Rántotta kedden

Kórházban feküdtem, hatágyas szobában. Ha jól emlékszem, ötödik gyomorvérzésemmel. Infúziót kaptam, tablettákat és jó tanácsot, szerezzek valahonnan a nagyvilágból Tagametet.

Egy hét múlva szűnni kezdtek fájdalmaim.

A másik öt ágyban rákbetegek feküdtek. Csak egyikük tudta baját, a mellettem fekvő tűzoltótiszt.

Időnként párnájába dugta fejét, hangtalanul sírt. Egyébként keresztrejtvényt fejtett. Az orvosokat megkérte, feleségének hazudjanak. Arra a rövid időre, ami még hátravan, miért zokogjon. Ne izgassa fölöslegesen két fiát.

Puhán havazott.

Vizit előtt, vizit után gyakran ültem ágya szélén. Egy alkalommal, már nem tudom, miféle hülyeségekről beszéltünk, nevetett.

– Jöjjön el a temetésemre. Talán nevet majd a feleségem.

Aznap meghalt.

Helyére, mentők hozták, ötven év körüli, testes, sűrű hajú rendőr ezredes került. Nagy hangon beszélt, öblögette minden szavát. Az ápolónők kérték, legyen tekintettel a betegekre, de ő rendületlenül fenyegetődzött.

– Ha innen kikerülök, utcán, villamoson minden hosszú hajú fiút agyonverek. A rendőrség borbélyával kopaszra nyíratom őket. Ilyen fordulatra még egyetlen forradalmár nem gondolt.

– Talán Trockij – ellenkeztem.

– Bebel sem.

– Szép dolog német szociáldemokrata politikusra hivatkozni.

– Bebel író. Szovjet író.

– Babel.

– A torony. Bebel.

– Babel.

– Olyan nincs.

– Mert fölakasztották.

– Kik akasztották?

– A soltvadkerti leánylíceum tanulói.

Éjszaka kipottyant két protézise. Tilos volt mozognia. Fölébresztett.

– Baj történt. Szóljon az éjszakás nővérnek.

Szóltam.

– Ica, Bebelnek minden foga a töke alatt. Keresd meg, tedd a szájába. Ha megmosod, megöllek.

Ica figyelmeztetett, vigyázzak. Kórházat renoválnak, átmenetileg komoly beosztású betegeket hoznak ide. Fogjam a pofám.

Haza akartam menni, de az osztályvezető főorvos, Kókásy István nem engedett.

Cukorbeteg-specialista volt, magas, csöndes belgyógyász. Két hét türelmet kért. Elismerte, Budapest legelhanyagoltabb osztályára kerültem. Ragad a kosztól. De minden gyógyszerrel el vannak látva. És az orvosok kitűnőek.

– Sokat beszélsz, panaszkodnak rád – mondta. – És ne cigarettázz.

– Egyetlen klozett van húszezer embernek. Állva szarok. Ott tartok népgyűlést. Szabadnép-félórát.

Hallgatott valameddig.

– Van itt egy fiú. Tizennyolc éves. Azt hittük, rövid időn belül lábcéduláját írják. Ő is tudta. Nevet. Bolondozik. Most váratlanul javulnak az eredményei.

– Rák?

– Cukorbeteg. Szülei orvosok. Pataky Attilának hívják. Icáéktól hallotta, mindenki bánatára, itt vagy. Meg akar ismerni.

– Lakosztályomban vendégül látom.

Este jól szórakoztunk. Százados elvtársnak neveztem ágyszomszédomat. Ő kikérte magának.

– Nem százados. Ezredes vagyok – ordította.

– Ha jól viselkedik, százados elvtárs, tavaszra kinevezem. Bebel elvtárs tiszteleg majd.

Ő ordított, a rákbetegek röhögtek.

Ica fehér nadrágban, fehér köpenyben bejött. Nekem támadt. Én követeltem, hozzanak oxigénpalackot, kapcsolják a százados elvtárs szájára. Hangérzékeny beteg vagyok.

Ica kijelentette, elfáradt tőlem. Salgótarjánba megy, bányásznak, csillésnek, de előbb fölébreszti az ügyeletes orvost, leukoplaszttal leragasztják számat. És a derekamat eltörik. Reggel utcára dobnak. Fontos, mert akkor a haldoklók is meggyógyulnak.

– Hová jutottunk, Horváth Ilona! – jajdultam föl. – Reggel éhségsztrájkba kezdek.

Reggel más baj történt.

Pataky Attila köpenyben, pizsamában kórtermünkbe lépett. Engem keresett. Bemutatkoztunk. Magas volt, sovány, ritka szép arcú, világító, zöld szemmel, vállig érő, szőke hajjal.

A rendőr ezredes döbbenten bámulta.

– Maga hímringyó, szabadlábon van? Azonnal küldjenek borbélyért!

Attila hozzám fordult.

– Egy székely sündisznót lát, tűnődik: ez vagy valami, vagy mén valahova. – Az ezredeshez fordult. – Ha nem valami, hová mén?

Nem volt maradásom ez után a kórteremben. Már az én hajam is hosszúnak ítéltetett.

Attilával csavarogtunk, üldögéltünk, cigarettáztunk a homályos folyosón éjszakánként is. Az orvosok, ápolónők békén hagytak. Attila humoros történeteket mesélt, kedves, bolondos diákcsínyeket. Színesen mondta mondókáját. Nevettünk. Néha bágyadt lett, két zöld szeme homályos, szavai akadoztak.

Ijedten néztem.

– Van még idő – próbált mosolyogni. – Várhat kóma, infarktus. Azután a piramis, rejtett sírkamra. Kutyámat nem viszem, macskám nincs.

