Advent
Zimonyi Istvánt advent idején engedték ki Kistarcsáról.
Esztendők múlva is, ha kérdezték, mi baja az emberekkel, nevetett. Vállat vont. Beszorított öklét nézte.
– Semmi bajom emberekkel – válaszolta. – Emberek között kell élni, az emberek pedig emberből vannak. Tehát lelkem nem könnyű, nem is nehéz, csupán reménytelenül szomorú.
– Zöldségeket beszélsz – magyarázták. – Milyen jogon általánosítasz? Inkább magadat vizsgáld. Könyörtelenséged. Nevetésed vicsorítás. Jó szavad hegyes köpés. Bolondozással tökélyre fejlesztetted emberek megalázását. Idétlen meséket találsz ki.
– Igaz – mondta Zimonyi. – Például hívő katolikus, hatelemis anyámat társasutazásra Bergen-Belsenbe vitték. Nem talált haza. Például Charleroi-ban ezerkétszáz méter mélyen, bányában dolgoztam, szorgalmas SS-katonákkal. Például nyári hőségben, Eiffel-torony tetejéről tengert láttam. Álmomban a halál birodalmában jártam, ahol mindenki fázott, éhes volt. Jajgatott.
– Te is jajgattál?
– Dehogy. Én már megszoktam.
Egyszer, ágyban, fiatal, jó alakú, lángvörös hajú elvált asszony szelíden kérdezte:
– Miért vagy olyan komor? Merre kalandoznak gondolataid?
– Szeplőidet számolom. Nyolcezernél tartottam. Kezdhetem elölről.
– Zimonyi István, mi bajod? Nem bántanak. Szeretnek.
– Különös tehetségem van bárkivel kitűnő kapcsolatot teremteni. Ha hóhullásban, ballonkabátban nem sétálok, semmi baj. Nincs hányingerem.
Nevetett.
– Keblemre, emberek. Meséket mesélek. Ha nem értitek, miről szól, arról szól, miből vagytok. Isten, én és minden kutya tudja.
Az asszonyra förmedt.
– Nem vagyok Monte Christo. Nem szöktem If várából. De megtanultam, patkány neve patkány. Ember neve ember. Hülyéskedni lehet velük.
– Hülyéskedni?
– Veled is. Mindenkivel. Halálomig.
Az asszony nem mert szólni.
Zimonyi nézte őt.
– Elfáradtam – mondta. – Pihenjünk a csöndben.
Mi történt? Semmi meglepő.
Zimonyi István advent, az örvendő várakozás s egyben bűnbánat idején, karácsony előtt néhány nappal ballonkabátban, szitáló hóban a Barcsay utcába ment, hol disszidálása előtt Yvonne-nal lakott, saját lakásukban. Becsöngetett.
Katonatiszt nyitott ajtót.
– Szapora léptekkel menjen a pokolba – közölte röviden.
Az előszobába se engedte be.
– Nem rossz megoldás – bólintott Zimonyi. – Remélem, jól fűtenek, és nem kérnek érte pénzt.
Kószált. Keze is lila volt a hidegtől.
Alkonyodott, amikor a Gong eszpresszóban a fiúk tudomásul vették, kiszabadult. Él. Keze, lába működik. Azután fecsegtek, snóbliztak tovább.
– Hallottatok-e valamit Yvonne-ról?
– Nem hallottunk semmit. Míg te üdülőbe vonultál, bizányra talált magának legényt. Párizs nagy, válogathatott. Barom vagy, Zimonyi. Egyedül mész fizetés nélküli szabadságra. Ne csodálkozz, ha lepattan az asszony.
– Rohadjatok meg – mondta Zimonyi. – Most hová, merre szökjem?
Nem válaszoltak.
Tíz óra tájt a fiúk hazamentek. Zimonyi átázott ballonkabátjában járta az utcákat. Találkozott Zsokéval, a klasszikus, negyven év körüli betörővel a Népszínház utca sarkán.
– Hallja, Zimonyi – szólította meg Zsoké –, ne mesélje, honnan jött, miért volt ott, ahol volt. Nyáron sem érdekel, hát még ilyen hidegben. Hol alszik?
Szobakonyhás lakásába vitte Zimonyit.
Fekete fejkendős öregasszonynak annyit mondott:
– Mutter, dugd ágyba.
A hideg konyhában vaságy volt. Elhúzható, koszos kartonfüggöny mögött.
Zimonyi gatyára vetkőzött, ágyba bújt, színehagyott paplan alá.
Éjféltájt detektívek jöttek. Zimonyi hallotta, tegezik Zsokét.
– Öltözz! – szóltak rá.
Percek múlva a fejkendős öregasszony beszólt Zimonyinak a függöny mögé.
– Fiam elvitték az urak. Alhat nyugodtan, nem jönnek vissza.
Aludt nyugodtan.
– Mennyi pénze van? – kérdezte reggel az öregasszony.
– Semennyi – válaszolta Zimonyi. – Munkát keresek. Dolgozni akarok.
– Dolgozni? Kotródjon innen. Ne lássam többé.
Kigyalogolt Angyalföldre, volt munkahelyére.
– Nincs munkásfölvétel – közölte a személyzetis.
– Kár – mondta Zimonyi. – Fölrobbantottam volna az esztergapadot.
Később, kurva hidegben, rendőr karjához nyúlt.
– Kérem, vigyenek vissza Kistarcsára. Átmelegszem. Enni is adnak.
– Szabadnapos vagyok – mondta a rendőr. – Jöjjön holnap.
Kis szünet után hozzátette:
– Minek iszik az olyan, aki nem bírja. Menjen haza, aludja ki magát.
Este a fiúk fecsegtek, snóbliztak.
– Írd meg Yvonne-nak, szarban vagy – tanácsolták. – Küldje vissza télikabátod.
Azután hazamentek.
Zimonyi havat akart lapátolni.
– Betelt a létszám – mondták. – Minden lapátot elvittek.
Szakadó hóban Rákoskeresztúrra gyalogolt. Erőtlen lábakkal megállt apja sírjánál.
– De okos vagy, Dezső – röhögött. – Enni nem adsz. Pénzt nem adsz. Árva szavad sincs. Elbújtál aludni.
Szenteste előtt, délután találkozott unokabátyjával az utcán. Feleségével sétált a hóesésben. Az asszony köszönni akart. Unokabátyja, ezredes, híradósiskola-parancsnok megrántotta felesége télikabátját.
Köszönés nélkül mentek tovább.
– Kurva anyád! – mondta Zimonyi. – Ha állva maradok, eljössz még hozzám. Enni kérsz. És én pofán köplek!
Sok évvel később az unokabáty valóban elment hozzá. Fényes csizma nélkül.
