Adósság

Régen, nagyon régen, tizenhat éves lány elmondta, nagy baj történt vele. Fiatal voltam. Lobbantam. Karomhoz nyúlt.

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek született – mondta csöndesen.

Történetét soha senkinek, sem keserű perceimben, józanon, sem idétlen fecsegéseimben részegen nem mondtam el.

Vénülő fejemmel, talán egy hónapja, váratlan utcai találkozáson kártérítésről esett szó. Nagyot nyeltem.

Herstein Jenőnek hívták a férfit. Redőnykészítő kisiparos volt. A Kenyérmező utcában, alagsorban segédek, inasok dolgoztak neki. Korán kopaszodó, hájas ember. Szerette a nőket. Pénze volt, így szeretője számtalan.

Feleségét Nagy Ilonának hívták. Vidám természetű, erős, egészséges, minden hülyeségen nevető, csavaros eszű, kitűnő háziasszonynak ismertem hatéves korom óta. Férje kalandjai nem zavarták. Gusztustalan semmiembernek tartotta.

– Legalább engem békén hagy – nevetett. – Majdcsak megdöglik valakinek a combja közt. Keresek egy legényt, elvezetjük a boltot.

De félt az urától. Tartott tőle, megunja, kirúgja. Gondolt rá, megöli. Kék, hideg szemével nővérét, Nagy Júliát nézte, tanácsát kérte, miféle port keverjen ebédjébe. Nagy Júlia leintette. Biztosította húgát, lebukik, fölakasztják.

A Kenyérmező utcában laktak, háromszobás lakásban.

Az asszony, ha néha lába közé szorított egy legényt, másnap már a pokolba küldte.

A pénzt szerette. Annál jobban csak egyetlen fiát, Istvánt. Azt sem bánta, ha István pofozta őt.

De ez már a háború után történt.

A háború előtt Herstein Jenő Holló Jenőre változtatta nevét. Értelme nem volt, nem kerülte el a koncentrációs tábort.

Holló Istvánnal négy évig egy osztályba jártam.

Késő őszi délutánon ellopta apja autóját, két lányt ültettünk hátra. Jogosítványa nem volt. Kapkodott, taposta a gázt. Két kerékpározó fiút elütött, röpültek, mint a pingponglabdák a szélben. Ő továbbrobogott. A lányok zokogtak.

– Elröpültek – mondta Holló István. – Pofa be!

Csak apja garázsa előtt fékezett. Betoltuk az autót. Kezem, lábam remegett.

– És ha meghaltak? – kérdeztem.

– Nagyon valószínű – válaszolta.

Ütöttem őt. Gyáva fiú volt, csak kezét kapkodta védekezőn arca elé. Kiabált, fenyegetett. Száz pengőért hátba szúrat.

Másodszor a már említett lány, Zólyom Klára miatt vertem meg. Tizenhat éves, barna szemű, halk szavú, szerény lány volt. Minden vasárnap a Szegényház téri templomba járt misére.

Egy alkalommal megállított.

– Holló Istvánt megajándékoztam szüzességemmel. Ő tripperrel viszonozta.

Nem tudtam szólni.

– Orvoshoz jár. Azt tanácsolta, máskor gondolkozzam, mielőtt lehúzom a bugyimat.

– Gazember. Kitépem kezét-lábát.

Ekkor mondta csöndesen:

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek születik.

Nem foglalkoztam lélektannal, genetikával. Megvertem Holló Istvánt. Orrán, száján jött a vér.

– Nem maradok adósod – ígérte.

Háború.

Beütött a mennykő. Hitler csapatai váratlanul megszállták Magyarországot. Egyre szigorúbb zsidótörvények. Katonai behívók, munkatábori behívók. Ki bevonult, ki szökdösött. A Józsefvárosból még nem deportáltak senkit.

Holló Jenőt miért gyömöszölték vagonba, robogtak vele koncentrációs táborba, miért őt hurcolták el egyedül a Kenyérmező utcai lakásból, ma sem tudom.

Később fölállították Pesten is a gettót. Nyilasok őrizték. A deportálás rendszeresen működött.

– Meg kell dögölnünk a Donnál hős katonaként, vagy hülye zsidóként haláltáborban. Fölösleges strapa az utazgatás, fejre állhatunk itthon is – magyaráztuk Braun Sándornak.

– Ha rájuk kerül a sor, a szüleimmel megyek – mondta.

Kenyérmező utcai lakásán megkerestük Holló Jenőné Nagy Ilonát. Braun Sándor kérte őt, szülei jegygyűrűjét, egy arany karperecet, nyakláncot, apja zsebóráját dugja el. Az asszony elvállalta. Sápadt volt, fia miatt aggódott.

– Nincs félzsidó, csak zsidó – mondta. – Hová bújtassam el? Talán szerencséje, hogy nincs körülmetélve.

– Talán. Ha igazoltatják, katonaszökevény.

Holló István falfehér volt. Rám nézett.

