Gömbvillám

Nem nagy eset, ami velem megesett. Csupán annyi, amikor az áramszolgáltatás, nem külső, hálózati hiba miatt megszűnt a lakásomban, remek ötletem támadt.

Villanyszerelőt hívtam.

Nem tudtam, hogy ilyen komoly, több mint kétórás, gondosan, sok ésszel, tündérujjakkal elvégzett műtét tanúja leszek.

Ketten érkeztek. Autóval. Fehér köpenyben. Nagy, fekete, fémcsatos bőrtáskával, melyet csodálatos, fényes, különféle szerszámokkal, árammérő műszerekkel, speciális ollókkal, nejlonzacskókba bújtatott szigetelőszalagokkal pakoltak meg.

Az operáció előtt a főnök, harminc év körüli, alacsony, göndör hajú, szemüveges, csúnya, gondterhelt arcú férfi, kezet nyújtott, bemutatkozott.

Bizony mondom, mert így igaz, Schreklich Hermann-nak hívták. Ilyent nem lehet kitalálni.

Asszisztense nyurga, talán húszesztendős fiú, udvariasan biccentett.

A főnök bánatosan nézett rám.

– Szóval, uram, komplikáció adódott.

– Este volt áram. Reggelre elfogyott.

– Hajszárítót használt?

– Öt napja.

– Televíziója nem pukkant?

– Bársonyos hangon figyelmeztetett, nevetni egészség. Hordjak zsebemben óvógumit.

– Akkor megvizsgáljuk. Megkeressük, mitől beteg a beteg. Azért vagyunk, azért jöttünk.

Az előszobában föllépegetett alumínium létrámon.

– Kollégám, a tizenhetest és a hármast kérem.

A fiú adogatta a szerszámokat.

Ő alaposan megvizsgált mindent, a kerek lyukból kilógó drótokat is, majd visszatolta a bakelitdobozt.

– Menjünk tovább, kollégám. Nem itt beteg a beteg.

Minden konnektoromat, villanykapcsolómat leszerelt, megvizsgált, visszarakott. A fürdőszobában a két tejüveges lámpát is.

– Kollégám, a kettest, ötöst, kilencest.

A mosógépet baszkurálta. A konyhában megakadt szeme a grillsütőn. Szétszedte, összerakta.

– Kollégám, húzzuk el a hűtőszekrényt.

A falat kopogtatta.

– A másik oldalon van konnektor?

– Igen – mondtam. – Villanykapcsoló is.

– Ahá! Hát igen! Elkaplak, nyavalyás!

Dolgozott.

Átvéste a falat. Műszerrel mért. Leguggolt. Gondolkodott.

– Éjszaka volt vihar?

– Igen.

Előszobám ajtajához ment. A kilincset nézte.

– Gömbvillám – mondta boldogan.

Asszisztenséhez fordult.

– Rakja el, kérem, a műszereket. Vigye ki az autóba.

Kezet mosott a fürdőszobámban. Tiszta törülközőt adtam. Kérdeztem, most mi a nyavalyát csináljak. Valamit mondott az elektrodinamikáról.

Egyikünk sem értette.

Majd közölte, ajtóm előtt is föl kell bontani a betont. Talán kábelek húzódnak valahol. A falakat, plafont is vésni kell. A gömbvillám kóborlása kiszámíthatatlan.

Bánatos hangján háromezerötszáz forint munkadíjat kért.

– Szarban vagyok – mondtam.

Kifizettem.

Ködfátyolos szemmel bámult rám.

– Én is. Nyakig. Megcsal a feleségem.

– Csinos?

– Arra nincs szó. Tizenkilenc éves. Mindenki csodálja.

Néztem Schreklich Hermannt.

– Miért csalná meg?

– Hajnalban jár haza a diszkóból. Talán beszélne vele.

– Hűtőszekrényem pihen. Televízióm alszik. Gyertyafénynél csupa bolondság jut eszembe.