Zimonyi kidobta.
Mondom, esztendők múlva.
Akkor ordított a havazásban. Mocskos szavakkal szórta átkait. Katzele felesége állt meg előtte.
– Nem figyel rád senki. Minek ordibálsz?
Zimonyi mosolyogni próbált.
– Van egy szál cigarettád?
– Szenteste hol leszel?
Cigarettával kínálta, rágyújtottak.
– Puha hóba lefekszem. Apám mellett ébredek.
– Nálam alszol. Nálam ébredsz.
– És ha Katzele is haragszik rám?
– Katzele otthagyott. Kutyája miatt.
Vettek három csomag cigarettát. Az asszony Zimonyiba karolt.
– Megsértettek.
– Karácsonykor nem nyavalygunk. Átmelegszünk. Eszünk. Énekelünk. Puha ágyba fekszünk.
Szorosan fogta Zimonyt. Lassan, óvatosan vezette őt.
– Kutyáért bárkit otthagyok – motyogta Zimonyi. – Ha embert harap, megcsókolom.
Katzele felesége szótlanul botladozott vele a szakadó hóban.
Kismalac mézeskalácsból
Már negyedik napja szabadon volt.
Sűrű havazásból, szinte pillanatok alatt, őrjöngő széllel hóvihar támadt. Kegyetlenül, vadul, sivító hangon Zimonyira rontott.
– Isten mit akar? Ballonkabátomat? Ha szüksége van rá, nem kell cibálnia. Vigye. Ha kívánja, ingujjban járok. Gatyában. Velem lehet egyezkedni.
Hunyorgott.
– Karácsonykor dalolok. Fagyott kézzel tapsolok. Hósapkában röpülök. Nagy erdő közepén, fenyőfa tetején beiglit eszem.
Katzele felesége rászólt.
– Ne röpülj, ne dalolj. Bal láb, jobb láb. Mozdulj. Bírd ki süket dumád nélkül. Még ötszáz méter. Fürdesz. Forralt bort iszol. Töltött káposztát eszel.
– Ötszáz méter ötszáz méter. Ötszáz métert lábujjhegyen sétálok. Szél hiába fenyeget, lármázik. Erős vagyok. Ma este szelíd hangon imádkozom. Éjféli misén papot hallgatok. Ünnep után kasszát fúrok. Remélem, elkapnak. Bezárnak újra. Pocakot növesztek. Néhány évig boldog leszek.
– Zimonyi, miket beszélsz?
– Munkás dolgozik. Nem koldul. Kasszafúrás kemény meló.
Katzele felesége szorosan fogta.
– Zagyválsz, zagyválsz. Marhaságok tömegét.
– Hatéves korom óta. Anyám betapasztotta két fülét. Megint hazudsz, gazember – kiáltotta. – Apám annyit mondott: Hiába ütöd fakanállal, mindig kitalál idegtépő baromságokat. Így is volt. Anyámnak szeptemberi verőfényben azt mondtam, havazni fog. Másnap szakadt a hó. Most tudod, mit zagyválok?
– Zimonyi, semmit! Könyörgök, semmit!
– Nyilasokból kommunisták lesznek, idővel kommunistákból nyilasok. Nyilasokból kommunisták. Kommunistákból nyilasok. És remekbe szabott zsidók zsidózni kezdenek.
A kapualjban megállt. Lassan, nehezen beszélt.
– Yvonne-t előbb-utóbb elválasztják. Angol filmrendezőhöz megy férjhez. Marha angolt becsukják. Yvonne mérgelődik. Elválik a szarházitól. Amerikai, vakító fogú századossal házasodik. Drinkbárjuk lesz Chicagóban.
– Uram, Istenem, anyád kit szült? Micsoda hatalmas badarságokat spekulálsz ki? Yvonne-t ne bántsd. Csak annyit tudott Bécsben, hiába vár, nem mentél utána. Napokig hajtogattad, biztos az utad a határon át. Nem gondolhatta, elfognak. Mi se tudtunk rólad. Azt hittük, Párizsban vagy, és még egy lapot se írsz. Yvonne talán várt volna rád, ha megtudja, mi történt veled. De meddig? Nem ítéltek el. Addig tarthattak fogva, amíg jólesik.
– Így igaz. Yvonne két térde kövön. A Notre-Dame oldalhajójában hangtalanul zokog. Imádkozik. Er betűt pörgetve könyörög Istenhez gyerekért. Gyerekért könyörgött akkor. Tudom, ott térdeltem mellette. Most azért könyöröghet Istenhez, Zimonyi Istvánt mentse meg hótól, széltől, koplalástól, magyarok nyilától. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Vékonynál vékonyabb hangon nevetett.
– Meleg cipőt lábamra. Irhabundát hátamra. Hátam mögött radiátort, mellem előtt munkapadot. Szobát, ágyat, dunyhát, párnát. Vacsorára rizses kolbászt. Ha csak ennyit kérek, úgy jobb?
Katzele felesége Zimonyi hóval födött szemöldökét, kék színűre fagyott, meggyötört arcát nézte.
– Hallgass! Nem akarok sírni!
Egyszoba összkomfortos lakásában vajszínű, meleg cserépkályha elé ültette. Forró vizet engedett a fürdőkádba. Zimonyi csukott szemmel áztatta magát. Időnként bement hozzá az asszony. Fejét kocogtatta, el ne aludjék.
– Leolvad rólam a jég – vigyorgott Zimonyi. – Kék nefelejcs, el ne felejts. Szép az élet. Csodajó. Szívem, maradj kőkemény.
A fehér abrosszal terített asztalnál mordult, ne vegyék el előle a tányért.
– Pár nap múlva pénzem lesz. Kifizetek minden falatot. Karácsonyfád nevetséges.
– Napok óta koplalsz. Nem engedlek zabálni. Karácsonyfám kicsi. Nem nevetséges.
– Cserépben nevetséges. Szemüveg kell hozzá.
– Mielőtt lefordulsz a székről, bújj ágyba. Aludjál.
– Te hol alszol?
– Nem padlón. Nem konyhakövön.
– Mellettem?
– Nem alattad. Nem fölötted. Melletted.
– Katzele dolga.
– Katzele kutyájával alszik.
– Katzele a barátom.
– Katzele a férjem.
– Félek.
– Mitől?
– Nyúlkálsz. Dunyha alatt. Én meg sikoltozom.
– Mulatságos lesz. Sikoltozásod zenéjére szél rángatja ablakom. Karácsony éjszakáján.
Ágyba dugta Zimonyt. Nyakig betakarta.
– Aludj. Talán annyi erőd van.
Leszedte az asztalt. A konyhaasztalra rakta az edényeket. Pizsamába bújt.
