Minden relatív

Zimonyi Istvánt kalandvágya vitte, közvetlenül a háború után, országokon át Párizsig. Könyvből, filmből ismert utcákat, utakat, hidakat, múzeumot, mulatót, székesegyházat. Az idegen városban sok mindent ismerősként üdvözölt.

Ott találkozott, életében először, a szerelemmel.

Körülbelül négy esztendő után honvágya hozta haza. Nem bírta tovább megtartani Párizs, Yvonne, szerelem, jólét. Semmi.

Yvonne hamarosan utánajött. Váratlanul. Fölszámolta jól menő üzemét. Rengeteg bőröndjével a számára ismeretlen ország ismeretlen városába érkezett, melyről, mielőtt Zimonyival találkozott, talán nem is hallott soha. A Keleti pályaudvaron mosolyogva köszöntötte őt Zimonyi István.

Boldog esztendő következett. A vége felé Yvonne-nak hivatalos borítékot adott át a postás. Amikor megmutatta az értesítést, tíz napon belül köteles elhagyni Magyarországot, Zimonyi annyit mondott:

– Érdektelen.

Politika soha nem érdekelte. Alig tudott valamit a megváltozott világról.

– Furcsa ember maga, monsieur. Magának mindenhol minden érdektelen.

– Nem igaz. Lábad, derekad, csípőd, hullámzó kebled, fekete szemed nem érdektelen.

– Monsieur szereti a szememet?

– Nem mondtam még?

– Elfelejtette.

– Belenézek, szédülök. Ámulok.

– Mit lát?

– Ha nem mérges, gyönyörűt. Ha mérges, gyönyörűt. Ágyban csodát, mert bandzsítasz.

– Ha kiutasítanak, el kell mennem. Akkor monsieur mit csinál?

– Három gyereket. Szőke, kék szemű, svéd lánytól.

– Stockholmba utazik?

– Ott még nem jártam.

Este, ágyukban, Yvonne csöndesen kérdezte:

– Hogyan él majd nélkülem?

– Pompásan. Küldesz sok banánt, datolyát. Télen meleg cipőt.

– A svéd lánynak is.

– Te sírsz?

Dühbe jött.

– Ha a svédet is kiutasítják, hozok portugált. Utána törpe pigmeust. Szaladgálok erre-arra. A fél világ megtanul magyarul. Vagonszám küldenek ajándékokat.

Megcsókolta Yvonne-t.

– Szeretlek. Hetvenévesen majd megkérlek, gyere orvoshoz. Kanalas orvosságot íratok horkolás ellen.

– Nagy gazember maga, monsieur. Mindenre gazemberséget tud.

– Yvonne, te rendes francia asszony vagy. Ha alszol, azt álmodod, fűrészmalommá változtál. Demizson kanalas orvosságtól talán csöndes télikabát leszel álmodban.

Zimonyi István másnap a Csokonai utcába ment, a KEOK központjába. Magas, jóképű, udvarias, halk szavú, talán harmincéves, egyenruhás államvédelmi őrnagynak mondta el gondját. Kérte, hosszabbítsák meg Yvonne tartózkodási engedélyét.

– Feleségül veszem, amint lebonyolódik válópöre.

Az őrnagy sajnálkozott.

– Nem hosszabbíthatom meg. Nem tehetem. Egy éve él itt Pesten. Lett volna mód, idő házasodni.

– Követségeken keresztül zajlik a válópör. A férje Belgiumban él, a belga követségen keresztül a francia követségre kerülnek papírjai, csak azután hozzánk. Sok időbe telik iratok utaztatása. Idő kell hozzá. Mindössze hat hónap türelmet kérek.

– Nem segíthetek. Nincs több türelem.

Az őrnagy befejezettnek tekintette a tárgyalást.

Zimonyi még próbálkozott.

– Nekem ötéves tartózkodási engedélyem volt Párizsban. Marha fejjel hazajöttem. Yvonne marha fejjel utánam jött. Otthagyta szüleit, testvéreit, családját. Fölszámolta egész addigi életét, az üzemét, lakását, mindent. Itt vettünk lakást, bútort, jóval szerényebbet, mint amit ott hagyott. És most itt állunk megfürödve.

– Elismerem, valóban fatális helyzet – mondta az őrnagy. – A politika nemritkán ártatlan embereket sújt. De a nemzetközi légkör óvatosságra int. Előfordulhat, hogy látni akarja majd szüleit, meg kívánja látogatni őket. Elfogadom, csupán gyermeki szeretetből. De ki biztosíthat róla? További utazgatása, amit itt tartózkodása maga után vonna, nem engedélyezhető.

– Értse meg végre, nem utazgatni akar. Itt akar élni. Szeretjük egymást.

– Semmit nem tehetek.

– Maga most mit mondana Yvonne-nak? Politikáról nem beszélhetek neki. Egyikünk sem ért betűt sem belőle. Mielőtt üzemet nyitott, balett-táncosnő volt. A balettkarból vette feleségül a belga gyáros.

Az őrnagy természetes hangon mondta, nem mentegetődzött.

– Nekem is parancsolnak. Ha nem megy el, intézkedünk.

– Akkor adják ide az útlevelemet. Vele megyek.

Az őrnagy elnevette magát.

