Nem sebeket ütni

Alig múlt dél, amikor hirtelen besötétedett. Itt a vihar. Be kell csukni az ablakot, villanyt gyújtani. Rossz szokásom szerint cigaretta, gyufa után nyúlok. Rágyújtok, a többi azután következik.

Lobban a gyufa, vakító fénybe borul a szoba, a környék.

Itt a pillanat, amikor elhitethetném magammal, én okoztam e ragyogást. Nem volna rossz hinni, de nem megy ez nekem. Villámlott. Csukom az ablakot. Furcsa villám, fénye kísér pár lépésnyi utamon az asztalig. Lámpát gyújtok. Nem hiszem, hogy a ki tudja meddig tartó vihar alatt énnekem világít az ég.

Már vége is, csak lámpám fényköre világít. Az asztal mellett karosszékben férfi ül. Sose láttam, mégis ismerős. Egyenesen ül, ölében jegyzetfüzet vagy magnó, de se zsinór, se gombok.

– Elemmel működik, napelemmel – tájékoztat az idegen. – Néhány kérdést tennék föl önnek, ezért jöttem. Ezért küldtek.

– Az iménti fény – kezdem tétován.

Vállat von.

– Valahogy közlekedni kell.

Igaz. Mindenki közlekedik. Többségünk kevésbé látványosan.

Nézem őt. Mintha földönkívüliekre is hasonlítana és ránk is.

– Igyekeztem hasonulni önökhöz, nyelvüket is megtanultam, amennyire lehetséges. Kérem, válaszoljon. Néhány dolgot, bármennyire igyekszünk, képtelenek vagyunk megérteni.

– A földi furcsaságokra keres választ?

Elmosolyodott.

– Ó, nem. Kissé sok volna. Most csak az önök érthetetlen lépései magyarázatát keressük.

– Miért tőlem várják a választ?

– Ön sűrűn hivatkozik szükséges és elégséges szavakra. Hivatkozik a múlt század porosz hadtörténészére, Clausewitz úrra is. A szükséges és elégséges információk fontosságára.

– Igaz – ismertem el. – Ő hirdette, a szükségesnél több információ elbizonytalanít, a kevesebb hibás döntéshez vezet. És természetesen csak az számít információnak, ami vágyak, képzelgések nélkül, csupán az adott tárgyra vonatkozik.

– Hát ezért kérem öntől a válaszokat.

Készüléke tetején kis tábla jelent meg, arról olvasta első kérdését.

– Hogyan lehetséges, hogy folyamatosan bármennyi hitelt vesznek föl, bármennyi ideig fizetik pontosan a kamatokat, tőkerészleteket, adósságuk mindig ugyanakkora marad?

Bamba képet vághattam, még a készülék is érzékelhette tanácstalanságomat, mert új tábla új kérdést mutatott.

– Talán rosszul értjük a nyelvüket. Még el nem ért tűréshatárt emlegetnek. Mi úgy gondoljuk, a tűréshatár a lehetséges tartományában helyezkedik el. Ha a lehetetlent követelik, az egészen más.

Hallgattam. Magyarázni próbálta.

– Kérem, igazítson ki, ha tévedek. Az ilyent régebben istenítéletnek nevezték. Ha valakit nem éget a tűz, nem fojt meg a víz, bár kezét-lábát összekötözve vetették a folyóba, azt vagy az Isten, vagy a Sátán segítette, ha épségben maradt. A lehetetlent követelők tudták, nem emberi tűrőképességről beszélnek. Igaz?

– Igaz. Földön kívüli erők, elnézést, nem személyeskedem, földön túli erők vagy segítették híveiket, vagy nem. De hogy jön ez most ide?