– Miért nem alszol? – kérdezte.
– Annyi erőm sincs. Tűnődöm, Katzele miért alszik kutyával?
– Kapott egy kis kedves, vidám, meleg szívű pulit. Hófehér gombolyagot. Lábunknál aludt. Szépen fejlődött. Meglepetésünkre nem puli volt. Borjúnagy komondor lett. Katzele kijelentette, ha kutyája kinőtte ágyunkat, nem bűnös. Nem lát más megoldást, vegyünk másik ágyat. Mondtam, túrót. Túró, nem túró, magyarázta, kutyáját nem hajlandó ágyából kiparancsolni. Sanyinak lelke van. Szüleihez költözött. Ott alszanak hatvankilós Sanyival egy ágyban.
– Szeretem Katzelét. Sanyikát.
– Keresd meg őket. Aludj velük.
Lecsavarta a villanyt. Ágyba bújt. Szakadó hó derengő fényében Zimonyi fáradt arcát, tétova mosolyát nézte.
– Ostoba színdarab – mondta. – Ki tapsolna ilyen marhaságnak?
– Hülye proli. Kit érdekel?
Zimonyi álmatlanságtól égő szemmel a hózivatart bámulta.
– Jó kis színház. Unokabátyám, ezredes, híradósiskola-parancsnok, köszönésemet sem fogadta. Ki érti?
– Mindenki. Félt.
– Te nem félsz?
– Én? Mitől féljek? Az én gépem körül nem tolonganak, hogy a helyemre álljanak. Ne edd magad.
– Katzelének igaza van. Megkeresem. Megölelem. Kutyájának puszit, jó szót adok.
– Yvonne-nak írj.
– Hová? Valaha régen fölszámolta lakását, üzemét. Otthagyta Párizst, Pestre jött. Velem akart élni. Itt akart élni. Kiutasították. Utolsó címe, amit ismerek, a bécsi szálloda, ahol rám várt. Ki tudja, meddig. Onnan hová ment? Mikor? Most merre jár? Hol él? Írhatok levelet, ha gondolod. A cím: valahol a nagyvilágban. Hagyjuk ezt, rég volt. És mit írhatnék? Meleg szobában, puha ágyban, teli bendővel boldog vagyok – motyogta Zimonyi. – Rokonra, barátra, senkire nem haragszom. Ilyen kegyetlen hidegben veszélyes köszönni.
– Zimi, felejtsd el.
– Ó, hogyne. De mennyire. Természetes.
Pillanatig hallgatott.
– Katzele kutyájával alszik. Felesége a barátjával. Szép nő, stramm férfi. Jó párosítás. Ha kotorászol, fölébredek. Kezedet eltöröm. Ha fejemet simogatod, anyádat sajnáld, ordítom.
Katzele felesége apró kezével Zimonyi haját simogatta. Zimonyi nem tudta. Mély álomba zuhant.
Másnap délután ébredt. Hamis hangján butácska kis francia dalt énekelt.
– Mit énekelsz? Miről szól?
– Fiú mézeskalács kismalacot vett szerelmének a Place Pigalle-on. Több pénzük nem volt. Reggel a fiú padlásszobájában kérte a lányt, várjon rá, elmegy pénzt szerezni. Őrizze szerelmük zálogát, a mézeskalács malacot. A lány napokig várt. Oly éhes volt, végül megette szerelmük zálogát, a mézeskalács kismalacot.
Katzele felesége hangtalanul sírt.
Hát nem mulatságos?
Szabadulása után egy héttel Zimonyi, kemény hidegben, ballonkabátban, Katzele szülei lakására ment.
– Katzele, bolond vagy. Feleséged vár.
– Sanyika nélkül nem lépem át küszöbét. Ha puli helyett komondor lett, nem ő tehet róla. Attól még kutya a kutya. Ágyhoz szokott, ágyban alszik.
– Katzele, borogasd be homlokod. Fejed beteg.
– Tiéd nem. Mikor szöksz? Hová szöksz? Messzi Indiába?
Zimonyi leguggolt. Átölelte a hatvankilós komondor nyakát. Megpuszilta bozontos, hatalmas fejét.
– Sándor, ágyban alszol. Agybajos gazdád paplant terít rád. Mesél neked szerelemről, szép komondorfeleségről, holtomiglan holtodiglan hűségről, emberségről.
– Sanyika boldog. Szereti, ha puszilják. Láthatod, csóválja lompos farkát.
Zimonyi elkérte Katzele borotvakészletét. Majd megtörölte már sima arcát.
– De szép vagyok. Csudaszép. Legszebb legény a halpiacon.
– Fényképészhez viszlek. Ullmann foto, Népszínház utca.
– Bedobom a bájvigyort. Rósz Gyuritól tanultam. Szabadlábon van?
– Karácsonykor láttam őt. Kocsikeréknél nagyobb virágkosarat cipelt. Őrjöngött, ordított. Halált ígért a kalauznak, mert nem engedte tízezer babarózsával fölszállni.
Új alsónadrágot, atlétatrikót, inget, zoknit adott Zimonyinak.
– Sanyika nagy étvágyú. Cipőre, kabátra nincs pénzem.
Sanyikát levitték sétálni. Hosszú pórázon rángatta, vezette Katzelét. Zimonyi röhögött.
– Okos kutya Sanyika. Mozdonynál erősebb.
– Sanyika puha hónak örül. Valósággal bolondja.
– Ha elhagytuk Szolnokot, megállunk. Tíz percre hóbuckára ülök.
Később lánnyal találkoztak. Gyerekkoruk óta ismerték egymást.
– Nagy Mária, arcod sápadt, szemed szomorú.
– Csak látszat, Zimonyi. Szüleim temetőben. Nővérem ellopta vőlegényemet. Oly jó egyedül. Csengő hangon vidám nótákat énekelek.
– Este gyere át – mordult rá Katzele. – Csinálj krumplipaprikást.
Később, míg kutyája lábánál horkolt, komolyan magyarázott Zimonyinak.
– Igen gyorsan keress melót, mert ha igazoltatnak, közveszélyes munkakerülésért csúnyán, kegyetlenül megbüntetnek. Lakásbejelentőd sincs, abból is komoly balhéd lehet. Szüleim SZOT-beutalóval Harkányfürdőn pihennek. Tíz nap múlva jönnek haza. Addig alhatsz nálunk.