– Beszart a halott. Hitler tudja a dolgát.

Szöktünk. Hol hamis papírokkal bujkáltunk, hol nélkülük.

Kis idő múlva az Aréna úton, alkonyatkor, távoli fegyverropogásban, civil ruhában baktattunk Sárossy Jancsival. Tűnődtünk, hol a francban alszunk. Keresztes Nagy Béla bukkant elénk. Katonaruhában volt. Félig teli befőttesüvegben libamájat adott.

– Van egy veszett nyilas, Kubovszki tizedes. Kihozott a gettóból nyolc fiatal zsidót, a Körúton, kapu alatt tarkón lőtte őket. Tegnap beszéltem vele.

Hozzám fordult.

– Téged szeret. Keres mindenhol. Biztonságban akar tudni.

Fejemet törtem. Kubovszki nevű embert nem ismertem.

Már besötétedett. Holló Jenőné Kenyérmező utcai lakásán aludtunk. Nem tudta, fia merre van. Kérdeztem, ismer-e vajon egy Kubovszki nevű nyilas tizedest.

Rám bámult.

– Hírét nem hallottam. Reggel ötkor takarodjatok.

A háború végéig kísért ez a név. Bármerre jártam, mondták, Kubovszki tizedes keres.

A németek már Budán harcoltak, amikor újra a Kenyérmező utcai lakásba toppantam. Holló Jenőné csupasz, nagy keblét jól megtermett orosz tiszt tapogatta, az asszony meg fátyolos szemmel a tiszt fütyijét.

– Menj a fenébe! A fiam eltűnt.

Az utcán fejemet csóváltam. Nem a gyönyörű jelenet miatt. Ismertem az asszony majomszeretetét fia iránt.

Valami nem stimmelt.

Braun Sándor szülők nélkül, viszonylag hamar hazaérkezett. Néhány nap múltán velem jött a Kenyérmező utcába.

– Itt nyilasok, oroszok fosztogattak. Elzabráltak mindent – mondta az asszony.

– István?

– Nyoma veszett.

Aznap éjjel vagy hatan mentünk vissza. Istvánt ágyban találtuk. Nem tudott az ékszerekről.

A fiúk kegyetlenül ütötték, rúgták. Valaki azt mondta, bűzlik itt minden. Vigyük át a Kürt utcai rendőrségre.

Az anyja kiment a szobából. Egy idő múlva négyszögletes, nagyméretű elemlámpával jött vissza. Kinyitotta. Braun Sanyinak odaadta az ékszereket.

Szovjet katonák szedték össze az embereket. Egy alkalommal a Nemzeti Színház előtt orosz katona kiáltott rám.

– Burzsuj!

Géppisztolyával mutatta, üljek a földre. Ültek ott már százan.

Megszöktem.

A fiúk is unták ezt a játékot. Elfutottunk Párizsig. Ötven elején hazajöttem, ötvenegyben újra lepattantam. Kurva ügyes voltam. Kistarcsára vittek.

Szabadlábon mulatságos életem volt. Télen, nyáron cipőm is.

Holló Jenő hazajött. Valahol vidéken házat vettek, elköltöztek az asszonnyal, fiával, Istvánnal.

Ötvenhatban nem volt kedvem kirándulni. A fiúk, gyerekkori haverok, alig néhány kivétellel, világgá rohantak.

Zólyom Klárával, kit tizenhat évesen Holló István tripperrel ajándékozott meg, találkoztam. Mesélte, Holló Jenő meghalt, az asszony a fiával Pestre költözött. Gazdagok. István időnként veri az anyját. Miért, nem tudja. Az asszony iszik. Olyankor megállíthatatlanul beszél.

Nincs egy hónapja, Keresztes Nagy Béla csöngetett ajtómon. Amerikából látogatott haza. Öleltük egymást. Hajnaltájt elmondta, elgondolni nem tudom, Holló István milyen vagyonos. Háromszintes, pazarul berendezett villában lakik Pasaréten, húszméteres úszómedencével. Tizennégy butikja van. Nevetett.

– Téged még mindig úgy utál, mint az idegen szart.

A napokban délelőtt ritka szép luxusautó állt meg a járdaszélen. Kopasz, kövér ember vezette. A leeresztett ablakon át a nevemen szólított. Bámultam.

Alig ismertem meg Holló Istvánt.

– Kubovszki tizedes vagyok – mutatkozott be.

– Agyonlőttél nyolc embert.

– Sokkal többet. Téged is kerestelek. Megúsztad. Bár csóró voltál akkor is. Fillért sem kerestem volna rajtad.

Cigarettára gyújtott.

– Értelmes embernek hasznos a háború. Még egy butikot nyitok Újpesten.

Nem tudtam szólni.

– Apámat deportálták. Kártérítést kérek mindenért.

Nevetett.

– Az apámért, a műhelyért, a vidéki házunkért. Neked még adósod vagyok. Küldök száz forintot.

Elrobogott. Vigyorogva.