– Ha az állam követelései nagyobbak, mint az egyének nagy részének jövedelme, lehetetlen megfelelni követelésének. Ez a legtávolabbról sem tűrőképességen múlik, hiába hivatkoznak arra. A lehetetlen nem lehetséges. Aki lehetetlent követel, az nem helyzetet rendezni, az pusztítani akar. Tudatosan, tudatlanságból, az eredmény azonos. Talán csökkenne a káosz, zűrzavar, ha tartanák magukat ahhoz, amit a szavak jelentenek. Nálunk így van, és mondhatom, bevált. Ez is oka, hogy én látogatom meg önöket, és nem megfordítva.

– Higgye el, igazságos intézkedéseket igyekeznek hozni.

– Meglep. Mi úgy látjuk, egyértelműen visszaélnek szóval, számmal.

– Ezt most én nem értem. Igaz, sohanem szerettem a számokat.

– Talán épp azért idegenkedik tőlük, mert túl könnyű visszaélni velük. Válaszoljon. Milyen alapon állapítják meg azok az árak jövőbeli emelkedését, akik az árak alakulásába nem szólhatnak bele? Más tervez s nyilatkoztatja ki akaratát, más emel árat kedve szerint. Közzé tesznek olyan változtatást, amely nem függ tőlük. Milyen alapon terveznek, akiknek a megvalósításba beleszólni nincs joguk?

– Hogy igazítani tudják valamihez a jövedelmek emelését. Talán.

– Képzelt dráguláshoz valós kompenzáció. Muris.

– Nem olyan nagyon.

– Pár számot említenék, bármennyire is irtózik tőle. Tizenöt százaléknyi emelést terveznek azoknak, akik még a szükséges gyógyszereiket sem tudják a jövőben kifizetni, a néhol száz százaléknál magasabb áremelkedés miatt. Csak a telefon százötven százalékkal emelkedett. A tervezett árnövekedés 40%. Ilyen tételekkel nem lesz könnyű megtartani. Tehát lesz 15 és 20%-os jövedelememelés. Simán. Az intézkedést hozók a maguk számára átlagot számítanak, átlag 20%-ot tartanak helyénvalónak. Mókás. Ha tízezer forintos kereset 5%-kal emelkedik, az ötszáz forint többlet. Ha hatvanötezer forintos havi fizetés 35%-kal, az közel 23 ezer forintos többlet. És így is kijön az átlag 20%. Nem rossz találmány ez a kis szó. Átlag. És mindez az ön által említett igazságosság nevében. Mert arról beszélt, ugye?

– Arról – mormogtam kedvetlenül, mert egyre kevésbé szeretem a számokat.

– Régebben egy Arisztotelész nevű úr közzétette meggyőződését, mely szerint az állam és polgárai háztartásai hasonlóak. Akik nemcsak idézik, de munka közben számolnak vele, azok rendszerint rendbe hozzák az állam pénzügyeit is a sajátjukon túl. Evidencia. Ha az ön háztartása rossz helyzetbe kerül, anyagi segítségre szorul, ön épp akkor bővíti sok magas fizetésű alkalmazottal személyzete számát? Fölöslegessel terheli könnyítésre szoruló háztartását?

– Nem hülyültem meg.

– Nem hülyeség. Létrehoztak önkormányzatokat, mert azok ismerhetik legjobban a helyi problémákat, körülményeket. Rátalálhatnak megoldásukra. Nem kezelésükre, mert az nem ugyanaz. A megoldásra. Így van?

– Így. És így van jól. Azok döntenek, szabadon, akik tudják, miről beszélnek.

– Helyi szervek. Ha viták merülnek föl, túlméretezett állami szervekhez fordulhatnak, hogy igazságot tegyenek. Szükséges fölsorolnom valamennyit?

– Jaj, ne, az Istenért!

– Furcsák maguk emberek. A fölsorolásuk végighallgatása ellen tiltakoznak, az eltartásuk ellen nem. Rendben van. A nehéz anyagi helyzetre tekintettel, takarékosságból létrehoznak számos új hivatalt, ellenőrizni, irányítani a szabad önkormányzatokat. Mit gondol, a pazarlás mellett nem ártalmas is?