– Tréfál? Sok állampolgár boldog lenne, ha fele annyit utazott volna, mint maga.

– És miért nem utaztak? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Zimonyi.

Az őrnagy nézte őt. Látta, nem bolondozik.

– Ő elmegy. Maga itthon marad.

– Sok furcsasággal találkoztam már – jelentette ki Zimonyi –, de ilyennel még nem. Két ember magyarul beszél, és nem értik egymást. Az útlevél személyi okmány. Nem adja ide?

– Nem, Zimonyi István. Nem adok útlevelet.

– Akkor megszököm.

– Akkor elfogjuk.

Most Zimonyi nevetett.

– Nem olyan ügyesek maguk. Nekem nagy gyakorlatom van. Sok ország határán szöktem át, míg Párizsba jutottam.

Hazament. Yvonne-nak elmondta eredménytelen próbálkozását. Kérte, csomagoljon. Vigye magával az ő ruháit is, kabátját, minden holmiját.

– Bécsben várj meg, azután irány Párizs.

– Hogy jut el Bécsbe, monsieur?

– Körülnéztem a piacon. Pozsonyban magyar halász éjszaka átvisz ladikjával a Dunán. Ausztriába. Ott már nem lesz gond. Száz dollárért visz át.

Hozzátette:

– Salgótarjánig vonaton utazom. Onnan átszököm Pozsonyba. Kukoricásokon biztonságosan visz át az utam. Párizsból képeslapot küldök az őrnagy elvtársnak.

– Nem látom többé, monsieur.

Zimonyi nevetett. Megcsókolta.

– Akkor a télikabátomat küldd vissza. Fázós vagyok.

Yvonne másnap jegyet váltott Párizsba. Zimonyi Salgótarjánba. Reggel, mielőtt a pályaudvarra indultak, annyit mondott:

– Irigylem a vándorköszörűsöket. Egyiküknek sem kell sötét éjszakán kukoricásokban kóborolni.

– Azt mondta, a kukoricásban biztonságos az út.

– Az. Királyhelmecen nyújtódzkodom. Pozsonyban sétálgatok. Bécsben ágyba bújok. A másvilágon anyámat megkérdezem, miért kell mindig vándorolnom?

Yvonne elutazott. Zimonyi eljutott Pozsonyba.

Elfogták.

Két civil ruhás nyomozó, egyikük magyar, megbilincselte.

– Ne bolondozzon, Szalay – mondták. – Maga diplomás ember. Kommunista létére elárulta a kommunista rendszert. Áruló. Ha kell, két tökét elverjük, de beszélni fog, erről megnyugtathatjuk.

Hiába bizonygatta, ő nem Szalay, azt se tudja, ki az, senki nem hitt neki. Visszahozták Rajkára. Órákon át kihallgatták. Fenyegették.

– Ne bántsák két tököm – könyörgött Zimonyi. – Nem vagyok Szalay. Nincs diplomám. Nem vagyok kommunista. Áruló pláne nem. Vasesztergályos vagyok. Bécsben francia asszony vár. A KEOK-ban az őrnagy elvtárs megmondta, ne szökjem, elkapnak.

Nem érdekelt senkit, amit mond. Ragaszkodtak ahhoz, Szalayt sikerült elfogniuk.

– Nem kalkulálhattam, hogy egy kommunista helyett én kerülök ide. Ha most elverik tökömet, csipogok életem végéig. A Szalay röhöghet markába. Nagy igazságtalanság, mert nem áll a helyemre esztergálni.

Másnap kiderült a tévedés. Szalayt napokkal előbb letartóztatták.

Déltájt Zimonyi Istvánt egy ÁVÓ-s kiskatona az udvarra kísérte. Besorolták, ahogy ők mondták, a bokorugrók közé. Voltak talán negyvenen. Később katonai buszba zsúfolták mindnyájukat.

Faggatták a kísérő legénységet, hová viszik őket, de azok egy büdös szót sem szóltak.

Amikor Budára kanyarodtak, néhányan megjegyezték, a Margit körúti fogháznál állnak meg. Amikor átértek Pestre, a Markó utcait tippelték. A Csengery utca és Andrássy út sarkán megállt a busz. Csönd támadt. Az Andrássy út hatvan nevet kimondani se merték. Akkor jött meg újra a hangjuk, amikor továbbutaztak a Keleti pályaudvar felé. Többen mondták:

– Mosonyi utca.

Amikor már besötétedett, a Kerepesi útra fordultak.

Kitört a pánik.

– Szibériába visznek – ordították. Sikoltoztak.

Zimonyi röhögőgörcsöt kapott.

– A kurva életbe! Ott még nem jártam! Orosz nő ágyába nem bújtam!

Kistarcsán állt meg a busz. Kinyitották az internálótábor kapuját. Egy tiszt szólt:

– Leszállni! Tízesével sorakozni! Csomagokat láb elé tenni!

Az utasok sírtak, nevettek. Egymást ölelték boldogságukban.

– Itthon maradtunk! – kiáltozták. – Magasságos Isten, nem hagytál magunkra!

Zimonyi szemüveges orvostól kérdezte:

– Ugye, milyen pompás az élet?

– Így igaz – válaszolta az orvos. – Minden relatív.