Lusta napraforgó

A fiú pizsamában, széles ágyon olvasott. Éjfél is elmúlt, amikor különös élettársa hazatért.

– Monsieur nem alszik?

– De igen. Csak azt álmodom, olvasok.

– Mindig bolondozik. Monsieur könnyen bolondozik.

– Nem nehéz annak, aki bolond.

– Monsieur nem bolond. Monsieur furcsa.

– Furcsa bolond vagyok.

Letette könyvét paplanára.

– Vigyázz, hosszú combú francia. Nem szabad elvitatni bolondságomat. Soha. Senkinek. Mióta élek, ragaszkodom hozzá. Enyém, mint kezem, lábam. Ezért szeretnek. Jóízű francia konyakkal kínálnak.

– Monsieur nem bolond. Monsieur gőgös. Lélektelen.

A fiú csodálkozott.

– Én? Nahát! Gyomrom is tele van lélekkel. Időnként, ha már torkomig ér, felét kihányom.

– Barátai mondják, egyik pillanatról a másikra nem tudják, nevet vagy harap.

– Csakugyan. Ritkán nevetek. Gyakran harapok. Barátaim szeretik a potya banánt, datolyát, kiló édes mazsolát. Néhány évvel a háború után nagy szerencséjük, hogy akadt egy hosszú combú francia, aki időnként az Arlberg expresszel Párizsba látogat, kétbőröndnyi csemegével tér vissza.

– Monsieur szeretett valaha valakit?

– Hosszú combodat. Juliska nénémet. Albérleti szobámat.

– Hiányzik?

– Bolondnak való volt.

– Monsieur tegnap megvert egy embert a Népszínház utcában. Véresre verte.

– Nem tudta, bolonddal nem szabad bolondozni. Szappant akart eladni. Ládányit. Sárga színűt.

– Ezért rugdalta fejét a járdán?

– Sárga szappan nem habzik. Ilyent nem szabad árulni.

– Érthetetlen.

– Teljes mértékben. Ezért ütöttem le. Szégyellem, hogy föltápászkodott.

Az asszony csöndesen kérdezte:

– Monsieur ölni is tud?

– Ha úgy jön ki a lépés.

Az asszony a fürdőszobában lezuhanyozott, majd hálóingben a fiú mellé bújt.

– Nem is érdekli, merre jártam éjszaka?

– Egy esztendeje otthagytad Párizst. Ha mókás hangsúllyal, de elég jól beszélsz magyarul. Eligazodsz Pesten.

– Nem félt, hogy bajom történt?

– Erik lakásán? Nem jutottál sokra. Hazaküldött.

Kis szünet után hozzátette:

– Fél tőlem.

Az asszony cigarettát kért. A fiú tüzet is adott.

– Monsieur honnan tudta, hogy Eriknél voltam?

– Te mondtad, furcsa vagyok.

– Erik miért fél monsieur-től?

– Tőle kérdezd.

– És ha nem küld el? Ágyába bújok?

– Nem nyugtalanít. Nem hozol szégyent rám. Tudod, mit kell csinálni.

– Monsieur soha nem féltékeny?

– Soha nem volt ilyen ingerenciám.

Az asszony gondolkozott, majd csöndesen mondta:

– Monsieur nem volt még szerelmes.

– Nem igaz. Nőt látok, mesélek. Hajnalban elmondom, szegény ember kincse az alvás. Pokolra kerül, aki fölébreszti.

– Minden nőnek kitalál meséket?

– Nem nehéz. Megnézem elölről, hátulról. Ha stimmel, cuppantok. És jön a mese.

– Hosszú combom van. Nekem nem mesél?

– Meséltem eleget.

– Párizsban. Pesten elfogyott?

– Ha egyszer elfogy, elfogyok én is.

Az asszony nézte a szomorú arcot. Megcsókolta.

– Meséljen Pesten is.

Most a fiú gondolkodott.

– Szülővárosomban szép mesék születtek. Csodálatosak. Nagyszerű emberek élnek itt.

Cigarettára gyújtott, és hozzákezdett.

– A Rákóczi út és a Luther utca sarkán van egy magasnál is magasabb bérház. Annak legfölső emeletén volt a Paramount filmgyár lerakata. Hatalmas termekben rengeteg sok állvány, rajtuk tányér alakú filmdobozok. Juliska néném raktárvezetőként ott kereste kenyerét. Törékeny volt, mindig nevetett. Mulatságos történeteket mesélt. Hol lusta napraforgóról, aki társai között egyedül nem volt hajlandó forogni a nap után, hol zeppelinről, ami csak fölfújt uborka. Szép, romantikus meséket is mesélt. Híres cigányprímás temetéséről, ahol száznál is több cigány hegedült. Annyi rózsát dobtak sírjára, hogy a felhőkig ért. És sok más történetet is mesélt. Bolondnak tartották, mert mindig nevetett, mindig mesélt. Bolond is lehetett, mert nagyon szerette az életet. Valahányszor meglátogattam raktárában, puszit adott, nevetett, rendezte céduláit. És mesélt. Mesélt oly könnyen, ahogy levegőt veszünk. Biciklivel közlekedett. Taposta a pedált, míg le nem esett a hó. Szerettem őt. Örökké cukorkát majszolt. Biztatott, udvaroljak lányoknak. És mesélt szerelemről. Szeme ragyogott, mert életében először szerelmes volt Kovács József szabósegédbe. Biciklizni tanította. Büszkén mesélte, fél óra múltán, segítség nélkül, Kovács Jóska körbekarikázta a Városi Színházat. És nevetett. Csilingelő hangját most is hallom.

A fiú elhallgatott. Cigarettáját szívta.

– Meghalt?

A fiú durván ráförmedt.

– Nem! Megölték! Mondtam már, hányszor mondjam még, nem ugyanaz!

Az asszony nem mert szólni. A fiú rövid hallgatás után folytatta.

– Kovács József bevonult katonának. A Donnál akna tépte szét. Juliska nénémet vagonba rakták. Deportálták. Vártam őt. Nem jött vissza.

– Monsieur eljött Párizsba.

– Amikor megértettem, nincs mire várni. Az utolsó estémen itthon rumot ittunk. Erik már részeg volt. Röhögött. Mindenen röhögött.

– Juliska nénéd? – kérdezte. – Szappant főztek belőle. Nem jó szappan. Sárga, és nem habzik – mondta. – Csak mosásra való.

A fiú elnyomta cigarettáját.

– Láttad Erik arcán a forradást? Szájától a füléig? Elszaladt a kezem, kezemben a kés.

Hosszú csönd után az asszony megszólalt.

– Erik katona.

– Kedveli az egyenruhát. A háborúban a nyilaskeresztes pártét viselte. Milyen rangja volt, nem tudom. Most alhadnagy. De most sem katona. Sofőr az ÁVH-n. Főnökével pecázik, vadászik.

Leoltotta a villanyt.

– Eriket nem kell félteni. Cserél még eszmét, egyenruhát.

Karórája világító számlapját nézte.

– Késő van. Aludjunk. Juliska néném nevetve mondta mindig: szegény ember kincse az alvás. Pokolra jut, aki fölébreszti.