– Ha lúd, legyen kövér – mondtam mélységes meggyőződéssel.

– Ön is ismerkedett történelmükkel, én is. Tudna bármely korból olyan magatartást említeni, midőn az ország vezetői, igen nehéz helyzetben, csak a maguk kiváltságait akarták megteremteni, bármi áron? Ne tiltakozzék! Nem azt mondtam, kiváltságaikat megtartani, vállalva a velük járó kötelezettségeket. Nem. Olyan helyzetet, amikor a kiváltságosoknak nem kellett cselekedeteik következményével számolniuk. Gyakorlatlanok, majd beletanulnak. Ennyi. Nem baj, ha kárt okoznak tévedéseikkel. Csak kiváltságaikat teremtsék meg tűzön-vízen át. Ha koldussá teszik a fél országot, akkor is.

– Ilyen nem volt. Olyan igen, aki saját birtokai jövedelmét ajánlotta föl.

– Szép, régi mese. Egyszer volt, hol nem volt. Hagyjuk.

– Szívesebben beszélnék erről.

– Azt elhiszem. De én most a logikátlanságok logikáját keresem, ha ugyan van nekik. Üzemanyagárakat emelnek, csatlakozva a világpiaci árhoz. Akik szállítják áruikat, és mindenki szállít, az új árat azonnal beépítik a forgalmazott áruk árába. Emelnek, sokszor irreálisan sokat. Majd esnek az üzemanyagok árai, kénytelenek ezt is követni, a szállítás olcsóbb lesz. De az előzőleg beépített áremelések maradnak ott, ahová föltornázták őket. Reális ez így?

– Semmiképpen. Önök hogyan intézik az ilyent?

– Mi tudjuk, az ingadozás kiegyenlítődik. Ha nem nyúlnak azonnal hozzá, csak elviselhető bajt okoz. Nemcsak nálunk tudják, más, működő országokban is így van. Attól működnek, többek között. Emelkedés, esés kiegyenlítődik, ha hagyják. A csak fölfelé korrigálás ellehetetleníti milliók életét, épp azokét, akik nélkül nem lehet kimászni a bajból. Előbb-utóbb valakinek dolgozni is kell, másképp, csak szavalással nem megy. Az országban és életben kell tartani a munkavégzésre képes lakosságot. Másutt is volt már gazdasági probléma. Olyankor szigorúan kordában tartották a kiadásokat, intézkedésekkel a gazdasági gyarapodást mozdították elő, növelték a jövedelmeket. Csak ezek után emeltek adót. Tehették, már volt miből megfizetni. Megoldódtak a bajok, csökkent a deficit. Nem új adók kivetésével nehezítik a gazdaság működését. Tudja, nálunk, de hát az egy másik világ, igaz, hogy kitűnően működő világ, aki azt óhajtja, hogy számoljanak vele, betartja szerződésben vállalt kötelezettségeit. Nem másítja meg önhatalmúlag, egyoldalúan. Mert azt nem lehet.

– A kamatadó bevezetésére gondol?

– Többek között. Az alacsony kamatú hitelek szerződései még nem inflációban köttettek meg. A forint tartotta az értékét. A hitelt folyósító vállalat különféle forrásokból biztosította a kevésnek ítélt hasznot. Különféle sorsjegyeket adott ki. Az azóta inflálódó, elszegényedő világban tömegek kergetik szerencséjüket, mert alig van lehetőség primer életföltételeik kielégítésére. Hatalmas nyereséget zsebel be a vállalat, hatalmas nyereséget zsebel be az állam. Ahogy nő a szegénység, úgy nő a már csak szerencsében bízók száma, vagyis a nyomor vámszedői haszna. És mindez nem elég. Utólag megsarcolják azokat, akikkel alacsony kamatú hitelekre kötöttek szerződést. Tisztességes ez?

– Alig hiszem. Talán még hitelünket is csorbítja ez az eljárás a világban.

