Kezdő tőke

Mózes Mihályné telefonált, barátnőmet, Galamb Istvánné Szelid Ilonát elvitték, bezárták.

– Szótlanul ült az autóba, mosolygott – mondta.

És letette a kagylót.

Öt nap múlva, protekcióval, meglátogattam. Termoszban fagylaltot vittem neki. Szerette.

Kockás taxival mentem. A sofőr harminc év körüli, izgága, mindenkivel kötekedő férfi volt. Fél arca dagadt. Hatalmas forgalomban döcögtünk. Dugó dugó hátán. Fékezett, megállt, várt, indított. Ha luxusautó gurult el mellettünk, ordított.

– Éljen a dicsőséges kapitalizmus! Éljen az élen járó elit!

Rászóltam.

– Fölösleges hangszálait rongálni.

– Rokonhoz megy?

– Barátnőmhöz.

– Rég nem látta?

– Esztendeje.

– Nehéz ügy?

– Tartok tőle.

Az Istenhegyi út alján dugó volt. Magyar rendszámú, négyajtós, halványkék BMW sorjázott mellénk. Fiatal lány vezette. Egyedül ült a kocsiban.

A sofőr átszólt.

– Szép fejed van. Szívesen látnám kocsonyában.

– Miért bántja?

Indított.

– Buda és Pest között nem az a különbség, hogy a Duna úgy vágja ketté, hogy az egyik oldalon vannak a hegyek.

– Hanem mi? – kérdeztem.

– Pesten a kurvák nem hazudoznak. Hoci-nesze. Űzik, hajtják, vadásszák, bezárják őket. Budán a vén ügyeskedők feleségül veszik. Rizikó nélkül műlihegnek. Teniszpartiról fiatal, kis seggű villanyszerelőhöz igyekeznek.

– Lehetett gazdag ember lánya.

– Angyalföldi srác vagyok. Nem tegnap jöttem. Nem is tegnapelőtt.

Döcögtünk. Dugóba kerültünk. Fékezett, várt, indított.

– Oly szép a lágy muzsikaszó – mondta. – Fülemnek kedves. Okos emberek beszélnek. Fölszólalnak. Verseket idéznek. Nyilatkoznak. Boldogságot hirdetnek. Tehetik. Övék a rendőrség.

Kora nyár volt. Napsütés. Bámultam az embereket. A sofőr azt mondta, éjszaka szemhunyásnyit sem aludt. Ha végez e fuvarral, az első rendelőben kihúzatja a fogát.

Fékezett. Megállt.

Magasba emelve lóbálta kezét két nő. Csivitelő óvodás gyerekeket nógattak, kísérték át őket az úttesten.

– Csókolom anyátokat, apátokat, övék az örökkévalóság – kiáltotta sofőröm. – Tíz forint a hótipró. Hóhulláskor árengedmény.

Kezével pá-pát integetett.

– Fűtés, világítás a Keleti pályaudvaron.

– Mi baja? – kérdeztem.

– Pörsenés. A József utcában, a kocsisoron, börtönbüntetett feleséget keresek. Aki lecsót tud főzni.

Döcögtünk. Fékezett. Álltunk. Indított.

– A barátnője mitől borult ki?

Szorongattam a termosz fagylaltot.

– Nem tudom.

– Mindenki kiborul. Valahol belefingottak a duplanullás lisztbe. Fehér az egész főváros.

Egy sántikáló öregasszonyra ordított.

– Elfekvőbe bicegjél! Ne a kocsim alá!

Döcögtünk. Fékezett, megállt, indított.

– Ennyi töketlen kutya! Rohangászók! Lökdösődnek! Egymást tapossák! Higanyt reggeliztek, vagy paprika van a valagukban!

– Ingyen ettek banánt – mondtam. – Lejöttek a fáról. Most negyed kiló farhátért törik magukat.

Döcögtünk. Hallgatott. Majd megkérdezte, mi a bánat lenne, ha kétszáz munkás is koptatná valagát a Parlamentben.

– Munkás az munkás – válaszoltam. – Munkás nem politikus.

– No lám – mondta. – Valóban. Erre nem is gondoltam.

Fölordított.

– Mocskos, fölösleges, fránya népség! Kis ország hátán hatalmas púp! De a gombot tudnák nyomni!

– Húzassa ki a fogát – mondtam. – Megkönnyebbül. Mosolyog.

Fékezett, megállt, várt, indított.

– Nálam könnyen megy. Feleségem öt hete meghalt. Mostanában nem illik. Kurva drága a temetés. Gépészmérnök vagyok. Karcsúsítottak. Fiam tizenegy éves. Angolul tanul. Ausztráliáig rugdalom.

Döcögtünk.

– Minden sofőr gazember – mondta. – De képviselőt munka közben még nem szúrtak hátba.

A Hűvösvölgyi út tizenkettő előtt megállt.

– Végeztünk – mondta.

Táblára mutatott.

ORSZÁGOS IDEG- ÉS ELMEGYÓGYÁSZATI INTÉZET.

– Esztendő múlva száz ilyen szívet melengető épület is kevés lesz – tette hozzá.

Fizettem. Kikászálódtam a taxiból. Eszembe jutott, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Bemutatkoztam. Emberségesen fogadtak. Fiatal orvosnő karon fogva hozta barátnőmet. Asztalhoz ültetett mind a kettőnket.

Magunkra hagyott.

A rácsos ablakon besütött a nap. Néztem barátnőm hófehér haját, töppedt arcát, élettelen szemét. Nem tudtam megszólalni. Lecsavartam termoszom fedelét, kiskanállal fagylaltot raktam bele. A kezébe adtam.

– Eper – mondtam.

Ölében tartotta. A rácsos ablakot nézte. Majd váratlanul azt mondta, beszélhet az egész Koszorú utca, bámulhat a pléh Krisztus, akkor is privatizál.

Vadul, cérnavékony hangon nevetett.

– Ez hétköznapi történet. Tessék megírni.

Visszaszorítottam könnyeimet.

– Van kezdő tőkém. Kétezernyolcszáz forintom – mondta.

Elmosolyodott.

– És a karórám.