Köszönöm, pajtásNyugodt lélekkel úgy is kezdhetném, ne mosolyogjon senki, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes szabólegény, egy szerelmes szegény leány, Debrecenben. Templomban, szerelmesen, örök hűséget esküdtek egymásnak. Mindketten megcsókolták a pap kezében a keresztet. Telt-múlt a hónap, esztendő, ők megható szerelem bűvöletében, fénylő szemmel élték házasságuk szerelemtől megszentelt minden pillanatát. Árnyalatnyi hazugság, alattomos szemvillanás, egyetlen, véletlenül elejtett, fals hang nélkül. Elmondhatom, egyszer volt, hol nem volt, oly szép volt, hogy igaz sem volt talán. Fanyalgunk a romantikus irományokon. Szerelemről mondhatjuk, minden csoda három napig tart. A többi mese, mese, meskete. E történet igaz. Sok víz folyt le azóta a Szajnán. Nem tudom, élnek-e még. Szerettem őket, hittem bennük. Hittem, néha igaz a mese. Talán érthető. Az az idő volt a fiatalságunk. A gyönyörű, átkozott Párizsban szemét idegenként kínlódtam. Csodáltam a gall kakasokat, meg hogy az utcaseprő is franciául beszélt. Ott ismertem meg e szerelmes házaspárt. Előbb a férfit, a szorgalmas, szép lelkű, vasárnaponként fákról, tavaszról, madárdalról butácska verseket írogató, derék embert, akit tisztességes nevén Kutas Sándornak, becenevén Gólemnak hívtak, mert azt mondták róla, lepkeszárny libbenése falhoz vágja. Feleségét, leánynevén Krajcáros Klárát, ő mutatta be. Mielőtt világgá futott férjével, jegyszedő volt egy debreceni moziban. Néha, vasárnaponként, náluk ebédeltem. Köszöntem, dicsértem a valóban kitűnő levest, húst, főzeléket. – Legközelebb káposztás cvekedlit csinálok – ígérte Klára. – Mondtad, annál jobbat még nem találtak ki. – Hol tanultál főzni? Mindenfélét, finomat? – kérdeztem. Csodálkozott. – Három nővérem, húgom is így főz. Apánk csak lányokat tudott gyártani. Mindegyik ugyanolyan jó háziasszony, mint én. – Te nem akarsz gyereket? Szeme fölragyogott. – Fiúkat, lányokat. Amerikában vagy Ausztráliában. Talán Kanadában. Ahol nem érnek utol az oroszok. Néztem törékeny alakját, koszorúba font szőke haját, sápadt, szép arcát. Karcsú nyakán a színes gyöngysort. – Bántottak? Nem válaszolt. Leszedte az asztalt. Kiment a tenyérnyi konyhába kávét főzni. – Apját félholtra rugdalták. Anyját, testvéreit megerőszakolták. Ő a keresztszüleinél volt – mondta csöndesen Gólem, a férje. – Álmában még most is gyakran fölsikolt. Krajcáros Klára gőzölgő kávét hozott, tiszta hamutálat. Férjével cigarettára gyújtottunk. Az asszony puszit adott Gólemnak, majd kerek, világoskék szemével rám nézett. – Te miért jöttél el? – Unatkoztam. Már nem potyogtak bombák. A ruszkik ötször elkaptak, ötször megszöktem. Egyszerűen nem bírtam elviselni a dögunalmat. – Miért nem házasodsz meg? – Minek? – Jó így egyedül? – Van lány Párizsban. – Este nem vár senki. Nevettem. – Véletlenül délben hazamegyek, ketten vannak ágyamban. Feleségem fázós, hasát férfival takarja. Krajcáros Klára fülig pirult. – Nem kapcarongyokról beszélek. Becsületes asszonyról. Alig egy hét múlva tudtam meg, jó ideje viszonya van egy