– Természetesen csorbítja. Angliában még ma is él egy törvény, mely szerint a királyt nem lehet bírói úton felelősségre vonni. Egyetlen kivétel, ha a korona lépése valamifajta szerződésszegést foglal magában. Márpedig bármely szerződésfeltétel utólagos, egyoldalú megváltoztatása szerződésszegés. A kiszolgáltatott fél nem döntheti el, az újonnan diktált föltételeket elfogadja-e, képes-e vállalni. Megfelelni olyan követelményeknek, melyeket megkérdezése nélkül erőszakolnak rá. Tudom, Anglia sziget, de összekötődik Európával. Szerződésszegés, megbízhatatlanság távolít Európától. Ilyen intézkedések nyomán nehéz átkelés várható az áhított Európába. Ha várható egyáltalán. Miért tágítják intézkedéseikkel az űrt önök és Európa között, ha céljuk a mielőbbi csatlakozás?

– Nem tudom. Talán abban bízunk, nem ítélnek meg ilyen szigorúan.

– Talán nem mondják ki. Aki a szerződést érdektelen papírrongyként tartja számon, amely kénye-kedve szerint bármikor bármire önkényesen megváltoztatható, abban milyen alapon bízhat bárki is? Nagyobb kárt okoz, mint amennyi többletbevételt szerez. És mindez miért?

– Miért?

– Egyre szaporítják a most is aránytalanul sok hivatalnok számát és a hivatalokét. A nyolcvanmilliós Németország hatszáz képviselővel intézi az ország ügyeit, önök tízmillióan közel négyszázat igényelnek. Miért?

Hallgatok.

– Az egyre szaporodó pártok, társaságok költségeit az egész ország lakossága fedezi. A kevesek, akik pártokba lépnek, fizetik a tagdíjaikat, és fizetik adóikból az ellenpártok eltartását is. A pártoktól távol maradók adóikkal szintén támogatják azokat a szerveket, amelyektől azért maradnak távol valószínűleg, mert nem értenek egyet a programjukkal, nem érzik, hogy képviselik az érdekeiket. Így van?

– Valószínűleg.

– Az államigazgatási szervek is gombamód szaporodnak. Tisztségviselőiket igen magas színvonalon kell eltartani. Miért?

– Ha én azt tudnám.

– Az irreálisan beszedett, kierőszakolt adók lassan már csak a bürokrácia mind kényelmesebb eltartását vállalják. Növekvő létszámuk növekvő igényeit képes fedezni, porhintésként hoznak alig észrevehető szociális intézkedéseket. A nép gondjait oldja meg maga a nép. Gyűjtsenek, jótékonykodjanak, adományozzanak, kéregessenek olyan dolgokért, melyek intézése az adókból az állam hatásköre másutt. Miért?

– Türelmes nép vagyunk.

– Mondják, évezredek óta, önöknél ez hosszú időnek számít, hogy egy társadalom akkor indul el lefelé a lejtőn, amikor a bürokrácia eluralkodása, a kaszt- és hierarchikus rendszerek, a társadalmi megcsontosodás, szervezeti földuzzadás, a visszajelzések kiiktatása ellehetetleníti a megújhódást, alkalmazkodást. Csakhogy ezek a jegyek másutt a társadalom elöregedése kísérői. Önök miért intézik úgy, nem kis nehézségek árán, hogy új társadalmuk öregként szülessék, az elöregedés minden jegyét hordozva? Elöregedetten? Miért?

– Nem tudom. Gyerekkoromban, valamikor a két háború között, az utcán találkoztam egy bronzszoborral. Nem emlékszem, hol, azóta se láttam. Csizmát viselt, úgy tűnt, nem piedesztálon állt. Mondom, találkozásunk helyére nem emlékszem, de arra igen, amit rávéstek. Ennyi sok év után is, mert nálunk fél évszázad sok idő. Azt vésték rá: „Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk a Parlamentbe.” Bízzunk abban, hogy nem csak én láttam.