– Hol a fenében keressek melót? Akárhol, akármilyent? Egy hete mást se csinálok. Nyugatról jött, internált nem kell még sírásónak, pöcegödörpucolónak sem. Mindenhová megbízható embert keresnek. Dolgozni nem engednek, ha nem dolgozom, munkakerülésért megbüntetnek. Hová jelentkezzem be? A lakásomat elvették, mások laknak benne. Alszom néhány napot szabadon, eszem valamennyit, aztán hatalmas ordítással nekirontok a határnak. Csak meghallja valaki, visszavisznek végre. Ezért a kis időért kár volt eljönnöm Kistarcsáról.
– Találsz valahol valamilyen munkát.
– Mikor? Télen, tavasszal, nyáron, ősszel? Ha mégsem találok, temető kapujához ülök. Jó emberek, segítsetek, kiabálom. Áldjon meg benneteket Isten.
– Ha tíz évig kiabálsz, komoly vagyont gyűjthetsz. Vehetsz csizmát, kucsmát, meleg télikabátot. – Csöndesen hozzátette: – Nem féltelek, Zimonyi István. Kemény fiú vagy. Ne okolj, ne gyűlölj senkit. Állsz majd deszkán, esztergapad előtt. Lesz hol laknod. Lesz szeretnivaló asszonyod. Becsületes kutyád, aki köszön neked. Örül neked.
Nagy Mária alkonyat után nagy fazékban még meleg, jó illatú paprikás krumplit vitt nekik. Mindhárman vacsorához ültek. A komondor eltolta Katzele kezét, kanalát. Habzsolt a tányérból.
– Sanyika mohó – mondta Katzele. – Hiába kérem, legyen türelmes.
– Ha mohó, mohó – mondta Zimonyi. – Nem baj, ha türelmetlen. Szívemből örülök, hogy ízlik neki a vacsorád. Sanyikának erő, egészség, neked fogyókúra.
Este tíz óra tájt Sanyika ágyba mászott. Fejét puha párnára tette. Katzele két lapátnyi szenet dobott a kályhába. Nagy Mária Zimonyira nézett.
– Nálam alhatsz. Reggel ötkor ébresztő.
Emelettel följebb lakott. Összebújtak a paplan alatt. Később Zimonyi tenyerébe fogta a lány arcát. Nézte két dióbarna őzikeszemét. Megcsókolta.
– Hol kalandozol? – kérdezte a lány. – Párizsban?
– Rósz Gyurival akarok beszélni.
– Rósz Gyuri remek fiú. Magasságos Isten őrizzen tőle.
– Hol lakik? Mit csinál?
– Nem tudom. Mondják, szerelmes. Vékony ujjú lányba. Nagy tehetségűbe. – Fedetlen, feszes mellére ölelte Zimonyi fejét. – Holnap bejelentkezhetsz. Itt laksz, amíg akarsz. Azt játsszuk, szeretjük egymást.
– Te tudsz szeretni?
– Néha remélem. És te?
Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott.
– Én már nem remélem. – Nevetett. – Bergen-Belsen óta.
– Anyád nem volt zsidó.
– Mégis ott ölték meg. Hát nem mulatságos?
– Te sem vagy zsidó.
– Nem te döntöd el. Nem. Hermann Göring. – Hangja kikeményedett. – Zsidó vagyok. Halálomig. Zsebemben kés. Vállalom. – Paplan alatt megsimogatta Máriát. – Jó, hogy vagy, őzikém. Ez nem mulatságos.
Másnap találkozott az utcán Rósz Gyurival. Rósz kitette a griberlit. Elmondta, szerelmes, de igazán. Váratlan, elmondhatatlan, csudálatosnál csudálatosabb érzelmi hullámokkal telítődik lelke, szíve.
– Zimi, én úgy hittem, csak regényekben írják. De nem. Anna Karenina nulla. Andrej herceg nulla. Rómeó és Júlia nulla.
Gondolkodott.
– Ne törd a fejed – mondta Zimonyi. – Szerelmedet hogy hívják?
– Zimi, nem hiszed el. Pedig így igaz. Betűre. Szilvia Anna Márta. De én csak hosszú ujjú szerelmemnek szólítom.
– Hosszú ujjú?
– Hosszú. Vékony. Mindegyik zseniális.
– Zongorázik?
Rósz megdöbbent.
– Zsebmetsző. Még alig múlt tizennyolc éves, de már neve van a szakmában. Az őszi vásáron ellopta két detektív pénztárcáját. Csak még hiányos a műveltsége. Megvettem Platont, Arisztotelészt. Majd olvasgatja. – Megnézte Zimonyit. – Ilyen avítt ballonban nem akarlak bemutatni.
– Rósz, avítt?
– Zimi, taszító.
Eszpresszóba ültek. Rósz Gyuri két kávét rendelt.
– Várj meg. Sietek.
– Rósz, hová sietsz?
– A Corvin áruházba.
Elég hamar visszaért. Zöld lódenkabáttal karján.
– Zimi, próbáld föl.
– Nagy ez nekem. Lötyög rajtam.
– Gondolod, volt időm válogatni?
– Nem, Rósz. Nem gondolom.
Rósz elmondta, angolul tanul. Unja Párizst, Európát. Ausztráliába megy. Nem üres zsebbel, hanem gazdagon. Viszi szerelmét. Aggodalomra nincs oka, hamar otthonra talál. Lopni mindenütt lehet.
– Zimi, nagy tervem van. Jövő héten megcsinálom. Elmondjam?
– Rósz, maradjon nagy titkod.
Rósz boldogan vigyorgott.
– Minden újság megírja. Minden rendőr rohangál.
– Igen, Rósz. Néhány évig nem látlak.
Rósz pillanatig hallgatott.
– Ha elkapnak, menyasszonyomra vigyázz. Érzékeny. Törékeny.
– Vigyázok. Együtt járunk lopni. Vasárnap pihenünk.
– Okos vagy, Zimonyi. Duma duma hátán. De még melót se tudsz szerezni. – Harminc forintot adott Zimonyinak. – Holnap cipőt, ruhát veszek. Délelőtt itt várj. Ne félj, idehozom.
– Rósz, engedj mezítláb járni. Ruha nélkül. Ruhátlanul fess vagyok.
– Zimi, milyen rizikód van? Ha szűk a cipő, nem tetszik a ruha, másikat hozok.
– Nem ügy. Négyszer-ötször fordulsz.
Bólintott.
– Yvonne-nak szerencséje van. Megszabadult tőled.
Zimonyi zöld lódenkabátban munkát keresett. Eredménytelenül.
Este Nagy Mária tányér rizses húst tett elé.
– Angolul tanulok. Bankot rabolok. Ausztráliába megyek. – Röhögött. – Unom Európát.
Szótlanul evett. Később, ágyban, Mária mosolyt erőltetett.
– Jó lenne, ha szerelemmel szeretnénk egymást.
Zimonyi nem válaszolt. A lány megcsókolta.
