Legenda

Színdarabbal kínlódom. Csodát keresek, három felvonásban.

Mesében, színházban születhet csoda.

Ha befejezem, végre, több mint negyed évszázad után, megírom Selyem Sándor lakatos, gyógyíthatatlan alkoholista vacak történetét.

De miért?

Hiába itta szelídre magát, senki nem szerette. Senkit nem szeretett. Kivéve özvegy, analfabéta, fejkendős anyját.

Pocsolyarészegen hazament, mély hangján összefüggéstelen szavakat dörmögött. Ügyetlenül levetkőzött, ágyára dőlt. Anyja betakarta őt. Hajnalig horkolt.

Másnap elölről kezdődött minden.

Többször volt elvonókúrán.

– Csak csoda segíthet rajta – mondták orvosai. – De csoda nincs.

Középtermetű, igen izmos, becsületes fickó volt. Páratlanul gyáva.

Tigris nevét ajándékozták neki.

Ennyi.

Ennyiről ennyit lehet írni. Mondattal sem többet?

Most, hogy Selyem Sándor drámám befejezése elé tolakodott, szent meggyőződésem, akkor csodával találkoztam.

Néhány napja józsefvárosi cimborám csöndes feleségével meglátogatott. Nyugdíjasok. Alkonyodott. Nyitott ablaknál hallgattunk rigókat. Apró füttyentésekkel kívántak egymásnak jó éjszakát.

Háborúról beszélgettünk, Párizsról. Halottainkról. Eltűnt fiatalságunkról. A Térről. Verekedésekről.

Neveket sorjáztunk.

– Gondoltad volna, hogy Selyem Sándor betörő lesz? – kérdezte cimborám.

– Soha nem lett betörő.

– De bizony. Napokig verték, nem vitte el a balhét.

– Legenda. Betörő? Részegen?

– Színjózanul. Sorozatban betört. Hosszú időn át.

– Nem ivott?

– Kortyot sem. És józanul nem félt. Hangosan nevetett.

Fejemet ráztam.

– Így születnek legendák. Feleségednek kórházba virágot vitt.

– Még részegen. Kavicsrészegen.

Mosolygott.

– Te történeteket találsz ki. Selyem Sándor bűnözése, józansága, jóízű nevetése eleven, igaz csoda.

Késő éjszakáig róla beszélgettünk.

– Írj, amit akarsz. De ha valódi csodával találkozol, legalább figyelj oda.

Selyem Sándor mikor kezdett keményen inni, nem tudom. Amikor Párizsból hazajöttem, már gyógyíthatatlan alkoholista volt. Ő is tudta.

Meglátogattam a kórházban.

– Temető előtt koldulok majd pohár borért – jelentette ki. – Kanálisban végzem. Szarok mindenkire. Anyámat sajnálom.

Vastag hangján nevetett.

– Tanítsd meg olvasni. Ne unatkozzon.

Egyre mélyebbre csúszott. Időnként, ilyenkor keze remegett, száz forintot kért. A fiúk kijelentették, ha éhes, fizetnek egy szendvicset. Italra nem adnak pénzt.

– Ne tarhálj! Lopjál! Lakatos vagy, Tigris! Bontsál páncélszekrényt!

Én adtam egy százast. Sarkon fordult. Elment.

A fiúk mindig összedobtak pénzt, én vittem el az anyjának. Mindenféle hülyeséget kitaláltam, honnan van. Vagy elhitte, vagy nem. Konyhaasztal fiókjába tette.

Ősszel újra kórházban látogattam meg Selyem Sándort. Apró malacszeme fénytelen volt.

Odahaza ordított éjszakánként. Padlón hentergett. A szomszédok mentőt hívtak, ők vitték be.

A fiúk közül csak én kerestem meg. Beszéltem, ami eszembe jutott.

Ő ült egy széken, szánalmas kórházi pizsamájában. Árva szót sem szólt. Később cigarettát kért. Majd kijelentette:

– Törpék támadnak rám. Ágyam alól bújnak elő. Mezítelenek. Karjuk zöld. Arcuk lila. Ordítanak. Röhögnek. Meg akarnak ölni.

Kérdeztem kezelőorvosát.

– Később patkányok, rovarok, kígyók, csúszómászók támadnak rá. Sikoltozni fog.

– Iszonyú pokol.

– Az.

– Pszichiáter? Pszichológus?

Tagadóan ingatta fejét.

– Mit lehet segíteni?

Fáradtan, közönyös hangon válaszolt.

– Semmit. Irreverzibilis folyamat. Többé nem ura akaratának.

Nyomorultul éreztem magam.

– Rokona?

– Barátom. Hároméves korunk óta. Hangos szótól megriadt. Elfutott. Sokat verekedtem miatta.

Mindketten hallgatunk egy percig.

– Ne pocsékoljon rá időt. Sematikus történet. Szakíróknak való.

– Őrültek háza?

Elköszönt.

A fiúk úgy vélték, egyetlen megoldás, ha meghal.

– Sajnos, bivalyerős a szervezete. Talán, ha jobb percében öngyilkos lenne. Temetőben, föld alatt nem kell neki sör, bor, pálinka. Nem támadhat rá zöld, lila, ordító, röhögő törpehad.

Nem lett öngyilkos.