Később szomszédom villanyszerelőt küldött. Farmerruhás, fiatal férfit, Kovács Zsoltot. Előszobámban föllépett alumínium létrámon.

Tíz percig bütykölt.

– Főzzön egy jó kávét! – kérte.

Nevetett. Jó kedélyű fickó volt.

Száz forintot kért.

Kávé mellett elmondta, két hete nyitott tenyérrel, keményen pofozza a feleségét.

– Csoda szívós. Eddig hat krapekot ismert el. Ha nem unom meg, hónap végéig még a pofámba röhög tizet.

– Mire jó?

– Beírom őket a noteszomba.

– Beadja a válókeresetet?

Ámult.

– Ember, miről beszél? Ilyen asszonytól elválni? Mancika vagy Pannika az első pofontól kidől. De az én feleségemet halálomig üthetem.

– Szereti őt?

– Egy asszonyt, aki mellett nem lehet unatkozni? Hát hogy a francba ne?

– Mit tud a gömbvillámról? – kérdeztem a fiút.

– Köszönés nélkül jön. Tesz, amit akar. Megfejthetetlen.

Az ajtóban még annyit mondott:

– Csak az dühít, zsibbad a tenyerem.

Nos, a kéményseprővel, Sándor Bélával jártam a legrosszabbul.

Enyhe sörszaggal érkezett. Három vödörnyi kormot kiszedett a kéménylyukból, utána rendet csinált.

Izmos, jó alakú, szőke fiatalember volt.

Fekete sapkáját levette, megkért, üljünk ki az erkélyre. Tíz üveg sörért elmondja életét.

Mondtam, láda sört adok, de nem érdekel felesége csalafintasága.

– Miféle sorsom van? – kérdeztem. – Minden megcsalt férj hozzám jön.

– Engem nem csaltak meg. Kirúgtak.

– Menjen templomba. Mondjon hálaimát.

Forgatta kezében sapkáját.

– Tudja, kibe szerelmes? Púpos törpébe. Ha egy ujjal mellbe bököm, kifingik.

– Ne sírjon. Fiatal. Stramm. Talál másik asszonyt.

– Nem. Ilyen szép termetűt, hosszú combút, csiborszeműt soha.

Kék szeméből folyt a könny.

– A nők hazudnak?

– Nem – mondtam. – Képtelenek rá.

– Az enyém sem hazudik. Bementem hozzá a kórházba, megmondta, haláláig szerelmes a betegeket tologató emberbe.

– Kórházban csacsiságokat beszélnek az asszonyok. Nem szabad komolyan venni.

– Két nap múlva hazavittem. Délután ott ült a púpos az ágya szélén. Csókolóztak. Az asszony rám kiáltott. Égjen le a pofámról a bőr! Micsoda dolog leskelődni!

Most már zokogott.

Elmondta, télen csúszott háztetőkön, jeges deszkákon járkál. Minden hónapban húszezer forintot tett le az asztalára. Naponta rendesen megkefélte a feleségét. Még mi az Istent tehet?

– Én hivő ember vagyok. Hát mit mond a hetedik parancsolat? Ne paráználkodj!

Az ajtóban rám nézett. Megnyugtattam.

– A maga felesége nem csalt. Talpig tisztességes.

Megszorította kezemet.

– Ugye kirúgja a törpét?

– Lába sem éri a földet.

Tegnap gazdag vállalkozó, százkilós, hetvenéves ember, Balogh István csöngetett ajtómon.

– Zokog a feleségem – ordított. – Rágalmazzák, a vízvezetékszerelő szeretője!

– Kizárt dolog! – ordítottam. – Menjenek a francba!

– És én most mit tegyek? – kérdezte Balogh István. – Válópörnél cirka húszmilliót veszítek.

Ezek után ügyvéddel beszéltem.

– Fölösleges elcserélnie a lakást. Nem old meg semmit.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem.

– Szedjen Seduxent – tanácsolta. – Én is azt teszem. Most válok a feleségemtől.