– Itt vagy, ott vagy. Isten tudja, mikor hol vagy.
– Mindenhol, őzike. Mindenhol.
Egy idő múlva mesélt Máriának.
– Becsavarogtam Németországot. Kölnben ámuldoztam a dómban. Rottalmünsterben szeplős orrú orvosnőtől csókot kaptam. Itt voltam, ott voltam, mindenhol voltam. De Bergen-Belsent elkerültem.
Torkából bugyborékolt a nevetés.
– Hát nem mulatságos? Belem kiszakad, úgy röhögök! Halálomig!
És a párnába nyomta arcát.
Kolduskenyéren
Zimonyi István indulatosan magyarázta:
– Miféle gazemberség, miféle kegyetlenség kiengedni védtelen embereket a kistarcsai internálótáborból? Ha öt esztendőre való élelmet adnak, nem szólok. Ha ötládányi ruhát, cipőt, kabátot adnak, hallgatok. De nem adnak. Megszöktem az országból, megfogtak. Internáltak. Utcára dobtak. Bizony, piszkos munka. Bűntudatuk egekig érhetne. Nálam sötétebb lelkű ember nem él Budapesten.
– Miért vagy sötét lelkű ember? – kérdezte Nagy Mária. – Kanalad is mozogjon, ne csak a szád.
Zimonyi István kanalazta a húslevest.
– Köszönök, elfordulnak. Meglátnak, elkerülnek. Délelőtt Salamon Sándor észrevett, átment a túloldalra. Csak sötét lelkű embertől menekülnek ilyen szaporán.
Nagy Mária krumplifőzeléket, fasírtot rakott elé.
– Nem vagyok tetves, nem vagyok leprás. Nem vagyok nevetséges, kopott ballonban télvíz idején. Vadonatúj lódent hordok. Vadonatúj cipőt, fényeset. Salamon Sándor csámpás lábával mit csámpáskodik, szemén haraggal, előlem. Miért?
Nagy Mária nem tudott válaszolni. Nem ismerte Salamon Sándort.
Zimonyi tűnődött.
– Egykor régen, a népvándorlás idején, Nyugat-Németországban, Pockingban mily szép, egyszerű volt életünk. Önmagát vezérré kinevezett senki gőgös volt. Hátba szúrták. Eltemették. Szép emlék.
– Rósszal mikor találkozol?
– Holnap bemutatja menyasszonyát. Hoz ruhát, meg ami még kezébe akad.
– Isten vigyázzon rád, Zimonyi.
Este, ágyban, összebújtak. Később Nagy Mária mosolyogva jelentette ki:
– Fura átalakulás tanúja vagyok. Lelkemben a szeretet mellé beszökött a szerelem.
Pillanatig hallgatott, majd folytatta.
– Ha nemcsak ágyban öröm az öröm, hanem asztalnál is, utcán is, akkor, röviden szólva, szerelmes vagyok.
Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott. Gondolkozott.
– Ha puha hóesésben, szép alkonyatban hátba szúrnák Salamon Sándort, siratná valaki?
Nagy Mária valameddig hallgatott.
– Ha munkát találsz, nagy vacsorát csapunk. Csirkepaprikást főzök nokedlival. Uborkasalátát. Átölellek. Csókollak. Amikor itthagysz, albérletbe költözöl, csak akkor sírok, ha már elmentél.
– Taniszter Lacika mit csinál? Hogy él? Párizsban mindig mindent tudtunk egymásról. Hol lakik?
– Nem tudom.
– Apám úgy nevelt, kolduskenyéren ne éljek.
– Yvonne gazdag volt.
Zimonyi halkan szólalt meg. Taszító, gyilkos hangon.
– Párizsban is dolgoztam, Pesten is. Vigyázz, mit beszélsz. Nem akarlak megütni. Ágyadban. Lakásodban.
Cigarettáján fölizzott a parázs.
– Te hívtál ide. Nem kértem, hogy etess. Szép a tested, de nem vertem öklömmel fejemet, amiért nem ölelhetem.
Hosszú csönd után folytatta.
– Őzike, ne haragudj. Történik az emberrel ez, az, amaz. Sok apró csacsiság. És az ember ahelyett, hogy vállát vonná, legyintene, háborog.
– Párizst, Yvonne-t kiheverted?
– Yvonne? Nem emlékszem rá. Rózsika jár a fejemben. Apám Rozáliának hívta. Tarkóján tömör, barna kontyot viselt. Láttad sokszor. Bergen-Belsenben hófehéret. Azt már nem láttuk. Marokszám tépte, szaggatta. Alig múlt negyvenéves. Megőrült. Svájci, vöröskeresztes mentőautóban halt meg.
Nevetett.
– Fakanállal ütött a konyhában. Kiabált, dolgos embert nevel belőlem. Most dologtalan gazember vagyok. Ha nekem esne fakanállal, ölelném, csókolnám. Kérném, ne lármázzon.
Nagy Mária szeme riadt volt.
Zimonyi átkarolta a lány mezítelen vállát.
– Őzike, te félsz tőlem?
– A szemedtől.
– Sötét szemüveget veszek. Csak akkor dugom zsebre, ha okos emberek okítanak. Selymes hangon selypegik: nem így, hanem úgy. Nincsen rózsa tövis nélkül. Minden rózsának illata van. A hegy magas lehet. A tó talán mély. Négy évszak nem három. És az emberek jók.
Megcsókolta Nagy Mária száját.
– Illatos szamóca.
Másnap Rósz Gyuri, Szilvia Anna Mártáék lakásán, bemutatta Zimonyinak fiatal menyasszonyát. A lány szép volt. Igen jó alakú. Ápolt. Kérte Zimonyit, mutassa kezét. Zimonyi letette a kapott csomagot ruhával, ki tudja még, mi mindennel. A lány forgatta, vizsgálta tenyerét.
– Szomorú kéz. Csillét lehet vele tologatni. Szenet lapátolni.
– Megtörtént. Páncélszekrényt bontani?
– Beszéld meg bátyámmal. Specialista.
Rósz bólintott.
– Specializálódtak. Két húga üzleti tolvaj. Öccse itt a piros, hol a piros-t műveli. Nővére a család szégyene. Kurva.
Magához ölelte menyasszonyát.
– Szilvia Anna Márta zseniális. Fiatal. Még fejlődik.
– Anyám karórát levesz. Irodista elől írógépet. Ügyész szájából protézist. Jövő héten szabadul. Megint botrány lesz. Nem viseli el, hogy családunkban kurva van.
– Apád?
– Ő feddhetetlen. Négyszer ült betöréses lopásért.