szarházi pesti orvossal, Nagy Mártonnal. A józsefvárosi fiúk otthon pulykatojásnak hívták, mert pofáján megszámlálhatatlan szeplő volt. Párizsban is ez lett a ragadványneve. Diplomáját nem nosztrifikálták. A fiúk azt mondták, titokban praktizál. Nemi beteg magyar srácokat injekcióz, tüdőgyulladást, tyúkszemet, mindent gyógyít. Délután, este, néha éjszaka is. Délelőttönként Krajcáros Klárát ápolgatja. Agyam fölforrt. – Beszélek az asszonnyal – mondtam. – Letagad mindent. Férjét rád vadítja. – Megverem a pulykatojást. Gólem helyett. – Nem jutsz vele semmire, hacsak nem rúgod szét a tökét. Ez elgondolkodtatott. – Bokáig ér a lelked – jelentették ki a fiúk. – Ne foglalkozz velük. Van itt az utcában egy spanyol lány. Hatalmas a csöcse. Kapd el egy fordulóra. – Emberek vagytok? Dolgozik, mint az állat, és kiröhögitek. – Talán sírjunk? Kedves felesége neki is ad kincséből. Becsukja a szemét, mondja a kisegyszeregyet. Ordítottam. – Mocsok dolog! Minden mozdulattal, szemvillanással hazudni! A boldogtalan Gólem görnyed a varrógépnél! Szeme vakul! Vasárnap virágot vesz, mosolyog, és ő a Jani bohóc! – Az bizony! Jani bohóc! Ezen nem változtat semmi! Te a legkevésbé! Majd ha a te feleségedet tömik, az a te dolgod lesz. Akkor vedd elő a késedet. – Igaz – mondtam. – De asszonyért ülni baromság – magyarázták. – Pofán köpni, seggbe rúgni, elköszönni. Úriember nem tehet mást. – Így van – mondtam. – Szarok az egészre. Nem így történt. Kutas Sándorral Párizs peremén, férfiszabó üzemben dolgoztam. A tulajdonost monsieur Bemnek hívták. Kedvelt kettőnket, mert a franciák nyolc óra munka után hazamentek. Mi robotoltunk éjszakáig. Fáradtan rohantunk, hogy az utolsó metrót elérjük. Gólem apró lámpa fényében görnyedt a motoros varrógépnél. – Vasárnap káposztás cvekedlire vár a feleségem – mondta. – Vendégünk lesz egy pesti orvos is, Nagy Márton. Szerény, becsületes ember. – Örülök. Ebéd után megszámolom a szeplőit. Kedvelem, ha az ablak alá szarnak, és bekopognak papírért. Letettem a dögnehéz, ötkilós vasalót, fáradt ujjaimat mozgattam. Majd higgadtan elmondtam mindent. Kutas Sándor büdös szót nem szólt. Fejét csóválta. Éjféltájt rohantunk a metróhoz. Másnap délelőtt monsieur Bem elengedte őt fél órára. Nem tudom, hogy kell szebben mondani. Maradjunk annyiban, feleségét a pulykatojás úgy kefélte, hogy dübörgött az ágy. Gólem klasszul melózta végig a napot, arca sem rezdült. Csak éjszaka, amikor ketten maradtunk, akkor mondta: – Köszönöm, pajtás. Felöltőket vasaltam. Karom, vállam fájt. – Ha pornómoziban láttam ilyent, nevettem meztelenségükön – folytatta. – Hol született tisztességes nő? – A Rue de Charonne-ban van egy spanyol lány. Hatalmas csöcsökkel. – Tisztességes? Bólintottam. – Pénzért dolgozik. Nem főz káposztás cvekedlit. Nem kell feleségül venni. Szűk szemmel mosolygott. A padlóra köpött. – Amíg másnak felesége van, elmebajos, aki házasodik. Vasárnap találkoztam Kutas Sándorral az utcán. Karon fogva sétált feleségével, Krajcáros Klárával. Nem fogadták köszönésemet. Másnap másik munkahelyet kerestem. |