Karon fogtam, a nővérszobába kísértem. Inzulint kapott.

– Vali, feleségül veszlek – mondta a fiatal ápolónőnek. – A neved miatt. Valériána mellett lehet pihenni.

– Eredj az ágyba – kiabálta Vali –, vagy hozzád vágom az ágytálat.

– Nagy esküvőt csapunk. Menyasszonytáncon háromszázezret keresünk.

Attila karcsú nyakán vékony aranylánc, apró aranykereszt. A fiú szájához emelte, megcsókolta.

– Ez lesz a nászajándékom. Örülj, evezünk a Dunán, hatvanévesen sétabottal sétálunk. Ha elfáradsz, pattogatott kukoricát veszek neked.

– Disznósajtot – mondta Vali. – És most takarodj! Négy szobából csöngetnek.

Az ügyeletes orvos, magas, jóképű férfi, szólt Horváth Icának, vigye Attilát ágyba, mielőtt hátára veszi a fiatalurat.

Attila bólintott.

– Zeneszóval. Vagy birkózunk.

Az orvos bekapcsolta a nővérek magnóját.

– Óhajt még valamit a vőlegény?

– Gyere, menyasszony. Dúdolj altatódalt!

Valéria elvezette őt.

Kérdeztem az orvost, most, hogy szépen javul, mennyi ideje van Attilának. Azt felelte, nekem is takarodó. Ne tartsam föl a lányokat. És hosszú lábán elvágtatott.

Öregasszony csoszogott be, bokáig érő hálóingben. Panaszolta, kicsúszott a katéter.

– Hatodszor csúszik ki – ordított Horváth Ica. – Mama, Isten az embert úgy teremtette, hogy keze a pisálóig ér.

Attila néhány napig ágyban maradt.

– Mindenki engem sajnál – mosolygott bágyadtan. – Fárasztó vigasztalni őket. Mondtam Icunak, este táncolunk.

Táncolt.

Kettesben üldögéltünk, cigarettáztunk, egyiptológiáról beszélgettünk.

Egy beteg lány, talán tizenhat éves, köszönés nélkül mellénk telepedett. Szája nem állt be. Motocrossversenyzőbe szerelmes, panaszolta, halálosan, de a fiú fütyül rá.

– Ha nem látogat meg, beszélhet nekem bárki, öngyilkos leszek.

Attila homloka verítékes volt.

– Ne várj! Cselekedj! Ötven Dorlotin! Két pohár víz! Takarodj!

Néztem Attilát.

– Nem vagy jól?

Fölállt. Mosolygott.

– Menjünk a lányokhoz. Tanítanak, hogyan adjam be magamnak az inzulint, ha hazajutok.

A nővérszobában az asztalra ült. Én székre. A nővérek szaladgáltak ágytállal, kacsával. Horváth Ica kiabált.

– Pont ti hiányoztatok a süket dumátokkal!

– Hat tojásból süss nekünk rántottát – javasolta Attila.

– Ha segítesz két beöntést adni, vért venni, tíz üveg vizeletet címkézni – kiabált Ica. – Jövő hét kedden sütök neked.

Attila Valériához fordult.

– Benned bízom. Menyasszonyom vagy.

– Érvénytelen – mondta Valéria. – Csak a menyasszonytánc pénze érdekel, nem én.

Belépett az ügyeletes orvosnő.

Fiatal. Erélyes. Alacsony. Páratlanul csúnya. Orra alatt szőrszálak. Salamonics Sarolta a neve.

– Mit keresnek itt betegek? – ripakodott a nővérekre.

– Takarodó – mondta Horváth Ica. – Szaporán!

Attila nem vette le zöld szemét az orvosnőről.

– Maga tud szalonnás rántottát sütni?

Salamonics Sarolta megvadult.

– Ez kórház! Nem játszótér! Gyerünk, vagy intézkedem!

– Rendőrt hív? – kérdeztem. – Az én szobámban alszik egy. Szigorú.

Valamelyik szobából csöngettek. Horváth Ica kirohant.

A harmadik ápolónő, komoly, csöndes asszony, Oláh Juli, halkan kérlelte az orvosnőt.

– Csacsiság veszekedni. Ez a két beteg hülyéskedik. Nem zavarják a munkát.

– Hívják ide azonnal Bélát!

Béla beteg- és hullaszállító volt.

Odajött félálomban, bambán bámult. Dőlt belőle a pálinkaszag.

– Morál inszanitéc – mondta Attila. – Megitta a spirituszt.

– Nana – motyogta Béla. A falnak dőlt. – Nana.

Ekkor szabadult el a pokol.

Attila csöndes szóval szerelmet vallott az orvosnőnek. Oly szépen, hozzá hasonlót többé nem hallottam. Lelépett az asztalról, mint régi lovagok, meghajolt.

Táncra kérte.

– Maga ütődött bohóc! – kiabált az orvosnő. – Nem vagyok köteles!

– Csak egy tangóra kérem. Búcsúzóul, mielőtt hazamegyek.

– Maradjon veszteg! Maga nem megy sehova! Gyógyíthatatlan!

Attila szelíden mosolygott.

– Akkor halálos tangóra. Emlékemre majd levágatja a bajuszát.

Átkarolta az orvosnőt. Dúdolt. Lassan forgatta.

Reggel mély kómába esett.

Infarktus vitte el.

Telefonon taxit kértem. Fölöltöztem. Csomagoltam.

– Mi van a hosszú hajú alakkal? – kérdezte az ezredes.

– Jól van – válaszoltam. – Boldog. Elutazott.

Horváth Ica sírt. Lekísért. A taxi ablakán még bekiáltott.

– Kedden hat tojásból rántotta! Ne feledd!