Méhek

Rekkenő hőségben mentem ki a verandára. A szobában behúzott zsalugáterek, kellemes, hűs félhomály. Mi vonzott ki a forró napsütésbe?

Házigazdám csalogatott vissza. Fagylaltot is kínált.

– Később – mondtam. – Majd később.

Álltam szikrázó napsütésben, lábamnál nyelvét lógató kölyökpuli. Meg se moccant. Igaza volt. Én is mozdulatlanul néztem az akácfák virágát.

Mennyi akác. Fehér, sárga, lila fürtök mindenfelé. Gyerekkori nyaraimat idézték. Messzetűnt fegyverneki nyarakat.

Nem szeretek visszafelé nézni. Elmúlt boldogság, öröm, nagy nevetés addig töretlen, amíg titok a jövő.

Hol vannak fegyverneki nyaraim társai?

Anya soha nem töltötte velem a nyarat. Nem ért rá. De négy naphoz minden évben ragaszkodott. Rég nem volt szükségem kísérőre az utazáshoz, de mindig jött velem, jött értem. Ez a négy nap, neki ennyi volt a nyár, az üdülés. Fegyverneken született, minden fűszálat ismert. Ott boldog volt. Azután, hogy a háború megölte, többé nem jártam azon a tájon.

Illetve, egyszer átutaztam ott.

Szolnoki bemutatómra készültünk, több próbán részt vettem. Egyszer korán indultunk Pestről, kértem, kerüljünk Fegyverneknek. Lassan mentünk, gyalogosok is rendre elhagytak. Kerestem a gyerekkoromat, de nem leltem rá. Minden megváltozott.

Nem volt hol megállnunk. Még a próbáról se késtem el.

És most, az idegen tornácon, az akác virága vakító fényesen idézett föl eltemetett, elfeledni vélt képeket.

Valóságos volt az illat, a színek, a fények. És egyszerre számban éreztem az akácvirág ízét. Láttam a képet is. Mezítláb rohangálunk talpunkat égető, forró homokon. Ágaskodunk, ugrunk fehér, lila, sárga fürtökért. A zsákmányt mint szőlőt, úgy szemezzük, rágcsáljuk.

De hogy kikkel, arra már nem emlékszem.

Váratlanul idézte gyerekkoromat az akácfa virága.

A Tisza Kálmán téren nőttem föl, a Józsefvárosban. Ragaszkodtam a térhez, órákra se hagytam el szívesen. Mi minden történhet, amíg nem vagyok ott.

A fegyverneki nyár millió csodája mégis hűtlenné tett a teremhez.

Pesten nem tarthattam állatot a lakásban. Egyszer, kis ideig, két sünt megtűrtek, Jancsit és Juliskát. Kedvesek voltak, szerettek velem a téren kóborolni, szerették a tejet. Éjszaka éberek lettek, járkáltak, körmük kopogott. El kellett ajándékoznom őket, már nem tudom, kinek.

A nyár kárpótolt értük is. Puli vigyázta a házat, kertet. Ő is nyelvlógatva feküdt mellettem, ha ácsorogtam, mint most ez itt. Az a másik, a fegyverneki, kísért mindenhová, barangolt velem. Kiskacsák voltak, csalánt szedtem nekik. Nem bántam, hogy csíp a csalán, nélküle is tele voltam csípéssel, karcolással.

Apám soha nem jött velünk. A természetből annyit hasított ki magának, hogy hajnaltájt lesétált a térre. Minden áldott nap megnézte, mennyit nőtt a fű.

– Sok lesz a nap – figyelmeztettek házigazdáim, visszarángatva a jelenbe.

Nem csillapult a hőség. Levél nem rezdült, ág nem zördült. Már indultam vissza a hűs szobába, amikor a puli hirtelen fölpattant. Izgatott lett. Nem törődött tűző nappal, nem törődött forrósággal. Nem törődött semmivel. Kapkodott, ugrált. Vadászott.

Két méh körözött a feje fölött. Tátott szájjal hajszolta a betolakodókat.

– Hagyd békén őket – kérleltem. – Nézd, milyen parányik. Nem illik a kisebbet bántani.

Rám nézhetett, felém fordította fejét. Szeme nem látszott, de éreztem, figyel a szóra. Abbahagyta az ugrándozást.

– Lám – állapítottam meg büszkén –, ez egyszer nem hiába beszéltem.

Csalódnom kellett. A méhek távolodtak, egyre halkabb lett a zümmögés. Elkapni nem, csak elkergetni sikerült őket. Elégedett lehet az eredménnyel, nem szalad utánuk. Lemondott volna a zsákmányról? Szó sincs róla. Várt. Tudta, visszajönnek.

Úgy is történt. Szűkült a kör, melyet röptükkel rajzoltak a semmibe. Már újra itt köröztek a fejünk fölött.

A puli azonnal ugrott feléjük.

– Mért akarod elpusztítani őket? – kérdeztem rosszkedvűen.