Rósz kijelentette:
– Nehéz föladatra vállalkozom. Szilvia Anna Márta műveltsége hiányos, már mondtam neked. Olvas, hozok könyveket. Xerxész hadjáratairól, Tutenkámen udvartartásáról, sok egyéb fontos dologról mesélek neki.
– Baromnagy elefántokkal átmentek a hegyeken – mondta Szilvia Anna Márta. – Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sorban. Egymás után.
– Talán szűk volt a hely.
– Zimonyi sok mindent nem tud – mondta Rósz. – Dumálni tud. Leginkább szánni tudja magát. Egy lakást nem tud kirámolni. Kínlódtam vele eleget, de hiába beszéltem neki irodalomról, zenéről, képzőművészetről, annyit tanult meg, hogy semennyit. Zimi, van kérdésed? Nyugodtan mondd. Bármilyen.
– Salamon Sándor miért nem fogadja köszönésemet?
– Nem teheti. Atyaisten főminiszter unokahúgát vette feleségül.
– Rósz, ki az az atyaisten főminiszter?
Rósz keményen gondolkodott.
– Érdektelen – mondta végül. – A név nem fontos. Kijegyzeteltem valami okosat. Fölolvassam?
– Rósz, este. Ágyban. Magadnak.
Rósz már olvasta.
– „Várni fogok, amíg a zsarnok nem lesz hazug és gonosz, és a forradalmár nem lesz ostoba.” Karinthy Frigyes írta.
– Kivel mondatja ezt a szöveget?
– Költő ismerteti közeli és távolabbi terveit. Nagyon távoliakat.
– Az más.
Rósz Zimonyira nézett. Zimonyi komolyan mondta:
– Rósz, ámulok. Taniszter Lacikával mi van?
Rósz hegyeset köpött.
– Dolgozik.
Szilvia Anna Márta ötszáz forintot adott Zimonyinak. Zimonyi idegenkedve nézte a pénzt.
– Majdnem egyhavi fizetés.
– Ne légy marha. Tegnap jó napunk volt. Fél tucat ember keresi pénztárcáját. Rósz két lakást kirámolt.
Rósz lekísérte Zimonyt a lépcsőkön.
– Nagy Máriát vedd feleségül. Szeret téged.
– Sajnál. Segít.
Nézték egymást.
– Zimi, mitől félsz? Vigyázok rád.
– Rósz, ettől.
Nevettek.
Zimonyi zöld lódenkabátjában elindult a sűrű havazásban.
– Lopni nem tud, dolgozni nem hagyják – mondta Rósz félhangosan. – Nyafog, míg bele nem vágom a kést. Nem is bánná. Nem kenyere a kolduskenyér.
Ma rossz napom van
Rósz Gyuri üzenetet hagyott Zimonyinak, sürgősen keresse meg őt. Bajban van. Otthagyta, pontosabban megpofozta és kirúgta szép menyasszonya, a nagy tehetségű zsebmetsző.
Zimonyi vetkőzött.
– Rósz úgy bolond, ahogy van. Európa sok városában hagyták ott a nők. Párizsban tucatnyi. De olyan nőt anya nem szült soha, sehol, aki Rószt pofonüthetné.
Nagy Mária mellé bújt az ágyban.
– Holnap megkér, beszéljek menyasszonyával. Beszélek. Holnapután karcsú, szép mellű besurranó tolvajnőbe lesz szerelmes. Arany János-balladákat olvas neki. Elmagyarázza, mitől gurul méregbe a pulyka, hogyan mozgatja szárnyát a cecelégy, miért rézbőrű minden indián, milyen sebességgel suhan jól épített kalózhajó.
Fölnevetett.
– Ma négy üzemben olvasták életrajzomat. A negyedik személyzetist szívembe zártam. Megkérdezte, minek jöttem ki az internálótáborból, ha ennyi gond szakadt rám. Gyárudvaron hóembert akarok építeni, válaszoltam. Naponta tízet. Darabbérben.
Nagy Mária ügyetlenül mosolygott.
– Velem mi a terved?
– Szerezz belevaló protektort. Gyalog visszamegyek Kistarcsára.
– Szüleiden kívül szerettél te valaha valakit?
– Ó, hogyne! Például Katzele nagy bundájú, habfehér kutyáját, Sanyikát. A Bezerédi utca sarkán megkért Katzele felesége, beszéljek férjével. Unatkozik esténként. Költözzön haza. Vett Sanyikának fölfújható gumimatracot. Világoskéket.
Megszívta cigarettáját.
– Azért nem oly nagy baj, hogy kirúgtak Kistarcsáról. Az is nagy szerencse, hogy nem engednek dolgozni. Lám, no lám, mennyi időm van mások ügyes-bajos dolgát intézni. Dél óta azon tűnődöm, Sanyika ízlésének vajon megfelel-e a világoskék fölfújható gumimatrac.
– Holnap megbeszélitek.
– Föltétlenül. Sanyika melegszívű, de ha netán nem kedveli a világoskéket, a gumimatrac nagy sóhajjal kiereszti lelkét.
Hangja ingerült lett.
– Engem a Tisza Kálmán téren, homokos láda mögött találtak. Nagy szerencse. Nem ismertem drága szüleimet! Ennyit erről! De azt határozottan állítom, szeretem Sanyikát, a habfehér komondort. Kedvelem Kistarcsát, mert potyaleső vagyok. Ingyen koszt, kvártély. Kitűnő társaság. Cionista orvosok, kik azt se tudták, mi a cionizmus. Kulákok, kik nem tudták, mit jelent a szó, kulák. Egy kék kötényes paraszt nagy bűne az volt, hogy nem tudta, mi a bűne. A kis földjéről hozták be.
– Te tudtad, mi a bűnöd.
– Tudtam. Csak nem értettem, most sem értem, mért nem adtak útlevelet. Mért nem engednek átlépni a határon. Érdekes emberek voltak velem. Egy vén rabbi, akit megkértem, némán, fal felé fordulva imádkozzon. Mellét két öklével nyugodtan verheti, szót nem érdemel. De ha felénk fordulva imádkozik, hangosan, elkergeti Istent. És ami nagyobb baj, amíg lármázik, megeszem a vacsoráját.
– Haragudott rád?
– Nem volt rá ideje. Jehova tanúival veszekedett. De velük a tisztelendő úr is veszekedett.
– Te kivel veszekedtél?
– Minden reggel követeltem két sonkás zsemlét. Adag vajat. Azt mondták, mire zárkámhoz érnek, elfogy. Ez igen bosszantott.
– Mindig bolondozol.
– Az jó. Addig jó. Dühít ez a hószakadás. Holnap megkérem Rószt, hozzon valahonnan egy kávébarna irhabundát. Tucatnyi zsebkendőt. Főzzél húslevest metélt tésztával. Ha teszel bele répát, feleségül veszlek.
