóltak rá.

Percek múlva a fejkendős öregasszony beszólt Zimonyinak a függöny mögé.

– Fiam elvitték az urak. Alhat nyugodtan, nem jönnek vissza.

Aludt nyugodtan.

– Mennyi pénze van? – kérdezte reggel az öregasszony.

– Semennyi – válaszolta Zimonyi. – Munkát keresek. Dolgozni akarok.

– Dolgozni? Kotródjon innen. Ne lássam többé.

Kigyalogolt Angyalföldre, volt munkahelyére.

– Nincs munkásfölvétel – közölte a személyzetis.

– Kár – mondta Zimonyi. – Fölrobbantottam volna az esztergapadot.

Később, kurva hidegben, rendőr karjához nyúlt.

– Kérem, vigyenek vissza Kistarcsára. Átmelegszem. Enni is adnak.

– Szabadnapos vagyok – mondta a rendőr. – Jöjjön holnap.

Kis szünet után hozzátette:

– Minek iszik az olyan, aki nem bírja. Menjen haza, aludja ki magát.

Este a fiúk fecsegtek, snóbliztak.

– Írd meg Yvonne-nak, szarban vagy – tanácsolták. – Küldje vissza télikabátod.

Azután hazamentek.

Zimonyi havat akart lapátolni.

– Betelt a létszám – mondták. – Minden lapátot elvittek.

Szakadó hóban Rákoskeresztúrra gyalogolt. Erőtlen lábakkal megállt apja sírjánál.

– De okos vagy, Dezső – röhögött. – Enni nem adsz. Pénzt nem adsz. Árva szavad sincs. Elbújtál aludni.

Szenteste előtt, délután találkozott unokabátyjával az utcán. Feleségével sétált a hóesésben. Az asszony köszönni akart. Unokabátyja, ezredes, híradósiskola-parancsnok megrántotta felesége télikabátját.

Köszönés nélkül mentek tovább.

– Kurva anyád! – mondta Zimonyi. – Ha állva maradok, eljössz még hozzám. Enni kérsz. És én pofán köplek!

Sok évvel később az unokabáty valóban elment hozzá. Fényes csizma nélkül.

Zimonyi kidobta.

Mondom, esztendők múlva.

Akkor ordított a havazásban. Mocskos szavakkal szórta átkait. Katzele felesége állt meg előtte.

– Nem figyel rád senki. Minek ordibálsz?

Zimonyi mosolyogni próbált.

– Van egy szál cigarettád?

– Szenteste hol leszel?

Cigarettával kínálta, rágyújtottak.

– Puha hóba lefekszem. Apám mellett ébredek.

– Nálam alszol. Nálam ébredsz.

– És ha Katzele is haragszik rám?

– Katzele otthagyott. Kutyája miatt.

Vettek három csomag cigarettát. Az asszony Zimonyiba karolt.

– Megsértettek.

– Karácsonykor nem nyavalygunk. Átmelegszünk. Eszünk. Énekelünk. Puha ágyba fekszünk.

Szorosan fogta Zimonyt. Lassan, óvatosan vezette őt.

– Kutyáért bárkit otthagyok – motyogta Zimonyi. – Ha embert harap, megcsókolom.

Katzele felesége szótlanul botladozott vele a szakadó hóban.