Meg se hallotta. Elvakultan vadászott.

Hirtelen megijedtem. Hallottam vagy olvastam, a kutya is veszélybe kerül, ha lenyeli a méheket. Elpusztulásuk előtt kieresztik fullánkjukat, megszúrják, amit érnek. Olyan helyre is szúrnak, ahol megdagad a helye, úgy beszűkül, nem engedi át a levegőt. Megfojtja azt, aki elpusztította. Valahogy így hallottam.

Akkor már mindnyájukat féltettem. Sőt, pillanat múlva magamat is. Mert látva, a jó szó mit sem ér, döntöttem. Elkergetem én a méheket. Hősnek éreztem magam. Félek a fullánkjuktól, mégis hessegettem őket. Fáj a szúrás, tudom, de a legkisebb bajom nekem lehet.

Megismétlődött az iménti jelenet. A méhek távolodtak, a puli leült, várt. Igaza volt, visszajöttek, csak én hittem, sikerült elkergetnem őket.

Semmit nem értettem.

Láttam, érzékelik, nem becsülik le a veszélyt. Mégse mennek el. Tágítják, szűkítik röptük körét, de maradnak. Ki érti ezt? Se étel, se víz, se virág, semmi nincs most ezen a tornácon. És távolabb az akácfa virágzik. Itt csak asztal van, négy szék, a puli meg én.

Mi fontos annyira, hogy minden veszély ellenére itt tartja őket?

Kiszóltak a szobából.

– Már fél órája ígérted, bejössz.

– Mindjárt megyek.

Ezek szerint fél órája tart a méhvadászat, méhkergetés. Fél órája röpülnek bele állandóan az életveszélybe. Mi a pulival annyi eredményt se értünk el, hogy tágítsanak megszokott körükön.

Nem jó ez így. Sehogy se jó.

Hősiességem értelmetlenné, eredménytelenné vált, akár a puli vadászszenvedélye.

Cselhez kellett folyamodnom.

Résnyire nyitottam az ajtót, kértem pár szem kockacukrot.

Hatásos volt. Sikerült becsalogatnom a pulit a konyhába.

Jólesett a hűvös levegő. Bent maradok, döntöttem, semmi dolgom odakint. A puli hideg vizet lefetyelt. Én is megszomjaztam. Nekem nincs bajom a méhekkel, senkivel. Minek hajkurásznék két makacs méhet tovább? El is fáradtam. Fagylaltot is ígértek.

A házban csupa kellemesség várt, mégis visszavonzott a kíváncsiság a tornácra. Mi lehet konokságuk oka? Ok nélkül nem vállalnák az életveszélyt. Kicseleztem az ajtónál a pulit, egyedül mentem vissza a tűző napfénybe.

Ott voltak. Ugyanott köröztek, ugyanolyan tempóban.

Nem mentem vissza előbbi helyemre, ne zavarjam meg őket közelségemmel. Elég távol álltam meg, mozdulatlanul, mint körülöttem a fák.

Figyeltem.

Egyre szűkítették körüket, egyre alacsonyabban röpültek. Már majdnem elérték a tornác színes kőkockáit. Ott keringtek fáradhatatlanul. Senki, semmi nem zavarta őket. Velem nem törődtek, mintha tudták volna, nincs rossz szándékom. Mégsem álltak meg pillanatra sem pihenni.

Ez nem igaz. Nem egészen igaz.

Megálltak, szemben egymással. De nem pihenni.

Csak most vettem észre, sérült méh fekszik tehetetlenül a forró kövön, a tűző napon.

Már bántam, hogy nem mentem közelebb. Innen csak az eredményt láttam, a folyamatot nem. Nem láttam, hogyan fogták közre élettelennek tűnő társukat, hogy keresték meg azt a pontot kis testén, ahol biztonságosan megemelhetik, nem sértik. Megtalálták, megragadták társukat. Fölemelték. Elvitték magukkal.

Hazavitték.

Ekkor már nem keringtek körbe.

Összehangoltan, egyformán mozogtak. Nyílegyenesen törtek céljuk felé.

Elérték, amit akartak. Nem könnyen, de elérték. Amiért minden veszélyen át itt maradtak.

Nem érezték hősnek magukat. Mi sem természetesebb, mint véghezvinni, amiért idejöttek.

Hogy is hagyhatták volna magára sebesültjüket?

Néztem utánuk, amíg távolodtak. Végül már csak két egymás mellett repülő méhet láttam, akik milliméternyit nem mozdulnak el egymástól, azután eltűntek.

Vajon képesek meggyógyítani? Ha elpusztul, az nem rajtuk múlt. Megtették, amit tehettek érte. Kicsivel talán többet is.

Az eredmény bizonytalan. Mégis kockára tették életüket érte.

Csak én tudom, hogy így van. Akik átveszik, hogy tovább gondozzák, nyilván magától értetődőnek tartják, hogy hazavitték.

Bajba jutott társat nem lehet magára hagyni.