– Ezzel ne tréfálkozz, Zimonyi. Nem jó tréfa.
– Miért? Fiatal vagyok. Egészséges. Elegáns. Azért nem fordulnak utánam a lányok az utcán, mert kurva hideg van.
– Ezzel ne tréfálkozz, Zimonyi. Nem jó tréfa. Ha eljön a tavasz, ha majd tisztességes munkád, fizetésed lesz, akkor is gyógyíthatatlan magányodba burkolódzol. Megcsókolod asszonyod, és gondolataid halálodig halottak körül bóklásznak.
Zimonyi hallgatott.
– Te nem ismersz bocsánatot? Feledést?
– Emberekkel zsúfolt marhavagonra? Megőrült anyámra? Hogy volt rugós késem, és nem használtam?
Rósz Gyuri másnap elmondta, Szilvia Anna Márta megkérte, minél sebesebben távozzon. Kímélje meg sírógörcstől. Ő zsebmetsző, nem akar embert ölni.
– Zimi, nem tenné meg. Ilyenre ne is gondolj. Csupán fölidegesíti az általános műveltségéhez kötelező óraszám.
– Az mennyi?
– Napi két óra. Sok?
– Emberöléshez elég.
– Egész jól haladtunk. Amikor a hindu vallások dzsungelébe vezettem, sikoltozni kezdett.
– Miért nem rakott ciánt finom, forró teádba?
– Zimi, beszélj vele. Csökkentem az óraszámot.
– Rósz, mennyivel?
Gondolkodott.
– Kétnaponként egy óra marad.
– Sok.
Bámult.
– Hát mennyi maradhat?
– Kiszámolom. Azonnal abbahagyni.
Megdöbbent.
– Műveletlenül élje le életét, tartalmatlan tetszhalálban? Zimi, működj, mozgasd a szád. Fiatal lányt nem hagyunk sötétségbe alámerülni.
– Rósz, mit mondjak neki, mielőtt alámerül?
– Türelmet kérj.
– Mennyit?
– Tíz évet. Esetleg tizenkettőt. Többet semmiképp. És mondd meg, lelkem fázik nélküle.
– Sajnálom Rósz fázékony lelkét – mondta Szilvia Anna Márta. – De már nem akarok belemászni a hindu vallások dzsungelébe. Félálomban vastag könyvekből Rósz valami Bizáncról is olvasott. Ágyban. Ahol értelmesebb dolgokat illik csinálni. Rósz lemezjátszót lopott, kétszatyornyi lemezt. Két hétig egy Rachmaninov nevű ember telezongorázta az agyamat. Ráadásul Rósz lehunyt szemmel, két karjával szüntelenül dirigált.
– Ígérem, ennek vége. Meghúzom Rósz Gyuri fülét. Nem dirigál, nem lop hanglemezeket. Hasznosabb dolgokat emel le polcokról. És ágyban vőlegényhez méltón cselekszik.
– Akkor nem ismered! Réztrombitát lop! Fújja, míg ablak reped! Könyvesboltokból könyveket hozott kabátja alatt. Egyik dögvastag szakácskönyv. Hajnalig hallgathattam hasamat bizsergető előadást angol pudingokról, francia konyhaművészetről.
Hozzátette:
– Van egy fiúm. Elég alacsony. De nem trombitál. Nem olvas. Talpig becsületes kasszafúró.
Zimonyi elmondta Rósznak a végeredményt.
– Kérlek, ha legközelebb szerelmes leszel, ne trombitálj, ne vezényelj. Tekints el a nyilvános fölolvasástól. Találd ki, mi mást lehet ágyban csinálni.
– Megbánja. Sírni fog. És én szótlanul, mosolyogva, hideg szemmel elutasítom őt.
Irhabundát vitt Zimonyinak a Corvin áruházból.
– Ne haragudj, Zimi, kávébarna nem volt.
– Rósz, nem haragszom. Ősszel hozol másikat.
Ebben megállapodtak.
Zimonyi, amíg Sanyika az asztal fölé hajolt, tányérból megette vacsoráját, átadta Katzelének az üzenetet.
– Feleséged világoskék gumimatraccal vár titeket.
– Sanyikát gumimatrac miatt nem viszem manikűröshöz – jelentette ki Katzele.
– Elég! – ordított föl Zimonyi. – Hozzatok rendőrt, vigyenek Kistarcsára, vagy kiugrom az ablakon!
Nagy Mária este, ágyban, nyugtatta őt. Zimonyi hallgatott.
– Ha egy héten belül nem kapok munkát, kirámolom a lakásodat – mondta később.
Nagy Mária megcsókolta.
– A tied.
Zimonyi fölsóhajtott.
– Ma rossz napom van.
Hófúvás
Történt, ahogy történt, és bizony így történt.
Napok óta szél kavarta a havat.
Zimonyi István munka nélküli vasesztergályos, a munkásosztály szégyene, elfajzott fia, néhány héttel kistarcsai internálótáborból való szabadulása után, fokozatosan elveszítette maradék eszét, türelmét, humorát, mely mögé eldugta szorongását, sűrűsödő, torokszorító félelmét. Lekopott róla a fásultság, váratlan lebukása után született tétovasága. Ha úgy tetszik, közönye. Már nem csodálkozott, nem bámult régi ismerősei, rokonai, barátai után, kik még köszönését sem fogadták.
– Egyik unokabátyádat galléron ragadtad. Mocsok gazembernek, patkánynak nevezted. Arcába köptél. Mint sarokba szorított farkas, kit lapáttal akarnak agyonverni, vicsorogtál. Harapsz. Nem voltál ura magadnak.
– Ki vagyok én? Isten barma! Otthagytam Párizst! Vonaton táblát láttam! MÁV Hungária! Örömömben tapsikoltam! Az ám! Hazám! Most, jelentem, örömmel tapsolok! Baromnagy börtön lett otthonom! Ekkora börtön sehol nincs halódó Európánkban!
– Műveletlenséged ijesztő – mondta Rósz. – Dánia volt börtön. Angol író leírta. Ha olvasnál, tudnád.
– Elordítom magam, éljen Rákosi! Mindenki ordítja! Mindenütt leírják! Magyar írók írják! Magyar ember tapsolja!
– Érdektelen. Szálasinak is tapsoltak. Hol ennek tapsolnak, hol amannak. Ki nem szarja le! Forgatják a vitorlát. Más a baj.
– Mi a baj?
Rósz cigarettára gyújtott.
– Várj, Zimi, várj. Igyekezem szelíden, pontosan fogalmazni. Ha ígéred, nem rémülsz meg.