Ivott. Józsefvárosi kocsmákban ismerős vendégek fizettek neki könyörületből pálinkát. Koszos volt, ápolatlan.

Röhögtek rajta.

– Köszönd meg, Tigris! – kiabálták. – Vagy igyál pocsolyából!

És ő bamba vigyorral megköszönte.

– Köszönöm, emberek, köszönöm, jó emberek – mondogatta.

Amikor fejkendős, analfabéta anyja meghalt, a Korányi kórházban volt.

Bementem hozzá.

Földhöz rögzített asztalnál, földhöz rögzített padokon kataton betegek között ült.

– Meghalt anyád. Kivigyelek a temetésére?

Malacszemével bámult.

– Folyton hányok. Bor, gyógyszer, hányás.

Orvosa vállat vont.

– Viheti, ahová akarja. Oly mindegy. Ha anyja koporsóján dobol a föld, nem tudja, hol van. Tíz nap múlva visszahozzák.

Tíz nap múlva, év múltán, sokáig nem vitték vissza.

És csak vizet ivott.

Szemére visszaköltözött a fény, szájára egészséges nevetés. És dolgozott. Sokat. Fáradhatatlanul. Boldogan.

Ekkor gondolták, betörő lett.

A csöndes, mosolygós, szerény, huszonhárom éves, soványka lányt, kit csodatevőnek neveztem el, Kristóf Klárának hívták. Hol ismerkedtek meg, nem tudom. A lány a Jégbüfében mosogatott.

Selyem Sándor kézremegése idővel elmúlt. Visszafordíthatatlan alkoholbetegségéből meggyógyult.

Ami történt, orvosok sem értették.

Gyógyulásában nem hittek.

Ilyen súlyos, idült állapotból nem lehet kikeveredni.

Maradt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, kivételes szerelem ereje. Münchhausen báró saját hajánál fogva fölemeli önmagát. Én sem hittem volna, ha nap mint nap nem tapasztalom.

E történetet nem fantázia szülte. Betűre igaz.

Selyem Sándornál majd két évig tartott a teljes absztinencia.

Kifestette anyja lakását. Televíziót, rádiót, bútorokat vett szobába, konyhába. Szőnyegeket, csillárt. Ruhákat mindkettőjüknek.

Többször ebédeltem náluk.

Láttam szerelemtől sugarzó arcát.

Áhítattal hallgatta Kristóf Klára nevetgélését. Butácska fecsegését.

Dicsekedett a lány.

– Legszebb alkatrészem két lábam. Minden férfi bámulja. Igaz, szőrös. De gyantázom.

Nevetett.

– Szőrös lábú nők ágyban kincset érnek.

Megdöbbentünk, amikor Kristóf Klára megszökött.

Elvitte a televíziót, rádiót, bútort, szőnyegeket, még a csillárt is.

A fiúk átkozódtak. Vadultak. Ribancozták. Érthető, hisz hároméves korunk óta ismertük Selyem Sándort.

– Hátába kést! Szájába parazsat!

Kiabáltak.

– Meggyantázzuk a lábát! Mindenhol szőrzetét!

Fogadkoztak, előkerítik Kristóf Klárát. Végigrugdalják a városon. Kemény fiúk voltak, tudtam, nem tréfálnak.

– Ne ordítozzatok – mondtam. – Foglaljátok imába nevét. Csodát tett.

– Szent Kristóf Klára csodát tett! Elvitte lapos valagát! Minden mozdíthatót! Tigris életét!

– Ostobák. Meghosszabbította.

– Ez igen! Hát írjál könnyfakasztó szerelemről! Te barom! Isten áldásáról!

A lányt mindenfelé kerestük. Nem találtuk sehol.

Tigris ivott.

Ha elénk került rongyosan, büdösen, malacszemével pislogott. Bárgyú vigyorral kiforgatta üres zsebeit. A fiúk szótlanul, szűk szemmel pénzt adtak neki.

Jó ideje nem láttuk.

A Korányi kórházban kértem fölvilágosítást. Orvosa emlékezett rá.

– Meghalt.

Mikor, hová temették, nem tudta.

– Oly mindegy – mondtam.

– Delirium tremens. Patkányok, kígyók, csúszómászók, férgek támadtak rá. Sikoltozott. Nem tudott menekülni előlük.

Cigarettával kínált.

– Reménytelen állapotban, gyógyíthatatlan betegségnél hisz-e igaz szerelem gyógyító erejében? – kérdeztem.

Udvariasan, elnézően mosolygott.

– A mesében.

Kristóf Klárával kánikulában, utcán találkoztam. Megfogtam csontos vállát.

Megijedt. Puszit adott.

– Gyere, girnyó – mondtam.

Presszó asztalánál, csésze kávé mellett szabadkozott.

– Nem bírtam cérnával barátodat. Nem csíptem szövegét. Szeret, köszönöm, szeret, köszönöm. Hazajött, szeret, vacsorázott, köszönöm. Ágyban szeret, reggelinél köszönöm. Be lehet dilizni. Mi van vele?

– Jól van. És veled?

Fölragyogott.

– Ferkóm olyan pofont ad, hogy másnap is zúg a fülem! – dicsekedett boldogan. – Múlt héten megsuhintott. Eldőltem.

Két hete színdarabom szerelmi jelenetét írom át minden nap. Kínlódom. A gutaütés határán.

Csodát keresek. Három fölvonásban.