– Rósz, fogalmazz szelíden. Tele a gatyám. Mi történhet még?
– Zimi, kolerikus lettél. Ez nagyon furcsa betegség. Egészen kiszámíthatatlan dolgokat produkál. Ismerek egy kiváló, tehetséges orvost. Két évet ült Szegeden. Talán meggyógyít.
– Politizált?
Rósz megdöbbent.
– Nem hülye. Csalás. Sikkasztás. De antik ékszereket is lopott.
– Rósz, ért a kolerikához?
– Zimi, ne aggódj. Orr, fül, gége. Gégész.
– Sírba eresztő kötelem vagy! – ordította Zimonyi. – Dögölj meg! Dögölj meg! És még egyszer!
– Belevilágít füledbe, torkodba. Ha van mandulád, meglátja.
– Kirángatja?
Rósz tagadóan ingatta fejét.
– Elvették diplomáját. Freudot olvas. Leülsz egy nagy székre. Ő hokedlira. Te beszélsz. Ő hallgat. Amikor meggyőződik, szexuális zavaraid vannak, okos tanácsaival meggyógyít. Tudásának ára van. Én állom a cechet.
– És ha nagy székbe ülök, telitorokból kiabálom: munkát, kenyeret!
Rósz két ujjával erősen megszorította Zimonyi állát.
– Hatéves korod óta ismerlek. Nevetséges vagy. Undorító. Lesz munkád. Munkásra mindig szükség lesz. Legyen kin röhögni. Danton megmondta: álmodtunk egy jobb világról, mely nem volt soha. Nem lesz soha.
Elengedte Zimonyi állát. Szeme szűk volt.
– Ha nem tudsz lopni, csalni, csibészkedni, sorsod éhbér.
Ötszáz forintot dugott Zimonyi zsebébe.
– Év múltán visszaadod. Jó pénz. Nem veszít értékéből.
Majd Rousseau-ról magyarázott.
– Baj, hogy hosszú mondatokat írt. Inkább virágokat locsolt volna.
Zimonyi arcába nézett.
– A pártba be ne lépj. Megmondtam, követelem, vedd feleségül Nagy Máriát. Szeret téged. Egyedül maradtál.
– És te?
Elvigyorodott.
– Zimi, megismertem egy lányt. Eleven csoda.
– Zsebmetsző?
– Kalauz. Vonaton. Erőtől duzzad. Megverte bátyját, aki kőműves. Korsó sörben deci rumot iszik.
– Feleségül kérted?
– Tegnap este ledöntött torkán három korsó sört három deci rummal. Annyit mondott, szerény esküvőt akar. A Kéményseprőben, kockás abrosszal terített asztalnál, nóta nélkül. Eliddogálunk.
– Rósz, ígérd meg, ha szép tavaszi éjszakán feleséged fölsikolt, cinegehangon kiáltja, hetven egér, tizennyolc habzó szájú patkány rohangál a paplanon, hét mezítelen törpe egy helyben forog, húszcentis fütyijét lóbálva, nem esel pánikba.
– Sárának mély hangja van.
– Az más. Nincs vész. Nincs baj.
– Ó, Zimi, ez igaz szerelem. Hatása gyógyító. Nem láttam őt csak egyenruhában. Egyszer majd leveti.
– Hol ismerted meg őt?
– A Keleti pályaudvaron. Bőröndöt kerestem.
– Találtál?
– Kettőt. Zimi, osztozz boldogságomban. Haja világosszőke, termete magas. Neve Vadasovits Sára. Félkézzel zsák búzát fölemel. Gyanítom, még szűz. Hatalmas nevetésekkel leplezi. Akkor pedig első ölelkezésünkkor kötelességem mohóságomon uralkodni. Gyöngédnek, óvatosnak kell lennem.
– Rósz, légy óvatos. Ha nem sikerül, a Baleseti Kórházban meglátogatlak.
Hideg, kegyetlen, hófúvásos éjszakán ért haza Zimonyi István. Keserűség áradt belőle, hisztériába hajló mondatai gyűlölettől fröcsögtek. Szörnyű szavakkal átkozta magát.
– Milyen ember, aki munkát kunyerál? Hiába. Holnap szétrúgom apám sírját! Nyamvadt szart nevelt, élhetetlen tetűt!
És mondta, mondta a magáét. Nagy Mária hagyta őt beszélni. Éjféltájt megsimogatta a fejét.
– Hajnalban kelek.
Zimonyi váratlanul elnevette magát.
– Délelőtti műszak, délutáni műszak, éjszakai műszak. Szövödében nagy a lárma?
– Fülsiketítő.
– Akkor ki hallja, ha nótáztok? Csengő hangon zengitek, sződd a selymet, elvtárs?
– Nem énekelünk.
– Szomorú. Hisz dalolva szép az élet.
Félálomban annyit mondott:
– Találok munkát. Feleségül veszlek. Gyerekeket gyártunk. Dalolunk.
Másnap Rósz megkérte, legyen házasságkötése tanúja.
– Sára a bátyját hozza.
Zimonyi bólintott.
– Kitárom boldogságom kapuját – mondta Rósz. – Neked munkahely után néztem.
– Találtál?
– Még nem. Akárhová nem engedlek.
Cigarettával kínálta Zimonyit.
– Sárának remek ötlete van. Hamis életrajzot írsz.
– Letagadom, hogy ismerlek.
– Zimi, nem kell megijedned. A fél ország hamis életrajzot ír.
Zimonyi megszívta cigarettáját.
– Rósz, ki írta, hogy sződd a selymet, elvtárs?
Rósz megdöbbent.
– Én Rilkét olvasok! Tegnap Arany János gazdagította lelkemet! Firkászoktól kímélj meg.
Két nap múlva Sanyika, a komondor, sétálni vitte Katzelét és Zimonyit. Katzele, míg Sanyika ide-oda rángatta, lihegve mondta:
– Jelentkezz a Budafoki úton az épületelemgyárban. Két műszakban dolgozhatsz. Keresd Ábel elvtársat, hivatkozz rám.
Jelentkezett. Fölvették.
A konyhában, vacsora közben, Zimonyi csöndesen megszólalt.
– A jövő héttől dolgozom. Feleségül veszlek.
Amikor ágyba bújtak, Nagy Mária komolyan mondta:
– Kondor Lacinak meghalt az anyja. A kis szobát százötven forintért kiadja. Te csak magadat szereted. Meg a halottaidat.
Megcsókolta Zimonyit.
– Nem tehetsz róla. Nem tudsz felejteni. Ha akarod, főzök neked. Fehérneműdet kimosom. Rendben tartalak. Időnként nálad alszom.
És Zimonyi az ablakot bámulta. A hófúvást.
|